Untitled - European Borderlands

N o r a B o s s o n g - W e b e r j e g y z ő k ö n y v e
– Konzul úr, Ön tudja, hogy mit tesznek velem, ha előírás szerint állítja ki az útlevelem.
Háború van, morogja Weber. Tökéletes biztonság most sehol sincsen. Örüljön, hogy Olaszországban
él. Egyáltalán miért tartózkodott az édesanyja Németországban, kérdezi Weber, de hamar hozzáteszi:
felejtse el a kérdést, nem is fontos.
– Konzul úr, Ön tudja, ha előírás szerint állítja ki az útlevelem –
Egyáltalán, miért is hozzá jön, szakítja Weber félbe a lányt. Alapjában véve nem ő illetékes
útlevélügyekben.
– Mert mostanra Ön az egyetlen, aki nem a Biztonsági Szolgálat vagy az SS embere.
De hát mit gondol róla? – förmed rá Weber a lányra. Mit hisz róla, hogy kicsoda? Csak mert nem
katonacsizmát hord, azért még nem partizánharcos.
A lány úgy néz rá, ahogy az ember tizenöt évesen még senkire sem tud nézni, Weber ebben biztos. De
az igazolványa szerint még csak tizenöt. Tekintetét a lány irataira szegezve halkabban hozzáteszi vagy
csak gondolja: Semmiképpen sem hős. Csak a munkáját végzi itt. Nem, nem hős, és nem is akar az lenni.
Ezt az egész pecsételősdi, jelenti ki Weber most kissé hangosabban, nem az ő ötlete volt. Ő diplomata,
éspedig a húszas évek óta, ehhez az egészhez semmi köze, hisz ezért ül itt Milánóban és nem Wrocławban.
Nem sejthette, hogy Mussolinit ennyire egyszerű elrabolni egy mentőautóban, hogy a németek bevonulnak
Olaszországba és köztársaságot alapítanak. Ehhez az egészhez neki semmi köze nincsen – soha nem is
akarta, hogy köze legyen.
– Igen – mondja a lány. – És alapjában véve Ön egyáltalán nem is illetékes az ügyben.
A lány kurtán felnevet, Weber hallja, ahogy a cipője nekisúrlódik az íróasztalának.
– Ezért nem is követne el vétséget, ha semmi mást nem pecsételne bele az útlevelembe. Hiszen Ön
nem is illetékes.
Weber felemeli a fejét, a lány ránéz, nem kérően, nem bizonytalanul, szinte fölényesen. Weber úgy
érzi, mintha erre a pillanatra a lány levenné a válláról a felelősséget, amelyet soha sem akart vállalni.
Elviekben tényleg jogában áll.
A lány cipője megint nekisúrlódik az asztal lábának. Összekulcsolt keze Weber előtt. Narancsillat.
Igaz ugyan, hogy jogában áll, de egész pontosan ez inkább kollégájának, Palmer konzul úrnak
a hatáskörébe tartozik. Ha most tehát felszólítja a lányt, Carlotta Grispaldit, hogy menjen el Palmer
konzul úrhoz, hogy ő fejezze be az útlevele kitöltését, akkor teljes egészében a lányra hárul a felelősség, ha
ellenszegül ennek a parancsnak. Ameddig semmit sem tud róla, addig teljesen a lány felelőssége.
A lány bólint.
Palmer konzul úr irodája balra a második ajtó, tájékoztatja Weber a lányt, és átnyújtja az útlevelét.
Minden jót kíván neki.
Inkább valamiféle jelenés, mint bármi más, meséli Weber este Annának, aki előrehajol,
megragadja a csuklóját és olyan sápadtan, mint az ablakban látott arc suttogja:
– Konrad, nem tudod, mit beszélsz!
Anna szigorú szentarca, kifejezéstelen tekintete, ami miatt sokan azt mondják róla, hogy fáradt,
megviselt, amit Weber nem akar hallani, mitől, kérem szépen, mitől lenne a felesége megviselt,
mitől lenne olyan rettenetesen fáradt? És ő, akkor mi van ővele?
– Nem tudod, mit láttál.
Tágra nyílt szemmel néz Weberre. – Mert jelenés volt – suttogja, ujjai fabilincsként kulcsolódnak
Weber csuklójára, a pillantása, veszi észre Weber, óriásira nyílik, a pillantása, amelyet sokkal
homályosabbnak és kisebbnek ismer. Mintha Anna egyenesen a végtelennel akarna szembenézni,
bármit is remél ettől.
– Mert ő volt az, Konrad. És nem akarta magával vinni.
Kicsoda? Kit? Anna keze, hűvös, mint a fényesre suvickolt parketta, Weber le akarja rázni, de
Anna most erősebb, mint ő, Weber tudja ezt, tehát meg kell kérdeznie: Kicsoda? Kit?
– Krisztus.
Krisztus!, kiáltja Weber. Hát persze! Ki más? És kivel találkozott Anna Megváltója itt e földön?,
kérdezi Weber, akinek elege van, aki többé semmit sem akar hallani az egész miszticizmusról, aki
azt akarja, hogy Anna szálljon le a varázsszőnyegről, le a földre, ide a perzsaszőnyegükre, a tények
talajára, a hisztérikus röplapírónőt és unatkozó sakkozót elfogadná, csak tűnne el ez a pillantás,
csak beszélne hozzá világosan, Anna pedig azt suttogja:
– Pacellit. – Lesüti a szemét. – De Krisztus nem akarta magával vinni.
76 Weber az aktákkal zörög, szorítást érez a tarkójában, de nincs kedve felpillantani.