Árnyékvilág

konyvmolykepzo.chr.hu

Árnyékvilág

vagy adtak az arcomra puszit nemtől függően, és mutatkoztak be.

Az egyetlen, amit tisztán és erősen éreztem, az Adam közelsége volt.

Próbáltam rá koncentrálni, és nem megijedni a vadidegenektől.

Az egész csak pár percig tartott, és mindenki igazán kedves volt,

de egyfelől sosem bírtam a tömeget, másfelől szörnyen izgultam, és

ezért az agyam nem működött úgy, ahogy alapállapotban szokott.

Végül, mikor túl voltam az egész bemutatkozási mizérián, rájöttem,

hogy senkinek nem emlékszem a nevére – ami nem volt csoda, mert

az enyém is épphogy csak eszembe jutott jelenleg.

Adam félrevont az egyik asztalhoz, amíg az ünnepeltet vártuk.

– Jól vagy? – szólalt meg. Vettem egy mély levegőt.

– Igen, azt hiszem… Csak… Nem vagyok hozzászokva a tömeghez

– vallottam be, mire nevetni kezdett. Morcosan összevontam a

szemöldökömet.

– Bocsánat, csak az én foglalkozásomnál a tömeg fogalma pár ezer

embernél kezdődik – kuncogott. Megborzongtam. El sem tudtam

képzelni, hogy lehet ép ésszel elviselni egy akkora embertömeget,

miközben én már a teremben lévő harminc-negyven főtől is sokkos

állapotba kerültem.

– Én nem bírnám ki.

– Hát, néha én is csak nehezen. Jössz táncolni? – állt fel hirtelen.

A levegő a tüdőmbe szorult. Imádtam a táncot, de inkább csak nézni

a tévében, mivel a mozgásom olyan esetlen volt, mint egy elefánté.

Viszont Adamnek, mikor úgy nézett rám, ahogyan most is, lehetetlenség

volt nemet mondani.

Miközben felkeltem, és elfogadtam Adam karját, a fejemben

egyetlen kérdés ismétlődött: Mit csinálsz? Mit csinálsz? Mit csinálsz?

Szinte láttam magam előtt, ahogy vagy ötvenszer a lábára taposok,

aztán megbotlok a sajátomban, és magammal rántva őt hasra esek.

• 103 •

More magazines by this user
Similar magazines