Csontváros

volna éppen elég pocsék, hogy minden második héten szobafogságra ítélt.
Most meg száműzetésbe vonulhatok a nyár hátralevő részére.
– Tudod, hogy anyukádra néha rájönnek ilyenek – mondta Simon. –
Olyan természetes nála, mint a levegővétel. – A lányra vigyorgott zöldséges
burritója mögül.
– Ó, persze, csinálj úgy, mintha vicces lenne – torkollta le Clary. – Nem
téged rángatnak el a semmi közepére, Isten tudja, milyen hosszú időre…
– Clary – szakította félbe a tirádát Simon –, nem rám haragszol. Aztán
meg nem maradsz ott örökre.
– Honnan tudod?
– Ismerem anyukádat – mondta a fiú rövid szünet után. – Úgy értem,
mi ketten barátok vagyunk már… Mennyi is? Tíz éve? Tudom, hogy néha
ilyen. Meg fogja gondolni magát.
Clary felvett egy csípős paprikát a tányérjáról, és elgondolkodva játsza-
dozott vele. – De tényleg így van-e? – szólalt meg. – Úgy értem, tényleg
ismered-e? Néha szeretném tudni, hogy ismeri-e egyáltalán valaki.
Simon hunyorogva nézett vissza rá. – Nem tudlak követni.
Clary levegőt szívott be, hogy lehűtse égő száját. – Úgy értem, soha nem
beszél magáról. Semmit sem tudok a gyerekkoráról, a családjáról vagy arról,
hogyan találkozott apámmal. Még esküvői képeik sincsenek. Olyan, mint-
ha nem is élt volna, mielőtt megszülettem. Mindig ezt mondja, amikor kér-
dezni próbálok valamit.
– Ó! – Simon vágott egy grimaszt. – Ez édes.
– Nem, nem az. Fura. Fura, hogy semmit nem tudok a nagyszüleimről.
Vagyis azt tudom, hogy apám szülei nem voltak oda anyámért, de tényleg
annyira rémesek lehettek? Miféle emberek azok, akik nem is akarják látni
az unokájukat?
– Talán anyád utálja őket. Lehet, hogy bántották vagy valami – vetette
föl Simon. – Ott vannak rajta azok a sebhelyek.
• 39 •