Veszprémi és Veszprém megyei céhkorsók - EPA

nak szabad italmérési joga van saját ivószobájában,
ami nem minden mesterségnek, vagy céhnek
volt meg, mert eredeti ilyen jogukat ivószobáikkal
együtt Németországban a céhküzdelmek korában
sokhelyütt elveszítették. Amely céhnek megmaradt,
azok voltak az ún. „Geschenkte Handwerke",
azaz italmérési joggal felruházott, ivószobával
rendelkező és a vándorlegényeknek rendszeres
úti támogatást és szállást nyújtó céhek, 17
szemben az ún. „Ungeschenkte" mesterségekkel,
amelyeknél mindezek nem voltak meg. A kétféle
mesterség közötti különbség később elmosódott,
Németországban 1731-ben hivatalosan el is törölték,
sokhelyütt maga a városi tanács emelte ún.
Willkomm alapításával és szabályzat kiadásával
az addig „ungeschenkte" mesterséget a „geschenkte"
mesterség rangjára. Az áldomásra szolgáló díszes
ivóedény, a Willkomm, tehát a céh, illetve ifjú
társaság rangját is jelentette. Szimbolikus jelentőségű
volt, ezért mint szentséget tisztelték, és mindenütt
nagy súlyt helyeztek minél pompásabb és
díszesebb kivitelére. 18
A vándorlásból megtért legénynek, ha végleg
letelepedett és céhes mester akart lenni, a polgárjog
megszerzésén, az ún. „remek" elkészítésén és
a felvételi díj, a céhtaksa befizetésén kívül két ünnepélyes
lakomát kellett adnia. Az egyiket, a „kismesterasztalt"
a céhbe való felvételekor, a „remek"
elkészítése után, a másikat, a „nagy-mesterasztalt"
egy éven belül. Ha új mester jött a városba és felvették
a céhbe, az ún. „köszönőpoharat" tartozott
adni, amely ugyancsak lakoma kíséretében zajlott.
le.
Mindezeken az ünnepélyes összejöveteleken fontos
szerepet játszottak a cóhedények, de legnagyobb
jelentőségük a céhmesterválasztó céhgyűlést
követő ünnepségen, illetve az azzal kapcsolatos
nagy céhlakomán domborodott ki. Az új céhmester
megválasztása után a céhládát és a céh
többi jelvényeit ünnepélyes menetben vitték át a
régi céhmester házától az új céhmester házába.
A menetet a két legidősebb ifjúmester nyitotta
meg a céhládával, majd egy-egy ifjúmester a koporsóterítőt,
a céhkannát, a fáklyákat, stb. vitte
utána. Ezek után lépdelt a régi és az új céhmester,
majd párosan a fiatal, közép, végül pedig az öreg
mesterek. 19
Magán a céhlakomán — Richter M. István leírása
szerint — nagy kerek fatálakban tálalták az
ételeket, „később kerek óntálakat, vagy tojásalakú,
vagy négyszögletes, többnyire fehér mázzal bevont
és kék, vagy zöld koszorúval, vagy virággal
díszített cseréptálakat" használtak. „A tányérok
anyaga és színe megegyezett a tálakéval. Borral
142
töltötték meg a céhkorsót, vagy céhkannát és a
kancsókat. A sört nagy csücskös cserépkorsókban
rakták az asztalokra, a pálinkára pedig különféle
alakú fiaskók voltak.... A bort meg a pálinkátminden
asztalnál egy-egy pohárból itták, amely
körbejárt. A sör számára — a Felvidéken — nagy
egy- ós kétfülű zöldes üvegserleget, vagy mint
máshol, kisebb tejesköcsög alakú füles, kívülről
többnyire fehérmázas virágos, vagy más díszítésű,
fedél nélküli, néha ónfedeles cserépkorsókat használtak."
A pohár egy pillanatig sem állhatott üresen,
a szolgáló, vagy ifjú mester tiszte volt azokat
újratölteni. A bor kiöntését szigorúan büntették,
általában olyankor, ha valaki annyi bort ön ött ki
az asztalra, amennyit a tenyerével nem tudott letakarni,
újabb, borban megszabott, büntetést
fizetett. A szolgáló, vagy ifjú mestereknek külön
artikulusokban megszabott kötelessége volt az italozástól
elázott mestereket hazakísérni, vagy hazavinni.
20
A céhek ivóedényei tehát a céhélet minden ünnepélyesebb
aktusán szerephez jutottak és akár
csak a céhláda, a céhtábla, a cóhpecsét, vagy a
céhzászló, a céhet magát szimbolizálták, az áldomások
ősi együvétartozást kifejezésre juttató erejével.
Sokhelyen a legénytársaság ivószobáját, sőt
átvitt értelemben magát a társaságot is „Krug"
(korsó) néven emlegették, külön, pontokba szedett
korsórendtartás („Krugordnung") szabályozta a társaság
összejöveteleit, az atyamestert pedig „Krugvater"
(korsóatya) névvel illették. 21 Maguk a céhartikulusok
is a legkülönbözőbb okokból elrendelt
büntetéseket leginkább borban szabták ki, amelyet
azután a közösen tartott lakomákon és áldomásokon
fogyasztottak el.
Az áldomások és lakomák a XVII —XVIII. századra
egyre inkább elszaporodtak, a megkövetelt
italszolgáltatások mértéke egyre nőtt és ezzel
együtt a közös étkezések és ivások, amelyek eredetileg
az együvétartozást, a testületi szellemet
voltak hivatva szolgálni és szimbolizálni, teljesen
elfajultak, s a céhlakomák sokfelé öncélú tivornyákba
fulladtak. Mária Terézia királynő éppen
ezeknek a kilengéseknek a megfékezésére generális
rendelkezéssel korlátozta a céhlakomák és áldomások
tartását, amely rendelkezése a szent királyszabadjai
és vörösberényi tanácsok számára 1769ben
kiadott céhlevél 5. pontja szerint így hangzik:
„minden vendégeskedések és iddogálások megtiltatnak,
nem is lészen szabad a céheknek az új
mestereket, vagy ebéd vagy italadással akármely
szín és fogás alatt terhelni". 22 De ezeknek a szigorú
rendelkezéseknek gyakorlatilag nem sok foganatja
lehetett. Ezt épp a céhkorsók bizonyítják, mert