2004 autumn - Pannonhalmi Főapátság

PANNONHALMI FŐAPÁTSÁG
A kulturális ügyekért felelős Pater Martin, aki nem pap, de a megkülönböztetés elkerülése végett, őt is paternek
szólítják, felhívta még a Szentháromságot jelképező számszimbolika jelentőségére is a figyelmemet. A Szentháromság
szimbólumaként magyarázta a tér hármas elrendezését, a templomhajót, amelyre mintegy ráborul a
Szent Péter-bazilikát utánzó gyönyörű kupola, és legfelül a laterna, a megvilágítást szolgáló kis torony. Ha felnézünk,
akkor a Szentlélek galambját látjuk, a Szentlélek árasztja a fényt a templomban levőkre. Az orgona is
három részből áll, és három angyal magaslik föléjük, mert a zene és az isteni világ érzékelése a 17–18. században
összetartozott, érzelmileg is megpróbálta megérinteni az emberi szívet. A mindenfelől csillogó aranyozás
ma kissé túlzásnak tűnik, de Isten dicsőségét akarta visszatükrözni. A fény és az árnyék tudatos játékával,
amint azt Burkhard apát úr is kiemelte, a barokk mesterek tanítani akartak, és elkülönítették a föld, a hit és a
menny színeit.
A nap közepén imádságra hívta az embereket a szószék mellett álló gyönyörű hangú kis barokk orgona, amelyen
legtöbbször Pater Brunó játszott (a nagy orgonát éppen javították). Két bencés ment ki az oltár elé, bevezették
az elmélkedést, és elimádkoztuk az Üdvözlégyet, dávidi zsoltárokat énekeltünk, vagy a mai ember érzelemvilágát,
gondjait tükröző szövegeket recitáltunk, szentírási olvasmányt hallgattunk, és elmélkedéssel bővített
könyörgéssel szenteltük meg a nap közepét. Érződött, hogy sokan örömöt, békét lelnek ebben az imádságban.
Megérkezésem után hamarosan lelkigyakorlat kezdődött, amelyre bejöttek a plébános rendtársak is. II. József,
bár nem oszlatta fel az osztrák bencéseket, elrendelte, hogy jó részük menjen ki plébániákra. Körülbelül harmincan
voltunk, és ebből legalább húsz bencés elég távoli plébániákon él. A fiatal Lukács atya, aki eddig hittant
tanított az iskolában, szeptembertől szintén plébános lesz, látszott rajta, hogy nem könnyű számára a változtatás.
Melkben már nincs diákotthon, szeptembertől három bencés tanít a körülbelül nyolcszázötven fős
nyolcosztályos gimnáziumban, az igazgató már régóta civil. Wilfried atya a perjel és az iskola igazgatóhelyettese,
aki nagy gonddal szervezi a Melk és Pannonhalma között tizennyolc éve meglevő iskolakapcsolatot.
Az elmélkedések előtti első szentmisén Georg apát úr az evangélium után felolvasta a világháború után elhunyt
rendtársak névsorát, halálozásuk idejét, majd lementünk a kriptába is, és ott imádkoztunk a másik világba távozottakért.
A lelkigyakorlatot a 83 éves, rendkívül fiatalos lelkületű Reinhold Stecker püspök úr tartotta, aki
legtöbbet a Szentlélekről és az új egyházképről beszélt. Megemlítette, hogy modern nyelvezettel is kellene a
Lélekről beszélni, és szerinte jó hasonlat a ’légkondicionáló’. A Lélek szerinte nagyon hasonlít a légkondicionálóra,
mert felfrissít bennünket. A lelkigyakorlat után kirándulni mentünk két premontrei kolostorba, az osztrák
Geras és a cseh Nové Říši közös kiállítását néztük meg. A cseh kolostor kápolnájának egyik festménye a
legemlékezetesebb számomra, mert a Mária-oltárkép fölött a Szentháromságnak egy nagyon ritka ábrázolása
látható. Az Atya úgy tartja Jézust, ahogy Mária szokta, vagyis az Atya egyben szerető, szenvedő anyja is az ölében
fekvő, halott Fiúnak. El Greconak is van egy Szentháromság című ismert festménye, de ott az Atya a keresztről
levett fiút tartja püspöksüveggel a fején, vagyis nincs ’anyai’ vonása. El Greco képén viszont a ragyogó
fényt árasztó Lélek kettejük felett lebeg, fontosabb szerepe van, mint a premontrei kápolna festményén.
A reggelit az ebédlő melletti kis teremben fogyasztottuk el, az ételek mellett különböző teák is ki voltak téve,
köztük örömmel fedeztem fel a pannonhalmi filteres teát, amelyet csipkebogyó teával ízesítettem. Meglepetést
keltett, hogy a kávét is mézzel édesítettem, próbáltam rábeszélni a melki rendtársakat, hogy ők is próbálják ki,
de nem sikerült. Egy rusztikus kép függött a falon: cica, kakas, tyúk és egy füvet rágó kecske nézett velem
szembe, amelyet egy kislány fejt. A kecske olyan jóízűen evett, hogy nekem is jó étvágyam lett tőle. Egy falinaptáron
minden reggel egy bölcs mondást olvashattunk, az egyiken elgondolkodtam: „A függetlenség egészen
más, mint a szabadság.”
Az ebédlőben is megragadott két festmény, az egyik a haldokló Skolasztikát ábrázolta, akinek kezére és arcára
felülről fény esett. Kezét úgy tartja, mintha elengedné az elrepülő galambot, a túlvilágra távozó lelkét. A másik
festményen az idős Benedek megáldja a mérgezett kelyhet, amelyből előjön a kígyó. Benedeknek a neve is áldottat
jelent, talán ez a jelenet azt jelenti, hogy aki megáldja a rosszat, el is távolítja azt.
Jó idő esetén a vacsorát a kerengő kertjében fogyasztottuk el, ahol a nyugalomba vonult korábbi perjel, Brunó
atya látható élvezettel mesélte életének élményeit, élvezet volt közben nézni a ragyogó, kissé huncut szemeit.
Gottfried atyával a könyvtárról, egy litván asszony disszertációjáról beszélgettem, Adolf atya a vendégekről,
Martin atya a koncertekről beszélt, az egyiken egy fiatal magyar zeneszerző, T. Beischer-Matyo Spirit of Europe
című művét is előadták, és ez volt az egész koncert címe is. Martin atya gyönyörködött a kert növényeiben, és
büszkén mutatta a citromfát is, amelyről sajnos leesett egy citrom. Felvette, és hangosan elgondolkodott azon,
milyen jó lenne ezt Brunó atya kávéjába belecsavarni, és meglesni, amikor megissza.
Július végén megjelent Tamás és Fidél atya egy biciklis csapattal. Nem kis meglepetést keltett, amikor megmondták,
hogy több mint kilencszáz kilométert tekernek le, a nem éppen sík osztrák terepen. Jó volt magyar
szót hallani, ismert arcokat látni. Egy napon indultunk hazafelé, csak ők kerékpárral, én pedig vonattal.
Ebéd közben megköszöntem Georg apát úrnak és a közösségnek, hogy júliusban Melkben élhettem, és kértem,
hogy imádkozzunk egymásért. Összeköt a múlt, az elevenítő Lélek mutassa meg mindkét apátságnak a helyes utat.
9
Elréd atya