Zoey görbe utakon

a hullá mokra, s tükrözõdtek a vízben. Utcai lámpák ragyogtak,
autó lámpák pislogtak és tûntek el.
Még egy negyed fordulat, és máris a város terült el alatta:
el függönyözött ablakokban fények tucatjai, zöld jelzõlámpa a
templomtornyon, a gerincen gyéren elszórva lebegett egy-egy
felcsillanó lámpa.
Meg nem tudta volna mondani, vajon mindig ennyire érdekel
ték-e a fények. Úgy érezte, akkor kezdõdött, amikor Benjaminnal
kezdett járni. Egy vak mellett az ember könnyen kép zelte
önmagát is vaknak, és ettõl minden szín valahogy ele - ve nebb,
minden fény szemkápráztatóbb lett.
Alatta elmosódott, fehéres folt tûnt fel. Claire lenti szobájából
kilépve a húga, Nina fordította felfelé az arcát.
– Ott vagy? – kiabált fel.
– Igen.
– Lejössz?
– Még nem terveztem.
Nina felmászott a vaslépcsõn, de a tetõre már nem ment ki.
Tériszonya volt, legalábbis az olyan nyitott, fedetlen helye ken,
mint a függõfolyosó.
Claire húga felfelé fordított arcát fürkészte, amely annyira
ha sonlított az övére – apjuktól mindketten a széles Geigerszájat
örökölték –, mégis oly más volt: Claire korom fekete
szemé vel ellentétben Nináé nevetõs szürke volt, ráadásul a két
szeme nem volt egyforma, és ettõl mintha min dig gunyoros
kifejezés ült volna az arcán. – Milyen az idõ odafent?
– Most értél haza, nem? – kérdezett vissza Claire. – Itt is
ugyanolyan idõ van, mint lent, az utcán.
– Tudom, csak hülyéskedtem.
Claire bólintással nyugtázta a mentegetõzést. Nina halálosan
mulatságosnak tartotta, hogy Claire-t érdekli az idõ járás,
és egyszer majd éghajlatkutató akar lenni.
32