21.01.2015 Views

zsótér – ex cathedra Paul Claudel: A selyemcipő A francia ... - Eclap

zsótér – ex cathedra Paul Claudel: A selyemcipő A francia ... - Eclap

zsótér – ex cathedra Paul Claudel: A selyemcipő A francia ... - Eclap

SHOW MORE
SHOW LESS

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.

zsótér – ex cathedra

Paul Claudel: A selyemcipő

A francia iskolás – ha nem is az elemista – alighanem betéve tudja, merre visz kanyargós sorsa Dona

Prouheze-nek, valamint a férjének, Don Pélage-nak, sokáig reménytelen csodálójának, Don Camillenak,

nem utolsósorban a szerelmének, Don Rodrigue-nak s a számos többieknek. Tananyag a költő és

drámaíró Paul Claudel munkássága, s benne az évek során írott fő-fő műve, a végül is 1929-ben

megjelent A selyemcipő. Bár gyanítom, hogy a se vége, se hossza színmű olvasónaplóját

„sokszorosítják” a diákok (ahogy a magam idejében, francia szakon is cserélgettük a jegyzeteket).

Mindenesetre ilyen „szamárvezetővel” könnyebb eligazodni az időkön és tájakon átívelő történetben.

Effélével szolgál a Gárdonyi Géza Színház előadásához készült műsorfüzet is, amely napról napra,

jelenetről jelenetre kalauzol a burjánzó drámában, mintha csak idegen nyelvű színjátékhoz kínálna

prospektust.

Valóban idegen nyelvezetű az a színielőadás, amelyet – feltehetőleg csalogató szándékkal –

„akciótörténetként” hirdetnek. Tudnivaló, a francia drámának van egy hagyományos vonulata,

leginkább talán Racine-nal jellemezhető irálya, amely minden fordulat ellenére nem a cselekményen,

hanem a verbalitáson nyugszik. Szó, szó, szó… S hogy mi a veleje Csakis az bukkan rá, aki

hajlandó elmerülni az áradatukban, lankadatlan figyelemmel képes a lényeget kihüvelyezni.

Egyszerűbb a dolga azoknak, akiket e szerzők honában növendékkoruktól fogva okítottak a bajos

leckére. S nem véletlen, hogy akár az emlegetett klasszikus, akár a szóban forgó utódja nem lett

népszerű magyar – és nem csak magyar – színpadokon.

Kaszás Gergő, Schruff Milán és Dimanopulu Afrodité (fotó: Dömölky Dávid)

Ráadásul Paul Claudel stílusa tovább nehezíti az olvasó, illetve néző teendőjét. Meggyőződésem,

hogy ennek tudatában vállalkozott e színmű fordítására Ungár Júlia, aki dramaturgként ugyancsak

hatalmas feladattal birkózott meg, kurtításai nem roppantották meg a dráma lappangó rendjét. De

meddig igazgathatta volna a magyar fülekhez a mondatszerkezeteket S anélkül, hogy messzire

távolodjon az eredetitől Hogy ne legyek magam is homályos, példát hozok fel. Egy jezsuita atya a

monológjában így fordul Istenhez: „És akaratom, szabályai erdejében húzódozó maradt.” Amit

könnyebb volna megérteni ekképp: „És akaratom húzódozó maradt (a) szabályai(nak) erdejében.” S

vannak még bonyolultabbak. Dona Prouheze szól így: „Van, valaki, akinek a börtön, azt mondja az a


valaki, ott van, ahol én nem vagyok.” Kevésbé volna körülményes ekképp: „Van valaki, aki azt

mondja: a börtön ott van, ahol én nem vagyok.” Ha a magyarítást hűség motiválta, akkor persze,

kérdés, miért váltott itt-ott mai szóhasználatra. Miért lakik például Dona Prouheze „szállodában”

Legyen bármilyen ágas-bogas egy mondat, egy dialógus, valamelyest segíthet átlátni a szövevényen a

színész. Először is a tisztán értelmezett szövegmondással. Le a kalappal az egri szereplők előtt.

Szinte emberfeletti koncentrációval tolmácsolják szövegüket. (Ha még hozzáveszem, hogy a premier

óta jócskán húztak is belőle, vagyis a megtanult, rögzített szerepekben kell át-átugraniuk, kihagyniuk

részeket – szerencsésebb, ha „blokkokat” töröltek –, e teljesítményüket még inkább tisztelem.) Azért

egyszer-egyszer láttam tekintetekben, hogy elvesztették a fonalat. Márpedig ha a szereplő sem érti,

mit mond, akkor a néző végképp nem értheti. Mégsem gondolom, hogy bennük a hiba. Mert kevés a

fogódzó. Ami lehetne a szituáció, a partner. Egy párbeszéd önmagában nem helyzet. A tartalmát a két

fél kontaktusa adja. Persze, a hangnem, a hangsúly is reflektál a másikra. De még ott volna a mimika,

a gesztus, a mozdulat tárháza, amelynek végeláthatatlan kínálatából választhatnának egymáshoz

kapcsolódva. Amikor a csodálatos – hiszen Merveille-nek is hívják – Dona Prouheze először

megjelenik, egy gyertyán-lugasban beszélget Don Camille-jal, s úgy, hogy nem látják egymást a

bozótostól. Ez a szcéna alighanem tetszett a rendező Zsótér Sándornak, aki egy korszakában szívesen

helyezte úgy el a szereplőket, hogy nem egymásra, hanem előre tekintve beszéltek. Ez máig ízlése

szerint van. S végképp nem szívelheti az olyan színházi „fortélyokat”, hogy a textus sarkalatos, nézőt

orientáló pontjaira akár csak egy szemvillanással, egy apró rebbenéssel, egyebekkel hangsúlyt

tegyenek. Aki bújt, bújt – aki nem, nem.

A közönség eligazodását segítheti a látvány – erre zömmel ügyelt a színben és szabásban pazarul

változatos jelmezek tervezője, Benedek Mari. Nők és férfiak egyaránt hordanak olyan öltözeteket,

amelyek napjainkhoz húznak. De egy-egy részletük vagy kiegészítőjük már a régebbi divat vagy

éppenséggel az egzotikus viseletek felé mozdít. Mint egy puffos ujj vagy dúsan húzott derék, vagy

egy abroncs, amely emeletnyi hosszú szoknyát tart. Az öltönyös királynak fura koronája van, s a

színház bársonyfüggönyét magára kerítheti palástnak. Don Rodrigue ruhatára nem nélkülözi a

„romantikus hős” fehér ingét. Indián tolldíszben pompázik Hét Tőr, Dona Prouheze leánya. Míg az

apja, Don Camille mintás fejfedőt hord, hasonlóképp mintás kötényt, távoli kultúrára utalva. (Bár a

smink – illetve a hiánya – rejteget „információkat”. Don Camille sápatag arcszíne nem árulja el arab

származását. Dona Prouheze vonásain pedig nem fog az idő, egészen haláláig. Ahogy a szerelmét

sem kezdik ki az évek. Vagyis nyilvánvaló, hogy ezek rendezői és nem tervezői döntések.)

Legyünk bár Afrikában vagy Amerikában, vagy bárhol másutt, a pontos helyszínre soha nincs

utalás Ambrus Mária díszletében. A „bárhol” a nyomatékos. Hiszen a dráma a lelkekben zajlik. De

kétségkívül nem könnyíti meg a tervező, hogy az egymástól gyakorta elszakadó szereplők hollétét

hamar beazonosítsa a néző. Méltánylandó az a művészi igény is, hogy egyedi stílust, a puszta

„tájolásnál” magasabb rendű esztétikai minőséget adjon. Mégsem volna lehetetlen finom

jelzésekkel is szolgálni. Látni tehát egy élénkkék, ablakkal-ajtóval rendelkező konténert, amely

„multifunkciósan” nem csak zárt terekhez alkalmatos. S a látványt uralja egy gyöngyfüggöny,

amelyet több ezernyi rózsafüzérből kötöttek eggyé. Szépséges és sugallatos, s ugyancsak

sokféleképp használatos: hol az emlegetett gyertyánlugast idézi, hol árkot-bokrot, hol tábori sátrat.

Formáját könnyedén változtatja aszerint, mennyire emelik meg e függönyzetet, az egyik vége vagy

a másik kerül-e magasabbra, s hogy lazábbra vagy sűrűbbre hagyják-e széltében. S a különböző

alakzatokban más-másképpen jelenhetnek meg a személyek. Ki áthatol, ki áttekint rajta, kire

ráborul. Azt persze nem lehet nem észrevenni, hogy ez a gyöngyszőttes igencsak szakadékony,

időnként a füzérekből – amelyeket eredetileg nem súlyok viselésére gondolhattak el – egyet-egyet

elveszt. Ahogy a trégereket, a díszlettartó rudakat sem arra találták ki, hogy azokon álljanak,

üljenek, feküdjenek, járjanak. Jó lelemény a használatuk a tengeri képhez, amelynek hatását viszont

megrontja, hogy látni a műszaki gárda erőfeszítését, amint a színtér széléről iparkodnak a billegő


konstrukciót biztonsággal megtartani a szereplőknek, akik „helyt állnak” – akrobatikában is.

Többségük nem csak egy-egy szerepben. Ahogy szokásos népesebb színművekben. Mert aligha

találni olyan társulatot, amelyikből ennyi szereplő kitelne. Nincs más megoldás, de ettől még a

lehető legtöbb figyelmet kellene fordítani az alakok különválasztására. Amit nem segít a gondolatiérzelmi

lényegig lemeztelenített alakítások elvárása – Zsótér Sándor ideálja –, bármennyire is

becsülendő a hűsége tulajdon értékrendjéhez. Azoknak a személye is inkább szellemi-lelki

szubsztanciát mutat fel, akiknek nem kell szerepet váltaniuk, mint Mészáros Sárának Dona

Prouheze-ként. Megannyi vonzó tulajdonságot sugároz. Választékos, melegszívű, hajlíthatatlan,

okos és bátor. Szemében a tiszta érzelem fénye. Csak éppen olyan, mintha annak „címzettje” egy

megfoghatatlan valaki lenne. De ez nem e jeles színésznőn múlik, hanem a kívánt játékmódon.

Hiszen azok is, akik oly közel állnak hozzá, szerelmük-vonzalmuk milyenségében alig

különböztethetők meg. Holott egy férj, egy konok hódoló és az örökkévalóságig elkötelezett

szerelmes nagyon is más-másképpen szeretne. Más az érzések intenzitása, más az érzékiség

mértékegysége. Mintha semelyiküknek nem volna testi vágya. Egy olyan drámában, amelynek a

szerelem a fő tárgya. Don Rodrigue-on, vagyis Kaszás Gergőn leginkább azt látni, hogy ez a

különös kapcsolat több gyötrelmet, mint örömet ad. Don Camille, azaz Görög László pedig szinte

kiábrándíthatatlan küldetéstudattal kötődik Dona Prouheze-hez. Itt különben is sokakat fertőz meg

– még elméletibb – küldetéstudat. Nagyon is elvontak ezek az érzemények.

Ezért hálás az ember azokért az elevenebb percekért, amelyekkel néhányan megajándékoznak.

Mint Járó Zsuzsa a temperamentumosabb Dona Musique szerepében; kettőse a Hüse Csaba

alakította nápolyi alkirállyal olyan, amelyben hús-vér párok is magukra ismerhetnek. Teátrista

könnyedség, a színlelés professzionizmusa élteti Bozó Andrea nevenincs színésznőjét, akit Don

Rodrigue-hoz küldenek Stuart Mária képében. Érdekes, hogy a női szereplők – Dimanopulu

Afrodité, Dér Gabi, Fekete Györgyi, Szabó Emília – közelebb járnak a földhöz. Vajon rendezői

szándék volt-e A férfinép zömmel humortalan mezőnyéből egyértelműen kiemelkedik Vajda

Milán karakteres spanyol királya. A legelvontabb szerepben, az őrangyaléban pedig Ötvös András

bizonyítja, hogy még egy képzelet szülte lénynek is lehetnek emberi tulajdonságai, éber figyelme,

tartása, gyengédsége, empátiája.

„Figyeljetek jól, ne köhögjetek és próbáljátok egy kicsit megérteni, amit nem fogtok érteni, az a

legszebb, ami a leghosszabb, az a legérdekesebb, és amit nem találtok szórakoztatónak, az a

legmulatságosabb” – figyelmeztet a kikiáltó a nyitó monológ záró mondatában. Ám az intés

ellenére, a szünetben csapatostul távozott a publikum, feladva a megértésért vívott küzdelmet. Nem

hiszek abban a mondásban, mely szerint a közönségnek mindig igaza van. De abban nagyon is

hiszek, hogy a legértékesebb előadás sem élhet meg a nézők nélkül. Zsótér Sándor nekiveselkedett

egy olyan műnek, amelynek befogadása az írója szerint sem megy egykönnyen. A rendezés

pontosan elemzi, nyilvánvalóan átlátja. De egyedi stílusában édeskevés olyan megoldást tűr meg,

amellyel a nagyérdeműnek is segédkezet nyújthatna. Sallangnak érez minden színházi

magyarázkodást. Mintha Zsótér Sándor egy engesztelhetetlen tanár lenne, aki beéri azzal, hogy

maga érti az anyagot, amit továbbad. Sőt, alighanem számára inspiráló annak nehézsége. Nőjenek

fel a nebulók a feladathoz.

http://www.criticailapok.hu/index.php

option=com_content&view=article&id=38053&catid=24&Itemid=2

BOGÁCSI ERZSÉBET

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!