Untitled - European Borderlands

S c h e i n G á b o r - T i t k o s s z í n h á z
(…)
Ha visszagondolok, az ágyon fekve látom magamat, olvasok, egészen belemerülök egy
könyvbe, mintha egy idegen városba költöztem volna, miközben kint sötét van, esik az eső,
az a fajta, mely végtelenné és egyöntetűvé teszi a napokat. És e végtelenség az elalvás előtti
pillanatokban, amikor letettem a könyvet, hirtelen leszűkült, és kimondhatatlan élvezetekkel telt
meg. Emeleti kis kuckómba ágyammal szemközt egy kép függött a falon, mely ilyenkor nyomban
megnyílt előttem, hívott, hogy lépjek be különös figurái közé. A kép természetesen másolat volt,
egyszerű kartonnyomat. Apám vette egy putnoki ószerestől, legalábbis ezt mondta, amikor hóna
alatt a képpel hazajött, mert el-eltünedezett akkoriban, mikor Rudabányán egy kisebb házba
költöztünk, és végképp megválván az egyenruháktól, elfoglalta üzemgondnoki állását a bányánál.
(…) Kimaradásairól és az időnkénti eltűnéseiről büdösen, pálinkaszagúan jött haza, de a kabátja
alól vagy a táskájából mindig elő tudott varázsolni valamilyen ajándékot, sálat, kesztyűt vagy
harisnyát, így egy ideig le tudta csillapítani anyámat. Ilyen könnyen azonban nem vásárolhatott
magának tartós kegyelmet. Igaza volt nagyanyámnak, lusta ember. És ha csak lusta lenne! Iszik is.
Haza mer állítani két nap után részegen, miközben a fene tudja, mit csinált. Mért nem megy vissza
ahhoz, akitől jött? Anyámból ömlött a szidalom, ömlött a vád, megállíthatatlanul. Szidta apámat,
amiért ez lett belőle. Egy semmi. Nagy darab semmi. Szidta a cimboráit, szidta a bátyjait is, szidta,
hogy ezért ugyan kár volt hazajönnie Hamburgból. Szidta, de nem hangosan, csak úgy dünnyögve,
míg apámból ki nem tört a keserű, fájdalmas ordítás, hogy hagyja már abba anyám, tudja jól, hogy
ő egy gazember, tudja jól, hogy egy semmi, de az isten rogyassza rá az eget, hagyja már abba.
Ordított, magán kívül volt. Adjon neki békét! Egyszer úgyis agyonlövi magát! (…)
Aztán amikor lehiggadt, előhúzta az ajándékot, amit nekem hozott. Most már csak nekem
mert hozni valamit, és az ajándékok annál szebbek lettek, annál nagyobbak, minél több volt
apám rovásán. Így került az ágyammal szemközti falra a kép, mely egy régi városka kicsiny terét
ábrázolta. A két-háromszintes polgárházakból ablakok és balkonok sokasága nyílott a térre, hogy
pontosan mennyi, azt estéről-estére újraszámoltam, és a végösszeg estéről-estére változott, attól
függően, hogy hány ablakot és balkont veszítettem el vagy találtam meg. Hogy a városka valóban
létezik, abban bizonyos voltam, és hogy Németországban vagy Hollandiában kell keresni, azt
képzeletem döntötte el. A tér semmiképpen sem volt a napfény szentélye, amilyennek a festő
egy déli város hasonló terét láttatta volna, az erőteljes pasztellszíneken átmosódó világosságnak
nem volt határozott forrása. Ez és talán az ábrázolás csendes, bánatos modora tette, hogy a tér
egy színdarab kartondíszletére emlékeztetett, az odafestett férfiak és nők viszont, akik a színpad
mögötti szobákban öltöztek és vetkőztek szerepük szerint, ennél valamivel valóságosabbnak
hatottak, épp csak annyira, hogy szerepüket ne bábokként játsszák. A festő arra ítélte őket, hogy
a szemem láttára elalvás előtt minden este megismételjék begyakorolt jeleneteiket, hogy egyetlen
nap se vesszék el az időből, és hogy örökké ebben a változatlanságban várakozzanak.
A kép legsötétebb szögletében vékony, kurta lábakon egy feketébe burkolt férfi, hajlott, afféle
magtalan, torz teremtés menekült minden tekintet elől, ám vesztére épp egy suhanc felé sietett,
aki csak most bukkant elő a keresztutcából. A következő pillanatban, amit a festő nem festett
meg, a fekete férfi, akinek a cilinder alatt vörös, elálló füleire vadul nőtt rá a haja, a suhanc gyűlölt
csúfolódásának lesz kitéve, és talán egy kis heccnek is áldozata lesz. Mivel azonban e jelenet
naponta megismétlődött, már nem zavart senkit, ügyet sem vetettek rá, legkevésbé az a kedves
hencegő, aki egy világos kapualjban egy szép fiatal lánynak tette a szépet, már ahogyan ő szokta,
szakadatlan fecsegéssel kalandos ügyeiről, főként arról, miként párbajozott már több ízben, anélkül
persze, hogy ellenfeleit meg akarta volna sebezni, hiszen mindez csak a becsület kedvéért történt.
A lányt e fecsegés szerfölött mulattatta, de nem tévesztette meg. Arcát a festő egy árnyalattal
fakóbbra festette, mint a hencegőét, nem hagyva kétséget afelől, hogy ez a szelíd és nyitott arc a
férfi számára újra elérhetetlen titok lesz, amint elszáll róla a nevetés.
88 Titkos színház