Árnyékvilág

konyvmolykepzo.chr.hu

Árnyékvilág

– Hazakísérhetlek? – szakított ki a gondolataimból Adam.

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e… – pislantottam fel rá. Kicsit zavart,

hogy az álcázó napszemüveg miatt nem látom a szemét.

– Értem. – A hangja hirtelen fakó lett. Nem akartam, hogy azt

higgye, nem igénylem tovább a társaságát. Az igazság az, hogy bár

döcögősen indult a délután, kezdtem nagyon jól érezni magam, és

nem akartam, hogy máris vége legyen.

– Julie valószínűleg otthon van, és ha meglát, félő, hogy ő is azonnal

a pap elé akar majd vonszolni – magyaráztam mosolyogva. – De…

Ha akarsz, elkísérhetsz egy darabig. Majd egy utcával előbb elválunk.

– Rendben – mosolygott vissza vidáman.

Próbáltam olyan mellékutcákat választani, ahol kevesebb az ember,

hogy Adam ne érezze magát feszélyezve. Arra is gondoltam, direkt

kerülő úton vezetem, hogy minél tovább tartson hazaérni, de

nem tudtam, mennyire ismeri a környéket.

Hamarabb értünk a szomszéd utcához, mint szerettem volna. Kelletlenül

álltam meg az egyik ház falának tövében.

– Azt hiszem, jobb, ha innen egyedül megyek – sóhajtottam.

– Mikor látlak újra? – Nem tudom, miért, de a szívem hirtelen

őrült módon kezdett verni, és kiszáradt a torkom.

– Nem tudom… Mikor akarsz látni? – kérdeztem vissza. Ha rávágom,

hogy holnap, az túl kínos lett volna, ezért inkább ráhagytam a

döntést. Levette a szemüvegét, és az arcomat fürkészte.

– Holnap? De ha túl korai…

– Nem, a holnap jó – feleltem azonnal.

– Este vacsora?

– Rendben – bólintottam. – Hétkor itt?

– Rendben – mosolyodott el. A pillantását az enyémbe fúrta,

nekem pedig nem volt elég erőm elkapni a tekintetemet. Az arcáról

• 49 •

More magazines by this user
Similar magazines