Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
1<br />
Mit számított, hogy az ónos eső jeges tűhegyei véresre<br />
szurkálják bőrét? Már úgyis halott volt. A fiatal nő öszszehúzta<br />
fején rozsomákszőr csuklyáját, és a szélbe <strong>hu</strong>nyorított.<br />
Medvebőr takarója a lábszárát verdeste a tomboló<br />
szélviharban.<br />
Azok a fák még arrébb voltak?, tűnődött bizonytalanul.<br />
Úgy rémlett, mintha nemrég egyenetlen sorban nőtt<br />
fás növényzetet látott volna a láthatáron. Bárcsak figyelmesebben<br />
szemügyre vette volna, gondolta, vagy legalább<br />
az emlékezőtehetsége lenne olyan jó, mint a törzs<br />
többi tagjának. Még mindig törzsbelinek tekintette magát,<br />
habár valójában soha nem tartozott közéjük, s számukra<br />
immár halott volt.<br />
Fejét leszegve nekifeszült a metsző szélnek. Hirtelen<br />
csapott le rá az észak felől támadt förgeteg. Kétségbeesetten<br />
vágyott valamiféle menedékre, de a barlangtól<br />
már messze járt, s a körülötte elterülő vidék ismeretlen<br />
volt számára. Amióta elindult, a hold egyszer már bejárta<br />
fázisainak teljes ciklusát, de neki még mindig sejtelme<br />
sem volt arról, merre visz az útja.<br />
Mindössze annyit tudott, hogy észak felé tart, a félszigeten<br />
túl elterülő szárazföld belseje felé. Iza a szellemvilágba<br />
távozásának éjszakáján arra kérte, hagyja el<br />
a törzset. Előre figyelmeztette, hogy amint Broud a törzs<br />
főnöke lesz, igyekszik majd valamilyen módot találni<br />
9
H Jean M. Auel<br />
Ó<br />
arra, hogy Aylának árthasson. Izának igaza lett. Broud<br />
sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint amilyenre<br />
valaha is számított.<br />
„Broudnak semmilyen tényleges oka nem volt arra,<br />
hogy elvegye tőlem Durcöt, a fiamat”, gondolta Ayla.<br />
„Mint ahogyan arra sem, hogy megátkozzon és halálra<br />
ítéljen engem. Hiszen Broud volt az, aki megharagította<br />
a szellemeket. Ő volt az, aki előidézte a földrengést.”<br />
Ezúttal Ayla legalább tudta, mire számíthat. Ám mindez<br />
oly gyorsan történt, hogy még a törzs tagjainak is némi<br />
időbe telt elfogadni a főnök döntését – átnézni Aylán.<br />
Durcnek azonban nem tudták megtiltani, hogy ne vegyen<br />
tudomást édesanyjáról, akit a Barlangi Medve népének<br />
többi tagja már halottnak tekintett.<br />
Broud a düh hevében ítélte el. Amikor valaha – első<br />
alkalommal – Brun ítélte halálra, előbb megbeszélte<br />
a többiekkel. Okkal tette; mindannyian tudták, ezt<br />
kell cselekednie, de ő legalább adott még egy lehetőséget<br />
Aylának.<br />
Ahogy felemelte a fejét, újabb jeges fuvallat csapott<br />
az arcába. Csak most vette észre, hogy alkonyodik. Hamarosan<br />
besötétedik. A lába elgémberedett. Lábbelijét<br />
kibélelte ugyan fenyérfűvel, a jeges latyak mégis átáztatta.<br />
Megkönnyebbülten fellélegzett, amint megpillantott<br />
egy meggörnyedt törpefenyőt.<br />
A sztyeppeken alig nőttek fák; csak ott vertek gyökeret,<br />
ahol elegendő nedvesség volt számukra a fennmaradáshoz.<br />
A két sorban nőtt, széltépázta, csenevész,<br />
aszimmetrikus formájú fenyők, nyírfák vagy fűzfák láttán<br />
többnyire arra lehetett következtetni, hogy patak<br />
csordogál közöttük. A száraz évszakokban üde látványt<br />
nyújtottak a gyér talajvizű vidéken. A síkságon pedig<br />
védelmet kínáltak a nagy északi jégmező felől végigsüvítő<br />
szélviharok elől, még ha ritkásan nőttek is.<br />
A fiatal nő néhány lépéssel egy patak partján találta<br />
magát; a jégbe zárt csermely közepén csupán keskeny<br />
10
H A lovak völgye<br />
Ó<br />
vízerecske csörgedezett. Nyugat felé fordult, s követte<br />
a patak folyását. Remélte, hogy a közeli, alacsony növésű<br />
fáknál biztonságosabb menedéket nyújtó, sűrűbb<br />
növényzetet talál.<br />
Előrehúzta csuklyáját, s továbbvánszorgott. A szél<br />
egyszer csak elállt. Ayla felpillantott. A patak túlpartját<br />
alacsony meredély védte. A lábbelijébe gyömöszölt fenyérfű<br />
mit sem ért az átkeléskor beszivárgó jeges víz ellen.<br />
Mégis örült, hogy nem éri már a szél. A partfal egy<br />
helyen valaha beszakadt. A bemélyedést kusza fűgyökérzet<br />
és összetapadt aljnövényzet födte. Alatta száraz<br />
vacok kínálkozott.<br />
Kioldozta hátikosarának átnedvesedett bőrszíját, lerázta<br />
válláról terhét, aztán elővette nehéz bölénybőr sátorlapját<br />
és egy legallyazott, erős faágat. Hátrafelé lejtő,<br />
alacsony sátrat állított fel, amelyet elöl az ág tartott<br />
nyitva, kétoldalt pedig kövekkel és uszadék fával fogatta<br />
le.<br />
Fogával meglazította csuklóján kör alakú, prémmel<br />
bélelt bőrkesztyűjének szíját. A kesztyű tenyerén vágott<br />
hasítékon kidughatta a hüvelykujját vagy a kezét,<br />
ha meg akart fogni valamit. A lábbelije is hasonló módon<br />
készült, csak épp hasíték nem volt rajta. Üggyel-bajjal<br />
sikerült kioldoznia a bokája köré tekert, megdagadt<br />
bőrzsinórokat. Óvatosan kikotorta a nedves fenyérfüvet<br />
a lábbeliből, de nem dobta el.<br />
Sátrában ázott oldalával lefelé a földre terítette a<br />
medvebőrt, ráhelyezte a fenyérfűcsomót, a lábbelit és a<br />
kesztyűt, aztán lábbal hátrafelé bekúszott. Bebugyolálta<br />
magát a szőrmetakaróba, s kosarával elzárta a sátor<br />
bejáratát. Megdörzsölgette jéghideg lábát, és amikor a<br />
nyirkos szőrmefészek felmelegedett, összekucorodott,<br />
és le<strong>hu</strong>nyta szemét.<br />
11
H Jean M. Auel<br />
Ó<br />
A fagyos tél már az utolsókat lehelte, mégis vonakodva<br />
engedett utat a tavasznak. Ám az ifjonti, szeszélyes<br />
évszak makacsnak bizonyult. A dermesztő hideg jeges<br />
emlékei közt a meleg szívfájdító jelei nyári hőséggel kecsegtettek.<br />
Éjszaka váratlan vihar tört ki.<br />
Ayla kápráztató napsütésre ébredt. A nap sugarai ragyogó<br />
fénnyel verődtek vissza a patak mentén nyomokban<br />
megmaradt jég- és hófoltokról. Odafent az égbolt<br />
mélykéken ragyogott. Csipkés szélű felhőfoszlányok<br />
úsztak messze dél felé. Ayla előmászott a sátorból, és víztömlőjével<br />
mezítláb a csermelyhez futott. Fittyet hányva<br />
a fagyos hidegre, megtöltötte a bőrrel bevont hólyagot,<br />
nagyot húzott belőle, aztán visszakúszott a szőrmetakaróba<br />
megmelegedni.<br />
Nem sokáig időzött. Alig várta, hogy kint lehessen a<br />
szabadban most, hogy a fenyegető vihar veszélye már<br />
elmúlt, és a nap melengető sugarai hívogatták. Felöltötte<br />
a teste melegével megszárított lábbelijét, majd a szőrmével<br />
bélelt bőrtakaró fölé kötötte a medvebőrt. A kosárból<br />
elővett egy darab szárított húst, elcsomagolta a<br />
sátrat meg a kesztyűjét, és a húst rágcsálva ismét felkerekedett.<br />
A patak kacskaringók nélkül, egyenes mederben folyt<br />
az enyhén lejtős vidéken, ami Ayla számára megkönynyítette<br />
az előrehaladást. Közben monoton, dallamtalan<br />
hangon dudorászott magában. A partközeli bokrokon<br />
imitt-amott zöld pettyeket fedezett fel; az olvadozó<br />
hótakaró alól merészen előkandikáló apró virág pedig<br />
mosolyt csalt az arcára. Váratlanul elszabadult egy vastag<br />
jégdarab. Elgördült mellette, majd tovabukdácsolva<br />
a patakban kötött ki, ahol a sebes sodrás magával ragadta.<br />
A félsziget déli csücskén már beköszöntött a tavasz,<br />
amikor Ayla hátrahagyta a törzsi barlangot. Ott korábban<br />
tavaszodott és melegebb volt. A hegyvonulat útját<br />
állta a metsző szeleknek, és a beltenger felől áramló fu-<br />
12
H A lovak völgye<br />
Ó<br />
vallatok meleget és esőt hoztak a keskeny partvidékre<br />
és a délre néző hegyoldalakra, ezért ott mérsékelt éghajlat<br />
uralkodott.<br />
A sztyeppeken hidegebb volt. Ayla a keleti oldal felől<br />
kerülte meg a hegyláncot, és ahogy a nyílt prérin keresztül<br />
egyre északabbra tartott, semmi jelét nem tapasztalta<br />
a melegedésnek, amely ugyanolyan lassan nyomult<br />
előre, mint amilyen tempóban ő haladt. Mintha mindig<br />
kora tavasz kísérte volna útján.<br />
Csérek vijjogására lett figyelmes. Felpillantott. A sok<br />
kis sirályszerű madár széttárt szárnnyal körözött és könynyedén<br />
ide-oda siklott a levegőben. Közel lehet a tenger<br />
– állapította meg Ayla. A madarak ilyenkor raknak<br />
fészket, ami azt jelenti, tojásokat költenek. E gondolatra<br />
megszaporázta lépteit. A sziklákon talán kagylókat,<br />
tengeri csigákat is talál majd, és a parti víztócsák telisteli<br />
lesznek tengeri rózsával.<br />
A nap épp delelőre járt, amikor Ayla a szárazföld déli<br />
partvidéke és a félsziget északnyugati nyelve által közrefogott,<br />
védett öbölhöz érkezett. Végre elérte a földnyelvet<br />
és az összefüggő szárazföldet összekötő széles átjárót.<br />
Levette hátáról a kosarát, és felmászott a táj fölé magasodó<br />
sziklás kiszögellésre. A szilárd sziklatömb tenger<br />
felőli oldalából hajdan jókora egyenetlen darabokat<br />
hasítottak ki a dübörgő <strong>hu</strong>llámok. Alkamadarak és csérek<br />
csapata haragos rikoltozással pörlekedett Aylával,<br />
amikor még fészekmeleg tojásaikat összegyűjtötte. Tüstént<br />
feltört néhányat, és azonmód lenyelte. Mielőtt lemászott<br />
a szikláról, kettőt-hármat még a köpönyege zsebébe<br />
csúsztatott.<br />
Kibújt lábbelijéből, és belegázolt a <strong>hu</strong>llámokba, hogy<br />
kimossa a homokot a szikláról lefeszített kagylókból.<br />
A tengeri rózsák ellenálltak; amikor Ayla feléjük nyúlt,<br />
hogy kirántsa őket az elvonult dagály nyomában viszszamaradt<br />
sekély pocsolyából, tüstént behúzták virágsziromhoz<br />
hasonló tapogatóikat. Mivel amúgy sem lá-<br />
13
H Jean M. Auel<br />
Ó<br />
tott még ilyen színű és formájú tengeri rózsákat, inkább<br />
a homokból kikapart kagylókkal egészítette ki ebédjét.<br />
Nem rakott tüzet; jóízűen, nyersen fogyasztotta el a tenger<br />
ajándékait.<br />
Miután tojással és kagylóval jól belakmározott, ejtőzött<br />
egyet a magas szikla lábánál, majd ismét felkapaszkodott<br />
a szirtre, hogy jobban rálásson a partvidékre és<br />
a szárazföldre. Térdét karjával átkulcsolva üldögélt a<br />
monolit tetején, és az öblön túl elterülő sztyeppvidéket<br />
fürkészte.<br />
„Íme, ott van a félszigeten túl elterülő szárazföld”,<br />
sóhajtotta. „És most hová menjek, Iza? Azt mondtad,<br />
ott élnek az idegenek, de én egy teremtett lelket sem látok.”<br />
Amint a hatalmas, kihalt vidéket szemlélte, emlékezetében<br />
felidéződött az a három évvel ezelőtti szörnyű<br />
éjszaka, amikor Iza a szellemek földjére távozott.<br />
– Ayla, te nem vagy törzsbeli. Idegennek születtél. Közéjük<br />
tartozol. El kell menned, gyermekem, hogy megtaláld<br />
a népedet.<br />
– El kell mennem? Hová mehetnék, Iza? Senkit nem<br />
ismerek az idegenek közül. Azt se tudom, merre keressem<br />
őket.<br />
– Északra, Ayla. Menj északra! Sokan vannak, innen<br />
északra laknak, a félszigeten túl, fent a szárazföld belsejében.<br />
Nem maradhatsz itt. Broud előbb-utóbb megtalálja<br />
a módját, hogy ártson neked. Menj és keresd meg őket,<br />
gyermekem! Találd meg a népedet és az életed párját!<br />
Ayla akkor nem ment el, képtelen volt rá. De immár<br />
nem maradt más választása. Meg kell találnia az idegeneket,<br />
már csak rájuk számíthat. Soha többé nem mehet<br />
vissza a Barlangi Medve népéhez; soha többé nem<br />
láthatja a fiát.<br />
Könnyei patakokban csorogtak végig az arcán. Eddig<br />
nem sírt. Az élete forgott kockán, amikor eljött, s helyzete<br />
14
H A lovak völgye<br />
Ó<br />
nem engedte meg, hogy búnak eressze a fejét. Most azonban<br />
nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek.<br />
– Durc... gyermekem – zokogta, tenyerébe temetve arcát.<br />
– Miért fosztott meg tőled Broud?<br />
Siratta a fiát és a törzs hátrahagyott tagjait; Izát, aki<br />
egyetlen anyjaként élt az emlékezetében; sírt, mert magányosnak<br />
érezte magát, és félt a reá váró ismeretlen világtól.<br />
Ám Crebért, aki sajátjaként szerette őt, még nem<br />
tudott könnyet ejteni. Túlontúl friss volt a bánat; még<br />
nem készült fel rá, hogy megbirkózzon vele.<br />
Amint könnyei elapadtak, azon vette észre magát,<br />
hogy a mélységben dübörgő <strong>hu</strong>llámokat bámulja. Figyelte,<br />
ahogy hömpölyögnek, fel-felcsapva tajtékot vetnek,<br />
s kavarogva örvénylenek az éles kövek között.<br />
„Milyen egyszerű is lenne!”, futott át az agyán. „Nem!,<br />
rázta meg a fejét, és felegyenesedett. „Megmondtam<br />
Broudnak, hogy elszakíthat a fiamtól, elkergethet, megátkozhat,<br />
de az életemet nem veheti el.”<br />
Szájában sós ízt érzett, a könnycseppek ízét. Kesernyés<br />
mosoly suhant át az arcán. Eszébe jutott, hogy Izát<br />
és Crebet mindig mennyire nyugtalanították a könnyei.<br />
A törzsbeliek szeme csak akkor lábadt könnybe, ha sérülés<br />
érte. Még Durc sem tudott könnyezni, pedig sok különös<br />
vonást örökölt anyjától. Nagy, barna szeme azonban<br />
a törzsbeliekéhez hasonlított.<br />
Ayla sietve lemászott a szikláról. Miközben hátára<br />
vette a kosarát, azon tűnődött, valóban gyenge-e a szeme,<br />
vagy minden idegené könnyezik? „Találd meg a<br />
népedet és az életed párját!”, visszhangzottak fülében<br />
Iza szavai.<br />
A fiatal nő a partvidék mentén nyugat felé haladt.<br />
Számos patakon és éren kelt át, melyek mind a beltengerbe<br />
igyekeztek, mígnem egy nagyobb folyóhoz ért.<br />
Ekkor északnak vette az irányt, a sebes folyóvíz med-<br />
15
H Jean M. Auel<br />
Ó<br />
rét követte a szárazföld belseje felé, miközben azt leste,<br />
hol tudna átgázolni rajta. Ezen a szakaszon a folyót<br />
csak fenyők szegélyezték, de feljebb, a sztyeppvidéken<br />
már fűzfa-, nyírfa-, nyárfacsoportok is társultak a sűrűn<br />
nőtt tűlevelűekhez.<br />
Ayla nem tágított a kanyargó folyó mellől, ám ahogy<br />
teltek-múltak a napok, nyugtalansága nőttön-nőtt. Ha<br />
továbbra is a folyót követi északkeleti irányba, ismét<br />
keletre jut vissza, de Ayla ezt nem akarta. Tudta, hogy<br />
néhány törzsbeli a szárazföld keleti részén szokott vadászni.<br />
Véletlenül sem akart összetalálkozni velük, hiszen<br />
őt halálra ítélték. Éppen ezért már korábban eltervezte,<br />
hogy az északra vándorlás során nyugati irányt<br />
fog tartani. Valahogyan át kell jutnia ezen a folyón.<br />
Amikor a folyó kiszélesedett és egy sóderszigetet közrefogva<br />
két ágra szakadt, Ayla úgy döntött, megkockáztatja<br />
az átkelést. A sziget túloldalán néhány nagy, gömbölyű<br />
követ látott, s arra következtetett, hogy a folyó<br />
azon a helyen bizonyára eléggé sekély ahhoz, hogy átgázolhasson.<br />
Ayla jól úszott, de nem akarta, hogy a ruhája<br />
és a kosara vizes legyen. Túlságosan hosszú időbe<br />
telt volna, míg megszáradnak, hiszen az éjszakák még<br />
hidegek voltak.<br />
A parton fel-alá járkálva a gyors folyású vizet kémlelte.<br />
Miután kiszemelte az átkelésre legalkalmasabb pontot,<br />
meztelenre vetkőzött, a holmijait egymásra hajtogatta<br />
és a kosárba helyezte, aztán a kosarat maga előtt<br />
feltartva belegázolt a vízbe. Talpa meg-megcsúszott a síkos<br />
köveken, és félő volt, hogy ha egyensúlyát veszti, a<br />
sodrás magával ragadja. Ennek az ágnak a közepén derékig<br />
ért a víz, de Ayla végül szerencsésen partot ért a<br />
szigeten. A másik ág szélesebb volt. Már csaknem félúton<br />
járt, amikor kezdett kétsége támadni afelől, át tud-e<br />
gázolni a vízen, de mégsem adta fel.<br />
Már jócskán túljutott a sodorvonalon, amikor a folyó<br />
fokozatosan mélyülni kezdett, mígnem Ayla már csak<br />
16
H A lovak völgye<br />
Ó<br />
lábujjhegyen tudott előrearaszolni. Kosarát a feje fölé<br />
kellett tartania, mert itt már nyakig ért a víz. Aztán a<br />
mederfenék hirtelen eltűnt a lába alól. Feje a víz alá merült.<br />
Önkéntelenül nagyot kortyolt, de a következő pillanatban<br />
már a vizet taposva felrúgta magát a felszínre.<br />
Fél kézzel a feje tetején billegő kosarat fogta, míg a<br />
másik kezével igyekezett a túlpart felé evickélni. Az ár<br />
elkapta, tovalódította, de nem sikerült messzire vinnie,<br />
mert Ayla egyszer csak köveket érzett a talpa alatt, és<br />
néhány pillanat múlva már kint is volt a parton. Maga<br />
mögött hagyva a folyót, újra a sztyeppvidéken folytatta<br />
útját. Ahogy egyre északabbra haladt, mind többet sütött<br />
a nap, és kevesebbet esett az eső; ez azt jelezte, hogy<br />
a tavasz utolérte, sőt meg is előzte őt. A fák és a bokrok<br />
rügyei kihajtottak, levelet bontottak, a fenyőágak végén<br />
pedig zsenge, világoszöld, friss hajtások jelentek meg.<br />
Ayla le-lecsippentette őket, hogy útközben rágcsálgatva<br />
élvezhesse az enyhe, jellegzetes fenyőízt.<br />
Általában egész nap gyalogolt, míg alkonyattájt egy<br />
patakot vagy csermelyt nem talált, ahol sátrat vert. Még<br />
mindig könnyű volt vízre bukkanni. A tavaszi esőzés és<br />
a fent, északabbra elolvadt hó megárasztotta a patakokat,<br />
és feltöltötte az egyébként száraz, de legjobb esetben<br />
is csak lassú folyású, iszapos vízmosásokat és kiszáradt<br />
medreket. Ám ezt a rengeteg vizet hamar elnyelte a virágzásnak<br />
indult, zöldülő sztyeppvidék.<br />
A fehér, sárga, bíborvörös – és imitt-amott élénkkék<br />
és piros – szirmú virágok szinte egyik napról a másikra<br />
ellepték a vidéket, s a messzeségben belevegyültek<br />
a tájat uraló üde zöld fűbe. Aylát lenyűgözte a látvány<br />
szépsége; mindig is a tavasz volt a kedvenc évszaka.<br />
Amint a természet új erőre kapott, Ayla egyre ritkábban<br />
nyúlt a magával hozott, amúgy is fogytán lévő tartósított<br />
élelmiszerhez, és áttért a gyűjtögetésre. Ez korántsem<br />
lassította a haladásban. A törzsben minden nő<br />
megtanulta, hogyan kell leveleket, virágokat, rügyeket<br />
17
H Jean M. Auel<br />
Ó<br />
szedni menet közben, jóformán megállás nélkül. Ayla<br />
egy erős ágat legallyazott, egyik végét a kőkésével kihegyezte,<br />
s az így nyert ásóbottal ügyesen kiforgatta a földből<br />
a gyökereket és a gumókat. Könnyen ment a gyűjtögetés,<br />
hiszen csak önmagát kellett élelemmel ellátnia.<br />
Csakhogy Ayla még valamihez értett, amihez a törzsbeli<br />
asszonyok nem. Tudott vadászni. Igaz, csak paritytyával,<br />
de még a férfiak is egyetértettek abban – miután<br />
nagy nehezen sikerült megbarátkozniuk a gondolattal,<br />
hogy Ayla nő létére vadászik –, hogy ő a törzsben a legügyesebb<br />
parittyavető. Önmagától sajátította el ezt a tudományt,<br />
ám drágán meg is fizetett érte.<br />
Mikor a sarjadzó növények és füvek kezdték előcsalogatni<br />
az ürgemókusokat, a mezei óriáshörcsögöket,<br />
a nagy ugróegereket, a mezei és az üregi nyulakat föld<br />
alatti téli vackukból, Ayla elővette a parittyáját, és az ásóbotja<br />
mellé, a bőrszíjba csúsztatta, amellyel a medvebőrt<br />
fogta össze magán. A gyógynövényes iszákját azonban<br />
a belső övre akasztva hordta, amellyel a medvebőr alatt<br />
viselt szőrmeköpönyeget kötötte össze a derekán.<br />
Immár bőségesen akadt eleség; tűzifának valót szerezni<br />
a tűzrakáshoz már valamelyest nehezebb volt. Igaz,<br />
az időszakos patakok mentén talált fákat, bokrokat, öszszekuszált,<br />
elszáradt faágakat, és valahányszor száraz<br />
ág vagy állati ürülék került az útjába, begyűjtötte. Mégsem<br />
rakott minden este tüzet. Előfordult, hogy nem volt<br />
száraz tűzifája, vagy olyannyira elfáradt, hogy nem volt<br />
kedve bajlódni vele.<br />
Csakhogy a biztonságot nyújtó tűz nélkül nem szívesen<br />
éjszakázott a szabad ég alatt. A hatalmas füves pusztaságban<br />
rengeteg növényevő állat legelészett. Soraikat<br />
különféle négylábú vadászok ritkították. A tűz általában<br />
távol tartotta a ragadozókat. A Barlangi Medve népénél<br />
bevett szokás volt, hogy az egyik magas tisztséget betöltő<br />
férfi mindig magánál hordott egy faszéndarabot, hogy<br />
bárhol újra tüzet tudjanak gyújtani. Ayla most korholta<br />
18
H A lovak völgye<br />
Ó<br />
magát, miért is nem jutott ez eszébe hamarabb. A tűzcsiholó<br />
és a lapos fatepsi nem könnyítette meg a tűzrakást,<br />
amikor a rőzseágak még zöldek, nyersek voltak.<br />
Amikor Ayla egy tulok csontvázára bukkant, azt hitte,<br />
ez a gondja is megoldódott.<br />
A hold megint végigjárta útját, s az esős tavasz lassacskán<br />
meleg kora nyárba fordult. Ayla még mindig a<br />
beltenger felé enyhén lejtő, végeláthatatlan parti síkságon<br />
barangolt. Az időszakos áradásokkal lezúduló hordalékból<br />
hosszú tölcsértorkolatok alakultak ki, melyeket<br />
homoktorlaszok zártak el részben, avagy egészen, s<br />
így azokon a helyeken lagúnák és tavak keletkeztek.<br />
Ayla délelőtt megállt egy tavacskánál, hogy megtöltse<br />
csaknem kiapadt víztömlőjét. A tó posványosnak,<br />
ihatatlannak tűnt, ezért előbb a tenyeréből megkóstolta.<br />
Nyomban ki is köpte, és a tömlőjéből egy korty vízzel<br />
kiöblítette a száját.<br />
Ez a tulok is ebből ihatott?, tűnődött el a kifehéredett<br />
csontok és a hosszú, hegyes szarvú koponya láttán. Hátat<br />
fordított a halált hozó víznek, ám a szemét továbbra<br />
sem tudta levenni a fehér koponyáról és a hosszú szarvról...<br />
a görbe, üreges szarvról. Valami szüntelen motoszkált<br />
a fejében.<br />
Déltájban megpihent egy csermelynél. Elhatározta,<br />
hogy tüzet rak, és megsüti a nemrég elejtett nyulat. Napsütötte<br />
helyen ült, két tenyere között forgatta a tűzfúró<br />
botot a tűzgyújtó fán. Szüntelen az járt a fejében, bárcsak<br />
ott teremne Grod az izzó faszénnel, amit a...<br />
Hirtelen felpattant, kosarába dobálta a tűzcsiholó<br />
esz közöket meg a nyulat, és visszasietett azon az úton,<br />
amelyen jött. Amikor a tavacskához ért, megkereste az<br />
őstulokkoponyát. Grod a hosszú, üreges őstulokszarvban<br />
hordozta magával a szárított mohába vagy zuzmóba csomagolt<br />
izzó faszéndarabot. Aylának eszébe ötlött, hogy<br />
egy ilyen szarvban ő is mindenhová magával vihetné a<br />
tüzet.<br />
19
H Jean M. Auel<br />
Ó<br />
Mialatt a szarvat rángatta, lelkiismeret-furdalás kerítette<br />
hatalmába. A törzs asszonyainak nem volt szabad<br />
tüzet hordozniuk. De ki hordozza helyettem, ha nem<br />
én?, érvelt magában, miközben egy erős rántással letörte<br />
a szarvat, aztán sebtében távozott. A tiltott cselekedetnek<br />
már csak a gondolatára is szinte magán érezte a<br />
törzsbeliek árgus és megrovó tekintetét.<br />
Valaha az életben maradása azon múlt, tud-e alkalmazkodni<br />
a saját természetétől merőben idegen életmódhoz;<br />
most pedig azon, felül tud-e kerekedni a gyermekkorában<br />
belénevelt szokásokon, és képes-e önállóan, a törzsi<br />
hagyományoktól függetlenül dönteni. Az őstulokszarv<br />
jelentette a kezdetet. Jó jel volt a későbbiekre.<br />
Reggel száraz moha után kutatott, amibe becsomagolhatja<br />
az izzó faszéndarabot. A barlang környéki erdős<br />
terület telis-tele volt mohával, itt a száraz síkságon<br />
azonban írmagját sem találta. Talán a fű is megteszi, gondolta.<br />
Amikor legközelebb tüzet akart gyújtani, döbbenten<br />
tapasztalta, hogy az izzó faszéndarab ki<strong>hu</strong>nyt. Végül<br />
hosszas kísérletezés és számtalan kudarc árán rájött,<br />
hogy egyik táborhelytől a másikig hogyan tarthatja életben<br />
a parazsat. Az őstulokszarvat is az övére akasztva<br />
hordta. Aylának mindig sikerült valamilyen úton-módon<br />
átgázolnia az útjába eső patakokon, de amikor a<br />
nagy folyóhoz ért, tudta, itt más megoldást kell kitalálnia.<br />
Napokon át követte a folyót felfelé a folyásiránnyal<br />
szemben, ám az méreteiben mit sem változott, ráadásul<br />
visszakanyarodott északkelet felé.<br />
Bár sejtette, hogy már elhagyta a törzsbeliek vadászterületét,<br />
mégsem akart kelet felé menni, mert az azt jelentette<br />
volna, hogy visszamegy a törzshöz. Pedig oda<br />
többé nem térhetett vissza, ezért nem is állt szándékában<br />
abba az irányba tartani. Csakhogy a folyóparton sem<br />
maradhatott a szabad ég alatt, ahol tábort vert. Mindenképpen<br />
át kellett kelnie. Ez volt az egyetlen út, amerre<br />
továbbmehetett.<br />
20
Change language