Letöltés egy fájlban (22,7 MB - PDF) - Erdészeti Lapok

T A R T A L O M 

Jérome René: A nyárfakérdés az Akadémia nagygyűlésén 441 

Káldy József: A rezgőnyár jelentősége és csemetenevelése .. 440 

Huszár Endre: A fogatos közelítés fejlesztésének problémái 455 

Tóth Béla: A fásítások ápolásáról 467 

Neuwirth János: A gyorsannövő fafajok telepítésének lehetőségei Zala megyében 473 

Akszenov, A. N.: A Komszomol biztos segítője az erdészeknek 477 

Nagy Aladár: Vonszalék — kotorék 478 

Címkép: Nyár-javafák vad elleni egyedi védelemben (Valkói Erdészet, Csákó) 

Hátlapon: A vétyemi bükkös (Tornyiszentmiklósi Erdészet.) 

C O f l E P J K A H H E 

MepoM, P.: Bonpocbi pa3BeflenHíi Tononeü Ha TopwecTBCHHOM 3aceAaHiiH BeHrep- 

CKOÜ AKaêMHH HayK 441 

Ka/idu, M.: 3HaHeHtie OCHHM H BbipamHBaHHe ceíiHueB OCHHH . ... 446 

Xycap, E.: IlpoŐJieMbi no pa3BHTmo KOHHOÜ TpeneBKH , 455 

Tom, £>.; PyŐKH yxoaa 3a 03ejieHHTejibHbiMti jieconocasicaMH 467 

Heüeupm, fi.: BO3MO>KHOCTH pa3Beii,eHHíi 6biCTpopacTym,Hx opeBecHbix nopofl B 

KOMHTaTe 3ajia 473 

Aucenoe, A. H.: KOMCOMOJI — HaAe>KHMH nOMOmHHK jiecoBOÔB 477 

Hadb, A.: BojioteHHe npnMaHKH H Hcnojib30BaHne co6aiKKH : H36paHHUK.11 monojin, 3au}uu)eHHbte om noepeoKÖenun 

divibw (JlecHunecmeo BÜAKO). 

Ha MeTBepToü CTpaHtme O6JIO>KKH : Hacaotcdenue öyna (Jlecnuiecmeo TopHuceHm- 

MUKAOUl). 

S O M M A I R E 

Jérome, R.: Le probleme des peupliers devant l'assemblée générale de l'Académie 441 

Káldy, J.: Le role du tremble et l'éducation des semis .. .. 446 

Huszár, E.: Les problemes de. la modernisation du débardage á attelage .. .. 455 

Tóth, B.: L'entretien des boisements 467 

Neuwirth, J.: Les possibilités de la plantation des essences a croissance rapidé 

dans le comitat Zala 473 

Nagy, A.: La traine et le terrier 477 

A. N. Akszenov: Le Komsomol, l'aide solide de la foresterie 478 

En couverture: Arbres d'a.venir protégés individuellement contre le gibier 

(Foresterie Valkó, Csákó) 

En reverse: Hetraie de Vétyem (Foresterie Tornyiszentmiklós)

A nyárfakérdós az Akadémia nagygyűlésén 

A Magyar Tudományos Akadémia idei nagygyűlésén az Agrártudományok 

Osztályának előadásai között az Erdészeti Bizottságban a nyárfatermelés fejlesztésének 

kérdései kerültek megtárgyalásra egy előadás és tizenhárom korreferátum 

keretében. Az előadást és a korreferátumokat több mint 200 szakember 

hallgatta meg. Az OEF-en, ERTI-n, Erdőmérnöki Főiskolán, Áll. Erdőgazdaságokon 

kívül az Orsz. Nyárfabizottságban résztvevő tárcák és főhatóságok 

is szép számmal képviseltették magukat. A MTA részéről Manninger Rezső 

és Jávorka Sándor akadémikusok vettek rész a nagysikerű rendezvényen. 

A rendkívüli gyakorlati jelentőségű kérdést Keresztesi Bélának, a mezőgazdasági 

tudományok kandidátusának „Nyárfagazdálkodásunk helyzete és a 

soronlevő feladatok" című előadása tárta a hallgatóság elé. Az előadás részletesen 

ismertette azokat a szempontokat, amelyek világszerte, de különösen 

Európában, gyors és nagytömegű faanyagtermesztésre késztetnek. Fokozott 

mértékben áll ez hazánkra. A szükségletek lehető legnagyobb mértékű kielégítésére 

törekvő ipar faanyagigénye már a közeli években rohamosan emelkedik. 

Csupán a papiros és cellulóz, valamint a farost és fagyapotgyártás az 

1959. évi 42 104 m 3 

-el szemben 1960-ban 10Ö 760 mV 1965-ben 380 040 m 3 

és 

1968-ban 394 000 m 3 

kisméretű faanyagot igényel. Fafaj tekintetében a cellulóz 

gyártás nagyrészt nemesnyárra, a faröstlemezgyártás pedig általában nyárra 

tart igényt. A termőhelyi adottságok hazánkban kedvezőek a nyárfatermesztés 

számára, így az ipar igényeinek kielégítése nagyrészt telepítési kérdés. 

Az első nagyobb méretű nyárfásítást az első 5 éves terv során telepített 1100 ha 

hullámtéri nyáras jelenti. Az időközben elakadt mozgalomnak újabb lendületet 

a Minisztertanácsnak 1954. évi határozata adott, elrendelve a fásításnak 

valamennyi folyó hullámterére való. kiterjesztését és a gazdasági fásítások 

fokozását. E határozat végrehajtása során 1957. végéig mintegy 8000 ha új 

nyártelepítést és fásítást hajtottunk végre, a második 3 éves terv keretében 

pedig 1958—60-ig további 23 000 ha-on telepítünk nyárféléket. Még nagyobb 

méretekre fejleszti a telepítést a 15 éves távlati terv, az 1961—75. években 

96 400 ha új erdőtelepítést és fásítást tervezünk nyarakkal végrehajtani, sőt 

ezen túlmenően még 162 658 ha-on akarunk nyarat előhasználati állományként 

telepíteni. A feladat nagy, megvalósítása nehéz. Az előadás első és legfontosabb 

kérdésnek jelölte meg az adott termőhelyek ökológiai feltételeinek legjobban 

megfelelő, a betegségeknek ellenálló fajok, fajták és klón ok kiválasztását. 

Részletesen ismertette a gyakorlatban számba jöhető nyárféleségek termőhelyigényét, 

a betegségekkel szemben tanúsított magatartását és felhívta a 

figyelmet a klónkeverés fontosságára. Következő legfontosabb kérdésként a 

telepítésekben alkalmazandó hálózatot tárgyalta. A hektáronkénti 2500 törzstől 

a hektáronként 100 törzsig hat osztályba sorolta a hálózatokat. Kísérleti 

\

adatokkal igazolta, hogy céljainknak nagyon sűrű hálózat felel meg, erős gyérítésekkel. 

Részletesen kitért a nyár művelésének belterjes, vagy erdei módszereinek 

sajátosságaira. A legtöbbet várhatunk a csatornák, vízfolyások és 

víztárolók környékén történő telepítésektől. Részletesen foglalkozott az itt uralkodó 

vízviszonyok és a fásításnak egymásra való hatásával, a fatenyésztési követelményeknek 

és a műszaki szempontoknak helyes összhangbahozatalával. 

Külön foglalkozott a legelőfásításokkal. A nyárfa erdei nevelésével kapcsolatban 

hangsúlyozta az állományban való neveléskor is a nyárfák individualitásának 

tiszteletben tartását, az ápolások, nevelővágások gyakoriságának fontosságát, 

a főállomány mellett mellékállomány nevelésének szükségességét. Külön 

tárgyalta az előadás az előhasználati nyárasokat. Rámutatott, hogy a szélsőségesen 

rossz termőhelyektől eltekintve úgyszólván mindenüvé lehet előhasználati 

nyárállományokat telepíteni, mert a szóba jöhető termőhelyek mindegyike 

számára megtaláljuk a megfelelő nyárfajt vagy klónt. Előhasználati 

állományként általában a lassan növő fafajból álló főállománnyal együtt kell a 

nyarat telepíteni, de telepíthető néhány évvel később is, suhángalakban. Az előadás 

végül kimutatta, hogy a fenti nyártelepítési program megvalósítása ötéves 

ciklusok közepére számítva a következő évi hozamszaporulatot fogja eredményezni: 

1963-ban 30 400 m 3 

, 70%-ban 3 cm-nél vastagabb, 1968-ban 209 200 

m 3 

, 1973-ban 598 000 m 3 

, amiből a 3 om-nél vastagabb anyag már 511 600 m'-t 

teszi ki, végül 1988-ban éri el a szabályos fahozamnak legjobban megfelelő álla 

potot, ettől kezdve csekély ingadozással 1 947 600 m 3 

körül lesz a fahozam. 

Ezek szerint a fafelhasználó ipar kívánalmait teljes mértékben csak 1973-tól 

kezdődően tudjuk saját erőnkből kielégíteni. Az átmeneti időre az előadás más 

fafajok és nyersanyagok felhasználását javasolta és elutasította a nyárasok 

vágásfordulójának még nagyobb mértékben való lerövidítését, rámutatva arra, 

hogy az a nyáras, amely 10 éves korban 120 m 3 

anyagot ad, az 20 éves korban 

405 m 3 

-t termel. 

Az előadást követő korreferátumok sorában elsőnek Madas András főosztályvezető 

helyettes boncolgatta a nyártelepítések fontosságát a papír- és cellulóziparunk 

fejlesztése szempontjából. Az ipar nyersanyagellátottsága terén 

az előadáséhoz hasonló eredményre jutván kimutatta, hogy ha a teljes ellátás 

érdekében a terület egy kisebb hányadán a nyárasokat 10 éves korban termeljük 

ki, az erdőgazdaságot egy erdősítési költségtöbblet és hektáronkénti 95 m 3 

faanyagveszteség terheli összesen ötszázmillió forintnyi összegben. Forintban 

mérve ugyanilyen népgazdasági előnyt jelent azonban a vágáskor-leszállítás 

révén kitermelt anyag és ezen felül még lehetővé teszi, hogy a népgazdaság 

papírellátását 1973 helyett 1963-tól, tehát 10 évvel korábban tudjuk gyökeresen 

megjavítani. A népgazdasági érdekek tehát a vágáskor leszállítása mellett 

szólnak, ha azonban a Mohácsi Farostlemezgyár a nyár helyett a csert is fel 

tudja használni, úgy a vágáskor leszállítására az így felszabaduló anyag következtében 

előreláthatóan nem lesz szükség. 

Forgó László igazgató a vízügynek a nyárfagazdálkodásban való szerepét 

taglalta. Megállapította, hogy eddig ezen a területen csupán rendszertelen kezdeményezések 

történtek. Nagyarányú telepítési lehetőségek vannak, mégpedig 

a vízügyi szolgálat kezelésében álló erdőkben, a csatornák partján, a f oly óknak 

a vízjárástól mentett árterén. Az árvízvédelmi botolt füzesekben is megvan 

a lehetősége egy 20 X 20 m-es hálózat kialakításának. A nyárfa hatalmas 

gyökérzete miatt azonban a töltések lábától legalább 20 menyire kell, hogy 

legyenek. A csatornapartok kellő fásítása érdekében a szükséges területek 

kisajátítását javasolta.

Az 1950—51. évben megindult erdészeti nyárnemesítés eddigi eredményeiről 

Kopeczky Ferenc ERTI tudományos 'kutató számolt be. A nemesítés szempontjából 

fontos nyárfajták jelentőségének méltatása után rátért a külföldi 

fajok és fajták megtelepítésében az őshonosaknak az egyedi jótulajdonságok 

alapján való kiválasztásában és a keresztezéses nemesítésben eddig elért 

sikerekre. Számottevő nemesítési eredményt ért el eddig az amerikai és európai 

feketenyár fajok keresztezésében.- A kiválasztott klónok elszaporítása olyan 

mértékű, hogy az idei dugványtermelésből néhány erdőgazdaságban már megkezdődhet 

a törzsanyatelepek létesítése. A dugványról nehezen szaporítható 

Leuce-f aj facsoport nemesítési eredményeinek rögzítésére az alvószemzéses 

eljárást vezette be és ezzel a módszerrel a Leuce-nyár hibridek nagyüzemi 

szaporítása megoldottnak tekinthető. 

Szilágyi László ERTI tudományos munkatárs a nyárfarák-probléma jelenlegi 

állásáról számolt be. Ezzel az elnevezéssel illetik az újabb vizsgálatok az 

eddig nyárkéregfekély, kéreghalál és nyárfarák elnevezéssel tárgyalt növénybetegséget. 

A betegség megjelenésének külföldi és belföldi adatainak számbavétele 

után megállapította, hogy hazánkban már mindenütt elterjedt. Fellépésének 

és károsításának mértéke döntő módon függ az őszi és tavaszi időjárás 

alakulásától és az egyes fajok és fajták viselkedésétől. Nem sikerült eddig 

szoros összefüggést kimutatni a termőhelyek, a kor és a sűrűség viszonylatában. 

Csupán a kor tekintetében van némi összefüggés: az 1—10 éves korfokok 

fogékonyabbak a fertőzésre. A probléma megoldásának egyetlen útja az immúnis 

fajták kiválasztása, illetve előállítása. Ezt csak hosszú időn keresztül 

lehet elérni. Egyes nyugati országok a károsítást már részben kiküszöbölték — 

30 éves céltudatos nemesítési munkával. A hazai kutatások során eddig csak 

a rezgőnyár és szürkenyár nagyfokú ellenállóképességét sikerült megállapítani. 

Mivel csupán ezekkel a telepítési program végre nem hajtható, új ellenálló fajták 

előállítása szükséges. 

Haracsi Lajos, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa a nyárfélék származási 

kérdéseinek tárgyalása során elsősorban a különböző termőhelyekhez 

alkalmazkodott fajták ismeretének fontosságára hívta fel a figyelmet. A fajokon 

belül az alfaj valamely vidék éghajlatához alkalmazkodott, az alfajon 

belül az ökotípust főleg a talaj adottságaihoz való alkalmazkodás termeli ki. 

Az új telepítések sikere elsősorban ezek figyelembevételétől függ. Vonatkozik 

ez a hibridekre is, ezek szülőinek ismerete nélkülözhetetlen a biztos eredmény 

érdekében. Síkraszállt amellett, hogy a nyárfák nemcsak nyíltabb állásban, de 

zárt állományban is eredménnyel tenyészthetők. A nyárfák természetes viszonyok 

között elegyetlenül is alkotnak erdőket, de a mesterséges, nagyobb területű 

telepítésekben az elegyes szerkezetű az előnyösebb. A nyarak fényigénvessége 

lehetővé teszi, sőt megköveteli a többszintű, árnyas fákban gazdag 

erdőiszerkezet kialakítását. Elegyetlen telepítést hazánk lapályain egyedül az 

ártéri mély, nedves fekvésekben javasol, szegény homokon a fenyővel, minden 

egyéb helyen pedig a tölggyel való különböző erősségű elegyítést javasolja. 

A tölgvön kívül a fa termelőképesség, szintezettség és sűrűség minél jobb 

kialakítása érdekében természetesen még egyéb fafajok behozatala is szükséges. 

Babos Imre, a mezőgazdasági tudományok doktora szintén leszögezte, 

hogy a nyártelepítések sorsát elsősorban a termőhelyek megválasztása dönti 

el. Különösen indokolt a termőhelyi viszonyok gondos megismerése ott, ahol 

jelenleg kevés a nyár. Az újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a nyártenyészetet 

elsősorban a talajvízállás befolyásolja. Meg'kell ezért változtatni a hazai

nyármagvak-osemeték származásfelhasználási körzeteit. Fel. kell oldani a sokféle 

termőhelyet egybefoglaló tájhatárokat és a származásfelhasználási helyeket 

elsősorban a talaj vízállás, a talaj vízháztartásához kötött termőhelytípusok 

alapján kell közös nevezőre hozni. 

Partos Gyula ERTI igazgató a nyárcsemete- és suhángnevelés néhány jellemző 

sajátosságára mutatott rá. A fehér- és szünkenyár magcsemetenevelésekor 

az egyébként kedvezőtlen sűrű állás nem hátrány, sőt a természetes szelekció 

a kedvező növekedési eréllyel rendelkező egyedeket juttatja érvényre. 

Ezért a folyóméterenként legalább 100 darabos kelésre kell törekedni és ezt 

ritkítani nem kell. A dugványozás sikerének megjavítását célzó kísérletek azt 

mutatják, hogy a különböző hosszúságú dugványok meggyökeresedése nem 

mutat lényeges eltérést, így elégséges a 15—20 cm hosszú dugványok alkalmazása. 

Legkedvezőbb a meggyökeresedés a tavaszi dugványozáskor. A legalkalmasabb 

dugvány vastagság a 7—12 mm-es méret. Legkedvezőbb a meggyökeresedés 

és legritkább a kétágúság, ha a dugványokat 1—2 cm-re a talaj 

színe alá süllyesztjük, a felső vágáslapot közvetlenül a rügy felett kell elhelyezni; 

az alsó helye közömbös a meggyökeresedés szempontjából. A dugványsűrűség 

terén a nagyobb — 20—25 cm-es — távolságot ajánlja az erőteljesebb 

csemetéhez fűződő telepítési előnyök érdekében. A suháng- és sorfanevelés 

céljából történő gyökeres dugványok kiültetéséhez nem kíván a gyökereztetéshez 

hasonló gondos talajkiválasztást és mellőzhetőnek tartja a vesszők tőrevágását 

is. 

Marjai Zoltán ERTI tudományos munkatárs korreferátumában a nyármaggazdálkodásunkban 

tapasztalható korszerűtlenségre mutatott rá azzal, hogy a 

külföldiek, megállapítása szerint is sok magot termelünk, de meglehetősen 

rossz minőségűt. E fogyatékosságon csak úgy segíthetünk szerinte, hogy minden 

tekintetben korszerűen telepített, berendezett és felszerelt nyármagtermelő 

üzemeket létesítünk, ahol minden munka központian végezhető a mag előállításától 

a tárolást követő szétosztásig. A csemetenevelés területén kedvezőbb 

a helyzet, itt csupán az öntözőberendezéseket kell revízió alá venni, mert 

a nem kellő porlasztás a kikelt mag 30—50°/o-át tönkreteszi. A magtakarásra 

mind a szalma-, mind a humusztakarás bevált, előbbi a lazább, utóbbi a kötöttebb 

talajokon előnyösebb. 

Majer Antal ERTI tudományos osztályvezető Bakonytamási községbeli 

egyik figyelemre méltó parasztfásítás adatait tárta a hallgatóság elé. A 0,32 ha 

kiterjedésű. 1939-ben telepített óriásnyáras 1957 tavaszán 200 törzsön 145,2 m 3 

faanyagot nevelt. Ez 1 ha^n 453,75 m 3 

fatömegnek, 28 359 m 3 

/ha évi átlag- 

növedéknek felel meg. Az egyébként csak gyenge szénát termő nedves rét 

értékben hétszer annyit jövedelmezett a fásítással eddig, mint a mezőgazdasági 

üzemág. A, fásítás állományszerkezeti vizsgálata azt mutatta, hogy ugyanezt a 

fatömeget közel félannyi törzsszámmal is elérhette volna gyérebb fásítás esetében. 

A termőhelyi vizsgálatokról szólva felhívta a figyelmet a vakond indikátor 

szerepére. Túrásának színe az aljnövényzet figyelembevételével többnyire biztos 

talajtípus-meghatározónak bizonyult. Jó útmutatóul szolgál a vízfolyások 

mentén az üde réteken is, mert ahol túrása tömeges, ott nemesnyárral eredményesen 

fásíthatunk. 

Sopp László ERTI tudományos munkatárs a termőhelynek megfelelő fafaj 

választásán túl a hálózat kellő szabályozásának fontosságára hívta fel a 

figyelmet. Vizsgálatai alapján kimutatta, hogy a nyárfák törzsének alakja és 

fatömege nem annyira a tenyésztési tájtól, a talaj minőségétől, a kortól, a

záródástól, hanem a fának az állományban elfoglalt helyzetétől, a gyérítés mértékétől 

és rendszerétől, elsősorban is a fa koronaméreteitől, azaz a növőtér 

nagyságától függ. A nyárasainkban jelenleg országos viszonylatban kialakult 

törzshálózat és ennek függvényeként a Ikoronaméretek igen kicsinyek. A gyérítésre 

adható gyakorlati tanács: minimálisan annyi négyzetméter növőteret 

kell a fa részére biztosítani, ahány méter magas az. A szabad koronafejlődést 

már fiatal korában kell biztosítani, ezen az úton érhető el a műszakilag értékesebb, 

ugyanakkor mennyiségileg több faanyag gyorsított termelése — a 

vágásérettségi kor csökkentése. 

Tompa Károly egyetemi adjunktus a nyarakat a túl nedves, vagy tápanyagszegény 

talajokon eredményesen helyettesítő fűzfajtákkal foglalkozott. 

Felhívta a figyelmet arra, hogy a nyáréval megegyező, ha-ként 30—40 m 3 

-t 

is elérő növedéke miatt a nemzetközi nyárfabizottság 1955-ben munkatervébe 

sorolta. A fahiány megszüntetéséhez nemcsak a faalakú fűzekkel, de a fűzfavessző 

telepekkel is lényegesen hozzájárulhatunk a fahiány megszüntetéséhez. 

A vesszőtelepek értékes fonó és egyéb ipari nyersanyagot szolgáltatnak. Részletesen 

ismertette a termesztéstechnikai és műszaki felhasználási vizsgálatainak 

eredményeit és összegezve megállapította, hogy technikai szempontból az 

amerikai fűz a legértékesebb; ahol ez nem telepíthető, ott a bíborfűzet kell 

alkalmazni. Cellulóz- és rosttermelésre a kenderfűzek alkalmasak. A többi 

fűzfajta közül egyedül a Salix daphnoides telepítése indokolt még homoktalajon. 

Tóth Imre erdőmérnök, erdőművelési előadó érdekesen kialakított növedékértéksorral 

bizonyította a nyárfatermesztés rendkívüli jelentőségét az 

alsó dunaártéren. A nemesnyárak évi átlagnövedékét 15,2 m 3 

-rel, értékben 

100-nak véve, a feketedió növedékértéfcét 42-ben, a hazai nyarakét 33-ban, a 

fehérfűzét 30-ban, a kőrisét 30-ban, a szlavón tölgyét 28-ban, az akácét 15-ben 

állapította meg. Ez az összehasonlítás a nemesnyárak kimagasló értéke mellett 

felhívja a figyelmet a hazai nyarak jelentőségére is. Kimutatta, hogy a 

nyaraknak nemcsak a nyár erdőtípusokban van szerepük, hanem ritka hálózatú 

jelenlétük a legtöbb ártéri erdőtípusban fontos. Külön foglalkozott a 

szarvaskár elleni védekezés kérdésével, kimutatta, hogy megvan a mód az 

erdőgazdálkodási és vadgazdálkodási érdekek ésszerű egybehangolásához. Ha 

a kellő intézkedések időben "megtörténnek, az ártéri nyárasok meg fognak 

felelni az ország faellátásában nekik szánt szerepnek. 

Végül Szodfridt István ERTI tudományos segédmunkatárs számolt be 

Koltay György Kossuth-díjasnak, a mezőgazdasági tudományok kandidátusának 

tolnaszigeti és domaribai kísérleti telepítéseiben végzett hálózatvizsgálatainak 

eddigi eredményeiről. Megállapította, hogy 8 éves korban az adott 

termőhelyen a kései és óriásnyár 2X2 m-es hálózatban közel dupla fatömeget 

ad, mint a 4 X 4-es, több mint háromszorosát a 6 X 6-asénak és hatszorosát 

a 8X8 méteresének. A törzs- és koronaméretek, a minőség tekintetében 

azonban máris mutatkoznak a sűrűbb hálózat hátrányai. Ezek az egész állomány 

későbbi fejlődését annyira gátolnák, hogy célszerűbbnek látszik mindjárt 

kezdetben a 4 X 4 méteres hálózat alkalmazása. A 6 X 6-os és 8 X 8-as 

hálózat mellett nincs kellő szelekciós lehetőség. Amennyiben a farostlemezgyártás 

a vékonyabb anyagot is nagyobb mértékben fel tudja használni, akkor indokolt 

lehet a 2 X 2 m-es hálózatban való telepítés, de ebben az esetben az 

állományszerkezeti vizsgálatok adatai szerint még a negyedik évet megelőzően 

gyérítést szükséges végezni. A további gyérítések helyes időpontjának kiértékeléséhez 

a vizsgálatok folytatása szükséges.

A tudományok legmagasabb fórumán elhangzott előadás és korreferátumok 

ismételten felhívták a figyelmet a nyárkérdésnek népgazdaságunk fejlesztésében 

elfoglalt fontos helyére. Az elhangzottak azt bizonyítják, hogy a kérdés 

tudományos vonalon nagy léptekkel halad előre. Ez a legfőbb biztosíték 

arra vonatkozóan, hogy a gyakorlati megvalósítás kellően eredményes lesz. 

Jérome René 

A rezgőnyár csemetenevelése 

éi jelentősége hegyvidéki erdeinkben 

K Á I, D Y JÓZSEF főmérnök, 

zemplénhegységi erdőgazdaság 

Hazánkban a nyárasok területe mintegy 40 000 ha-t ' tesz ki. Ebből 38 

százalékot képviselnek a nemesnyárasok, 62%-ot pedig a hazai nyárasok. Az 

egyes hazai nyárfajok megoszlása, az összes nyárasok területéhez viszonyítva, 

a következő képet'mutatja: fehér- és szünkenyár 43%, feketenyár 15%, rezgőnyár 

4%. Ha csak az állami erdők fatermelésre kijelölt területére vonatkoztatjuk 

vizsgálódásunkat, a következő képet kapjuk: nyárfával borított terület 

28 205 ha, ebből 40% a nemesnyáiras, 60% a hazai nyáras. A hazai nyárasok 

összetétele: fehér- és szürkenyár 68%, feketenyár 25%, rezgő nyár 7% (1270 

ha). Az állami erdőterületen a nyárasok átlagnövedéke 5,63 m 3 

/ha, egyéb fafajoké 

3,34 m 3 

/ha. Tehát mintegy 60%-kal több a nyárasok átlagnövedéke. 

A nyarak közül az óriásnyáré 7,23, korainyáré 6,37, rezgőnyáré 4,40 m 3 

/ha. 

A nyár-kérdés hazánkban alapanyag-kérdés (cellulóz, gyufa, lemezipar), 

a nyárfa az a fa, amelynek segítségével belátható időn belül, 15—20 év alatt, 

kínzó fahiányunk jórészt leküzdhető. Ismerve ezt, nem lehetünk elégedettek 

azokkal az eredményekkel — bármilyen számottevőek is — amelyeket a 

nyárfatelepítések terén eddig elértünk. Az alapanyag probléma megoldásához, 

a fahiány leküzdéséhez további nyártelepítésekre van szükség. Ennek két útja 

van: az egyik az állami erdőkön kívüli fásítás, a másik az állami erdőterületen 

a nyárfával borított terület növelése. A cél: a nyárfélék jelenlegi 3,9%-os 

területarányát 7%-ra emelni. Ez a 7%-os terület az évi fatermelés 20—30%-át 

jelenti. Tehát gyorsan nagy eredményt hoz. 

Az állami erdők területén már nem számottevő az a terület, amelyet nemesnyárasok 

telepítésére fel lehet használni. A hazai nyárasok azonban még 

sok lehetőséget kínálnak. A lapályi területeken a szürke- és fehérnyárral való 

telepítés ad kellő eredményt. Hazai erdőségeinknek azonban 45%-a hegyvidéki 

erdő. Ezek a területek — elsősorban az északi, keleti kitettségű, üde 

termőhelyek, amelyek elsősorban a bükk termőhelyével azonosak — igen alkalmasak 

arra, hogy rajtuk a Leuce-szekcióhoz tartozó rezgőnyárból kiterjedt 

előállományokat létesítsünk. 

Bár az elmúlt évtizedekben szakembereink a rezgőnyárfát, igen helytelenül, 

gyomfaként kezelték és szinte irtóhadjáratot folytattak ellene, mindenütt 

megtaláljuk erdeinkben. Két ökotípusa van: hegyvidéki és árterületi. Hegyvidéken 

elsősorban a bükk-gyertyán társaságában fordul elő, de a kocsánytalan- 

és csertölgy társaságában is megtalálható (Mátra, Bükk). A rezgőnyár 

kiváló pionírfa, az erdők fenntartásában és terjedésében igen nagy szerepet 

játszik. Szinte minden termőhelyen előfordul. Megjelenik az elemi károk 

nyomában, bányahány ókon stb. Igen nagy területen elterjedt. Európában, 

Észak-Afrikában, Kis-Ázisiában, a Kaukázusban mindenütt megtaláljuk, észak

felé átlépi a 70-ik szélességi fokot, a hegyekben túllépi a bükk elterjedésének 

felső határát. 

Termőhelyigényét illetően az irodalomban igen eltérő véleményeket találunk. 

Az egymástól eltérő vélemények azt igazolják, hogy a rezgőnyár termőhelyei 

eléggé tág határok között mozognak. Ph szempontjából nagy szélsőséget 

bír: A—8,3-ig telepíthető, CaCo 3-t nem kíván és legfeljebb 25%-os mértéket 

bír el. A homoktól az agyagig minden talajféleségen megtalálható, hy mezője 

0,5—6,0-ig terjed. A 30—60-as Arany-féle kötöttségű számig telepíthető. 

A nyarak közül ez tűri legjobban a talajok nagy kolloidtartalmát. Míg a többi 

nyár a telített humuszt kedveli, a rezgő nyár jól bírja a kalciumszegény talajon 

kialakult, savanyú humuszt. Éghajlatigénye a 145-ös Szántó-féle éghajlatjósági 

görbe felett van. Mindezek azt mutatják, hogy a rezgőnyár szinte minden 

termőhelyen előfordul. Mégsem szabad azonban azt gondolnunk, hogy 

minden termőhelyen kiváló faanyagot, nagy fatömeget produkál. Megfigyeléseim 

szerint száraz, köves, vagy nagyon nedves talajokon cserjeszerű marad. 

A jó nedvességtartó talaj a rezgőnyár fejlődéséhez nélkülözhetetlen. 

Fejlődése, növekedése, egészségi állapota, mint minden nyáré, elsősorban 

a talaj függvénye. Száraz termőhelyen alig növekszik, kérge megrepedezik, 

koronája elterebélyesedik, s hamarosan bekövetkezik a bélkorhadás. A legkiválóbb 

fejlődést a tápanyagokban gazdag, gyengén kilúgozott, üde, mély 

talajokon, vályogos agyagon, vályogon, homokos vályogon mutatja, amelyek 

gyengén savanyúak vagy semleges reakciót adnak. Az ipar számára is használható 

nagyméretű anyagot hegyvidéki erdeink sásos-bükkös támlásaiban 

várhatunk elsősorban. 

A rezgőnyár fája tömöttebb, hasadóbb, szilárdabb, mint a többi nyárfáé. 

Nagyon finom és egyenletes szerkezetű, továbbá valamivel nehezebb és lényegesen 

rugalmasabb a többi nyárfánál. A gyufaipar legkeresettebb nyersanyaga, 

mert egyenes rostlefutású fájából hasított gyufaszálak nem törékenyek, 

könnyen átitathatok, a gyufa fejét szilárdan tartják, korom nélküli, 

fehér lánggal égnek. Ugyancsak nagyon keresett a papíriparban. A papírt 

puhává, át nem látszóvá teszi, így selyempapír, papírszalvéta készítésére különösen 

alkalmas. A fájából készített fagyapot az élelmiszeripar keresett cikke, 

szagtalan és hófehér. A lemezipar is igen kedveli, könnyen és jól ragasztható. 

Könnyen megmunkálható, térfogatsúlya 0.45. (Az osztrák lucé 0,42!) 

Miután gyomfiaként kezelték, általában rossz növésű, hamar elágazó, beteg 

törzseket találunk erdeinkben. A Zemplén-hegységben azonban vannak még 

igen szép alakú törzsek kisebb foltokban, s elszórtan a Mátrában, Bükkben is 

találhatók szép törzsek. A magassági növekedése a legnagyobb mértékű a 

10—15 éves korban, 30 éves korban azonban kulminál. A második évtől 

kezdve a magassági növekedés igen rohamos, az 1 métert is eléri, vagy meghaladja. 

Területünkön a legszebb egyedek meghaladják a 22—25 méter magasságot, 

40 cm átmérőt. A rezgőnyár a legrövidebb életű nyárfa, 30—35 

évet nemigen haladja meg. Igen jó termőhelyeken 50—60 éves egyedeket is 

lehet találni, de általában 30 éves korban, amikor a magassági növekedés befejeződik, 

fellép a bélkorhadás — Fomes igniarius károsítása — és tovább 

nem tartható fenn. 

Mind kiváló ipari kihasználhatósága, mind talajgazdagító, talajjavító 

képessége amellett szól, hogy kiterjedten telepítsük, elsősorban hegyvidéki 

erdőfelújításaink során, azokon a termőhelyeken, amelyek a legkedvezőbbek 

számára, amelyeken jelentős fatömeget produkál és emeli erdeink hozamát, 

illetve fatermő képességét.

Ha már most azt vizsgáljuk, mekkora az a terület, amely számbajöhet a 

rezgőnyárfa telepítésére, a következő megállapításra juthatunk. Hegyvidéki 

erdőterületünk 571 000 ha, ebből a bükk 10,1%-ot foglal el, tehát 57 000 ha-t. 

A kocsánytalan tölgyesekből, elsősorban a bükkös-gyertyános kocsánytalan 

tölgy típusokból, mintegy 20 000 ha-t lehet számításiba venni — véleményem 

szerint. így mintegy 80 000 ha-on lehetne előállományt létesíteni rezgőnyárból. 

Ez évente mintegy 800 ha telepítést jelentene. Ennek a programnak végrehajtásához, 

4 X 4-es hálózattal számolva, ha-onként 625 csemetével, mintegy 

félmillió csemete megnevelése volna szükséges, évente. A rezgőnyár előállo- 

Rezgőnyártörzsek a Hangyás-oldalban a kemencepataki erdészet területén 

mány mintegy 100—120 m 3 

/ha fatömeget jelent. Ha a ha-onkénti folyónövedéket 

5 m 3 

-rel vesszük számításba, a 15 éves terv végére, a rezgőnyár előállományok 

fatömege mintegy 70—80 000 m 3 

-t tehet ki. Cellulóz- és egyéb faanyag 

gondjainkat lényegesen csökkenthetnénk ennek a programnak a végrehajtásával 

anélkül, hogy más, értékes, bükk és tölgy területéből kellene területet 

kiszakítani. 

Melyek tehát azok a teendők, amelyeket el kell végezi ennek a célnak elérése 

érdekében: 

1. Számba kell venni a kiváló tulajdonságú, magtermelésre alkalmas állományokat, 

hogy a mintegy 3 kg-os évi magszükséglet, kiváló egyedi tulajdonságú 

anyafákról legyen begyűjthető. A imagtermő fák kijelölése során a beteg 

fákat a magtermelésből ki kell zárni. A vörös revesedés öröklődő tulajdonság. 

A rezgőnyár biztonsággal csak generatív úton szaporítható. Vegetatív úton 

csak gyökérsarjakról való szaporítása mutat kedvező eredményt, de rendszerint 

az így nevelt egyedek is betegek. A tuskó nem sarjadzik, a dugványok 

még stimulátorokkal való kezeléssel sem mutatnak eredményt. A csemetenevelés 

tehát csak magról hoz kedvező eredményt s ki kell alakítani a csemetenevelés 

gazdaságos módját. 

2. A magtermő állományok környékéről a beteg, rossz egyedeket ki kell 

irtani a rossz tulajdonságok beporzással való átöröklődésének megakadályozása 

érdekében.

3. A cél: nagyméretű, egészséges, jó külemű anyag megtermesztése. Ez 

pedig csak jó termőhelyen lehetséges. Ezért számba kell venni a rezgő nyártelepítésekre 

számbajöhető termőhelyeket. 

4. A hegyvidéki erdőgazdaságok az alább közreadandó tapasztalatok felhasználásával 

az arra alkalmas talajú csemetekertekben kezdjenek hozzá a 

rezgőnyár csemeteneveléséhez, majd pedig telepítéséhez. 

5. Kísérleteket kell folytatni a legkedvezőbb állományszerkezet kialakítására, 

valamint a bélkorhadás fellépése és a talajminőség, úgyszintén a magassági 

növekedés befejeződése és a bélkorhadás fellépése összefüggésének 'tisztázására. 

Készül a magágy Garadnán, rezgőnyármag-vetéshez horonynyomó hengerrel 

A rezgőnyárral 1954-ben kezdtem foglalkozni. Vizsgálódásaim során, a 

Zemplénhegységben többfelé találtam rezgőnyárt a legkülönbözőbb termőhelyeken, 

legkülönfélébb egészségi állapotban és minőségben. Az 1956-os budapesti 

nyárkongresszus sürgetése indítást adott arra, hogy kísérleteimet, elsősorban 

a biztonságos csemetenevelésre, meggyorsítsam. A csemeteneveléshez 

1955-ben kezdtem hozzá. Négy év kísérleteinek tapasztalatait szeretném az 

alábbiakban közreadni. 

A rezgőnyármag gyűjtése rendkívül nagy körültekintést és figyelmet igényel. 

A gyűjtésre alaposan fel kell készülni. A magfákat előre ki kell jelölni. 

Ez a kijelölés történhetik a téli időszakban is, a rügyek alapján. A levélrügyek 

jól megkülönböztethetők a virágrügyektől. A levélrügyek ugyanis ághoz simulok, 

hegyesek, barna színűek, kopaszok, míg a virágrügyek duzzadtabbak, 

tompábbak. A hímivarúak nagyobbak a nővirágos rügyeknél. Megfigyeléseim 

azt mutatták, hogy sokkal több hímvirágú fa van, mint nőivarú, és nagyobb 

facsoportok, sőt elég nagy területek rezgőnyárjai ugyanahhoz a nemhez tartoznak. 

A meglevő, szétszórt, nőivarú rezgőnyár csoportok ezért gyakran terméketlenek 

maradnak, vagy a hiányos polináció miatt kevesebb magot találunk 

a tokocskákban. 

A gyűjtés előtt azért feltétlenül meg kell vizsgálni azt, hogy a tokokban 

van-e mag, nem léhák-e azok. Jó esztendőben egy-egy tokocskában 7, igen

aprószemű magot is találunk. Az 1958-ik évben azonban a kedvezőtlen időjárás, 

a májusi kánikula miatt a barkák legnagyobb része léha maradt és a begyűjtött 

43 kg barkából csupán 10 dkg mag volt kinyerhető, szemben az 1957ben 

gyűjtött 83 kg, nem teljes mértékben kipergetett barkából kinyert 3 kg 

maggal. Egyes szerzők, pl. a svéd Ole Borsét szerint, a nyárfák megtermékenyülését 

nagyban csökkenti a rovarjárvány is, valamint egyes gombák (Taphrine 

Johasoni) fellépése. Erre vonatkozólag azonban még nálunk nem végeztünk 

megfigyeléseket. 

A rezgőnyár a nyarak közül a legkorábban virágzik. Éghajlattól, magassági 

fekvéstől, kitettségtől, időjárástól függően, általában március közepe körül, 

A gyökérkoszorúval megkapaszkodott csíranövények bontják első sziklevelüket 

néha előbb, néha valamivel később. A mag kb. 4—6 hét múlva érik. Á barkák 

8—10 cm hosszúak. Igen jó termő. Egy jól fejlett rezgőnyárfa magtermése kb. 

4—8 millió magot is elér Kopeczky F. közlése szerint. 

A barkákat területünkön május 10. és 31-e közötti időben gyűjtöttük, esztendőről 

esztendőre más napokon. A maggyűjtést akkor kell megkezdeni, amikor 

a fehér pelyhek a hosszan kihegyesedő, orsó alakú tokocskák csúcsán 

megjelennek. Az érés kezdetén ugyanis a terméstok kétfelé kovád. Ez a kovadás 

jelzi, hogy a magvak a tokokban beértek. Vigyázni kell a gyűjtés időpontjának 

a megítélésére. Egyes barkák ugyanis, amelyek megsérültek, korábban 

nyílnak ki. Nehogy ezek félrevezessenek minket és így túlkorán történjék a 

begyűjtés, mert akkor éretlen, nagyon alacsony csíraképességű maghoz jutunk. 

Megfigyeléseim szerint a mag foeérése egyes fákon is igen különböző. Néhány 

napos és hetes különbség is lehet a kitettség, a tengerszint feletti magasság, 

a fáknak az állományban elfoglalt helye szerint. Hogy melyik napon indul 

a kovadás, az évről évre változik. Erősen függ az időjárástól. Itt is főleg a 

meleg és a csapadék a döntő tényező. A csapadékos időjárás késlelteti a tokocskák 

kovadását, úgyszintén a hűvös, erősen árnyékos termőhely, mivel 

ilyenkor, illetve ilyen helyen a levegő nedvességtartalma nagy. 

A magérés idejében állandó megfigyelésre van szükség. A pehely feslésének 

kezdeti időszaka, amikor a magszedést már késlekedés nélkül végre kell 

hajtani, csupán 2—3 napig tart. Ezt követi az érett termés tömeges kifeslésé-

nek 2—3 napos időszaka. Ezután már, tehát a mag érésének első jelétől számított 

6—7 napon belül, a pelyhes mag kiválik a tokból és elrepül. Ha az idő 

rohamosan melegszik, ez az időszak még rövidebb is lehet. Tehát a barkák begyűjtésére 

igen rövid idő áll rendelkezésre. Ha a magérés idején a megfigyelés 

nem mindennapos, könnyen előfordul, hogy a mag már elrepül, mire hozzákezdenénk 

a gyűjtéshez. Az első évben a barkák begyűjtését egy fa ledöntésével 

végeztük. Ez azonban igen kíméletlen eljárás. Figyelembe véve azonban, 

hogy a rezgőnyár ellen folytatott irtó hadjárat miatt szép növekedésű, továbbtenyésztésre 

alkalmas, egészséges rezgőnyárfa példányok már úgyis ritkán találhatók 

erdeinkben, ezt a módszert el kell kerülni. A második évben már 

Szépen fejlődő rezgőnyárcsemeték Kemencepatakon 

vékony gallyak levágásával biztosítottuk a szükséges magmennyiség begyűjtését, 

és a továbbiakban is ezzel a módszerrel kell dolgozni. 

Az összegyűjtött barkákat hűvös helyen, vékonyan kell elteríteni úgy, 

hogy a réteg vastagsága, ne haladja meg a 10 em-t. A magtokok kidörzsöléséhez 

azonnal hozzá kell kezdeni és biztosítani kell, hogy a barkák tárolása 

minél rövidebb ideig tartson. Hűvös helyen, vékony rétegben elterítve azonban 

1—2 napig nyugodtan tarthatjuk a barkákat befülledés veszélye nélkül. 

A tárolásra leginkább a pince alkalmas, amelynek hűvös, nedves levegője a 

magtokok felpattanását gátolja, ugyanakkor a barkák párologtatása folyhat. 

A barkák ennek következtében megfonnyadnak, vizet veszítenek, a magtokok 

is veszítenek szívósságukból és összezsugorodnak. Ennek folyamányaképpen 

a magtokok csúcsa felreped, megjelenik a fehér, pelyhes nyelvecske. Ekkor 

aztán hozzá lehet fogni a pergetéshez. 

A pergetésre a legkülönbözőbb, komplikált és költséges eljárásokat olvashatjuk 

az irodalomban. Ezeknek nagy részét senkinek sem ajánlom, nem is 

ismertetem. 

A legcélszerűbb a pergetéshez a fehérnemű mosásánál a súlykoláshoz felhasznált 

bordás deszkadarabot használni. Ezzel a bankákat jól szét lehet tépni 

és a tokokból a magot kidörzsölni. A nyirkos mag jól elkülönül a pehely tői. A 

még bentrekedt magot 2,5—3 mm rostán kell kitisztítani. Ezután pedig liszt-

szitán átszitálni. Ezzel a magtok kifejtésekor keletkező barkarészecskék, magtok-darabok, 

pelyhek, a magvaktól jól elválaszthatók, a szennyeződéstől a mag 

megtisztítható és mintegy 95%-os tisztaság biztosítható. A maghozam egyszeri 

kidörzsöléssel a barkamennyiség súlyának 4—5%-át teszi ki. Lehetséges a már 

egyszer átdörzsölt tokokat, néhány órás további fonnyadás után, újra átdörzsölni 

kétszer, háromszor is, így 6—8%-os hozam is elérhető. Az így nyert 

magvak azonban csökkent értékűek, rendszerint kicsinyek és fejletlenek, azért 

inkább több barkát gyűjtsünk bé és elégedjünk meg az egyszeri kidörzsöléssel. 

A rezgőnyár magja 1 mm-nél kisebb, szürkésfehér színű. A legkisebb nyármag, 

még a szürkenyár magjánál is kisebb. A magot azután 1—2 cm vastagságban, 

szobában padlón, papírra téve kell tárolni 4—5 napon'át szobahőmérsékleten. 

Ennek az a célja, hogy a mag utóérésen menjen át, nedvességet veszítsen és így 

a fülledés, de a túlságos kiszáradás is, elkerülhető legyen. Az így kezelt mag, 

2—3 hétig is alig veszít valamit csíraképességéből. Az általunk szedett mag 

csíraképessége meghaladta a 90%-ot. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a rezgőnyár 

mag csíraképessége nemcsak eléri a többi erdei fa magjának csíraképességét, 

hanem azokat meg is haladja. Tehát erősen túlzottak azok az állítások több 

külföldi szerzőnél, hogy a rezgőnyár mag néhány óra alatt elveszti csíraképességét. 

A nyármag csíraképessége természetes viszonyok között azért csökken 

egy idő után (döntően 14 nap után), mert nagy. víztartalma miatt vagy befülled, 

vagy hirtelen kiszárad. A nyármag csíraképességének legjobb tartósító 

eszköze az alacsony, 0° Celsius körüli hőmérséklet, és a mag víztartalmának 

lassú csökkentése. Erre azonban csak akkor van szükség, ha a magot több hónapon 

át tárolni akarjuk. A vetés biztonsága, esetleg pótlása érdekében elég 

a 14—20 napos tárolás és erre a fenti mód teljesen megfelelő. 

Az egyes fákról származó rezgőnyár magvak csírázási képessége között 

különbség figyelhető meg. Valószínű örökletes tulajdonságról van szó, vagy 

pedig polináció különbözősége az oka. Ezek a kérdések ismét további kutatásokat 

kívánnak. 

A barkák leszedéséhez, a tokok kidörzsöléséhez szükséges munkaidőre és 

munkabérre vonatkozóan az alábbi tájékoztató adatokat közölhetem: A termés 

leszedésére, szállítására, tárolására, majd pergetésére mag-kilogrammonként 

90—100 munkaórát, mintegy 300—35Ó forint közvetlen munkabért kell számolni. 

1957-ben gyűjtött 118 kg barkából 3 kg tiszta magot pergettünk 270 

óra alatt, 756 forintos munikabérráfordítással. 

Rezgőnyár csemetenevelésre nem alkalmas minden csemetekert. A siker 

érdekében nagyon fontos a kert jó megválasztása. Az első feltétel az, hogy a 

kert közel vízszintes legyen. Az erős esők ugyanis könnyen kimossák a rendkívül 

apró nyármagot, beiszapolják és igen gyorsan tönkreteszik a vetést. A 

másik igen fontos feltétel, hogy ne legyen nagyon kötött, agyagos a talaj. A 

kötött talajnak kisebb a vízáteresztőképessége, nem jól szellőződik, valamint 

iszaposodásra, cserepesedésre hajlamos és ez mind igen kedvezőtlen. 

A rossz vízáteresztő talajon megmarad a víz, ez aztán kiáztatja a magot, 

vagy később a csíranövényeket. Az agyagos talaj azért is kedvezőtlen, mert 

minél több az agyagalkatrész a talajban, annál nagyobb szemcséjű a talaj és 

nem biztosítható a morzsalékos, jó magágy. A nagy talajszemcsék közé vetéskor 

behullik az apró mag, aminek az lehet a következménye, hogy az öntözéskor 

keletkező iszap a magot vastagon betakarja. Nem alkalmas rezgőnyár-csemetenevelésre 

az állandóan árnyalt, túlságosan nedves talaj sem, mert a savanyú 

talaj a gombák, károsítok szaporodását elősegíti. Azért ilyen talajokon ne neveljünk 

rezgőnyár-csemetét. A rezgőnyár-mag vetésére legalkalmasabb az

olyan csemetekert, amelynek talaja mérsékelten nedves, homokos vályog, vagy 

agyagos vályog, amelyek morzsalékosak, a csapadékot jól elnyelik. Ezek a ta- 

• lajok felelnek meg egyébként is a legjobban a rezgőnyár természetes termőhelyeinek. 

A rezgőnyárvetésnek nagy ellensége a gyom, valamint a különböző gombák. 

Ennek megakadályozására a lengyel erdészek (Billik) nyomán, mi is 

szalma és gally égetésével fertőtlenítettük a talajt néhány nappal a vetés előtt. 

A keletkező hamut jó erősen begereblyéztük. Ezzel elértük, hogy a talajt részben 

sterilizáltuk a csíranövények számára veszélyes gombáktól, mikroorganizmusoktól, 

gyommagvaktól, s egyben csökkentettük vele a talaj savanyúságát, 

Rezgőnyárcsemete-nevelés Kemencepatakon, 1956 augusztus 

végül a hamuval a talajt értékes trágyával gazdagítottuk. Célszerű még áranként 

1,5—2,5 kg kálisóval, ugyanilyen mennyiségű szuperfoszfát műtrágyával 

a talaj termőerejét növelni. 

Fontos a siker érdekében a talajelőkészítés gondos elvégzése is. Ennek elérésére 

a talajt ősszel legalább 20 cm mélyen fel kell szántani, majd tavasszal 

a hóolvadás után megboronálni, hogy a talaj a téli csapadék maximumát tárolja. 

A magpergetéssel egyidejűleg kell végrehajtani a talajelőkészítés végső 

műveleteit: ágyasokra osztást, majd horonynyomó hengerrel 1—1,5 cm mély 

magágyak készítését, úgyhogy a hornyok szélei 40 cm távolságra legyenek 

egymástól. A horony-nyomó henger amellett, hogy jó vetőágyat biztosít, tömöríti 

a talajt, a tömörített talaj pedig jobban tartja magában a nedvességet. Célszerű 

azért legalább kétszer végigmenni a hengerrel. Az így előkészített magágyakat 

alaposan megöntözzük, hogy 2—3 cm mélységben a talaj átnedvesedjék. 

Ha a magágy megszikkad, elvégezzük a vetést. A vetéshez frissen pergetett 

magból fm-ként 0,5—0,6 grammot használunk. Ez a magmennyiség elégséges 

ahhoz, hogy a magvak egymástól 6—8 mm távolságra legyenek. Sűrű 

vetést alkalmazni nem célszerű. Egyesek homokkal vagy más anyagokkal keverik 

a magot. Én ezt nem tartöm fontosnak, egyenletes vetés könnyebben 

érhető el tiszta maggal. A vetés után a takarást mellőzni célszerű. A magtakarással 

ugyanis megnehezítjük a csíranövény felállását. A legjobbnak talál-

tam a horonynyomó hengerrel a vetésen végigmenni és így a magot kissé belenyomni 

a magágyba. Ezzel a csíranövénynek adunk egy kis oldaltámaszt az 

elmozdulás ellen, ugyanakkor elkerüljük az esetleg túl vastag és ezért káros 

takarást. 

A vetés megtörténte után hosszú szálú rostszalmát célszerű használni takarásra. 

A szalmát egyszálas rétegben, nem tömötten, mintegy 40—50%-os 

takartsági mértékkel, a magágy irányával párhuzamosan helyezzük el. Ennek 

az a célja, hogy védelmet nyújtson a csapadék ellen, s az megakadályozza, 

hogy az öntözővízcseppek rá ne hulljanak közvetlenül a csíranövényekre, másrészt 

csökkentsék a kipárolgást. 

Marjai Zoltán kísérletei szerint, a csírázás kezdeti stádiumában a fénynek 

nincs jelentős szerepe, míg a magcsíra szerveinek (sziklevél, rögzítő koszorú, 

hypokotyl) fejlesztése idején a sötétség kedvező. így a takarás nem hátráltatja 

a csíranövények fejlődését, növekedését, sőt arra kedvezően hat. 

A szalmalerakás előtt célszerű a magágyon 1—1,5 m távolságra kb. 2 cm 

vastag mogyoróbotokat elhelyezni. Ezzel ugyanis lehetővé válik a csírázás, 

majd a csíranövény fejlődésének és növekedésének előrehaladása szerint, a 

szalma megemelése kis ágasokkal, 5—10 cm magasságra is. Ezzel a fény adagolása 

biztosítható. A szalmaszálak megemelését vetés utáni 3—4 nap múlva, 

északi oldalról kell megkezdeni. A csíranövény ugyanis a további fejlődéshez 

és növekedéshez, fokozott mértékben kíván fényt. 

Ujabban a lengyel erdészek takarás nélkül nevelik a rezgőnyár-csemetét. 

Ez azonban túlságosan kockázatos eljárás. Csapadékos időjárás esetén az eredményességét 

feltétlen csökkenti, úgyszintén akkor, ha májusban túlságosan 

sok a napfény és túl meleg az időjárás. 

A szalmára célszerű néhány gallyat vagy vesszőt tenni, hogy a szél el ne 

vigye. A vetést két—három hét múlva fokozatosan meg kell szabadítani a takarástól. 

Egyszerre a takarás megszüntetése semmiképpen ne történjen meg, 

mert különösen napos időben ez a csíranövények pusztulásához vezethet. 1957. 

év tavaszán, ennek a következtében pusztult el néhány százezer csíranövény a 

garadnai csemetekertünkben. 

A vetés után igen fontos teendő a locsolás, éspedig a permetező locsolás. 

Ha a hőmérséklet megfelelő, teljesen érett és frissen szedett magvak esetében 

a csírázás néhány óra múlva kezdetét veszi. Miután a csíranövény a talaj felső 

1 cm-jében helyezkedik el, a talaj felszíne nem száradhat ki egy pillanatra 

sem, különben a csíranövény elpusztul. Azért az öntözést megszakítás nélkül 

kell folytatni. A nyármag a kicsírázás után néhány napig nem fejleszt gyökeret, 

hanem nagyon finom szőrökből álló koszorúval tapad a talajhoz. Ennek 

élettani szerepe abban van, hogy a csíranövényt merőleges helyzetbe állítsa, 

rögzítse a talajhoz és a gyökér kifejlődéséig a vizet szállítsa a csíranövény számára. 

Ez a néhány nap a rezgőnyár-magvetés legkritikusabb időszaka. Ha 

ebben az időszakban akár egy kis vízcsepp is elmozdítja, felborítja a csíranövényt, 

az elpusztul, mert a szőrkoszorú elszakad és újabbat már nem képes 

fejleszteni. Ezért utánvétesre feltétlenül kell tartalékolni magot, mert helyenkint 

szükség lehet rá, épp a csíranövény rendkívül nagy érzékenysége miatt. 

Naponta elég egyszer öntözni, ezt általában este 5 óra után kell végezni. 

Esetleg nagy hőség idején naponta kétszer. Túlzott locsolás a mag rothadását 

okozhatja, azért az öntözéssel is vigyázni kell. A víz rávitelével igen gondosan 

kell bánni, legalább a csemetenevelés első 2—3 hetében. Mi a szőlőpermetezésnél 

használt kézi permetezőt használtuk ebben az időszakban locsolásra. Az 

árkos, szivárgáson alapuló nedvességtartás ennél is alkalmasabb.

Amikor a csemeték elérik az 5—10 cm magasságot (kb. négy hét), a túlsűrű 

vetéseket ritkítani kell, oly mértékben, hogy előbb 3—4, majd 5—6 cm-re 

legyenek egymástól a csemeték. Elégséges fm^ként 40—50 db-ot meghagyni 

1 éves korra. A gyenge csemetéket ki kell nyírni ollóval, különben a korompenész 

is nagy károkat okozhat. 

1955-ben kezdtem hozzá a rezgőnyár-csemete neveléséhez. Az első évben 

V 2 kg magot sikerült begyűjteni és belőle 22 000 db csemetét nevelni. Ebben 

az esztendőben a lótetű akadályozta a csemetenevelés sikerét. Nem sikerült 

teljesen kiirtani. A csemeték 30—140 cm magasságot értek el. A választott 

talaj túl nedves volt és a terület árnyékos. Ez is akadályozta a nagyobb eredmény 

elérését. 1956-ban 3,5 kg magot sikerült pergetni és 110 000 db csemetét 

nevelni. A csemeték elérték az 1 méter magasságot, sőt mintegy 30%-a a 120 

cm-t. Ez volt a legsikerültebb vetés, 1957-ben 3 kg magból csupán 30 000 db 

1 éves csemete lett. Gyönyörű kelés után az árnyaló hirtelen eltávolítása miatt 

1 óra alatt elpusztult valamennyi csíranövény. 1958-ban 10 dkg magból 18 000 

csemetét sikerült nevelni. A következő években, most már 4 éves tapasztalatok 

felhasználásával 2—300 000 rezgőnyár-csemete nevelését tervezzük. Ez a menynyiség 

kielégíti az egész északi hegyvidék csemeteszükségletét. Az első ültetések 

szépen fejlődnek, és az 1957-es telepítések elérik a 2 méteres maga;sságot. 

A rezgőnyár telepítésére sok lehetőség van a hegyvidéki erdeinkben. A 

kínzó fahiány és nagy ipari alapanyagszükséglet, valamint talajaink javítása, 

gazdagítása amellett szól, hogy bátran telepítsünk előállományként, vagy 

kisebb csoportonkint elegyítés céljából rezgőnyárat. Azt remélem, hogy a fenti 

tapasztalatok nyomán más erdőgazdaságok is kedvet kapnak ehhez a munkához 

és tapasztalataink segítenek munkájukban. 

IRODALOM 

1. Erii munkaközösség: A nyárfa 1953. Mezőgazd. kiadó. — 2. Kopeczky Ferenc: A rezgőnyár. 

„Az Erdő" 1953. dec. — 3. Marjai Zoltán. Nyármag csírázás és fiziológiai vizsgálatok. 

Erdészeti kutatások 1956. 3. — 4. Billik: Tapasztalataim a rezgőnyármaggyűjtés és csemetenevelés 

terén. (Lengyel nyelvű.) Las Polski 1954. 5. — 5. V. Jirkovszky: Tapasztalatok a rezgőnyárnak 

magról való termesztéséről. (Cseh nyelvű) Lesnicka Práce 1954. 7. — 6. Wettstein: Rövid 

tájékoztatás a rezgőnyárról Alig. Forstzeitung 1954. 21'22. Németnyelvű) — 7. Ole—Borsét: 

A rezgőnyárfa termésének csírázóképessége. Reports of the Norvegien Torest Resarch Institute 

1954. N. 44. — 8. Bakkay László: Nyármagcsemetenevelés. Az Erdő 1954. aug. — 9. OEF. 

Nyárfa-konferencia. 1956. 

A fogatos közelítés fejlesztésének problémái* 

HUSZÁR E N D R E tuflományos munkatárs, ERTT 

A fa útját a döntés helyétől a kereskedelmi vagy ipari telepig a következő szakaszokra 

oszthatjuk: 

1. közelítés, 

2. kiszállítás, 

3. erdőgazdasági szállítás, rövidebben: szállítás, 

4. közforgalmi szállítás. 

Közelítésnek nevezzük a kitermelés területén végzett anyagmozgatást. A munka 

során különböző biológiai követelményeket is ki kell elégítenünk. 

A kiszállítás többnyire kiépített pályán történik. Élettani hatásai nincsenek, mert 

a pálya által elfoglalt területet a mozgatás céljainak megfelelően alakítjuk át és ki- 

* Az OEF 1958. augusztus 29-én a Budakeszi Kísérleti Erdészet területén fogatos közelítő 

kerékpár-bemutatót rendezett, amelyen részt vettek Keresztesi Béla főigazgatóhelyettes vezetésével 

az OEF, továbbá a hegyi és dombvidéki erdőgazdaságok szakértői. A kerékpárokat az 

ERTI értékelte és mutatta be. A közölt tanulmányt a szerző a bemutatón elmondott vitaindító 

előadása alapján írta, de abban helyet kapott a hozzászólások során felvetett néhány gondolat 

is.

vonjuk a hozamterületből. A kiszállítás általában az időjárás okozta viszonyoktól 

függ és az állandó üzemet biztosító pályákig — kőpályás út, erdei vasút stb. — tart. 

Az erdőgazdasági szállítás az időjárástól függetlenül használható pályákon folyik. 

Célja, hogy a fát a közforgalmi rakodókra — közforgalmi vasútállomásra, uszályrakodóra 

továbbítsa. 

A közforgalmi szállítás a fa útjának leghosszabb szakasza. Az anyag a feladás 

tényével kikerül az erdészet kezéből és további mozgatását a nagytömegű és nagytávolságú 

áruszállítás szabályai jellemzik. 

E négy tagoltság fogalma újkeletű. Az erdészeti szakírók közül sokan — elsősorban 

a régebbi munkák szerzői — nem így tárgyalják anyagukat. A fejlődés folya- 

1. ábra. Szekereidből kialakított közelítő mackó. Lejtős terepen rúddal használják, 

mán, de még napjainkban is gyakran összevontan, összefonódva jelentkeznek az egyes 

szakaszok. A négyes tagoltság azonban így is felismerhető és ezért a jövőben nekünk 

is eszerint kell végeznünk vizsgálatainkat. 

Néhány évtizeddel ezelőtt alapvető változás kezdődött az erdőgazdasági anyagmozgatásban. 

A sok évszázadon keresztül úgyszólván azonos módszereket (gravitációs 

és fogatos anyagmozgatás, úsztatás, tutajozás stb.) az ugrásszerű fejlődésnek induló 

technika újakkal, fejlettebbekkel váltja fel. Az átalakulás a közforgalmi szállítás 

megindulásával kezdődött. A vasút gyors elterjedése és a hajózás fejlődése rövidesen 

szinte kizárólagosságot biztosít számukra. A közforgalmi szállítás mai formája kialakultnak 

tekinthető. E területen elsősorban a módszerek tökéletesítése és egyes 

munkafolyamatok, gépesítése — rakodói anyagmozgatás, fel- és leterhelés stb. — 

van hátra. 

Az erdőgazdasági szállítás a keskeny nyomközű vasutak bizonyos további szerepe 

mellett az 1930-as években kezd megváltozni. A gépkocsik és vontatók térhódítása 

azonban csak a felszabadulás után vált rohamossá. A mai módszerek alapvetően helyesek 

és kiforrottak. Bizonyos változás várható azonban a járóművek és az utak 

fejlődésében, továbbá a tárolás és a rakodás módszerében. Ez a változás maga után 

vonja azt is, hogy a napjainkban még mintegy 25%-os, fogatos szállítást is rövid idő 

alatt a gépek veszik át. 

Az előző két szállítási szakasszal ellentétben a kiszállítás és közelítés módszerei 

ma még nem tekinthetők kialakultnak, sőt ezek irányelvei sem egységesek. A külön-

öző szerzők hazájuk éghajlati, földrajzi, terep, talaj és faállomány viszonyai, továbbá 

a felújítás, erdőnevelés, fahasználat, általában az erdőgazdálkodás egészének módszere, 

a termelőeszközök, a gépesítés foka és lehetősége, a munkásviszonyok stb. szerint 

számtalan eljárást és ezek különböző variációját tartják helyesnek. 

Az erdőgazdálkodásnak e két munkaterülete volt az, amely a technika térhódítása 

során a kezdeti időszakban a legjobban elmaradt. Szükségszerűen napjainkban 

a közelítés és a kiszállítás fejlődése és átalakulása a leggyorsabb. Az ERTI-ben nemrég 

megindult gépesítési kutatómunka ma még nem állapíthatta meg a hazai viszonyokra 

legalkalmasabb módszereket, a gyakorlat pedig még kevésbé, mert nem tud 

lépést tartani a szinte ugrásszerűen és napról napra tökéletesedő fejlődéssel. 

2. ábra. Két Hradeci-kerékpár segítségével a rönköt teljesen megemelhetjük, 

hogy a lovak visszatarthassák a rönköket. 

Jelen tanulmány kereteit messze meghaladná a magyar erdőgazdálkodás azon 

sajátosságainak vizsgálata és értékelése, amelyek a közelítés és kiszállítás módszereire 

hatással vannak. Most csak arra szorítkozhatunk, hogy felsoroljuk az anyagmozgatás 

e két kezdeti szakaszának a következő 15—20 év folyamán valószínűnek látszó jellemzőit. 

Ezen megállapításokat egyrészt a távlati fejlesztési terveink, másrészt a hasonló 

erdőgazdálkodást folytató országok irodalma alapján tesszük meg. 

1. A közelítést és a kiszállítást többnyire külön-külön szakaszban hajtjuk végre. 

2. A kiszállítást főként gépkocsikkal és vontatókkal végezzük el. 

3. A fogat a kiszállításban nem kap jelentős szerepet. 

4. Gépesítjük a nagyobb tarvágások közelítését. 

5. Gépesítjük a nehéz terepen történő közelítést, függetlenül a használat módjától. 

6. Fogatos közelítést a könnyebb terepen, de ott is csak a felújítóvágásokban és 

gyérítésekben végzünk. 

7. A fogatos közelítést az időjárás-szabta lehetőségektől függően egyidejűleg hajtjuk 

végre a' fakitermeléssel. 

8. A fogat és a fogatos a legtöbbször beépül a fakitermelő munkacsapatba és a 

fa első átvételére csak a közelítés megtörténte után kerül sor. 

Ezekután vegyük vizsgálat alá a közelítést a munka mai módszere szerint.

A közelítés fogalmába tartozik a tűzifa és egyéb apró választék összehordása 

a sarangoláshoz, illetve összerakáshoz. Ezt a munkát szinte kizárólag kézi erővel végezzük 

el. Ide tartozik továbbá az összesarangolt vagy összerakott és valamennyi 

egyéb választék kivitele ' olyan utakra, vagy utakhoz, amelyeken a kiszállítás történik. 

A tűzifát, bányafát, pillérfát és az aprószerfát így kétszer mozgatjuk meg. Először 

emberi munkával, majd főként fogatos energiával. 

A kézi összehordás amellett, hogy nagy fizikai igénybevételt jelent, csökkenti a 

munka termelékenységét, a fogatos energia felhasználásával végzett mozgatás pedig 

a meg nem felelő eszközök miatt körülményes, lassú és gyakran kíméletlen is. Káro- 

3. ábra. ívelt tengelyű kerékpár szekérkerekekkel. 

sítja a talajt, a lábon maradó állományt és az újulatot egyaránt. Jelenlegi fakitermelési 

módszereinkben a kézi összehordást mindenütt alkalmazzuk, a fogatok pedig a 

tulajdonképpeni közelítéssel egybekapcsolva több km távolságra kiszállítást is végeznek. 

Lóállományunkat a népgazdaság fejlesztési célkitűzéseinek megfelelően csökkentenünk 

kell. Ezt elsősorban az erdők feltárása, a földút építés gépesítése, nagymértékű 

fejlesztése és ennek következtében a korszerűbb anyagmozgatási módszerek alkalmazása 

teszi lehetővé. A lecsökkent fogatállomány munkaterületét szűkítjük. Megmarad 

részükre a könnyebb terepen a gyérítések és felújító vágások kitermelt faanyagának 

közelítése. Emellett fogatokkal kell elvégeznünk az olyan közelítést is, amely 

nehéz terepen történik ugyan, de kevés a fatömeg és ezért a gépek használata nem 

gazdaságos. A két munka sajátossága, eszközei és módszerei alapvetően különböznek 

egymástól. A nehéz terep — különösen hazai viszonylatban —• nem jellemző, továbbá 

ennek módszerei is kevésbé alakultak ki. Ez utóbbival külön kell foglalkoznunk. Jelenleg 

csak a könnyű terep fogatos közelítését vizsgáljuk. 

A jövőben a fogatok munkája csökken a kiszállítással, de megnövekszik azon 

közelítéssel, amelyet a szorosabb értelemben vett fakitermelési munka során eddig 

kézzel végeztek el. A közelítés távolsága 100—200 m lesz, sőt gyakran a száz métert 

sem haladja meg. 

A célnak legmegfelelőbb közelítő eszközzel szemben támasztott követelményeink 

a következők:

4. ábra. A két csavarorsós közelítő kerékpár. 

5, ábra. „Lódömper" pillérfával terhelve.

7. ábra. A normál méretű kerékpár a mechanikusan terhelt pillérfával.

1. Legyen alkalmas valamennyi választék közelítésére. 

2. A mozgatott fa a közelítés alatt ne károsodjék. 

3. Kímélje a talajt, az újulatot és a visszamaradó állományt. 

4. A menetellenállás csekély legyen, hogy a fogat vonóerejét gazdaságosan kihasználhassuk. 

5. A vontatáshoz legyen elegendő egy ló is. 

6. Fordulékony legyen, hogy mozgatását a fák között is könnyen elvégezhessük. 

7. Nagy teherbírás. 

8. Gyors, lehetőleg mechanizált rakodás. 

9. A fel- és leterhelést egy személy is elvégezhesse. 

10. Erős és egyszerű szerkezeti felépítés. 

8. ábra. A normál méretű kerékpár rönkfelierhelő csörlővel. 

11. Kis önsúly. 

12. Megbízható fék. 

13. Stabilitás. 

A következőkben áttekintjük az egyes közelítő eszközöket, azok fejlődését, valamint 

a különböző kísérletek során előállított típusokat. 

Az országos jármű a fogatos famozgatás legelterjedtebb eszköze. Valamennyi 

választék közelítésére alkalmas. Sok évszázad alakította ki univerzális járóművé. 

Szerkezeti felépítésében a fa és a vas szerencsésen egészíti ki egymást, egyaránt 

biztosítva a rugalmasságot és a szilárdságot. Teherbírása nagy. Hosszú távolságon, 

különösen rossz útviszonyok között jól megfelel. Hibái: 

1. A felterhelés munkaigényes, a méretesebb választékokat csak több személy 

tudja felrakni. 

2. A leterhelés körülményes. 

3. A járómű nem fordulékony, mozgása a sűrűbb állományokban nehézkes. 

4. Az önsúly nagy. 

5. Az önsúly, a vasráf és a tökéletlen csapágyazás miatt nagy vonóerőt igényel. 

6. Bizonyos mértékig rombolja a talajt, az újulatot, sőt a visszamaradó állományt 

is.

Ugyanezek a megállapítások érvényesek a szekérelővel történő közelítésre is. A 

fa részbeni vonszolása azonban további káros következményekkel jár. Az ún. slofka 

alkalmazása pedig a fát jelentősen rongálja. 

A ma még általánosan használt minden segédeszköz nélküli vonszolás valamennyi 

módszer között a legnagyobb vonóerőt igényli, károsító hatása a legerősebb, és mivel 

legkevésbé kormányozható, a vonszolt fa még a lábon maradó állományban is károkat 

okoz. E módszert gyérítésekben és felújító vágásokban csak nagy hó esetében 

szabad alkalmaznunk. 

A közeütő kerékpárok első típusaihoz a szekérelő szolgáltatta a mintát. A rönk 

és a szálfa elejét a tengely fölé emeljük, míg a végük a földön vonszolódik. 

E típusok közül legegyszerűbb az ún. mackó (1. ábra). Használt szekértengelyből, 

ill. szekérelőből készül, a felterhelés megkönnyítésére kis átmérőjű kereket a'kalma- 

9. ábra. A kis méretű kerékpár a feiterhelt rönkkel. 

zunk. Ez rendszerint megvasalt, de perselyezés nélküli, nagy talpszélességű rönkvég. 

Azoknak a nagyméretű rönköknek a közelítésére használják, amelyeket fogatos erővel 

nem tudnak a földön vonszolni. Egyszerű és olcsó közelítési segédeszköz, amelyet egyéb 

célra már nem alkalmas, használt szekéralkatrészekből házilag is összeállíthatunk. 

A csehszlovák Hradeci-kerékpár (2. ábra) forgózsámollyal és tömör gumiabroncscsal 

készült. Két kerékpár együttesen is használható. Ez esetben a rönköt teljes egészében 

megemeljük és elmarad a részbeni vonszolás is. A Hradeci kerékpárral foglalkoznunk 

kell. Olyan helyen jöhet számításba, ahol sok a nagyméretű rönk. Felterhelése 

azonban mai formájában nem megfelelő. 

A következő típusokon a rönk vagy szálfa a meghajlított tengely alatt függ. A 

fel- és leterhelés mechanikus. A legegyszerűbb ilyen forma íves tengely, amelyre szekér 

kerekeket tesznek (3. ábra). 

1956. tavaszán az akkor még Erdőgazdasági Szállítóvállalat keretébe tartozó gépkísérleti 

üzem készítette el a Vértesi Áll. Erdőgazdaság két dolgozója, Kiss Miklós és 

Kelecsényi László tervei szerint az első fúvott gumiabronccsal ellátott kerékpárt. A 

cél a rönk vagy szálfa teljes megemelése volt, amelyet a két kerékpár összekapcsolásával 

kívánták elérni. A gumiabroncsok megkímélték az újulatot és a talajt. A két 

kerékpár összekapcsolása miatt azonban nehézkessé vált az elfordulás és általában 

a mozgás.

Az ívelt tengelyű kerékpárok legnagyobb hibája, hogy irányításuk bizonytalan, 

mivel a fogathoz csak a hámfán keresztül kapcsolódnak, továbbá a fék hiánya, amely 

miatt lejtős terepen nem használhatók. 

1956. nyarán újabb kerékpárokat készített a Gépkísérleti Üzem. Egyik a két csavarorsós 

rönkközelítő kerékpár (4. ábra), amely a rönköt teljes egészében megemeli. 

A másik az ún. lódömper (5. ábra), a tűzifa, pillérfa és egyéb apró választék közelítéséhez. 

Ennek ürítése már mechanikus. 

Mindkettő két rudas megoldású. A lovat földhordó kordé módjára fogják be és 

így szoros kapcsolat létesül a vonóállat és a kerékpár között. Tulajdonképpen e két 

típus elkészítése jelenti a fordulópontot a magyar kerékpárok fejlődésében. 

1957-ben e típusok továbbfejlesztésével kezdődött meg a kutatás az ERTI-ben. 

Első feladat a minden részében túlméretezett dimenziók és súly csökkentése a két 

10. ábra. A visegrádi kerékpár tűzifával terhelve. 

kerékpár egyesítése volt. Feladat volt továbbá a rönk felterhelésének könnyebbé és 

gyorsabbá tétele, valamint a tűzifa olyan mechanikus lerakása, amely megkönnyíti 

a sarangolást. Az ERTI 1957. októberében az egyesítet típusokat széles körű szakértői 

értekezleten ismertette. Itt került bemutatásra a javasolt típusok modellje is. 

1958-ban az ERTI gépkísérleti üzemében elkészült a két javasolt típus. Ezek csak 

méreteikben térnek el egymástól. Szerkezetük sorozatgyártás esetében acélcsőből készül, 

amely a jelenleg alkalmazott gázcsőnél nagyobb szilárdságot és rugalmasságot 

biztosít. A kis önsúly (normál méretű 145, ill. 167 kg, kis méretű 52 kg) úgy volt elérhető, 

hogy a szerkesztők számítva a gumiballonok rugalmasságára, a dinamikus tényezőt 

kicsinek vették fel. A két típus valamennyi választék közelítésére alkalmas. 

A tűzifát kézzel rakják a kerékpárra adapterként kapcsolható keretre (6. ábra). Leterhelésük 

a biztosító horog kikapcsolásával mechanikus (7. ábra). A nagyobb típusra 

a rönköt csörlővel (8. ábra), a kisebbre emelőkarral terhelik fel (9. ábra). A rönk teljes 

egészében a levegőbe kerül és elmarad a részbeni csúszás is. A normálméretű 

kerékpár teherbírása 1000 kg, a kisméretűé 500 kg. 

Ugyancsak 1958-ban készült el a billenő platós közelítő kerékpár is a Pilisi Áll. 

Erdőgazdaság visegrádi erdészetének műhelyében (10. ábra). Szerkesztői: Madas László 

és Pankotai Gábor, valamint a műhely dolgozói. A kerékpár alkalmas a tűzifa, pillérfa

és egyéb apró választék közelítésére. Nagy előnye a masszív, alacsony és egységes 

szerkezet. Ráfutó fékmegoldása szellemes és üzembiztos. Hibája a leterhelés fogyatékossága, 

amely a fixmegoldású rakoncák következménye. Hibája továbbá az is, 

hogy rönkközelítésre nem alkalmas, pedig a váz kialakítása a célnak megfelelő volna. 

Teherbírása 1000 kg. 

Ez év folyamán módosították az A 0—21-es csörlő közelítő kerékpárját is. Az eredetileg 

emberi vontatásra készült keletnémet gyártmányú eszközt Kassai Jenő, a Mecseki 

Áll. Erdőgazdaság gépesítési előadója lóvontatásúra alakította át. A kerékpár 

egyaránt alkalmas a tűzifa, pillérfa, bányafa és a rönk közelítésére (11. és 12. ábra). 

Szerkezete egyszerű és könnyű. A fel- és leterhelés azonban nehézkesebb, mint az 

előbbi típusoknál. Teherbírása 500 kg. 

11. ábra. Az A 0—21-es csörlő módosított kerékpárja tűzifaközelítésre állítva. 

A csatolt táblázat ismerteti, hogy az egyes eszközök milyen vonatkozásban felelnek 

meg a támasztott követelményeknek. A rovatokban szereplő követelmények nem 

befolyásolják egyenlő súllyal a berendezések használhatóságát. Éppen ezért a százalékos 

kiértékelés is csak megközelítően tájékoztat. Megfelelő műszerek hiányában 

— egyértelmű mérési adatok helyett — egyelőre csak az empirikus kísérletek 

megállapításaira támaszkodó kiértékeléshez folyamodhattunk. 

Azonban a kísérletek eredményeként is meggyőződhetünk arról, hogy a közelítésben 

tapasztalható hibák jórészének nem az eszközök tökéletlensége az oka, hanem 

a munka megfelelő előkészítésének és szervezésének hiánya. Pl. az országos járómű 

univerzális hordképességével többé-kevésbé megfelelne a célnak és teljesítménye is 

kielégítő volna, ha rövid távolságú anyagmozgatás követelményei szerint a fogatos 

mellett rakodómunkásokat is biztosítanánk. A szekérelőből. rövid idő alatt mackó, 

kerekeiből adapter segítségével ívelt tengelyű kerékpár állítható össze. E segédeszközök, 

kiegészítve kisegítő felterhelőkkel, a slofka és a vonszolás kiküszöbölése 

mellett az országos járművel végzett közelítést is elfogadható eredménnyel alkalmazhatnék 

és az eddigi káros biológiai kihatás is jelentősen csökkenthető volna. Az 

országos járómű és segédeszközei ennek ellenére — mint azt a külföldi gyakorlat is 

bizonyítja — nem lehetnek a jövő közelítő eszközei. Helyettük rövid idő alatt jobbat, 

tökéletesebbet kell adnunk az erdőgazdaságok számára. Az országos járóműre vonat-

AO—21-es csörlő közelítő 

kerékpárja 

Visegrádi közelítő kerékpár 

Kisméretű egyetemes közelítő 

kerékpár 

— 

Normálméretű egyetemes 

közelítő kerékpár 

H 

0. 

PJ 

0: 

B 

ÍD 

i-i 

4_i 

O *- W tO J M 

w 

cn 

i r t 

CD O 

11 M 

O CB 

O 

s. 

• O: 

• P 

• t*r 

• w 

! ° : 

Kettős közelítő kerékpár 

Ivelttengelyű kerékpár 

Hradeci kerékpár ..... 

Mackó 

Közelítés szekereiével és 

slofkával 

Közelítés szekereiével 

tengely fölé terhelt rak. 

Közelítés szekérrel négykeréken 

Vonszolás slofkával .... 

+ + j_ + -!- + + + + 

• + + + + + + + + + • + + 

+ + + + 

+ + + + + + 

+ + + + + + + + .Hf + 0 + + 0 

+ + + + + + + . 0 -0 m 

+ + + + + + + + CO 

+ + + + + + + + 

+ + + + + 

_|_ + 

1 

+ 0 + + 

Vonszolás láncban 

M 

Sorszám 

közelítésre 

Közelítési eszköz 

vagy módszer 

szálfa 

rönk 

bányafa 

tűzifa 

Közelített fa 

védelme 

Talaj, újulat 

védelme 

Kedvező menetellenállás 

+ +

kozó előző megállapításainkat legfeljebb az átmenet néhány éve alatt hasznosíthatjuk. 

Üj eszközökre van szükség. Ezek megválasztásához, vagy kialakításához vizsgáljuk 

meg a korábban támasztott és talán vitatható követelményeket és határozzuk 

meg ezek kielégítését. 

A valamennyi választék közelítésére alkalmas eszköz — akár különböző adapterek 

alkalmazásával is — a legjobban megfelel céljainknak. A többcélúságra való 

törekvés azonban csak addig helyes, amíg a kerékpár eredeti rendeltetésének ugyanolyan 

jól megfelel. Pl. a rönkközelítő kerékpár gerincére helyezett tűzifakeret, nem 

befolyásolja a rönkközelítésre való alkalmasságát. 

12. ábra. Az A 0—21-es csörlő módosított kerékpárja rönkközelítésre kész állapotban. 

A talaj és újulat, valamint a visszamaradó állomány védelmét a vonszolódás kiküszöbölésével 

érhetjük el. Kerekes járművek esetében legkisebb károsítást a fúvott 

gumiabroncs biztosít. Helyes volna e nehézkes javítású megoldás helyett megvizsgálni 

a légkamrás, vagy laticelbetétes abroncsok alkalmazhatóságát is. Sajnos, ezek 

ma még céljainknak megfelelő méretben nem készülnek, ezért kedvező kísérleti eredmények 

ellenére is egyelőre a fúvott gumiabroncsokat kell választanunk. 

A mechanizált fel- és leterhelés egyrészt munkafiziológiai, másrészt teljesítményfokozó 

szempontból szükséges. A bányafa és tűzifa mechanizált felterhelésére azonban 

csak előre összegyűjtött és megfelelő módon — pl. ászokfára, konténerbe — 

összerakott fa esetében gondolhatunk. Gyűjtögetéskor nem látszik indokoltnak és 

gazdaságosnak a mechanizálás megoldása. 

A fejlesztés szempontjából az ERTI két típusa, a visegrádi és az A 0—21-es 

csörlő közelítő kerékpárja jöhet számításba. Mai formájában azonban egyik sem 

tekinthető kiforrottnak. 

A normál méretű egyetemes közelítő kerékpárt — esetleg két elem összekapcsolásával 

—• alkalmassá kell tenni a hosszabb rönk, esetleg a szálfa közelítésére is. 

Vizsgálni kell, hogy a szerkezet elég ellenálló-e és a gyengének bizonyuló elemeket 

meg kell erősíteni. A kisméretű egyetemes közelítő kerékpár — különösen a gyérítésekben 

—• változtatás nélkül is alkalmasnak látszik. A szerkezet ellenállóképességét 

azonban meg kell vizsgálnunk.

A visegrádi közelítő kerékpár hátulsó rakoncáját úgy lenne célszerű kiképezni, 

hogy az az ürítés alkalmával ne legyen akadály. Meg kell vizsgálni továbbá, hogy 

a tűzifakeret levétele mellett hogyan lenne alkalmas rönkközelítésre is. 

Az A 0—21-es csörlő kerékpárjának rönkfelterhelési módszerét módosítani kell, 

hogy az könnyebb és gyorsabb legyen. Megoldandó továbbá a tűzifa mechanikus 

leterhelése. 

Szükségesnek látszik ezeken kívül a nagyméretű rönkök közelítésére mintegy 2 t 

teherbírásig és 70 cm átmérőig új kerékpártípus kialakítása. E kerékpár gerincét 

magasabbra kell kiképeznünk, hogy a rönköt jobban megemelhesse és így az idősebb 

újulatban is kíméletes közelítést biztosítson. 

A fejlesztés szempontjából alkalmasnak látszó kerékpárok mindegyikénél újszerű 

a két rúd közötti befogási mód. Hogy ez mennyiben válik be, kísérletekkel kell eldönteni. 

Ugyancsak kísérleteket állítunk be a stabilitás és a fékek vizsgálatára is. 

A lovakat a honvédségi taligás hámokkal kell szerszámoznunk. A nehéz erdei 

terepen ugyanis ez látszik légmegfelelőbbnek. 

A kerékpárok vontatásához kis vonóerő szükséges. Bár vonóerőpróbákat eddig 

még nem végeztünk, mégis valószínű, hogy, kivéve a még ki nem alakított nehéz 

típust, a kerékpárokat kis termetű lovakkal vagy öszvérekkel is vontathatjuk. 

Az ERTI jelenleg néhány erdőgazdaság segítségével lehetőleg azonos körülmények 

között üzemi munkák során megvizsgálja az egyes kerékpárokat és 1959 januárjában 

javaslatot tesz a legalkalmasabb típusok null-szériájának elkészítésére. E széria 

széleskörű vizsgálatára még a folyó gazdasági évben sor kerül, és 1959—60 folyamán 

megindulhat a sorozatgyártás. 

A fásítások ápolásáról 

TÓTH BÉLA 

EltTI tud. munkatársa, Püspökladány 

Az ország gazdasági életének szocialista fejlődése a már 1923. óta törvényileg 

megalapozott, de többé-kevésbé holtpontra jutott erdőn kívüli fásítási munkának is 

nagy lendületet adott. Az első hároméves terv időszakában ez a kérdés eléggé háttérbe 

szorult az újjáépítés nagy gondjai mellett, és ebben az időszakban szervezett 

fásítási munkáról nem is szólhattunk. Az 5 éves tervben azonban már teljes erővel 

megindult a fásítás. Jelentős lépés volt ezen a téren előbb a megyei erdőtelepítő 

állomások felállítása, majd ezeknek az erdőgazdaságok szervezetébe való beolvasztása 

révén az erdőgazdasági fásítási csoportok létrehozása. A szervezett munka 

meghozta a maga gyümölcsét. Az első 5 éves tervünk időszakában 52 500 ha-nyi 

fásítást végeztünk, azaz évente átlagosan 10 500 ha-t. A tervgazdálkodás tekintetében 

átmeneti évnek számító 1955-ben már 21 ezer ha-n fásítottunk, a második 

5 éves terv pedig évi 24 800 ha erdőnkívüli telepítést írt elő. Nem kisebb jelentőségű 

azonban az a körülmény sem, hogy a kezdeti sok sikertelen munka után a telepítések 

minősége rohamosan javult, és ma már igen sok helyen láthatunk mintaszerűen 

telepített fásításokat. 

Ezeknek a telepítéseknek most már jelentős hányada olyan fejlettségi állapotba 

jutott, hogy kikerült vagy rövidesen kikerül az ún. telepítési korból, és a fiatalos 

korba jutva, további, most már nevelési beavatkozásokat igényel. Tekintettel arra, 

hogy az erdőnkívüli fásításoknak nem kizárólagos rendeltetésük a faanyag közvetlen 

megtermelése, az ápolásuknál, nevelő vágásaiknál egyes esetekben el kell térnünk 

a kizárólag fatermelési rendeltetésű faállományok kezelésénél megszokott, 

illetve utasításban szabályozott alapelvektől. 

Az erdőnkívüli fásítások nevelő beavatkozásai eltérőek mindenekelőtt már a 

jellegük, és közvetlen rendeltetésük szerint is. Ezek alapján a fásításokat a következő 

csoportokra oszthatjuk: 1. a mezőgazdasági művelésre okszerűen és tartósan 

nem használható, vagy egyéb területeken kizárólag faanyag megtermelésére szolgáló 

kisebb-nagyobb, zárt erdőfoltok, 2. mező- és legelővédő fásítások, 3. lakott 

területeken létesített fasorok, 4. külterületeken (utak, csatornák stb. mentén) léte-

Sített fasorok, 5. különleges rendeltetésű fásítások. Természetesen sok esetben nem 

lehet ilyen élesen elhatárolni egy-egy fásítás jellegét, és pl. a több faanyag megtermelésére 

irányuló törekvés kisebb-nagyobb mértékben valamennyi csoportban 

megnyilvánul. 

1. A kizárólag faanyagtermelő célzattal létrehozott facsoportok, kisebb-nagyobb 

zárt erdőfoltok ápolási kívánalmai teljes mértékben azonosak az üzemi jellegű faállományokban 

végzendő munkákkal, amelyeket az „Erdőnevelési Utasítás" szabályoz. 

Ezekben tehát a nevelő vágásokkal elérendő cél a termőhelynek megfelelő 

maximális hozamú, elérhető legjobb minőségű faállomány kialakítása, valamint a 

talajvédelem és az esztétikai kívánalmak kielégítése. Ezért ezekkel a zárt erdő jellegű 

fásításokkal a továbbiakban itt nem foglalkozunk, csupán arra kell felhívni a 

figyelmet, hogy ezeknél a - jó erdőszegély kialakítására különösen gondot kell fordítani, 

mivel a területükhöz képest igen nagy a szegélyfelület. 

2. A mező- és legelővédő fásítások ma már nagy területeket hálóznak be, és 

közöttük szép számmal vannak igen jól sikerült telepítések. Térbeli elhelyezési 

alakjuk túlnyomórészt sáv vagy szabályos sávrendszer, és csak kisebb mértékben 

elszórt facsoportok és nem mértani alakzatú sávok alkotta rendszer, bár ez utóbbi 

elrendezésnek a változó minőségű talajú területeken az eddiginél sokkal nagyobb 

teret kellene adni. Ápolásuk kívánatos módja függ az alkalmazott fafajoktól, a sávszerkezettől 

(fafajösszetétel, alsó szintek, áttörtség, sávszélesség stb.), a termőhelytől. 

Mivel ide vonatkozó megfigyeléseimet főként a Tiszántúlon végeztem, az ápolási 

kívánalmakat is elsősorban ezekre a fásításokra nézve írom le, amelyek azonban 

a helyi viszonyokhoz simuló kisebb változtatásokkal általánosságban is érvényesíthetők. 

Az alkalmazott fafajok és azok térbeli elrendezése alapján az alábbi védőerdősáv-típusokat 

különíthetjük el: 

a) elegyetlen véderdősávok gyorsan növő, fényigényes fafajokból, 

b) elegyetlen védőerdősávok lassan növő, ill. árnyéktűrő fafajokból, 

c) elegyes nyár, ill. akác főfafajú védőerdősávok, 

d) nyárral és árnyéktűrő fafajokkal elegyített kocs. tölgy főfafajú erdősávok, 

e) egyéb fafajú elegyes és elegyetlen védőerdősávok. 

A védőerdősávokban a nevelési tennivalókat természetesen döntő mértékben 

befolyásolják az egyes fafajokkal és a termőhellyel kapcsolatos kívánalmak. Ezeket 

az Erdőnevelési Utasítás részletesen tárgyalja, ezért különösebben nem, térek 

ki rájuk. Másik fontos nézőpont a sávok hatékonyságát a maximális mértékben 

biztosító helyes sávszerkezet kialakítása. Mivel a szél útjába állított, teljesen zárt 

falak azok előtt és mögött levegőtorlódást, illetve káros, örvénylő (turbulens) 

levegőmozgásokat idéznek elő, ezért az áramló levegőt mozgásában jelentékenyen 

lelassítva, mintegy szűrve áteresztő erdősáv kialakítása a végső cél. A tömör szerkezetű, 

a légáramok részére áthatolhatatlan erdősávrendszerek ezenfelül éppen a 

közbezárt területeken a légmozgásoknak gyakorlatilag teljes kiküszöbölése révén 

elősegítik nappal a hőmérséklet viszonylagos emelkedését és ezzel a relatív páratartalom 

csökkenését, éjjel pedig a fokozott kisugárzásból eredő nagyobb hőmérsékletcsökkenést. 

Ilyenformán hatásukra helyi hőkatlanok, ill. fagyzugok keletkezhetnek. 

Éppen ezért, különösen a szárazabb és melegebb tájakon nagy gondot kell 

fordítani a szükséges áttörtséget, azaz megszűrt légmozgást biztosító sávszerkezet 

kialakítására. Ezt egyfelől már a telepítésnél a megfelelő fafaj megválasztással, 

megfelelő sávszélesség kialakításával, másfelől pedig a megfelelő ápolóvágásokkal 

érhetjük el. 

Valamennyi erdősávtípusnál az elsősorban elérendő cél az, hogy biztosítsuk a 

sávok faállományának mielőbbi záródását, majd ezt követően a minél erőteljesebb 

magassági növekedés elérését azért, hogy a sávok mielőbb, minél nagyobb távolságra 

fejthessék ki szélvédő hatásukat. Mivel a legtöbb fafaj az erőteljes magassági 

növekedés korszakában viszonylag nagy záródási fokot kíván, ebben az időszakban 

az áttörtségre vonatkozó kívánalmakat bizonyos mértékig feltétlenül alá kell 

rendelnünk annak a célnak, hogy a sáv fái egyáltalán egészségesen fejlődjenek, és 

mielőbb elérjék a legnagyobb magasságukat. Kétségtelen, hogy ez átmenetileg csökkenti 

a szélvédelem hatékonyságát, ez a pillanatnyi veszteség azonban bőven megtérül 

azzal, hogy az erdősáv korábban elérheti maximális távolsági hatóképességét. 

Viszont a fák erőteljesebb vastagsági növekedésének korszakában már az áttörtséggel 

kapcsolatos kívánalmak érvényesülnek döntő mértékben. 

a) A gyorsan növő fafajokból elegyetlenül telepített és elegyetlenül felnevelt 

erdősávok nem tekinthetők szoros értelémben vett védőállományoknak, mivel az 

alsó szintek hiánya, valamint a koronaszintnek e fafajok igényeiből fakadó viszony-

lag erős megbontottsága nagyon csökkenti a szélvédelem hatékonyságát. Különösen 

áll ez a nemesnyárakból elegyetlenül telepített sávokra, amelyekben e fafajok 

igényeinek megfelelően állandóan olyan mértékű a záródás megbontása, hogy 

az egyes fák koronáinak oldalirányú megvilágítása biztosított legyen (általában 

65—80%-os). Az elegyetlen akácsávokban a záródás mértéke többnyire teljes, azonban 

a kicsiny, vékony levelekből álló laza lombozat szélfogó képessége erősen korlátozott. 

Az akácot illetően egyébként is meg kell jegyeznem, hogy telepítése igen 

sok esetben olyan területeken történik, amelyeket legfeljebb csak akácelőfordulási, 

nem pedig akáctermőhelyeknek tekinthetünk. Ha a gyorsan növő fafajokból, különösen 

pedig nemesnyárakból telepített sávokban az utólagos alátelepítésre nincs 

lehetőség, ezeket nem annyira védősávokként, mint inkább elsősorban fatermelési 

rendeltetésű faállományokként kell kezelni. Az eltérés csupán az, hogy a szélső fák 

törzsének lehetőleg tövig való ágazását biztosítani kell a hathatósabb szélvédelem 

érdekében. Ugyanezen célzattal lassabban kell haladnunk a belső fák törzsének felnyesésével 

is, csupán az elhalt ágakra korlátozva azt. A hazai nyár és akác fafaj ú 

elegyetlen erdősávokban valamivel kedvezőbb a helyzet, mert azok gyökérről előbbutóbb 

sarjakat hoznak, amelyek a vegetálásukhoz szükséges, a keskeny állományokba 

oldalról beszűrődő fényt többnyire megkapják. Az egyszintű, elegyetlen sáverdők 

védő jellegét csökkenti az is, hogy ezek éppen a talajárnyalás és jó alomtakaró 

hiánya miatt nem tudják betölteni a helyi vízgazdálkodást szabályozó szerepüket 

sem. Természetesen legjobb megoldás az, ha az utólagos alátelepítés megoldható. 

b) A lassabban növő fafajokból elegyetlenül telepített sávok szintén csak fatermelő 

rendeltetésű sáverdőknek tekintendők, ha azokban az állománynevelés során 

csupán egyetlen szintet alakítunk ki. Ezekben a sávokban azonban megvan a 

lehetőség arra, hogy megfelelő nevelő munkával magából az egyetlen alkotó fafajból 

hatásos alsó szintet neveljünk ki még akkor is, ha utólagos alátelepítésre nincs 

lehetőség. 

Leggyakoribb formájuk a kocs. tölgyből elegyetlenül telepített védőerdősávok. 

Ezekben a tisztítások nem különülnek el felszabadító és elegyarány szabályozó munkákra. 

Mivel a keskeny erdősávokra a szomszédos mezők azok teljes szélességében 

igen erős hatást fejtenek ki, a sávokban a fiatal korban nagyon kívánatos erdei körülményeket, 

különösen pedig az erdei mikroklímát csakis a fiatalos sűrű állásban 

való tartásával teremthetjük meg. Ezért az elegyetlen tölgyerdősávokban a tisztítások 

mértéke általában csak óvatos legyen, és a szükségnek megfelelően minél 

gyakrabban kövessék egymást. A szélső 2—2 sort feltétlenül szegélykialakításra kell 

igénybevenni, és ennek megfelelően ezekben a földig ágasságot fent kell tartani, a 

zártság fokozása érdekében pedig különösen meg kell becsülni a bokros növésű 

egyedeket. Helyes eljárás, ha a szegélyeken az első és második sor egyedeit hármas 

kötésszerűen kezeljük, azaz a két szomszédos sorban egymáshoz viszonyítva eltolva, 

minden második egyedet az első tisztítások idején kiszedünk. Ezzel a belső sor fáit 

is hozzájuttatjuk a földig ágasság fenntartásához szükséges több fényhez. Az első 

gyérítés már lehet gyenge vagy inkább közepes mértékű. Ilyen fokozatú belenyúlás 

esetén a tőre vágott fák tuskóról kisarjadzanak, és a sarjak a kezdeti fejlődésükhöz 

szükséges felső fényt megkapják. A továbbiakban az áttörtség elérése és fenntartása 

végett a belenyúlások mértéke szükség szerint általában gyenge vagy közepes. 

Az így létrejövő állományszerkezet egyfelől a tuskósarjak további fejlődéséhez 

juttat elegendő fényt, másfelől a felső szint megszaggatása révén a széláram lassított, 

szűrt tovahaladását teszi lehetővé. Természetesen a leginkább célravezető eljárás 

az, ha a tölgyet árnyéktűrő fafajokkal utólag alátelepítjük, amihez az elvi 

lehetőség csaknem minden esetben fennáll. Alátelepítésre leginkább a vénicszil, 

mezei juhar, celtisz, amerikai kőris felel meg. 

A kevésbé fényigényes fafajokból elegyetlenül telepített erdősávok fiatal- és 

rudaskori ápolása a tölgyénél annyival egyszerűbb, hogy ezekben az alsó szintek 

kialakítása az árnytűrő képességük következtében könnyebb. 

c) Elegyes nyár, ill. akác főfafajú telepítések a nekik megfelelő termőhelyeken 

igen jó hatású és nagy fatömegproduktumra képes védőerdősávokká nevelhetők. Az 

elegyes nemesnyár-sávokban már kezdettől fogva meg kell akadályozni a teljes 

nyárzáródást. Az egyes tisztítások ennek megfelelően közepes, egyes elegyítésnél 

erős mértékűek is lehetnek, a gyérítések általában erősek. A belenyúlások általában 

sűrűn, kezdetben 1—2 évenként, később 2—3 évenként követik egymást, míg idősebb 

korban már csak olyan mértékben gyérítünk, hogy azt az állomány egészségi 

állapota, ill. a záródás lazán (kb. 60—70%) tartása megkívánja. Ilyenképpen jó magassági 

növekedésű, laza, a széláramokat a lombozatközi zegzugos szélcsatornákban

lefékező, de azért áteresztő felső koronaszintet kapunk. Az ilyen laza állás mellett 

a második koronaszint egyedei megkapják az egészséges fejlődésükhöz szükséges 

felső megvilágítást. A második szint fáinak soros beelegyítése kedvezőbbnek látszik, 

mivel ilyen elrendezésben a szükséges széljárást biztosító áttörtség könyebben szabályozható. 

Ugyanis a ritkás nyársorokban az állomány belseje már eleve laza, légáramlást 

áteresztő, és csupán a második szintet adó elegysorokban kell a szükséges 

mértékű lazítást végrehajtani. 

Az áttörtség mértékének szabályozása tekintetében az alsó koronaszintek (tehát 

a második szint és a cserjeszint) fáinak gondozása a leglényegesebb feladat. Meg 

kell állapítani, hogy az adott helyen a szél-, szárazság- és hőmérsékleti viszonyok 

milyenek. Csapadékosabb, hűvösebb vidékeken az áttörtség jelzőszáma — irodalmi 

adatok alapján — 0,3-ig mehet, ami azt jelenti, hogy a védőerdősáv alkotta fal 

nagyjából egyenletes elosztásban 30%-a lehet nyitott, vagyis széláramot áteresztő. 

Viszont szárazabb, nagyobb hőingadozásoknak kitett területen a hőkatlanok 

és fagyzugok, keletkezésének elhárítása érdekében nagyobb, 0,8-ig felmenő áttörtségi 

jelzőszámot vegyünk figyelembe. Természetesen ez utóbbi esetben a második 

koronaszint bontása lényegesen erősebb. A faállománynevelési terminológiára átültetve, 

ez azt jelenti, hogy csapadékosabb, hűvösebb vidékeken a második koronaszintbe 

való belenyúlásaink óvatos vagy gyenge mértékűek, a szárazabb, melegebb 

vidékeken pedig — a termőhelytől függően —• gyengétől erősig terjednek. Mivel 

azonban a második szintnek nemcsak a szélvédelemben, hanem a faállománynevelésben 

is fontos szerep jut, ügyelni kell arra, hogy a jó magassági növekedés elérése, 

valamint a nyarak törzsének oldalárnyalása végett a tisztításkori és a rudaskori 

első belenyúlások lehetőség szerint még viszonylag sűrű második koronaszintállást 

eredményezzenek, és csak kb. 10—15 éves kor után fogjunk hozzá a szükséges mértékű 

áttörtség kialakításához. A soros elegyítésnek védőerdősáv-telepítéseknél az az 

előnye is megvan, hogy egyfelől a jövendő felső szintet alkotó fák viszonylag nagyobb 

növőtérhez jutnak, esetleges lassúbb kezdeti növekedés esetén (pl. tölgy) az 

elegyítő fák részéről fenyegető elnyomási veszély kisebb, másfelől pedig az ápolóvágások 

során az egyedszámritkítást az egymás mögött következő sorokban egymáshoz 

viszonyítottan eltolva végezhetjük. Ezzel a sávon áthaladó széláramot nem 

egyenes vonalban, mintegy leszűkített átfolyási keresztmetszetű csöveken, hanem a 

szélsebességet sokkal hatékonyabban csökkentő zegzugos szélcsatornákon vezetjük 

át. A helyesen kezelt alsó szint szembenézve nem átlátszó. A szélén levő két-két sor 

ritkítását minden esetben „hármaskötésben" eltolva végezzük, mert így sima erdőszegély 

helyett hullámos felületet kapunk, ami a visszaverődő és örvénylő áramlatok 

létrejöttének veszélyét csökkenti. A cserjeszintet még nagyobb áttörtség esetén 

is csak olyan mértékben lazítsuk, hogy az állomány talajának védelmét teljes mértékben 

elláthassa, mert csak így várható a helyi talajvízgazdálkodás hatékony befolyásolása. 

Cserjeszintet kifejezetten bokornövésű fafajokból csak szegélysorokban 

telepítsünk. Az állomány belsejében egyszerűbb és megfelelőbb a cserjeszintet utólag, 

a tisztítási kor végén —• rudaskor elején —• kialakítani az árnyékot tűrő, tuskóról 

jól sarjadzó második, szintben felnevelt fafajokból. Különösen alkalmasak erre 

a vénicszil, mezei juhar, amerikai kőris, hárs, amelyeknek a tisztítási kor végéig 

a második szintbe felnőtt egyes példányait — a szükséges térbeli elrendezésnek 

megfelelően —• utólag tőre vágjuk és tuskóról sarjaztatjuk. További gondozásuk 

azután csupán arra irányul, hogy a cserjeszintben maradjanak, ha pedig a második 

szint egyes egyedei elpusztultak volna, helyükre egyes tuskósarjak felereszthetők. 

A nyársorokon belül célszerű a jövendő cserjeszint alkotóit betelepíteni a nyarak 

soronbelüli hálózatának tágítása érdekében. A nyártörzseket, de szükség szerint 

a második szint egyes törzseit is, rendszeresen nyesni kell. 

Az elegyes nemesnyáras védőerdősáv-típusssal sok tekintetben azonos kezelést 

kívánnak az elegyes hazai nyáras, illetve akác védőerdősáv-típusok. A lényeges eltérés 

abból adódik, hogy a hazai nyarak kezdetben megkívánják az oldalárnyalást, 

de az akácot is kezdetben zárt állásban kell nevelni. Ezért ezeknél a tisztításkori 

belenyúlások általában előbb csak gyenge mértékűek, és csak az utolsó tisztítások 

lehetnek közepes erősségűek, különösen soros elegyítés esetén. Egyidejűleg nem szabad 

elhanyagolni a törzsnyesést sem. A fiatalos fejlődési szakaszban és a rudaskor 

elején a hazai nyarak és akác nagyjából az erdőjellegű faállományokra az „Erdőnevelési 

Utasítás"-ban lefektetett szabályok szerint ápolandók. Mivel azonban a jó 

szerkezetű védőerdősávban az alsó szintek igen nagy fontosságúak, ezért a záródásbontás 

mértékének meghatározásánál mindenkor ügyelni kell arra, hogy az alsó 

szinteket alkotó fák kellő felső világításhoz jussanak. Mindenesetre a soros elegyítési 

mód ezt nagymértékben megkönnyíti. A fejlődéshez mérten kb. 10 éves kor-

an el kell kezdeni a megfelelő áttörtség kialakítását. Ennek a munkának a célja 

többek között az, hogy laza, zegzugos szélcsatornás felső szintet kapjunk. Mivel a 

hazai nyarak később terebélyes koronák képzésére hajlamosak, a szükséges famagasság 

megközelítése, ill. elérése után minden esetben erős belenyúlással tudjuk 

csak fenntartani a laza állapotot. Ellenben az akác nagy fényigényével vele járó 

tulajdonsága a laza, áttört korona, ezért már viszonylag enyhébb, közepes mértékű 

gyérítések is biztosítják a széláramok szűrve áteresztését. Az alsó szintek ápolására 

nézve a nemesnyáras elegyes sávok ápolására elmondottak a mérvadók azzal a kiegészítéssel, 

hogy a feltörő akác-, ill. nyársarjak fejlődését is figyelemmel kell 

kísérnünk, és azokat az alsó szint alkotó elemeiként kell kezelnünk. A hazai nyarak 

és akácok törzsének rendszeres nyesése elengedhetetlen feladat. 

d) A nyárral és árnyéktűrő fafajokkal elegyített kocs. tölgy főfafajú sávok a 

tisztántúli kötöttebb, mezőségi, réti és enyhébben szikes talajokon a legfontosabb 

védőerdősáv-típust alkotják. Ennél az elrendezésnél a nyár a kimagasló szintet, a 

tölgy a felső koronaszintet, az árnyéktűrő elegyítőfák pedig az alsó koronaszinteket 

alkotják. A nyarak beelegyítésével elérjük, hogy a sáv már jóval korábban kifejti 

szélvédő hatását. Mivel a jó vályogtalajoktól eltekintve ezek a talajok a nyaraknak, 

különösen pedig a nemesnyáraknak nem optimális termőhelyei, a nyarak viszonylag 

korán, kb. 15 éves korban megállnak erőteljes fejlődésükben. Erre az időre már a 

tölgyből is magasra emelkedett felső szint alakul ki, és így a nyarak előhasználati 

faanyagként eltávolíthatók. Tovább nem is célszerű várni az eltávolításukkal, mert 

egyfelől a tölgyek további fejlődését akadályozzák, másfelől kitermelésük túlságosan 

sok kárt tesz a visszamaradó fákban. Az előhasználati nyarak kitermelésének 

technológiája éppen ezen oknál fogva egyébként is még beható tanulmányozást 

igényel. 

E sávtípusnál az eddigiek során a leggyakrabban elkövetett hiba az," hogy a 

nyarakat túl sűrűn telepítik bele, azok hálózatát kellő időben és kellő mértékben 

nem tágítják. Ilyen körülmények között a kezdetben lassan fejlődő tölgyek végzetesen 

alászorulnak, és a sáv a termőhelynek legtöbb esetben meg nem felelő, tehát 

rontott nyár főfafajú állománnyá alakul át, amelyből ezeken a talajokon csak 

rövid élettartamot várhatunk. Különösen nagy ennek a kedvezőtlen irányú átalakulásnak 

a veszélye akkor, ha a sávban a kelleténél több nyársort helyeznek el, és azt 

is nemesnyárakból. Három nyárfasornál többet a 20 méter széles erdősávokban is 

felesleges elhelyezni. A célnak leginkább az óriásnyár felel meg, mivel hossznövekedése 

igen erőteljes, ezenkívül keskeny, magas koronája egyfelől a közte levő lassabban 

növő fafajok fejlődéséhez elegendő felső megvilágítást biztosít, másfelől már 

korán, viszonylag nagy magasságig kifejti szélvédő hatását. A szélesebb koronájú 

egyéb nemesnyárak az erős árnyékoló hatás miatt már jóval alkalmatlanabbak, 

úgyszintén a hazai nyarak is, melyeket lehetőleg csak valamely talajhiba esetén 

(pl. nagyobb kötöttség, szikesség) alkalmazzunk. 

A nyárral és árnyéktűrő fafajokkal elegyes sávtípusoknál a fiatalkori ápolásokkal 

két főcélt kell elérnünk. Éspedig a nyarakból mihamarabb hatékony és 

célszerű szélvédő falat kell nevelnünk, másfelől biztosítani kell, hogy a tölgyek 

zavartalanul fejlődhessenek, és fokozatosan átvegyék a nyarak szerepét, kb. 15—20 

éves korra. Ezt a célt a nyársoroknak fentebb említett tágasabb elhelyezése már 

önmagában véve is szolgálja. Emellett a nyárelőállományt már kezdettől fogva közepes 

és erős mértékben ritkítsuk, a törzsüket pedig lehetőleg mindenkor a tölgykoronaszint 

fölé nyessük fel. Ha csak egyetlen nyárfasorunk van (keskeny erdősávban), 

akkor ezen a soron belül csak olyan mértékben célszerű gyérítenünk, amenynyire 

a nyarak oldalirányú fejlődése azt szükségessé teszi. Ez esetben viszont a tölgyek 

a nyárgyérítéstől függetlenül is kellő fényhez jutnak, csupán a nyarak szükséges 

mértékű felnyeséséről kell gondoskodnunk. Több nyárfasor esetén a sorbontást 

vagy hármaskötésben vagy egymáshoz viszonyítva, eltolt kulisszaszerűen 

végezzük. 

A tölgyszintet a tisztítási korszakban —• amikor még az elegyfákkal többnyire 

egy szintet képez — éppen az erőteljes magassági növekedésre való serkentés érdekében 

sűrűségi állapotban kell tartani. A sűrű állás, valamint a nyarak oldalárnyaló 

hatása következtében a magassági növekedés igen nagymértékű lesz. A tölgyek felnyurgulásától 

kevésbé kell tartanunk, mert az elegyfák helyes, soros elegyítése esetén 

ezek terhére a tölgyek koronái nagyobb növőtérhez jutnak. Kezdetben 

ugyan rendszerint az elegyítő fafajok növekedése a gyorsabb, ezek egyszeri, vagy 

szükség szerint ismételt tőre vágásával azonban a tölgyeket felszabadíthatjuk. A 

tisztítási kor második felében a tölgyek fejlődése annyira erőteljes, hogy ekkor már 

nem kell féltenünk az elegyfák elnyomásától. Ha ezek netalán mégis a kelleténél

jobbari szorítanák, csonkolásukkal (visszanyakalásukkal) könnyen eredményt érhetünk 

el. A tölgyszint tisztításának belenyúlási mértéke óvatos, esetleg gyenge. 

A rudaskorba jutott tölgyek fokozatosan átveszik a felső szint szerepét. A -gyérítésük 

mértéke előbb gyenge, majd közepes lehet. Ily módon elsősegítjük a korábbi 

törzsvastagodást is, ami azért fontos, mert az erősebb törzsű egyedek ellenállóbbak 

lesznek a nyarak kitermelésekor fellépő zúzódási, törési veszélyekkel szemben. 

De a közepes mértékű bontás azért is szükséges, hogy a tölgy felsőszint lazulását, 

a kellő áttörtség kialakulását elősegítsük. A nyarak eltávolítása, a teljes tölgymagasság 

elérése után a belenyúlások mértékét kizárólag az áttört szerkezettel kapcsolatos 

kívánalmak szabják meg. Ezeket, valamint az alsó szintek kezelését illetően 

utalok a c) pont alatt már elmondottakra. 

Megjegyzendő, hogy optimális nyártermőhelyeken a nyár kimagasló szintet 

mindvégig' fenntarthatjuk, bár ilyen helyeken a tölgy is jelentős magasságot ér el. 

Az elegyes erdősávok szélső sorát feltétlenül erőteljesebb növésű cserjék, a következő 

sort pedig alacsonyabb növésű elegyfák alkossák. így a szegély lépcsőzetesen 

emelkedő, tehát nem függőleges fal lesz, ami kedvezőbb áramlási viszonyokat idéz 

elő. A tölgyek törzsét feltétlenül nyesni kell, az elegyfákét pedig —• az áteresztő, 

illetve szűrőképesség nézőpontjainak figyelembevételével —• szükség szerint. 

e) Egyéb fafajú, elegyes és elegyetlen védőerdősávok. Többnyire hibás tervezés, 

vagy a megfelelő csemete hiányának eredményei. Kezelésük az alkalmazott fafajok 

igényeinek, illetve fafaj összetételnek megfelelő, értékes, hatékony, tartós védőerdősáv 

azonban ritkán nevelhető belőlük. Kivételt képeznek a szélsőséges termőhelyeken, 

esetleg különleges céllal telepített sávok, amelyek fenntartása és szakszerű 

kezelése kívánatos. Ilyenek lehetnek pl. a futóhomokos területek elegyetlen 

fenyő, fenyő-akác, fenyő-nyár főfafajú, vagy a rosszabb szikes talajok ezüstfa védősávjai. 

Ezek rendszerint annyira szélsőséges termőhelyeken állnak, hogy ápolásuknál 

mindenekelőtt a fennmaradásuk biztosítása a cél, a sávszerkezettel, áttörtséggel 

kapcsolatos kívánalmak pedig többnyire már számba sem jöhetnek. Kezelésüket 

ezért kizárólag az alkalmazott fafajok igényei határozzák meg. 

A szabálytalan mértani alakzatú erdősávok, illetve facsoportok alkotta védőrendszerek 

nevelő beavatkozásai a fentieknek megfelelőek. 

4. Az utak, csatornák mentén telepített fasorok rendeltetése csaknem kizárólag 

a faanyagtermelés. Ezért ezeknél rendszeres törzstenyésztéssel jó alakú, hosszan ágtiszta, 

fattyúhajtásoktól mentes törzseket kell nevelnünk. A fasorok fái a teljes 

szabadállás nyújtotta maximális megvilágítás lehetőségeit teljes mértékben élvezik, 

ebből kifolyólag különösen a fényigényes fajok nagy fatömegprodukcióra képesek. 

A legtöbb visszaélés a fasorok felnyesése körül történik. A helyes eljárás az, ha 

mindenkor megtaláljuk a kívánatos arányt a felnyesés mértéke, ill. a maximálisan 

szükséges asszimiláló felület között. Ha ez utóbbi rovására a felnyesés túlzott, a törzset 

ellepik a fattyúhajtások, ami a műszaki felhasználhatóságot csökkenti. Úgyszintén 

kerülni kell a kb. 5 cm-nél vastagabb ágak nyesését is, mert a keletkezett 

sebeken keresztül hosszú ideig fennáll a fertőzés veszélye, nagy vágási felületek 

hatására rendszerint erősebb a sarjadzás is. Az első törzsnyesés ne hatoljon a törzs 

alsó negyedmagasságánál feljebb. Ezután óvatosan haladhatunk felfelé. Erőteljesebb 

csúcsnövekedés esetén a nyesés is viszonylag merészebb lehet, ha azonban a magassági 

növekedés gyenge, egyáltalán ne, vagy csak alig menjünk feljebb a nyeséssel. 

Kielégítő magassági növekedés esetén is ritkán célszerű a törzs félmagasságánál 

feljebb nyesnünk. Amint a nyesés felfelé haladásával azt tapasztaljuk, hogy 

erőteljes fattyúhajtásosodás indult meg, feljebb már — legalábbis jó ideig — nem 

szabad nyesnünk. 

5. A különféle, meghatározott különleges rendeltetésű fásítások ápolását a rendeltetésük 

többnyire meg is szabja. Pl. az üdülő- vagy kirándulóhelyeken. létesített 

fásítások célja a pihenés, felfrissülés elősegítése. Ezért ezeket tágasán, nagy koronájú, 

árnyékot és esztétikai élvezetet nyújtó fákból neveljük. A víztárolók, halastavak 

körül létesített fásítások feladata a hullámverés csökkentése, ill. megakadályozása. 

Az ilyen fásítások tehát szélfogásra alkalmas szerkezetűek legyenek. A 

műutak és vasutak mentén elhelyezett sávok alsó szintje erősen áttört legyen, hogy 

az átmenő széláram az úttest gyors felszáradását elősegítse, ill. a vastag hólerakódást 

megakadályozza. Valamennyi különleges rendeltetésű fásítás ápolása az előzőkben 

ismertetett módszerekkel, esetleg azok kombinációjával megoldható.

A gyorsannövő fafajok 

telepítésénele lehetőségei Zala megyében 

N E U W I B . T H JÁNOS docens, Sopron 

Népgazdaságunk jobb faellátása érdekében minden reális lehetőséget meg kell 

ragadnunk, és hogy ezt megtehessük, minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk, el 

kell bírálnunk. 

Egy ilyen lehetőséget jelent a természetes erdőt alkotó fafajok helyett azoknál 

gyorsabban növő hazai vagy idegen fafajok telepítése is, tehát ezzel a kérdéssel szintén 

behatóan kell foglalkoznunk. Minthogy pedig hazánk különböző vidékeinek 

termőhelyi viszonyai jelentős eltéréseket mutatnak, leghelyesebb, ha — mint általában 

minden erdőművelési kérdést — ezt a kérdést is többé-kevésbé hasonló adottságú 

tájak szerint elkülönítve tárgyaljuk. Ehhez a munkához szeretnék hozzájárulni, 

amikor „gyorsan növő" fafajok telepítésének Zala megyei lehetőségeivel foglalkozom. 

Mikor ma a „gyorsan növő" fafajokról beszélünk, elsősorban az akácra és a 

nemesnyárakra gondolunk. Ezért ezek telepítési lehetőségeit tárgyalom. Ki kell 

azonban térnem a többi — ma talán kissé elhanyagolt — „gyorsan növő" fafajra 

is, tehát a hazai nyarakra, fűzekre, nyírre és égerre is. 

Mielőtt azonban rátérnék a kérdés érdemi tárgyalására, szeretnék rámutatni 

néhány olyan általános szempontra, amelyet e kérdésnél is szem előtt kell 

tartanunk. 

1. Az akác és az euramerikai nyarak idegen származású fafajok, telepítésük 

tehát •—• mint minden nem honos fafajé — bizonyos kockázattal jár. Ez a kockázat 

annál nagyobb 

a) minél kevésbé ismerjük a fafaj és termőhely viszonyát, és azt a termőhelyet, 

amelyre telepítjük, 

b) minél nagyobb méretekben folytatjuk a telepítést. 

A termőhely megismerése, annak alapos, minden részletre kiterjedő vizsgálata 

révén, viszonylag rövid idő alatt megtörténhet; már nehezebb és hosszabb 

munka a termőhely és faj kölcsönhatásainak megismerése. Ez az utóbbi kérdés — 

ha meggyőző példák nincsenek — általában csak kísérleti telepítésekkel, illetve 

kísérleti telepítések hosszabb időn át történő megfigyelésével dönthető el kellő biztonsággal. 

Mindez azt jelenti, hogy a gazdasági szempontból kívánatos idegen fafajok vagy 

fajták nagyobb mérvű alkalmazásával nem történhet máról holnapra ugrásszerűen, 

hanem csak fokozatosan, abban az ütemben, ahogy azt a termőhelyfeltárás és az 

ezzel kapcsolatos kísérleti telepítések eredményei okszerűen lehetővé teszik. Intő 

példák sora bizonyítja, hogy még alapos előmunkálatok esetén is érhetnek bennünket 

kellemetlen meglepetések. Nyilvánvaló tehát, hogy minden olyan kísérleti 

méreteket meghaladó telepítést, mely a termőhely adottságainak és a faj vagy 

fajta tulajdonságainak, ill. a termőhely és faj kölcsönhatásának legalaposabb ismerete 

nélkül történik, vétkes könnyelműségnek kell minősítenünk. 

2. A gyorsan növő fafajok telepítésénél — bár ma kétségtelenül a fatermelési 

szempont a legfontosabb — mégis figyelembe kell vennünk az erdőnek azokat az 

egyéb rendeltetéseit, amelyeknek ezen túlmenően meg kell felelnie és amelyeket 

az 1040/1954. számú, az erdőgazdálkodás fejlesztéséről szóló M. T. határozat oly 

tömör és szabatos fogalmazásban tár elénk. Ezeknek a szempontoknak a figyelmen 

kívül hagyása olyan súlyos hátrányokkal járhatna, melyekért néhány köbméter 

növedéktöbblet aligha kárpótolhatna bennünket. 

3. Az ország erdőterületének jelentős része sem élő fakészletének mennyisége, 

sem annak állapota, sem talajának termőereje tekintetében nincsen kielégítő állapotban, 

úgyhogy ma a „gyorsan növő" fafajok telepítése az ott található természetes 

fafajokból álló erdők hozamánál általában többet ígér. A kérdés elbírálásánál 

azonban nem a természetes erdők mai állapotát, hanem azok lehetséges állapotát 

kell elfogadnunk összehasonlítási alapul, vagyis a gyorsnövésű fafajok teljesítményét 

nem a jelenlegi erdő, hanem a helyileg lehetséges legjobb természetes erdő 

teljesítményével kell összevetnünk. Egy ilyen összehasonlítás sokszor a természetes 

fafajok javára dönti el a vitát, természetesen elsősorban azokban az esetekben, 

amikor a gyorsan növő fafajok számára a viszonyok nem optimálisak. 

4. Tudjuk, hogy amikor gyorsan növő fafajokról beszélünk, tulajdonképpen a 

„fiatalkorban gyorsan növő" fafajokra gondolunk. Ezek hamar adnak megfelelő 

méretű választékokat, és emellett összes fatermésük sok esetben — de nem min-

dig —• abszolút értékben is felülmúlja az ún. „lassan növő" fafajok összes fatermését. 

Ez annyit jelent, hogy pl. bizonyos adottságok mellett egy gyorsan növő fafaj 

az első 25 évre nagyobb átlagos és évi összes fatermést biztosít, mint a „lassan növő", 

100 év távlatában viszont a „lassan növő" fafaj átlagos évi összes fatermése 

nagyobb. 

A gyorsan növő fafaj alkalmazása révén előbb jutunk tehát több fához, mint a 

lassan növő fafaj útján. Alkalmazása bizonyos előnyöket jelenthet tehát abban az 

esetben is, ha nagyobb idő távlatában a „lassan növő" fafaj megtartása előnyösebbnek 

mutatkozik. Ez az előny nem lebecsülendő, különösen ha meggondoljuk, hogy 

mintegy 30—40 év múlva jelentékeny területű, ma középkorú, jól nevelt állomány 

válik vágáséretté és néhány évtized múlva a vágásérett állományok hiánya kevésbé 

lesz érezhető. A gyorsnövésű fafajok átmeneti telepítése még olyan esetekben is indokolt, 

amikor a maradandó, helyes megoldást fatermelési vagy egyéb szempontok 

miatt a „lassan növő" természetes fafajok jelentik. 

A „gyorsan növő" fafajok átmeneti telepítését ahhoz a feltételhez kell kötnünk, 

hogy a maradandó helyes állapot kialakulásának, tehát a leghasznosabb erdőtípus 

létrejöttének lehetősége mindig nyitva álljon. A „gyorsan növő" fafajok- átmeneti 

telepítése tehát akkor engedhető meg, ha a talaj termőereje nem szenved károsodást 

és más olyan körülmények sem alakulnak ki, amelyek a természetes fafajokhoz 

való visszatérést lehetővé teszik. Ezért kell pl. az akácot kiirthatatlan volta 

miatt kizárnunk, míg inkább szóhoz juthatnak a nyarak, melyek mint pionírfajok 

sok esetben a természetes fejlődés során is előfutárjai a többi fafajnak. 

Ki kell emelnünk a hazai pionírfafajaink fontosságát, amelyek ott is megállják 

a helyüket, ahol az euramerikai nyarakkal nem megyünk sokra. így — átmeneti 

állományok létesítésével kapcsolatban — nagyobb szerephez juthat különösen a fehér, 

szürke- és rezgőnyár, továbbá a nyír és a mézgás éger. Helytelen volna, ha tölgyeseinket, 

bükköseinket nyíresekké és rezgőnyárasokká degradálnánk, nem kifogásolható 

azonban, ha olyan területen törekszünk átmeneti vagy előállományok létrehozására, 

ahol puszta jelenléte is haladást jelent. Sok olyan területünk van, ahol 

ezek a pionírfafajokból álló erdők nemcsak fatermésük révén, hanem a szukcesszió 

fejlettebb stádiumát jelentő, gazdaságilag kívánatos fafajok megtelepítésével kapcsolatban 

is hasznos szolgálatokat tehetnének. 

5. Az előhasználati állomány mindig a maradandó állomány növekedésének kisebb-nagyobb 

mérvű csökkenésével jár. A terület abszolút fatermése ezen az úton 

olykor nem emelhető lényegesen. Előhasználati állományok kialakításánál elsősorban 

arról van szó, hogy az elegyített „gyorsnövésű" fafajok révén előbb jutunk egy 

bizonyos faterméstöbblethez. 

6. A „visszaalakíthatóság" követelményére az erdőgazdálkodás biztonsága szempontjából 

is tekintettel kell lennünk. Bármilyen meglepetés ér bennünket az új fafajjal 

kapcsolatban, a legegyszerűbb, legbiztosabb és legtöbbször az egyetlen megoldást, 

gyógymódot a természetes, honos fafajokhoz való visszatérés jelenti. A viszszatérés 

lehetőségét tehát ott, ahol tartamos erdőgazdálkodásra törekszünk, mindig 

nyitva kell tartanunk. Ebből a szempontból a leghelyesebb megoldásnak azt a módszert 

kell tekintenünk, amikor a gyorsan növő fafajokat oly mértékben és annyi 

ideig elegyítjük, hogy az erdő természetes jellege fenntartható legyen. A jövevény 

fafajok egyszerű kiiktatása ebben az esetben a természetes állapot helyreállítását 

jelenti. 

Nem vonatkoznak a mondottak azokra a szó biológiai értelmében erdőnek nem 

minősülő fás kultúrákra, amelyekben a fatermelés többnyire mezőgazdasági műveléssel 

váltakozik vagy párosul és amelyekben a talaj termőerejét is egyre nagyobb 

mértékben agrotechnikai módszerekkel fogjuk fenntartani. 

7. A talaj termőerejének fenntartása nemcsak a „visszaalakíthatóság" miatt fontos, 

az a fatermés tartamosságának is előfeltétele. A gyorsnövésű fafajaink többsége 

igényes, a termőhely változása iránt jóval érzékenyebb mint a „lassan növő" fafajok. 

A termőhely minőségének aránylag csekély változására fatermésük abszolút 

mennyisége nagyobb mértékben változik, mint a „lassú növésű" fafajoké. 

Ahol a „gyorsnövésű" fafajok nyomán a talaj termőerejének kisebb-nagyobb 

mérvű leromlásától kell tartanunk, azok ismételt telepítésére fatermelési szempontok 

miatt sem szabad berendezkednünk. 

8. A gyorsnövésű fafajok tenyészterületével kapcsolatban a mai erdők területén 

kívül a más művelési ághoz tartozó területeken is szét kell néznünk. A mezőgazdaság 

az igényes, gyorsnövésű fafajok legjobb termőhelyeit foglalta el. Ez elsősorban 

a nyarak telepítésére vonatkozik, amelyek számára a hegy- és dombvidéki, de — az 

árterek kivételével — a síkvidéki erdőkben is kevés jó termőhelyet fogunk találni.

Nyilvánvaló, hogy alaposan körül kell néznünk, sok szempontot figyelembe kell 

vennünk, mielőtt a gyorsan növekedő fafajok szélesebbkörű alkalmazásával foglalkozunk. 

A fentiek előrebocsátása után vizsgáljuk meg most milyen lehetőségeket találunk 

a gyorsnövésű fafajok szélesebbkörű alkalmazása terén Zala megyében. Ebből 

a célból tekintsük át egész röviden a szóbanforgó vidék éghajlati, geológiai és talajtani 

viszonyait. 

Az éghajlati viszonyokról röviden annyit, hogy az évi csapadék mennyisége 

ÉK-től DNY felé 700 mm-ről 800 mm-ig emelkedik. A vidék lényegében pannon éghajlatában 

nyugaton alpin, délen mediterrán behatás érvényesül. 

A szóbanforgó terület geológiailag egységes. Leglényegesebb geológiai képlete 

a mindenhol megtalálható harmadkori tengeri üledék, melyet a nyugati részeken 

jelentős területeken pliocén és pleisztocén korú folyami hordalék (kavics), a keleti 

részeken kisebb-nagyobb foltokban lösz borít. A folyók (Zala, Kerka, Cserta, Válicka) 

és a szélbarázdák völgyeit alluviális képződmények foglalják el. 

A kavicstakaróval borított nyugati rész domborzata enyhébb, mint a keleti lőszös 

vidéké. A dombsorok többnyire észak-déli irányúak, a relatív szintkülönbség a 

200 m-t, a tengerszint feletti magasság a 370 m-t nem haladja meg. 

A kavicstakarón eléggé kötött fakó és savanyúbarna erdőtalajok alakultak ki. 

A keleti, kaviccsal nem borított területeken leggyakrabban kevésbé kötött barna 

erdőtalajokkal találkozunk. A folyóvölgyek alluviális területein tőzeg és tőzeges talajokkal 

tarkított réti talajok vannak. 

A terület erdeinek túlnyomó többségét a dombokon bükkösök és gyertyános tölgyesek, 

valamint azok különböző származéktípusai alkotják. A folyóvölgyek ma már 

legnagyobbrészt erdőtlenek. Hajdani tölgyesek és égeresek maradványai még sokhelyütt 

láthatók. Az adottságok a bükk, kocsányos és kocsánytalantölgy és az erdeifenyő 

számára rendkívül kedvezőek. 

Az akáccal kapcsolatban bőséges tapasztalatokkal rendelkezünk. Minthogy Zala 

megyei szerepéről „AZ ERDŐ" hasábjain már volt alkalmam szólni, most csak 

összefoglalom és kiegészítem az akkor mondottakat. 

Ezt az értékes és hasznos fafajt a szóbanforgó egész területen megtaláljuk, legnagyobb 

tömegben a keleti, kaviccsal nem borított vidéken és a megye északi szegélyén, 

a Vas megyei Hegyhát n.v"lványain. A me°ve nyugati részének kavics-talajain 

rosszul, vagy legalábbis gyengébben, egyebütt elég jól fejlődik. Kiváló fejlődést mutat 

a löszös és a viszonylag csekély kiterjedésű homokos talajokon/ Terjedési erélye 

azonban mindenhol rendkívüli és olyan területeken is igen bajos tőle megszabadulni, 

ámeneken ielenléte gvenge teljesítménye vagy egyéb okok miatt nem kívánatos. 

Terjeszkedése, összeférhetetlensége miatt csak olyan helyeken! telepíthető, 

ahol más fafajok erdeit nem veszélyezteti. A természetes fafajok le nem romlott 

erdeinél csak a számára különösen kedvező termőhelyeken teljesít tartamosán többet, 

illetve értékesebbet. Ilyen termőhelyeket találunk pl. a Zala és Marcal közötti 

vízválasztón (Zalabér és Tűrje vidékén), továbbá a Nagykanizsa környéki homokokon 

a Principális csatorna völgyében és a Somogyi megyehatár mentén. Ezek a 

Nagykanizsa vidéki homokok azonban többnyire a nyarak számára is nagyon alkalmasak, 

úgy hogy az akác telepítése itt ebből a szempontból is meggondolandó. 

Az akácterület más fajok rovására történő emelése Zala megyében nem indokolt. 

Máris sok olyan területet foglal el, amelyet legjobb volna tölgy, bükk és erdeifenyő 

nevelésére fordítani. 

A nemes nyarakkal kevesebb a tapasztalatunk. Nagyobb nyártelepítés nem sok 

van a megye területén, sőt kiterjedt területeken nemesnyár-facsoportok és egyes fák 

is csak nagyon szórvánvnsan találhatók. Leggyakrabban korai és óriásnvárral találkozunk. 

Ezen alacsonyabb fekvésű területeken, különösen a Mura árterében, a Zala 

árterében, kb. Zalabértől lefelé, a Princinális völgyben, a Nagykanizsa környéki 

homokokon áltálban jól feilődnek. A felső Zalavölgy, a Kerkavölgy, a CsertavöVv 

és a szűkebb mellékyölgyek többnyire savanyú, kötött, hideg talajain biztató 

példákat nem láthatunk. 

A viszonylag száraz talajú dombsorok és a kavicstakaró rossz vízgazdálkodású, 

nagyon kötött ,.B" szinttel rendelkező talajai sem kedveznek a nemesnyáraknak. 

A nemesnyárak telepítése szempontjából kedvezőnek mondott termőhelyek nagy 

részén, többé-kevésbé nedves réteken mezőgazdasági művelés folyik. A nyarak ritka 

hálózathan való gazdasági-fásítás jellegű telepítésére nagy lehetőséget nyújtanának, 

ha a birtokviszonyok és a rétek használati módja azt nem akadályozná. A rétek 

legnagyobb része egyéni gazdálkodók kezében van, azokat a második kaszálás után 

közösen legeltetik. A legeltetés lehetetlenné teszi a fák megtelepítését, pedig a szívó-

árkok mentén és a sasos részeken ritka hálózatban telepített fák kétségtelenül a fűtermés 

minőségét kedvezően befolyásolnák. 

Minthogy a szóbanforgó, a nemesnyárak telepítése szempontjából kedvezőnek 

mondott termőhelyek talajviszonyai szűkebb határok között is nagyon változnak, a 

nyarak telepítését minden esetben alapos talajvizsgálatnak kell megelőznie. 

A szűkebb völgyek rétjein i)em várhatunk jó eredményeket a korai és az óriásnyártól. 

Kísérleteket lehetne tenni a Populus regeneratával, reményekre jogosítanak 

az újabban előállított rezgőnyárhybridek is. Amennyiben a felső, szűkebb völgyek 

természetes fájával, a kitűnően fejlődő mézgás égerrel nem érjük be, új utakon kell 

elindulnunk. 

A fekete-, fehér- és szürkenyár szerepe alárendelt. A fehér- és szürkenyárnak a 

rezgőnyár helyettesítését célzó kísérleti telepítése indokolt lehet, a feketenyár pedig 

a nemesnyárak számára alkalmatlan, mélyebb fekvésű területeken tehet esetleg 

hasznos szolgálatokat. 

Meg kell emlékeznünk a füzekről is. A fehérfűz rendszerint előfordul a pataki 

égeresekben és jól fejlődik. Szerephez jut a szűkebb, felső völgyek fásításánál. A 

völgyek nedvesebb részei a nemesfüzek számára is kedvező termőhelyeket jelentenek. 

• • , 1 

| | | '•»; 

A megye minden nedvesebb termőhelyén jelen van a mézgás éger. Kiválóan fejlődik. 

Nemcsak a völgyekben találjuk meg, hanem a kavicstakaró vízzáró „B" 

szintje következtében elnedvesedő foltokon, magasabb fekvésű területeken is, ahol 

természetesen gyengébb fejlődésű. Mint honos, viszonylag gyorsnövésű és hasznos 

fafaj, a jelenleginél nagyobb felkarolást érdemel az erdőben és erdőn kívül egyaránt. 

Zala megye nedves termőhelyeinek legbiztosabb fafaja, mely csalódást aligha okoz. 

Zala megye mai erdőterületén okszerű gazdálkodás mellett nincs sok lehetőség 

az akác és nemesnyárak nagyobbmérvű telepítésére. 

Szűkebb határok között és átmenetileg nagyobb szerephez juthatnak a nyír, éger, 

esetleg a rezgőnyár. 

Más a helyzet az erdőn kívül, ahol a vízfolyások mentén elhelyezkedő mezőgazdasági 

területeken a nemes és hazai nyarak, a füzek és az éger telepítésére tág 

a lehetőség. A gyorsnövésű fafajok telepítése egybeesik Zala megyében az erdőn kívüli 

fásítások kérdésével. A vízfolyások fásítása nem jelent erdőművelési szempontból 

különösebb problémát. A fennálló nehézségek elsősorban gazdaságpolitikai természetűek. 

Elhárításukról ilyen természetű intézkedésekkel, a fásítás intézményes 

megszervezésével, másrészt kulturális vonalon kell gondoskodnunk. A kérdés megérdemelné, 

hogy intenzívebben foglalkozzunk vele, mert nagy lehetőségeket rejt 

magában és megoldása jelentős mértékben növelné népgazdaságunk faanyagtermelő 

bázisát. 

A magyar nyárfagazdálkodással és annak eddigi eredményeivel két külföldi 

folyóirat is foglalkozik körülbelül egyidőben. A Jugoszláv Nemzeti Nyárfabizottság 

,,Topola" c. folyóiratának ez évi 8. számában ing. P. Vujcic tollából jelent meg közlemény 

„A nyárfa Magyarországon" címmel. Ebben országunk általános természeti 

és erdősültségi viszonyainak ismertetése után részletesen foglalkozik a nyárnemesítéssel, 

a csemeteneveléssel, a telepítési módokkal (az ültetési hálózattall. a nyárbetegségekkel 

és a nyárfa felhasználásával. Elismeréssel nyilatkozik az ERTI munkájáról 

és az erdőgazdaságok (pl. a tolnai csemetekert) nyárcsemetenevelési módszeréről. 

A közleményt ing. M. Radonic fénykénéi illusztrálják. 

Körülbelül hasonló felépítésű, de még részletesebb az a cikk, amelyet dr. H. F. 

Joachim, az Eberswalde-i Erdészeti Kutató Intézet (NDK) tudományos osztályvezetője 

írt a Stuttgartban (NSZK) megjelenő Holz-Zentralblatt ez évi 131. számában 

(nov. 1.) „A magyar nyárfagazdálkodás" (..Die Pappelwirtschaft in Unearn") 

címen. Ebben először a nálunk őshonos nyárfafajokat és fajtákat ismerteti, majd a 

csemetenevelés terén tapasztaltakról számol be. A nvártermőhelvek táravaJása 

során külön-külön kitér a természetes nyárelőfordulások és a mesterséges teienítések 

termőhelyi viszonyaira. A telepítési módok után az erdőművelési vonatkozásokat 

(hálózat, elegyítés, alsó szint), majd a nvárak fatömeget. gomba- és h^k+érinmkárosítóikat. 

végül pedig a nyárfa irjari felhasználását tárgyalja. A befejezésben 

Magyarország szemnontjából a nvárfaeazdálkodás jelentősé ff 

ór« mutat rá. 

ket több nagyméretű fénykép (ERTI-fotók) teszi szemléletesebbé. 

A cik 

Mindkét szerző nemcsak leírja, hanem értékeli is a ma»var taw»«B!t*1irt«Y«it. 

Csehszlovákiában, Bratislava-ban szlovák nyelven is megjelent Szederjei Ákos 

és dr. Studinka László „Nyúl, fogoly, fácán" című könyve.

„Lyesnoje hozjájsztvo: 195S. 10. szám, október." (12—13—14. old.) 

A Komszomol biztos segítőié cz erdészeknek 

A. N. Akszenov-nak a Komszomol Központi Bizottsága titkárának a Komszomol Központi Bizottsá.ga 

és a Szovjetunió Mezőgazdasági Minisztérium.' által 1058. július 1—3-ra Sztálingrádba összehívott 

mezővédő fásítási értekezletén elmondott felszólalásából 

Ismeretes, hogy je^nleg országunk kolhozaiban és szovhozaiban több mint 1 

millió hektár mezővédő erdősáv van. Ez nem sok és egyáltalán nem elegendő 

S2ántóföldjeinknek az aszály, a szárító szelek és a porviharok elleni védelmére. 

Országunk sztyep és erdősztyepés övezeteinek Komszomol szervezetei előtt nagy 

feladatok állanak. Nevezetesen nekik kell vezetni a fiatalok táborát a Komszomol 

XIII. Kongresszusa által vállalt mezővédő fásítások végrehajtására. Tehát sokat kell: 

1962-ig 500 000 hektár kertet és szőlőt, 200 000 hektár erdősávot kell telepíteni és 

50 000 km-es műutat kell befásítani. Nekünk a Komszomol képviselőinek, akik résztveszünk 

ezen az értekezleten, ezeket a terveket fiataljaink legszélesebb rétegei közé 

kell vinnünk, és harcra kell hívnunk a tervek végrehajtására, a Komszomol XIII. 

Kongresszusa határozatának teljesítésére. 

A Komszomol kongresszusa után több komszomol-szervezet jóval tevékenyebben 

kezdett résztvenni a mezővédő fásításban. Baskíria, Bjelogorod, Kujbisev, Rosztov 

terület, Azerbajdzsán, Ukrajna és más köztársaságok komszomolistái a kongresszusi 

beszámolót tárgyaló aktivákon konkrét kötelezettséget vállaltak erdősávok 

létesítésére és most már dolgoznak is azok megvalósításán. Ki kell emelni a sztálingrádi 

területi komszomolt, amely jóval a határidő előtt befejezte a Szovjetunió első 

állami védőerdősávjának, a Kamisin—Sztálingrádi erdősávnak a telepítését. Sokat 

tettek a többi területek komszomol-szervezetei is. Krasznodar vidékén ebben az évben 

400-nál több komszomol ifjúsági brigádot szerveztek, melyek résztvettek a kolhozokban 

és szovhozokban az erdősávok, telepítésének és pótlásának munkáiban, s 

a városokban és falvakban a fák és cserjék százait ültették el. A Tambov-területi 

komszomolisták minden évben megtartják a „Fák napját". Nagyon sokat segítettek 

a Balandin- és Jekatyerinov-területi, valamint a Szaratov-területi komszomolisták és 

fiatalok, a Penza—Kamenszki állami erdősáv létesítésében. Ukrajna komszomolistái 

sokszáz hektár kertet és szőlőt létesítettek, a Moszkva—Szonferopoj autóútvonal 1400 

km-es szakaszát gyümölcs- és díszfákkal szegélyezték. A Komszomol kongresszusa 

még négy autóútvonalat javasolt fásítani. Tavasszal Moszkva délnyugati kerületében 

a komszomolisták a Komszomol 40 éves évfordulója tiszteletére emlékparkot 

létesítettek. Komszomol hagyománnyá válik védnökség vállalása a fásítások felett. 

Az emlékezetes napokban az ifjak és leánvok kerteket, erdőket, fasorokat létesítenek, 

városokat és falvakat fásítanak be. Mindez szép, de komszomol-szervezeteink 

a mezővédőfásításokban még aktívabb részt vállalhatnak és kell is hogy vállaljanak. 

Nemrég a Tambov terület Uvarov kerületi komszomol az erdőtelepítési feladatok 

megtárgyalására külön plánumot tartott. A plénum résztvevői az erdőtelepítés 

megszervezése érdekében látogatást tettek a kolhozokban és a szovhozokban és a 

védőerdősávok létesítésére ifjúsági mozgalmat szerveztek. A kerület ifjai és leányai 

257 hektár kertet, 138 hektár erdősávot létesítettek, elültettek 150 000 díszfát és cserjét 

és a Komszomol 40 éves évfordulójának tiszteletére két emlékparkot létesítettek. 

A területükön a Komszomol 40 éves évfordulója tiszteletére fásítási staféta-mozgalmat 

szerveztek. E staféta időszaka alatt elvégzik a létesített kertek és erdőtelepítések 

ápolását, kölcsönösen ellenőrzik a kolhozokban és szovhozokban a kertek és az 

erdőtelepítések állapotát. 

De a védő erdőtelepítés terén nincs minden rendben. Például a s'ztávrooolyi és a 

voronyezsi terület komszomolistái számom KiVe^t értek el a mezőgazdaságban, különösen 

az állattenyésztés terén, a mezővédőfásításokra azonban nem fordítottak figyelmet. 

Kolhozaik és szovhozaik szántóföldein »z erdősávok elhanyagoltak, le vannak 

legeltetve és részben ki is pusztultak. Így történt ez Vorobjov kerületben, ahol 

]?-i.o h^k+á 1 

* ^tal telc^ít-á^hőt csak 100 hektár maradt meg. A telepítések nagymértékű 

pusztulása tapasztalható az asztraháni, az orenburgi, a ros^tovi területek-en is. 

Ilyen tény sajnos sok van. Ezen területek komszomol szervezeteinek erre fel kell 

figve lvi 

i. Az iT^óhhi ídőVjen a kolhozok, és côvhozoV föMi Q 

in gvaVrqrj meghiúsulnak 

az erdőtelepítési tervek, mert egyes vezetők eme kérdések megoldását rem tartják 

fontosnak, elhanyagolják, és a védő erdőtelepítésre nem fordítanak kellő gondot. 

De hol vannak a komszomol-szervezetek? Ök miért nem őrködnek a kolhozok és 

az állam érdekei felett? Ez csak úgy magyarázható, hogy egyes helyeken még van-

nak olyan komszomol-szervezetek, amelyek nem törődnek a mezővédőfásítás dolgával. 

Ne legyen egyetlenegy kolhozi vagy szovhozi kerületi, területi, vidéki vagy köztársasági 

komszomol-szervezet se, amely kívülállóként szemléli a fásítást. Az ilyen 

szemléletet ideje abbahagyni. Minden komszomol-szervezetnek legyen pontos munkaterve, 

vizsgálja meg területén a meglevő telepítések állapotát és gondolkozzon 

azon, hogy mit kell tenni, hogyan kell biztosítani a szükséges telepítési anyagot stb. 

Az erdősávok telepítésére és ápolására állandó csoportokat és brigádokat kell szervezni. 

A fő figyelmet arra kell fordítani, hogy biztosítsák a telepítések jó megeredését, 

a hathatós védelmét. Értékes volt a sztálingrádi terület Október-körzete komszoszomolistáinak 

kezdeményezése A rájuk bízott Kamisin—Sztálingrádi állami 

védő erdősávot a kerület szervezetei között feloisztották és minden szervezet 

a neki jutott részen elvégzett minden erdőgazdasági munkát. Az úttörők és iskolások 

mindig aktív segítői voltak a komszomolnak. A sztálingrádi és az orenburgi iskolások 

magokat gyűjtöttek, ültetési anyagot termeltek és ápolták a fiatal telepítéseket. 

Jó lenne, ha minden iskola mellett volna kisebb csemetekert, hogy minden tanuló 

— különösen az ifjú micsurinisták-köre tagjai —• biztos segítőjévé váljék az 

erdészeknek. A komszomolistáknak és az ifjúságnak tanulmányoznia kell az erdészeti 

munkát, a sztyeppi erdőtelepítést. Szükséges, hogy a Komszomol kerületi, területi 

és vidéki bizottságai erdészeti szakköröket és tanfolyamokat szervezzenek és 

bevonják ezekbe az erdőgazdasági szakembereket és tudósokat előadások megtartására. 

Szép kezdeményezést indítottak el a kujbisevi komszomolisták, akik a területi 

Komszomol szervezetek között fásítási versenyt szerveztek. Értekez^tükön 

országos verseny szervezésének kérdése is felvetődött. A Komszomol Központi Bizottsága 

és a Szovjetunió mezőgazdasági minisztériuma támogatja ezt a javaslatot. Ez 

kétségtelenül segít ifjúságunk érdeklődésének felkeltésében és mozgósításában. 

Ugyanakkor szükséges, hogy a Komszomol-szervezetek területükön kezdeményezőként 

lépjenek fel és a mezőgazdasági szervekkel együtt élesszék az ifjúsági versenyt. 

Ez évben ünnepli az egész ország a lenini Komszomol 40 éves évfordulóját. Nagy 

esemény ez és mindannyiunkat sok mindenre kötelez. Mindent meg kell tennünk, 

hogy erre az emlékezetes ünnepre az összes munkaterületeinken nagy sikerrel készüljünk, 

és mint különösen fontos feladatot oldjuk meg a mezővédőfásítás további 

fejlesztését. Értekezletünk kétségtelenül elősegíti a komszomol-szervezeteknek és az 

erdőgazdaságok és erdészetek sz*kembereinek közeledését. A kapcsolatokat nemcsak 

hagyományos értekezletekkel kell erősíteni, hanem gyakorlati munkával, mint 

ahogyan ezt például a sztálingrádi terület Dubov kerületi komszomolistái és erdészei 

teszik. A Szovjetuinó kommunistái, fiataljai meg fogják szilárdítani a kapcsolatukat 

az erdőgazdaságok szakembereivel. Az erdészeteknek a maguk részéről támogatniuk 

kell a fiatalok jó kezdeményezéseit és meg kell hogy tanítsák őket az erdészeti 

munkákra. 

Országunk jelenleg hatalmas fellendülésben van, a Pártnak és a Komszomolnak 

még'soha nem voltak ilyen előnyös körülményei a néo közötti szervezési és politikai 

munkára. A népgazdaságnak ezen a nagy és fontos területén mozgósítsuk hát fiataljainkat 

konkrét feladatokra, és érjünk el együtt újabb sikereket hazánk sztyep és 

erdősztyep vidékeinek fásításában. 

Vonszalék, kotorék 

N A G Y A L A D Á R erdőmérnök, Nagyatád 

Sok erdőgazdaság területén vannak fácántenyésztésre kiválóan alkalmas területek. 

A múlt tapasztalatai is igazolják ezt. Helyenként vizek, fiatalosok, mezők, mezőszélek, 

nádasok váltják egymást. Csak éppen a héják, szarkák, szürkevarjak, kóbor 

ebek, kóbor macskák és rókák számát kellene egy kissé korlátoznunk. 

Mindig értékeltem egy szarka, szürkevarjú vagy róka elejtését annyira, mint 

néhány nyúlét, vagy akár egy trófea nélküli nagyvadét. De a rókavadászatnál az 

eredményeim csak akkor sokszorozódtak meg, amikor az alább leírt módon vonszalékot 

és kotorékozást kezdtem alkalmazni. Vonszalékot húztam egy kidöntött belű 

baromfival, nyúllal vagy macskával, szánról, kocsiról vagy lóhátról, a róka által 

járt helyen. A lesre kiszemelt helyen, leszállás nélkül lecsatoltam a vonszalékot. 

Hóval és holdvilággal a legbiztosabb az eredmény, mert- a vonszalék útját keresztező 

róka, emberi számítás szerint megjön, A lesek egyik nem unalmas fajtája ez

a módszer, mert télen hóval és holdvilággal, messziről meglátható az érkező róka. 

Keresztezi a vonszalékot, újra visszatér, visszafordul, hogy hamarosan újra visszatérjen 

és sokszor hosszabb ideig tartja a vadászt izgalmas remények és kétségek 

között. Láttam már, hogy a vonszalékon, az ablakból meglőtt róka pár perc múlva 

„feltámadt" és újból megszólalt a puska. A kiérkező vadász nagy meglepetésére a 

két meglőtt róka egymáson keresztben feküdt. Egy alkalommal az is megtörtént, 

hogy amíg a vadász a lakás ablakából meglőtt rókát behozta, a másik róka már elvitte 

a vonszalék végén elhelyezett nyulat. Elégséges a környezet elcsendesedésétől 

éjfélig való les, addig bejön a róka és be lehet hozni az értékesebb vonszalékot, 

hátrahagyva egy jutalomíalatot, hogy a későbbi les még eredményesebb legyen. 

Egyetlen ilyen eredménytelen rókaesetre sem emlékszem, eltekintve attól, hogy elhibáztam 

néhány rókát. A holdfény csalfa! 

Már ifjú vadászkoromban izgatta fantáziámat a kotorékozás gondolata. Akkor 

osztályoztam a kotorékkutyákat a következőképpen: 

1. Fojtó kutya. Bemegy a kotorékba és azonnal kiugratja a rókát és borzot, vagy 

ha nem tudja kiugratni, hát lefojtja és kihúzza. Az ilyen kutyával csak diákkori elképzeléseimben 

találkoztam. 

2. A fogós, csaholó kutya addig nem jön ki a kotorékból, amíg ki nem ugratja 

a rókát és a borzot, sarokba nem szorítja a kellő helyen való leásásig. 

Ezt a két típusú kutyát soroltam a használhatók közé, míg az alábbiakat az alig 

használhatók közé. 

3. Állító kutya. A rókát a kotorékban közelről állítja, mindaddig amíg a vadász 

nehéz, fáradságos munkával le nem ás a küzdelem színhelyére. Ha nincs szerencséje 

és nem találja el a leásás helyét, módjában áll a leásást egyszer-kétszer megismételni. 

4. Az állító kutyáknak azt a fajtáját, amelyik rövidebb összeakaszkodás, csaholás 

után (15—20 perc) kijön a kotorékból, már csak annyiból értékeltem, hogy jelzi a 

róka jelenlétét és ezt a tényt lesből vagy más módon való meglövéssel hasznosítani 

lehet. Ez a típusú kutya ugyanis a legtöbb esetben már nem alkalmas a róka leásassál 

való megfogására, mert az a kutya kijövetele után gyakran megváltoztatja a 

kotorékban elfoglalt védekező állását és kezdhetjük az ásást elölről. 

5. A többi használhatatlan kotorékkutya, amelyik csak messziről jelzi a rókát, 

de megközelíteni nem meri, vagy érdeklődést sem mutat a kotorékkal szemben. 

E csoportosításom kialakítása óta eltelt 30 esztendő és ezt ma is helyesnek látom, 

csak éppen a csoportok értékelésében változtatta meg a gyakorlat az akkori 

véleményemet. Ha a kotorékozásra szánt kutyával egy kicsit is foglalkozunk, a 4. 

típusnak megfelelő tudást majdnem minden kutya el tudja sajátítani. Sőt véleményem 

szerint sok kutya a gazdája tudtán kívül is képes erre a munkára. 

A fojtókutyáról csak hallottam, de közvetlenül nem találkoztam vele. Véleményem 

szerint ilyenek kinevelése nem is szükséges, mert kevesebb passziót nyújt a 

vadásznak. A rókát gyakran nem tudja ugratni, mert sarokba szorítja és a hosszabb 

küzdelem unalmas várakozássá fajul. Fogós kutyám már nekem is volt, de- ezt a 

csoportot sem értékelem sokra, mert sokszor már akkor is boldoggá tenné a tulajdonosát, 

ha hajlandó lenne kijönni a rókalyukból. Az sem változtat érdemlegesen az 

értékelésemen, hogy a reggel kotorékba engedett kutya estére kelve tényleg kiugratja 

a rókát, amikorra a vadász már el van csigázva az unalomtól és bosszúságtól, 

vagy éppen megdermedve a januári hidegtől. Az állító kutyát sem tartom jónak. 

A jó fülű vadász gyakran igen mélyről is meg tudja állapítani az ugatás helyét 

és leásassál meg lehet fogni a rókát. Főleg a szerencsétől függ, egyszer vagy ötször 

kell-e leásnunk. Fáradságos sok időt kívánó, nehéz munka, inkább rókaalom kiásására 

alkalmas. A leghasznosabbnak tartom a 4. csoportba tartozó állító kutyát. 

A vadászati mód a következő. Megállapítom a kotorék helyét, a külsőleg látható 

elrendezést, a kijárok elhelyezését és kimenő irányát, ha lehetséges azt is, hogy 

lakott-e a kotorék vagy sem. Ez utóbbi jó kutyánál nem is olyan lényeges kérdés, 

mert az úgysem megy be lakatlan kotorékba, vagy hamarosan kijön abból. A környezettanulmányozás 

a kijárok legkisebb zavarásával történik. Nem tekintgetünk 

bele a lyukba, hogy „meglássuk" a rókát. A felállás helyét mindenképpen a kijárok 

mögött, de úgy válasszuk meg, hogy jó kilövés legyen minden kijáróhoz. Lecsatoljuk 

az addig pórázon tartott kutyát, amelyik már alig várja, hogy belemessen a kotorékba. 

Várakozunk, a kijárok szemmeltartásával, lövésre készen tartott puskával, 

mert több kijáró esetében többször előfordul, hogy azonnal kiugrik a róka. Ha 15—30 

perces kutya-róka harc alatt a róka nem ugrik ki és a kutya kijön, magunkhoz 

csaljuk, nyakoncsípjük és pórázra kötjük. Még rendszerint 5—30 percig kell vára-

kőznünk. Az esetek 900/ n-ában a nyugtalanná vált róka nem bírja a bizonytalanságot. 

Lassan kijön a lyuk szájára, de nem lát semmi veszélyt, mert előzőleg nem 

mászkáltuk össze a kijárót és már ugrik is teljes vágtában, hogy elmeneküljön a 

veszélyes környezetből. Még negyed óráig várakozunk, hogy újabb róka nem kerül-e 

elő, majd a kutya kotorékba küldésével ennek lehetőségéről külön meg is győződünk 

és a kérdéses kotoréknál a vadászat be van fejezve. Kivételesen vannak eredménytelen 

esetek, de én a legnagyobb eredményt ilyen legtöbb erdész által nem 

értékelt 4. típusba tartozó kutyával értem el. Egy januári hónapban a legnagyobb 

eredményem 41 db róka volt és a kotorékozásra felhasznált időt összevonva, nem 

hiszem, hogy 3 napnál többet tett volna ki. 

Az ismertetett eljárások nem újak, mégis lépten-nyomon látom, hogy szenvedélyes 

vadász-erdészek sem alkalmazzák. Abban a reményben közöltem azokat, hogy 

sokan hasznát veszik ezeknek az eredményt hozó tapasztalatoknak. 

E G Y E S Ü L E T I K Ö Z L E M É N Y E 

Az erdőfeltárási szakcsoport októberi 

ülésén a szakcsoport tagjai által készí 

tett vázlattervek alapján megvitatta a ki 

alakítandó erdészlakás tipizálási prog 

ramjához szükséges főbb irányelveket. A 

szakcsoport javasolta, hogy a típustervek 

az alábbi változatban készüljenek el: 

— településektől távoifekvő lakóházak 

lakókonyhával, két. szobával és vendég 

szobával; — ugyanez vendégszoba nél 

kül; — lakott településeken két szobá 

val, lakókonyhával, egy külső bejárattal; 

— y.gyanez két külső bejárattal. 

A szakcsoport megvitatta továbbá a 

lakás egyes helyiségeinek funkcionális 

szerepét, nagyságát, egymáshoz való kap 

csolódásukat, valamint a tervezéskor 

figyelembeveendő irányelveket. A meg 

beszélés alapján az épület minimális 

hasznos alapterülete 95 m 2 

, a maximális 

110 m.2. Ezek az értékek mintegy 200/ n- 

kal magasabbak a jelenleg érvényben lévő 

típusterveknél. A szakcsoport állástfog 

lalt abban a kérdésben is, hogy a most 

érvényben lévő típustervek a sajátos 

erdészeti adottságokat figyelembevevő a 

településektől távolfekvő lakások vonat 

kozásában nem megfelelőek, ezért szük 

séges a fenti irányelvek alapján külön 

típuserdészlakást kialakítani. A szakcso 

port végül megállapította a melléképület 

tervezésekor figyelembeveendő szempon 

tokat is. 

A szakmai továbbképző-előadások ke 

retében Budapesten Zágoni István farost 

és forgácslemezgyártásról; Kapcsvárott 

Huszár Endre a gépesített fakitermelés 

és faanyagmozgatás szervezéséről a fel 

újítóvágásokban, Jakus Jenőné a druzsba 

benzinmotoros láncfűrész alkalmazásáról. 

Szász Tibor az irányító döntési módok 

alkalmazásáról a természetes új illatok 

ban, Nagyatádon dr. Róth Gyula a szála- 

lóerdők üzemtervezéséről, Parádfürdőn 

Lámfalussy Sándor fahasználati tevé 

kenységünk időszerű kérdéseiről tartott 

előadást. 

* 

A NOT (Naczelnej Organizaciji Techni- 

czejnej) erdészeti tagozata meghívta 

Egyesületünket Varsóban november 10— 

—13. között rendezett nemzetközi erdé 

szeti konferenciára, amelyen az erdőgaz 

dasági utak problémáit tárgyalták és 

vitatták meg. A konferencián egyesüle 

tünket Nyirádi Lajos és Hajak Gyula 

erdőmérnökök az Egyesület erdőfeltárási 

szakcsoportja tagjai képviselték. 

A szakmai előadások sorában lengyel 

részről ismertették az erdei utak, erdő 

gazdasági jelentőségét; az erdőfeltárás

módjait; az erdei szállító eszközöket és 

azoknak a kötetlen nyomú erdei utaktól 

való függését; az. erdei utak gazdasági és 

műszaki tervezésének alapelveit; az erdei 

utak építését, fenntartását, továbbá ezek 

kiépítésének problémáit, a krakovi és 

presszovi erdőgazdaságokban. Az előadá 

sokat a külföldi delegációk előadásai és 

hozzászólások egészítették ki. A kong 

resszus résztvevői megismerkedtek a 

szocpailista országok erdőfeitárási prob 

lémáival és kicserélték véleményeiket. 

Felmerült annak a gondolata is, hogy 

ilyen nemzetközi ercészeti kongresszusok 

más-más országokban rendszeresen szer 

vezzenek. Szükségesnek látták az erdő 

feltárás vonalán is a szoros együttműkö 

dést. 

November 14—15-én a bialowiczai nem 

zeti parkot mutatták be, ahol a résztve 

vők erdőfedtárási problémákat is megte 

kintettek. Egyesületünk kiküldöttei a 

kongresszuson felvették a kapcsolatot a 

lengyel Társegyesülettel. 

* 

A pápai csoport 28 tagja a Soproni 

Erdőgazdaságot kereste fel tapasztalat 

cserére. A rontott erdők átalakítását és a 

fatermelés módszereit tanulmányozták. 

A tamási csoport 30 tagja a Sárvári 

Erdőgazdaság területén tanulmányozta a 

gyertyános-tölgyes erdőgazdálkodást, az 

erdőnevelési természetes felújítási eljárá 

sokat, a rontott erdők átalakítását, erdő 

telepítéseket és az ERTI nyár-kisérleti 

állomását. 

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete Nem 

zetközi Nyárfabizottsága kiadta a VI. Nemzetközi Nyárfakongresszus okmányait.* A 

kiadvány teljes terjedelmében tartalmazza Keresztesi Béla elvtársnak „A nyarak 

termesztése Magyarországon" címmel a kongresszuson elmondott előadását. 

* Actes du VI Congres International du Peuplier. Direction générale des Eaux 

et Forets. Paris 1957. 

AZ ERDŐ — Az Országos Erdészeti Egyesület kiadványa. 

Felelős szerkesztő- KERESZTESI BÉLA, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa. 

Szerkesztőbizottság: BABOS IMRE, a mezőgazdasági tudományok doktora, dr. 

BALASSA GYULA, dr. HARACSI LAJOS, KALDY JÖZSEF, KOCSARDY KAROLY, 

KUTASY VIKTOR, MADAS ANDRÁS, PARIS JÁNOS, SALI EMIL, SZÖNYI LASZLÖ. 

A szerkesztő helyettese: JÉROME RENÉ. Technikai szerkesztő: AKOS LASZLÖ. 

Felelős kiadó: A Mezőgazdasági Könyv- és Folyóiratkiadó Vállalat igazgatója. 

Szerkesztőség: Budapest, V., Kossuth Lajos tér 11. Országos Erdészeti Főigazgatóság. 

Előfizetéseket felvesz a Mezőgazdasági Könyv- és Folyóiratkiadó V. 

Bp. V., Báthori u. 10. Csekkszámlaszám: 69.915.181—44. 

Megjelent 4100 példányban. Előfizetési ára egy évre: 60 Ft, negyedévre 15 Ft. 

Megjelenik minden hónapban. 

5983-689/2 - Révai-nyomda, Budapest, V., Vadász utca 16. (Felelős: Povárny Jenő)

Letöltés egy fájlban (22,7 MB - PDF) - Erdészeti Lapok

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?