Szerb versek mûfordításai

Összeállította, sajtó alá rendezte
és a cikkeket írta:
ifj. Dorics István
Lektorálta:
Dr. Bartek István
A szerb nyelvű szövegrészeket ellenőrizte:
Prof. Dimitrije Stefanović
Címlaprajz:
Illusztráció a korabeli
Nemzeti Hírlap c. folyóiratból (1900. évf.)
Készült:
az író halálának 75. évfordulójára a
Dori’s 2005.
házinyomdában
2007-ben.
Szerb versek
mûfordításai

Dórits István dr. portréja és aláírása
„Jövel, óh Élet,
ébresztõ Halál!...”
Dórits István dr.
versei és műfordításai szerb nyelvből
Dori’s 2005.

6
Úri leányt keresek majd néked
És számomra jó barátot, hűet,
Aki itten, trónom mellett ülhet
S telt kehellyel koccintgathat vélem.
De halld szómat, hű »szógám«, jó Lázó!
Már találtam hűséges párt néked
És számomra igaz, jó barátot
A hűséges, öreg Jug-Bogdánnál 6 ,
Dicső kilenc Jugovity húgában,
Jó Milicát 7 , szép egyetlen lányát.
De tudatni véle azt nem szabad,
Mert nem könnyű azt tudatni véle,
Hiszen Bogdán fejedelmi sarj ám
S így nem adja szolgához a lányát.
Azért halljad, leghűbb »szógám«, Lázó!
Péntek van ma, szombat lészen másnap,
Holnapután lészen szent vasárnap.
A mezőre vadászni indulunk
És meghívjuk az öreg Jug-Bogdánt;
Véle jő majd a kilenc Jugovity.
Te ne menj el a mezőre vélünk,
Hanem maradj fönn a fehér várban
És készíttess nagyúri vacsorát.
A mezőről, hogyha visszatérünk
Meghívom majd Jugot vacsorára,
Te pedig a kilenc Jugovityet ...
Midőn aranyasztal mellé ülünk,
Kínáljad a cukrot és pálinkát
És hozzál föl a jó vörös borból.
Midőn lehűt a behűtött nedű,
Az öreg Jug mindenről beszél majd;
Hogy milyen hős ki-ki ez országban
S hogy föltárja a közel-elmúltat,
Elővesz majd nem egy régi könyvet.
Ha ezt hallod, hű »szógám«, jó Lázó,
Szaladj csak föl a karcsú toronyba
És hozzad el azt az aranykelyhet,
Melyet nemrég vettem drága pénzen
A hófehér Varadin 8 várában,
A szépséges ötvös leánykától
Egész másfél szekér drágaságért.
Töltsd színültig jó vörös nektárral
S ajándékozd a vén Jug-Bogdánnak.
Erre aztán Jug nagy gondba mélyed,
Hogy mit adjon cserébe tenéked,
Amire én megemlítem néki
Jó Milicát, egyetlen leányát ...”
Elmúlt péntek, elmúlott a másnap
És megjött a szentséges vasárnap
És elindult a császár vadászni
És meghívta az öreg Jug-Bogdánt
S véle eljött a kilenc Jugovity —
Vadászni ők a mezőre mentek,
Vadászgattak a szép zöld mezőben,
Mert se nyertek, mert se veszítettek,
Hanem vissza a várukba mentek,
Hol kisétált eléjük jó Lázár.
Császár Jugot hívja vacsorára,
Lázó meg a kilenc Jugovityet.
És leültek aranyasztal mellé ...
Legfelül ült István, a nagy császár,
Mellette ült az öreg Jug-Bogdán,
Bogdán mellett a kilenc Jugovity;
És szolgálja őket a hű Lázár.
Pálinkát és cukrot kínál rendre
És fölhozott a jó vörös borból.
Midőn szomjuk enyhíté a hűs bor,
Elkezdettek mindenről beszélni:
Milyen vitéz ki-ki ez országban ...
Jug elővett nem egy régi könyvet
7

8
És meséli a késő-időket:
„Látjátok-e, dicső testvéreim?!
Látjátok-e, mit szólnak e könyvek?!
Hogy beáll majd az a végső idő,
Elfogy majd a bárány és a búza,
A mezőkön a méh és a virág;
Koma komát pöröl majd törvényen,
Testvér testvért hí’ párviadalra.”
A jó Lázár midőn meghallá ezt,
Fölsietett a karcsú toronyba,
Elővette az aranyserleget,
Színig tölté azt jó vörös borral
S Jug-Bogdánnak ajándékul adá.
A serleget elfogadta Bogdán,
Elfogadta, de föl nem hajtotta,
Gondolkozott, hogy van és miként van,
Mit adhatna Lázárnak cserébe.
És szólt Jughoz a kilenc Jugovity:
„Édesatyánk, öreg Jug-Bogdánunk!
M’ért nem iszol az aranykupából,
Melyet Lázó ajándékul adott?”
Felel nékik az öreg Jug-Bogdán:
„Jó fiaim, kilenc Jugovityek!
Könnyű nékem a kupát kiinnom,
Hanem arról gondolkozom éppen,
Hogy mit adjak Lázónak cserébe.”
És szól Jughoz a kilenc Jugovity:
„Atyánk, könnyen adhatsz cserét néki!
Van minékünk elég lovunk, sólymunk,
Sisaktollunk és drága kalpagunk.”
Ekkor így szólt István, a nagy császár:
„Van Lázónak lova, sólyma elég,
Sisaktolla és drága kalpagja.
Semmi sem kell ezekből őnéki!
Lázó vágyik bájos Milicára,
Knéz 1 Lázár 2 házassága
Kelyhet ürít István 3 , a nagy császár,
Dicső Prizren 4 hófehér várában.
Szolgálja őt hű vitéze, Lázár
S a kelyheket rendre nyújtja néki,
Amíg olyan kancsalítva nézi.
Kérdi tőle István, a nagy császár:
„Istenemre, te hű »szógám«, Lázó 5 !
Kérdésemre adj őszinte választ.
Miért nyújtod te a kelyhet nékem
S miért nézesz kancsalítva reám?
Tán kiszolgált hűséges paripád,
Avagy talán kopott már a ruhád,
Avagy talán fogytán már a pénzed?
Mi hiányzik néked udvaromba’?”
Felel néki a hűséges Lázár:
„Halld jó szívvel beszédemet, császár!
Kérdésedre az őszinte választ!
Ménem miatt nem emelek vádat;
Nem volt kevés nékem a pénz soha;
Hisz’ minden van udvarodban, nálad.
Halld szavaim, nagy kegyesen halljad,
Kérdésedre igaz feleletem:
A szolgák mind, kik utánam jöttek,
Mindet, Uram, te kegyedbe vetted,
Minden szolgád te kiházasítád,
Csak engemet nem fogadsz kegydbe,
Engemet te ki nem házasítasz,
Ifjúságom és szépségem, míg tart.”
Felel néki István, a nagy császár:
„Istenemre, te hű »szógám«, Lázó!
Disznópásztor leányával téged
Talán csak nem adhattalak össze!
5

10 11
Jegyzetek:
1. A „knéz” szerb szó jelentése: „főúr”, „herceg”, „fejedelem”.
2. Lázár cár (1371-1389) lásd a 13. oldalt. (Lázár a népballada eseményeinek
idején még csak Dusán István cár familiárisa volt.)
3. Dusán István cár (1331-1355) lásd a 12. oldalt.
4. Prizren vára Koszovóban található. (Dömötör Pál fordításában
„Prizrend” néven szerepel.)
5. A „Lázó” becenév. Dórits dr. két okból is használja: egyrészt így
jobban kifejezheti a cár és szolgája közötti baráti viszonyt, másrészt
elkerülheti a szerb történelmi népballadákra nem jellemző rímet.
6. Jug-Bogdán Délkelet-Macedónia bolgár lakosságú vidékeinek szerb
feudális főura volt. A törökök egyre gyakoribb támadásaival szemben
kitartóan ellenállt, de a Marica folyó mellett 1371-ben vívott
vesztes csata után a szultán hűbérese lett. 1389-ben fiaival, a
„Jugovityokkal” együtt esett el a Lázár cár által vezetett és Szerbia
sorsát évszázadokra megpecsételő rigómezei csatában.
A „Jug” jelentése: „Dél” (égtáj)
7. Milica, Jug-Bogdán lánya később valóban Lázár cár hitvese lett.
8. Varadin, pontosabban Varaždin (Varasd) a Dráva folyó partján
fekszik, közel a magyar határhoz. (Dömötör Pál „Péter-várada”
néven fordítja, ami szerbül Petrovaradia, és Novi Sad (Újvidék)
középkori elnevezése volt.)
* * *
Szerbia a Római Birodalomban
Illyricum pro-
Szerbia középkori címere
vincia része volt. A VI-
VII. században patriarchális
rendszerben (zadruga)
élő szláv törzsek
vándoroltak be területére.
A Szávától az Adriáig
és Macedóniáig elterülő
vidéken élő délszlávok
államai a Bizánccal,
a frankokkal és a bolgárokkal
folytatott harcok
közepette alakultak ki.
Már a VIII-X. sz. során
több fejedelemség (zsupánság)
jött létre, amelyek
a IX-X. sz. folyamán
Bulgáriával, a XI-
XII. században Bizánccal
szemben voltak függőségi viszonyban. A IX. sz.-ban ortodox keresztény
hitre tért a lakosság. A X. sz. közepén Raška (a Duna, az
Ibar és a Lim folyók közti terület) fejedelme több zsupánságot
megszerzett, amelyek a bolgár cárságtól függtek, felvette a nagyzsupáni
címet és egy időre függetlenítette magát Bulgáriától.
Rövidesen azonban újra bolgár, majd bizánci fennhatóság alá
kerültek a szerbek. Hosszú harcok után Nemanja István (1171-
1196) ragadta magához a vezetést, egyesítette a szerb főurakat és
1190-ben elismertette Bizánccal Szerbia függetlenségét. Egyik fia
I. István (1196-1224) 1220-ban felvette a királyi címet, a másik,
Száva Szerbia első érseke lett. I. Uros (1243-1276), Dragutin István
(1276-1282), II. Uros (1282-1321) Macedóniát hódították
meg, III. Uros (1321-1331) pedig a bolgárok fölött aratott győzelmével
megszerezte Nist, Dubnicát, Szamakovot, továbbá Bizánctól
elfoglalta Albánia északi részét.

12
IV. Dusán István cár
(Nemanjić) 1308-1355
szerb uralkodó, Dél-Kelet-Európa
egyik legtekintélyesebb
fejedelme
volt. Joanisz Kantakuzenoszt
a hanyatló Bizánc
trónjára segítette, s
viszonzásul megszerezte
több tartomány hűbérét.
1321-ben még csak társrégens,
de hamarosan
függetlenítette magát, és
a Bizánc által segítségül
hívott törökök és magyarok
támadásait elhárítván,
1331-től egyeduralkodó
lett. 1334 és
1348 között meghódította
Macedóniát, Albániát,
Epeiroszt, Thesszáliát és Boszniát, valamint Anjou Nagy Lajos
magyar királytól elfoglalta Belgrádot és a Macsói bánságot. 1345ben
felvette a „Dukla, Hum, Zéta (montenegrói és hercegovinai
grófságok) Szerbia, Albánia és a Tenger-mellék királya” címet.
Hódító háborúi során 13 hadjáratot vezetett Bizánc ellen. 1346ban
a szerbek, görögök, bolgárok és albánok cárjává koronáztatta
magát. Szerbiában a görögkeleti egyház az ő uralkodása idején
vált független, nemzeti egyházzá. Támogatta az ipar és a kereskedelem
fejlődését, fölkarolta a művészeket. 1349-ben a szaborral
(egyházi és világi urak gyűlése) elfogadtatta törvénykönyvét,
amely tükrözi az ország gazdasági és társadalmi viszonyait. Üldözte
az eretnekeket és korlátozta a parasztok jogait. Uralkodása
alatt érte el Szerbia a legnagyobb kiterjedését.
Utóda, V. Uros (1355-1371) alatt a központi hatalom meggyengült,
és az ország területe ismét csak Szerbiára korlátozódott.
Milicára, egyetlen lányodra,
Jugovityek szépséges húgára!”
Meghallá ezt a kilenc Jugovity
S fölugrottak a helyükről menten;
Előhúzták gyilkos kardjuk rendre,
Hogy megöljék ültében a császárt.
Jug-Bogdán meg így kérlelte őket:
„No, fiaim, ha hisztek Istenben!
Ha a császárt megölitek itt ma,
Tirajtatok szárad a nagy átok! ...
Előveszem a könyveket rendre
És megnézem, fiaim, mit szólnak,
Hogy Milica Lázó rendeltje-e?”
Könyvet olvas az öreg Jug-Bogdán,
Könyvet olvas és könnyeket hullat:
„Ne tegyétek, ha hisztek Istenben!
Övé lányom, a sors így kívánja,
Reájuk fog szállni a királyság,
Ővele fog uralkodni Lázó
Krusevácban a Morava mellett”
Meghallá ezt István, a nagy császár,
Zsebébe nyúlt, mihelyt meghallotta
És elővett vagy ezer aranyat.
Majd utána almát színaranyból,
Az almában három drágakő volt,
Jó Milica nászajándékául.
* * *
9

14
A szerb irodalom középkori
alkotásai — leszámítva
a szájhagyomány
útján terjedő népköltészetet
— az egyház
által használt szerbes ószláv
nyelven íródtak, és
szerzőik is elsősorban főurak
és papok voltak.
Mivel a nép által beszélt
idióma sem volt alkalmas
a modern literatúra
számára, így Vuk Karadžić
(1787-1864), a
nyelvújító, megreformálta
a szerb nyelvet. Alighogy
Bécsben kiadta
25000 szavas szótárát és
grammatikai tanulmányait,
valamint népkölté-
Branko Radičević
szeti gyűjteményeit, két
kiváló költőegyéniség is feltünt a délszláv irodalomtörténet egén:
Petar Petrović Njegoš (1811-1851) Montenegró (Crna Gora)
püspök-fejedelme Gorski Vijenac (A hegyek koszorúja) c. terjedelmes
verses eposzával — mely az általa vezetett szabadságharcot
örökíti meg — a legnagyobbak közé emelkedett.
Branko Radičević (1824-1853) Bródon született. Iskolai tanulmányait
Zimonyban, Karlócán és Temesváron végezte, majd jogot
és orvostudományt tanult Bécsben. Itt ismerkedett meg Vuk
Karadžić nyelvújító munkájával. Epikus költeményei (Gojko, A
hajdúk sírja, Sztoján, A vízbe fúlt leány) mellett lírai versei a
legismertebbek. A Put ('Út') c. szellemes pamflettjével Karadžić
ellenségeit gúnyolta ki. Könnyed, vidám stílusa érzékenységgel és
pajkossággal párosult. A szerb költészetet nemzeti talajba ül-tette.
Szerelmes versei a szerb irodalom gyöngyszemei.
Branko Radičević »Gusle moje« c. versének kézirata
Dórits István dr. »Guszlám, guszlám« címen fordította.
A guszla, egyhúros, délszláv vonós hangszer.
(Nálunk inkább guszlica vagy guzlica néven ismert.)
Ez a közismert vers a »Gojko« c. epikus költemény része.
15

16
Guszlám, guszlám...
Guszlám, guszlám, jer kezembe, jere,
Te is, te is jó nyirettyű vele;
Hadd csaljak ki hangokat belőle,
Hadd könnyüljön szegény szívem tőle,
Hisz’ tele van boldogsággal, tele —
Nagy csoda, hogy meg nem reped bele.
Rózsás hajnal, aranyos napsugár,
Árnyas berek, madárdalos határ,
Nyíló virág, harmat, forrás, álom —
Hozzá még te, én szép rózsaszálom ...
Ki nézhetne ragyogó szemedbe,
S hogy szívében már dal ne teremne!
Hej virágom, te édes, te drága,
Te vagy az Úr legszebb alkotása;
Csak még ne kén’ halni, tovamenni ...
De így is jó — mi mást lehet tenni!
Ma vagy holnap lejár a végóra
S fényes napom elfedi egy szóra;
A kezemből guszlám kiragadja,
A testemet sötét földnek adja.
De dalaim, ők el nem hervadnak,
Énutánam soká fennmaradnak:
Míg szól a dal, míg lesz szomjas torok,
Dudás körül a kóló míg forog,
Míg tud a szív szeretni, remélni, —
Ejh, hát addig m’ért is tovább élni!
* * *
(Branko Radičević verse)
Lázár cár (1329 körül-
1389) V. Uros uralkodása
után, 1371-ben lépett
trónra. Feudális belviszályok
gyengítették a
királyi hatalmat. Már a
Marica folyó völgyében
1371-ben bekövetkezett
çirmeni (bolgárul Csernomen)
csatavesztés is
bebizonyította, hogy az új
uralkodó sem képes a
törökök előrenyomulását
megakadályozni. A balkáni
népek, Lázár cár
vezetésével újra megkísérelték
a közös ellenszegülést
az elemi erővel
támadó oszmánok-kal
szemben, de 1389-ben a rigómezei (Kosovo-polje) csatában — a
népballadák tanúsága szerint Brankovics György árulása mi-att —
megsemmisítő vereséget szenvedtek. A fogságba esett cárt I. Murád
(1326-1389) kivégeztette, mire válaszul a szerb főurak meggyilkolták
a szultánt. A megtorlás nem maradt el: a törökök lemészárolták
a szerb nemesség színe-javát.
Szerbia sorsa több évszázadra megpecsételődött: a szultán hűbéres
állama lett, bár a teljes országot csak 1459-ben igázták le a
törökök. Lázár özvegye, Milica, a harács (török adó) megfizetése
mellett arra is rákényszerült, hogy Olivera nevű lányát I. Bajazid
(1389-1403) háremébe küldje túszként. Lázár fia, Lazarević István
(1389-1427) két ellenséges hatalom között vergődött. Miután
Zsigmond magyar király elfoglalta Boracsot és Csesztint, először
I. Bajazid előtt hajtott fejet, de amikor a magyar uralkodótól viszszakapta
Belgrádot és a Macsói bánságot, önként hűbérese lett
Magyarországnak, és csatlakozott az oszmánellenes koalícióhoz.
13

18
Jovan Jovanović, írói
álneve: Zmaj (Sárkány)
(Újvidék, 1833 — Kamenica,
1904). A szerb
irodalom legnagyobb alakja.
Iskolai tanulmányait
Újvidéken kezdte,
gimnáziumba Pozsonyban
és Halason járt. Jogot
Pesten, Prágában és
Bécsben hallgatott. 1861ben
Újvidék aljegyzője
lett. 1863 és 1870 között
a pesti szerb diákotthon, a
Tökölyánum igazgatója
volt, ugyanakkor a pesti
orvosi karon tanult. Ezután
több városban folytatott
orvosi praxist, miközben
széleskörű irodalmi
tevékenységet is végzett. 1878 és 1880 között a belgrádi
Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott. Több újság, (köztük
a Neven c. gyermeklap és a Javor) alapítója és szerkesztője volt.
(A Zmaj c. újságról kapta álnevét.) Nagyon sokat írt, időnként
alkalmi jelleggel az újságai számára, így nem mindig fordított
kellő figyelmet a formára. Műfordítói munkássága is jelentős. Ő a
magyar költők verseinek első szerb tolmácsolója. Főleg Petőfi,
Arany és Madách műveit (többek között a János vitézt, a Toldi
trilógiát és Az ember tragédiáját) ismertette meg a szerb olvasóközönséggel,
de fordított Goethe, Heine és Lermontov műveket
is. Főleg Petőfi, Heine, Radičević és a népköltészet hatott rá. Főbb
művei: Šaran ('Ponty' vígjáték); Djulići ('Rózsák' 1864.); Sve
dojakošnje pesme ('Az összes addigi költemények' 1871);
Pevanija ('Költemények' 1879); Djulići uveoci ('Őszi rózsák'
1882.); Snohvatice ('Álomképek' 1895, 1900).
Az első sugár, ha
A hajnalon áttör,
A harmaton látod,
Remeg a világ.
Az első sugár...
A fű, ha megrezzen ...
S a bűvös illatról
Megérzed — szívekben
Remeg a világ.
Óh, kelj fel szerelmem,
Szép Lyubicám, édes
És élvezd az üdvöt,
A mennyek honát ...
Karod összefonva
Hallgassad az Isten
Szentséges, fenséges,
Mély sóhaját.
Ég Ura kegyének
Mosolya a hajnal,
A nap meg dalolja
Az égi erőt ...
Istennek oly kedves,
Hogy ily szép, bűvösnek
Alkotta az éjet,
A bájost, a dicsőt.
* * *
19
(Jovan Jovanović Zmaj verse)

20
Halkan éjjel...
Halkan éjjel,
A napom szendereg,
Drága gyöngyág
Virul feje felett.
És az ágon
Halk szerelmi ének —
Kis fülemilék
Odaköltözének:
Fonált fonnak
Selyemhangszálakból,
Az öveig
Fátyolt szőttek abból;
Betakarták
Az arcát, a keblét —
Nehogy rózsám
Álmából felverjék.
* * *
Ej, holdacskám...
Ej, holdacskám, számadásom leszen!
M’ért csókoltad homlokon kedvesem?
Te homlokon, a nap meg az arcát,
Rózsás hajnal mindkét ábrázatját ...
És ezt immár minden szomszéd sejti,
A csókokat nem lehet elrejteni.
* * *
(Jovan Jovanović Zmaj versei)
Гусле моје... (из „Гојка”)
Гусле моје, овамо'те мало!
Амо и ти, танано гудало!
Да превучем, да мало загудим,
Да ми срцу одла'не у грудим':
Та пуно је и препуно среће,
Чудо дивно што не пукне веће!
Зоро бела, сунце огрејано,
Лисна горо, поље обасјано,
Цвеће мило, росо, бистро врело
Па ти јоште, моје чедо бело!
Ко да гледне чарне очи твоје,
Па у срцу да му не запоје!
Ао, свете, мио и премио,
Красно ли те Вишњи удесио!
Само, само, да још мрети није!
Ал' већ нека кад инако није!
Данас, сутра, час ће ударити,
Јарко сунце мени заклонити.
Из руку ми јасне гусле тргнут',
Моје тело под земљицу вргнут'; —
Ал' што певах неће пропанути,
Након мене хоће останути,
Док се поје, док се винце пије,
Док се коло око свирна вије,
Докле срце за срцем уздише —
Е, па дотле, а куда ћу више!
(A »Guszlám, guszlám...« c. vers szerb eredtije)
* * *
17

22
Milorad Popović Šapčanin (Szabács, 1842 — Belgrád, 1895)
szerb költő és író. A korára jellemző szabadság-szerelem motívumot
dolgozta fel költeményeiben. Művei közül a Selo u detinjskim
spomenima ('A falu gyermekkori emlékeimben' 1866) c.
idillikus költeményekből álló ciklus emelkedik ki. Prózai műveivel
elsőként vezette be a gogoli elbeszélésmódot és a jellegzetes
turgenyevi hangulatot. Humoros novellái a legjobbak. Fontosabb
művei: Pesme ('Versek' 1863, 1866); Žubori i vihori ('Madárcsicsergések
és viharok' költemények1883); Pripovetke ('Elbeszélések'
1877-1887); Sanjalo ('Álmodozó' regény 1888).
Mi vagy Te?
Holdvilág vagy én szerelmem, lelkem,
Mely rámtekint a sötéten át:
Fényes hajnal, amely virradatkor
Rámlöveli első sugarát.
Te az ég vagy, melyet vágyva nézek,
Midőn ifjúl a ragyogó nap;
A lágy szellő, mely homlokon csókol,
Ha kertemben ülök hallgatag.
Ragyogó nap, mely gyullasztja keblem,
Szép gondolat, melyért hevülök;
Érzésimnek szűzi tisztasága,
Te a lelkem, én csupán a rög.
Nélküled rég, érzem, kihalt volna
Keblemből e magasabb világ;
Rég kivesztek volna ez eszmények:
Szerelem, dal, haza és virág.
23
(Milorad Popović Šapčanin* verse)
* Jelentése: „szabácsi”. (A Popović név igen gyakori Szerbiában, így
több költő is nevéhez felvette a származási helyét.)
* * *

24
Milorad Mitrović (Belgrád, 1867 — Belgrád, 1907) szerb költő
Belgrádban jogot végzett, majd bíróként működött. Aktívan részt
vett az abszolutisztikus és bürokratikus szerbiai rezsim elleni politikai
harcokban, ezért több ízben felfüggesztették állásából. Lírai
költeményei, bár a maguk idejében nagyra becsülték azokat, valójában
nem önálló irodalmi alkotások. Jobbak balladái, amelyekben
a szerb nemzeti múltat, a régmúlt idők hangulatát idézi epikai-lírai
eszközökkel. Epigrammái és szatírikus versei, melyeket
gyakran öntött állatmese formába, ma is maradandó értéket képviselnek.
Politikai és irodalmi témájú cikkeket is írt. Fordított
oroszból és németből is. Főbb művei: Romantični pustolovi
('Romantikus kalandorok' költemények, 1890); Knjiga o ljubavi
('Könyv a szerelemről' költemények 1899); Prigodne pesme
('Alkalmi költemények' 1903); Pesme ('Költemények' 1917); Stara
priča ('Régi mese' költemények 1949).
Тихо ноћи...
Тихо ноћи,
Моје сунце спава;
За главом јој
Од бисера грана;
А на грани
К'о да нешто бруји —
Ту су пали
Сићани славуји:
Жице преду
Из свиленог гласа,
Откали јој
Дувак до појаса,
Покрили јој
И лице и груди,
Да се моје
Сунце не пробуди.
21
(A »Halkan éjjel...« c. vers szerb erdetije)
* * *
Jovan Jovanović Zmaj
rajza
Az író gyakran készített
illusztrációkat műveihez.

26
Mileta Jakšić (Srpska Crnja/Csernye, 1869 — Belgrád, 1935)
szerb költő és író, Djura Jakšić költő unokaöccse. A papi szeminárium
elvégzése után kolostorban tanított, majd lelkész, később
a Matica srpska könyvtárosa, végül 1921-től a Népjóléti
Minisztérium titkára volt. A modern szerb költészet és prózairodalom
előhírnökeként tartják számon; ez különösen költői legendáiban
és szimbolista jellegű elbeszéléseiben jut kifejezésre. Mint
Petőfi-fordító is jelentős. Főbb művei: Pesme ('Költemények'
1899); Crno mače ('A fekete macska' mesék, 1921); Pesme
('Költemények' 1922); Mirna vremena ('Csendes idők' elbeszélések,
1935).
Magány
Õszi est; a mécs még nem világol,
Bent, körülöttem félhomály vala.
Társaság is van: szobámnak fala
Visszhangzik egy kis tücsök dalától.
Egyre dalolgat a tűzhely mellett,
De szomorúan remeg a hangja.
A dalocskája oly vékony, gyenge,
Úgy félek tőle: ha — elszakadna?!
Künn a szél tombol, s szobám falában
Némul a tücsök, — némul az ének ...
Így szakadoznak a végső szálak
Mik az élőkkel összefűzének.
* * *
Némák...
Némák a tölgyfán a száraz ágak,
Ha egy-egy levél róluk lepereg;
Némák — mintha csak nem is fájnának
A holt remények és a mély sebek. —
Így leszaggatta sorsom a fámrúl
Minden reményem jéghideg kézzel,
De szűm* fájdalmat el sosem árul
Sem könnyzáporral, sem kesergéssel.
* A „szívem” szó költői változata.
* * *
27
(Mileta Jakšić versei)

28
Oly vidám...
Oly vidám az ifjú hajnal,
Szól a madársereg,
Napsugárban ég a fűszál,
Zöldel a lágy berek ...
Az ölemben egy elkezdett
Bús dalocska fekszik.
Fehér lapról sok keservem
Énreám lesekszik.
A lágy szellő fölé hajol,
A betűket bújja.
„Vígabban!” — szól, egyet lehel
S a lapot elfújja.
* * *
(Mileta Jakšić verse)
Ismeretlen sír
Ott a mező, bokrok sora,
Míg itt az út fut előre,
S az út mellett egy kis sírhant:
Ábránd, remény szemfedője.
„Hej, te pásztor, vajh’ tudod-e,
Kit ért utol itt a végzet?”
„Egy távolról jött vándorló
Lelt benn’ nyugtot, üdvösséget.”
„S mondd csak, sírját felkeresik
Édes hitves, hű barátok?”
„Tegnap jött egy másik vándor
És sokáig sírdogált ott.”
* * *
25
(Milorad Mitrović verse)

30
Egy tavaszi napon
Az erdő-tisztáson áll a vén temető.
Csendesen csonkítja az idő, hó, eső.
A bedőlt hantokat s korhadt kereszteket —
Rég nem látogatja már senki ezeket,
Az ódon sírokra egy-egy vadon fácska
Árnyékot vet, búsul, mintha strázsát állna.
Tavasz ... Buja a fű ... A virág virágzik ...
A régi sírokkal a lágy szellő játszik.
Lombosodik ím’ az erdő ... élet ... dana ...
Rigó fütyül s csattog a csalogány dala.
A temetőben meg a sírásó ás ma;
Az agg szerzetesnek véghajlokát ássa ...
De ottan a völgyből szép, ájtatos sorban
Kísérők kísérik a koporsót nyomban.
Zúg a harang, ám az agg barátért senki
Nem hallat egy jajszót, meg sem is könnyezi.
Mintha rémítené a halál zord képe,
Senki sem gondol már meghalt testvérére.
Mind csak napot keres s nézi elmerengve
A mezőt, az erdőt napsugárral telve.
A harangok kongnak: tiszta, vidám hangok
Röpködnek a légben, mint fehér galambok.
„Napot ide, napot!” — búgnak és zsibongnak,
Bukdácsolnak s a nap-tengerbe olvadnak ...
S midőn a gyászmenet így a hegyhez ére,
Beszentelik az őszt, lebocsátják, vége —
Egy circum dederunt 1 , néhány 2 göröngy, halom,
Visszatérés ... Rigó szól a hegyoldalon ...
Oly boldog mindenki, hogy a nyűg letéve
S a remek, szép időt dicséri beszéde:
Hisz’ minden virágzik, fénylik, merre nézel.
A föld, mint zöld bimbó nyiladozik széjjel.
Dalol a fülemile a sírhantok felett,
Köszönti a napfényt s az örök életet.
31
(Mileta Jakšić verse)
1. Temetési ima kezdő szavai. Magyar megfelelője: „Körülvettek engem
a halál kínjai.”
2. Az eredeti szó: „egy-két”
* * *
Õsz
A völgyben áll az ősz; az erdők fája
Mind sárgább lesz ... a bérc nem alszik még,
Ébren van, ámde kínos hallgatása:
Sehol madárdal, elnémult már rég.
A kis patak* elveszti csobogását —
Az ősz a bércről lopva rátekint:
Megérzi ezt, a lombos fák meglátják
És fű, levél fonnyadva hervad mind.
S e néma bú az erdőnek mélyében,
Mélán, borongón a szívhez ragad,
Ha egy-egy sárga kis levél megrezzen
És estében a hajadhoz tapad.
(Mileta Jakšić verse)
* E két szó ma egybeírandó, de meghagytam az eredeti változatot. (A
későbbiekben is előfordul, hogy a mai helyesírással szemben az eredeti
írásmódot részesítem előnyben, de nem mindig jelzem azt.)
* * *

32
Reggel
Rengedez a hajnal ott a fehér ködben
S csillogó gyöngyöt szór a leveles fákra;
Illatos a friss lég s a méhek köröttem
Dalolva röpködnek virágról-virágra;
Hallgatom a harang távoli zenéjét,
Elnézem a folyót, amint tovasiet,
A ragyogó kelet bíboröltözékét
S napsugárban égő, átlátszó levelet.
Csendes öröm remeg kebelembe zárva,
Nem gyötör kétes cél, vágyak sem gyötörnek,
Nem a titkos jövő égető fájdalma,
Sem az elröppent múlt. Mint a bohó gyerek,
Kit angyalok védnek s tudatlanság vezet,
Szenvedést és rejtett sorsot nem ösmérek —
S csak úgy félálomból nézem, rám mint nevet
A gondtalan vígság és az örök élet ...
* * *
(Mileta Jakšić verse)
Весело је...
Весело је младо јутро,
Птице дижу грају,
Шума листа, трава гори
У сунчаном сјају.
На мом крилу започета
Тужна песма стоји;
С белог листа гледају ме
Црни јади моји.
Нада мном се ветрић наг'о,
Па у строфу вири —
— ''Веселије!'' — шапну, — духну —
Па листак отпири ...
29
(Az »Oly vidám...« c. vers szerb eredetije.)
* * *

34
Bánkúti Gusztáv rajza
Dráma
Ott feküdt ledöfve a tágas arénán,
Habban, izzadságban, lélek nélkül, némán,
S amíg zúgott a taps s az emberek hangja,
Kebléből özönlött 1 a vérnek patakja.
Mit álmodott ekkor, legvégső percében?
Szép ifjúságról, mely szétfoszlott a vérben?
Boldogabb napjáról, vagy vidám múltjáról
És a messzefekvő Karthágó partjáról?
Még egyet vonaglott ... S félálomból szintén,
Égi, kék szemeit felnyitotta, büszkén,
Mint legyőzött Isten, a kard éle alatt ...
Megtörő szeme a páholysorra tapadt.
S megpillantá újra: szótlant, tele bájjal,
A vad tömeg felett, a büszke cézárral,
Mint egy Aurórát 2 — sosem látta szebbnek —
Viharzó habjain a feldúlt tengernek.
S míg a vad cirkuszban taps hangzott tombolva,
Kis könnycsepp szivárgott a véres homokba ...
Ki sejti, hogy e könny, a titkon hullatott,
Egész világ-égnél s mindenségnél nagyobb.
1. Az eredeti szó: „patakzott”
2. Latin szó, jelentése: „hajnal”
* * *
35
(Jovan Dučić verse)

36
Peter Monamy (1669/70 - 1748): Hajók a viharban (részlet)
Jovan Dučić (Hrupjela-
Trebinje, 1871 — Gary
Indiana, USA 1943)
szerb költő, író, a XX. szi
szerb irodalom legnagyobb
alakja. A hercegovnai
kultúra és közélet
tevékeny tagjaként a
mostári Zora c. lap egyik
alapítója (1896-99), majd
Svájcban a genfi egyetem
filozófia-társadalomtudományi
karának hallgatója
volt. 1907-től diplomáciai
szolgálatot teljesített
Szerbia, (Istanbul, Athén
Szófia), majd Jugoszlávia
képviseletében (küldött a genfi Népszövetségben). Követ
Kairóban, Rómában, Bukarestben Lisszabonban és Budapesten.
1924-től a Szerb Tudományos Akadémia tagja volt. 1941-ben az
USA-ban telepedett le. A francia szimbolisták és parnasszisták
neveltjeként új témákkal gazdagította a szerb lírát. A tökéletes
forma megteremtésére törekedett. Gondolatait elegánsan, szellemesen,
kristálytisztán, könynyeden és virtuóz módon fejti ki a tömörítésnek
olyan fokán, hogy az már jelmondatként hat. A l' art
pour l' art művészet feltétlen híve. Szülőföldje szellemi láthatárának
kitágítását tekintette legfőbb céljának, és elkerülhetetlennek
tartotta a közgondolkozás európaizálódását. A sziporkázó szellem,
a brilliáns stílus esszéiben és útleírásaiban is érvényesülnek.
Főbb művei: Jadranski soneti ('Adrai szonettek'); Dubrovačke
poeme ('Dubrovniki költemények'); Carski soneti ('Cári szonettek');
Plave legende ('Kék legendák'); Pjesme Lejili ('Versek
Lejlához'); Moja otadžbina ('Hazám'); Pjesme ('Versek' 1901);
Pesme ('Versek' 1908); Gradovi i himere ('Városok és chimérák'
1932); A blago cara Radovana (‘Radován cár kincse’ 1932).
33

38
Из „Јадранских сонета”
Само ја и једно изнад мртве воде
Неспокојни мрачни, неми подједнако!
Ноћ... Мирисни ветар провејава лако,
И облаци тихо и нечујно ходе.
Далеко је копно: заман поглед оде
Да га тражи морем. Острво је свако
У вечерњу маглу увило се тако,
И дубоки снови над валима броде.
Мир, тишина смрти ... Али испод мора,
Често к'о да чујем глас далеког хора,
Тајанственог, страшног, у дугој тишини.
То се буде гробља под широком водом!
Почиње опело ... Ноћ под црним сводом
Шуми псалме , палећ' свеће у висини ...
(Az előző adrai szonett szerb eredetije)
* * *
Milan Rakić (Belgrád,
1876 — Srebrnjak,
1938) szerb költő. Írói
családból származott. Az
érettségit Belgrádban tette
le, majd Párizsban jogot
végzett (1898-1902).
Itt ismerte meg a francia
impresszionisták és parnasszisták
költészetét. Előbb
kereskedelmi képviselő,
majd diplomata lett
Prištinában, Skopjében,
Szalonikiben, Koppenhágában,
Rómában. A szerbiai
P.E.N. klub elnöke.
Mindössze 64 verset adott
ki, de így is korának
legismertebb költői közé sorolják. Dučićtyal együtt olyan fordulatot
idézett elő a szerb költészetben, mint Ady Endre a magyar
irodalomban. A romantikus líra helyett a baudelaire-i ihletésű
modern költői hangot részesítette előnyben, mégis egyéni jellege
nyilvánvaló. Az előző korszak patetikus stílusával szemben kifejezetten
formaigényes verseket írt, nem véletlen, hogy oly keveset.
A XIX. sz. második felére jellemző „tízesek” (deseterac) és
„nyolcasok” helyett csengően rímelő 11 és 12 szótagú sorokat
használt. Szerelmes versei őszinték, közvetlenek, a kor ízlése
szerint helyenként durván férfiasak, erotikusak. Témái a mulandóság,
az öregedés és a halál tudatától gyötört ember könyörgése a
pillanat örökérvényűségéért. Hazafias verseiben is sikerült elszakadnia
a népköltészet és a romantika sztereotípiáitól: a frázisok
helyét a költői kép vette át. Legismertebb versei: U kvrgama
('Kalodában'); Iskrena pesma ('Őszinte dal'); Očajna pesma
('A kétségbeesés dala'). Művei: Pesme ('Versek' 1903); Nove
pesme ('Új versek' 1912); Pesme ('Versek' 1924).
39

40
Szerelmi dal
Ring a virágos orgonák ligetje
S szerelem után, mely ég ajándoka
Sóvárog a csendes éj meg-megremegve,
Amíg a hold mosolygva száll tova —
Ring a virágos orgonák ligetje.
Ilyen sejtelmes, vággyal teli éjben
Epedve várta Trisztánját Izolda.
Jajszó közt nyílnak a sírok széltében
S emlékeznek a rég elmúlt napokra,
Ilyen sejtelmes, vággyal teli éjben.
A múlt lovagja, reménytől megszállva,
Selyemlajtorját hordozva magával,
Vakon rohant tündére várfokára
S dallal köszönté, buja szerenáddal —
A múlt lovagja, reménytől megszállva.
Búgj éjjele régen letűnt időknek!
Szívemben hordom népét egy volt kornak.
A sírból fel fehér tömegek jönnek
S velem epednek, vágyódnak, csókolnak.
Búgj éjjele régen letűnt időknek!
Vágyón és epedve! Ő vár elmerengve,
Mint hős Trisztánját a szőke Izolda.
Közelgő léptim fürkészi remegve,
Amíg a hold mosolygva hinti fényét
S a hűs szellő dúdolgatja regéjét
A lilafürtös orgonabokorba.
* * *
(Milan Rakić verse)
* Gyászmise
Az adriai szonettekből
Csak én és az árbóc a holt vizek felett,
Akik nyugtalanok, némák és sötétek.
Éjjel! A lágy szellő mesét mesélget
S halkan, hangtalanul járnak a fellegek.
A part még oly messze; hasztalanul veted
Oda tekinteted. A szigetek, révek,
Sűrű, láthatatlan ködbe öltözének
S mély álmok hajózzák a vízfelületet.
Szerte halotti csend ... De a mély habokba’,
Mintha egy távoli, bűvös kórus szólna,
Titokzatos, szörnyű, a mély csendességben.
Ébrednek a sírok a víz alatt sorba’!
Requiem* kezdődik ... Az éj gyászfátyolba’
Zsoltárt zsong s gyertyákat gyújtogat az égen.
* * *
37
(Jovan Dučić verse)

42
Kalodában
Kalodába vetettek, ó gyalázat!
Igen, ez történt a régelmúlt korban.
Bűnös valék? ... S mi képezte a vádat?
Nagy a homály s hallgat mindenki sorban.
Kalodába vetettek, ó gyalázat!
Nem látom ki, de szorít egyre, jobban,
A kalodám nyikorgásáról érzem.
A vad nyomásban testem összeroppan,
S a sebekből patakban omlik vérem.
Nem látom ki, de szorít egyre, jobban.
Köröttem jaj, sikongás és keservek,
A kalodák végetlen hosszú útja ...
S bennük sikongnak ember, asszony, gyermek,
De kínzójuk ki, azt egyik se tudja —
Köröttem jaj, sikongás és keservek.
Szoríts, szoríts erő, te láthatatlan,
S könyörtelen morzsold a testem széjjel,
Míg megszűnik az élet tagjaimban,
S elszáll, elfoly’ a végső cseppnyi vérrel.
Szoríts, szoríts erő, te láthatatlan!
Mily édesen kacaglak és nevetlek!
Az áldozat hóhérját kigúnyolja,
Ez koronája a kínzás, keservnek?
Ki semmi jobbat nem találtál volna? ...
Mily édesen kacaglak és nevetlek!
Verj, kínozz és szoríts kegyetlenebben!
De tudd, hogy jaj, könyörgés — mindhiába —
Ezen az ajkon el sohase rebben,
Sem gyarlóság, sem asszonyoknak átka —
Verj, kínozz és szoríts kegyetlenebben!
De míg az ember, asszony, gyermek, sorba
Sír és zokog köröttem megkínozva
S a rejtett lény előtt lehull a föld porába: —
Fohászuk, átkuk s jajszavukon által
Az én lelkem nyugodtan tovaszárnyal,
Mint zúgó hab felett a tengerek sirálya! ...
* * *
Milan Rakić egyik verseskötetének címlapja
43
(Milan Rakić verse)

44
У квргама
У кврге су ме бацили, о срама!
Да то је било у прастаро време.
Јесам ли био крив? и зашто? Тама
Ћути, и редом сва створења неме.
У кврге су ме бацили, о срама!
Неко их стеже, а не видим ко је;
Ал' чујем како шкрипе кврге гнусне.
Под силном стегом прште кости моје,
И крв из рана на махове љусне.
Неко их стеже, а не видим ко је!
Јаук и писка свуда око мене!
У редовима црним кврге стоје;
У њима пиште деца, људи, жене.
Неко их мучи, а не знају ко је.
Јаук и писка свуда око мене!
Стежи, о стежи, невидљива сило!
И немилосно кости моје мрви;
Док најзад моје не престане било,
И не исцури кап последње крви!
Стежи, о стежи, невидљиба сило!
О, како ти се слатко смејем сада!
Жртва се руга џелату што коље.
Зар то врхунац мучења и јада?
Зар ништа ниси измислила боље?
О, како ти се слатко смејем сада!
Љубавна песма
Шуме бокори цветног јоргована,
И ноћ звездана трепери и жуди,
За бујну љубав свету Богом дана.
Док месечина насмејана блуди,
Шуме бокори цветног јоргована.
У таку ноћ је пожудну и страсну
Изолда некад чекала Тристана.
Буде се гробља уз кукњаву гласну,
И сећају се прохујалих дана.
У таку ноћ је пожудну и страсну,
Носећи собом лествице од свиле,
Старински витез, пун вере и наде,
Хитао замку своје верне Виле,
И певао јој страсне серенаде;
Старински витез пун вере и наде!
Шуми, о ноћи прохујалог доба!
У срцу носим некадање људе;
Поворке беле дижу се из гроба
И са мном љубе, чезну, стрепе, жуде!
Шуми, о ноћи прохујалог доба,
Страсно и жудно! Она мене чека
К'о некад плава Изолда Тристана.
Стрепи, и слуша топот из далека ...
Док месечина насмејана сија,
И ћув мирисни заносно ћарлија
У бокорима цветног јоргована.
41
(A »Szerelmi dal« c. vers szerb eredetije)
* * *

Tintapatron teszt:
Dórics István
Dórics István
Dórics István
*** *** ***