zsótér – ex cathedra Paul Claudel: A selyemcipő A francia ... - Eclap

zsótér – ex cathedra
Paul Claudel: A selyemcipő
A francia iskolás – ha nem is az elemista – alighanem betéve tudja, merre visz kanyargós sorsa Dona
Prouheze-nek, valamint a férjének, Don Pélage-nak, sokáig reménytelen csodálójának, Don Camillenak,
nem utolsósorban a szerelmének, Don Rodrigue-nak s a számos többieknek. Tananyag a költő és
drámaíró Paul Claudel munkássága, s benne az évek során írott fő-fő műve, a végül is 1929-ben
megjelent A selyemcipő. Bár gyanítom, hogy a se vége, se hossza színmű olvasónaplóját
„sokszorosítják” a diákok (ahogy a magam idejében, francia szakon is cserélgettük a jegyzeteket).
Mindenesetre ilyen „szamárvezetővel” könnyebb eligazodni az időkön és tájakon átívelő történetben.
Effélével szolgál a Gárdonyi Géza Színház előadásához készült műsorfüzet is, amely napról napra,
jelenetről jelenetre kalauzol a burjánzó drámában, mintha csak idegen nyelvű színjátékhoz kínálna
prospektust.
Valóban idegen nyelvezetű az a színielőadás, amelyet – feltehetőleg csalogató szándékkal –
„akciótörténetként” hirdetnek. Tudnivaló, a francia drámának van egy hagyományos vonulata,
leginkább talán Racine-nal jellemezhető irálya, amely minden fordulat ellenére nem a cselekményen,
hanem a verbalitáson nyugszik. Szó, szó, szó… S hogy mi a veleje Csakis az bukkan rá, aki
hajlandó elmerülni az áradatukban, lankadatlan figyelemmel képes a lényeget kihüvelyezni.
Egyszerűbb a dolga azoknak, akiket e szerzők honában növendékkoruktól fogva okítottak a bajos
leckére. S nem véletlen, hogy akár az emlegetett klasszikus, akár a szóban forgó utódja nem lett
népszerű magyar – és nem csak magyar – színpadokon.
Kaszás Gergő, Schruff Milán és Dimanopulu Afrodité (fotó: Dömölky Dávid)
Ráadásul Paul Claudel stílusa tovább nehezíti az olvasó, illetve néző teendőjét. Meggyőződésem,
hogy ennek tudatában vállalkozott e színmű fordítására Ungár Júlia, aki dramaturgként ugyancsak
hatalmas feladattal birkózott meg, kurtításai nem roppantották meg a dráma lappangó rendjét. De
meddig igazgathatta volna a magyar fülekhez a mondatszerkezeteket S anélkül, hogy messzire
távolodjon az eredetitől Hogy ne legyek magam is homályos, példát hozok fel. Egy jezsuita atya a
monológjában így fordul Istenhez: „És akaratom, szabályai erdejében húzódozó maradt.” Amit
könnyebb volna megérteni ekképp: „És akaratom húzódozó maradt (a) szabályai(nak) erdejében.” S
vannak még bonyolultabbak. Dona Prouheze szól így: „Van, valaki, akinek a börtön, azt mondja az a

valaki, ott van, ahol én nem vagyok.” Kevésbé volna körülményes ekképp: „Van valaki, aki azt
mondja: a börtön ott van, ahol én nem vagyok.” Ha a magyarítást hűség motiválta, akkor persze,
kérdés, miért váltott itt-ott mai szóhasználatra. Miért lakik például Dona Prouheze „szállodában”
Legyen bármilyen ágas-bogas egy mondat, egy dialógus, valamelyest segíthet átlátni a szövevényen a
színész. Először is a tisztán értelmezett szövegmondással. Le a kalappal az egri szereplők előtt.
Szinte emberfeletti koncentrációval tolmácsolják szövegüket. (Ha még hozzáveszem, hogy a premier
óta jócskán húztak is belőle, vagyis a megtanult, rögzített szerepekben kell át-átugraniuk, kihagyniuk
részeket – szerencsésebb, ha „blokkokat” töröltek –, e teljesítményüket még inkább tisztelem.) Azért
egyszer-egyszer láttam tekintetekben, hogy elvesztették a fonalat. Márpedig ha a szereplő sem érti,
mit mond, akkor a néző végképp nem értheti. Mégsem gondolom, hogy bennük a hiba. Mert kevés a
fogódzó. Ami lehetne a szituáció, a partner. Egy párbeszéd önmagában nem helyzet. A tartalmát a két
fél kontaktusa adja. Persze, a hangnem, a hangsúly is reflektál a másikra. De még ott volna a mimika,
a gesztus, a mozdulat tárháza, amelynek végeláthatatlan kínálatából választhatnának egymáshoz
kapcsolódva. Amikor a csodálatos – hiszen Merveille-nek is hívják – Dona Prouheze először
megjelenik, egy gyertyán-lugasban beszélget Don Camille-jal, s úgy, hogy nem látják egymást a
bozótostól. Ez a szcéna alighanem tetszett a rendező Zsótér Sándornak, aki egy korszakában szívesen
helyezte úgy el a szereplőket, hogy nem egymásra, hanem előre tekintve beszéltek. Ez máig ízlése
szerint van. S végképp nem szívelheti az olyan színházi „fortélyokat”, hogy a textus sarkalatos, nézőt
orientáló pontjaira akár csak egy szemvillanással, egy apró rebbenéssel, egyebekkel hangsúlyt
tegyenek. Aki bújt, bújt – aki nem, nem.
A közönség eligazodását segítheti a látvány – erre zömmel ügyelt a színben és szabásban pazarul
változatos jelmezek tervezője, Benedek Mari. Nők és férfiak egyaránt hordanak olyan öltözeteket,
amelyek napjainkhoz húznak. De egy-egy részletük vagy kiegészítőjük már a régebbi divat vagy
éppenséggel az egzotikus viseletek felé mozdít. Mint egy puffos ujj vagy dúsan húzott derék, vagy
egy abroncs, amely emeletnyi hosszú szoknyát tart. Az öltönyös királynak fura koronája van, s a
színház bársonyfüggönyét magára kerítheti palástnak. Don Rodrigue ruhatára nem nélkülözi a
„romantikus hős” fehér ingét. Indián tolldíszben pompázik Hét Tőr, Dona Prouheze leánya. Míg az
apja, Don Camille mintás fejfedőt hord, hasonlóképp mintás kötényt, távoli kultúrára utalva. (Bár a
smink – illetve a hiánya – rejteget „információkat”. Don Camille sápatag arcszíne nem árulja el arab
származását. Dona Prouheze vonásain pedig nem fog az idő, egészen haláláig. Ahogy a szerelmét
sem kezdik ki az évek. Vagyis nyilvánvaló, hogy ezek rendezői és nem tervezői döntések.)
Legyünk bár Afrikában vagy Amerikában, vagy bárhol másutt, a pontos helyszínre soha nincs
utalás Ambrus Mária díszletében. A „bárhol” a nyomatékos. Hiszen a dráma a lelkekben zajlik. De
kétségkívül nem könnyíti meg a tervező, hogy az egymástól gyakorta elszakadó szereplők hollétét
hamar beazonosítsa a néző. Méltánylandó az a művészi igény is, hogy egyedi stílust, a puszta
„tájolásnál” magasabb rendű esztétikai minőséget adjon. Mégsem volna lehetetlen finom
jelzésekkel is szolgálni. Látni tehát egy élénkkék, ablakkal-ajtóval rendelkező konténert, amely
„multifunkciósan” nem csak zárt terekhez alkalmatos. S a látványt uralja egy gyöngyfüggöny,
amelyet több ezernyi rózsafüzérből kötöttek eggyé. Szépséges és sugallatos, s ugyancsak
sokféleképp használatos: hol az emlegetett gyertyánlugast idézi, hol árkot-bokrot, hol tábori sátrat.
Formáját könnyedén változtatja aszerint, mennyire emelik meg e függönyzetet, az egyik vége vagy
a másik kerül-e magasabbra, s hogy lazábbra vagy sűrűbbre hagyják-e széltében. S a különböző
alakzatokban más-másképpen jelenhetnek meg a személyek. Ki áthatol, ki áttekint rajta, kire
ráborul. Azt persze nem lehet nem észrevenni, hogy ez a gyöngyszőttes igencsak szakadékony,
időnként a füzérekből – amelyeket eredetileg nem súlyok viselésére gondolhattak el – egyet-egyet
elveszt. Ahogy a trégereket, a díszlettartó rudakat sem arra találták ki, hogy azokon álljanak,
üljenek, feküdjenek, járjanak. Jó lelemény a használatuk a tengeri képhez, amelynek hatását viszont
megrontja, hogy látni a műszaki gárda erőfeszítését, amint a színtér széléről iparkodnak a billegő

konstrukciót biztonsággal megtartani a szereplőknek, akik „helyt állnak” – akrobatikában is.
Többségük nem csak egy-egy szerepben. Ahogy szokásos népesebb színművekben. Mert aligha
találni olyan társulatot, amelyikből ennyi szereplő kitelne. Nincs más megoldás, de ettől még a
lehető legtöbb figyelmet kellene fordítani az alakok különválasztására. Amit nem segít a gondolatiérzelmi
lényegig lemeztelenített alakítások elvárása – Zsótér Sándor ideálja –, bármennyire is
becsülendő a hűsége tulajdon értékrendjéhez. Azoknak a személye is inkább szellemi-lelki
szubsztanciát mutat fel, akiknek nem kell szerepet váltaniuk, mint Mészáros Sárának Dona
Prouheze-ként. Megannyi vonzó tulajdonságot sugároz. Választékos, melegszívű, hajlíthatatlan,
okos és bátor. Szemében a tiszta érzelem fénye. Csak éppen olyan, mintha annak „címzettje” egy
megfoghatatlan valaki lenne. De ez nem e jeles színésznőn múlik, hanem a kívánt játékmódon.
Hiszen azok is, akik oly közel állnak hozzá, szerelmük-vonzalmuk milyenségében alig
különböztethetők meg. Holott egy férj, egy konok hódoló és az örökkévalóságig elkötelezett
szerelmes nagyon is más-másképpen szeretne. Más az érzések intenzitása, más az érzékiség
mértékegysége. Mintha semelyiküknek nem volna testi vágya. Egy olyan drámában, amelynek a
szerelem a fő tárgya. Don Rodrigue-on, vagyis Kaszás Gergőn leginkább azt látni, hogy ez a
különös kapcsolat több gyötrelmet, mint örömet ad. Don Camille, azaz Görög László pedig szinte
kiábrándíthatatlan küldetéstudattal kötődik Dona Prouheze-hez. Itt különben is sokakat fertőz meg
– még elméletibb – küldetéstudat. Nagyon is elvontak ezek az érzemények.
Ezért hálás az ember azokért az elevenebb percekért, amelyekkel néhányan megajándékoznak.
Mint Járó Zsuzsa a temperamentumosabb Dona Musique szerepében; kettőse a Hüse Csaba
alakította nápolyi alkirállyal olyan, amelyben hús-vér párok is magukra ismerhetnek. Teátrista
könnyedség, a színlelés professzionizmusa élteti Bozó Andrea nevenincs színésznőjét, akit Don
Rodrigue-hoz küldenek Stuart Mária képében. Érdekes, hogy a női szereplők – Dimanopulu
Afrodité, Dér Gabi, Fekete Györgyi, Szabó Emília – közelebb járnak a földhöz. Vajon rendezői
szándék volt-e A férfinép zömmel humortalan mezőnyéből egyértelműen kiemelkedik Vajda
Milán karakteres spanyol királya. A legelvontabb szerepben, az őrangyaléban pedig Ötvös András
bizonyítja, hogy még egy képzelet szülte lénynek is lehetnek emberi tulajdonságai, éber figyelme,
tartása, gyengédsége, empátiája.
„Figyeljetek jól, ne köhögjetek és próbáljátok egy kicsit megérteni, amit nem fogtok érteni, az a
legszebb, ami a leghosszabb, az a legérdekesebb, és amit nem találtok szórakoztatónak, az a
legmulatságosabb” – figyelmeztet a kikiáltó a nyitó monológ záró mondatában. Ám az intés
ellenére, a szünetben csapatostul távozott a publikum, feladva a megértésért vívott küzdelmet. Nem
hiszek abban a mondásban, mely szerint a közönségnek mindig igaza van. De abban nagyon is
hiszek, hogy a legértékesebb előadás sem élhet meg a nézők nélkül. Zsótér Sándor nekiveselkedett
egy olyan műnek, amelynek befogadása az írója szerint sem megy egykönnyen. A rendezés
pontosan elemzi, nyilvánvalóan átlátja. De egyedi stílusában édeskevés olyan megoldást tűr meg,
amellyel a nagyérdeműnek is segédkezet nyújthatna. Sallangnak érez minden színházi
magyarázkodást. Mintha Zsótér Sándor egy engesztelhetetlen tanár lenne, aki beéri azzal, hogy
maga érti az anyagot, amit továbbad. Sőt, alighanem számára inspiráló annak nehézsége. Nőjenek
fel a nebulók a feladathoz.
http://www.criticailapok.hu/index.php
option=com_content&view=article&id=38053&catid=24&Itemid=2
BOGÁCSI ERZSÉBET