Elöljáróban a Bibliához

Kanonizáció (Wikipédia) | Bevezetés
ban is használták „norma”, „szabály”, „példa”, „minta” értelemben, és az Újszövetségben is megtaláljuk (2Kor 10,13;
Gal 6,16 stb.).
A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét
jelenti. Már a 2. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban olyan kifejezésekkel, mint az egyház kánona, az
igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasius püspök alkalmazta a Bibliára Kr. u. 350
körül.
A kanonikus irat a kánonhoz tartozó bibliai iratot jelent. A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia az
Istentől ihletett iratokat teljességükben tartalmazza. A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az
egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és
újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus
voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.
Az Ószövetség kanonizációja hosszú folyamat végeredménye. A legelső, egységesen sugalmazottnak elfogadott könyvek
csoportja a Tóra, azaz a Törvénykönyv (Mózes öt könyve) volt. Ez már a Kr. e. 4. században többé-kevésbé kialakult. A
prófétai könyvek (Nebi’îm) kánonja valamikor a Kr. e. 2. században véglegesült, bár ezt nem minden zsidó felekezet
fogadta el. Így például a szadduceusok 4 kizárólag a Tóra sugalmazottságát vallották. A legvitatottabb azonban a Ketûbîm
(azaz Írások) listája volt. A kereszténység kialakulásának idejében erről még nem volt egységes álláspont a zsidók körében.
[…]
A végleges héber kánon 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a keresztény (protestáns 5 ) 39-es felosztással
[…] A különbözőség abból adódik, hogy a héber kánonban Sámuel könyve I–II., valamint a Királyok könyve I–II. és a
Krónikák könyve I–II. csak egy-egy könyv, a 12 kis próféta is egy könyv, illetve Ezsdrás és Nehémiás könyvei is egyetlen
könyvet alkotnak.
Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása,
mert az egyes iratok általános, az egész Római Birodalomra kiterjedő elterjedése, illetve ismertté válása szükséges
volt a kánon lezárulásához. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt Jel 1,3 alapján:
„boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit”.
Az összes iratot, amelyeket a kanonizáció folyamán megvizsgáltak, négy csoportba oszthatjuk. Az első századok egyházatyáitól
valók az alábbi fogalmak és a csoportosítás:
Homologoumena csoport: Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket egyhangúlag, azonnal mindenki kanonikusnak
fogadott el. (Az elnevezés a homologeo igéből származik, amelynek jelentése: „egyetérteni”.)
Antilegomena csoport: Az a néhány ó- és újszövetségi irat tartozik ide, amelyeket szintén sokan és azonnal
elismertek, egyesek azonban később kétségbe vonták a kanonikusságukat. (Az elnevezés az antilego igéből
származik, amelynek jelentése: „ellentmondani”.) Ezek az ellenvetések, melyekről bebizonyosodott, hogy félreértésen,
illetve meg nem értésen alapultak, nem rendítették meg e könyvek kánoni tekintélyét.
A pszeudoepigráf iratok csoportja: Ide tartoznak azok az írások, amelyeket egyöntetűen mindenki elvetett,
mint a prófétai, apostoli iratok utánzásával próbálkozó hamisítványokat. (A pseudoepigrafo kifejezés jelentése:
„álírások”, „hamisítványok”.)
4 Egy zsidó felekezet, „akik a feltámadást tagadják” (Mt 22,23)
5 „A reformáció a 16. században, Nyugat Európában a katolikus egyház hibáinak bírálatával és hibáira való reakcióként
indult mozgalom. A 15–16. századokban végbemenő gazdasági, társadalmi és politikai változások, a reneszánsz és a
humanizmus eszméinek elterjedése következtében megváltozott a vallással kapcsolatos magatartás. Egyre fokozódott a
katolikus egyház bírálata. Luther Márton először az általa megfogalmazott 95 tézissel hívta fel a figyelmet a hibákra,
majd fokozatosan távolodott el a római vezetéstől. Ezzel egy időben Ulrich Zwingli, majd Kálvin János Svájcban is elindította
új, független vallási mozgalmát. E mozgalmak tagjait a pápasággal szembeni tiltakozás (»protestálás«) miatt protestánsoknak
nevezték, a kereszténységnek ekkor kialakuló nagy ága a protestantizmus.” (Wikipédia)
4 | 30