LUKÁCS a mi munkatársunk - Wesley János Lelkészképző Főiskola

Összegzés
A II. világháború folyamán sokan álltak választás előtt: vajon akkor maradnak
hűek önmagukhoz, ha csöndben meghúzódnak, vagy ha vállalják
az általuk elítélt rendszerrel való szembefordulás kockázatát. Noha minden
beavatkozó esete más és más, az embermentők és segítők indítékait,
módszereit vizsgálva bizonyos típusokat tártak fel a kutatók. 20 Ez a fajta
tipizálás pedig gyümölcsözően hathat a pedagógiára arra vonatkozóan,
hogy miképpen fejleszthető a humánus viselkedés.
Ha ezeket a típusokat tekintjük, Remete Lászlót a morális embermentők
közé sorolhatjuk. Közülük egyesek pacifisták, mások vallásosak, megint
mások nem ideológiai alapon, hanem együttérzésből cselekedtek. Remete
László, mint láttuk, mélyen vallásos lelkészként, tanítóként vált ellenállóvá
a háború utolsó szakaszában. Rá is érvényes az, ami szinte valamennyi beavatkozóra
igaz: az adott feladatra összpontosított, nem pedig arra, hogy
milyen veszélynek teszi ki magát és környezetét, s így fokozatosan a növekvő
kockázat spiráljába került. Amint megszületett a döntés, az adott
esetben a partizán mozgalomhoz csatlakozás vállalása, egy új, a korábbi
normákhoz szervesen illeszkedő, mégis vakmerőbb én született. Ez a részben
új én lehetővé tette számára, hogy olyan cselekedetekre is vállalkozzék,
amelyeket átlagos körülmények között nem tartott volna elővigyázatosnak.
Kockáztatott, elviselve a félelmet, és miközben felderítőként menteni igyekezett
bandája idősebb tagjait, veszélyeztette is életüket. Remete tudatában
volt ennek, mégsem tudott mást tenni. Erre indította egész életében vallott
hite az isteni irányításban, meggyőződése a prédikált szó és a cselekedet
elválaszthatatlanságáról, és nem utolsó sorban a Jolsváról elhurcoltak, így
édesanyja és bátyja sorsa is. Nem akart az események passzív elszenvedőjévé
válni, ezáltal őrizhette meg integritását.
„Sándor bátyámhoz” írt levelének kiemelt mondata tragikus helyzetének
tömör foglalata: „Kikér engem is a Sátán, de bízom abban, hogy
Jézusé maradok.” 21
20
Eva Fogelmann: Az embermentő self. In: Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem
és emlékezet. Hannah Arendt Egyesület: Bp. 2005. 259-272.
21
Nandrásky, Mag, 47.
136