GROTIUS Borhi László A nagyhatalmak kelet-közép-európai ...

grotius.hu

GROTIUS Borhi László A nagyhatalmak kelet-közép-európai ...

GROTIUS

Borhi László

A nagyhatalmak kelet-közép-európai politikája 1918 után

(Kutatási összefoglaló)

Bevezetés

Az európai nagyhatalmak–Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Olaszország–

1918 utáni közép-kelet-európai politikájára irányuló kutatási projekt (OM NKFP) célja az

volt, hogy felmérjük, térségünk milyen politikára számíthat a jövőben az Európai Unió

nagyhatalmainak részéről a múlt tapasztalatai alapján. Melyek a nevezet országok

külpolitikájának azok az elemei, amelyek dacolva az idővel a jövőben is meghatározzák majd

térségbeli politikájukat? Egyáltalán lehetnek-e a múltban olyan támpontok, amelyek a jövő

külpolitikájára nézve útmutatást adnak, vagyis létezik-e korszakokat átívelő folytonoság a

nagyhatalmi politikában? Arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy miként helyezhető el a

régió az említett országok általános külpolitikai értékrendjében. Nem utolsó sorban el akartuk

helyezni Magyarországot a többi közép kelet európai ország között a fontosság

szempontjából, és választ kerestünk arra, hogy a korábbi prioritások továbbra is érvényben

maradnak-e? Milyen megfontolások alapján támogatták a nagyhatalmak egy-egy kis ország

nemzetközi törekvéseit egy másik kis ország rovására? Vajon a rokonszenv szempontjai

játszanak-e szerepet, mintahogyan ma is sokan hiszik, vagy a vezető országok hatalmi

szempontjai, esetleg e két elem valamilyen ötvözete? Projektünk másik fontos célja az volt,

hogy első alkalommal a magyar történetírásban a nagyhatalmak szempontjából, a huszadik

századot átívelően dolgozzuk fel térségünk nemzetközi kapcsolatainak történetét. E

tanulmányok kindulópontja, hogy a kis álamok sorsát elsősorban nem saját külpolitikájuk

döntötte el, hanem a nagyhatalmak irántuk folytatott politikája. A nemzeti külpolitikák

alkalmazkodóképessége, vagy annak hiánya csak átmenetileg befolyásolhatta a kis országok

sorsát.

Számot kel vetni azzal, hogy a történelem során vannak ismétlődő minták, amelyek az egyes

történelmi eseményeket összekötik, de minden egyes történelmi esemény egyben egyedi és

megismételhetetlen. Vonatkozik ez a külpolitika történetére is. Bár az álamok külső

mozgásterét bizonyos állandók befolyásolják, mint például a földrajzi elhelyezkedés, a

védhető, vagy sebezhető határok, a nagyhatalmi környezet, (amely akár még a

közgondolkodáson is rajta hagyhatja a nyomát) ezek a tényezők nem engedik meg, hogy

törvényszerűségeket álapítsunk meg és azt sem, hogy kielégítő magyarázatot adjanak az

egyes történelmi helyzetekre. Németország külpolitikájának története például aligha

redukálható egyetlen olyan szempontra, mint például a földrajzi elhelyezkedésből származó

biztonsági deficitre adot válaszok sorozatára. Vagyis a múlt nem tekinthető olyan lemeznek,

amelyet a jelennek csak le kell játszania.

Hitler Németországának külpolitikáját nem magyarázza meg a biztonságért való aggódás

szempontja, és szinte semmi köze sincs a császárkorszak sokkal hagyományos

imperializmusához. A nemzeti szocialista korszak német külpolitikájának a rasszista

ideológia németországi térhódítása magyarázza meg, vagyis egy olyan tényező, amely csak

ritkán határozza meg egy állam viselkedését a nemzetközi színtéren. Ugyanakkor az NSZK

második világháború utáni külpolitikáját sem lehet megérteni anélkül, hogy figyelembe

vennénk a hitleri hagyaték terhét a német gondolkodásra. Biztonság és a hatalmi terjeszkedés

egyébként ugyan annak az érmének a két oldala: ami a hatalmát növelő ország szempontjából

csak védelmi intézkedés, a vele szemben áló hatalom nézőpontjából az agreszióra való

előkészület, amely elenintézkedés megtételéteszi szükségessé. Tekintve, hogy az államok

1


GROTIUS

viselkedését számtalan előre nem látható tényező szabályozza, a történészek szinte mindig

tévednek, amikor az eljövendőt próbálják megjósolni. Tehát a múlt elemzése csak háteret

szolgálhat a jelen alaposabb megértéséhez és értelmezéséhez, és csak támpontot adhat a

jövőre nézve.

Európa nagyhatalmainak harca a kontinentális hegemóniáért önrombolónak bizonyult és

felőrülte az érintetek erejét, végső soron tehát világhatalmi státusát. Olyan folyamatokat

indított el, melyek eredményeként elvesztették azt a képességüket, hogy a világ ügyeit a

kedvük szerint alakítsák. Sőt, a harmadik balkáni háború tanúsága szerint, Európa saját

válságait sem képes önmaga rendezni. Ez elsősorban a relatív gazdasági és katonai potenciál

drasztikus csökkenésének tudható be. Az utolsó félig-meddig európai hatalom, a Szovjetunió

is saját külpolitikájának áldozata lett, összeomlása világhatalmi törekvések szolgálatába

álítot eszmei és gazdasági tüzelőanyag gyors elégetésének köszönhető. Az elsősorban

Németország és Franciaország ambíciói által szított hatalmi harc a kontinentális egyeduralom

megszerzésért több, előre nem látható következménnyel járt. Európa ügyeinek intézése egy

félig Európán kívüli diktatúra, a Szovjetunió, illetve egy korábbi gyarmat, a második

világháború által mérhetetlen gazdasági és katonai és gazdasági túlsúlyra szert tett hatalom,

az Egyesült Álamok kezébe került. Mindketőt a német agreszió hívta be Európába. Bár

öszeomlását követően az orosz birodalom még mindig a világ második legnagyobb katonai

hatalma, az európai politikából (legalábbis időlegesen) kiszorult. Az Egyesült Álamok

szerepe nem szűnt meg, és ennek jövője egyre jobban megosztja a kontinenst. Egy francia,

Paul Cambon már 1901-ben előre láta az amerikai hatalom felemelkedését: „Ötven év múlva

az Egyesült Államok uralja majd a világot és Európa ügyeibe való beavatkozásuk története

lesz majd a jövő század politikája”. (Adamthwaite) A múlt század küzdelmei nem csak a

politikai és gazdasági hatalomról szóltak. Európa hatalmas tömegeket mozgósító ideológiák

küzdelmének a színtere is volt. Az első világháború, majd a harmincas évek gazdasági

válsága sokak szemében diszkreditálta a liberális elveken nyugvó demokrácia intézményét.

Úgy, tűnt, hogy Európa jövője két totális eszme, a kommunizmus és a nácizmus

küzdelmében dől majd el, amelyek látszólag alternatívát hirdetek a korábbi rend kulturális

dekadenciája és gazdasági csődje helyet.

Európa önromboló küzdelmeit paradox módon Ausztria-Magyarország indította el abból a

célból, hogy nagyobb biztonságra tegyen szert a Szerb kihívás megszüntetésével, és ezzel

megszilárdítsa bel- és külpolitikai helyzetét. Ehelyett a végeredmény a Monarchia felbomlása

lett. A Monarchia, illetve a cári birodalom felbomlása miatt keletkezet hatalmi űrben létrejöt

utódállamok látták a legnagyobb kárát az európai hatalmi harcnak. Ausztria-Magyország

felbomlása a győztesek pilanatnyi érdekeit szolgálta, ám hamarosan kiderült, hogy a

stabilitását elvesztő, kicsinyes konfliktusok által kísértett, gazdaságilag elaprózódott térség

külső eszközökkel nem stabilizálható. Az egymásal elenséges, vagy ingatag talajon áló

szövetségben áló utódálamok nem sokáig élvezheték nemzeti függetlenségüket. Előbb a

keleti életteret (és nem a versailles-i rendszer revízióját) követelő, faji háborút viselő

Németország áldozatai letek, majd hoszú időre a proletár világforadalom zászlaja alat

terjeszkedő Szovjetunió birodalom kliens álamaiként szolgáltak. 1918 és 1990 között Kelet-

Közép-Európa államai csak rövid idei voltak mesterei saját sorsuknak. „Koldus álamok”

voltak, amelyek biztonságuk és gazdasági fennmaradásuk érdekében mindig valamelyik

nagyhatalom támogatására szorultak. Kicsinyes torzsalkodásaik miatt huzamos ideig egyik

rokonszenvétsem tudták elnyerni. A nagyhatalmak regionális politikáját azonban alapvetően

nem a rokonszenv határozta meg, bár ez a tényező sem volt teljesen elhanyagolható, hanem

saját biztonságpolitikai érdekeik, amelyeket a régió önrendelkezésének szempontja elé

helyeztek. Végső soron a Nyugat a huszadik század folyamán két alkalommal is úgy ítélte

meg, hogy biztonságát az elégíti ki a legjobban, ha lemond a kelet európai térségről az

aktuálisan legagresszívabb hatalom javára. Az 1930-as években a megbékítés politikája

2


GROTIUS

keretein belül Németország, majd 1945-ben, a világégést követően, hatalmi impotenciába

sülyedve a Szovjetunió javára mondot le az Elbától keletre fekvő területekről. Az 1989–

1990-ben lezajlot rendszerváltást követő korszak nagy eredménye, hogy Kelet-Közép-

Európa többé már nem leírható térség, hanem a kontinentális biztonság és stabilitásnak a

nagyhatalmak által garantált része.

Az első világháborút követően a kelet-közép-európai térséget a nagyhatalmak

biztonságpolitikai szempontjai alapján rendezték újra, és emiatt a nemzeti önrendelkezés elve

csak részben valósulhatot meg. Bár számítani lehetet a legyőzötek revansizmusára, remélni

lehetet, hogy a győztesek számára kedvező területi rendezés lehetővé teszi majd az előbbiek

feltartóztatását. Ezt követően mind a franciák, mind a britek a régió stabilizálására

törekedtek, de egymás nagyhatalmi törekvéseinek a rovására. Ráadásul azt várták, hogy a

térség stabilizálását a régió államai maguk végzik el, nagyhatalmi garancia nélkül. Igyekeztek

olyan térségbeli országra támaszkodni, amelyek képesnek látszot a vezető szerep betöltésére,

de ilyet nem találtak. Anglia például már a húszas évek közepére kiábrándult

Csehszlovákiából, mivel nem volt képes a kiegyensúlyozó szerepre vonatkozó elvárásnak

megfelelni. Egymással szemben Párizs, London és Róma is a hatalmi egyensúly politikáját

folytatta. Vagyis egyetlen hatalom sem tehetett szert hatalmi túlsúlyra és ennek érdekében

mindegyik klienseket keresett, a kezdetben talán a legnagyobb sikerrel Franciaország. Ezzel

párhuzamosan a kelet közép európai államok is igyekeztek lavírozó politikát folytatni. A

francia kliensnek minősülő Csehszlovákia a húszas évek közepén nem kötöt olyan védelmi

szerződést Párizzsal, amely Németország elen irányult volna.

Amikor a harmincas években a német túlsúly elviselhetetlenné vált, életbe lépett a

vonatszerelvény effektus, és a térség országai Németország mellett kötelezték el magukat.

Csak a kiszolgálás mértékében mutatkoztak különbségek. Olaszország nem volt képes

ellensúlyozni a német hatalmat, és minden korábbi fenntartása ellenére német segédlettel

igyekezet megvalósítani külpolitikai törekvéseit. A háborút követően leegyszerűsödöt a

hatalmi képlet. Nyugat-Európa hatalmai nem tudtak, és nem is akartak beleszólni Kelet-

Közép-Európa sorsába. Nagy-Britannia kifejezetten megtagadta támogatását az Egyesült

Államoktól, amikor korlátozni kellett volna a szovjetek regionális törekvéseit. Nyugat-

Európa elfogadta a térség politikai státusát, és csak a Szovjetunió, illetve a kommunista

rendszerek merevsége szabot gátat a kapcsolatok gyorsabb normalizálásának. Végső soron a

Szovjetunió stabilizálta a közte és Németország közöt elterülő térséget, ami a két

világháború között nem sikerült. Bár De Gaulle Franciaországa meghirdette az Európa az

európaiaké programot, ami az Egyesült Államok távozása mellett a szovjet szerep

valamilyenfajta korlátozását vonta volna maga után Kelet-Európában, Franciaország sokkal

nagyobb lelkesedésel űzte az előbbi, mint az utóbbi célt. Számára ugyanis a Moszkvával

kiépített különleges viszony beleszólást engedett a világpolitikába. Németország a keleti

szerződések megkötésével elismerte az európai status quót. Az ot érvényesülő szovjet

elenőrzés szinte kívánatos volt, csak a lakoság sanyarú sorsán kelet volna változtatni

valamelyest.

A szovjet rendszer összeomlása, amely a Nyugat szempontjából számos kockázati elemmel

járt, helyreállította kelet európai országok szuverenitását, de a versailles-i rendszer végleg

összeomlott. Ezúttal azonban nem következett be elenséges hatalmi rivalizálás az öszedőlt

rendszer romjain, sőt, Kelet Európa biztonságát és gazdasági stabilitását az európai

nagyhatalmak garantálják. Továbbra is érvényben maradt a stabilitás elve kül- és belpolitikai

szempontból egyaránt. Nyugat Európa és az Egyesült Államok is elvárta a nyugati integrációs

szervezetekhez csatlakozni vágyóktól, hogy meghonosítsák az ottani demokratikus

intézményeket. Az 1945 utáni fejlődés nagy eredménye, hogy a demokratikus

3


GROTIUS

berendezkedésű országok nem folytatnak háborút egymás ellen. Kelet Közép Európa nemzeti

külpolitikái nem tehetik kockára a béke és stabilitás állapotát.

1. A párizsi békerendszer

Régóta tartja magát két tévhit. Az egyik, hogy Franciaország egymaga felelős a trianoni

békéért, a másik, hogy Magyarország Clemenceau személyes ellenszenvének volt az

áldozata. Történeti kutatásokból azonban évtizedek óta tudni, hogy bár a szimpátia kérdése

nem volt teljesen irreleváns az új békerend megalkotói számára, egyéb szempontok

bizonyultak döntőnek. Másrészt e békerendezés nem Franciaország műve volt, hanem Nagy-

Britanniáé és Franciaországé közösen. A két másik hatalom, amelyik részt vett a magyar

határokat kijelölő bizotságok munkájában, Olaszország és az Egyesült Álamok jószerivel

csak statisztált. De a békerendszer létrejötében véletlenszerű elemek is fontos szerepet

kaptak. Kecskés Gusztáv rámutatott tanulmányában, hogy a francia külpolitikai

hagyományosan abból a szempontból ítélte meg Kelet Európát, hogy hol állt a francia- német

rivalizálásban. (Kecskés) Az 1860-as kiegyezést követő években a francia külpolitika úgy

tartota, hogy a Monarchia fontos eleme az európai egyensúlynak, jövőjét a francia biztonság

prizmáján keresztül szemlélték. Az első világháború kitörésekor gyökeresen megváltozot a

már akkor is tekintély vesztet Monarchia megítélése: nem töltöte be funkcióját, sőt,

Németország előőrseként funkcionált. De a francia kormány csak 1917–1918-ban fogadta el

a Monarchia felbomlasztásának programját. Ezzel egy időben a francia politikai egyre

nagyobb figyelmet szentelt a lengyel kérdésnek, 1917 márciusában önálló lengyel hadsereg

felállítása mellett döntött és elismerte a Lengyel Nemzeti Bizottságot. Egy helyreállított

Lengyelország ugyanis az orosz szövetséges 1917-es kiesése miat felértékelődött

Németország keleti ellensúlyaként. A versailles-i tárgyalások során a franciák számára a

rajnai kérdés után fontoságban Lengyelország megerősítése következet. A lengyel példa

felerősíthete a Monarchia szláv népeinek függetlenségi törekvéseit, amelyek

megszilárdíthatták a Németországgal szembeni keleti védelmet. Oroszország elvesztése

megerősítete Clemenceaut és Pichont abban, hogy végrehajtsák a Monarchia felosztását. A

germán expanzió eleni védőövet megfelelően egészíthete ki az új államok létrehozása

Keleten. Döntő momentumnak számítot a Monarchia felbomlasztásában, hogy

megszakadtak a Monarchiával folytatott titkos béketárgyalások, Oroszország felmondta a

francia–orosz szövetséget, Németország és a Monarchia szoros gazdasági együtműködést

előirányzó szerződést írt alá, és megvalósulni látszot a német Miteleuropa-terv. (Kecskés).

Biztonságpolitikai megfontolások alapján nem csak a Monarchia felbomlasztása jöhetett

szóba. A francia vezérkar egy 1917-es irata szerint értelmetlen lett volna Németország

meggyengítése, mivel kelő elensúlyt képezhetet Angliával szemben, ugyanakkor egy

Lengyelország bekebelezése által megerősítet Ausztria segíthetet volna Németország

ellensúlyozásában. A francia politikát anglofóbia hatotta át: egyes elképzelések szerint

Európát három pillérre, Franciaországra, Németországra és Ausztriára kellett volna felépíteni.

Németországot meg kelet volna kímélnie a békeszerződésnek, elenkező esetben a tenger

uraként Franciaország gazdasága és gyarmatai kiszolgáltatott helyzetbe kerülhettek Angliával

szemben. Ám a tárgyalásos béke Németországgal megbukott azon, hogy az utóbbi nem

akarta visszaadni Elzász-Lotaringiát. (Adamthwaite)

Kezdetben Nagy-Britannia esetében sem volt háborús cél a Monarchia megszüntetése.

Elenkezőleg, még 1918. január 4-én a háborús kabinet kijelentette, hogy a háború után

Ausztria-Magyarországnak olyan helyzetbe kel kerülnie, hogy dél kelet Európára erőteljes

befolyást gyakorolhasson. Nagy-Britannia csak akkor döntött a Monarchia feloszlatása

mellett, amikor a különbéke tárgyalások zátonyra futottak. Bár a Foreign Office

magyarelenes tisztviselőinek befolyása nőt, a Háborús Kabinet legtöbb rangidős minisztere

4


GROTIUS

ellenezte, vagy legalábbis rossz néven vette a Habsburg Birodalom feldarabolását.

Megosztott volt a Foreign Office is: Sir Robert Cecil külügyminiszter-helyettes a Monarchia

szövetségi alapon történő átszervezését sürgete, „ha nem akarunk olyan tragédiát, amit még

elképzelni is túl szörnyű”. Még azok is tudatában voltak egy gyenge és ellenséges államokból

álló zóna veszélyeinek, akik elavult formációnak tartották a Monarchiát, és

nemzetállamokkal akarták helyettesíteni. Lord Curzon külügyminiszter 1918. decemberében

úgy vélte, hogy az új rendezés csak akkor lehet jobb, mint a régi, ha a létrehozás alatt álló kis

államokat rá lehet bírni arra, hogy szövetségi kapcsolatra lépjenek egymással. Kétségtelen,

hogy számos befolyásos brit diplomata, publicista és történész magyarellenes volt és

ellenezte a Monarchia fennmaradását. De a magyarellenesség korántsem volt általános.

George Clerk szerint Magyarország magasabb civilizációs szintet képviselt, mint újdonsült

szomszédjai. (Bátonyi) Magyarország presztízse csökkent a brit vezető körökben, de nem ez

okozta a Monarchia, illetve a történelmi Magyarország vesztét.

Tekintsük át röviden, hogy miként alakultak Magyarország határai. 1918 novemberében a

csehszlovák csapatok önkényesen átlépték Magyarország határait, és követelték

hadműveleteik jogoságának elismerését. Vix alezredes, a budapesti katonai miszió vezetője

közölte, hogy a belgrádi konvenció nem vonatkozik Magyarország északi határaira, a

csehszlovák határt nem léphetik át, területi követelésekkel is csak a békekonferencián

léphetnek fel. Hasonlóan vélekedett felettese, Henrys tábornok is. Clemenceau köztársasági

elnök azonban érvénytelennek nyilvánította a belgrádi konvenciót és úgy foglalt állást, hogy

a konvenció Franchet D’Esperey magánakciója volt, a csehszlovák hadsereg szövetségesnek

tekinthető, „joga van (a még nem körülhatárolt!) szlovák területek elfoglalására.” Valójában a

konvenciót Párizsban fogalmazták és szó sem volt aról, hogy D’Esperey nem kötheti meg.

Időközben azonban megváltozot a franciák kelet európai koncepciója. Eredetileg

Clemenceau a térség egészében francia jelenlétet képzelt el, ezért a konvenció a stratégiai

pontok megszálását francia csapatok számára tartota fenn. December elejére azonban döntő

fordulat következett be: összeomlott az Oroszországgal kapcsolatos politika, és Románia

jelentősége felértékelődöt. Ráadásul Nagy-Britannia nem vállalt garanciát a francia-német

határ sérthetetlenségéért. Hiányzot a térség megszálásához szükséges katonai erő is, így

Clemenceau kénytelen volt engedni szövetségeseinek, akik ellenezték, hogy Franciaország

egymaga szállja meg a régiót.

A határok kijelölése stratégiai alapon történt. A jugoszláv–román határ kapcsán a

határmegálapító bizotság egy olasz tagja világosan fogalmazot: „minden vasútvonalnak,

amely elengedhetetlen egy ország gazdasága és stratégiai biztonsága szempontjából, az adott

álam területén kel maradnia, még ha idegen lakosok által lakot területen halad is át.” Ez az

elv döntött például a színmagyar Csallóköz hovatartozásáról is, amelyet Sátoraljaújhely és az

ipolyi vasútvonal összefüggésében szemléltek, és Csehszlovákiának adták. Sátoraljaújhelyt

kettéosztották, hogy az ottani vasúti csomópont a szövetséges Csehszlovákiához kerülhessen.

Clemenceau már 1918 novemberében a német terjeszkedés akadályaként emlékezett meg

Romániáról, holott Bukarest 1918-ban átállt a Központi Hatalmak oldalára. A stratégiai

érdekek miatt a magyar–román határ-megállapításnál sem vették figyelembe az etnikai

elveket. Bár a határmegállapító bizotság amerikai képviselője etnikai alapon javasolta a

Szatmárnémeti–Nagyvárad vonal Magyarországhoz csatolását, a franciák a „román határ

védelmében” Romániának ítélték. Hiszen, ahogy képviselőjük, Laroche kifejtete, Románia

léte stratégiai kérdés, amely „garanciákat követel akkor is, ha Románia és Magyarország nem

áll háborúban egymással. Ha Németország a lengyelekkel és a csehszlovákokkal harcol, és a

szövetségeseknek utánpótlással kell ellátniuk ezeket az államokat, Magyarország jóindulatára

számítani” kockázatal járna. Ezért kel minél több vonal Románia, iletve Lengyelország és

Szlovákia között. A francia álláspont találkozott a britekével, akik igyekeztek érveket

szállítani annak alátámasztására. A baráti országok által birtokolt vasútvonalakon a

5


GROTIUS

szövetségesek, ha úgy adódott, felvonulhattak Oroszország vagy akár Németország ellen.

Ehhez képest a térség etnikai szétdarabolása nem számítot. Úgy tűnt viszont, hogy lehetőség

nyílik Németország és Oroszország feltartóztatására. Bár a békekonferencián Lloyd George

brit miniszterelnök, amikor szembesült a Magyarországtól elcsatolt területek kiterjedésével,

kilátásba helyezte a határok Magyarország javára történő korigálását, de ehhez már túl késő

volt, hiszen ezeket a területeket már nyilvánosan a szomszéd államoknak ígérték.(Documents

Diplomatiques, Ormos).

1. 2 A két világháború között

Aligha meglepő, hogy a franciák a biztonsági szempontokat minden más megfontolásánál

előbbre tartoták. Franciaország 300 kilométeres határát Németországgal nem védik

természetes akadályok. Poroszország 1871-es győzelme megtörte Franciaország XVI.

század óta gyakorolt kontinentális hegemóniáját, 1914-ben 68 millió német négyszer annyi

acélt és hétszer annyi szenet termelt, mint 40 millió francia. Még mindig a második

legnagyobb szárazföldi hadsereggel rendelkezett Nyugat-Európában, lakossága csak a

negyedik volt a kontinensen és népességének növekedése messze elmaradt Németországtól.

De nem csak gazdaságilag és katonailag kezdett háttérbe, hanem lassan a francia nyelv.

Franciaország kontinentális és nem világhatalomnak tartotta magát, Európa és a földközi

térség fontosabb volt számára a gyarmatoknál.

A háború utáni béke a francia győzelem elenére sem lehetet francia béke: „áldozatokat”

kellett hoznia a szövetségesek javára. Bár Foch és Clemenceau bosszúról beszélt, amely

szerintük a „francia lét legfőbb célja volt, melyről oly sokat álmodtak”, mivel nem tudták,

hogy Németország az összeomlás szélén áll nem foglalták el Berlint és nem követeltek

feltétel nélküli megadást. Ez pedig alapvetően befolyásolta a békerendszert. További

korlátokat jelentett a békecsinálás szempontjából, hogy a briteket és az amerikaiakat

aggodalommal töltötték el a francia területi követelések, amelyek azzal fenyegettek, hogy

Franciaország hatalmi túlsúlyra tehet szert Európában. Vagyis a francia biztonsági törekvések

ellentétesek voltak a hatalmi egyensúly elvével. Emiatt nem valósulhatott meg a

szövetségesek hatalmi koncertje Kelet-Európában. Nagy-Britannia támogatta az Elzászra

vonatkozó francia törekvéseket, de ellenezte a Rajna, illetve a Saar-vidékre vonatkozókat,

mivel úgy tartotta, hogy Németország meggyengítése a legjobb recept a bolsevizmusra és a

francia hegemóniára. Hedlam-Morley, a Foreign Office történeti tanácsadója úgy vélte, a

francia szakértők „úgy alkudoznak, mint a zsidók…és általában zsidók is…a francia

külügyminisztériumból és az alacsonyabb rendű emberekből teljesen hiányzik az

igazságérzet, a fairplay és a nagylelkűség.” A két nép világlátása, értékei különböztek, és

csak nehezen sikerült közös nevezőre jutniuk. Lord Curzon úgy vélte, hogy a franciák

törekvéseiket „túl gyakran az egyeneség és a lojalitás hétköznapi szabályainak figyelembe

vétele nélkül folytatják, ami viszataszító és sértő a normális brit ösztönök számára.” André

Maurois megjegyezte, hogy „ostoba hiba azt gondolni, hogy az angolok butábbak, mint mi

vagyunk”. Bonar Law azt tátogta Poincarénak, amikor elhagyta a Gard du Nordot, hogy

„elmehet a pokolba.” (Adamthwaite)

Franciaország számára a nyugati és a keleti rendezés egymástól elválaszthatatlan volt.

Németországot mindkét oldalról fel kellett tartóztatni, és Franciaországnak szüksége volt

arra, hogy kisegítse keleti szövetségeseit. A Rajna-vidék elfoglalására nem csak azért volt

szükség, hogy megvédje Franciaországot, hanem azért is, hogy ugródeszkaként lehessen

használni a cseh és lengyel szövetségesek védelmére. Bár a versailles-i békerendszert

általában francia diktátumnak tartják, a francia kortársak közül többen „Boche békének”

gondolták, Foche egyenesen úgy vélte, hogy ez „nem béke, hanem egy húsz éves

6


GROTIUS

fegyverszünet.” (Adamthwaite) Az a tény, hogy az Egyesült Álamok nem ratifikálta a

szerződést, tehát elmaradt a békerendszer amerikai garanciája, aláaknázta a franciák vezető

szerepét. Franciaország elszigetelődöt nemzetközileg: az új kelet-európai szövetségesek nem

helyettesíthették Oroszországot, Angliát és az Egyesült Államokat. Véget ért a francia–brit

antant, Curzon brit külügyminiszter úgy vélte, hogy Franciaország politikája ellentétes

országa érdekeivel. Franciaország és Nagy-Britannia ismét vetélytársként szerepelt a

nemzetközi befolyásért. Párizst aggasztották London globális ambíciói (bár Clemenceau

szabad kezet adott Angliának a Közel-Keleten cserében a Rajna-vidékért), Anglia pedig

tartot a francia katonai erőtől. (Adamthwaite). Franciaország számára a biztonság és a

hegemónia szinonim fogalmak voltak.

Franciaország és Anglia nem értett egyet a német jóvátétel kérdésében, de Kelet-Európa is

ellentétek forrása volt. A francia vezetés brit garanciát várt az ottani rendezésre, de Lloyd

George kifejtette, hogy országát sohasem érdekelték különösebben az ottani fejlemények.

Franciaország a keleti biztonság megvalósításának két módját látta. A Poincaré és

Clemenceau nevével fémjelzet politika a győztes utódálamokra helyezte a hangsúlyt, míg,

Millerand és Paléologue Magyarország köré építette volna a francia vezetés alatt álló Közép

Európát. Utóbbiak olyan konföderációt képzeltek el, amely a maximális program szerint

osztrák, magyar, csehszlovák, jugoszláv és román részvétellel, minimális programként pedig

lengyel, magyar és osztrák tagsággal. Vagyis, röviddel a közép-kelet-európai régió

feldarabolása után a francia politika már egy újabb nagy területi egység összekovácsolásán

fáradozott. A francia jelenlét megteremtésének számos eszköze volt: a gazdasági és kulturális

behatolás, míg katonai missziók küldése a politikai befolyás növelését szolgálta.

A Millerand–Paléologue féle magyarközpontú politika hamarosan megbukott és nem váltak

valóra a franciák nagyszabású gazdasági tervei sem Magyarországon. Paléologue utódja,

Berthelot immár a Párizs által eleinte kétkedéssel fogadott, nyíltan magyarellenes kisantantra

(Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) helyezte a hangsúlyt. Az új kormányfő, Briand,

még egy darabig dunai konföderáció létrehozásán fáradozott, és titkokban támogatta a

Habsburg-restaurációt. Azt, hogy a kisantant, és főleg Csehszlovákia a katonailag teljesen

kiszolgáltatot Magyarországot tekintete első számú elenségének, még a francia diplomácia

is értetlenséggel szemlélte. A kisantant észerűtlenségére utal, hogy szövetségi rendszereket a

tagországoknál egyenként is erősebb, veszélyt jelentő országok elen szoktak létrehozni. Bár

Franciaország kölcsönös katonai egyezményt kínált Prágának, Beneš csak abban az esetben

lett volna hajlandó ilyet aláírni, ha az Magyarország ellen irányul, és nem akarta a

különösképpen gazdasági szempontból fejlődésnek indult csehszlovák–francia viszonyt egy

olyan egyezménnyel elrontani, ami Párizs szándékai szerint Németország ellen irányult

volna. Ily módon a két ország között 1924-ben aláírt szerződés nem tartalmazot kölcsönös

segélynyújtási egyezményt. Egy Magyarország elleni katonai garanciát a franciák egyenesen

abszurdnak tartottak volna. (Ádám) Franciaország nem vállalt automatikus katonai garanciát

kelet európai szövetségesei részére. Nem garantálta Lengyelország keleti határait, sem pedig

Romániának Besszarábia katonai garantálására vonatkozó igényét a Szovjetunióval szemben.

Franciaország törekvéseinek gátat szabott, hogy szövetségesei nem akartak a többi

nagyhatalommal szembe kerülni amiat, hogy túlságosan függő viszonyba kerülnek Párizstól.

Márpedig a két világháború közötti destruktív nagyhatalmi rivalizálás miatt az egyik

nagyhatalom szimpátiája a másik elvesztését jelentette. A kelet-európai francia szövetségi

rendszer alappillére Lengyelország volt, az 1921-es kétoldalú szerződés a francia–lengyel

status quot védte Németországgal szemben. Ugyanakkor a kisantantot is a francia

külpolitikához kívánták kötni. Először a földrajzi helyzeténél fogva kulcszerepet kapó

Csehszlovákiát, majd a keleti fal többi alkotóelemét, Romániát és Jugoszláviát.

Csehszlovákia azonban vonakodott teljes egészében Párizs ellen elkötelezni magát, és ennek

7


GROTIUS

nem csak a német kérdés volt az oka. Prága nem akart választani Párizs és London között

tekintve, hogy szüksége volt a brit támogatására a gazdaság számára elengedhetetlen

kölcsönök miat, és az Olaszországhoz fűződő jó kapcsolatokat sem akarta elrontani, mert a

Habsburg-kérdésben együtműködöt Rómával. A csehszlovákok atól is tartotak, hogy a

franciákkal kötendő szerződés belevonhatja őket a lengyel–orosz konfliktusba.

Kudarcot vallott a francia diplomácia a Balkánon is, hiszen 1924-ben nem sikerült

megakadályoznia, hogy Jugoszlávia szerződést írjon alá Rómával, és ezzel erősítse Musolini

befolyását a félszigeten. Jugoszlávia szempontjából érthető, hogy Franciaországgal szemben

előbb Olaszországgal kívánja rendeznikapcsolatait, hiszen lokálisan Olaszország erőfölényt

élvezett és veszélyeztethette a délszláv állam területi integritását. Rivalizálás alakult ki

Olaszország és Franciaország között a kelet-európai befolyás növeléséért. Párizs úgy értesült,

hogy Csehszlovákia igyekszik csatlakozni a jugoszláv–olasz paktumhoz, amit meg akart

akadályozni. Emellett igyekezett gátat vetni a román–olasz tárgyalások sikeres befejezésének.

Ez utóbbira azért nem került sor, mert Mussolini váratlanul diplomáciai elismerésben

részesítette a Szovjetuniót. Bár a Quai d’Orsay igyekezet megálapodni Belgráddal, ezútal

szembe került a francia katonai vezetéssel, amely biztonságpolitikailag indokolhatatlannak

tartota az egyezményt, és amely „hegemóniára való törekvésnek tűnt.” Végül a felek

álláspontja olyan távol állt egymástól, hogy elmaradt mind a francia–román, mind pedig a

francia–jugoszláv megálapodás, ráadásul erőteljes francia tiltakozás elenére 1924

áprilisában Beneš megálapodot Olaszországgal. (Ádám)

Franciaország és Olaszország vetélkedése a külpolitikai sakktáblán olasz győzelemmel

végződöt, hiszen a vonatszerelvény-hatás szabályai szerint Jugoszlávia kelő francia katonai

garancia híján a legfenyegetőbb helyi hatalom melé ált.Csehszlovákia nem kötelezte el

magát teljesen sehová, és igyekezett a három kontinentális hatalom között lavírozni.

Romániát 1926-ban sikerült szerződésel Franciaországhoz kötni, ami Rómának nem sikerült.

Különösebb biztonsági vetülete azonban nem volt ennek a szerződésnek. De ami még

rosszabb volt, Franciaország törekvései Kelet-Európában szembe állították a kelet-középeurópai

rendezést eleve vegyes érzelmekkel fogadó Nagy-Britanniával.

London a kezdetektől fogva szkepszisel szemlélte a Monarchia felosztását. Ezt jellemzi,

hogy a párizsi brit delegáció vezetője az Osztrák–Magyar Monarchia képviselője számára

címezte a meghívót a békekonferenciára, a hibát az utolsó pillanatban korrigálták. Ráadásul a

brit diplomácia képviselői érdektelenséggel és előítéletekkel szemlélték a térséget. Harold

Nicholson például kártékony fajnak tartota a magyarokat: „Akut undoral tekintetem és

tekintek még mindig ara a turáni törzsre, amely sokat rombolt, de nem teremtet semmit.” A

határkijelölő bizotság egyik tagja, A. W. A. Leeper nem rejtete véka alá, hogy „alig van

nemzet a világon, amelyet kevésbé kedvelek, mint a magyarokat.” De nem jártak sokkal

jobban a csehek sem. A War Ofice prágai képviselője szerint a csehszlovákok „szükségtelen

gyűlöletet keltenek, amelyet sok évbe telik majd eltüntetni.” Egy Prágába akkreditált brit

diplomata „ostobának és szűklátókörűnek” tartota a cseh politikusokat. (Bátonyi)

Londonban nem sikerült abban sem egyetérteni, hogy melyik országot tegyék meg brit

közép-európai politika központjának. Helyi központként három főváros is szóba jöhetet:

Bécs, Prága és Budapest. Fontos szempont volt, hogy melyik országra teszi a hangsúlyt a

francia politika, mert Párizs törekvéseit ellensúlyozni kellett. Továbbá a kiválasztott

központtól azt várták, hogy elősegítse a régió gazdasági és politikai integrációját, a helyi

egyensúly érdekében. Kezdetben az osztrák–csehszlovák közeledést támogatták, de a két

ország szerződésének magyarelenes kitételei megkérdőjelezték, hogy valóban a regionális

stabilitás célját szolgálja-e a paktum. Eleinte a Foreign Office támogatta a kisantantot, mert a

francia és olasz politika elensúlyát láta benne, és abban bízot, hogy idővel Magyarország és

Ausztria és tagja lehet. Csehszlovákia Magyarország megszállásával fenyegetőzöt a

8


GROTIUS

magyarországi Habsburg restaurációs kísérlet kapcsán, és emiatt London elvesztette illúzióját

egy Csehszlovákia vezete politikai és katonai tömb iránt. A Foreign Ofice keserűen jegyezte

meg, hogy minden Ausztriára vonatkozó brit tervet gúzsba kötnek a közép európai

nacionalista érzelmek. (Bátonyi) Akárcsak a franciák, a britek is oda jutottak, hogy az 1918-

at megelőző helyzet kedvezőbb volt, mint amit a háború utáni rendezésel el lehetet érni.

Olyannyira, hogy a Foreign Office Ausztria-Magyarország területét földrajzi egységként

kezelte. A prágai brit nagykövet megjegyezte, hogy a béke, bizalom és együtműködés csak

abban az esetbe érkezhet el Közép-Európába, ha helyreálnak az 1914 előti határok.

(Bátonyi)

A brit külpolitika kezdeti magyarellenessége lassanként alábbhagyott, és a Tanácsköztársaság

bukása után Nagy-Britannia igyekezett megvetni a lábát Budapesten. Ennek számos oka volt.

Egyrészt a bolsevik előretörés, másrészt a francia, iletve olasz hegemonikus törekvések

megakadályozása. Budapest kiegészítette volna a Bécs-központú angol politikát. De

legfőképpen az, hogy a Duna-medence öszebékítése és együtműködése nem volt lehetséges

Magyarország nélkül. Anglia kulcs szerepet játszott a Horthy-rendszer létrehozásában, és

Horthy, valamint Bethlen nagy tekintélynek örvendett londoni politikai körökben.

Ugyanakkor a brit külügyminisztérium egyik tisztviselője éles szemmel rámutatot, hogy a

magyarok „szánalomra méltóan bíznak” abban, hogy a brit hatalom helyreálíthatja a rendet

Közép-Európában és átrajzolja a régió térképét.

A brit politika főként a rend hiánya és a kommunizmus terjedése miat aggódot, és a

franciákat vádolták a bolsevizmus közép európai terjedésével. 1922-re Közép-Európa két

táborra oszlott, és Budapest lett a brit befolyás második számú központja. A brit politika a

gazdasági újjáépítést szorgalmazta, egyrészt azért, hogy megakadályozza a bolsevizmus

magyarországi térhódítását, másrészt újra akarta integrálni a Duna-medence gazdaságát.

Ugyanakkor London nem támogatta a magyar területi követeléseket, mert azzal a kockázattal

járt, hogy elveszti befolyását a kisantant országokban. Célja érdekében a Foreign Office nagy

jelentőséget tulajdonítot a magyar–csehszlovák kapcsolatok javításának, ami

hozzájárulhatott a térség gazdasági rendezéséhez. Prága és Bukarest is csak abban az esetben

kaphatott kölcsönt, ha nem akadékoskodott a magyar kölcsön miatt. London szerint az 1923-

as magyar–csehszlovák tárgyalásokkal a brit politika három célt valósított meg:

megakadályozta Budapest pénzügyi öszeomlását, időlegesen lecsilapítota a magyar

irredentizmust és javította a közép európai gazdasági klímát. (Bátonyi)

Csehszlovákia 1918-ban a brit politika regionális kedvence volt, Samuel Hoare szerint „fenn

kelet tartani Csehszlovákia erejét bolsevik és magyarelenes hatalomként”. Leeper Prágát

egy olyan regionális tömb vezetőjeként szerete volna látni, amelyet a győztesek hoznak létre

a vesztesek ellen. Lassanként azonban Prága elvesztette prominens szerepét a brit

politikában. Részben azért, mert úgy találták, hogy túlzottan alávetette magát Párizs

akaratának, részben, mert a csehszlovák politikát nem találták konstruktívnak a regionális

megbékélés szempontjából, hiszen igyekezett megakadályozni a Magyarországnak nyújtandó

népszövetségi kölcsönt. Londonban népszerűtlen volt az 1924-es francia–csehszlovák

egyezmény, de Masaryk elnök igyekezettmeggyőzni a briteket, hogy annak a katonai részei

nem jelentenek semmit. De a szerződés amúgy is felháborodást okozot. London számára

Prága csak annyiban volt fontos, amennyiben független volt Párizstól és szerepet játszott a

térség gazdasági kapcsolatainak a helyreálításában. De a szerződést követően Csehszlovákia

és Beneš elvesztete londoni hitelét. A Foreign Ofice az 1920-as évek közepén arra a

következtetésre jutott, hogy Franciaország kelet európai szövetségi rendszere nem szolgálja a

biztonságot. Egyre nagyobb figyelmet kapott a magyar kisebbség hátrányos helyzete, még

Seton-Watson is azt írta Masaryknak, hogy „a magyar kisebbségnek jelentős alapja van a

panaszra.” (Bátonyi) Akárcsak Magyarország a századfordulón, Csehszlovákia elvesztete

9


GROTIUS

londoni tekintélyét. Az 1938-as müncheni egyezménynek ez egy eddig nem kelő hangsúlyt

kapott dimenziója.

Franciaország célja Európa pacifikálása és megbékítése volt. Alapja a német–francia

kiegyezés volt, Párizs feltételei alapján. Briand aki nem bízott a németekben, országa

biztonságát Franciaország európai hatalmi túlsúlyára kívánta alapozni. Franciaország azért

fogadta el Locarnót, mert a biztonság két oszlopa elkopott: a Rajna-vidék okkupációja 1935-

re lejárt, a katonai fölényt pedig aláaknázta a demográfia.

Stresemann német kancellár kiegyezési hajlandóságát az motiválta, hogy Franciaország késve

hajtotta végre a Rajna-vidéki kivonulás aktuális ütemét. Úgy gondolkodott, hogy amennyiben

garantálja Franciaország nyugati határait, akkor Párizs nem teheti meg, hogy nem vonul ki a

Saar-, illetve a Rajna-vidékről. Franciaország számára viszont nem volt egyértelműen

előnyös a nyugati határok megerősítése. Locarno ugyanis sebezhetőbbé tete Franciaország

keleti szövetségeseinek, Lengyelországnak és Csehszlovákiának a helyzetét, mert

megnehezítette, hogy német támadás esetén Franciaország segítséget nyújtson. Egy német

támadásra csak a Rajnán keresztül végrehajtott francia támadással lehetett volna válaszolni,

amit azonban németellenes agresszióként is fel lehetett volna fogni. Az így kialakult

patthelyzeten az segített volna, ha Nagy-Britannia is garantálja a keleti határokat, erre pedig

nem került sor. Ennek következtében Franciaország fokozatosan levált a keleti szövetségi

rendszeről.

Franciaországnak nézeteltérései voltak Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is.

Washington elutasította, hogy a háborús kölcsönök visszafizetését a német jóvátételhez

kapcsolják, ami veszélyeztette a frank stabilizálását, és a francia gazdaság modernizálását.

Ennél is nagyobb jelentősége volt, hogy a volt szövetségesek nem értetek egyet az európai

biztonság kérdésében. Az akkor divatos elképzelés szerint, amely az első világháborút

megelőző korszak fegyverkezési versenyének szomorú konzekvenciáját vonta le, a

biztonságot nem a fegyverarzenál magas szintje növeli, hanem pontosan elenkezőleg, a

fegyverzetcsökkentés. Franciaország viszont a fegyverzetcsökkentést csak abban az esetben

tartota elképzelhetőnek, ha Kelet-Európa biztonsági garanciát kap, valamint ragaszkodott a

tengeri, szárazföldi a légi fegyverzet és az ipari kapacitás összekapcsolásához. Churchill

egyedül ált azzal a véleményével, hogy Európa első védelmi vonala a francia hadsereg, mert

a többségi angol és amerikai vélemény szerint pontosan Franciaország lefegyverkezése

segítete volna elő a német–francia megbékélést. Franciaország számára a biztonság a status

quo megerősítését jelentete, a britek és az amerikaiak viszont egy elégedet Németországot.

A szinte feloldhatatlan biztonsági dilemma az volt, hogy Németország a francia hadseregre

hivatkozva fegyverkezhetett. De francia fegyverzetcsökkentés esetén Németország

kihasználhatta az alkalmat a fegyverkezésre, és ezzel megvalósíthatott egy német

hegemóniát.

A gazdasági válság megrendítette az európai rendet. Briand európai föderációs tervét Berlin

és London is elutasította. Az 1930-as londoni tengerészeti konferenciát Tardieu úgy értékelte,

hogy Amerika és Anglia megpróbálja Franciaországot lefegyverezni Németország javára.

Egy évvel később Párizs kénytelen elfogadni a német jóvátételi fizetések felfüggesztésére

vonatkozó Hoover-moratóriumot. Anglia felmondta az arany alapot, és ezzel összeomlott a

19. században létrejött, Nagy-Britannia vezető szerepére épülő nemzetközi gazdaság. Bár a

francia gazdaság kimagasló eredményt produkált, Franciaország nemzetközileg elszigetelt

volt, és nem tudta átvenni Anglia szerepét. Az Egyesült Álamok felemelte a védővámokat és

ezzel tovább mélyítette a nemzetközi gazdasági válságot. Összeomlott a francia–német

megbékélés, részben, mert a két ország érdekei ellentétesek voltak–Stresemann sohasem

mondott le a versailles-i rendszer revíziójáról, amiről a franciák halani sem akartak–részben

pedig azért, mert a gazdasági válság és a német nacionalista őrület megmérgezte a

10


GROTIUS

nemzetközi légkört. Briandnak nem sikerült Európát alárendelnie a francia biztonság

számára. Stresemann számára Locarno az első lépés volt a revízió felé, Briand számára a

békerendszer elfogadásához. Németország újrafegyverkezésének kérdése rávilágított

Franciaország biztonsági dilemmájára: ugyanolyan veszélyes volt elfogadni, mint elutasítani.

Nagy-Britannia pedig nem volt hajlandó garanciát vállalni Franciaországért, és elutasította

egy nemzetközi békefenntartó hadsereg felállítását is. Franciaországnak pedig nem volt olyan

rugalmas katonai képesége, amely lehetővé tete volna a beavatkozást teljes mozgósítás

nélkül, tehát az opciói a háborús mozgósítás, vagy a belenyugvás közül kerültek ki.

(Adamthwaite)

1.3 A második világháború felé

Az európai nagyhatalmak 1933-ban négyhatalmi egyezményt kötöttek Olaszország,

Franciaország Anglia és Németország részvételével. Bár Franciaország nem erősítete meg,

az egyezmény zavart, bizonytalanságot, ellenségeskedést, megosztottságot szült a Dunamedencében,

ahol olybá tűnt, mintha a nagyhatalmak Németország kegyeit keresnék.

Megingatta a kisantant bizalmát a nyugati hatalmakban, Jugoszlávia és Románia

Németországhoz közeledett. Ezzel együtt a francia külpolitikai kezdett a Szovjetunió felé

kacsintani a keleti biztonság megteremtése érdekében: 1934 francia–szovjet megállapodást

írtak alá azzal a hátsó szándékkal, hogy elősegíti egy francia–német és egy francia–olasz

szerződés aláírását is. (Ádám, 2) Barthou miniszterelnök 1934-ben kísérletet tet egy „keleti”

Locarnóra a Népszövetség égisze alatt, a Szovjetunió, Németország, Lengyelország, a balti

államok és Finnország részvételével. Felújította a kapcsolatokat Mussolinival, mivel

Olaszország alkalmas lehetett arra, hogy megvédje Franciaország földközi tengeri szárnyát,

áthidalja a keleti és nyugati szövetségi rendszereket és lehetővé tehete, hogy Párizs a

Rajnánál összpontosítsa katonai erejét. 1935-ben Laval megegyezett Mussolinival, akinek a

nemzetközi súlyát jelentősen felértékelte Hitler fegyverkezése. A dunai paktum megerősítete

Locarnót, de meg sem említette az Olaszország áldozatául esett Abesszinát. Olaszországot

meg kellett békíteni, mert Franciaország egyetlen kontinentális szövetségese volt, és egy

francia–német háborúban 12 francia hadosztály szabadulhatott fel Mussolini semlegessége

esetén. Emellett Róma az osztrák függetlenséget és Locarnót is garantálta. Laval csak abban

az esetben lépett volna fel Róma ellen, ha Anglia garanciát adott volna Kelet-Európára, de

eről szó sem volt. Ugyanakkor a francia biztonság egy pilére, a Népszövetség elvesztete a

hitelét, és tovább élesedett a francia–brit ellentét.

Egyre világosabbá vált, hogy a Duna-medence politikai-gazdasági problémáit a térség első

világháborút követő feldarabolása okozta. A gazdasági válság közepete egyre-másra

születtek a térség újraintegrálásra vonatkozó tervek, de ezek az érintett országok, illetve

egyik vagy másik nagyhatalom ellenállásán megbuktak. Nem volt egyetértés abban sem,

hogy először a gazdasági egységet kel-e megteremteni és csak azután hajtható végre a térség

politikai rendezése, vagy előbb a politikai viszonyokat kel rendezni, és csak ezt követően

kerülhet sor regionális gazdasági együtműködésre. 1932-ben Tardieu francia miniszterelnök

tervet dolgozott ki a Monarchia egységes piacának a helyreállítására. Egyben Magyarország

és Ausztria a francia érdekszférába került volna. A Tardieu-terv nem számolt Németország

részvételével, a Hodža-terv viszont igen. Eszerint a Duna-medence országainak közös vagy

hasonló problémáit először gazdasági téren kelet volna orvosolni. Hodža Németország

részvétele mellett számított Nagy-Britannia támogatására és a brit orientációt részesítette

volna előnyben a franciával szemben, mivel az utóbbi gazdasági szempontból nem jelentett

semmit. Elhibázotnak tartota Beneš nyitását a Szovjetunió irányába, helyete a

Németországgal akart kibékülni. Tekintve azonban, hogy Németország elutasította a tervet,

így tett a többi érintett ország is. (Ádám, 2)

11


GROTIUS

Érvényesült a vonatszerelvény-efektus, hiszen egyre kevésbé tűnt úgy, hogy Németország

erejét bármely más hatalom képes lehet ellensúlyozni. Olyankor, amikor az agresszív, nagy

erőfölényben levő hatalommal szemben más ország nem kínál szövetkezési lehetőséget, a

veszélybe sodort kis álamok hajlamosak a fenyegető ország mögé felsorakozni. (Walt)

Jugoszláviának szüksége volt a német gazdasági támogatásra, hiszen ilyen téren

Franciaországra nem lehetett számítani. Ausztria bekapcsolását pedig Belgrád a Habsburgrestauráció

veszélye miatt nem tartota elfogadhatónak. Ahogyan a jugoszláv fővárosban

fogalmaztak: „Jugoszlávia határozotan elutasít minden olyan rendezést, ami a

Németországtól és Olaszországtól való eltávolodásához vezetne, és amelyet Németország

úgy foghatna föl, hogy akár csak közvetve elene irányul.” Románia Magyarország

megerősödésétől tartot a terv kapcsán. Berlin figyelmeztetést küldöt Bukarestnek:

amennyiben a román kormány részt vesz a Prága által kidolgozott tervben, Németország

felülvizsgálná kereskedelmi kapcsolatait Romániával. A román vezetés nem késlekedett

Berlin tudtára adni, hogy Románia semmilyen olyan dunai paktumban nem vesz részt,

amihez Németország nem csatlakozik. Magyarország magától is elutasította volna a

részvételt, de erre a német diplomácia külön figyelmeztette is Budapestet. (Ádám, 2)

A Foreign Office 1925 és 1933 között lassan lemondott arról, hogy egységesítse Közép-

Európát. Nagy-Britannia politikai kivonulása Közép-Európából egybeesett a Creditanstalt

összeomlásával, melynek következtében Ausztria elvesztette hagyományos kelet-középeurópai

közvetítő szerepét. A dunai vámunióra vonatkozó tervet elutasítoták azzal, hogy „öt

koldus uniójából nem lesz gazdag ember.” „Iluzórikusnak” tartoták az Osztrák–Magyar

Monarchia gazdasági egységének a helyreállítását. John Simon külügyminiszter 1934-ben

úgy nyilatkozot, hogy Angliának nem érdeke az Anschlus, de nem tartota elképzelhetőnek,

hogy harcoljon Ausztria függetlenségéért. „Minden áron távol kel tartani magunkat Közép-

Európa problémáitól.” Az 1920-as évek végére Magyarország iránt is elfogyott az

érdeklődés. Bethlen olasz orientációja még nem zavarta Londont, mert nem tartoták Rómát

elég erősnek, hogy konkurenciát jelentsen a budapesti angol gazdasági jelenlétel szemben.

Rothermere 1927-ben indított mozgalma a magyar területi revízió érdekében azonban

ellentétes hatást ért el, és még azok is ellenezték, akik elvben támogatták volna. Arról volt

szó ugyanis, hogy a kampány nem kedvezett az európai országok közeledésére irányuló

politikának. Az évtized végén Magyarország már nem kapot kölcsönt a Citytől. Nevile

Chamberlainnek pedig csalódást okozott Bethlen külpolitikája. Az 1931-es válság olyan

súlyos volt, hogy London már nem óhajtott részt venni a Duna-medence rekonstrukciójában.

Nem csak a magyar politika hatott kiábrándítóan Londonban, hanem a csehszlovák is. A

Foreign Ofice Központi Osztályának vezetője, Miles Lampson szerint a csehek „ugyanolyan

roszak [voltak], mint a többiek”. A korábban nagy tekintélynek örvendő Masarykot 1930-

ban már nem szívesen fogadták volna hivatalos londoni látogatásra. A Központi Osztály új

vezetője, Sir Orme Sargent ennek kapcsán kifejtete, hogy „semmi okunk ara,

hogy…bókoljunk a cseheknek. Elenkezőleg, nem ártana nekik, ha időnként a helyükre

raknánk őket.” Még abban az évben egy szlávellenes követet neveztek ki Prágába, aki a

cseheket kárhoztatta a közép-európai integráció elmaradásáért, és határmódosítást tartott

szükségesnek egy tartós rendezés érdekében. Az 1930-as években brit diplomaták kezdték

kétségbe vonni Csehszlovákia létjogosultságát, és a brit kormánynak nem állt szándékában

Csehszlovákia melé álni a németekkel szemben, amelyet jelentéktelen, „mesterséges”

országnak tartottak. A Duna-medence rekonstrukciója kudarcot vallott, nem sikerült

megvalósítani a szabadkereskedelmet. Emiatt a brit politika megváltozott és lényegében

magára hagyta Közép-Európát.

Miközben a közép-európai brit szerepvállalás csökkent, a francia és német befolyással

rivalizáló olasz jelenlét erősödöt. Az első világháború után az olasz politikai erők

elképzelései nem mutattak nagy eltérést Közép-Európát iletően, igyekeztek elkerülni az

12


GROTIUS

Angliával való ütközéseket. Regionális kapcsolatait Róma az olasz–jugoszláv viszony

függvényeként kezelte, amelyik ország szembekerült a délszláv álammal, felértékelődöt

Róma számára. Olaszország kezdetben Csehszlovákia iránt mutatot érdeklődést, és

igyekezet bevonni Jugoszlávia elszigetelésébe. Fő szövetségese Románia volt, annak

Jugoszláviával szembeni területi követelései miatt. Magyarország kedvező terepnek

ígérkezett az olasz gazdasági behatolás számára. Bár Róma általában támogatta a szomszédos

államok Magyarország elleni területi követeléseit, Burgenland ügyében a számára egyébként

fontosabb Ausztriával szemben Budapest mellé állt. (Horváth) Az első világháborút követő

olasz külpolitikát a „vitoria mutilata” elve vezérelte, nem csak a rövid demokratikus

időszakban, hanem Mussolini idején is. Eszerint a győztes Olaszország nem kapta meg a

számára az antant által beígért területeket, a Földközi-tenger térségében továbbra is angol–

francia hegemónia érvényesült, a délszláv állam elzárta a Balkánt az olasz expanzió számára.

Emiatt a békerendszer revízióra szorult. Mussolini, akit külpolitikájában nemigen zavartak

eszmei megfontolások, így például gazdasági előnyök miat viszonylag korán elismerte a

Szovjetuniót, nagyhatalmi terveket szőt. Átmenetileg azonban kiegyezet Jugoszláviával,

barátsági szerződést kötöt Csehszlovákiával.

Mussolini úgy képzelte, hogy 1935 után Németország válik majd az európai politika

meghatározó erejévé, a német expanzió elkerülhetetlen. Olaszországnak fel kellett készülnie

katonailag, hogy biztosítsa határait, megszilárdítsa befolyását a dunai–balkáni régióban és

megvalósítsa afrikai terveit. Ellentétben Franciaországgal, Olaszország számára a gyarmatok

fontosabbak voltak, mint a kontinentális hadállások: inkább tett engedményeket a Balkánon

és a Duna-medencében a tengeri és gyarmati uralom érdekében, mint fordítva. Ugyanakkor

az olasz nagyhatalmi státushoz elengedhetetlenek voltak a Duna-medencében kiépített

pozíciók, az európai peremhelyzet elkerülése miatt. Ehhez ki kellett szorítani a francia

befolyást a Balkánról. A Balkán így az olasz gazdasági és politikai terjeszkedés színterévé

válhatott. A balkáni terjeszkedés egyben biztonsági funkciót is betölthetett, amennyiben a

német expanzió megfékezését segíthete elő. A balkáni politika részeként Musolini 1926-ban

szerződést kötöt Romániával, melynek keretein belül elismerte Bukarest fennhatóságát

Besszarábia fölött. Ezzel ugyan szembe került a Szovjetunióval, de csökkenthette

Franciaország befolyását a kisantantra.

1927-ben azonban Musolini Magyarországgal barátsági szerződét kötöt, amely erősítete

Románia francia orientáltságát. Ennek az volt a célja, hogy megakadályozza Magyarország és

Jugoszlávia közeledését. (Horváth) Magyar részről támogatást akartak szerezni a revízióhoz,

de az olaszok Jugoszlávia elszigetelése mellett igyekeztek olyan tömböt létrehozni, amely

riválisa lehet a franciának, és megerősíti Ausztriát Németország ellen. Olasz szempontból

nem volt kifizetődő a szerződés, hiszen Itália szembe került a kisantanttal, és táplálta a

revizionizmust, tehát német érdeket szolgált. Mussolini 1928-ban mégis felvetette a revízió

jogosságát, amit talán nem gondolt komolyan, de kárt okozott a kisantanthoz és

Lengyelországhoz fűződő viszonyában.

Bár 1929-ben Musolini meghirdete a „fasizmus egyetemeségének” gondolatát, nem történt

mélyreható változás az olasz külpolitikában, amely továbbra is a hatalmi politikai jegyében

fogant. Bár Musolini tartot tőle, hogy Németország bekebelezi Ausztriát, kész volt

feláldozni, ha Németország támogatja az olasz birodalmi törekvéseket. Ausztria

függetlenségének fenntartásáért Franciaországtól várt engedményeket Afrikában. Abban

bízott, hogy megállapodhat Németországgal a befolyási övezetekben: a németek keleti

terjeszkedéséért cserében a közép európai olasz hegemónia elismerését és a Brenner-hágó

garantálását várta. Ebben azonban csalatkoznia kellett. Ausztria függetlensége Dolfuss

kancellár 1934-es meggyilkolása után veszélybe került és Mussolini felvonult a Brennerhágón

északi szomszédja védelmében. Ezt követően megegyezet Franciaországgal, és

13


GROTIUS

javasolta az olasz–magyar–osztrák vámuniót. 1936-ban a Rajna-vidék remilitarizálását

követően ismét Berlinhez közeledet, és létrejöt a Berlin–Róma tengely. Ennek ellenére

igyekezett gátat vetni a német hatalmi törekvéseknek Közép-Európában, és ennek érdekében

igyekezett összekovácsolni egy horizontális tengelyt Róma, Varsó, Belgrád és Budapest

részvételével.

Addigra azonban Hitler végképp megroppantotta a nemzetközi rendet. Miután felmondta a

párizsi béke diktátumát a fegyverzetkorlátozásról, 1936-ban a német hadsereg bevonult a

demilitarizált Rajna-vidékre. Franciaország tétlenségét Hitler megállításának utolsó,

sajnálatosan elmulasztot lehetőségeként tartja számon a történetírás, de Párizs tétlensége

valószínűleg öszefüggöt Párizs keleti politikájával. Franciaország ekkor katonailag és

pénzügyileg gyenge volt, a közvélemény nem akart leszámolni Hitlerrel, inkább a

megbékítést pártolta. Diplomáciai tekintetben a francia vezetés Angliához volt kötve, és nem

akarta tovább rontani a viszonyát Londonnal a Rajna-vidék miat. A locarnói szerződés

értelmében konzultálni kellett volna Nagy-Britanniával, egy olyan partnerrel, amelyik nem

akart szembeszállni Hitlerrel. A jobboldali francia sajtó azzal vádaskodott, hogy a francia–

szovjet egyezmény ratifikálása provokálta szükségtelenül a Führert. A közvélemény apátiája

miat a közelgő választásokra való tekintettel a nemzetgyűlés sem akarta válalni a háború

kockázatát, amit szövetségesek híján a franciák amúgy sem lettek volna készek. De a Rajnavidék

átengedése kacsolódott Franciaország keleti politikájához is.

A francia külpolitika 1932–1933-ban valószínűleg leírta a Rajna-vidéket, tehát feladása

részben tudatos stratégia eredménye volt, amely azon a feltevésen alapult, hogy a Rajnavidék

remilitarizálása után Hitler kelet felé terjeszkedik majd. Tehát értelmen lett volna egy

nyugati konfliktus kockázatát vállalni. Gamelin tábornok szerint Franciaország érdeke abban

állt, hogy a konfliktus Közép Európában robbanjon ki, hogy a francia hadsereg biztonsági

erőként szolgálhason egy már lekötöt német hadsereg elen. A francia-olasz szerződés

szerint Franciaország expedíciós haderőt küldhetet keletre egy koalíció részeként. A Rajna

remilitarizálása szétzilálta Franciaország keleti szövetségi rendszerét. Katonailag úgy, hogy

Németország fel tudta tartóztatni az esetleges lengyel, vagy csehországi offenzívára induló

francia hadsereget. Politikailag Franciaország szövetségesei kétségbe vonták, hogy Párizs

képes lenne-e megvédeni őket. Ausztria pedig kiegyezet Németországgal, mert a Rajnavidék

remilitarizálása tarthatatlanná tette a helyzetét. 1937-tőlFranciaország a megbékítés

politikáját folytatta, hajlandó volt engedményeket tenni Kelet-Európában, illetve elismerni a

német befolyás fokozatos kiterjesztését Ausztriára és Csehszlovákiára. 1938 februárjában

Chautemps miniszterelnök valószínűnek tartota, hogy Közép- és Kelet-Európa német kézre

fog kerülni. Részben a szükség diktálta kényszerből, részben azért, mert a szimpatizált a

német revíziós törekvésekkel. A spanyol polgárháború miatt elidegenedett Olaszországtól,

tehát a francia–olasz szerződés elenére sem számíthatott Róma támogatására egy keleteurópai

beavatkozás esetén. A francia–szovjet szerződés elenére sem érezte mindenki úgy,

hogy Franciaország bízhat Moszkva szándékaiban. Schwesithguth francia tábornok szerint

például félő volt, hogy Moszkva azért akar „szorosabban együtműködni,… hogy

öszeütközésbe kényszerítse Franciaországot Németországgal.” Ily módon a Szovjetunió

„dönthetne egy kimerült Európa sorsáról.” (Adamthwaite) A francia–csehszlovák–szovjet

egyezmények egyébként katonai garanciát ígértek Csehszlovákiának, de mindkét

nagyhatalom csak abban az esetben volt köteles teljesíteni a rá eső kötelezetséget, ha a másik

is megteszi, vagyis automatikus segítségnyújtásról szó sem lehetett. Franciaország 1936 után

propaganda-offenzívájában igyekezett magabiztos képet kialakítani magáról (Kecskés) de a

valóság egészen mást mutatott.

Az 1930-as évek brit politikájának közép európai politikája jobbnak látta, ha a német

gazdasági expanziónak abban a térségben adnak kifutási lehetőséget. London egyre kevésbé

14


GROTIUS

szimpatizált Csehszlovákiával, és egyre nagyobb megértést tanúsított a szudétanémetek

törekvései iránt. Valójában Hitler már az 1930-as évek közepén megnyerte a kelet-európai

gazdasági csatát, és ilyen tekintetben magához közötte nemcsak Magyarországot, hanem

Franciaország szövetségeseit, Jugoszláviát és Romániát is. Az évtized közepére

Lengyelország is jobbnak látta, ha közeledik Németországhoz, akár még a franciákhoz

fűződő viszony rovására is.

Stresemann német kancellár politikája a versailles-i rendszer revíziójára irányult. A gazdasági

válság, a weimari rendszer teljes politikai és morális bukása, a közrend összeomlása, a totális

ideológiák iránt fogékony német lakosság akaratának eredményeként hatalomra jutott Adolf

Hitler újat hozott a német külpolitika történetében. Faji alapokra helyezett külpolitikája

számára a revízió csak propagandafogás volt. Ennél jóval többre vágyott: a német élettér

keleti kiterjesztésére az „alacsonyabb rendű fajok” rovására. A német expanzió tehát

távlatokban sem volt védelmi jelegű, és céljait kizárólag háborús eszközökkel lehetet

megvalósítani. Hitler, aki szerint a háború a nemzetek közötti kapcsolatok nemcsak

elkerülhetetlen, hanem kívánatos eleme is volt, mindent ennek rendelt alá, így Németország

kelet-közép-európai politikáját is.

Hitler mezőgazdasági területeket akart zsákmányolni a német lakoság elátása céljából.

Tekintve, hogy Hitler számítása szerint a rendelkezésére álló terület növekedése

eredményeként a német lakosság szaporodására kellett számítani, minden elfoglalt terület

továbbiak elfoglalását vetítete előre. (Weinberg) Mégpedig olyan területekét is, amelyek

sohasem tartoztak Németországhoz. De Hitler hódításai nem csak a német nép biológiai és

területi igényeinek a kielégítését szolgálta, hanem a német nép „faji tisztaságának” védelmét

is a náci ideológia által veszélyesnek ítélt idegen fajok alávetésével, kitelepítésével, illetve

megsemmisítésével. (Fischer, Burleigh). Németország olyan területekre is ki akarta

terjeszteni a náci megsemmisítő programot, amelyek sohasem tartoztak német fennhatóság

alá.

Hitler felfogása szerint a „fajok” történelmi küzdelme területért folyt, más csoportok

kiűzésével vagy megsemmisítésével, de sohasem aszimilációjával. A földetnem lehetett

békés úton megszerezni, ami a háború elkerülhetetlenségét jelentette. A németek az általuk

igényelt terület nagy részét Oroszországtól akarták megszerezni. Németország keleti

terjeszkedését földrajzi tényezők akadályozták. Ezért Közép-Európát elő kelet készíteni a

kelet meghódítására. Ennek részeként szétzúzásra ítélte az általa megvetett Csehszlovákiát.

Hitlernek biztosítania kellett a hátországát is, ezért le kellett számolnia Franciaországgal. Ez

utóbbi volt a fő célpontja, a második pedig Csehszlovákia. Párizs megbékítésre törekvő

külpolitikája tehát kudarcra volt ítélve. Hitler csehszlovák-ellenességét nem csak a birodalmi

terjeszkedés szükséglete, vagy a szudétanémet lakosság vélt vagy valós sérelmei táplálták,

hanem személyes gyűlölet is. A csehek iránt érzett mély ellenszenve pedig a Bécsben eltöltött

fiatalkori évek élményiből táplálkozot. (Bulock) Vagyis eszmei, geopolitikai, gazdasági, és

személyes tényezők együtese teszi érthetővé Hitler egyedüláló külpolitikáját.

Hitler egészen 1935-ig abban bízott, hogy az Anglia elleni háborút a Szovjetunió elleni

utánig el lehet halasztani. Ezt követően azonban készült a Nagy-Britannia elleni fegyveres

konfliktusra. Gondolkodását az első világháború tapasztalatai formálták: eltökélte, hogy

ezútal nem a véletlen műve lesz a háború kirobbanásának időpontja, egyenként, és nem

együttesen száll szembe ellenségeivel, egyikkel a másik után; szigorú diktatúrával veszi elejét

a hátország felbomlásának; elkerüli a patthelyzetet és elejét veszi a németek elleni blokádnak.

Béke–helyettesének, Rudolf Hessnek a szavaival–csak akkor volt lehetséges, ha egyetlen

hatalom, teljes és vetélytárs nélküli szupremáciára tesz szert. (Weinberg) Közép Európa

szétzúzásának az első lépése Ausztria bekebelezése volt. Ezzel a lépéssel Olaszország

elvesztette a Németországtól független külpolitikai mozgásterét, és feladta a horizontális

15


GROTIUS

tengely gondolatát. Csehszlovákia helyzete tarthatatlanná vált külső segítség nélkül. Ugyanis

csak az ország nyugati határait erősíteték meg, a délit nem, azaz a puha, déli altest felől is

támadható volt. (Lukes) Nehéz helyzetbe került Magyarország is, hiszen a gyenge Ausztria

helyett a Német Birodalom jelent meg a magyar határon.

Bár korábban a brit politika támogatta a dunai vámunió gondolatát, 1938-ban Lord Halifax

külügyminiszter kijelentete, hogy egy németelenes dunai blokk létrehozása se nem célszerű,

se nem megvalósítható. Sir Orme Sargent úgy vélte, hogy a brit politikának Görögországra és

Törökországra kellene koncentrálnia. (Magyarics) Csehszlovákia magára maradt. Egyrészt

regionálisan szigetelődöt el. Hitler politikája a kisantant megosztására sikeresnek bizonyult,

Jugoszlávia és Románia is Németországhoz közeledett. Bár 1937-ben tárgyalások kezdődtek

Magyarország és a kisantant között, és ennek eredményeként Csehszlovákia hajlandó lett

volna külön is megegyezni Magyarországgal, erre nem került sor. Részben, mert 1937.

decemberi berlini látogatása után a magyar miniszterelnök lelkesedése alábbhagyott, és már

nem tartotta olyan fontosnak a megegyezést. Részben pedig azért, mert Beneš köztársasági

elnök kizárta a fő magyar követelés teljesítését, a határevíziót. Beneš a német veszélyt

ecsetelő magyar érvek halatán azt mondta: a cseh nép, amelyik a Német-római

Birodalomban élt több évszázadon át, kibírja majd, ha néhány évszázadon keresztül egy

másik birodalmon belül kel élnie.” Végül a kisantantal aláírt bledi egyezmény

Csehszlovákiára vonatkozó részét Magyarország nem léptette érvénybe. (Ádám 2)

Cserbenhagyták azok a hatalmak is, amelyek életre hívták. A francia Állandó Nemzetvédelmi

Bizottság 1938. március 15-én úgy határozott, hogy nem adható közvetlen segítségnyújtás

Prágának. Egyben Franciaország igyekezett Londonra hárítani a tétlenségért való

felelőséget. Szeptember 20-án Párizs ultimátumot adott át Prágának, melyben követelte,

hogy fogadja el a Szudéta-vidék átadásának tervét. A müncheni négyhatalmi konferencia

után látszólagos közeledés történt Németország és Franciaország között, de Párizs nem

hagyta teljesen cserben a szövetségeseit és megerősítete a lengyel, iletve a szovjet

szerződést.

Hasonló politikát folytatott Nagy-Britannia is, amely nem volt hajlandó katonai

kötelezettséget vállalni Csehszlovákiáért. London nemcsak kívánatosnak tartotta, hogy a cseh

vezetés kielégítse a Szudéta-vidékre vonatkozó német követeléseket, hanem egyenesen

követelte azt. A brit politika úgy gondolta, hogy Csehszlovákia feldarabolása a béke ára. De a

brit atitűdben közrejátszot az is, hogy a csehszlovák kül- és kisebbségi-politika csalódást

okozot Londonban. Az első világháború győzteséből a második első vesztese let.

Olaszország ugyan 1938 decemberében még felvetette egy olasz–jugoszláv blokk kialakítását

a német expanzió ellen, de Belgrád elutasította. Róma 1939-ben barátsági és szövetségi

szerződést kötöt Berlinnel, és ezzel végérvényesen megszűnt minden lehetőség ara, hogy

Németország ellen regionális szövetségi rendszert lehessen létrehozni. Nem maradt más hátra

a régió kis országai számára, mint az, hogy a legfenyegetőbb hatalom mellé sorakozzanak fel,

abban bízva, hogy megőrizhetik függetlenségüket. Közép-Európa sorsát az a két nagyhatalom

döntötte el, amelyet nem hívtak meg az 1919-es párizsi tárgyalóasztalhoz. Hitler nem

elégedett meg a müncheni döntéssel, teljesen szét akarta zúzni Csehszlovákiát, mégpedig

fegyveres erővel. Münchent tehát karierje egyik nagy csalódásaként élte meg, hiszen

elenségei megfosztoták a győzelem lehetőségétől. Francia és brit tárgyalópartnereiről

megvetésel beszélt: „elenségeim férgek, látam őket Münchenben”.

1.4. A második világháború

Münchent követően Hitler felkészült a háborúra Franciaország és Anglia elen. Igyekezet

Japánt is bevonni az előkészületekbe, de Tokiót egy szovjetelenes háborúiránt érdeklődöt.

16


GROTIUS

Ebben viszont Hitler nem volt érdekelt, mert nem akarta, hogy Moszkva a Nyugat mellé

áljon. Ehelyet legalábbis időlegesen meg akart egyezni Sztálinnal, hiszen úgy vélte, a

Szovjetuniótól mindent megszerezhet, miután leszámol Londonnal és Párizzsal. A nyugati

hadjárat érdekében Hitler engedményeket követelt Lengyelországtól, és azt, hogy Varsó

lépjen be az Antikomintern paktumba. Lengyelország elutasította Berlin feltételeit, emiatt

Hitler módosította a háború forgatókönyvén, és úgy döntött, hogy leszámol

Lengyelországgal, hogy a Nyugat ellen fordulhasson. (Weinberg) Bár 1939 augusztusában

brit–lengyel kölcsönös segélynyújtási egyezmény született, Anglia végül hadat üzent

Németországnak, de nem avatkozott közbe. Ennek az volt az oka, hogy a brit katonai vezetés

reménytelennek ítélte Lengyelország katonai helyzetét, és felesleges erőpocsékolásnak

tartotta, hogy csapatokat küldjön a védelmére. (Magyarics) A prágai német bevonulás (1939

március) életre keltette a francia külpolitikát. Francia és brit garanciát kapott Lengyelország,

Románia, Görögország és Törökország. Felpörgött a francia gazdaság, és a parlament

energikus lépéseket követelt. De a megbékítés eleme sem tűnt el a francia politikából.

Daladier miniszterelnök azt gondolta, hogy Hitler blöföl, és elegendő lesz kitartani, és

tárgyalásokat közvetíteni. Azt javasolta a lengyeleknek, hogy adják át Danzigot, és levelet írt

Hitlernek, melyben felajánlotta a közvetítését. Augusztus 29-én rávette a lengyeleket, hogy

több órával halasszák el a hadsereg mozgósítását. Bonnet Mussolini ötlete alapján egy újabb

konferenciát javasolt, miután a németek már megindították az offenzívát. Hitler félt, hogy

valaki megint előál egy ilyen gondolatal, és halani sem akart róla. Ehelyet bonyolult

diplomáciai játszmába kezdett. Tudta, hogy a franciák angol támogatás nélkül nem fognak

mozdulni, ezért a támadás megindítása előt olyan tárgyalási javaslatokat terjesztet elő

London számára, amelyek alkalmasak voltak az időhúzásra, bár tudta, hogy sohasem

tárgyalna komolyan a saját feltételeiről.

Bár a német támadás aktiválta az 1921-es francia–lengyel szerződést, Párizs nem akart

ultimátumot átadni, mert úgy látta, hogy Lengyelország menthetetlen. A katonai hírszerzés

vezetője szerint Franciaország története során sohasem lépet háborúba kedvezőtleneb

körülmények közöt. Gamelin vezérkari főnök 1939 májusában a francia–lengyel vezérkari

tárgyalások során félrevezete a lengyeleket, és azzal hitegete őket, hogy számíthatnak egy

felmentő ofenzívára. Lengyelországot abban a hitben áldozták föl, hogy képesek lesznek

kitartani 1940 tavaszáig, ami időt nyerne Franciaország számára. (Weinberg, Adamthwaite)

Néhány nappal azelőt, hogy Guderian páncélosai átgázoltak a lengyel határon, Hitler előte

megegyezet fő riválisával, Sztálinnal. Ez a fejlemény sokkolta a világ közvéleményét, bár

korántsem jött váratlanul. A Szovjetunió nem ismerte el a párizsi békét, és a status quót

elenzők táborához tartozot. Sztálin megfogalmazása szerint „a Szovjetunió meg akarta

változtatni a régi egyensúlyt…de Anglia és Franciaország meg akarta tartani. Németország is

meg akarta változtatni az egyensúlyt, és ez a közös akarat a régi egyensúly megváltoztatására

megteremtete az alapját a Németországhoz való közeledésnek.” (Weinberg) Sztálin szívesen

részt vett volna a müncheni konferencián, de nem hívták meg. Tárgyalt ugyan a Nyugattal, de

ez csak blöff volt: nagy árat akart szabni a Németországgal való megegyezésnek. Egyes

történészek szerint feltételezhető, hogy az 1939 augusztusában aláírt Molotov–Ribbentrop

paktum célja a Szovjetunió részéről az volt, hogy felkészülhesen a háborúra. Ennek

ellentmond, hogy Sztálin kifejezetten bízott abban, hogy a két nagyhatalom megállapodása

tartósnak bizonyul. Ami biztos, hogy az egyezmény, majd az azt követő szeptemberi

megállapodás érdekszférákra osztotta föl Lengyelországot és a Balti térséget, illetve Hitler

átengedte Besszarábia sorsának rendezését a Szovjetuniónak. A politikai megegyezést

gazdasági megálapodások sora követe, amelyek Berlin számára voltak kedvezőek. Német

ipari termékekért és fegyverért cserében a Szovjetunió nagy mennyiségű stratégiai

nyersanyagot szállított. Még az 1941. júniusi német támadás napján is gördültek át a szovjet

17


GROTIUS

határon nyersanyaggal teli vagonok, holott a németek már régen nem, vagy csak alig

szállították az ellentételt.

Moszkva nem rejtette véka alá, hogy Németországgal akar osztozni az európai hegemónián.

Amikor 1940-ben Cripps brit nagykövet az angol–szovjet kapcsolatok erősítését javasolta,

Molotov külügyi népbiztos részéről elutasításban volt része: „a németek többet ígérnek,”

mondta. (Dokumenti) Molotov 1940 novemberében Berlinbe látogatott. Sztálin

felhatalmazta, hogy bármilyen feltétel alapján egyezzen meg Hitlerrel. Erre azért nem került

sor, mert a tárgyalópartnerek nem tudtak megegyezni a törökországi szorosok státuszáról.

Hitler igyekezet Molotov érdeklődését a brit gyarmatbirodalom felé terelni, de Molotov

realistább volt annál, mint hogy hagyja volna magát eltéríteni a balkáni hegemóniára

vonatkozó törekvésektől. A német vezér és kancelár felkínálta Moszkvának az

Antikomintern paktumban történő részvételt, de Sztálin gondolkodási időt kért. A két

hatalom közötti fennálló kérdések rendezését Hitler moszkvai látogatására halasztották. Erre,

mint tudjuk, már nem került sor. Az angliai háború kudarca után a Führer úgy döntött, hogy

leszámol a Szovjetunióval, melynek katonai erejét a finnországi háború tapasztalata alapján

alacsonynak értékelte. Már 1940 nyarán utasítást adott a Barbarossa-terv kidolgozására, de

valószínű, hogy csak a novemberi berlini tárgyalások kudarca után döntött véglegesen a

háború megindításáról. Sztálin minderől mit sem sejtet, és többször érdeklődöt a

paktumban történő részvételről, iletve Hitler látogatásáról. Választ nem kapot.

Időközben Sztálin megkezdte a cári birodalom helyreállítását: 1939-ben visszafoglalta a

lengyelek által az első világháború után megszerzet Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-

Belorussziát, megtámadta Finnországot, és 1940-ben annektálta a balti államokat. Hitler 1940

júniusában megadásra kényszerítette Franciaországot. Párizs kapitulációja hatalmas csapás

volt, jelentőségét egy brit történész Magyarország 1526-os mohácsi vereségéhez hasonlította.

Nagy-Britannia egyedül nézett farkasszemet az Európát felosztó totális diktatúrákkal. A brit

vezetés 1939-ben komolyan fontolóra vette, hogy beavatkozik a szovjet–finn háborúba.

Terveket dolgoztak ki a bakui szovjet olajmezők stratégiai bombázására, majd expedíciós

hadsereg Finnországba küldésére. Erre a finn kapituláció miatt nem került sor. (Barker) E. H.

Carr, a Foreign Office-hoz közel áló történész és külpolitikai szakértő a londoni Times

hasábjain arról írt, hogy Európában szovjet–német hegemónia fog érvényesülni. Valójában az

uralkodó konzervatív pártot mélyen megosztotta a Németországgal szemben követendő

stratégia kérdése. Lord Halifax a brit birodalom fennmaradása érdekében a kiegyezést

javasolta Hitlerel. Csak egy hajszálon múlot, hogy nem ő került a bukot Chamberlain

helyére. Amikor a király felvetete, hogy őt nevezné ki, közölte, hogy „megfájdula gyomra a

gondolatól”. (Jenkins) Churchil viszont ara számítot, hogy az Egyesült Álamok előbbutóbb

belép a háborúba és eldönti annak kimenetelét. A háború folytatására vonatkozó

elképzelését nem volt könnyű elfogadtatni a konzervatív pártal, melyben ellenfele, Halifax

komoly befolyással rendelkezett.

Nem nehéz belátni tehát, hogy Európa köztes régiója szinte kilátástalan helyzetbe került.

1940 nyarán ugyanis még semmilyen jele nem volt a kedvező végkifejletnek, és csak kevesen

kételkedtek abban, hogy Európa jövőjét Németország határozza meg. Ebbe belefért a

kontinens felosztása Hitler és Sztálin között. Az 1930-as évek végétől Magyarország minden

egyes új kormányfője Darányitól Bárdosyig azzal a programmal került hatalomra, hogy

megállítja az ország további közeledését Németország felé, és mindegyik úgy távozott, hogy

még közelebb került Berlinhez. Kétségtelen, hogy ebben szerepet játszott a náci ideológia

magyarországi térhódítása. De döntően az, hogy nemigen volt más választás. Nem csak a

revizionista országok cselekedtek így, hanem a status quo fenntartásában érdekeltek is.

Egyedül a Szovjetunió kínálhatott volna –elméletileg - alternatívát. De a bolsevizmus

ideológiája a kelet-közép-európai uralkodó politikai erők számára taszítóbb volt, mint a

18


GROTIUS

nemzeti szocializmusé. Ebben az időszakban a regionális katonai és gazdasági nagyhatalom

egyértelműen Németország volt, és a szovjet politika ekkor még nem mutatot érdeklődést a

régió iránt. Igor Lukes kutatásaiból tudjuk, hogy az utólag fabrikált mítosszal ellentétben

Sztálinnak eszébe sem jutott Csehszlovákia segítségére sietni 1939 márciusában. És

legfőképpen Moszkvát barátsági szerződés fűzte Németországhoz, és nyersanyag

szállításaival hozzájárult a német katonai sikerekhez.

Sztálint váratlanul érte a német támadás, olyannyira, hogy provokációra gyanakodott, amikor

először meghalota, hogy német csapatok lépték át a határt, és csak órákkal később adta ki a

parancsot a támadás elhárítására. A Pravda június. 22-i száma még az aratási munkálatokról

számolt be. Bár a németek közel kerültek a győzelemhez, Zsukov tábornok zsenialitása, az

amerikai kölcsönbérleti szálítmányok, Hitler elhibázot stratégiája és a téli időjárás

együttesen megmentették a Szovjetuniót. Hamarosan létrejött a nagy koalíció, amelyről az év

elején még álmodni sem lehetett. Ehhez szükség volt arra, hogy Japán belerángassa a

háborúba az Egyesült Államokat, arra, hogy Hitler szükségtelenül hadat üzenjen

Washingtonnak, és hogy Roosevelt elnök a japán támadás ellenére az európai hadszínteret

tekintse elsődlegesnek. Sztálin és Eden brit külügyminiszter már 1941 decemberében

tárgyalóasztalhoz ült egy angol–szovjet szerződés ügyében. Már it kirajzolódtak a háború

utáni rendezés körvonalai. Sztálin területi kérdésekről is egyezkedni akart, és ebből kiderült,

hogy komoly érdeklődést tanúsít Kelet-Közép-Európa ügyei iránt. Lengyelország

tekintetében például ragaszkodott a német–szovjet egyezmény értelmében megszerzett

területekhez, Erdélyt pedig Romániának akarta átadni. Eden hajlandó lett volna megegyezni a

területi kérdésekben, de Roosevelt nyomására elált etől. Végül mégis a két kontinentális

hatalom döntött Közép-Európa sorsáról, mert az Egyesült Államok stratégiai koncepciója

szerint Európa ügyeiben Moszkva és London volt illetékes a világ négy nagyhatalma, az

Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Kína együtműködésének a keretein

belül. Vagyis Közép-Európa sorsa a globális politika megfontolásai alapján dőlt el. Roosevelt

amerikai elnök koncepciója pedig arra irányult, hogy stabilizálja a kontinenst a két érintett

hatalom együtműködése útján, tekintet nélkül ara, hogy milyen társadalmi berendezkedést

képviselnek. Roosevelt nem gondolt kifejezett érdekszférák kialakítására, de a jelek szerint

nem volt különösebb kifogása a szovjetek által megszállt területek bolsevizálása ellen. A

térség országainak még annyi beleszólásuk sem volt sorsuk alakulásába, mint húsz évvel

korábban. Egyedül Csehszlovákia profitált abból, hogy Londonban emigráns csehszlovák

kormány működöt, hiszen Kárpátalja kivételével megtarthatta 1937-es területét, annak

ellenére, hogy az alkotmányos keretek között létrejött Szlovákia német bábállam volt.

Magyarország kiugrási politikája, amely elsősorban Kálay Miklós miniszterelnök nevéhez

fűződik, azon a reményenalapult, hogy Magyarországot az angolszászok szállják majd meg.

Így elkerülhető let volna az ország német, iletve szovjet megszálása is. Ezt a reményt

táplálta, hogy Kállay, de a magyar diplomáciai kar nyugatbarát elemei közül is sokan abban

az illúzióban éltek, hogy a Nyugat szerepet szán majd Magyarországnak a Szovjetunió

feltartóztatásában. Valójában egyedül Churchill gondolt Duna-medencei hadműveletre az

angolszász szövetségesek politikai és katonai vezetésének köreiben, de komoly formában az

angolszász részvétel Magyarország megszállásában nem merült fel. Magyarországra,

Romániára és Bulgáriára olyan szempontból számítottak, hogy kiugrásuk a háborúból

kikényszerítené, hogy német csapatokat vonjanak ki a nyugati hadszíntéről, és ezzel

megkönnyítsék a normandiai partraszállást. A brit és az amerikai politika is Magyarország

német megszálását akarta kikényszeríteni pontosan ebből az okból kifolyóan. (Borhi)

Sem a brit, sem az amerikai hadvezetés nem készített soha olyan haditervet, amely a Dunamedence

megszállásával számolt volna. Abban nagyjából egyetértettek a szövetségesek, hogy

a második frontot, azaz a Harmadik Birodalom eleni döntő nyugati hadjáratot Franciaország

19


GROTIUS

északi részén kell megnyitni. Emellett, és az amerikai ösztönzésre megnyitott olasz front

mellett Churchill szeretett volna egy harmadik frontot is, melynek helyszínét hol

Skandináviában, hol a Balkánon jelölte meg. A három szövetséges hatalom teheráni

találkozóján a balkáni front mellett kardoskodott, de mint kiderült, csak kisebb méretű

hadjáratot akart, ami elterelte volna a figyelmet a normandiai partraszállásról. Vagyis nem

volt szó egy olyan nagyméretű hadműveletről, amilyen a magyar vezetés angolbarát részének

reményei között szerepelt, és amely Magyarország elfoglalására elegendő let volna. Ehelyet

egy dél franciaországi partraszállás egészítette ki a normandiait, és ennek érdekében

partraszáló járműveket vontak el az olaszországi hadszíntéről. Ez azt jelentete, hogy a

Churchill által szorgalmazott bécsi opció lekerült a napirendről. A brit miniszterelnök

elképzelhetőnek tartota ugyanis, hogy a Pisa–Rimini vonalon keresztül eljusson Bécsbe–de

nem Budapestre. Saját hadvezetése viszont meggyőzte, hogy a nehéz terepviszonyok ezt nem

tennék lehetővé. (Borhi)

A döntő szót amúgy is Roosevelt és Sztálin mondta ki. Roosevelt a háború lehető

leggyorsabb megnyerését szem előt tartva nem tudta elképzelni, hogy brit birodalmi érdekek

miat másut történjen a fő csapás, mint ot, ahol katonailag a legcélszerűbb. Sztálin

egyetértett. Részben katonai okok miat, részben vélhetően azért, mert nem akart osztozni a

Duna-medence megszállásában. A magyar diplomácia 1943 decemberében úgy értesült, hogy

a nagyhatalmi döntés értelmében egész Kelet-Európában szovjet befolyás fog érvényesülni.

Emiat célszerűnek tűnt felvenni a kapcsolatot Moszkvával is. Ere történtek kísérletek, de

már túl későn. A csehszlovák emigráns kormány vezetője, Beneš 1943-ban barátsági

szerződést kötöt Sztálinnal, mert többé már nem bízot abban, hogy a nyugati hatalmak

képesek lesznek szavatolni országa biztonságát. Viszont abban bízott, hogy amennyiben

baráti politikát folytat majd a Szovjetunióval, elkerülheti azt, hogy Sztálin bolsevizálja

Csehszlovákiát. (Kaplan) A Szovjetunióval való kiegyezés politikáját követte a román

vezetés is, amennyiben titkos kiugrási tárgyalásokat folytatott Moszkvával.

A brit politika, akárcsak az amerikai, abban volt érdekelt, hogy a Szovjetunió részt vegyen a

háború utáni békefenntartásban. Mind Londonban, mind Washingtonban elterjedt az a nézet,

hogy a Szovjetunióban demokratizálódási folyamat játszódik le, ami lehetővé teszi majd a

szovjet hatalom integrálását a Nyugat által elképzelt nemzetközi rendszerbe. Mivel az

amerikaiak nem kívántak részt venni befolyási övezetekről szóló megbeszélésekben, London

magára maradt a Moszkvával folytatott alkudozásokban. Nagy-Britannia politikáját az a

megfontolás vezérelte, hogy fenntartsa a brit hegemóniát a Földközi-tenger térségében, végső

soron a közel-keleti olaj biztosítása érdekében. Ehhez Görögországnak az angol

érdekszférába kellett kerülnie. Ennek érdekében Churchill 1944 márciusában ajánlatot tett a

szovjet vezetésnek, hogy Románia kerüljön a szovjet, Görögország pedig brit érdekszférába.

Mivel Moszkva kedvezően reagált Churchil 1944 októberében moszkvai megbeszélései

során ismét felvetette a balkáni befolyási övezetek elkülönítésének kérdését. Szövetségesét,

Rooseveltet nem tájékoztata, sőt, közölte Sztálinnal, hogy az elnök felháborodna, ha tudná,

milyen nyíltan veti fel a kérdést. A Churchill–Sztálin, majd az Eden–Molotov megbeszélések

alapján Magyarország, Románia és Bulgária a szovjet, Görögország a brit szférába került,

Jugoszlávián pedig ötven-ötven százalékban osztoztak. Churchill nem szánta véglegesnek a

felosztást és abban bízott, hogy a Vörös Hadsereg által megszállandó területek nem kerülnek

szovjetizálásra. Az 1945-ös jaltai konferencián az angolszász hatalmak elfogadták a lengyel

határoknak a szovjet igény szerinti eltolását nyugatra, a háború előti német határok rovására,

és beérték homályos ígéretekkel arra nézve, hogy a Moszkva által hatalomra segített

kormányt „demokratikus elemekkel” egészítik ki.

1.5 Az új európai rend felé

20


GROTIUS

A háború befejezésekor a brit stratégia arra koncentrált, hogy megtartsa a Közel-Keletet és,

hogy fennmaradjon Nagy-Britannia nagyhatalmi státusa. 1944-ben a Foreign Office angol–

szovjet együtműködésel akarta feltartóztatni Németországot. Nagy-Britannia nem attól

tartott, hogy a Szovjetunió lesz az uralkodó hatalom Dél-Kelet-Európában, hanem attól, hogy

a Szovjetunió tovább terjeszkedik nyugati, illetve déli irányban. A Post Hostilities Committee

a Nemzetközösség biztonságában, és a közel-keleti olaj védelmében határozta meg a brit

stratégiai érdeket. Feltételezték, hogy Magyarországon „uralkodó” (predominant) szovjet

befolyás fog érvényesülni. 1945-ben a Foreign Office újraértékelte a brit stratégiát, és az új

megközelítést a Labour-kormány magáévá tette. Ez a koncepció visszautasította Churchill

befolyási övezeteken alapuló rendezését, mivel az egyenlő volt a kis országok cinikus

cserbenhagyásával, és Nagy-Britannia nagyhatalmi szerepének a feladásával, amelyet egész

Európában érvényesíteni kellett, nemcsak ott, ahol különleges érdekei voltak. Ennek ellenére,

az új kurzus szellemi atyja, Sir Orme Sargent úgy vélte, hogy Magyarország és Románia az a

két ország, ahol megengedhető a döntő szovjet befolyás még akkor is, ha az együt jár a

kommunista rendszer bevezetésével. Ennek a két országnak nem volt hatása a brit pozícióra a

Földközi-tenger keleti medencéjében. (Kent) Végsősoron azonban az „új” koncepció sem

hozott változást a brit közép-európai politikában. A gyakorlatban London nem akart, és nem

is volt képes szembeszegülni a közép-európai szovjet terjeszkedéssel.

Franciaországban két koncepciót alakítottak ki Kelet-Közép-Európával kapcsolatban.

Alapvetően szovjet biztonsági zónaként kezelték a térséget. A „realista” koncepció szerint le

kellett számolni a térségben mindenféle francia politikai vagy gazdasági hegemónia

gondolatával, és a Szovjetunióval való szövetség keretein belül kell fellépni. A térség államai

öszekötő kapcsot jelenthetek a Szovjetunió és Franciaország közöt. Ezel szemben a másik

verzió meg akarta védeni a csehszlovák és az osztrák kérdésel öszefüggő alapvető francia

érdekeket. Eszerint a francia diplomáciának határozottságot kellett mutatnia, és

felülkerekednie a térség államainak egymás közötti vitáin, hogy fontos szerepet tölthessen be

a térségben. 1945-ben a „realista” koncepció kerekedet felül. A Quai d’Orsayn világosá

vált, hogy a szovjet befolyás lesz az uralkodó, és Közép-Európa többé nem játszhat szerepet a

Németország elleni biztonságban. Megtörtént a leszámolás a közép-európai nagyhatalmi

ambíciókkal. (Kecskés)

Olaszország még drasztikusabban leszámolt a térséggel: a jugoszlávokkal szembeni

területvesztés, a görög szigetek, Albánia és a gyarmatok elvesztése egyértelműen véget vetet

a Földközi-tenger keleti medencéjében és a Balkánon érvényesülő hegemónia megszerzésére

irányuló törekvéseknek. Olaszország elfordult a térségtől és Nyugat-Európához csatlakozott.

(Horváth) A kettéosztás felé haladó Németország elvesztette szuverenitását és minimális

kereskedelmi kapcsolatok kiépítésén túlmenően nem volt, nem is lehetet közép-európai

politikája. Rövidtávon nem jelenthetett biztonságpolitikai kockázatot, ezért Ausztria

kivételével Kelet-Közép-Európa elvesztete azt a biztonságpolitikai jelentőségét, amire

Németország feltartóztatása miat az első világháború után szert tet.

Összefoglalás

Kelet-Közép-Európa jelentősége Franciaország és Nagy-Britannia szempontjából

biztonságpolitikai volt, Olaszország számára biztonság-és hatalmi politikai jelentőséggel

bírt, Németország pedig egyértelműen hatalmi politikai szempontokból kívánta

megszervezni. Az első világháború győztesei mindenekelőt a térség stabilitásában voltak

érdekelve, mert csak így látták volna biztosítottnak, hogy a térség ne válhasson egy újabb

kontinentális konfliktus forrásává, és hogy ellen tudjon állni a bolsevizmus terjeszkedésének,

iletve a német hatalmi expanziónak. Brit részről kezdetben nagy szimpátiával viseltetek az

21


GROTIUS

utódállamok törekvései iránt. Különösen Csehszlovákia nyerte el London szimpátiáját, első

sorban néhány befolyásos szakértő –Seton-Watson, Leeper, Wickham-Steed, Nicholson és

Namier jóvoltából, akik cseh- és szlovákbarátságukat mély magyarellenességgel párosították.

Csehszlovákia azonban rövid idő alat elvesztete londoni népszerűségét, mivel nem töltöte

be azt a stabilizáló szerepet, amelyet elvártak tőle. Nem honorálták Prága bigot politikáját a

nemzeti kisebbségekkel szemben, és azt az indokolatlan agreszivitást, amelyet a beneši

politika a katonailag és gazdaságilag jelentősen meggyengítet déli szomszédja irányában

mutatott. Gazdaságilag Nagy-Britannia mutatot érdeklődést a térség iránt, de ezt is inkább

csak politikai célokat szolgált, nevezetesen a térség politikai-gazdasági egységének a

helyreállítását. Az 1930-as évek végén az elvárások inkább negatív értelemben nyertek

megfogalmazást: Csehszlovákiától a német igények kielégítését várták, Magyarországtól

pedig függetlenségének fenntartását, és azt, hogy ne vegyen részt a térségnek a németek által

történő szétverésében. A háború alatt a kis tengely-államok csak kevés brit szimpátiát

élveztek, csak a feltétel nélküli megadás formulája alapján tárgyaltak velük.

Franciaországot nem a szimpátia vezérelte a térség 1918–1920-as újraszervezésében, hanem

kizárólag a saját biztonsága. Ennek érdekében nyíltan a győztes utódálamok törekvéseit

támogatta, annak a reményében, hogy keleti bástyát képeznek majd Németország körül.

Akárcsak London, Párizs is hamarosan észrevette, hogy a kis utódállamok nacionalista

gazdasági és külpolitikája kedvezőtlenebb álapotot teremtet, mintha az Osztrák–Magyar

Monarchia fennmaradt volna. Nem segítete elő a térség stabilizálását a két hatalom egymás

közötti rivalizálása sem. London gyanakvóan szemlélte Párizs hegemonikus törekvéseit és

igyekezet elensúlyozni a francia befolyást. Franciaország pedig nem tűrte el, hogy a britek

bármilyen nemű befolyásra tegyenek szert a francia szövetségi rendszerbe tartozó

országokban. Franciaország a politikai behatolást nem tudta kiegészíteni gazdasági

hadállások kiépítésével. Amikor Kelet-Közép-Európában gazdasági vákuum keletkezett, a

német gazdasági terjeszkedést nem tudta ellensúlyozni. Nem sikerült harmonizálni a térségre

vonatkozó francia és olasz politikát sem. Róma Párizs ellen politizált, bár felismerte a

regionális szerveződés jelentőségét a német hatalmi törekvésekkel szemben. Végső soron a

nyugati hatalmakat nem fűzte önmagában való gazdasági érdekből, etnikai, vagy kulturális

affinitásból fakadó különleges kapcsolat Közép-Európához. Előbb a német terjeszkedést

akarták abba az irányba terelni, majd a létfontoságú érdekek megőrzéséhez szükséges

megegyezés érdekében átengedték a Szovjetuniónak.

2.1 A kontinentális szakadás

A második világháborút követően az Egyesült Álamok fokozatosan kezébe vette a nyugati

világ vezető szerepét. Először Görögország védelmét vete át a gazdasági válságba sülyedt

Nagy-Britanniától, majd a teljes Közép- és Közel-Keletet. Kelet-Közép-Európa tekintetében

Washington igyekezett olyan megoldást találni, amely figyelembe veszi Moszkva biztonsági

igényeit. Támogatott olyan területi korrekciókat a térség állami között, amelyek a kis

országok közöti feszültség feloldását segítheték elő, és támogata a demokratikus

átalakulást, Magyarország esetében különösen a földreformot. Ezzel együtt az amerikai

külpolitika szerette volna helyreállítani a kontinens gazdasági egységét, amelyet az újjáépítés

szempontjából tartott fontosnak. Washingtoni elképzelések szerint legalábbis Magyarország

és Csehszlovákia gazdasági értelemben a Nyugat része maradt volna. De az amerikai

külpolitikának nem állt rendelkezésére olyan diplomáciai eszköz, amivel a Szovjetunió

törekvéseit befolyásolni tudta volna. A vonalat Ausztriában húzták meg, annak stratégiai

fontossága miatt. Ausztria egészének szovjet kézre kerülése ugyanis veszélybe sodorhatta

volna Németország déli megszállási zónáját, valamint a szövetségesek olaszországi pozícióit.

A vasfüggöny mögötti határokat a Szovjetunió alakította ki. Hiába támogatta volna az

22


GROTIUS

amerikai és a brit politika kisebb határmódosítást Magyarország javára, a szovjetek döntöttek,

és a régió nem volt kelően fontos ahhoz, hogy emiat a Nyugat konfrontálódjék Moszkvával.

Jelemző epizód volt, hogy a szovjet csapatok magyarországi és romániai álomásoztatására

egy brit javaslat alapján lehetett megtalálni a jogi formulát. (Fülöp)

Nyugat-Európa az elkövetkező közel fél évszázad során nem kérdőjelezte meg a Szovjetunió

kizárólagosságát Kelet-Európában és nem volt cél a kommunista rendszerek felszámolása.

Bár fokozatosan normalizálódtak a kelet–nyugati kapcsolatok, ez nem jelentette a nyugateurópaiak

részéről a kelet-európai hatalmi viszonyok megváltoztatásának szándékát. A

kontinens úgy tűnt, hoszú időre ketészakad: egy gazdaságilag és politikailag egyre

szorosabban integrálódó Nyugat-Európára, és egy elmaradott nagyhatalom szorításában

vergődő egyre inkább lemaradó Kelet-Közép-Európára. Olyannyira, hogy a kontinens szovjet

uralom alatt nem álló részében a közbeszédben Európa fogalmába nem értették bele a

vasfüggöny mögötti területeket.

Alapvető eltérés mutatkozot Nyugat-Európa, illetve az Egyesült Államok kelet-európai

politikája között. Washington sokáig nem fogadta el fait accompli-ként Kelet Európa tartós

szovjet megszállását, a nyugat-európai hatalmak viszont szinte az első pilanatól igen.

Amikor például Washington tiltakozni akart Nagy Ferenc lemondatása ellen, és az ENSZ

fóruma elé akarta tárni, Nagy-Britannia nem támogatta, és hiábavalónak, gátlástalannak ítélte

az amerikai politikát. 1952-ig az Egyesült Államok akár a háború kockázatát is vállalva

igyekezett destabilizálni a vasfüggöny mögötti kommunista rendszereket. Ez a politika

azonban fokozatosan háttérbe szorult, mivel a Szovjetunió kifejlesztette, és célba is tudta

juttatni a hidrogénbombát, ami a civilizáció pusztulásával járhatott volna. Tekintve, hogy a

várakozások szerint a kelet-európai szovjet övezet érdekében Moszkva minden lépésre kész

volt, Kelet-Európa a szovjet nukleáris elrettentés fogja volt. Ennek ellenére a hivatalos

amerikai politika szerint Kelet-Európa szovjet megszálása „Európa szívéig” terjesztete ki a

Szovjetunió hatalmát, ami veszélyeztette Nyugat-Európa, ezen keresztül pedig az Egyesült

Államok biztonságát. Emiatt a Szovjetunió visszavonulása saját határai mögé az Egyesült

Államok biztonságpolitikai célja volt. E cél megvalósítása érdekében többféle irányvonalat is

kidolgoztak Washingtonban, egyebek közöt a térség „finlandizálásra” vonatkozó

tárgyalásokat is a Szovjetunióval. Nyugat-Európa nem akadályozta meg Washington ilyen

irányú próbálkozásait, de maga nem vett részt benne, mintegy a Szovjetunió és az Egyesült

Álamok külön mérkőzéseként kezelte a kelet-európai status quo megváltoztatását. (Borhi)

Németország kettészakadása nem volt eltervezve, de szinte elkerülhetetlen volt. A szovjetek

eleinte a kettéosztás mellett foglaltak állást, az Egyesült Államok az egység fenntartása

mellett. Párizs igyekezett olyan megoldást találni, amely felügyeletet garantált volna számára

Németország ipari térségei felett. 1945-ben a Szovjetunió már az egységes Németország

mellett foglalt állást, és az összes megszállási zónából jóvátételt követelt. Byrnes amerikai

külügyminiszter a „realista” együtműködés alapján átengedte a keleti zónát a szovjet

jóvátételi követeléseknek, és a nagyhatalmak megállapodtak Németország négyhatalmi

igazgatásában. Hamarosan azonban az amerikaiak arra jutottak, hogy biztonságosabb

megoldás a nyugati megszállási zónákat konszolidálni, a szovjetet pedig magára hagyni.

Sztálin két vasat tartot a tűzben: fokozatosan bolsevizálta saját övezetét, de nyitva tartotta a

kaput akár a nyugati demokratikus model alapján történő újraegyesítésre is. A nyugatiak

viszont atól tartotak, hogy az egységes, de semleges Németország előbb-utóbb a szovjet

politikai eszközévé válna, ezért 1947 és 1949 között fokozatosan létrehozták a nyugatnémet

államot.

Egy ponton a szovjet zónával kapcsolatos amerikai, illetve nyugat-európai érdekek élesen

szembe kerültek. Ez pedig a kereskedelem volt. 1948-tól az amerikai vezetés szelektív

gazdasági embargót vezetet be a „kommunista tömb” országai elen. Részben a kommunista

23


GROTIUS

rendszerek gazdasági gyengítésére, végső soron pedig a konszolidálódásuk

megakadályozására. Másrészt pedig a szovjet katonai potenciál gyengítése céljából.

Washington igyekezett rávenni nyugat-európai szövetségeseit, hogy vegyenek részt ebben, és

szankciókat helyezett kilátásba az amerikai, illetve a Cocom-előírások megszegői számára.

Az amerikai vezetés könnyű helyzetben volt, hiszen csak néhány stratégiai jelentőségű

nyersanyagot hozott be a Szovjetunióból, amit nem könnyen, de más forrásból pótolni

lehetett. Bár a népi demokráciák komoly fizetési nehézségekkel küzdöttek és gyenge

minőségű termékeket álítotak elő, melyek jelentős része eladhatatlan volt, Nyugat-Európa

azonban nagyobb mértékben függött a kelet-nyugati kereskedelemtől, elsősorban a

mezőgazdasági termékek és nyersanyagok importjától, és az ipari cikkek kelet-európai

piacától. Az import érdekében a nyugat-európaiak még hivatalosan embargó alatt álló

termékeket is szállított. Franciaország például ritka fémeket és gördülőcsapágyat adot el

Magyarországnak olyan gabonáért cserében, melynek a végcélja az NSZK volt. A kelet

nyugati kereskedelem engedélyezése miatt olyan súlyos nézeteltérés keletkezett a NATOországok

között, hogy az amerikaiak attól tartottak, hogy megbomolhat a szövetségi rendszer

kohéziója. Ezért Eisenhower elnök 1953 után a gazdasági kontrol „fokozatos és

viszafogot” enyhítéséről döntöt. Bár a nyugat európai országok ezt követően a

lehetőségekhez képest fejlesztették keleti kereskedelmi kapcsolataikat, az amerikaiak a

Nixon-adminisztrációig nem igen változtattak restriktív politikájukon, bár tudatában voltak,

hogy az amerikai tőke komoly hátrányba került a nyugat-európaival szemben egy gyorsan

fejlődő piacon.

Kelet-Európa jelentősége a hidegháborús szembenálás kialakulásában az otani események

rámutattak a szovjet politika hajthatatlanságára. Egyetlen nyugati követelés sem valósulhatott

meg a Szovjetunió által zárt zónaként, világháborús hadizsákmányként kezelt régióban. Csak

egyetlen adat a szovjet szerep érzékeltetésére: Moszkva nagyon óvatos becslés szerint akkora

összeget szivattyúzott ki a megszállási zónájából, mint amennyit az Egyesült Államok a

Marshall-segély keretein belül Nyugat-Európának adott. Szovjet szempontból pedig úgy tűnt

föl, hogy a Nyugat, elsősorban az Egyesült Álamok meg akarja fosztani a Szovjetuniót

háborús győzelmének a gyümölcsétől és jogos védelmi övezetétől. Bár Kelet-Európa

sorsának szerepét a háború utáni világpolitikában nem szabad alábecsülni, a kelet–nyugati

konfliktus fő forása más kérdések körül kristályosodot ki. Ezek közül is Németország volt a

legfontosabb.

2.2 Németország és az Ostpolitik

Bár a felszínen a Szovjetunió, illetve a nyugati hatalmak nem sok mindenben értettek egyet

Németország jövőjét iletően, egy dologban azonban igen: Németország nem válhatot újabb

európai konfliktus forrásává. Továbbá, mind a Kelet, mind a Nyugat rossz szándékot fedezett

föl a másik szándékaiban, tehát vigyázni akart arra, nehogy Németország egésze az ellenfél

kezére kerüljön. 1948-ra a nyugati hatalmak eldöntötték, hogy a Szovjetunió

feltartóztatásának egyetlen módja, ha Németország nyugati zónáit végleges állammá

konszolidálják szuverenitásának korlátozásával, ami egyben garanciát jelentett a német

nagyhatalmi ambíciók esetleges újjáéledése ellen is. A nyugatnémet állam létrehozása

elsősorban a nyugat-európai biztonságért felelőséget válaló Egyesült Álamok

külpolitikájának következménye volt. Az amerikai stratégiai gondolkodás szerint ugyanis

Európa középső része, azaz Németország nem kerülhetet egyetlen hatalom kizárólagos

befolyása alá, mivel akkor megbomlot volna a globális erőegyensúly. Sztálin egy darabig

még reménykedet Németországnak a semlegeség alapján történő egységesítésében, amely

vélhetően előbb-utóbb szovjet befolyás alá került volna.

24


GROTIUS

Az NSZK-nak, Kis J. László szavaival ’készen kapot külpolitikája volt’, vagyis egyszerre

kelet jó európainak és az atlanti orientáció meggyőző képviselőjének lennie, ami szakítást

jelentett a német külpolitika addigi hagyományaival és az önkéntes integráció programját írta

elő. (Kis) A Német Szövetségi Köztársaság első kancelárja, Konrad Adenauer már 1945-

ben felismerte, hogy belátható ideig a kontinens két részre szakad. Úgy vélte, csak egyetlen

út létezik „Németország azon részei számára, amelyeket nem foglalta el Oroszország”.

Ezeket a részeket, amelyek „Nyugat-Európa integráns részét képezik,” először „megfelelő

politikai egységgé kel szervezni” majd a nyugat-európai demokráciákhoz kell csatolni tartós

intézményes szálakkal. Adenauer számára a semlegeség nem volt választási lehetőség,

Németországot túlságosan erősnek tartota ere a szerepre, és atól tartot, hogy szovjet

befolyás alá kerülve hídfőként szolgálna a kommunista hatalomátvétel számára egész

Nyugat-Európában. Elgondolása szerint az orosz veszélyt csak a meztelen erő tartóztathata

föl, amelyet az Egyesült Államokkal közösen kellett megteremteni. Célja a biztonság

megvalósítása és a német szuverenitás helyreállítása volt. Adenauer tartott attól, hogy a

nagyhatalmak Németország kárára megegyeznek egymással, ezért a Német Szövetségi

Köztársaságot „szabad és független” tényezőként akarta látni othon és külföldön egyaránt. A

nyugati integráció részben ezt a célt szolgálta. A szuverenitás pedig a szupranacionális jövő

kiindulópontja volt számára. (Ahonen)

Adenauer a hagyományos hatalmi politika kategóriáiban gondolkodot, és Európát „harmadik

erőként” szerete volna látni, amely a világpolitika jelentős tényezője a két szuperhatalom

mellett. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Németország kapcsán. A színfalak mögött

nosztalgiával gondolt arra a hatalmi státusra, amelyet Németország a Kaiserreich korában

élvezet, iletve Németország nemzeti erejének „szomorú és sajnálatos” hanyatlásán

sajnálkozot. Az újraegyesítés számára kisebb jelentőséggel bírt, és végső soron akkor tartota

elképzelhetőnek, amikor a Szovjetunió feladja a hidegháborús szembenálást, amely az NDK

és Kelet-Európa felszabadulását hozná magával. Már 1945-ben arról írt, hogy az orosz

megszálás alat levő részek meghatározatlan időre elvesztek, és a nyugati zónákból ezekre a

területekre való tekintet nélkül államot kell formálni. 1955-ig nemcsak nem szorgalmazta az

egyesülést, hanem kifejezetten károsnak tartota az NSZK belső és külső szabadsága

szempontjából, a megosztot Németországot tartota megfelelőnek a közép-európai biztonság

szempontjából. Az egységesítés elutasítását nemcsak biztonsági okok motiválták, hanem

személyes és politikai indokok is. Egyrészt kifejezett averziót érzett Poroszország iránt,

másrészt attól tartott, hogy egyesítés esetén a szociáldemokraták többséget kapnának. Nem

bízott a német népben, amelyet féltett Poroszország befolyásától. Csak úgy lehetett

megmenteni őket saját maguktól, ha a „demokrácia és Európa” jelszavával a nyugat-európai

integráció intézményes keretei közé kerülnek. (Ahonen) Ez az elképzelés találkozott az

amerikai, illetve nyugat-európai elképzelésekkel, amelyek arra vonatkoztak, hogy a

demokratizálódás útjára lépett Németországot a kibontakozó nyugati katonai, politikai és

gazdasági integráció kereteibe kell lehorgonyozni.

Ezen az úton az 1954-es párizsi szerződés indítota el a nyugat-német államot, amely egyben

lehetővé tete, hogy az NSZK újra önáló külpolitikát folytason. Ennek első fontos keleteurópai

vonatkozása az 1955-ös NSZK–szovjet szerződés volt. Gomulka lengyelországi

hatalomra jutása Bonn számára azt jelezte, hogy a kelet-európai szatelit álamok részéről

lehetőség nyílik bizonyos fokú függetlenségre, amely elvezethet a szovjet tömb

dezintegrációjához és az egyesüléshez. Mindketőt a kapcsolatok normalizálásával lehetet

előmozdítani. A szociáldemokraták, akik azért bírálták a kereszténydemokratákat, mert nem

szorgalmazták az egyesítést, a diplomáciai kezdeményezés fontosságát hangsúlyozták, és

gazdasági, politikai kapcsolatokat akartak létesíteni a szovjet tömbbel. A gazdasági a

kereskedelem liberalizálását akarta elérni. A külügyminisztérium meg akarta szüntetni a

Hallstein-doktrina alkalmazását a kelet-európai országokra, tekintve, hogy az NDK-t szovjet

25


GROTIUS

nyomásra ismerték el. A kapcsolatok fokozatos normalizálását javasolta formális

kereskedelmi kapcsolatok létesítésével, ami teljes diplomáciai kapcsolatokhoz vezethetett. Az

NSZK-t mágnesként képzelték el, amely a szabadság irányában csábítja Kelet-Európát.

Adenauer kereskedelmi kapcsolatok létesítését szorgalmazta, amelyet a kapcsolatok lépésrőllépésre

történő javulása követet volna. De személy szerint nem igen mutatot érdeklődést a

térség iránt. Talán ez is magyarázza, hogy bár történt nyitás Kelet felé, nem vezetett

eredményre. Az Ostpolitikelőzményei rámutatnak, hogy a nyugatnémet politika számára

kelet-közép-európai partner Csehszlovákia és Lengyelország volt.

Lengyelország és az NSZK közöt titkos érintkezés kezdődöt az 1956-os lengyel

eseményeket követően, amely ara mutatot, hogy Varsó érdeklődést mutatna a diplomáciai

kapcsolatok felvételére, de 1957-ben Bonn meghátrált a közelgő választások, iletve amiat,

hogy Jugoszlávia elismerte az NSZK-t. 1959-ben az NSZK meg nem támadási szerződést

készítet elő Csehszlovákiával és Lengyelországgal, melyekkel a szociáldemokraták is

diplomáciai kapcsolatokat akartak létesíteni. De az SPD, és az FDP is másodlagos kérdésnek

tekintette a kelet-európaiakkal való hivatalos kapcsolatok létesítését, a nemzetközi

enyhülésnek alárendelve. Bonn csak nehezen szánta rá magát konkrét lépések megtételére.

Adenauer attól tartott, hogy az Ostpolitik meggyengítheti az NSZK nyugati kapcsolatait,

elszigeteltséghez vezethet, és az NSZK „az elentétes érdekek játékszerévé” válhat. Felmerült

az a veszély is, hogy az NDK jogálása felértékelődik. Brentano külügyminiszter úgy vélte,

hogy hivatalos kapcsolatok létesítése a kelet-európai országokkal óhatatlanul felvetik az

NDK státusának a kérdését. „Kapcsolatok létesítése a szatelit álamokkal ürügyet

szolgáltatna más országoknak, hogy elismerjék” Kelet-Németországot, és ezzel aláássák az

NSZK központi mítoszát, mely szerint a német nép egyetlen legitim képviselője. Vagyis az a

veszély, hogy a keleti politika az NDK elismerésének egy hullámát indíthatta el

megakadályozta, hogy Bonn normalizálja a kapcsolatait a szatellit országokkal. De két keleteurópai

ország tekintetében a közelmúlt történelme is súlyos tehertételt jelentett.

Lengyelország esetében a határkérdés, Csehszlovákia esetében pedig a müncheni egyezmény

jogi következményei, vagy az „elveszet területeken” élő németek önrendelkezése. Ezeket a

problémákat különösen a két országból a második világháború után kitelepített mintegy tíztizenötmiliós,

jól szervezet érdekképviseleti szervezetekkel rendelkező, a német

belpolitikába intézményesen és személyes kapcsolatokon keresztül is beépülő német

közösség tartotta a bonni külpolitika napirendjén.

Varsó és Prága is azt várta, hogy az NSZK legalább implicite ismerje el véglegesnek az

Odera–Neisse-határt. Ugyanakkor a nyugatnémet politikusok nyíltan ennek az elenkezőjére

kötelezték el magukat. A közbeszédben meghonosodott ortodoxia az Odera–Neisse-vonal

elutasításához vezetet, a határ végső rendezését a békeszerződésre halasztota, addig pedig

ragaszkodott az 1937-es határok jogi érvényességéhez. Nem szolgálta a szovjet csatlósok

formális elismerése az NSZK érdekeit, mivel egy ilyen lépés csökkenthette a bonni álláspont

hitelességét, és alááshatta a bonni kormány tárgyalási pozícióját a Kelettel szemben.

Felmerült, hogy a magyar forradalom tapasztalatai miatt óvatosan kell bánni a kelet-európai

országokkal, nehogy kikényszerítsenek egy újabb katonai akciót a Szovjetunió részéről,

különösen Lengyelországban, amely általános háborúhoz vezetne. Brentano szavaival: „el

kellett kerülni azt a benyomást, hogy beavatkozunk Kelet-Európa ügyeibe”. Ezen túlmenően

a kancellár és külügyminisztere nem látta értelmét a kelet-európai kapcsolatok kiépítésének,

tekintve, hogy külpolitikájuk a Szovjetunió akaratának a függvénye. A politikai

megfontolások fontosabbak voltak, mint az üzletiek, a túl aktív üzletembereket a bonni

politika visszahívta Kelet-Európából.

Az ötvenes évek végére a kitelepített németek szervezetei által szorgalmazott ügyek, mint

például a német–lengyel határ végleges státusának az elutasítása, vagy a német önrendelkezés

26


GROTIUS

ügye egyre inkább hátérbe szorultak. Brentano úgy vélte, hogy a keleti területek „örökre

elvesztek” Németország számára, és a kormány nem támogatná a német önrendelkezést

abban a szélsőséges formában, hogy a kitelepítetek kívánják, vagyis például a Szudéta-vidék

újraannektálásának eszközeként. Adenauer titkos fejtegetéseiben nem rejtette véka alá, hogy

hajlandó levenni az újraegyesítés kérdését a nemzetközi politika napirendjéről, mert atól

tartot, hogy a győztes hatalmak elfogadhatatlan árat szabnának érte. Bár az 1958-as berlini

válság után az egyesítés problémáját a színfalak mögött egyre inkább csak humanitárius

kérdésnek tekintették, melynek célja az NDK életkörülményeinek javítása volt, a

nyilvánoság előt még mindig látszólagos nemzeti konszenzus érvényesült a revizionista

keleti politikáról. Ennek pedig a politikai ára az volt, hogy nem lehetett nyitni Kelet-Európa

felé. 1959-ben a kitelepítettek ellenállása miatt nem lehetett megvalósítani egy fontos

kezdeményezést: meg nem támadási szerződések megkötését Lengyelországgal és

Csehszlovákiával.

Az 1960-as évek elején a szövetségi kormány külső nyomásra egyre nagyobb érdeklődést

mutatott konkrét kelet-európai kezdeményezések iránt. Egyrészt megszűnt Bonn „kölcsön

kapot vétója” vagyis a Nyugat már nem tekintete magáénak a Szovjetunióval való

konfliktusát. Tehát az elszigetelődés veszélye miat alkalmazkodnia kellett az új helyzethez.

(Kiss) A nyugati szövetségesek ugyanis egyre inkább a nemzetközi enyhülés akadályaként

szemlélték Bonn hajthatatlannak látszó álláspontját az újraegyesítés ügyében. Emiatt az NDK

és az Odera–Neisse-határvonal elismerését, valamint azt javasolták, hogy Nyugat-

Németország létesítsen diplomáciai kapcsolatokat a szocialista országokkal. De egyre

nagyobb volt a belső nyomás is a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében. Brentano

utódja, Gerhard Schröder aktívan szorgalmazta a keleti politikát.

Schröder felismerte, hogy a szuperhatalmak egyre inkább kész tényként kezelik Németország

megosztotságát, ugyanakkor az Ostpolitik útján elő lehet mozdítani az újraegyesítés hoszú

távú célját. Kelet-európai jelenlétével az NSZK meggyőzheti a kelet-európaiakat, hogy az

újraegyesítés az ő érdekeiket szolgálja. Cáfolhatja azt a képet, hogy az NSZK militarista,

revansista hatalom; gazdasági erejével kóstolót adhat azokból az előnyökből, amelyek az

újraegyesítéssel várhatók. A policentrizmus támogatásával kialakulhat bizonyos fokú

függetlenség, amely nyitottságot eredményezhet a nyugati célok, ideértve az egyesítés

elfogadása iránt. Adenauer utódja, Erhard elődjénél nyitotabb volt az újraegyesítés iránt. A

kelet-európai nyitás abban nyilvánult meg, hogy Bonn támogatta a formális kereskedelmi

kapcsolatok megkötését, és fontos döntéshozók egyre inkább elhatárolták magukat olyan

elvektől, amelyek gátolták a nyitást, mint a Halstein-doktrína vagy az Odera–Neisse-határ

ideiglenes jellege. A bonni külügyminisztérium úgy vélte, egyetlen ország sem támogatta a

német területi törekvéseket, amelyek aláássák a nem-kommunista világ támogatását a német

egyesülés ügyében. Ezt a felismerést azonban alig követék tetek. Kereskedelmi szerződések

születtek ugyan, de a politikusok nyilvánosan ragaszkodtak külpolitikai dogmáikhoz.

Ennek számos oka volt, melyek közül a legfontosabb a kitelepített csoportok ellenállása

lehetett. Ezek a csoportok olyan feltételekhez kötötték a diplomáciai normalizálást,melyekről

tudták, hogy nem elfogadhatóak a kelet-európai kormányok számára. A német–csehszlovák

tárgyalások során a szudétanémetek problémája és a müncheni egyezmény jogi státusa

akadályozta a megegyezést. A németek ragaszkodtak hozzá, hogy Nyugat-Berlin kerüljön

bele a kereskedelmi szerződésbe, Prága pedig ragaszkodot hozzá, hogy az NSZK ne

kérdőjelezze meg Csehszlovákia területi integritását azáltal, hogy a müncheni egyezményt ab

initio semmisnek nyilvánítják. Csehszlovákia hajlandó lett volna Berlin kérdésében engedni

egy fenti értelmű egyoldalú nyugatnémet nyilatkozat fejében, de Bonn elutasítota az

ajánlatot. A német evangélikus egyház 1965-ben nyilatkozatot tett közzé mely szerint a

legmegfelelőbb német hozzájárulás a megbékéléshez az lenne, ha elutasítaná a kitelepített

27


GROTIUS

lobby által képviselt revizionista követeléseket. Az 1966-ban hatalomra került nagykoalíció

keleti politikáját igyekezet egy „békés európai rend” kereteibe ileszteni, amely a népek

megbékélése jegyében igyekezett javítani a kapcsolatokat anélkül, hogy azt a benyomást

keltené, mintha meg akarná osztani a kelet-európai országokat. Kiesinger kancellár olyan

fokozatos evolúciós folyamatot képzelt el, melynek eredményeként a Szovjetunió és

szövetségesei felismernék, hogy a békés változás, különösen a német kérdésben az ő javukat

is szolgálja. Kifejezte szimpátiáját arra vonatkozóan, hogy a lengyelek biztonságos határok

mögöt akarnak élni, és kinyilvánítota, hogy a müncheni egyezmény „már nem érvényes.”

Ugyanakkor kifejtette, hogy a keleti határokat csak a békerendezés állapíthatja meg

véglegesen és a kormány minden kitelepített német érdekeit képviseli a szudéta németekét,

akiknek álampolgársági követeléseket és más kulcs problémákat rendezni kel mielőt a

müncheni egyezmény elveszti érvényeségét. Először Romániával kötötek egyezményt,

majd 1967-ben kereskedelmi szerződést írtak alá Csehszlovákiával és 1968-ban diplomáciai

kapcsolatokat létesítettek Jugoszláviával. További siker azonban nem koronázta az

erőfeszítéseket. Románia elsőként történt elismerése rossz lépésnek bizonyult, hiszen

megerősítete a Szovjetunió félelmét, hogy az NSZK elentétet akar szítani a Varsói

Szerződés soraiban.

Az 1969-es SDP–FDP koalíció meg akarta újítani Bonn keleti politikáját és hajlandóságot

mutattak arra, hogy olyan egyezményeket kössenek, amelyek tiszteletben tartják minden

kelet-európai ország területi integritását. Az 1970-es szovjet, illetve lengyel egyezmények

elismerték az 1945 utáni status quót. Ugyanakkor a lengyel szerződés hivatalos értelmezése

szerint Bonn leszögezte, hogy nem képviseli az egységes Németországot. A kitelepített

németek szervezetei azt várták a CDU-tól, hogy a szövetségi parlamentben világosan

elhatárolja magát a keleti szerződésektől, de a CDU/CSU koalíciónak nem volt más

választása, mint elfogadni azokat. Tete ezt azzal a fenntartásal, hogy a szerződés nem

prejudikálja az újraegyesítet Németország végleges határait a jövőbeli békeszerződésekben.

Bár a CDU/CSU tartózkodott a szavazástól, Franz Josef Strauss, Bajorország tartományi

miniszterelnöke érvényesnek nyilvánítota a szerződéseket. Ugyanakkor Kohl kancelár

1984-ben arról beszélt, hogy az NSZK elismeri Lengyelország jelenlegi határait, de ez nem

kötelezi az újraegyesített Németországot. Kohl azonban tisztában volt vele, hogy a területi

revízió Németország javára nem lehetséges, de nem is kívánatos. Mivel azonban a kitelepített

szervezetek legalább a lehetőségét fenn akarták tartani, hogy az egyesítet Németország

visszakap bizonyos elveszett német területeket, Kohl nem foglalt egyértelműen álást az

Odera–Neisse-határ mellett. Még az 1989-ben Varsóban elfogadott közös nyilatkozat is

nyitva hagyta a kérdést. Kohl csak 1990-ben változtatott irányt, amennyiben elfogadta a

lengyel határ megváltoztathatatlanságát. A két német parlament pedig azonos szövegű

nyilatkozatban fogadta el véglegesen a lengyel határt. Végül az Odera–Neisse-vonal részét

képezte a kető plusz négyes, iletve a német–lengyel kétoldalú szerződésnek. A

szudétanémet kitelepítettek szervezeténeknek a CSU-n és a bajor tartományi kormányon

keresztül végrehajtott beavatkozásai késleltették a német–csehszlovák tárgyalások menetét,

amelyek 1997-re megbékélési nyilatkozathoz vezettek Németország és Csehország között.

Lengyelország arra vonatkozó félelmei, hogy a kitelepített szervezetek visszakövetelhetnek

korábbi német területeket, megterhelik a német–lengyel viszonyt. A kitelepített szervezetek

Lengyelországgal szemben jelenleg is megfogalmazott követelései alátámasztják ezt a

félelmet. Mindez azonban nem feltétlenül vetíti elő egy régi típusú Németország újáéledését.

Németország érdekelt volt a Nyugat keleti kiterjesztésében. Kelet-Közép-Európa ketős

integrációja a történelmi német dominancia veszélye nélkül az európaizált Németország

befolyását erősíti, a térség stabilizálását szolgáló modernizációt segíti elő. (Kis) Ugyanakkor

a politikai befolyásolás eszközévé válhat az a tény, hogy a térség egyes országai áruexportjuk

jelentős részét Németországgal bonyolítják. Így a cseh kivitel 40, a magyar 37, a szlovák 27

28


GROTIUS

százaléka kerül német piacra. Ezzel együtt nem lehet feltételezni, hogy Németország

igyekezne katonailag, politikailag vagy gazdaságilag „megszervezni” Kelet-Közép-Európát,

amelyet többé már nem tekint ütközőzónának. (Kis) Nem változtak Németország regionális

prioritásai. Eszerint Lengyelország továbbra is a német külpolitika legfontosabb partnere

Kelet-Európában. Lengyelország ketős integrációja nélkül ugyanis a német kül- és

biztonságpolitikának jelentős hátrányokat kelet volna elszenvednie. Ugyanakkor a korábbi

bilaterális viszonyrendszer helyét az európai intézményi rendszer által biztosított intézményi

keret vette át, amely német szempontból a geopolitikai környezet átalakítását és nem a

birtoklást segíti elő. (Kis) Katonai téren a német–lengyel rivalizálás helyét a német

katonapolitika és hadseregmodell exportja váltotta föl, a lengyel és a német hadsereg az

európai egyetértés modellje lett. (Kiss) Ez sem fedtetheti azt a tényt, hogy az iraki

szerepválalásban az erős atlanti szálakkal rendelkező Lengyelország szembehelyezkedet a

francia–német tengellyel, és Varsó példáját követte a többi, az EU-hoz, illetve a NATO-hoz

újonnan csatlakozott közép-európai ország.

2.3 Franciaország és a keleti politika

Franciaország csak vonakodva vett részt a hidegháborúban. A nagyhatalmak konfliktusa

megfosztota Franciaországot a Kelet és Nyugat közöti híd szerepétől, és ara kényszerítete,

hogy az Egyesült Államok által létrehozott szövetségi rendszerben alávesse hatalmi érdekeit

a tömbérdeknek. Párizs diplomáciai mozgástere leszűkült, és csak a hatvanas évekre sikerült

megtalálnia azt a szerepet, amely a hőn áhítot nagyhatalmi státust biztosíthata a számára. De

Gaulle önálló kül- és biztonságpolitikája újrafogalmazta a francia szerepet a nyugati

szövetségi rendszeren belül és a tömbrendszer meghaladásának igényével sikerült

összeegyeztetnie a francia nemzeti érdeket a nemzetközi rendszer által szabott korlátokkal.

(Bozo) 1958-ban De Gaule előterjesztet egy világ-triumvirátusra vonatkozó elképzelést,

amely az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország részvételével működöt volna.

Terve végső soron ara irányult, hogy Franciaország beleszólást kapjon a Nyugat nukleáris

politikájának meghatározásába. De Gaulle diplomáciai eszköznek tekintette javaslatát: „meg

kellett találnom a módját, hogy elhagyjam a NATO-t, hogy visszaszerezzem a szabadságot,

amelyet a negyedik köztársaság feladot. Ezért kénytelen voltam a Holdat kérni”. (Lundestad)

Kimondva, kimondatlanul azonban a francia függetlenséghez nem lettvolna elegendő a force

de frappe, azaz az önáló nukleáris ütőerő. Párizs annak biztos tudatában járta, járhata

külpolitikai külön útját, hogy aranyalapként számíthatott az Egyesült Államok stratégiai

ütőerejére, amely az Elbától nyugatra kétséget kizáróan garantálta nyugati szövetségesei

biztonságát. De Gaule maga az Egyesült Álamokat olyan „tartaléknak” vagy

„fegyverarzenálnak” tekintete, amelyet szükség esetén az európaiak felhasználhatnak.

A háború utáni francia politika másik pillére az európai integráció volt. Az európai

integrációs folyamatban kulminálódó francia–német együtműködéshez azonban paradox

módon hozzájárult az a nagyhatalom is, amelyik hagyományosan távol tartotta magát a

kontinens ügyeitől: Nagy-Britannia. 1956-ban még a francia kormány a britekkel akart együtt

haladni, nehogy magára maradjon a németekkel szemben. A szuezi válság azonban lökést

adott Párizsnak ahhoz, hogy határozottan Európa felé forduljon. Amikor Eden brit

miniszterelnök felhívta francia kollégáját, Guy Mollet, hogy Egyiptom francia–brit invázióját

le kell állítani, az utóbbi megdöbbent. Mollet éppen Adenauerrel tárgyalt, aki nyomban

megragadta az alkalmat, hogy előmozdítsa az európai integráció ügyét: „it az alkalom, hogy

felépítsük Európát.” (Lundestad) Ennek megfelelően aztán De Gaule 1963-ban megvétózta

az általa amerikai „trójai lónak” tartot Anglia tagságát a Közös Piacban, majd megkötöte az

Elysée-szerződést az NSZK-val, melynek célja az volt, hogy a két ország közös politikát

dolgozzon ki a külügyek, a védelem, az oktatás és az ifjúsági ügyek terén.

29


GROTIUS

Párizs legfontosabb keleti partnere már nem Varsó, vagy Prága volt, mint 1938 előt, hanem

Moszkva. Nem véletlenül, hiszen De Gaule koncepciója szerint „a kis álamok keveset

számítotak.” A Szovjetunióval kiépített különleges kapcsolat Franciaország nemzetközi

ambícióit szolgálta. Kelet-Közép-Európa jelentőségét vesztete a háborút követő francia

politikában. A szovjet tömb elzárkózása miatt a diplomáciai, politikai, gazdasági, kulturális

és humanitárius kapcsolatok a minimumra csökkentek, bár a kölcsönös előnyök alapján

bizonyos kereskedelmi kapcsolatok fennmaradtak. Kelet-Európa szovjetizálása ellen a francia

politikának nem volt különösebb kifogása, hiszen a számára amúgy is jelentéktelen térség

szovjet elenőrzése nem veszélyeztette a francia érdekeket. Akárcsak a német, vagy a brit

politikában Kelet-Európa homogén, arctalan tömbnek tűnt föl (les pays de l’Est). Ezzel

magyarázható, hogy a francia külpolitika számára az 1956-os forradalom inkább probléma

volt,és nem kihasználandó lehetőség. Az 1956-ot követő magyar–francia kapcsolatokat sem

a Kádár-rendszer megtorlásai terhelték meg, hanem az a tény, hogy Magyarország dömping

áron adott el rádiókat Algériának, melyen a helyi lakosság a Magyar Rádió által sugárzott

felforgató, franciaellenes adásait hallgathatta.

A hatvanas évek elején jelentős változások történtek a francia külpolitikában. Az önáló

nukleáris ütőerő kiépítése lehetővé tete, hogy De Gaule szembeforduljon (ez nem jelentet

szakítást) az Egyesült Államokkal. Az 1963-as francia–német szerződés pedig

intézményesítette a két ország megbékélésen alapuló viszonyát, bár Erhard 1963 végén a

francia orientált védelmi politika helyett az amerikait választotta. Ezzel párhuzamosan Párizs

hozzálátot az „Európa az európaiaké” víziójának megvalósításához. Ennek keretein belül

közeledet Moszkvához. Deklarált célja a tömbpolitika és a „jaltai rendszer” meghaladása

volt, bár eddigi ismereteink alapján nem világos, hogy a De Gaulle-i rendszerben a keleteurópai

országoknak milyen státusuk lett volna. Az világos, hogy nem volt cél a kommunista

rendszerek felszámolása, de a Szovjetunió privilegizált kelet-európai helyzetének

felszámolása sem. Franciaország igyekezet bővíteni kelet-európai kapcsolatait gazdasági,

politikai és kulturális téren egyaránt. Két ország kapott megkülönböztetett figyelmet:

Lengyelország és Románia. Ebben vélhetően szerepet játszotak a történelmi tényezők,

vagyis a két világháború között korszak öröksége, Lengyelország földrajzi elhelyezkedése

Németország és a Szovjetunió között, és, mint ez De Gaulle 1966-os varsói látogatásán

hangsúlyt is kapot, a Németországgal öszefüggő közös történelmi tapasztalatok. Szerepet

játszott még a két ország frankofon beállítódása, ami a románok esetében még nyelvi

rokonsággal is párosult, valamint Bukarest különutas, vagy annak tetsző külpolitikája –

francia jobboldali körökben Ceausescut a „kelet De Gaule-jaként” tartoták számon. Párizs

lengyelbarát külpolitikáját befolyásolhatta még a franciaországi mintegy négyszázezer fős

lengyel emigráció.

Egy-egy szatellit ország megítélésében nem játszott szerepet a belpolitikai helyzet, de a

politikai berendezkedés sem. (Kecskés) Ere már csak azért sem volt lehetőség, mivel 1966-

ban De Gaulle látványos látogatást tett Moszkvában (bár hangot adott a szovjet politikai

vetetéssel való nézeteltéréseinek), és ezt követően nagy gyakorisággal történtek kormányfői

látogatások. Különösebb materiális érdeke – gazdasági vagy biztonságpolitikai – a

franciáknak sehol sem volt Kelet-Európában. Ezt tükrözi, hogy a gyakori miniszteri, vagy

még magasabb szintű látogatásoknak csak ritkán volt kézzel fogható eredménye. Párizs

érdeklődése szimbolikus volt, az önáló, blokkoktól független politizálás látszatát keltete,

illetve a tömbpolitikától való eltávolodás De Gaulle-i politikájának üzenetét hordozta. De

Gaulle keleti politikájában némi törést a csehszlovákiai szovjet intervenció (1968) jelentett,

bár a francia–csehszlovák kapcsolatok gyorsan normalizálódtak, és felértékelődöt a francia

külpolitikában a szovjet tömbből 1948-ban kivált Jugoszlávia. (Kecskés) Ezt követően tehát a

keleti tömb országai közül a Szovjetuniót Lengyelország, Románia, illetve Jugoszlávia

követte fontossági sorrendben. Az 1970-es években, akárcsak a korábbi évtized során

30


GROTIUS

Románia önállónak ható külpolitikáját méltányolták Párizsban, ahol egyébként egy sor

világpolitikai kérdésben Moszkva áláspontját támogaták. Francia részről Ceausescu román

pártvezér párizsi látogatásakor azt hangoztatták, hogy a két ország számos nemzetközi

kérdésben hasonló álláspontot foglal el. Jacques Chirac miniszterelnök 1975-ös bukaresti

látogatása Románia függetlenségi törekvéseit volt hivatott támogatni. Magyarország ebben az

időszakban a tömbön belül is hátra került a francia külpolitikai fontossági sorrendjében,

melyet az akkori magyar külpolitika a két világháború közötti korszak hagyatékának

tulajdonított. Ugyanakkor Kádár 1978-as és Lázár György 1979-es párizsi vizitje arra utalt,

hogy a magyar belpolitikai változások miatt a magyar szerep lasan felértékelődik a francia

külpolitikában. Ez egyben arra is utalt, hogy egy addig elhanyagolt szempont, a belpolitikai

helyzet, iletve stabilitás szerepe felértékelődöt. Moszkva után az első számú partner mégis

Varsó maradt, amit az is jelzet, hogy ide vezetet Giscard d’Estaing elnök első kelet-középeurópai

útja. Franciaország ugyanakkor nem kívánta megváltoztatni a fennálló helyzetet: egy

1977-ben kiadott lengyel–francia közös közlemény a szuverenitás és az egymás belügyeibe

való be nem avatkozás tiszteletben tartásáról beszélt. Sőt, az enyhülés politikájának olyan

eredményei voltak, amelyeket Franciaország feltétlenül meg akart őrizni.

A hetvenes években Németország az Ostpolitik keretein belül folytatott egyre aktívabb kelet

európai politikája aggodalmat okozott Párizsban. Az Ostpolitikkal szembeni fenntartások

miatt Franciaország közeledett az Egyesült Államokhoz, Pompidou és Nixon egyetértett,

hogy bár Nyugat-Németországot kulturális és gazdasági szálak kötik a Nyugathoz,

potenciálisan a keleti irányba vonzódik. (Lundestad) Mindez nem ösztönözte a franciákat

ara, hogy nagyobb erőforásokat vesenek be Kelet-Európában a német befolyás

ellensúlyozására. Erre utal, hogy 1974-ben megszüntették a kelet-európai térségbe irányuló

francia rádióadásokat. Ez önmagában is a térség csekély fontosságára utal a francia

külpolitikában, melynek célja a kelet-európai aktivitásal valószínűleg a francia külpolitikai

függetlenség demonstrálása volt. A hetvenes évek végétől gazdasági szempontok is szerepet

játszottak a térség iránt kialakított francia politikában. Ezek közé tartozott az a szempont,

hogy milyen nyersanyagokkal rendelkezik az adott ország, illetve az, hogy piaca mennyire

képes fogadni a francia exportot. Ezzel együtt a magyar–francia kereskedelmi forgalom csak

egy hatodát tette ki a magyar–németnek, de a kiemelt fontosságú Lengyelország is csak a 28.

volt a francia behozatal, és 20. a kivitel terén, míg azonban 1981-ig Franciaország második

legfontosabb külkereskedelmi partnere volt. (Kecskés)

A nyolcvanas évek elején változás következett be a francia külpolitikában: Mitterrand elnök

változtatot elődjei Amerika-ellenes politikáján, és az európai rakétatelepítés, valamint az

afganisztáni kérdés kapcsán az Egyesült Államok mögött sorakozott föl. Mitterrand 1982-ben

megállapodott Schmidttel a francia–német biztonságpolitikai együtműködés felújításában,

1983-ban megújították az Elysée-szerződést és felálítoták a Force d’Action Rapide-ot,

amely megerősítete, hogy Franciaország hajlandó megvédeni Németországot az Elbánál.

Ugyanakkor az enyhülés örökségét sem kívánta maradéktalanul hátra hagyni. Többek között

attól tartottak ugyanis, hogy egy visszatérés a hidegháborúhoz destabilizálhatja Kelet-

Európát. A francia politika számára a détente azt jelentette, hogy enyhülhet a Kelet-Európa

fölöt érvényesülő szovjet elenőrzés, és esetleg a térség „finlandizálására” is sor kerülhet.

Olyan forgatókönyv is elképzelhetőnek látszot, hogy Kelet-Európa viszatér a „Kominform

előti időkhöz” a „nemzeti kommunista” modelhez, amely lehetővé teszi a sajátos történelmi

tapasztalatok és helyzetek alapján való fejlődést. (Bozo) Vagyis a stabilitás

figyelembevételével Franciaország a kelet-európai rendszerek evolúcióját tartotta

lehetségesnek és kívánatosnak, de a rendszerváltást, és a Szovjetunió teljes kiszorulását nem.

Mitterrand még az 1981-es varsói puccs után is hitt abban, hogy a Szovjetunió kelet-európai

dominanciája fokozatosan megkérdőjeleződhet. Az általa előírt recept szerint tehát

bölcsességet kellett mutatni, de nem távolmaradást vagy közönyt. (Bozo)

31


GROTIUS

Gorbacsov hatalomra kerülése után Mitterrand felújította a Moszkva és Párizs között

korábban fennáló szorosabb, „történelmi jelegű” kapcsolatokat, melynek célja a szovjet–

amerikai enyhülés előmozdítása volt francia égisz alatt. Ugyanakkor nézeteltérés alakult ki az

elnök, illetve Jacques Chirac miniszterelnök között Gorbacsov megítélésében. Az utóbbi,

iletve a Quai d’Orsay kevésbé bízot Gorbacsovban, mint Miterand, a külügyminisztérium

pedig már az enyhülés szót sem szívesen használta. Emellett a szovjet–amerikai közeledés

miat Franciaország mozgástere leszűkült, de más európai országok is egyre inkább Moszkva

partnereivé váltak. Párizs többé már nem volt a kelet–nyugati párbeszéd privilegizált

partnere. Franciaország attól tartott, hogy az új détente eredményeként szovjet–amerikai

megegyezés jöhet létre Európa feje fölött, vagy pedig Moszkvának sikerül leválasztania az

Egyesült Államokat Európáról. Emellett Párizs gyanakvással figyelte a szovjet leszerelési

javaslatokat is, hiszen attól tartott, hogy Európa atomfegyver-mentesítését célozzák,

márpedig a francia biztonság a nukleáris ütőerőn nyugodot. Emiat az új szovjet külpolitika

Párizs számára nem esélyként jelentkezett a hidegháborús patthelyzet meghaladására, hanem

biztonságpolitikai kihívást jelentett. (Bozo)

Lassan átalakult Franciaország kelet-közép európai politikája is. Románia részben Ceausescu

diktatúrája miati belső bizonytalanság, részben mert a francia fél úgy ítélte meg, hogy a

gazdasági együtműködés nem vélt be, hátérbe szorult. A nyolcvanas évek elején pedig a

belpolitikai válság miat Lengyelország is. Felértékelődöt viszont Magyarország, mégpedig

Kádár személye, iletve amiat, hogy „mérsékelt hatalmi csoportok” kormányozták. Ennek

jeleként Miterand az összes szocialista ország közül elsőként Magyarországra látogatot el,

ezt követően pedig Kádár utazot Párizsba. (Kecskés) Hamarosan azonban ismét lehűltek a

kapcsolatok, vélhetően azért, mert a magyar álamtól francia üzleti körök nem kaptak

megrendeléseket. A kapcsolatépítés tehát esetleges volt, nem épült hosszú távú stratégiára.

1987-et követően azonban a francia diplomáciának szembe kelet néznie azzal a ténnyel,

hogy kiszorul egész Kelet-Európából, mégpedig a történelmi rivális, Németország javára.

1988-ra világosá vált, hogy Németország átvete a francia helyet a Szovjetunió első számú

kelet-európai partnereként. Párizst különösen az aggasztotta, hogy a genscheri külpolitika

megértőnek bizonyult a szovjet leszerelési törekvések iránt. (Bozo)

Megismétlődni látszot tehát a két világháború közöti minta, amikor Franciaország a

harmincas évek végén elvesztette privilegizált szerepét a nyugat-európai szovjet külpolitika

számára, sőt, az európai politikát Moszkva beleegyezésével Németország diktálta. A két

történelmi szituáció azonban nem volt azonos, sőt, a harmincas évek végének nagypolitikai

trendje pontosan ötven évvel később vet végleges fordulatot az elenkező irányba. Hiszen a

Szovjetunió 1939-ben tete meg az első lépéseket Kelet-Európa elenőrzése felé, amely 1945

után érte el a végkifejletét. A nyolcvanas évek végének szovjet külpolitikája viszont fél

évszázad után megindult Kelet-Európa elengedésének irányában. Míg Németország 1939-ben

Franciaország szétzúzására akart szabad kezet kapni Moszkvától, addig a nyolcvanas évek

végén a két ország viszonyából teljes mértékben hiányzott az ellenségeskedés eleme. Míg a

harmincas évekig a térség a francia biztonság (rogyadozó) pillérének számított, addig az

évszázad vége felé ez az elem –talán Lengyelország kivételével –hiányzott a francia

gondolkodásból. Bár Bonn és Párizs versengett a kelet-európai pozíciókért–Bonn nagyobb

erőbefektetésel, mint Párizs –Franciaország ezt nem akarta minden áron ellensúlyozni,

hiszen a német térnyerés nem a francia biztonság kárára történt.

Ez nem jelentette, hogy a németek keleti politikája nem okozott aggodalmat Párizsban. Attól

lehetett tartani ugyanis, hogy a Genscher-féle Ostpolitik miatt az NSZK kevésbé lesz érdekelt

a nyugati szövetségi rendszer stratégiai és politikai kohéziójának és Franciaország nukleáris

státusának fenntartásában. Kohl azonban elébe ment a francia aggodalmaknak és erőteljesebb

együtműködést javasolt a franciáknak. Miterand, aki felismerte, hogy csak abban az

32


GROTIUS

esetben lehet elkerülni, hogy Németország kijátssza a Keletet a Nyugat ellen, ha nagyhatalmi

szerepet kínálnak neki, mégpedig az európai konstrukción belül, fogadókészséget mutatott a

kancelár javaslatára. Franciaország válasza az „új détente-re” a német–francia viszony

intenzívebbé tétele volt, ami a nyolcvanas évek végére új, minden addiginál intenzívebb

szakaszba érkezett. (Bozo) Németországot Kelet-Európában is ellensúlyozni szerették volna,

de a viszony elmérgesedése helyett végül a két ország kelet európai politikájuk

öszeegyeztetésében álapodot meg. Miterand már az első elnöki periódusa végén

merészebb kelet-európai politikát javasolt, hogy ne kelljen átengedni a kezdeményezést az

aktívabban felépő németeknek.

Franciaország 1988-ban késznek mutatkozott, hogy újra elfoglalja a térségben azt a helyet,

amely történelmileg már korábban kialakult ezekkel az országokkal, és a kulturális, gazdasági

kapcsolatok mellett a politikai párbeszéd fejlesztésére törekedjék. A párizsi magyar

nagykövetség decemberben készült elemzése szerint a francia kormányzat kész eltávolítani,

sőt, a későbbiekben leválasztani a kelet-európai országokat a Szovjetunióról a francia

befolyás erősítése révén. A rendszerváltás előestéjén Kelet-Európa szerepe a francia

külpolitikában egyértelműen felértékelődöt, sőt, prioritásá vált. (Kecskés) Érdekes módon

azonban maga Németország is támogata, hogy Párizs jelentősebb szerepet töltsön be Kelet-

Európában. Erre még Genscher külügyminiszter hívta föl francia kollégája, Roland Dumas

figyelmét. Bonn, illetve Párizs hajlandónak mutatkozott összehangolni keleti politikáját,

melynek eredményeként 1988-ban megegyeztek, hogy koordinálják a magas szintű keleteurópai

látogatásokat. Egyértelműen új szempontok alapján jelölték ki a térségen belüli

prioritásokat. A történelmi megfontolások végképp hátérbe szorultak. Ehelyet a „kiemelés

legfontosabb mércéje a gazdasági-társadalmi változások az adot országban megfigyelhető

mélysége” volt. (Kecskés) Ezek szerint az első csoportba Lengyelország és Magyarország

került.

Ugyanakkor a francia vezetés, amelyet váratlanul értek az 1989-es rendszerváltó események,

nagy hangsúlyt fektetett a stabilitás kritériumára. Franciaország tartott a regionális káosztól.

Ezért Mitterrand, akárcsak a harmincas évek francia diplomáciája egy konföderációs tervvel

ált elő, amelyet azonban az érintetek, akárcsak fél évszázaddal korábban, most sem nem

támogattak. A stabilitásra való törekedés volt az a szempont, amely áthidalta a második

világháború előti, iletve utáni korszakot. Párizs aggodalommal figyelte, hogy az átalakulás

kicsúszik az irányítás alól, és mérsékeltebb tempójú reformfolyamatot kívánt. Tartottak

ugyanis a Szovjetunió reakciójától, iletve a regionális elentétek újraéledésétől.

Lengyelországban kiszámíthatóbbnak látszott az átalakulás, mint Magyarországon, emiatt

Varsó Budapest elé került az első csoporton belül. Emelet gazdasági szempontok is szerepet

játszottak: úgy ítélték meg, hogy Magyarország az NSZK gazdasági érdekszférájába került.

Lengyelország esetében történelmi, érzelemi szempontok egyaránt mutatkoztak. A francia

kelet-közép-európai politikai szempontjai a következők voltak. Németország elensúlyozása,

de a németnél jóval kisebb erőbefektetésel és végső soron annak tudatában, hogy

Franciaország csak a másodhegedűs szerepét játsza az NSZK mögöt. Végül nem sikerült a

két hatalom kelet európai politikáját összehangolni, és munkamegosztásra sem került sor.

Franciaország attól félt ugyanis, hogy Bonn az ígéretes országokat, mint Magyarország

magának tartja meg, míg ráhagyja az elmaradottakat, mint Románia. Másodszor, Jalta

túllépése, de óvatos, evolúciós folyamat eredményeként, a Szovjetunió provokálása nélkül.

Ahogy Mitterrand megfogalmazta az egyébként hasonlóan óvatos Bush elnöknek: nem

szabad túl gyorsan haladni Kelet-Európában, nehogy destabilizáljuk Gorbacsovot.

Harmadszor a szociáldemokrácia meghonosítása, melyben nyilvánvalóan számítottak a

hatalmon levőkre. Végül Az új francia keleti politikának gazdasági vetülete is volt, mégpedig

az, hogy piacot teremtsen a francia ipar számára.

33


GROTIUS

Akárcsak 1870 óta eltelt korszak minden fordulópontjánál, az 1980-as dekád végén

Franciaország külpolitikáját a Németországhoz fűződő viszonya határozta meg. Még

kísértettek a múlt árnyai. Párizs kifejezetten tartott a német egyesüléstől, akárcsak a londoni

vezetés. A brit és francia vezetők igyekeztek közös platformot találni. Thatcher, aki

németellenes érzelmeket vallott, valamilyenféle konföderációt képzelt el a két Németország

között. Mitterrand kifejtette, hogy amikor veszély leselkedett, Franciaország és Anglia

mindig különleges kapcsolatokat létesítet. „Ennek most ismét elérkezet az ideje.” Az elnök

Kelet-Berlinbe is elátogatot, hogy lasítsa az egyesülési folyamatot, mondván, hogy „az

NDK-nak és Franciaországnak még sok közös teendője van.” Franciaország még a

korábbinál is jobban igyekezett Németországot az unióhoz kötni, amely elvezetett

Maastrichthoz. (Lundestad) Bár Bonn szerette volna összehangolni keleti politikáját

Párizzsal, Mitterrand erre ne volt hajlandó. Franciaország elutasította a nukleáris politikával

kapcsolatos konzultáció intenzívebbé tételére vonatkozó német kívánságot is. Németország

pedig lelasítota az európai gazdasági és monetáris unióhoz vezető folyamatot. Miterand

számára az európai integráció mélyítése vált az első számú prioritásá, mint a hidegháború

közelgő lezárására adandó legmegfelelőbb válasz. (Bozo) Ez azzal magyarázható, hogy az

1989-es annus mirabilis során Franciaország status quo hatalom volt, amely tartott a keleteurópai

fejlemények francia szempontból negatívnak vélt következményeitől. Vagyis atól,

hogy megbomlik a Nyugat kohéziója, miközben a Szovjetunió távlati céljai nem változnak.

Franciaország képtelen volt alkalmazkodni a gyorsan kibontakozó kelet-európai

fejleményekhez, de a nyugati integráció felgyorsításának igénye azzal is magyarázható, hogy

Párizs így akarta megteremteni a keleti változásokhoz a megfelelő feltételeket.

A rendszerváltást követően továbbra is a stabilitás fenntartása volt a francia politika célja,

ami a délszláv háború miat még inkább felértékelődöt. Emiat a francia politika

szorgalmazta a nyugati integráció kiterjesztését azokra a volt keleti tömbhöz tartozó

országokra, amelyek arra a leginkább érettek voltak. Az integrációs érettség volt az a

szempont, amely végső soron meghatározta Franciaország kelet-európai ország prioritásait is.

Lengyelország ezek közül is a legfontosabb szerepet tölti be, és ennek a relációnak a kiemelt

fontosságát bizonyítja a weimari háromszög. Csehország helyzetét rontja, hogy párizsi

megítélés szerint túlságosan német befolyás alatt áll. Romániának rossz az országimázsa, de

ami ennél is súlyosabb, Bulgáriával együtt túlságosan atlantista álláspontot képviselnek,

legalábbis a francia vélekedés szerint. (Románia és Bulgária Amerika-barát álláspontját csak

erősíteni fogja, hogy az Egyesült Álamok támaszpontokat kíván részesíteni ezekben az

országokban.) Figyelemre méltó ugyanakkor, és a két világháború közötti reflex túlélésére

utal, hogy a NATO bővítés során Párizs szembekerült az Egyesült Államokkal, ugyanis a

Washington által szorgalmazott tagjelöltek–Csehország, Lengyelország és Magyarország–

mellett Románia tagsága mellett kardoskodott. Ezen a ponton Németország az amerikaiak

mellé állt. Franciaország támogatta Magyarország uniós tagságát, és a francia kormány

Európáért felelős minisztere, Noele Lenoir a tagjelöltek közül Magyarországra látogatot

először. Jacques Chirac 2004-es budapesti látogatása a nemcsak az európai uniós csatlakozás

előti utolsó látogatás volt egy tagjelölt országban, de a francia álamfő egyetlen ere az évre

tervezet térségbeli útja is. Magyarországról a térség „legkönnyebb”, kiszámítható, jó partner

képe él a párizsi vezető körök tudatában. Öszekötő kapocsként tekintik Ukrajna, iletve

Szerbia felé, a kétoldalú áruforgalom az 1990-es szint ötszörösére emelkedett. A térségbe

exportált francia tőke 40 százaléka Magyarországon van elhelyezve. Franciaország ma

Magyarország harmadik legfontosabb exportpiaca és hatodik legjelentősebb behozatali

forrása. (Kecskés)

Mindez száznyolcvan fokos fordulatot jelent a két világháború közötti korszakhoz képest,

amikor Magyarországot a regionális megbékélés egyik fő kerékkötőjeként tartoták nyilván.

Megvalósult egy másik félévszázados francia–és brit–törekvés, amely a Németország és az

34


GROTIUS

Ukrajna közöti területek, végső soron pedig a kontinens egészének stabilizálására

vonatkozott: a párizsi békerendszer által szétvert Mitteleuropa-térség legnagyobb része egy

francia égisz és vezető szerep alat megvalósult, Németországot is magában foglaló gazdasági

és politikai integrációs egység kereteibe került.

Nagy-Britannia és Kelet-Európa

Nagy-Britannia hagyományos kelet-európai politikája fontosabbnak tartotta a térség

stabilitását, mint az önrendelkezését. A pozitív érdekek hiányának tulajdonítható, hogy szinte

semmi ellenállást nem tanúsított, amikor Németország, majd a Szovjetunió hegemóniája alá

került. És ezzel magyarázható a térség iránt mutatot óvatos és csak gazdasági érdeklődést

mutató brit politika a második világháború, illetve a rendszerváltás között. London ugyan

biztonsági kihívást látott abban, hogy a Szovjetunió megszállva tartotta Kelet-Közép-

Európát, de abban is, hogy a térségben kirobbanó forradalmi megmozdulások veszélybe

sodorhatják a kontinens biztonságát. Ezért abban bíztak, hogy a helyi kommunista rezsimek

reformokat vezetnek be az elégedetlenség féken tartására. (Hughes) Akárcsak Franciaország

vagy Németország, Nagy-Britannia is a status quo fenntartásában, és a kommunista

rendszerek lasú, evolúciós jelegű átalakulásában volt érdekelt.

A brit vezetés számára kelet-közép-európai térség homogén tömb volt, és a térség országait

kelet-európai, vagy keleti, illetve szovjet tömb országoknak hívták. Nagy-Britannia a Varsói

Szerződést, iletve Kelet-Közép-Európa szovjet megszállását fenyegetéséként fogta fel.

Ugyanakkor a szovjetek és a kliens államok közötti konfliktusok veszélyeztette a

kontinentális stabilitást. Attól is tartani lehetett, hogy a kommunista rendszerek összeomlása

miatt felélednek a regionális konfliktusok, esetleg Németország ismét kiterjeszti

hegemóniáját. A csehszlovákiai puccs, illetve a berlini válságig a kelet-európai

hatalomátvétel kevés aggodalmat okozot a Whitehal számára. Ezt követően Nagy-Britannia

csatlakozott az Egyesült Államokhoz, és támogatta a kommunista rendszerek

destabilizálására irányuló törekvéseket Albániában, a balti államokban és Ukrajnában.

Ezeknek a kísérleteknek a kudarca, illetve a koreai háború a kelet-európai politika

újragondolását váltotta ki. Eszerint az amerikaiak gátlástalansága, és nem a szovjetek

agresszivitása veszélyeztette a békét. Kelet-Európa a Szovjetunió létfontosságú biztonsági

érdekeit képezte, és a szovjet hatalom elleni felkelések nem csak kudarcra vannak ítélve

nyugati beavatkozás nélkül, hanem a kelet-nyugati feszültség veszélyes eszkalációjához is

vezethet. Érdekes módon a brit elemzés több ponton egyezett az amerikaiak

helyzetértékelésével, és emiatt az Egyesült Államok is felhagyott a kelet-európai rezsimek

erőszakos destabilizálására tet kísérletekkel. (Hughes) Vagyis az ötvenes évek elejétől a brit

(és az amerikai) politika alapvetően ismét defenzív let.

Lengyelország példája arra utalt, hogy lehetséges kommunista rendszerek és alattvalóik

közötti feszültség feloldása, és ebben a Nyugat is segíthet, amennyiben a gazdasági és egyéb

reformokat esetlegesen bevezető kelet-európai országokkal szorosabb kereskedelmi,

kulturális és tudományos kapcsolatokat alakít ki. Ez az álláspont, amely a hatvanas évek

elején alakult ki, még mindig a kontinentális béke szempontjából veszélyesnek, illetve

reménytelennek tartotta a kommunista ellenes felkeléseket. Úgy tartották, hogy az enyhülés,

iletve a belső liberalizálás egymást segítő folyamatok, melynek a hoszú távú hatása a

kommunista dogma eróziója, illetve a kelet–nyugati feszültség enyhülése lesz. A szovjet

elenőrzés gyengülését a csatlósok fölöt az evolúció, és nem a foradalom hozza meg. A

Foreign Office-ban uralkodó, bár nem egyedüli vélemény szerint a Szovjetunió hajlandó

beleegyezni a lassú változásokba Kelet-Európában. Harold Wilson miniszterelnök és

kormánya támogatta a Kelet-Európa ellen 1948-tól bevezetett stratégiai embargó enyhítését.

35


GROTIUS

Akárcsak a két világháború közöt, Angliának csak gazdasági érdekei fűződtek a térséggel

való kapcsolatok erősítéséhez, a kelet–nyugati viszony kül,- illetve biztonságpolitikai

szempontjait nem tartotta fontosnak. Emiatt De Gaulle-al ellentétben Wilson egyetlen keleteurópai

országba sem látogatott el miniszterelnöksége idején. (Hughes)

Azenyhülési folyamathoz való elkötelezetség a kontinentális stabilitás megerősítése céljából

jellemezte a brit politika válaszát az 1968-as szovjet beavatkozásra Csehszlovákiában, holott

az intervenció csapást mért arra az elképzelésre, miszerint a Szovjetunió hajlandó elfogadni a

kommunista rendszerek evolúciós demokratizálódását annak érdekében, hogy kelet-európai

uralmát fenntarthassa. A britek szinte ösztönösen ellenezték a forradalmakat, az 1956-os

magyar válság kapcsán a Foreign Office illetékese szerete volna lehűteni a budapesti

„forófejűeket.” 1968-ban is tartotak a csehszlovákiai reformfolyamat végkimenetelétől. A

Foreign Office arra jutott, hogy a Nyugat nem sokat tehet a kelet-európai reformerek

érdekében, és Angliának nem szabad semmi olyat tennie, amely ronthat a csehszlovák–

szovjet viszonyon. A Nyugat nem tartota valószínűnek, hogy Moszkva megszálja

Csehszlovákiát, és kizárt minden fajta megtorlást arra az esetre, ha mégis megtenné.

Végső soron London szavakban elítélte a beavatkozást, de igyekezett elkerülni minden olyan

lépést, amely hátrányosan érinthetné London diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait a

kelet-európai országokkal. Ezt a következtetést pedig azért vonhatták le, mert brit elemzések

szerint az invázió nem takart szovjet fenyegetést a NATO tagállamok részére. Bár Stewart

külügyminiszter szerint a beavatkozásban résztvevőkkel nem lehetet úgy folytatni, mintha

mi sem történt volna, a Wilson-kormány minden olyan szankciót elvetett, amely a nyugateurópai

kereskedelmi konkurencia malmára hajthatta volna a vizet. Bár a szovjet–angol

kapcsolatok megromlotak, ez csak részben volt a Duna hadművelet következménye, és más

okoknak volt tulajdonítható. (Hughes) Hasonlóan visszafogott volt a brit kormányzat az

1981-es lengyel válság során, és az 1982-ben bevezetett szankciók nem mentek messzire.

London támogatta a Nyugat-Európába vezető szovjet gázvezeték megépítését Washingtonnal

szemben. Nem csak a kereskedelmi érdek vezete a briteket. Nem tűntek el azok a

hagyományos brit külpolitikai megfontolások sem, amelyek a francia és német befolyás

ellensúlyozására törekedtek a kelet-közép európai térségben. (Magyarics)

A nyolcvanas években bizonyos változás állt be Nagy-Britannia politikájában. Ebben

(akárcsak Franciaország esetében) szerepet játszot a régió gazdasági jelentőségének

felértékelődése a súlyos problémákkal küszködő brit gazdaság számára, de szerepet kapot a

hagyományos brit egyensúly politika a németekkel szemben. Ezen a ponton Magyarország

let London legjelentősebb regionális partnere. Ebben az a szempont játszott szerepet, hogy

Budapest alkalmat kínált a kommunista államok differenciált kezelésére. Nagy-Britannia

hagyományos regionális partnerei, Lengyelország és Csehszlovákia erre a szerepre

alkalmatlanok voltak. A brit stratégia az volt, hogy minél intenzívebb gazdasági

kapcsolatokat építsen ki a keleti államokkal, számon kérje az emberi jogok betartását, és a

segélyeket öszekapcsolják a belső reformokkal. Ugyanakkor 1985 után –akárcsak a francia

külpolitika–a britek ügyelni kívántak arra, hogy ne okozzanak problémákat Gorbacsovnak.

(Magyarics) Amikor azonban a hegemón hatalom megroppanásának következtében lezajlott a

rendszerváltás, a brit politika arra koncentrált, hogy a régió ne süllyedjen az etnikai vagy

egyéb konfliktusok mocsarába, és a biztonságpolitikai vákuum betöltése céljából támogatta a

NATO keleti terjeszkedését annak ellenére, hogy Nagy-Britanniának továbbra sincsenek

„közvetlen biztonsági érdekei a tétségben.” Ez hatalmas változást jelentet az 1920-at követő

időszakhoz képest, amikor Nagy-Britannia (és Franciaország) számon kérte ugyan a

regionális stabilitást, de garanciát nem vállalt érte. Ezzel együtt a brit politika továbbra is

számon kérte a regionális együtműködési formákat. A korábbihoz képest nőt Nagy-

36


GROTIUS

Britannia gazdasági jelenléte: az 1990-es évek végén a szigetország például Magyarország

ötödik legjelentősebb partnere volt az EU-n belül.

Konklúzió

Talán nem meglepő, hogy az európai nagyhatalmak kelet-közép-európai politikája a jelenben

nagyrészt szakítást jelent a korábbi, két világháború közöti korszakkal, és ebben jelentős

szerepe van a második világháborút követő éra politikai-gazdasági változásainak.

Ugyanakkor néhány alapvető elem túlélte az idők próbáját, és máig meghatározó a

térségünket érintő nagyhatalmi politika szempontjából.

A párizsi békeszerződéseket követő időszakban jelemező volt, hogy a kelet-közép-európai

államoknak választaniuk kellett nagyhatalmi patrónusaik között. Vagy az egyik, vagy a

másik. Példaként említhető Franciaország és Nagy-Britannia versengése Magyarországért

1920-ban, vagy még inkább az a tény, hogy Prága részben azért vesztette el nagy-britanniai

presztízsét, mert London túlságosan franciabarátnak ítélte meg a csehszlovák vezetést. Varsó

közeledése Németországhoz 1935-öt követően elidegenítete Franciaországot. Bár az 1960-as

évek enyhülési politikája egymással rivalizáló kelet-európai politikákat szült, ez, a két

világháború közötti korszakkal ellentétben nem vezetett különösebb konfliktushoz az

érintette nagyhatalmak között, és nem fogalmazódott meg olyan követelmény sem az érintett

regionális államok felé, hogy azok válasszanak nagyhatalmi partnereik közül. Olyannyira,

hogy a nyolcvanas évek végén az NSZK és Franciaország között szóba került, hogy

hangolják össze kelet-európai politikáikat, bár ez a szándék a francia kételyek miatt nem

realizálódott. Bár Franciaország volt az egyetlen, amelyik támogatta korábbi kedvence,

Románia NATO tagságát, ez az alighanem illúzión alapuló gesztus, illetve az azzal való

német szembeszegülés nem robbantott ki konfliktust Párizs és Berlin között.

Vizsgálataink rámutatak, hogy a nagyhatalmak regionális prioritásai nincsenek kőbe vésve.

Nagy-Britannia számára a lokális kedvenc Csehszlovákia volt közvetlenül 1918-at követően,

majd (jóval kisebb támogatottsággal) Magyarország, amely viszont 1944–1945-ben

Romániával együtt a lista végére került. Németország számára a legfontosabb partner

Lengyelország volt és maradt a mai napig; a hitleri korszakban Berlin első számú elensége

Csehszlovákia volt. Ma francia megítélés szerint Csehország német befolyás alatt áll.

Látványos a francia prioritások változása: az egykor szinte első Románia az utolsó helyre

került, holott még a hetvenes években is a francia politika helyi kivételezettje volt.

Magyarország, bár nyilván nem stratégiai partner, mint Lengyelország, a francia politikai

kedvelt partnere. Figyelemre méltó példája a korábbi reflexek túlélésének, hogy Párizs

Romániát is az első körben akarta a NATO-ba vinni. Talán a leglátványosabb változás az

olasz politikában zajlott le. Mussolini uralma során a közép-európai régió hatalmi, biztonsági

és gazdasági okok miatt térségünk Olaszország fontos partnere volt, és Róma nagy

erőfeszítéseket tet a francia befolyás kiszorítására. A háborút követően azonban Róma

teljesen elfordult etől a térségtől. A rendszerváltást követően is inkább csak az adriai térségre

fordít figyelmet, a rendszerváltásban, illetve az azóta eltelt mintegy másfél évtized során csak

kevés figyelmet szentelt Kelet-Közép-Európának.

Új fejlemény volt 1945 után, hogy Nagy-Britannia és Franciaország időről időre gazdasági

alapon közeledet a térséghez. Míg 1945 előt a gazdasági szempontot aláveteték a

politikainak, addig az 1980-as években a gazdaság önmagában is fontos szempontként jelent

meg Párizs és London politikájában, amennyiben a térséget piacként kezdték tekinteni az áru,

iletve tőkeexport számára.

Végül, talán a legfontosabb változás, hogy Kelet-Közép-Európa biztonságát a nagyhatalmak

szavatolják. Többé már nem leírható része a kontinensnek Kelet-Közép-Európa. A két

37


GROTIUS

világháború között a régión kérték számon, hogy maga biztosítsa a nyugati hatalmak

hátországát. De amikor a helyzet úgy kívánta a nyugati biztonság érdekében feladták Kelet-

Európát, sőt, úgy vélték, hogy az amúgy is kezelhetetlennek vélt régió jobb kezekben van

olyan nagyhatalmak kontrollja alatt, amelyek amúgy talán Nyugat-Európa felé

terjeszkednének. Mára térségünk a kontinens biztonságának, egységének integráns része,

melynek tagjai visszanyerték a hidegháború során elvesztett önálló arculatukat.

Egyes elemek nem változtak. Elejétől a végéig kulcs szó a stabilitás. Akárcsak az 1920-as,

1930-as években a térség stabilitása első számú szempont, hiszen a térség instabilitása

biztonsági kockázatokat rejt. Nem véletlen, hogy a nyugati hatalmak igyekeztek minden

általunk tárgyalt időrendi egységben különféle formákat találni ennek a szempontnak

biztosítására. Akárcsak a második világháború előt, azt követően is a regionális integráció

látszott a megoldásnak. Az érintettek, illetve Németország, majd a Szovjetunió, ilyen-olyan

indokkal elutasították ezeket a próbálkozásokat. A két világháború közötti korszak dilemmája

volt, hogy a gazdasági integráció felől haladjanak a politikai felé, avagy fordítva. A gordiuszi

csomót átvágva, az unión belül a kető párhuzamosan zajlik. Önmagában is stabilizáló

tényező, hogy Nyugat-Európa már nem kezeli külön térségként Kelet-Közép-Európát, a

kető, eggyé vált. Ugyanakkor a regionális együtműködési formákat továbbra is

szorgalmazzák, de a nagyhatalmi kontroll igénye nélkül.

Bár a prioritások változtak, vagyis nem kőbe véset történelmi szempontok határozzák meg a

regionális kedvenceket, a prioritásképzés kritériumai közül számos állandó maradt. Ilyen

például a soft power, vagyis egy ország azon képessége, hogy politikai berendezkedése,

kulturális vonzereje, országimázsa mennyire képes támogatást vonzani. Kelet-Európa

egészének soft power-jét erősíti, hogy eltűntek, vagy azok a térség népeivel szembeni etnikai

alapú előítéletek, amelyek a nagyhatalmakat a két világháború között jellemezték. Továbbra

is vonzó, avagy taszító lehet a belpolitikai berendezkedés, a gazdaság és kulturális politika, a

kisebbségi politika. A prioritás képzés tartós elemei közé tartozik az egyes államok politikai

vezetésének elfogadotsága. Jelemző példa Benes személyes presztízsének elvesztése

Londonban, Pilsudskié vagy Ceausescué Párizsban. Kádár személyes vonzereje a nyugati

fővárosokban részben elensúlyozta Magyarország viszonylagos regionális jelentéktelenségét

a hetvenes, nyolcvanas években. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos állandók

meghatározóak maradtak, iletve maradnak a jövőben is. Ilyen a földrajzi elhelyezkedés, a

lakoság száma, a területi kiterjedés, és a részben ezekből fakadó gazdasági, politikai súly,

amely Lengyelországot kiemeli térségünk országai közül. Magyarországnak azt a

következtetést kell levonnia, hogy a történelem nem ítélte balsorsra és kitaszított

egyedüllétre. Ezzel együtt az élen maradásért meg kell küzdeni.

Felhasznált irodalom

Adamthwaite, Anthony:Grandeur and Misery: France’s bid for Power in Europe, 1914–

1940. London, 1990. Arnold.

Ahonen, Pertti: After the Expulsion: Western Germany and Eastern Europe, 1945-1990.

Oxford, 2003. Oxford University Press.

Ádám Magda A kisantant és Európa 1920–1929. Budapest, 1989. Akadémiai Kiadó.

Ádám Magda (2): The Versailles System and Central Europe. Ashgate, 2004. Variorum.

Barker, Elisabeth: British Policy in South Eastern Europe in the Second World War. London,

1976. MacMillan.

Bátonyi, Gábor: Britain and Central Europe 1918–1933. Oxford, 1999. Clarendon Press.

38


GROTIUS

Borhi, László Hungary in the Cold War, 1945–1956–Between the United States and the

Soviet Union. Budapest–New York, 2004. CEU Press.

Bozo, Fréderic: Two Strategies for Europe: De Gaulle, The United States and the Atlantic

Alliance. Lanham, 2000. Rowman and Littlefield.

Bullock, Alan: Hitler and Stalin–Parallel Lives. London, 1998. Fontana.

Burleigh, Michael: The Third Reich: A New History. London, 1991. Pan Books.

Documents Diplomatiques Francais sur l’histoire du Basin des Carpates. Volume 2.

Rédacteur en Chef: Magda Ádám. Budapest, 1995. Akadémiai Kiadó.

Dokumenti vnyesnyej polityiki 1940-1942. Tom 23 knyiga 2. Moszkva, 1998.

Mezsdünarodnüje otnosenyija.

Fischer, Klaus: Nazi Germany: a New History. New York, 1995. Continuum.

Fülöp Mihály:A befejezetlen béke: A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés,

1947. Budapest, é.n. Héttorony Kiadó.

Horváth Jenő: Olaszország és Kelet-Közép-Európa. NKFP-tanulmány.

Hughes, Geraint: „British Policy towards Eastern Europe and the Impact of the ’Prague

Spring’,1964–1968. Cold War History. Volume 4, Number 2, January 2004.

Jenkins, Roy: Churchill: A Biography. (New York, 2001. Farrar, Straus and Giroux.

Kecskés Gusztáv: Franciaország és Kelet-Közép-Európa. NKFP-tanulmány.

Kent, John: British Imperial Strategy and the Origins of the Cold War, 1944–1949. Leicester,

1993. Leicester University Press.

Kiss J. László: Németország és Kelet-Közép-Európa. NKFP-tanulmány

Lundestad, Geir: The United States and Western Europe since 1945. Oxford, 1993. Oxford

University Press.

Magyarics Tamás: Nagy-Britannia és Kelet-Közép-Európa. NKFP-tanulmány

Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Budapest, 1984. Kossuth Könyvkiadó.

Soutou, Georges-Henri: L’Aliance incertaine. Les rapports politico-stratégiques francoallemands

depuis 1954. (Paris, 1997. Fayard.

Walt, Stephen: The Origins of Alliances. Ithaca, 1987. Cornell University Press.

Weinberg Gerhard: A World at Arms: a Global History of World War II. Cambridge, 1994.

Cambridge University Press.

39

More magazines by this user
Similar magazines