Gyáni Gábor A mikrotörténelem mint ajánlat Olasz mikrotörténészek ...

Gyáni Gábor
A mikrotörténelem mint ajánlat
Olasz mikrotörténészek megállapítása szerint a mikrotörténet a megélt (a megtapasztalt)
valóság rekonstrukciója, amely a másfajta történetírások számára egyébként hozzáférhetetlen.
Ez közvetlenül a léptékváltásnak a következménye, egyúttal annak az eredménye. Arra
törekszik továbbá a mikrotörténet e felfogás szerint, hogy felkutassa mindazon láthatatlan
struktúrákat, melyek jegyében a megélt valóság végül artikulálódik a források jóvoltából.
Jacques Revel kérdésként azt fogalmazza meg, hogy a megélt dolgok tudományaként
kell ezek szerint a mikrotörténetet meghatározni? Ő maga így válaszol a kérdésre:
fontosabbnak tűnik ennél számára a mikrotörténet azon feltett szándéka, hogy a társadalom
világát ne ilyen-olyan tulajdonságokkal felruházott tárgyként tanulmányozza, hanem
olyanként, amely az állandóan alkalmazkodásban lévő konfigurációkon belül alakuló
kölcsönviszonyok együttese. Ha így jár el a historikus, akkor elejét veszi a túlzottan is
individualisztikus megközelítésnek, eközben mégis megtartja az individuum-köpontúságot.
Így juttatja kifejezésre a történelmi agency döntő, ha nem is annak egyedül meghatározó
szerepét a valóság valamikori formálásában. E törekvésnek, a sajátosan mikrotörténeti
történetírói beállítottságnak és módszernek a szellemében veti el például Simon Cerutti a
tisztán társadalmi és a tisztán kulturális kontextusok különválasztását a mikro-léptékű
vizsgálódások során. E szembeállításnak a társadalmi és a kulturális irányultságú
mikrotörténet dualitása felel meg az olasz mikrotörténészek körében. A dilemma ez esetben
az, miként rekonstruálható az individuum mint történelmi aktor által a valamikori valósághoz
társított jelentés, hogyan ismerhetjük meg utólag, a források szűkössége és adott jellege
mellett, a cselekvés során általuk kitűzött célokat? Az egyén felett álló, a rajta kívüli
struktúrák plántálják vajon beléjük ezeket a tudatokat vagy éppenséggel ők maguk alkotják
meg azon szellemi struktúrákat, melyek révén és amiknek a feltételei között élik az aktorok
az életüket?
A releváns kontextusok megtalálása, majd pedig a leírás és az elemzés középpontjába
való helyezése jelenti a fő gondot, ami időnként meg is osztja a mikrotörténészeket. Ha arra
az álláspontra helyezkedünk, hogy a cselekvés során az aktor kreatív módon jár el, akkor
kétségkívül szakítunk a társadalmi struktúra, a cselekvés és a kultúra (ami egyaránt felöleli az
értékeket, a hitet, az ideológiát és az erkölcsöt) között tételezni szokott mechanikus és
1

egyirányú, vagyis a közöttük tételezett függőségi kapcsolat makacsul ható elképzelésével. A
célok közössége teremt ugyanis ez esetben struktúrákat, ahelyett hogy a struktúrák
teremtenének közös célokat a közös érdekek vagy a történelmi tapasztalat eredményeként. Így
fogalmazza meg ezt a problémát Cerutti: "Nincs semmi automatikus vagy reflektálatlan a
cselekvést és az azt legitimáló stratégia tekintetében. A társadalmi világ, vagyis a
cselekedetek világa interpretatív valami. Nem lehet tehát a cselekvést és az értelmezést
elszakítani egymástól."
A jogi norma és a tényleges életvitel (a cselekvés) viszonyát firtatva empirikus
vizsgálódásaiban arra keresi Cerutti a választ, hogy: "Miként ment végbe a jogi
klasszifikáció? Hogyan, milyen kritériumok alapján és milyen logikát követve határozott meg
a jog hasonlóságokat és különbségeket egy város társadalmának a tagjai között az Ancien
Régime idején? Továbbá: hogyan viszonyul a társadalmi gyakorlat a jogi normákhoz? És
főként: milyen státuszt tulajdonítottak a kortársak a gyakorlatnak a normák kialakításában?"
A fő megvilágítandó kérdés az tehát, hogy mi az egyik és mi a másik kontextusa? Akkor,
midőn a jogi normák használatának különféle, a forrásokban dokumentált gyakorlatait
latolgatjuk, arra mutatunk rá egyrészt, hogy hol mutatkozik meg egyáltalán a jog hatalma és
miként éltek annak hatalmával meghatározott történelmi ágensek a számukra ott és akkor
adott helyzetekben. Másként szólva: mily sokféle módon manipulálták a normát önnön céljaik
elérése érdekében. Elemzésének eredményeként Cerutti végül megállapítja: a jog nem
önmagában szabja meg a mindennapi otthoni élet menetét, sokkal inkább az a helyzet, hogy a
normák megkerülésének a módját illető megegyezés teremti meg a hatásköröket és nem ritkán
a szolidaritást, vagyis magukat a struktúrákat. Az így tekintett manipuláció hangsúlyozásával
az egyén és sajátos kompetenciája kerül a történeti narratíva középpontjába. A mikrotörténeti
rekonstrukció mindeme körülmények feltárásával és argumentálásával a megvilágításával a
valamikori emberi gyakorlat normateremtő szerepét hangsúőlyozza (és bizonyítja) tehát,
ahelyett hogy a fordított determinációt tételezné. Cerutti könyve egyébként a kora újkori
torinói céhekről, közelebbről pedig a korporatív nyelv megszületéséről szól.
Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy a mikrotörténészek, miután módszeresen és
rendszeresen változtatgatják objektívjük vagyis a megfigyelés fókuszát, a többi, nevezetesen a
a makrotörténészekhez képest sokkalta több figyelmet szentelnek a valóság konstruálási
folyamatának magán a régvolt valóság körén belül; ez a valóság ugyanis – felfogásuk szerint
– nem eleve adott, hanem az ágensek gyakorlati közreműködésével folytonosan keletkezőben
lévő entitás. A mikrotörténészek ennek folytán soha sem egy, hanem mindig több
dokumentált valósággal találkoznak kutatásaik során. Ez okból inkább tudatában vannak a
2

többi, főként a makrotörténészekhez képest saját szerepüknek e valóság létrehozatalában,
annak szüntelen keletkeztetésében; következésképpen nagyobb figyelmet fordítanak azokra a
mentális eszközökre is, amelyek lehetővé teszik a történetírói megismerés egész folyamatát és
ekkénti keresztülvitelét. A megfigyelési (és magyarázati) léptékek folytonos módosítása arra
készteti a mikrotörténészt, hogy soha se adja át magát azonmód a befejezett tények
kényszerítő hatalmának (annak az illuzórikus hitnek tehát, hogy az amint valójában történt
megismerésében jár el éppen). Arra vesz tehát irányt, hogy megpróbálja felmérni és
értelmezni a múltbeli egyéni és kollektív viselkedéseket (gyakorlatokat), amelyek
forrásszerűen feltárhatók. Azokat megismerve merőben más kép kerekedik ki végül a múltbeli
valóságról, mint amit a nem mikroszkopikus történetírói érzékenység fest számunkra. Így
válik képessé arra a mikrotörténet, hogy bebizonyítsa: mennyire nem adekvát a valóság
(előzetes) osztályozására (az annak fogalmi megragadására) kialakított átfogó (univerzális)
fogalomrendszer és mily mértékben hibásak azok a felosztások, amelyek ennek a valóságnak
a belső tagolódását, a tagoltság elveit kívánnák felmutatni. S ezzel az a lényegében Michel
Foucault által meghirdetett elv válik (válhat) tényleges valósággá konkrét szaktudományos
erőfeszítések formájában, aminek a Paul Veyne, a történész tanúsított kivételesen nagy
figyelmet Foucaultról írt, nemrégiben megjelent könyvében. Ezek szerint nincs semmi olyan a
priori, semmi olyan univerzális a történelemben, amiből ki szokás indulni a rekonstrukció és
az utólagos elbeszélés során; ott valójában csupán szingularitás van, egyes-egyedül az alkotja
tehát a történelmet, amit a diskurzus befogad magába és ami ennek folytán immár magából a
diskurzusból folyik.
3