bree despain

– Ma már eleget segítettél – mondta Daniel, és berúgta a motorját,
majd használható kezével gázt adott, és még mielőtt válaszolhattam
volna, kirobogott a parkolóból.
Vissza sem nézett. Én meg csak álltam ott leeresztett kézzel, és
fogalmam sem volt arról, mi történt.
Mit értett az alatt, hogy már eleget segítettem?
Hiszen semmit sem tudtam csinálni.
ISMÉT HAzAFElÉ
Jó tíz percig ültem a parkolóban a kocsimban, és azon tanakodtam,
vajon jól tenném-e, ha Daniel után mennék, hogy megnézzem,
rendben hazaért-e. Utána meg rávenném, hogy jöjjön el velem
az ügyeletre, hogy megnézzék a kezét. De olyan határozottan
mondta, hogy nincs szüksége a segítségemre, hogy attól féltem,
csak dühösebb lesz, ha hívatlanul beállítok hozzá. Talán az a legjobb,
ha hagyom, hogy lenyugodjon. Majd néhány óra múlva felhívom,
hogy megbizonyosodjak arról, jól van.
De ahogy beindítottam a kocsit, eszembe jutott valami. Mi van,
ha Daniel nemcsak azért volt dühös rám, mert rákényszerítettem,
hogy verekedjen meg Pete-tel, hanem azért nem akarta, hogy segítsek
neki, nehogy a vér látványára elveszítsem az uralmamat a
képességeim fölött?
Bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam bűntudatos gondolataimat,
és belefeledkeztem a helyi, Rose Crest-i adó hírműsorába.
Éppen az iskolai betörési kísérletet próbálták összefüggésbe hozni
a Day’s Market-i vandalizmussal. A riporter azon tűnődött, vajon
a betolakodót megriasztotta-e valami a betörési kísérlet közben, az
iskolából ugyanis semmi sem hiányzott. Bár – természetesen – az
iskola biztonsági kamerái sem mutattak semmit.
• 60 •