bree despain

Rám nézett. Sötét szemében szomorúság csillant, de nem szólalt
meg. Néhány hosszú percig mindketten hallgattunk. Anyu
most a többi csatorna híreit nézte felvételről, de azok csaknem teljesen
megegyeztek a korábbi sztorival. Láthatatlan banditák. Szörnyű
tettek fényes nappal. Sőt, egy újabb buta vicc arról, hogy a
Markham utcai szörny a szervezett bűnözés útjára tért…
– Megbántad? – kérdeztem végül Danieltől. Ez volt az a kérdés,
amelyet már hónapok óta visszatartottam magamban. A kérdés,
amely minden alkalommal az eszembe jutott, amikor Daniel megpróbált
lépést tartani velem futás közben, vagy fájó térdét szorongatta
egy-egy küzdelem után. – Bánod, hogy meggyógyítottalak?
Nehéz lehet a képességeid nélkül élni. – És nehéz lehet nézni engem,
ahogy a sajátjaimmal küszködöm. Ugyanúgy, ahogy akkor
küszködöm, amikor egy új festési technikát tanít, és érzem, ahogy
visszafogja magát, nehogy átvegye tőlem az ecsetet, és megcsinálja
helyettem. De sosem tette. A jó tanárok sosem tesznek ilyet.
– Nem – felelte Daniel. – Néha ugyan hiányoznak, de nem bánom,
hogy megtetted értem. Neked köszönhetem, hogy itt lehetek.
Hogy újra teljes ember lehetek. Nem lennék képes visszamenni
oda, ahol voltam, nem lennék képes elviselni újra azt, hogy bármikor
kitörhet belőlem a szörny. Inkább a halál… – Daniel elgondolkodott.
Majd egy pillanat habozás után megszólalt. – És te? Te
bánod? Megbántad, hogy megmentettél? – A hangjából hallottam,
hogy ő is érleli már egy ideje magában ezt a kérdést.
Lenéztem a mosogatóba. A buborékokból csupán olajos réteg
maradt a koszos víz tetején.
– Néha szinte azt kívánom, bárcsak visszamehetnék, és megállíthatnám
Jude-ot, hogy ne fertőzzön meg ezzel az átokkal. De aztán
mindig leállítom magam, mert tudom, hogy ha ezen múlott,
• 32 •