Régi kelengyésládák, újabb sokadalmak - Intarzia Fabula

intarziafabula.ro

Régi kelengyésládák, újabb sokadalmak - Intarzia Fabula

2003

VII. évfolyam

Régi kelengyésládák, újabb sokadalmak

A Red Route új-rokokós verbalizmusa kapcsán hirtelen a

Bauhausra nyitottunk, épp jókor: 2003-ban volt e német,

de 100 százalékban európai és XX. századi stílusirányzat

egyik reprezentatív magyar képviselõjének centenáriuma.

Breuer Marcell 1925-ben, 23 évesen tervezte

meg a Vaszilij széket, amit a Bauhaus másik nagy

személyiségérõl, Kandinszkijról, a festõrõl neveztek el.

Ez egy olyan modern, csõvázas bútordarab volt, amely

azóta se kopott ki a használatból, a Bauhaus termékenységét

példázandó. Egyébként annak idején nagy figyelemmel

követtük az elõbb Dessauban, majd Weimarban

megtelepedett mûvésztelep funkcionális sorsát és

eredményeit. A Bauhaus építészetének és gyakorlatias

bútormûvészetének nyomvonalát a mi idõnkben is föllelhetjük.

Nagy találmányuk a kockaház (panelház, elõregyártott

elemekbõl épült lakótömb, romániai magyar

szóhasználatban a blokk).

E típusforma kommunista megideologizálása nagyban

lezüllesztette és tartalmában szegényítette, ami a

Bauhausban érték és alkotó fantázia, kényelem volt. Tulajdonképpen

e kurta zárókövetkeztetésért idõztünk a

2003-as Breuer-centenárium okán a két világháború közötti,

lényege szerint az egész XX. századot besugárzó

stílus-, tér- és lakberendezéstörténeti irányzatnál. Ami

utána jön, az a régi idõk látványos restitúciója. Ki látott

hintára szíajazott ruhásszekrényt? - tette fel a kérdést a

lapszám egyik szerzõje, miközben jól tudta, hogy az a ruhásszekrény,

amit tán mégis a hintóra szíajaztak, tulajdonképpen

egy reneszánsz láda, tán épp az Apafi Mihály

feleségéé, Bethlen Katáé, az Õ kelengyésládája

1695-bõl. Ezt a formájú ládát száz esztendõ múlva már

népi menyasszonyi ládaként látjuk viszont, természetesen

jóval egyszerûbb díszítéssel. Így lesz a fõúriból népi,

s a réteg- illetve csoportjelleg így oldódik fel az általánosban,

a patrícius a népi-nemzetiben. A régi bútorokról,

a hajdani lakások festett, faragott vagy rótt faberendezésérõl

írt sorozatunk egyik meghatározó forrásmunkája

volt Bárányné Oberschall Magda, Magyar bútorok

címû szöveges-képes könyve (1939) DE idéztünk Az

iparmûvészet könyvébõl, és konkrétan Roth György tanulmányából

(1912-ben jelent meg Budapesten), gyakorta

a Népismereti Dolgozatokból, mely a múlt század

70–80-as éveinek masszív sorozata volt a Kriterion

Könyvkiadó gondozásában, és amelynek tartalmi leltárát

nagyon magyarázni sem kell, mert a sorozat fõcíme

mindent elárul- B. Nagy Margit és Kelemen Lajos tanulmánykötetei

eligazítottak a középkori erdélyi - világi,

egyházi - épületek lakberendezésének pontos és alapos

megismerésében. Ta-risznyás Márton Gyergyó történeti

néprajzában a népi gazdálkodás, a fakitermelés – tutajozás

- fafeldolgozás hármas egységében volt segítségünkre.

Mindezt csak azért emlegetjük, mert nem tudni,

lesz-e alkalom még dicsérni a bibliográfiát - címeket,

szerzõket - mint ami jó szolgálatot tett az Intarzia munkatársainak.

2003-ban kezdte közölni Gidó Csaba történész

a sorozatát folyóiratunkban (Egy iparág kezdete -

Fafeldolgozás Székelyföldön), Figyeljünk csak a meghatározásra:

„A faipar a fafeldolgozó ipari ágak öszszessége,

amely magában foglalja a (fa)lemezipart, a

farost- és forgácslemezipart, az épületasztalos-ipart, a

vegyes faipart és a kémiai üzemeket (a fa kémiai feldolgozását)”...

„A faipart megjelenésének módja szerint

erdei-, házi-, kézmûves és gyáriparra lehet felosztani.”

Ebbõl az erdei és a háziipar a legõsibb, nagy vonalakban

megõrizte archaizmusait.

Gidó Csaba szerint a XIX. század folyamán kialakultak

a székelyföldi faipar alapjai. (Természetesen a kifejezés

mai értelmében vett ipari szervezettségre utal.) A

kis falusi vízi fûrészek mellett megjelentek a nagy erdõkitermelõ

cégek és a modern gépi felszereléssel rendelkezõ

fûrészgyárak. A faipar fejlõdésére serkentõ hatással

volt a székelyföldi vasúthálózat ki-építése... A vasút

megjelenése elõtt a székely fát tengelyen vagy tutajon

szállították... A mamutvállalatok térnyerése ellenére sok

közös földbirtok fennmaradt, paraszti fûrészmalmok tovább

folytatták tevékenységüket. Részben ezek adták az alapját

a fakanáltól a zsindelyen és hordón át a gerendakészítésig

terjedõ népi faiparnak, melyrõl a székelység, és tágabb értelemben

Erdély a Monarchiában ismertté vált. „Mindehhez

szerencsés kapcsolás A komandói sikló (ipar)története, a

sikló 1886-1890 között épült, „ma is egyedülálló találmánya

a XIX. századi mérnöki zsenialitásnak.”


6 mérföldkõ

E székelyföldi ipartörténettel párhuzamos magasságokba

építették a folyóirat szerkesztõi az európai nosztalgiát.

Zrínyi Miklós és a Napkirály – írta e nosztalgia

címéül a szerzõ, mintegy megelõlegezve a fõvonalaiban

hullámos barokkot. Egy lapszámmal odébb már a díványon

üldögélõ Rákóczi fejedelmet látjuk (mibe kerül ez

képzeletünknek?) A fejedelem pedig olyasfajta védõszentje

lehetne az asztalosoknak, mint József is lehetett

az ácsoknak... Korabeli feljegyzésekbõl tudjuk, igencsak

kedvelte a bútorasztalosságot. Túlzás nélkül: ezért

is, hogy fejedelmi szakmáról beszélgetünk!

Ahogyan Párizs megért egy misét IV. Henriknek,

ugyanúgy érdemes volt azon tûnõdni akkoriban, hogy

megszerezhetõ-e az orosz piac? Még pontosabban -

visszaszerezhetõ? Valamikor Románia kiemelt beszállítója

volt ennek a piacnak, amit közvetlenül a rendszerváltás

után ideologisztikus megérveléssel leépített. Idõközben

esetleg még abban is lehetett bízni, hogy az oroszok

- ugyancsak ideologisztikus megfontolásokból -

nem engedik be a távol-keleti és fõleg kínai dömpingárut,

következésképpen azon túl is szükség lesz a keleteurópaiak

bevitelére. Anélkül, hogy túlméreteznénk e

második, és természetesen óvatos expanzió jelentõségét,

elmondjuk, mi indította ezt a morfondírt: vásárjáróban

voltak Udvarhelyrõl Famosék az oroszoknál, kívülük

még 26 cég álított ki, azzal a bevallott programmal,

hogy visszafoglalják a piacot. A Famos még 1994-ben

rusztikus bútort szállított Molvába, szerény tételben.200-tõl

Lajos Fülöp stílbútort juttattak ki az ukrán,

meg orosz célpiacra, igaz, eléggé bazári hangulatú volt

a vásár, rendezetlen, a beszámoló szerint legalábbis. Õk

pedig addig már megszokták a mindenben igényes nyugat

feltételeit, körülményeit. Be kell ismernünk a keleti

piaci stratégiához nincs hogyan kötni az akkoriban közbeszéd

szintjén is megjelenõ témát, ez pedig a belsõ téri

hõszigetelés gipszkartonnal, üveggyapottal, párnazáró

réteggel, külsõ falazattal. Az épületasztalosok akkoriban

már javában gyártották a termopán nyílászárókat, és

meg kell adni, hozzáértõbben, mint 3-4 évvel korábban,

amikor még Szászmedgyesrõl kellett ugyanezt megrendelni,

az udvarhelyi asztalos esetleg a korábbról ismert

szimpla táblaüveg megbírására tervezte a rámát, csak

akkor kezdett el csodálkozni, amikor a hõszigetelõ alkalmatosság

nem fért bele, vagy önsúly torzította az egész

konstrukciót... Azóta már tanult a szakirodalomból, korábbi

hibáiból is. Akkoriban újult a technológia a mûfajban,

mert a többrétegû, s a klasszikustól nagyban különbözõ

fém kiegészítõkkel ellátott nyílászárókra hajtott

mindenki, még ha jóval drágábbak is volta ezek az ajtókablakok,

mint a korábbi, úgynevezett péfélé-korszak termékei.

A Fafeldolgozás Székelyföldön felcímû sorozat éppen

idõszerû folytatásából jegyeztük a számunkra jó információt

a furnér (enyvezett lemez9 térhódításáról: a rétegelt

lemezgyártás a XX. század legelején, a farost- és

forgácslemez-gyártás az 1930-as években fejlõdött ki

Európában. Térségünkben az elsõ préseltlemez-gyárak

Galócáson és Balázsfalván létesültek (a tanulmány címe

szerint még az államosítás elõtt), majd forgácslemezgyárat

telepítettek Csíkszeredába, Csíkszentdomokosra,

Csíkszentsimonba... Székelyföld elsõ és sokáig egyetlen

bútorgyára 1869-ben alakult Marosvásárhelyen, ez volt

a Mestitz Mihály-féle bútor- és épületasztalos gyár. A

gyárat, illetve tulajdonosát kitüntették az 1900-as párizsi

világkiállításon, 1907-ben, szintén Marosvásárhelyen,

megalakult a Székely és Réti Bútorgyár, ez sokáig

a térség legjelentõsebb faipari készterméket elõállító

egysége volt (az államosítás után Simó Géza néven termelt,

ezt mi tesszük hozzá), Eléggé érdekes a helyzet: a

tartományi idõkben nem az erdõk közvetlen közelében

levõ kisvárosokat (egykori rajoni székhelyeket) fejlesztették

fel a faiparban, hanem a tartományi székhelyt. Ez

és egyebek okán aztán állandósultak a feszültségek

Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy,

Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós és Marosvásárhely

között. Mindamellett jó, ha nem locsoljuk túl tápszerrel

illúzióinkat: a kisvárosok asztalosipara körülbelül úgy

nem bírta a Marosvásárhelyen intézményesített nagyiparral

a lépést, ahogyan a konkurenciát se a XX. század

elején a Monarchia császárvárosával, Béccsel szemben:

1913-ban - írja a tanulmány szerzõje - a marosvásárhelyi

Kereskedelmi és Iparkamara kerületében a négy székely

megyében négy bútorkészítõ gyáron kívül 656 asztalos

tevékenykedett. S itt következik a perdöntõ megállapítás:

a székelyföldi asztalosipar a Bécsben készült

bútorokkal szemben a versenyt nem bírta. Csekély kivételtõl

eltekintve képtelen volt felemelkedni a „mûasztalos”

szintre, ezért termékeivel a vásárokra szorult... A

vásári bútorgyártás hosszú idõre meghatározta a székelyföldi

lakberendezési divatot.

Oláh István

More magazines by this user
Similar magazines