Árnyékvilág

sonkaszeletek kerültek rá. Elővettem az aszalt paradicsomot, amit
még anyutól kaptam, most végre fel tudtam valamire használni.
A pirosas szín jól mutatott a rózsaszínnel és a halványzölddel. Igazi
műalkotást sikerült összehoznom. Elégedetten szórtam meg borssal,
aztán megvártam, amíg Julie előbújik a fürdőből. A haja végét törölgetve
lépett ki az ajtón. Amint észrevett, morcosan összehúzta a
szemöldökét. Felsóhajtottam.
– Beszélhetnénk? – kértem. Szótlanul odasétált az asztalhoz, és
leült velem szemben.
– Ha azt hiszed, hogy egy szendviccsel bocsánatot tudsz kérni,
akkor tévedsz… – pillantott a tányér felé, de láttam az arcán, hogy
nagyon is sikerült elnyernem a tetszését.
– Sajnálom, hogy nem szóltam Adamről. A partin találkoztunk,
aztán megkeresett, és… – kezdtem, de Julie közbevágott.
– Tudtad, hogy odavagyok érte! – Lesütöttem a szemem vádló
tekintete elől. Kimondatlan szabály volt kettőnk között (mint valószínűleg
minden normális barátság esetében), hogy sosem kezdünk
olyan férfival, aki a másiknak tetszik. Eddig ezt könnyű volt betartanunk,
ugyanis amióta csak ismertem, Julie-nak nem volt egyetlen
kiszemeltje sem, aki egy kicsit is érdekelt volna.
– Igen, pont ez az. Adam egy kis nyugalomra vágyott, és tudtam,
hogy ha szólok neked, akkor elég… izgatottan fogsz reagálni – próbáltam
finoman kifejezni magam. Julie néha ijesztően tudott viselkedni,
ha rajongásának tárgyáról volt szó. Persze nem tartozott az
őrült kategóriába, de attól még jó pár embernek az agyára tudott
menni.
– Szóval most jártok vagy ilyesmi? – fürkészte az arcomat.
– Mi? Nem! Nem, dehogyis! – tiltakoztam azonnal hevesen. –
Csak barátok vagyunk. Adamnek szüksége volt egy barátra, aki nem
• 59 •