Hun sírtáblák a 6. századi Kínából - Z. Tóth Csaba honlapja

Hun sírtáblák a 6. századi Kínából
Az ún. Miho-táblák és párhuzamaik
Az 50-es évek végétől egészen a legutóbbi időkig számos azonos stílusú, márványból, illetve
homokkőből faragott sírtábla került elő észak-kínai ásatások során. A kőtáblákat a több
kamrából álló sírok hátsó kamrájában találták, mely az elhúnyt túlvilági „hálószobája”, végső
nyughelye volt. A kőtáblák egy emelvényen helyezkedtek el, és a kőkoporsót vették körül,
elől kapuszerű bejárattal, két oldali és hátsó támlával (ld. az alábbi képet). Néhány sírtábla
pontos lelőhelye, megtalálási körülményei nem ismertek, ezek – mint a most tárgyalt Miho-,
más néven Shumei-táblák is – a műtárgypiacon jelentek meg először. A legutóbbi ilyen
kőtábla-lelet Északnyugat-Kínában, a Kanszu tartománybeli Tianshuiban került elő. A „kőkerevetek”
a helyi kínai ülőágyakhoz (csuang vagy kang) és baldachinos ágyhoz
(csadzucsuang) hasonlítanak.
A Miho-sírkerevet tizenegy táblájának
mindegyikén a kínai szokásoktól
eltérő jeleneteket és emberábrázolásokat
láthatunk. A figurák arcmása, hajviseletük,
öltözetük, tárgyaik alapján többékevésbé
meghatározhatjuk etnikai jellegüket.
Készítésük idejét azonban csak
egyik-másik esetben lehet megállapítani,
pl. az északi Henan tartománybeli
Zhangdefu közeli Anyangban talált
tizenegy fehérmárvány tábla esetében (ezeket 1958-ban Gustina Scaglia heftalita hun
eredetűnek határozta meg). Ezek olyan jeleneteket ábrázolnak, melyek mindennaposak voltak
az Északi Dinasztiák területein a 4. század közepétől a 6. századig: felfutó szőlőt, szüretelőket
és jellegzetes épületeket találunk rajtuk.
Kínában a 6. század történetileg és művészettörténetileg összetett periódus, melyet
kevésbé dokumentálnak az írott források, s amely Kína két nagy dinasztiája, a korai Han (Kr.
e. 208-Kr. u. 220) és a késői Tang (618-906) közé esik. A 4-6. század folyamán Észak-Kínát
teljesen elárasztották a félnomád népek, akiket a kínaiak „barbároknak” neveztek. Egymást
követő hullámokban érkeztek a türk törzsek, tibeti csoportok, és a szienpik, egy korai mongol
nép. Az 5. század végétől a szienpik egy része, a tobák (vagy topák) teremtettek viszonylagos
stabilitást, és Észak-Kína jelentős részét ellenőrzésük alatt tartották.
A politikai bizonytalanság ellenére a diplomácia és a kereskedelem működött,
követek, kereskedők és szerzetesek érkeztek Közép-Ázsiából a Selyemúton. A kereskedők
között jelentősek voltak a szogdok, egy kelet-iráni nép, amely azon a területen élt, mely a mai
Türkmenisztánnak, Üzbegisztánnak és Tadzsikisztánnak felel meg. Szogdia ősidők óta ismert
ország volt, jelentős városai Pendzsikent és Afrasziab/Szamarkand voltak. Az ország azonban
a függetlenségét már a Kr. e. 2. században elvesztette, amikor a párthusok nyomán a szkíták
foglalták el, majd később – ami ugyanaz – a kusánok (kínai: jüe-csi), illetve a 4. században a
hunok (egyik dinasztiájuk nevéről később heftalitáknak nevezték őket), 557 után pedig a
hunokat elűző türkök. Ekkor sok közép-ázsiai emigráns csoport telepedett le Kínában, köztük
szogdiai, közép-ázsiai hunok is, akiknek vezetői magas kínai hivatalokat kaptak.
A tizenegy Miho-tábla nevét a japán Miho Múzeumról kapta, mely egy New Yorki
aukción megvásárolta őket. A rekonstruált nyughely bal oldalán három tábla volt (1-3), hátul
hat (4-9), és két kőtábla a jobb oldalon (10-11), az egyik dupla képmezővel. Vaskapcsok és
karikák erősítették egymáshoz őket. Az első kőtáblán (1), amely legközelebb volt a bal oldali
elülső táblához, vadászjelenet látható, melyen négy lovas feszíti íját az üldözött vadak felé.
1

Számos Közép-Ázsiából származó
tárgyról, műalkotásról ismert a hasonló
vadászjelenetek ábrázolása, például a
Szászánidák korából. A Miho-táblákon
is hasonló szalagokat (vállbojtokat) és
hajat viselnek az alakok, mint a
szászánida ábrázolásokon, azonban
1.
öltözetük és arcvonásaik megkülönböztetik
őket az irániaktól. Nyújtott
koponyájuk és arcvonásaik megegyeznek
a heftalita hunokéval, akik az 5.
században legyőzték a szászánida Iránt
és a következő száz esztendőben egész
Közép-Ázsiát uralták, beleértve Szogdiát
is. Ugyanezek a fej- és szalagábrázolások
jelennek meg a heftalita hun fémművesség
emlékein és a heftalita pénzérméken. A vállbojt vagy -szalag
megjelenik az Orlati csontlemezeken is, melyeket a 80-as
években találtak Szamarkandtól 50 km-re észak-nyugatra a
Saganak-folyó menti kurgánok egyikében, s amelyben több
mértékadó kutató a hunok közép-ázsiai megjelenésének első
ábrázolását látja (B. Brentjes, és B. Marshak; részlete lent
jobbra).
A vadászjelenetet sziklás környezet veszi körül,
hasonlóan a többi táblához. E tájképeken gyakran jelennek
meg virágok, lombok, fák és különböző állatok. A táblák némelyikén csak egyetlen jelenet
van, míg mások két jelenetet is ábrázolnak,
egyet fent, egyet lent. Utóbbi esetekben
gyakran a sziklás tájkép különíti el a két
jelenetet egymástól.
A 2. tábla fölső reliefje két lovast
ábrázol. Fez-szerű süveget viselnek, és a
közép-ázsiai és türk népek tipikus viseletét,
a kétszárnyú köntöst, vagy kaftánt. Az alsó
mezőben vízparton áll egy felszerszámozott,
felnyergelt ló a lovasa nélkül,
hatalmas nap-ernyő alatt, mögötte négy
alak, előtte pedig bal felől egy másik térdel
és edényt emel a ló szájához. A felső és az
alsó jelenetet nemcsak a szikla és a
napernyő választja el, hanem a jelenetek
iránya is: fent balról jobbra haladnak a
lovasok, lent a ló a fejével bal felé áll. A
lószerszám része a bojt, mely a pofaszíjról lóg le, és megtalálható a közép- és belső-ázsiai
népeknél egyaránt, valamint más sírtáblákon (bojtos lószerszámdísz, vagy sallang, van az
Orlati csontlemezen is). A díszes lószerszám jelentős és gazdag személyre utal.
A bal oldali harmadik és utolsó tábla (3) táborozást ábrázol. Egy központi figura
kupolás sátorban ül, kísérői kiszolgálják, lovaik legelnek, lent pedig egy lovascsapat vadászik.
A kupolás sátor egy jurta, hordozható otthona még ma is a türk népeknek. Nem csupán a jurta
alapján mondhatjuk az ábrázolt alakokat türköknek vagy hunoknak, hanem két hosszú, és
2

hátul varkocsba font hajuk miatt is,
ami közös jellemzője volt a
párthusoknak, hunoknak, avaroknak,
vagy a régi magyaroknak az egykorú
bizánci tudósítások szerint, és így
viselik hajukat az afrasziabi fellegvár
freskóin ábrázolt követek.
A következő hat tábla a
kőfekhely hátsó oldala, melynek bal
felén az első tábla (4) egy árukkal
megrakott, felmálházott tevét ábrázol,
melyet hosszúhajú hunok kísérnek
lóháton. A tevék voltak a fő szállítóeszközök
a Selyemúton Kína és
Közép-Ázsia között. Számos kínai
temetkezésből előkerültek ábrázolásaik.
A teve felett felhőket fúj a szél
balfelé, ami visszatérő kínai képi elem
a 6. században.
2. 3.
Az 5. táblán mennyegzői
lakoma látható. A vőlegény egy
tekintélyes, szakállas hun nagyúr, a menyasszony pedig, úgy tűnik, egy kínai hölgy. Kínai
baldachinos ágyon ülnek és köszöntőre emelik poharaikat. Az ünnepség részeként egy csoport
zenész látható alattuk, középen pedig egy táncoló alak. A zenekar és az élénk mozgású táncos
figurája visszatérő ábrázolás a kerámiából készült zarándok-kulacsokon, melyeket a 6-9.
század folyamán állítottak elő Kínában, az Északi Qi és Tang dinasztiák alatt. A kulacsokon
4. 5. 6.
és a reliefen hasonló mozdulatot végez a táncos, mint amit a kínaiak „huxuan”-nak (huszuan),
„szogd forgásnak” neveztek. A közép-ázsiai zene és tánc népszerű volt Kínában a 6. századtól
a Tang-korszakon át, zenészeket, valamint férfi és női táncosokat hozattak Szamarkandból és
Taskentből Kínába. A faragáson megjelenik egy jellegzetesen közép-ázsiai füles
kancsóforma, lent balra, az egyik térdeplő szolga mögött, amely hasonlít a híres
Nagyszentmiklósi kincs korsóira.
3

A hátoldal harmadik tábláján (6) kétszintű az ábrázolás: a felső rész közepén egy figura áll,
egy üstben vagy hordozható oltáron égő áldozati tűz előtt, fején az ún. padam, egy fehér
fátyol, melyet zoroasztriánus papok viseltek, hogy ne szennyezzék be a szent tüzet. Mellette
7. 8. 9.
egy kutya, amely központi szerepet játszott a zoroasztriánus temetkezési szertartásban, a
sagdid-ban. Ebben a rítusban úgy hitték, hogy ha a kutya nézi az elhúnyt testét, a tekintete
elűzi a tisztátalan szellemeket. Közvetlenül a pap mögött férfiak csoportja, akik közül négyen
térdelnek és késeket tartanak az arcukhoz vagy a homlokukhoz. Egyikük sem kínai figura, és
ez a jelenet eszünkbe juttatja a szkíták és a hunok hasonlóképpen leírt temetkezési szokásait,
melyben a gyászolók késekkel, nyilakkal sebeket ejtettek magukon, különösen a fejedelem
halálakor. Maguk a temetkező helyek azonban, ahonnan a sírtáblák előkerültek, nem
zoroasztriánus jellegűek; ebben a vallásban ugyanis a halottakat magas helyekre tették ki,
hogy a ragadozók felfalják a tetemeket, majd a csontokat összeszedték, és osszáriumokba
helyezték. Az észak-kínai „nomád” temetkezéseknél koporsókban feküdtek az elhúnytak.
A negyedik hátsó táblán (7) egy másik ünnepélyes összejövetelt láthatunk, férfi
résztvevőkkel, melyek egyike valószínűleg az elhúnytat ábrázolja. Nagyobb alakja
törökülésben ül egy díszes, lebegő baldachin alatt, ami jelzi magas rangját, és gyakran
megjelenik a kínai buddhista paradicsom ábrázolásain, drágakövekkel és lótuszvirágokkal
díszítve. A férfi poharat tart s két szolga áll kétoldalt mellette. Előtte a többi szolga előkészíti
az ételeket. Eltérően a mennyegzőn szereplő hun figurától, ez az alak szakálltalan, rövid hajú,
és másfajta fejfedőt visel. A szolgák öltözete, hajviselete és arcvonásai más-más etnikai
jelleget tükröznek.
Az ünnepség-jelenettől jobbra mindkét relief – a háttámla két utolsó darabja –
lovasmenetet ábrázol, ugyanolyan sziklás tájon. Az egyiken (8) türkök és közép-ázsiaiak
menete, míg a másik (9), ettől jobbra, heftalita hunokat ábrázol elefántháton. A középponti
figurák – egy hosszúhajú türk, és egy koronás, szalagdíszes hun - jelentőségét mindegyik
táblán mutatja az elhelyezkedésük és egy napernyő, melyet a fejük fölé tartanak. Mindkét
személy feltartja jobbkeze mutatóujját, ami a tekintély jól ismert gesztusa az iráni, középázsiai
világban.
Jobb oldalon az első tábla (10) – merőlegesen az elefántlovasra – egy kettős tábla, két
külön jelenettel a jobb és bal oldalán. A bal oldalon két lovascsapat halad ellenkező irányban.
4

Fent egy nem-közép-ázsiai hölgy, aki szokatlanul nagy fejdíszt visel, balfelé lovagol két
kísérőjével. Alul egy közép-ázsiai férfi lovagol az ellenkező irányba, szintén két kísérővel és
két kutyával. Kísérőjének egyike napernyőt tart a feje fölé, jelezve a férfi magas rangját. A
másik ilyen státus-jel a bojt, ami lova nyakánál függ; hasonló bojt van a hölgy lova nyakán is,
ami szintén mutatja lovasának jelentőségét. A menet hasonló más lovasokéhoz, melyek
ábrázolása számos temetkezési kőtáblán megjelenik a 6. század közepe tájától, melyeket
Zhangdefuból valóknak tekintenek, mely közel feküdt az Északi Qi dinasztia fővárosához. A
Zhangdefuból származó táblák is nem-kínai népeket ábrázolnak, de eltérően a Miho-tábláktól,
kevesebb etnikai típus szerepel rajtuk. Mégis sok a közös elem a Zhangdefu- és a Mihotáblákon:
a mód, ahogyan a nyeregben ülnek, öltözetük, hajviseletük, és a napernyő is, amit a
fejük fölé tartanak.
Az iker-relief másik felén úgy tűnik, hogy egy eszkhatologikus jelenetet ábrázoltak,
két különböző birodalmat: a mennyeit és a földit. A fölső, mennyei szférában egy négykarú
istenség látható, két felemelt kezében a napot és a holdat tartja, két másik keze pedig a két
oroszlánfejjel díszített mellvéden pihen. Letekint két oltárszolgára (valószínűleg két buddhista
Boddhiszattvára), melyek mindegyike lótuszvirágon áll és hangszeren játszik, a bal oldali
lanton, a jobb oldali hárfán. Az alsóbb, földi szférában zenészek kísérnek egy táncosnőt.
Az istenség Nana, vagy Nanaia istennővel azonosítható, akinek alakja a sumér-akkád
Nanâ istennő kultuszára vezethető vissza, mely eljutott Transzoxániába és fennmaradt
egészen az arab hódításig (üzbég és tadzsik „nana” = anya). Ábrázolásai nagyon elterjedtek
voltak Szogdiában és Khvarezmben, festményeken, stukkókon, fafaragásokon és
fémtárgyakon, s különösen a temetkezési kultuszokhoz társították. Mindegyik ábrázoláson
oroszlánon, vagy oroszlános trónon ül, és négy kezéből kettőben a nap és a hold szimbólumait
tartja. Nana képmása eljutott Kelet-Turkesztán buddhista művészetébe is. A Miho-reliefen az
oroszlánfej Nana jelvénye, míg a vörösre festett korong a kezében a napot jelenti; a másik
korongon valószínűleg egy vörös félhold volt, amely már nem látható.
Az alsó, földi szférában egy közép-ázsiai zenekar ül gyékényeken vagy szőnyegeken, s
körbevesznek egy táncosnőt, aki valószínűleg egy kínai táncot jár, a „kabátujj-táncot”. Ennek
5
10. 11.

a tánc-ábrázolásnak figyelemreméltó párhuzama van egy buddhista kőoszlop talapzatán,
melyet Xi’anból, a Közép-Kínai Shaanxi tartományból ismerünk. A Xi’ani sztélén ugyanilyen
jelenet szerepel, két különböző zenekarral, és két különböző táncossal: a jobb oldalon kínai
zenészek ülnek gyékényeken, és egy női figura mutatja be a kabátujj-táncot, míg a bal oldalon
egy közép-ázsiai zenekar kísér egy közép-ázsiai férfitáncost, mely a szogd forgást mutatja be.
Jobbra az utolsó tábla (11), mely érintkezik az elülső táblával, ökör vontatta kétkerekű kocsit
ábrázol; gyakran megjelenik buddhista barlang-festményeken és kínai sírokban a 4. századtól
(pl. a Luo Rui-sírkamra festményein és tábláin), de a sírtáblák esetében inkább beszélhetünk a
sztyeppei népeknek a szkíták óta meglévő kocsi-kultuszáról.
A baloldali 1. és a jobboldali 11. táblát egy-egy vaskampó csatolta a két elülső
záróelemhez (lent). E kapuszerű záróelemek tipikusak a kínai építészetben: egy-egy dupla
torony kontytetővel, mindegyik tetején jellegzetes kampóval. Hasonlóan a Zhangdefukerevethez
és más ismert példákhoz, a tornyok lépcsős elrendezésűek, a magasabb szegélyezi
a „bejáratot”, és ehhez simul az alacsonyabb torony egy falrészlettel. A tornyokon vörös
festék nyomai láthatók. A tornyok és a falak tövénél mindkét oldalon négy hun férfi látható,
melyek egyike felszerszámozott lovat vezet. A figurák hosszú tunikát, övet és csizmát
viselnek; a lovat vezető alakot leszámítva mindegyiknek a kezén túl lóg köntösének ujja. A
vezető figura mindkét kapuzaton különbözik a többitől: alakja nagyobb, magasabb, övén
tarsoly és hosszú, hun típusú, keresztvas nélküli kard. Ilyen figurák, építészeti elemek
találhatók a Zhangdefu-kaputáblákon is.
Kit temettek a sírba, mely magába foglalta e rendkívül szép, eleven jelenetekkel díszített
kőtáblás kerevetet? A külföldi, és általában nyugati kutatók „szogdnak” határozzák meg a
táblákon szereplők nemzetiségét, szogd tulajdonoshoz kötik őket. Erre azonban valójában
kevés bizonyíték van: a 2000-ben talált, s a Északi Zhou dinasztia korából származó Xi’ani
táblák esetében tudjuk csupán, hogy egy 579-ben elhúnyt, An Jia nevű szogd főemberé volt a
sír, aki a kínai „sabao” rangban vezette közösségét. A másik adatot a sírtáblák hovatartozását
illetően a Taiyuani sírkerevet nyújtja (Shaanxi tartomány), mely egy 593-ban elhúnyt Yu
Hong nevű türk – de valószínű, hogy inkább hun – „sabao” síremléke volt, aki perzsa követi
rangban szolgált az északi dinasztiának. A sírtáblákat készíthették szogdok heftalita
megrendelésre, másfelől figyelembe kell venni azt is, hogy a szogd népnév az 5-6. században
már inkább jelentett kevert nemzetiségű, párthus-kusán-hun szogdiait. Az azonos öltözetek,
hajviseletek, jelenetek, embertípusok miatt sokszor nem könnyű megkülönböztetni a középázsiai
etnikumokat, melyek mindazonáltal szkíta jegyeket is őriznek az ábrázolásokon.
Mégis van néhány támpontunk, melyek főként az említett heftalita hunokhoz
kapcsolják az észak-kínai sírtáblákat, különösen a Miho-táblákat, akár tulajdonosként, akár a
6

sírtáblák szereplőiként vagy készítőiként. Mindenekelőtt, mint
említettük, a heftalita hun pénzérméken láthatunk ugyanolyan viseletet
és emberábrázolást, mint a Miho-táblákon, vagy a Taiyuani (túloldali
középső kép) és más táblákon; a szogd pénzek ábrázolásai sokkal
egyszerűbbek s nagyon valószínű, hogy amit eddig pl. az afrasziabiszamarkandi
freskókon szogdnak határoztak meg, ott is heftalita hun
ábrázolásokról kell beszélni. A hátrafelé nyilazók a Taiyuani táblákon
ugyancsak a szkíta-párthus-hun etnikumot idézik, a szogdok nem a
harcművészetükről, inkább kereskedő életmódjukról, hajlamaikról tűntek ki. Érdekesség,
hogy a Taiyuani táblákon – ahogy az afrasziabi freskókon is – megjelennek a „motívumokat
éneklő” madarak, melyek rendszeresen és a legutóbbi időkig jelen vannak a magyar
népművészet tárgyain. A sztyeppei életmódot aktívan gyakorló etnikumokra utalnak a
sírtáblákon látható jurtaábrázolások, életképek, vadászjelenetek, s leginkább az alakok
öltözéke, egész habitusa, amint fentebb leírtuk: a föveges, csizmás, kaftános, bajuszos, hosszú
varkocsba fogott hajú, övükön tarsolyt, kardot, íjtegezt viselő alakok. A küllős szekér is
elsősorban a szkíta világból ered (kurgán-temetkezésekből és egykorú leírásokból jól
ismertek), ennek képi hagyománya jelenik meg a Miho-táblákon.
Etnikailag talán a leginkább
meghatározó érvényű jelenet
a 6. tábla fölső faragványa, a
késekkel saját magukat megsebző
figurák: a gyász-szertartásnak ezt
a sajátságát egyértelműen a régi
szkítákkal és az európai hunokkal
kapcsolatban jegyezték fel a historikusok,
Hérodotosz (Hist. lib.
IV., 71.) és Priszkosz rétor (De
legationibus, Attila király
temetéséről). A vallási jellegű
ábrázolások is határozott irányt
adhatnak tájékozódásunknak: a
Miho-táblákon egyaránt láthatunk
zoroasztriánus, buddhista és a
lókultuszra utaló jeleneteket (a
lókultusz ábrázolása nem volt jellemző a városi életet élő szogdokra). Mindez, és a vallási
sokszínűség elsősorban a közép-ázsiai hunok sajátja volt: a tudósítások szerint e hunok
egyfelől vérszomjas harcosok (Szung Jün, buddhista zarándok), „tűzimádók”, azaz
zoroasztriánusok, továbbá városaikban sok a gondozott, arannyal díszített buddhista szentély
(Wei Shi, kínai követ), s a lovat kultikus tiszteletben részesítik (Ptolemaios). A Miho-táblákon
zoroasztriánus jellegűek a nap-hold jelképek, a szent növények és az áldozati tűz; buddhista
jellegű a négykarú istenség; végül nomád jellegű a folyómenti lóáldozat bevezető részének
ábrázolása, és általában az életképek, alakok és tárgyak (vadászat, mulatságok, jurta, szekér).
Fontos „sztyeppei” művészeti elem, mely ugyancsak nemzetiséget jelöl, a többször szereplő
fordított szívalakú lótusz-, vagy vízililiom-motívum (2, 7, 8, 11. kőtáblák), mely rendszeresen
díszíti a hunok, avarok s a honfoglaló magyarok vereteit, tárgyait is (a képen a
honfoglaláskori Zempléni ezüst csésze mintája).
7

Így befejezésül azt mondhatjuk, hogy a 6. századból való észak-kínai sírtáblák életképei
alapvetőek a közép-ázsiai nomád, félnomád népek egykori életének megismerésében, és ezek
nyomán áttételesen képet alkothatunk az európai hunok, avarok és a honfoglaló magyarok
régi, ázsiai életéről is.
Bibliográfia:
The Miho-panels – A Miho-Múzeum katalógusa, 2008.
(fenti ismertetés tárgyleírása részben e szöveg alapján készült)
Markus Mode: Heroic fights and dying heroes, www.transoxiana.org
Annette L. Juliano: Chinese Pictorial Spaces at the Cultural Crossroads, www.transoxiana.org
History of Civilizations of Central Asia, Vol. III., B. A. Litvinsky, Zhang Guang-da, R. Shabani
Samghabadi
G. Azarpay: Nanâ, the Sumero-Akkadian Goddess of Transoxiana, JAOS (Journal of American
Oriental Society) Vol. 96 (1976) pp.536-542.
E. Reiner: A Sumero-Akkadian Hymn to Nanâ, JNES (Journal of Near East Society) Vol. 33 (1974)
pp.221-236.
Z. Tóth Csaba: Az Orlati csontlemezről, www.ztothcsaba.hu
8