PHILADELPHIA, JANUÁR 6-A, SZOMBAT

Fordította
Weisz Böbe

KAREN
ROSE
HALJ MEG
ÉRTEM
ULPIUS-HAZ
Budapest, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű:
Karen Rose: Die for Me
Copyright © 2007 by Karén Rose Hafer
Hungárián translation © Weisz Böbe, 2009
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009
ISBN 978 963 254 235 5

Ajánlom e könyvet dr. Zoltán J. Kosztolnyiknak, a Texas A&M University nyugalmazott,
középkori történelmet oktató professzorának.
Habár őt személyesen nem ismerhettem, abban a megtiszteltetésben, kiváltságban és
örömben lehetett részem, hogy ismerhettem a lányát.
És mint minden egyes alkalommal, ajánlom e könyvet drága férjemnek, Martinnak. Nap
mint nap megérinted diákjaid lelkét, a mai napig ugyanazzal az egyedülálló szenvedéllyel,
intelligenciával és fanyar humorral hozod testközelbe a történelmet, mint ami huszonöt évvel
ezelőtt szerelmet lobbantott a szívemben irántad.
Akár Kleopátrának öltözöl, akár a 80-as évekbeli bandák videoklipjei segítségével
szemlélteted a Függetlenségi nyilatkozatot, akár a „Badger-Badger-Mushroom" tánc
segítségével magyarázod a Monroe-elvet, mindent megteszel azért, hogy egyetlen diák se
felejtse el az óráidat.
Belőled merítek ihletet. Szeretlek.

Köszönetnyilvánítás
Sokan nyújtottak segítséget, hogy alapos ismeretekkel fölvértezve írhassam meg ezt a
könyvet. Mindegyikőtöknek őszinte hálával tartozom.
Danny Agannek köszönöm, hogy az összes nyomozással kapcsolatos kérdésemet
megválaszolta, s legfőképp azt, hogy segített e könyv főhősének a föld alá temetett
maradványok megtalálásában.
Tim Bechtelnek, azEnvironscanlnc. munkatársának köszönöm, hogy részletesen
ismertette a talajradar használatát.
Niki Ciccotellinek köszönöm a Philadelphiában töltött gyermekkoráról szóló lebilincselő
történeteket. Amíg hallgattam, olyan volt, mintha magam is ott lettem volna.
Monty Clarknak, a Fort Lauderdale-ben található Floridai Művészeti Intézet
munkatársának köszönöm a videojátékok tervezéséről és tervezőiről szóló értékes és izgalmas
információkat.
Marc Conteratónak köszönöm az orvosi háttéranyagokat, Kay Conteratónak pedig azt,
hogy kivágta nekem mindazt a sok, elképesztően hasznos, biztosítássál és a hackerekkel
foglalkozó újságcikket.
Diana Foxot illeti a köszönet a nagyszerű címért.
Carleton Haférnek köszönöm, hogy az összes, számítógéppel kapcsolatos kérdésemet
megválaszolta, mégpedig számomra is érthető formában.
Linda Hafernek köszönöm, hogy bevezetett az opera és a zene lenyűgöző világába,
amelyről soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem.
Elaine Krieghnek köszönöm a középkori síremlékekről szóló színes magyarázatait.
Sonie Laskernek, az én szempaimnak köszönöm, hogy bemutatta nekem a
fegyverforgatási technikákat, s megtanított arra, mekkora őrömet lehet lelni a
harcművészetekben. Domo arigato.
Deana Sydel Riverának hálával tartozom, amiért körbevezetett Philadelphiában -
mégpedig három nappal az esküvője előtt.
Loretta Rogersnek köszönöm, hogy mindent elmondott nekem a motorbiciklikről. Bárcsak
magam is olyan bátor lennék, hogy két keréken száguldozzam!
Sally Schoeneweissnek é sMarty Pitkinnek köszönöm, hogy rendben tartja a
weboldalamat, s így az jól használható és mindig takaros.
Köszönet illeti nyelvi tanácsadóimat, Mary C. Turnert és Anne Crowdert - Merci
beaucoup, Bob Buscht és Barbara Mulrine-t, Szpaszíba, Kris Alice Hohlst - Danke, és Sarah
Hafert- Domo arigato.
S kedves barátaim, akik megválaszoltátok kérdéseim özönét, Shari Anton, Terri Bolyard,
Kathy Caskie, Sherrilyn Kenyon és Kelly St.fohn, köszönöm.
Szerkesztőmnek, Karén Kosztolnyiknak és ügynökömnek, Robin Rue-nak pedig köszönöm,
hogy ez a vállalkozás mindvégig hatalmas móka lehetett.
És mint mindig, ha bármi hiba található ebben a könyvben, arról csakis én tehetek.

PROLÓGUS
PHILADELPHIA, JANUÁR 6-A, SZOMBAT
Warren Keyes először a szagra figyelt föl. Ammónia, fertőtlenítő... és még valami más. De
mi Nyisd ki a szemed, Keyes! Hallotta, ahogy szavai visszhangoznak a koponyájában, erejét
megfeszítve igyekezett fölnyitni a szemét. Nehéz. Nagyon nehezen ment, de addig küzdött,
amíg sikerült nyitva tartania. Sötétség mindenütt. Nem. Némi fény dereng. Warren pislogott
egyet, majd még egyet, most már erősebben, mígnem sikerült a pislákoló fényre
összpontosítania.
Fáklya. A falra erősítve. Szíve hevesen kezdett verni. Kőfal. Egy pincében vagyok. Szíve
egyre jobban kalapált. Mi a fene ez Nekiveselkedett, hirtelen metsző fájdalom hasított végig
a karján, bele egészen a hátába. Alig kapott levegőt, visszazuhant a lapos és kemény tárgyra.
Meg van kötözve. Ó, istenem! Keze és bokája összekötözve. Meztelen. Csapdában vagyok.
Gyomra összerándult rémületében, egész bensőjét átjárta ez az érzés. Vergődött, mint egy
vadállat, de újra meg újra visszazuhant, lihegett, ahogy levegőért kapkodott, szájában
összegyűlt a fertőtlenítő íze. Fertőtlenítő és még...
Elakadt a lélegzete, amikor rádöbbent, mi az a bűz, amely a fertőtlenítő alatt lapul.
Valami halott dolog. Rothadó. Valami elpusztult idebent. Lehunyta a szemét, igyekezett nem
pánikba esni. Ez nem lehet igaz. Csak álom. Rémálom. Egy perc. és fölébredek.
De nem álom volt. Akármivel néz is szembe, az a valóság. Enyhe lejtésű deszkára volt
kifeszítve, csuklója megkötözve, s karja a feje fölött hátrahúzva. De miért Megpróbált
gondolkodni, visszaemlékezni. Valami kezd derengeni... egy kép, de sehogy sem tudja elkapni.
Teljes erejével igyekezett emlékezni, rádöbbent, hogy fáj a feje - arca megrándult, ahogy a
fájdalomtól táncoló fekete pöttyök jelentek meg a szeme előtt. Istenem, mint egy rettenetes
másnaposság. De hiszen nem is ivott. Vagy mégis
Kávét, Eszébe jutott, hogy kávét ivott, kezét rá is szorította a pohárra, hogy
átmelegedjen. Mert már fázott. Korábban kint volt. Futott. De miért futott Elfordította a
csuklóját, csupasz bőre csak úgy égett, addig nyújtózott, amíg ujja hegyével meg nem érintett
valamit - egy kötelet.
- Végre fölébredtél.
A hang mögüle érkezett, Warren majd kitekerte a nyakát, hogy lássa, ki beszél hozzá.
Ekkor visszaemlékezett, s a mellkasára nehezedő nyomás engedett egy keveset. A film.
Színész vagyok, és filmet forgattunk. Történelmi dokumentumfilmet. Futott... de mivel Arca
eltorzult, koncentrált. Egy karddal, igen. Középkori ruhát viselt, sisakos-pajzsos lovagot
alakított... még páncéling is volt rajta, az isten szerelmére. Az egész jelenet fölidéződött
benne. Először átöltözött, még az alsóneműjét is levette, és valami szúrós, formátlan
zsákvászon holmit kapott, amely kidörzsölte az ágyékát. Kardja is volt, azt tartotta a kezében,
ahogy a Munch stúdióját körülvevő erdőben rohant, és torka szakadtából üvöltött. Úgy érezte
magát, mint aki meghibbant, de végig csinálta, mert az volt abban a rohadt forgatókönyvben.
De ez - megint csak sikertelenül próbálta kicsavarni magát a kötelékből -, ez nem volt
benne a forgatókönyvben.
- Munch! - Warren hangja vastag volt, csak úgy recsegett, ahogy elhagyta kiszáradt
torkát. - Mi a franc ez
Ed Munch jelent meg a bal oldalon.
- Nem gondoltam volna, hogy magadhoz térsz.

Warren pislogni kezdett, ahogy a fáklya gyönge fénye megcsillant a férfi arcán. A szíve
egy ütemet kihagyott. Munch megváltozott. Eddig öreg volt, görnyedt. Fehér haja volt, és
takarosan nyírt bajusza. Warren nyelt egyet, szaggatottan lélegzett. Most Munch kihúzta magát.
A bajusz sehol. Haja sincs, a koponyája kopaszra borotválva.
Munch nem is öreg. Metsző rémület cikázott át rajta, teljesen fölkavarodott a gyomra.
Ötszázat ajánlott a dokumentumfilmért. Készpénzben, ha még aznap eljön. Warren
gyanakodott - elég sok pénz ez egy történelmi dokumentumfilmért, amelyet a PBS-en adnak
majd, ha szerencsés. De azért belement. Egy furcsa öregember csak nem jelent veszélyt.
De Munch nem is öreg. A sav feljött a gyomrából, fuldoklott. Mit tettem A kérdés
nyomában azonnal ott termett a következő, még rettenetesebb. Mit akar tenni velem
- Ki maga - nyöszörögte Warren. Ekkor Munch egy palack vizet tartott a szájához.
Warren elhúzódott, de Munch meglepő erővel ragadta meg az állát. Sötét szeme összeszűkült,
Warrent jeges félelem szorította a markába.
- Ez most csak víz - vetette oda Munch. - Idd meg!
Warren az egész korty vizet visszaköpte a férfi, arcába, egészen megmerevedett, amikor
Munch fölemelte az öklét. De az ököl nem sújtott le, Munch leengedte a kezét, és megrántotta
a vállát.
- Előbb-utóbb úgyis inni fogsz. A torkod nem száradhat ki.
Warren megnyalta az ajkát.
- Miért
Munch újra eltűnt mögötte, Warren hallotta, hogy valamit odébb tol. Egy filmfelvevő,
Warren látta, amikor Munch elgurította mellette, s vagy másfél méterre tőle elhelyezte. A
kamera egyenesen az arcára irányult.
- Miért - ismételte Warren immár hangosabban. Munch átkukucskált a lencsén, majd
hátralépett.
- Mert üvöltened kell. - Szemöldöke megemelkedett, arcáról groteszk módon eltűnt
minden kifejezés. - Mind üvöltöttek. Te is üvöltesz majd.
Warren testében szétáradt az iszonyat, igyekezett türtőztetni magát. Nyugodj meg!
Legyél hozzá kedves, talán meg tudod győzni. Kényszeredetten elmosolyodott.
- Nézze, Munch, engedjen el, és ezzel elintézettnek tekintem az ügyet. Megtarthatja a
leforgatott kardozós jeleneteket, ingyen.
Munch ránézett, még mindig kifejezéstelenül.
- Úgysem akartam fizetni érte. - Megint eltűnt, majd egy újabb kamerát tolva ismét
megjelent.
Warrennek eszébe jutott a kávé és az, hogy Munch mennyire, erőltette, hogy megigya.
Ez most csak víz. Elöntötte a düh, egy pillanatra még a félelmet is elnyomta.
- Elkábított - sziszegte, majd mély levegőt vett. - Segítség, valaki! - próbált teljes
erejéből kiáltani, de a torkából csak rekedt, szánalmasan hasznavehetetlen hangok törtek elő.
Munch egy szót sem szólt, csak fölerősítette a gerendára a harmadik kamerát, úgy, hogy
lefele nézzen. Minden mozdulatot módszeresen, precízen hajtott végre. Minden sietség nélkül.
Nyugodtan. Zavartalanul.
Ekkor jött rá Warren, hogy senki nem hallja, A dühkitörés elszállt, csak a rettegés
maradt, hidegen, kérlelhetetlenül. A hangja remegett. Lennie kell valaminek, valami kiútnak.
Mondhatna valamit. Cselekedhetne. Alkudozhatna. Könyöröghetne. Igen, könyörögni fog.
- Kérem, Munch, megteszek bármit... - Hangja elhalkult, amikor felbukkant Munch
szavainak emléke.
Mind üvöltöttek. Ed Munch. Warren mellkasa elszorult, a kétségbeeséstől alig kapott
levegőt.
- Munch nem az igazi neve. Edvard Munch, a művész.

- Felvillant előtte a festmény, a hátborzongató figura, aki a kezét meggyötört arcára
tapasztotta rémületében.
- A sikoly.
- Ha már itt tartunk, a kiejtése „műnk" és nem „mancs", de mindenki elrontja. Senki sem
ügyel a részletekre - tette hozzá megvetően.
A részletek. Ez a férfi már a legelején kényes volt a részletekre, ráncolta a homlokát,
amikor Warren a szúrós alsónemű ellen tiltakozott. A kard is eredeti volt. Az első adandó
alkalommal fejbe kellett volna csapnom vele ezt a rohadékot.
- Hitelesség - mormogta Warren, megismételte, amiről korábban azt hitte, csak egy vén
őrült vesszőparipája.
Munch biccentett.
- Most már végre érted.
- Mit akar tenni - Hangja kísértetiesen nyugodt volt. Munch szája szeglete
megemelkedett.
- Nemsokára megtudod. - Warren alig kapott levegőt.
- Kérem. Kérem, megteszek bármit. Csak engedjen el.
Munch néma maradt. A lába előtt álló kamera mögé egy kis kocsit húzott, rajta monitor,
majd higgadt precizitással minden egyes kamerán beállította a fókuszt.
- Ezt nem ússza meg - szólalt meg kétségbeesetten Warren. Megint megfeszítette a
köteleket, addig küzdött, míg a csuklója már égett, karja szinte kicsavarodott a helyéről. A
kötelek vastagok, a csomók nem engednek. Nem tud kiszabadulni.
- A többiek is ezt mondták. De én eddig sem hagytam félbe, most sem fogom.
A többiek. Szóval voltak többiek is. A halál szaga ott terjengett mindenütt, játszott vele.
Mások is meghaltak itt. Ő is itt fog meghalni. Valahonnan mélyről vakmerőség tört fel.
Fölemelte a fejét.
- A barátaim keresni fognak. A menyasszonyomnak mondtam, hogy magával
találkozom.
Munch végzett a kamerákkal, és megfordult. Megvető tekintetéből látszott, tudja, hogy
ez csak egy utolsó, kétségbeesett blöff.
- Nem mondtál te neki semmit. Azt mondtad neki, hogy egy barátoddal szöveget fogtok
gyakorolni. Ma délután, amikor találkoztunk, magad mesélted el. Azt is elmondtad nekem,
hogy a pénz a születésnapi meglepetésére kell. Titokban akartad tartani. Emiatt és a
tetoválásod miatt választottalak - megrántotta a vállát. - Ezenkívül illik rád a jelmez. Nem
mindenki tudja, hogyan kell viselni a páncélinget. Tehát senki nem fog keresni. És ha mégis,
sosem fognak megtalálni. Fogadd el... most már az enyém vagy.
Halálos nyugalom áradt szét benne. Igaz volt, amit hallott. Valóban elmondta
Munchnak, hogy a pénz Sherry meglepetésére kell. Senki nem tudja, hol van. Senki sem fogja
megmenteni. Sherryre gondolt, apjára és anyjára, mindenkire, akit szeretett. Nem fogják érteni,
hova tűnhetett. Elszorult a torka.
- Te szemét állat! - suttogta. - Gyűlöllek.
Munch szája szeglete fölkunkorodott, de szemében vidámság csillant, ami sokkal
ijesztőbb volt, mint a mosolya.
- A többiek is ezt mondták. - Ismét Warren szájához nyomta a vizes palackot, befogta az
orrát, hogy áldozata levegő után kapkodjon. Warren vadul küzdött, de Munch leerőszakolta a
torkán a vizet. - Nos hát, Mr. Keyes, kezdhetjük. És ne felejtsen el üvölteni.

ELSŐ FEJEZET
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLELŐTT 10.25
Vito Ciccotelli nyomozó kikászálódott a furgonból, izmaiból még mindig nem múlt el a
vibrálás. A bűntett színhelyére vezető régi, hepehupás földút még jobban fölkavarta amúgy is
émelygő gyomrát. Mély levegőt vett, de azonnal megbánta. Már tizennégy éve szolgált, de a
halál orrfacsaró bűze még mindig kellemetlen meglepetésként érte.
- Majd kirázta belőlem a lelket - fintorgott Nick Lawrence, és bevágta maga mögött
flancos autójának az ajtaját. - A francba! - nyomott meg minden egyes szótagot.
Két egyenruhás meredt maga elé egy lyukba a hó-takaróval fedett földterület felénél.
Arcuk előtt zsebkendő. Egy nő guggolt a lyukban, épp csak a feje teteje látszott ki.
- Azt hiszem, a helyszínelők már kihantolták a testet - jegyezte meg Vito.
- Csak nem - Nick előrehajolt, hogy nadrágja szárát begyűrje a mindig tükörfényesre
suvickolt cowboycsizma szárába. - Hát akkor, Chick, kezdődhet a tánc!
- Várj egy kicsit! - Vito benyúlt az ülés mögé a hó-taposóért, majd visszakapta a kezét,
amikor egy tüske beleállt a hüvelykujjába. - A fenébe! - pár másodpercig szívta az apró sebet,
majd óvatosan arrébb tette a rózsacsokrot, hogy kiszedje a csizmát. Szeme sarkából látta,
hogy Nick elkomorodik. De társa egy szót sem szólt.
- Már két év eltelt. Mához... - jegyezte meg kesémen Vito. - Hogy szalad az idő.
Nick hangja csöndes volt.
- Az idő minden sebet begyógyít.
Igaza volt. Ez a két év sokat enyhített a Vitót ért csapás kínzó fájdalmából. De a
bűntudat... az teljesen más történet.
- Délután kimegyek a temetőbe.
- Veled menjek
- Köszönöm, de nem kell - Vito felrángatta a csizmát. - Nézzük meg, mit találtak.
A hat év, amelyet gyilkossági nyomozóként töltött, megtanította Vitót arra, hogy
nincsenek egyszerű bűntények, csak a bonyolultság különböző fokozatai. Amint megállt a
havas földön a helyszínelők által kiásott sír szélén, azonnal tudta, hogy ez a nehéz ügyek közé
fog tartozni.
Sem Vito, sem Nick nem szólt egy szót sem, amíg az áldozatot nézték, aki talán örökre
rejtve maradt volna, ha nem jön az öreg a fémkeresőjével. A rózsák, a temető és minden
egyéb gond azonnal a háttérbe szorult, ahogy Vito szemügyre vette a sírban heverő testet.
Tekintetét erővel elvonta a nő kezéről, hogy megnézze, ami az arcból megmaradt.
Az áldozat alacsony, egy-ötvenhét, egy-hatvan magas lehetett, valószínűleg fiatal. A
felismerhetetlenségig szétmállott arcot rövid, fekete haj keretezte, Vito azon töprengett, mióta
lehet eltemetve, vajon hiányzik-e valakinek. Hogy várja-e még mindig valaki, hátha hazatér
egyszer.
Érezte, hogy az ismerős szánalom és bánat felkavarja, azonnal félretolta az összes
gonddal együtt, amelyet el akart felejteni. Most a testre kell összpontosítania, a bizonyítékra.
Nickkel majd később foglalkoznak a nővel - ki volt, és kiket ismert. Végig kell gondolniuk,
hogy elkapják azt a rohadékot, aki ott hagyta rothadni a nő meztelen testét ebben a névtelen

sírban, az elhagyott földön, s aki még halála után is meggyalázta. A szánalom dühbe csapott
át, ahogy Vito tekintete visszasiklott az áldozat kezére.
- Beállította valami pózba - mormogta mellette Nick, és a halk szavakból Vito kihallotta
ugyanazt a dühöt, amelyet ő is érzett. - Az a szemét beállította.
És valóban. A nő tenyere a melle között egymáshoz nyomva, az ujjbegyek az áll felé
mutattak.
- Örök imára kulcsolja a kezét - borzadt el Vito.
- Valami rituális gyilkosság lehet - töprengett Nick.
- Istenem, remélem, hogy nem az. - Beleborzongott a gondolatba. - A vallási
gyilkosságok nem állnak meg egynél. Akár több is lehet.
- Talán. - Nick leguggolt, hogy belessen a nagyjából egy méter mély sírba. - Jen, mivel
rögzítette a kezét
Jen McFain őrmester a helyszínelőktől föltekintett; szemüveget viselt, száját és orrát
maszk takarta.
- Dróttal - válaszolta. - Acélnak tűnik, de nagyon vékony. Körbe van vele tekerve az ujja.
Majd jobban is lehet látni, ha az orvos szakértő letisztítja.
Vito a szemöldökét ráncolta.
- Szerintem egy ilyen vékony drótot nem jelzett volna a fémkereső, főleg nem egy méter
mélyről.
- Igazad van, nem a drót jelzett be. Ezt inkább annak a rúdnak köszönhetjük, amelyet az
elkövető a nő karja alá helyezett. - Jen kesztyűs kezével vonalat húzott saját karja belső felére,
egészen a csuklóig. - A rúd vékony és hajlékony, de elég vaskos, hogy a fémkereső
megérezze. Ez tartja az áldozat karját ebben a pozitúrában.
Vito a fejét csóválta.
- De miért - kérdezte, mire Jen megvonta a vállát.
- Talán a test vizsgálata során több is kiderül. Eddig nem sok mindent találtam a sírban.
Hacsak... - Gémberedett tagokkal mászott ki a gödörből. - Az öreg kerti ásóval ásta ki az
egyik kart. Igaz, elég jó kondiban van, de az évnek ebben a szakaszában én sem tudtam volna
ilyen mélyre ásni egy szál kerti szerszámmal.
Nick belenézett a sírba.
- Biztos nem fagyott meg a föld. - Jen bólintott.
- Pontosan. Amikor megtalálta a kart, nem ásott tovább, hanem hívta a 911-et. Amikor
kiértünk, elkezdtük kiásni a földet, hogy megnézzük, mi van odalent. A talajt egész könnyen
lehetett mozgatni, míg el nem értük a sírfalat, ott olyan kemény a föld, mint a kaszakő.
Nézzétek a sarkokat! Mintha vonalzóval húzták volna meg. Kőkeményre fagyott.
Vito gyomra összeugrott.
- Még azelőtt ásta meg a sírt, hogy a föld megfagyott volna. Jó előre eltervezte.
Nick a homlokát ráncolta.
- És senkinek nem tűnt fel egy tátongó sír
- Az elkövető letakarhatta valamivel - válaszolta Jen. - És szerintem a kiásott föld nem is
innen való. Megvizsgáljuk, akkor majd biztosat tudok mondani. Most csak ennyire futotta.
Többet nem tehetek, míg ki nem ér az orvos szakértő.
- Kösz, Jen - mondta Vito. - Keressük meg a tulajt! - fordult Nickhez.
Harlan Winchester hetvenéves lehetett, tekintete tiszta és átható. A rendőrautó hátsó
ülésén várakozott, azonnal kiszállt, mihelyst meglátta a két, feléje közeledő nyomozót.
- Gondolom, most önöknek is el kell mondanom ugyanazt, amit a tiszt uraknak.
Vito igyekezett együttérzést csempészni a biccentésbe.
- Attól tartok, igen. Ciccotelli nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Lawrence nyomozó.
Elmesélné, mi történt

- A fenébe is, nem is én akartam azt az átkozott fémkeresőt. A feleségemtől kaptam
ajándékba. Aggasztotta, hogy nem mozgok eleget, amióta nyugdíjaztak.
- Tehát ma reggel elindult sétálni - fogta rövidre Vito, Winchester haragosan pillantott
rá.
- „Harlan P. Winchester - utánozta felesége vékony orrhangját -, már tíz évé mást sem
teszel, csak ülsz abban a nyavalyás székben. Emeld meg a lottyadt farodat, és irány az erdő!"
Úgyhogy elindultam, mert már hallgatni sem bírtam az állandó nyaggatást. Arra gondoltam,
talán összeszedek valami érdekeset, és Ginny végre befogja a száját. De... arról végképp nem
álmodtam, hogy egy nőt találok.
- Rögtön a test volt az első, amit kijelzett a fémkereső - kérdezte Nick.
- Aha - komorult el. - Elővettem a kerti ásóm. Eszembe is jutott, hogy biztos nagyon
kemény lesz a föld. Nem hittem volna, hogy egyáltalán bele tudom majd döfni az ásót,
nemhogy mélyre ássak. Legszívesebben eltettem volna, és bele se kezdek, de még csak negyedórája
jöttem el hazulról, és Ginny újra nekiállt volna piszkálni. Úgyhogy
nekiveselkedtem. - Lehunyta a szemét, nagyot nyelt, bátorsága ködként illant el. - Az ásóm...
a kezéhez ért. Azonnal abbahagytam az ásást, és hívtam a 911-et.
- Tudna valamit mondani erről a területről - kérdezte Vito. - Ki jöhet be ide
- Egy quaddal vagy terepjáróval bárki, gondolom. Az autópályáról nem lehet idelátni, és
a kis bekötőút nincs is aszfaltozva.
Vito biccentett, örült, hogy a furgonnal jött, és a Mustangot biztonságban tudhatja a
garázsban a biciklije mellett.
- Elég hepehupás az út. Hogyan jön ki ide
- Ma gyalog jöttem. - A fasor felé bökött, ahol a hóban egy sor lábnyom látszott. - De
most jártam itt először. Csak egy hónapja költöztünk ide. A föld a nagynénémé volt - tette
hozzá -, meghalt, és rám hagyta az egészet.
- A nagynénje gyakran járt ki ide
- Nem hinném. Eléggé magának való volt, ki se tette a lábát a házból. Csak ennyit tudok.
- Uram, nagyon sokat segített - mondta Vito. - Köszönjük.
Winchester válla lehanyatlott.
- Akkor hazamehetek
- Természetesen. A tiszt urak hazaviszik. - Winchester bemászott a rendőrautóba, az
elhajtott, szembe az épp érkező szürke Volvóval. A Volvo leparkolt Nick kocsija mögé, egy
ötvenes évei derekán járó csinos nő szállt ki belőle, és átvágott a területen. Katherine Bauer,
az orvos szakértő megérkezett. Itt az idő megvizsgálni az áldozatot.
Vito is elindult a sír felé, de Nick nem mozdult. Csak bámulta Winchester fémkeresőjét,
amelyet a férfi a helyszínelők kocsijában felejtett.
- Át kéne néznünk a területet, Chick.
- Szóval azt gondolod, többen vannak.
- Szerintem nem mehetünk el, amíg meg nem győződünk az ellenkezőjéről.
Vito megint megborzongott. Valahol belül már rég tudta, hogy mit fognak találni.
- Igazad van. Nézzük meg, mit találunk.
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLELŐTT 10.30
- Mindenki behunyta a szemét - Sophie Johannsen szemöldökét ráncolva próbálta
végzős diákjai arcát kivenni a sötétben. - Bruce, ne lessen! - figyelmeztette az egyiket.
- Nem lesek - morogta a fiú -, és ami azt illeti, ebben a sötétben úgysem lehet semmit
sem látni.
- Siessen! - türelmetlenkedett Marta. - Kapcsolja fel a villanyt!
Sophie egy mozdulattal fényt varázsolt, élvezte a hatást, amelyet a látvány nyújt.

- Íme, a Nagyterem!
Egy pillanatra mély csönd lett. Aztán Spandan halkan füttyentett egyet, ami
visszhangzott a hat méter magas teremben.
Bruce elvigyorodott.
- Hát megcsinálta. Végre befejezte.
Marta összeszorított szájjal csak annyit mondott:
- Szép.
Sophie-t meglepte a lány tömör megjegyzése, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna,
meghallotta John kerekes székének halk surrogását, ahogy elhaladt mellette, hogy alaposan
szemügyre vegye a túlsó falat.
- Az egészet egyedül csinálta... - morogta maga elé, ahogy a szokott csöndes módján
körülnézett. - Elképesztő.
Sophie megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem egyedül. Mindannyian segítettek, megtisztogatták a kardokat, a
páncélokat, segítettek megtervezni a kardok elrendezését. Igazi csapatmunka volt.
Még az ősz elején tizenöt önkéntes végzős jelentkezőit lelkesen az általa vezetett
fegyver- és hadtörténeti szemináriumból, hogy segítsenek az Albright Történetudományi
Múzeumban, ahol Sophie napközben dolgozott. Mostanra csak ez a négy hűséges diák maradt
meg mellette. Hónapokon keresztül minden áldott vasárnap eljöttek, föláldozták a
szabadidejüket. A munkáért kreditpont járt, de sokkal többet ért az a lehetőség, hogy
megérinthetik a középkori kincseket, amelyeket az osztálytársaik csak üveg mögött láthattak.
Sophie nagyon is értette, miért vannak annyira lenyűgözve. Ám azt is tudta, hogy a steril
múzeumi közegben megfogni egy 15. századi kardot, közelébe sem ér annak a mindent átjáró
izgalomnak, amelyet az ember akkor érez, amikor maga ássa ki azt a kardot a földből,
letakarítja róla a port, és előbukkan a kincs, amelyet ötszáz évig senki sem láthatott. Hat
hónappal ezelőtt még archeológusként dolgozott terepen odaát Dél-Franciaországban, ennek a
borzongásnak élt, minden reggel várakozásteljesen ébredt, hogy aznap vajon milyen elrejtett
kincset talál az ásatáson. Most az Albright Múzeum főkurátoraként csak olyan kincseket
érinthet meg, amelyeket mások ástak elő. Most be kell érnie azzal, hogy ezeket rakosgatja,
gondozza.
És akármilyen nehéz volt otthagynia Franciaországot, álmai ásatását, minden egyes
alkalommal, amikor a szeretetotthonban leült a nagyanyja ágya szélére, Sophie tudta, hogy
helyesen döntött.
Az ilyen pillanatok, amikor diákjai arcán láthatja a büszkeséget, kicsit elviselhetőbbé
tették a döntés súlyát. Sophie is büszke volt a maga módján, csak úgy gyönyörködött hallgatói
munkájában. Elég tágas a tárlat, akár harmincfős csoportok is bejöhetnek, hogy megcsodálják
a Nagyterem látványos kiállítását. A túlsó fal előtt három páncélzat őrizte a száz,
pergolaszerűen elrendezett kardból álló gyűjteményt. A bal oldali falon harci zászlók függtek,
jobbra pedig a Houarneau falikárpitot helyezte el. Ez a szövet az egyik különleges darabja
annak a gyűjteménynek, amelyet Theodore Albright halmozott fel elképesztő archeológusi
munkássága során.
Sophie megállt a kárpit előtt, egy percig gyönyörködve vizsgálgatta. Valahányszor a 12.
századi Houarneau-falikárpitra nézett, elállt a lélegzete, csakúgy, mint amikor az Aíbríghtgyűjtemény
többi kincsét megpillanthatta.
- Ejha! - mormogta.
- „Ejha" - Bruce mosolyogva rázta a fejét. - Dr. J., ennél találóbb kifejezést is találhat rá
a között a tucatnyi nyelv között, amelyet beszél!
- Csak tíz - helyesbített, mire a fiú a szemét forgatta. Sophie számára a nyelvtanulás
mindig is igazi örömforrás volt. Folyékonyan beszélte az ókori nyelveket, ez megkönnyítette
a kutatások menetét, de még ennél is többet számított az, hogy nagyon szerette a szavak lágy

itmusát, nüánsznyi eltéréseit. Amióta hazajött, kevés alkalma volt gyakorolni, s ez hiányzott
is neki.
Még mindig a kárpitot csodálta, nem tudott betelni a látvánnyal.
- C'est incroyable. - A francia mondat úgy áradt át rajta, mint valami édes emlék, de nem
lepte meg. Leszámítva pár rövid látogatást Phillyben, az utóbbi tizenöt évben Sophie-nak
Franciaország jelentette az otthont. Amikor a többi nyelvet használta, sokkal tudatosabban
kellett figyelnie, ennek ellenére könnyen váltott. Görög, német, orosz... úgy gyűjtögette a
szavakat, mint a méh a virágmézet. - Katapliktikosz. Hat was. Ó, moj bog!
Marta felhúzta a szemöldökét.
- Lefordítaná nekünk - Sophie elmosolyodott.
- A lényeget tekintve mind azt jelenti, hogy... ejha. - Még egyszer elégedetten
körülnézett. - Nagyon tetszett a látogatóknak. - Mosolya eltűnt. Elég volt a látogatókra
gondolnia, pontosabban a tárlatvezetésre, máris elpárolgott a nagy nap fölött érzett öröme.
John megfordította a székét, hogy fölnézhessen a kardokra.
- Hihetetlenül gyorsan Összedobta!
Sophie gondolatban félresöpörte a kellemetlen tárlatvezetés emlékét.
- A trükk az volt, hogy Bruce számítógépen megrajzolta a termet, hogy hova kell tenni a
felfüggesztéseket, és amint ez elkészült, már gyerekjáték volt elrendezni a kardokat. Éppen
olyan hiteles benyomást kelt, mint bármelyik kiállítás, amelyet annak idején a kastélyokban
láttam. - Elismerően Bruce-ra mosolygott. - Köszönöm! - Bruce csak úgy ragyogott.
- És a faburkolat Azt hittem, festve lesz... - Sophie mosolya ismét eltűnt.
- Leszavaztak. Ted Albright ragaszkodott hozzá, hogy faburkolat legyen, mert így sokkal
jobban fog hasonlítani egy igazi teremre, nem pedig múzeumra.
- Igaza volt - jegyezte meg Marta összeszorított szájjal. - Sokkal jobban néz ki.
- Igen, lehet, de ezzel együtt le is nulláztam az éves működési keretemet - fakadt ki
Sophie. - Egy egész listám volt arról, amit szerettem volna beszerezni, és most már nincs rá
pénzem. Még arra se jutott, hogy szakemberrel tetessük föl ezt a hülye faburkolatot. -
Keserűen nézegette hólyagos, véraláfutásos, összeszurkált kezét. - Míg ti otthon az igazak
álmát aludtátok egészen délig, aztán fölcsipegettétek a vacsoráról megmaradt pulykasültet, én
és Ted minden áldott nap bejöttünk, hogy föltegyük a burkolatot. Istenem, micsoda rémálom
volt az egész. Tudjátok, milyen magasak ezek a falak
Az egész faburkolat-mizéria szintén vita tárgyát képezte Teddel, a „Harmadik"
Albrighttal. Ted volt a nagynevű archeológus egyetlen unokája, és sajnos ezzel együtt az
Albright-gyűjtemény egyetlen tulajdonosa is. Övé a múzeum is, és sajnálatos módon ezáltal ő
Sophie főnöke is. Átkozta azt a napot, amikor először hallott Ted Albrightról s arról, milyen
egyedi megközelítéssel vezeti a múzeumot, de addig, amíg másik állást nem talál valamelyik
múzeumban, be kellett érnie ezzel.
Marta feléje fordult, szeme hideg, és... csalódottság tükröződött benne.
- Két hetet kettesben tölthetett Ted Albrighttal, ez nem lehetett olyan szörnyű. Sármos
pasi - tette hozzá fanyarul. - Csodálkozom, hogy egyáltalán tudtak dolgozni is.
Zavart csönd ült a teremre, Sophie csak állt döbbenten, bámult a lányra, akivel az utóbbi
négy hónapban annyit foglalkozott. Nem lehet igaz, már megint. Pedig lehet...
A fiúk óvatos, zavart pillantást váltottak, de Sophie pontosan tudta, Marta mire célzott,
azt is, hogy pontosan mit hallott. Most már értette Marta csalódott tekintetét. Sophie-t
elöntötte a harag, szerette volna megcáfolni a ki nem mondott vádat, de úgy döntött, inkább a
célozgatásra válaszol, s nem fedi fel a múltat, még nem.
- Ted nős, Marta. És ha már itt tartunk, nem voltunk kettesben. Ted felesége, a fia és a
lánya is egész idő alatt velünk dolgoztak.
Marta még mindig metszően jeges tekintettel meredt rá, de nem szólt egy szót sem. A
kínos csöndet Bruce sóhaja törte meg:

- Hát akkor - mondta -, ebben a szemeszterben feldobtuk a Nagytermet. Mi a következő
lépés, dr. J.
Sophie inkább nem vett tudomást a gyomorgörcséről, átvezette a csoportot a Nagyterem
mögötti kiállítási térbe.
- A következő projekt a fegyverkiállítás átalakítása.
- Igen! - Spandan a levegőbe bokszolt. - Végre! Egész végig ezt vártam!
- Akkor hát vége a várakozásnak! - Sophie megállt a fél tucat ritka középkori kardot őrző
vitrin előtt. A Houameau-falikárpit is gyönyörű, de az egész Albright-gyűjteményben ezek a
fegyverek a nagy kedvencei.
- Mindig érdekelt, kié lehettek - suttogta Bruce. - Ki harcolhatott velük...
John közelebb húzódott a székével.
- És hány embert döftek át velük... - mormogta. Föltekintett, szemét eltakarta az
állandóan az arcába hulló haja. - Elnézést.
- Semmi baj - válaszolta Sophie. - Én is sokat gondolkodtam ezen. - Szájára mosoly ült,
amikor egy régi emlék az eszébe jutott. - A kurátort kinevezésem utáni első napon egy kölyök
megpróbálta leszedni a falról a 15. századi Bastardswordot, hogy Braveheartot játsszon vele.
Majdnem szívinfarktust kaptam miatta.
- Nem voltak üveg mögött - döbbent meg Bruce. Spandan és John egyaránt elszörnyedt.
Marta a háttérben maradt, karját keresztbe fonta, ajkát lebiggyesztette. Egy szót sem
szólt. Sophie úgy döntött, majd négyszemközt beszél vele.
- Nem, Ted szerint ha a műtárgyak és a múzeum támogatói közé üveglapot állítunk,
azzal áthúzzuk a „szórakoztatva tanítunk" elvet. - Először ezen vesztek össze. - Beleegyezett
abba, hogy ezeket itt üveg mögé tegyük, ha cserébe a Nagyterembe kiállítunk néhány kevésbé
értékes kardot. - Sophie felsóhajtott. - És ha ezeket a ritka kardokat „szórakoztató" módon
helyezzük el Ez a kiállítószekrény volt az átmeneti kompromisszumos megoldás, amíg el nem
készültünk a Nagyteremmel. Úgyhogy ez lesz a következő projekt.
- De pontosan mit értett a „szórakoztató" kitételen - érdeklődött Spandan.
Sophie összevonta a szemöldökét.
- Például bábukat és jelmezeket. - Sophie tekintete elborult. A jelmez volt Ted
vesszőparipája, és mindaddig, amíg csak bábukat akart beöltöztetni, Sophie ki is békült az
ötlettel. De két hete Ted felvázolta legújabb elképzelését, nevezetesen még egy feladattal
bővítette Sophie munkahelyi teendőinek körét. Fel fogják futtatni az új Nagytermet, mégpedig
tárlatvezetéssel... korabeli ruhákba öltözve. Konkrétan Sophie és Ted tizenkilenc éves fia,
Theo vezetik majd körbe a látogatókat, és Sophie hiába érvelt, Ted nem volt hajlandó megváltoztatni
tervét. Sophie a végén egyenesen megtagadta az engedelmességet - Ted Albright
pedig, habár ritkán szokott dühbe gurulni, megfenyegette, hogy kirúgja.
Sophie kis híján ki is lépett - egészen addig, míg haza nem ért, és este át nem nézte a napi
postát. A szeretetotthon fölemelte Anna szobájának a díját. így hát Sophie félredobta
büszkeségét, fölvette azt az ostoba jelmezt, és végigcsinálta Ted ostoba tárlatvezetését. Este
még nagyobb igyekezettel esett neki a munkakeresésnek.
- A kissrác nem tett kárt a kardban - kérdezte John.
- Hála istennek, nem. Amikor a kezetekbe veszitek, mindenképp húzzatok kesztyűt.
Bruce békezászlóként lengette meg fehér kesztyűjét.
- Sosem feledkezünk meg róla - mondta vidáman.
- Aminek én nagyon örülök - és Sophie azt is értékelte, hogy Bruce igyekezett
fölvidítani. - A feladat a következő: mindannyian kidolgoztok egy tárlattervet, mekkora hely
kell, mennyi az anyagköltség, ami az elkészítéshez szükséges. Három hetetek van rá. Ne bonyolítsátok
túl. Nagyszabású dolgokra nincs keretem.
A három fiút otthagyta dolgozni, és a mozdulatlanul álló, ellenséges tekintetű Martához
lépett.

- Mi a bajod - kérdezte Sophie.
Marta parányi lány volt, egészen hátra kellett feszítenie a nyakát, hogy bele tudjon nézni
Sophie szemébe.
- Tessék
- Marta, egyértelmű, hogy hallottál valamit. Az is egyértelmű, hogy nemcsak elhitted,
hanem képes voltál mindenki előtt felhozni. Úgy gondolom, két választásod van, vagy
bocsánatot kérsz a tiszteletlenséged miatt, és ezzel elintéztük, vagy továbbra is így viselkedsz
velem.
Marta a homlokát ráncolta.
- És ha továbbra is így viselkedem
- Akkor ott az ajtó. Ez itt önkéntes munka, mindkettőnk részéről. - Sophie tekintete
ellágyult. - Nézd, kedves lány vagy, nagy szolgálatot teszel a múzeumnak. Hiányoznál, ha
elmennél. Jobb szeretném, ha az első megoldást választanád.
Marta nagyot nyelt.
- Egy barátnőmnél voltam. Most végez a Shelton Főiskolán.
Shelton. A mai napig fizikai rosszullétet érzett, ha eszébe jutott az a pár hónap, amit a
Sheltonon töltött, pedig már tíz év telt el azóta.
- Csak idő kérdése volt az egész. - Marta álla megremegett.
- Dicsekedtem magával a barátnőmnek, hogy milyen nagyszerű példakép, hogy maga a
mentorom, olyan nő, aki az eszének köszönheti, amit elért a szakmájában, hogy neve van. A
barátnőm kinevetett, azt mondta, hogy más testrészét használta fel az előrejutás érdekében.
Azt is mondta, hogy lefeküdt dr. Brewsterrel, hogy elmehessen a csapatával az avignoni
ásatásra, hogy így kezdte. És amikor visszament Franciaországba, lefeküdt dr. Moraux-val is.
Ezért jutott olyan gyorsan előre, ezért lett olyan fiatalon saját régészcsapata. Azt válaszoltam,
ez nem igaz, hogy maga ilyet nem tenne. Ugye, nem
Sophie tudta, joga lenne azt mondani Martának, hogy törődjön a saját dolgával. De Marta
nyilvánvalóan csalódott benne. És megbántódott. Így hát Sophie ismét felnyitotta a sebet,
amely igazából soha nem is gyógyult be.
- Hogy lefeküdtem-e Brewsterrel Igen. - És a mai napig szégyelli is. - Hogy azért
tettem-e, hogy bekerüljek a régészcsapatba Nem.
- De akkor miért - suttogta Marta. - Hiszen nős.
- Ma már tudom. Akkor nem tudtam. Fiatal voltam. Ő pedig idősebb... becsapott. Ostoba
hibát követtem el, Marta, amiért a mai napig fizetek. Őszintén mondom, dr. Brewster nélkül
jutottam el oda, ahol vagyok. - A férfi neve még mindig keserű szájízzel töltötte el, Marta
arckifejezése viszont szemmel láthatóan megváltozott, ahogy elfogadta, hogy mentora is csak
ember.
- De soha nem feküdtem le Etienne Moraux-val - folytatta szenvedélyesen. - És kemény
munkával jutottam el oda, ahova elértem. Sokkal több tanulmányom megjelent, mint bárki
másnak, az összes földtúrást magam végeztem, hogy bebizonyítsam, érek valamit. És neked is
így kell tenned. És Marta, légy szíves, több megjegyzést ne tegyél Tedre! Akármennyit
vitatkozunk is a múzeum vezetéséről, Ted hűséges a feleségéhez. Dalra Albrightnál keresve
sem találhatnék kedvesebb embert. Az ilyen pletykák tönkretehetnek egy házasságot.
Megbeszéltük
Marta bólintott, arcán megkönnyebbülés tükröződött, szemébe visszatért a tisztelet.
- Igen. - Elgondolkodva félrehajtotta a fejét. - Simán kihajíthatott volna innen.
- Valóban, de van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rád, főleg ezzel az új tárlattal.
- Sophie végigmérte saját kopott farmerját. - Nincs érzékem a divathoz, akár 21., akár 15.
századi. Neked kell felöltöztetned Ted ostoba bábuit.
Marta kuncogott.

- Ez nem lesz nehezemre. Köszönöm, dr. J., hogy nem dobott ki. És hogy elmondta,
pedig nem lett volna muszáj. Legközelebb megmondom a barátnőmnek, hogy tartom az
eredeti álláspontomat. - Arcára bájos mosoly ült. - És még mindig maga akarok lenni, ha nagy
leszek.
Sophie zavarba jött, megcsóválta a fejét.
- Higgy nekem, nem akarsz. Most pedig munkára fel!
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 12.25
Mindenütt, ahol Nick fémtárgyat talált, Vito egy piros zászlót döfött a hóba. Amikor
végeztek, Nick és Vito odaállt Jen mellé, elkeseredetten bámulták az öt piros zászlót.
- Ez mind egy újabb azonosítatlan holttest lehet - suttogta Jen. – Meg kell tudnunk.
Nick felsóhajtott.
- Az egész területet át kell kutatnunk.
- Ehhez nagyon sok emberre lesz szükségünk - morgott Vito. - Megvan erre a
helyszínelőknek a keretük
- Nincs, erősítést kell kérnem. De mindaddig nem akarok ezzel a kéréssel a főnökséghez
fordulni, amíg ezerszázalékosan nem vagyok biztos abban, hogy ezek a zászlók nem
nyílhegyeket és földbe taposott kólásdobozokat jelölnek.
- Akár el is kezdhetnénk ásni az egyik zászlónál - javasolta Nick. - Akkor kiderül, mi
van odalent.
- Akár... - ráncolta a homlokát Jen. - De én tudni szeretném, mi van a lábunk alatt, még
mielőtt nekiállunk. Nem szeretnék egy bizonyítékot sem elveszíteni csak azért, mert túl
gyorsan haladunk, vagy a rossz irányban.
- Nyomozókutyákra gondolsz - kérdezte Vito.
- Akár, de aminek igazán nagy hasznát vennék, az lenne, ha le tudnánk tapogatni a
területet. A History Channelen láttam, hogyan csinálják. Az archeológusok olyan radart
használnak, amely behatol a föld felszíne alá, így körülhatárolja a régi falak romjait. Nagyon
báró - sóhajtott Jen. - De annyi pénzt sosem kapnék, hogy fölbéreljek egy szakembert.
Hozassunk kutyákat, és essünk túl rajta.
Nick fölemelte az egyik ujját.
- Csak ne olyan hevesen! A műsor az archeológusokról szólt, ugye Na szóval, ha lenne
egy archeológusunk, akkor elintézhetné nekünk ezt a radaros történetet,
Jen összeszűkült szemmel figyelte.
- Van archeológus ismerősöd
- Nincs - válaszolta Nick -, de a város tele van egyetemmel. Valaki biztosan ismer egyet.
- És olcsón kell elvállalnia - jegyezte meg Vito. - És megbízhatónak kell lennie - Vito a
holttestre gondolt, arra, hogyan volt beállítva a keze. - A sajtó azonnal rákap, ha kiszivárog
valami.
- És minket meg jól seggbe rúgnak - tette hozzá Nick.
- Kinek kell megbízhatónak lennie - Vito megfordult, ott állt mögötte az orvos szakértő.
- Szia, Katherine! Készen is vagy Katherine Bauer kimerülten biccentett, majd lehúzta a
kesztyűjét.
- A holttestet betettük a buszba.
- A halál oka - kérdezte Nick.
- Még nem tudom. Szerintem legalább két vagy három hete halhatott meg. Ennél többet
nem mondhatok, amíg a szövetmintákat meg nem vizsgáltam mikroszkóp alatt. Szóval... -
oldalra hajtotta a fejét - kinek kell megbízhatónak lennie
- Szeretném radarral megnézetni a területet — magyarázta Jen. - Épp azon tanakodtam,
nem ismer-e véletlenül valaki egy archeológusprofesszort valamelyik helyi egyetemen.

- Én ismerek - mondta Katherine. Erre mind a hárman rábámultak.
Jen szeme elkerekedett.
- Tényleg Egy igazi, élő archeológust
- Egy halott archeológussal nem sokra mennénk - vetette oda Nick szárazon, mire Jen
elvörösödött.
Katherine kuncogni kezdett.
- No igen, tényleg ismerek egy igazi, élő archeológust. Nemrég jött haza... amolyan
szabadságfélén van. Nő, szakembernek számít a szakmában. Biztosan segít.
- És tud titkot tartani - kérdezősködött Nick, mire Katherine anyáskodva megpaskolta a
karját.
- Nagyon is. Több mint huszonöt éve ismerem. Felhívhatom, ha akarjátok. - Ősz
szemöldöke várakozásteljesen megemelkedett.
- Legalább kiderül - válaszolta Nick. - Én igennel szavazok.
Vito bólintott.
- Hívjuk föl!
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 12.30
- Istenem, ezt nem hiszem el! - Spandan kesztyűs kezében tartotta a Bastardswordot,
olyan óvatosan és tisztelettel fogta, mint ami kijár egy öt évszázados kincsnek. - Fogadok,
hogy legszívesebben megölte volna azt a kölyköt, amiért le akarta venni a falról.
Sophie lenézett a kétkezes pallosra, amelyet ő maga emelt ki a szekrényből. A diákok
épp „alkotói szünetet" tartottak, hogy jobban „fölkészüljenek" a rájuk váró feladatra. Sophie
tudta, hogy valójában csak még akarták érinteni a kardokat, és nem tudott rájuk haragudni
emiatt. Elsöprő erejű érzés egy ilyen régi kardot kézben tartani. Egy ilyen gyilkos kardot...
- Sokkal jobban haragudtam az anyjára, aki túlságosan belemerült a telefonos
bájcsevejbe ahhoz, hogy észrevegye, mit művel a fiacskája - kuncogott. - Szerencsére az
agyam még nem állt vissza teljesen az angolra, úgyhogy franciául káromkodtam el magam.
De hát, úgy látszik, vannak dolgok, amelyeket nyelvtudás nélkül is meg lehet érteni.
- És az anya mit csinált - kérdezte Marta. Sírva rohant Tedhez. Ő pedig visszaadta neki
a jegyárát, aztán odajött hozzám: „Nem gorombáskodhatsz a látogatókkal, Sophie!" - utánozta
főnöke hanglejtését.
Még mindig emlékszem a nő arckifejezésére, amikor kirángattam hozzá azt a kis
szörnyeteget. Az asszony alig volt magasabb a gyerekénél. Majd kitörte a nyakát, amkor
fölnézett rám. Nagyon ritkán jön ki ilyen jól, hogy ennyire magas vagyok.
- Riasztót kellene beszereltetni - jegyezte meg John, szeme csak úgy csüggött a kezében
tartott viking kori kurdon. - Kész csoda, hogy még senki nem lopott el egyetlen műtárgyat
sem.
Sophie a homlokát ráncolta.
- Van riasztórendszerünk, de igazad van. Korábban szinte senki nem is tudta, hogy itt
vagyunk, de most ezekkel a tárlatvezetésekkel már tényleg szükségünk van egy őrre. -
Eredetileg az őr fizetése is részét képezte az éves költségvetésnek. De neeem... Tednek faburkolat
kellett. Már ettől remegni kezdett a szája széle. - Tudom, hogy legalább két olasz
ereklyetartó máris eltűnt a polcról. Azóta is lesem az eBayt, hátha rájuk bukkanok.
- Ilyenkor visszasírja az ember a középkori igazságszolgáltatást - morgott Spandan.
- Mi lett volna a büntetés a lopásért - kérdezte John fölfelé sandítva.
Sophie gondosan visszahelyezte a pallost a szekrénybe.
- Az attól függ, a középkor melyik szakaszában vagyunk, kora, sötét vagy késő
középkorban. Mit loptak el, hogy erőszakkal vagy titkon, ki volt az áldozat, ki a tolvaj. A
komolyabb tolvajokat fölakasztották, a kisebb lopásokért kártérítést kellett fizetni.

- Azt hittem, levágták az egyik kezét, és kinyomták valamelyik szemét - jegyezte meg
Bruce.
- Általában nem - válaszolt Sophie, majd látva nyilvánvaló csalódottságukat,
elmosolyodott. - Nem állt a földesúr érdekében, hogy a földjein dolgozó parasztokat
megcsonkítsa. Sokkal kevesebb hasznot hoztak volna, ha hiányzik egy kezük vagy lábfejük.
- Nem is voltak kivételek - kérdezte Bruce, mire Sophie derűsen pillantott felé.
- Ma igen vérszomjas hangulatban vagy! Hm. Kivételek. .. - Átgondolta. - Európán kívül
voltak olyan kultúrák, amelyek tényleg a szemet szemért törvényre épültek. A tolvajnak
levágták az egyik kezét és a lábfejét az ellentétes oldalon. Európában, ha visszamegyünk a 10.
századig, levágták azt a kezet, amellyel a bűntényt elkövette, ez volt a büntetés az angolszász
törvénykönyv szerint. De ilyenkor a tolvajt rajta kellett kapni, amint az egyháztól lop.
- A maga ereklyetartói akkoriban a templomban lettek volna - jegyezte meg Spandan.
Sophie kuncogott.
- Igen, valóban ott lettek volna, úgyhogy nagy szerencse, hogy most és innen lopták el
őket, nem akkor és ott. Ezzel az alkotói szünetet berekesztem. Tegyétek el a kardokat, és
indulás dolgozni!
Sophie kérésére nagy sóhajtások közepette föltápászkodtak, először Spandan, utána
Bruce és Marta. A végére csak John maradt. A fiú, mintegy fölajánlásként, a kardot két
tenyerén nyugtatva átnyújtotta Sophie-nak, aki szintén két kézzel vette át. Sophie kedvtelve
nézegette a stilizált kardgombot.
- Egy hasonlót találtam én is, egy dániai ásatáson. Nem ilyen szépet, és nem is egy
darabban. A penge egészen szétrozsdásodott, pont középen. De micsoda érzés volt először
kiásni egy ilyet! Mintha csak átaludta volna azt a sok-sok évet, és csak az én kedvemért ébredt
volna föl. - Zavartan elnevette magát, ahogy lenézett a fiúra. - Tudom, hogy őrültségnek
hangzik.
John arcán komoly mosoly ült.
- Nem, nem őrültség. Biztosan nagyon hiányzik magának a terepmunka.
Sophie elrendezte a tárgyakat a szekrényben, majd visszazárta az ajtót.
- Vannak napok, amikor jobban, mint egyébként. Ma például nagyon. - Holnap pedig,
amikor a korhű jelmezben kell a látogatókat vezetnie, még ennél is jobban fog hiányozni. -
Menjünk...
Hirtelen megcsörrent a mobilja. Meglepte, hiszen még Ted is hagyott neki egy
szabadnapot.
- Sophie, Katherine vagyok. Egyedül vagy - Sophie kiegyenesedett, amikor hallotta
Katherine hangjában a sürgetést.
- Nem. Egyedül kellene lennem
- Igen. Beszélnünk kell. Fontos.
- Várj egy kicsit! John, ezt most muszáj fogadnom. Pár perc múlva találkozom veletek
kint az előtérben, jó - A fiú bólintott, kocsiját a Nagyterem felé fordította, és elindult a
csoport felé. Amikor John elment, Sophie magára csukta az ajtót. - Mondjad, Katherine! Mi a
baj
- Szükségem van a segítségedre.
Katherine lánya, Trisha és Sophie óvodáskoruk óta barátnők voltak, Katherine pótolta
Sophie sosem volt anyját.
- Bökd ki!
- Föl kell tárnunk egy egész nagy területet, tudnunk kellene, hol ássunk.
Sophie gondolatban azonnal egymás mellé rendelte az orvos szakértő és a feltárás
szavakat, szeme előtt egy tömegsír jelent meg. Az évek során tucatnyi temetkezési helyet
föltárt, pontosan tudta, mi a teendő. Érezte, ahogy egyre szaporábban ver a szíve arra a
gondolatra, hogy ismét igazi terepmunkát végezhet.

- Mikor és hol van rám szükségetek
- A terület úgy félórányira van a várostól északra, és jó lett volna, ha már egy órával
ezelőtt itt vagy...
- Katherine, legalább két órába telik, mire oda kijutok a felszereléssel.
- Két órába De miért - A háttérben Sophie több elégedetlen hangot hallott.
- Mert még bent vagyok a múzeumban, és a bicajjal jöttem. Nem tudom azt a sok cuccot
felkötözni a nyeregre. Először haza kell mennem, és elhoznom nagyi kocsiját. Különben is,
úgy volt, hogy ma este bemegyek hozzá a szeretetotthonba. Muszáj lesz legalább benéznem
hozzá.
- Majd én benézek Annához. Te szépen visszamész a főiskolára, és összeszeded a
fölszereléseket. Az egyik nyomozó majd megvár az épület előtt, és kihoz ide a
fölszerelésekkel együtt.
- Szólj neki, hogy találkozunk a Whitman Főiskolán a bölcsészkar épülete előtt. Az előtt
áll az a mókás majomszobor. Fél kettőre kint leszek.
Újabb moraj következett, még hangosabb.
- Oké - mondta Katherine meggyötörten. - Ciccotelli nyomozó a lelkemre kötötte, hogy
mondjam el, ezt teljesen titokban kell tartani. Kifejezetten elővigyázatosnak kell lenned,
senkinek nem mondhatsz semmit.
- Értem. - Sophie visszament a Nagyterembe. - Srácok! Most el kell mennem.
A diákok azonnal szedelőzködni kezdtek.
- Ugye, jól van a nagymamája, dr. J. - kérdezte Bruce aggodalmában a homlokát
ráncolva.
Sophie elbizonytalanodott.
- Jobban lesz. - Ez ugyan nem a teljes igazság, és Anna szemszögéből nézve
remélhetőleg nem is hazugság. - Most akkor délután lesz pár szabad órátok. De ne lazuljatok
el túlságosan!
Amikor mind elment, Sophie bezárta maga mögött az ajtókat, bekapcsolta a riasztót, és
elindult a Whitman Főiskola felé olyan sebesen, amennyire törvénytisztelő bátorsága engedte,
de szíve majd kiugrott a helyéről. Már hónapok óta hiányzott neki a terep. Úgy tűnik, végre
rábukkant egy új, felásható földdarabra.

MÁSODIK FEJEZET
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 2 ÓRA
Hátradőlt a székben, nézte a számítógép képernyőjét, biccentett és elégedetten
elmosolyodott. Jó. Nagyon, nagyon jó. Főleg, ha még én magam is ezt mondom. Mert
csakugyan ez volt a véleménye.
Fölpillantott, a Warren Keyes-videóból kivett pillanatfelvételekre. Prédáját sikerült jól
megválasztania - a magassága, a súlya, az izomzata tökéletes. A fiatalember tetoválása az
alkut éppen megkötő Sorsot ábrázolta. Warren arra született, hogy az ő áldozata legyen.
Csodálatosan szenvedett. A kamera gyönyörűséges haláltusájának minden egyes villanását
rögzítette. És a sikolya...
Rákattintott a hangfájlra, mire kristálytiszta, vérfagyasztó sikoltás tört fel a hangszóróból,
hallatán még a hideg is kirázta. Warren sikolya maga a tökély. Tökéletes hangmagasság,
tökéletes intenzitás. Tökéletesen ihletett.
A pillanatfelvételek mellett felfüggesztett vásznak felé fordult. A festménysorozat lehet
élete legjobb munkája. A Warren meghal címet adta neki. Természetesen olajjal festette. Úgy
találta, az olaj tudja leghívebben visszaadni az arckifejezés intenzitását, ahogy az áldozat ajkát
elhagyja a kínzó fájdalomtól kikényszerített tökéletes sikoly.
És a szemek. Mostanra már megtanulta, hogy a kínhalálnak milyen fázisai vannak.
Minden egyes állomást tisztán ki lehetett venni az áldozat tekintetében. Az első lépés a
rettegés, utána jön az ellenszegülés, majd a kétségbeesés, amint az áldozat rádöbben, hogy
nincs menekvés. A negyedik stáció a remény, amely teljes mértékben az áldozat
fájdalomtűrési képességén múlik. Ha az áldozat kitartott az első hullám során, akkor némi
pihenőt engedélyezett neki, épp elég hosszút ahhoz, hogy felszínre törhessen a remény.
Warren Keyes elképesztően jól tűrte a fájdalmat.
És amikor minden remény elveszett, jött az ötödik stádium - az alkudozásé.
Szánalmasan könyörögtek a halálért, a végért. A vége felé következett a hatodik állomás, a
dac utolsó föllobbanása, a primitív küzdelem, amely mögül előbukkan a mai emberben
rejtőző ős.
De a legszebb és legkevésbé megfogható állomás - maga a halál pillanata. A kitörés... az
erő felvillanása, amikor az anyag elengedi azt, ami összetartotta. Olyan rövid ez a pillanat,
hogy még a kamera lencséje sem képes tökéletesen rögzíteni, úgy suhan el, hogy az emberi
szem akár meg sem látja, hacsak nem figyeli kifejezetten. De ő figyelte.
És ennek meglett a jutalma. Tekintete elidőzött a hetedik festményen. Habár ez volt a
sorozat legutolsó darabja, ezt készítette el elsőnek, serényen dolgozott az ecsettel, amíg

Warren felszabaduló ereje még ott rezgett minden egyes idegszálában, és Warren végső,
tökéletes sikolya még a fülében csengett.
Ott látta, Warren szemében. Ott volt az a meghatározhatatlan valami, amit csak a halál
pillanatában lehet megtalálni. Először több mint egy éve a Claire meghal című képen tudta
megörökíteni. Csakugyan már egy év is eltelt volna Valóban szalad az idő, ha az ember jól.
szórakozik. És végre-valahára szórakozhat. Egész életében ezt a meghatározhatatlan valamit
kergette. Végre megtalálta.
Zseni. Ezt mondta róla Jager van Zandt. A szórakoztatóipari mogul figyelmét először
Claire-rel tudta magára vonni, s habár személyes véleménye szerint a Zachary- és a Jaredsorozat
magasabb szintet képviselt, Claire volt VZ kedvence.
Természetesen Van Zandt sosem látta a festményeket, csak a számítógépes animációt,
amelyben Claire-ből Clothilde-ot csinált. A második világháborús ribancot megfojtja egy
katona, akit a nő elárult. Akárhol mutatták be a klipet, Clothilde azonnal a Behind Enemy
Lines kedvence lett, ez a játék volt Van Zandt legújabb „szórakoztatóipari vállalkozása".
A legtöbben videojátéknak nevezték. Van Zandt azonban szívesebben nézte úgy, hogy
ezzel szórakoztatóipari birodalmat épít. A Behind Enemy Lines előtt VZ birodalma csak a
férfi álmaiban létezett. De VZ álma valóra vált - a Behind Enemy Linest szinte elkapkodták -,
Clothilde-nak és a többi animációjának hála, a játék az első perctől kezdve nagy siker volt. Az
én művészetemnek hála.
Van Zandt is fölismerte ezt, ezért választotta Clothilde-ot, pontosabban halálának
elkapott pillanatát, hogy az díszítse a Behind Enemy Lines dobozát. Mindig megborzongott,
valahányszor meglátta, hiszen a Clothilde torkát szorongató kéz az övé.
VZ azonnal meglátta benne a zsenit, ennek ellenére úgy vélte, a mogul nem biztos, hogy
képes lenne művészetének valóságos voltával szembesülni. így hát hagyta, hadd higgyen VZ
azt, amit akar- hogy Clothilde csak a fantáziájának szüleménye, és a művész neve Frasier
Lewis. A végén mindketten, ő és VZ is megkapják, amire vágynak. VZ-é lesz a
legfelkapottabb szórakoztatóipari vállalkozás, milliókat fog vele keresni. És milliók látják
majd a művészetemet.
Mert ez volt a végső cél. Tehetséges volt. VZ videojátéka csupán a legmegfelelőbb közeg
volt ahhoz, hogy tehetségét a lehető legrövidebb időn belül megmutassa a lehető legtöbb
embernek. Mihelyst megállapodott, nem lesz szüksége többé az animációkra. A festményei
megteremtik maguknak a piacot. De egyelőre szüksége van Van Zandtra, és Van Zandtnak is
őrá.
VZ-nek nagyon fog tetszeni az új alkotása. Megnyomta az egérgombot, ismét végignézte
a Warren Keyes-animációt. Tökéletes. Minden egyes izom és ín megfeszült és engedett,
ahogy a férfi a kötelékekkel küzdött, vonaglott, tekergett kínjában, ahogy a végtagjai szépen,
lassan kipattantak az ízületekből. A vér is jól sikerült. Nem piros. Valósághű. Gondosan
tanulmányozta a videofelvételt, hogy Warren testének minden rezdülését lemásolja, egészen a
legkisebb rángásig.
Warren arca különösen jól sikerült, nagy hozzáértéssel kapta el a rettenetet és az
ellenszegülés minden mozzanatát, amikor Warren megtagadta a fogva tartójának való
engedelmességet. A nekem való engedelmességet. Az Inkvizítornak. Saját magát akként az
öregemberként ábrázolta, aki becsalta Warrent a várbörtönbe.
Most, hogy a Warren meghal elkészült, itt az ideje új áldozat után nézni. Előhívta a
UCanModel.com-ot, ezen a kicsiny, vidám weboldalon keresztül választotta ki nagy
szerencsével a célnak leginkább megfelelő arcokat. A színészek és modellek csekélyke
előfizetési díjért feltölthették a portfoliójukat az oldalra, hátha valami hollywoodi rendező
rákattint a képükre, s azonnal megnyílik a hírnév felé vezető út.
A színészek és a modellek tökéletes alanyok. Szépek, tudnak játszani az érzelmekkel, az
arcuk mind filmen, mind festővásznon jól mutat. És annyira éhezik a hírnevet, annyira

pénztelenek, hogy szinte bármilyen munkát elvállalnak. Minden egyes alkalommal bejött,
hogy szerepet ajánl nekik egy dokumentumfilmben, ilyenkor mindig az öreg és kedélyes
történelemprofesszor, Ed Munch bőrébe bújt. Habár kezd már elege lenni abból, hogy Ed
Munchot kell játszania. Talán legközelebb Hieronymus Bosch lesz. Ő tényleg művészzseni.
Gondosan átböngészte a keresési találatokat. Korábban tizenöt jelöltet választott ki, majd
a kört leszűkítette ötre. A többiek nem voltak elég szegények ahhoz, hogy könnyen
rákapjanak a horogra. Ebből az ötből három szó szerint nyomorgott. Utánanézett a
pénzügyeiknek, mind a tönk szélén állt, vagy majdnem.
Egy hétig árnyékként követte ezt a három személyt, de csak az egyikük volt elég
magányos és titokzatos ahhoz, hogy ne keressék egyhamar. Ez nagyon fontos tényező. Az
áldozatok körül ne legyen senki, aki keresné őket. Elszöktek otthonról, mint az imára kulcsolt
kezű csinos kis Bríttany. Vagy mint Warren és előtte Billy, akik olyannyira nem tartottak
kapcsolatot az emberekkel, hogy senki nem tudta, hogy valaki egy ajánlattal kereste meg őket.
A mostani jelöltek között Gregory Sanders lesz a legjobb választás. Családja eltaszította,
kivetette, Sanders most maga van. Ezt az előző este tudta meg, amikor követte Sanderst
kedvenc bárjába. Vidéki üzletembernek öltözött, meghívta Sanderst pár pohár italra, kivárta,
hogy a fiúból kibukjon szomorú története. Sandersnek senkije sincs. Úgyhogy tökéletes.
Rákattintott Gregory kontaktgombjára, elküldte a szokásos e-mailt, teljesen biztos volt
benne, hogy minden szükséges lépést megtett, hogy személyazonosságát elfedje, a való
életben és elektronikusan is. Holnap ilyenkorra Gregory már el is fogadta az ajánlatát. Keddre
pedig meglesz a következő áldozata. És az új sikoly.
Ellökte magát az asztaltól, merev tagokkal föltápászkodott, és jobb combját dörzsölgette.
Ezek az átkozott philadelphiai telek! Ma keservesen fájt a lába. A merő izgalmon kívül
művészetének volt egyéb, nem mellékes haszna is - míg festett, elfeledkezett a fantomfájdalmakról,
amelyekre nem létezett gyógyír. Sem kezelés. Semmi rohadt gyógymód.
Már a stúdióajtónál állt, amikor eszébe jutott. Kedd. Az Öreg számláit kedden ki kell
fizetnie. Ez elengedhetetlen. Mindaddig, amíg a jelzálog és a közművek számlái idejében ki
vannak fizetve, senki sem fogja föltenni a kérdést, hol van az öreg és a felesége. Senki sem
keresi őket, pontosan ez volt az, amit akart. Visszament a számítógéphez. Kedden az új
áldozattal lesz elfoglalva, inkább kifizeti már most a számlákat.
DUTTON, GEORGIA JANUÁR 14-E, VASÁRNAP,
DÉLUTÁN 2.15
- Köszönöm, hogy ilyen hamar átjöttél, Daniel. - Frank Loomis, a seriff hátrapillantott a
válla fölött, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. - Nem voltam benne biztos, hogy meg fogod
oldani.
Dániel Vartanian tisztában volt vele, hogy jogos a megjegyzés.
- Hiszen az apám, Frank.
- A nyavalyába. - Frank a homlokát ráncolta, mert a zár nem engedett. - Pedig biztos
voltam benne, ez az a kulcs. Azóta van nálam, hogy elmentek arra a hosszú üdülésre.
Dániel figyelte, ahogy Frank mind az öt kulccsal megpróbálkozik, kellemetlen előérzete
valóságos rettegéssé duzzadt ez idő alatt.
- Nekem is van kulcsom. - Frank hátralépett és rámeredt.
- Miért nem ezzel kezdted, fiam - Dániel szemöldöke megemelkedett.
- Nem akartam tolakodni - jegyezte meg kissé gunyorosan. - „Túllőni a célon", úgymond.
- Ezeket a szavakat maga Frank mondta előző este, amikor fölhívta Dánielt, hogy a szülei
esetleg eltűntek.

- Ne játszd itt nekem a nagy különleges ügynököt, mert kénytelen leszek jól fejbe vágni
téged a jelvényeddel. - Ez nem üres fenyegetés volt. Frank nem egyszer kapta el Dániel irháját
egy-egy csínytevése miatt. De ez mind azért volt, mert Frank törődött vele, amit az apjáról
ellenben nem igazán lehetett elmondani. Arthur Vartanian, a bíró, túl elfoglalt volt, hogy a
fiával törődjön.
- Hagyd csak a jelvényemet! - csitította Dániel, habár a szíve egyre hevesebben vert. - A
legjobb felszerelésem, pont, mint neked a tiéd. Akár meg is irigyelnéd a végén.
- A fene vigye a hivatalnokokat - mormogta Frank. - Hozzák a „felszereléseiket",
felajánlják a „szakértelmüket", de csak addig, amíg ők diktálják a feltételeket. Elég, ha csak
egyet odébb lépsz, máris szétszélednek, mint a sáskahad.
Ez is jogos megjegyzés volt, habár Dániel kételkedett benne, hogy a felettesei a Georgiái
Nyomozóhivatalnál is osztanák ezt a nézetet. Megtalálta a kulcsot, de minden erejét össze
kellett szednie, hogy a keze reszketését megállítsa.
- Én is egy ilyen sáska vagyok, Frank - jegyezte meg.
Frank pöfögött még egy sort.
- A francba, Dániel, tudod jól, mire gondoltam. Art és Carol a szüleid. Téged hívtalak
föl, és nem a hivatalt. Mert nem akarom, hogy a megyét elárasszák a hivatalnokok.
Dániel kulcsa sem illett a zárba. De ő már rég járt itthon, úgyhogy önmagában ez nem
adott okot a pánikra.
- Mikor láttad őket utoljára
- Novemberben. Úgy két héttel hálaadás előtt. Anyukád épp Angie-hez indult, apukád
pedig bent volt a bíróságon.
- Akkor az szerda volt - jegyezte meg Dániel, mire Frank bólintott. Angié vezette a
közeli kozmetikát, édesanyja már fia születése előtt is törzsvendég volt ott, minden szerdán
odament. - De apa miért volt bent a bíróságon
- Apád nehezen viselte, hogy nyugdíjazták. Hiányzott neki a munka. Az emberek.
Arthur Vartaniannak az hiányzott, hogy ő legyen a kisváros igazságszolgáltatásának
közepe - gondolta Dániel, de ezt a megjegyzést megtartotta magának.
- Azt mondtad, anyu orvosa telefonált.
- Igen. Ekkor döbbentem rá, már milyen régóta nem láttam őket - sóhajtott Frank. -
Sajnálom, fiam, azt hittem, anyád legalább neked és Susannah-nak szólt.
Nehéz volt elfogadnia, hogy anyjuk egy ilyen dolgot eltitkolt a saját gyerekei elől.
Mellrák. Megműtötték, kemoterápiát is kapott, de egy szót sem szólt róla.
- Aha. Az az igazság, az utóbbi időben nem voltunk valami jóban.
- Anyukád egy csomó időpontot kihagyott, a nővérke aggódni kezdett, és felhívott.
Körbenéztem, kiderült, anyukád elmesélte Angie-nak, hogy apáddal Memphis-be mennek
nagyanyádat meglátogatni, és hogy aznap a decemberi időpontokat lemondta.
- De nem mentek el Memphisbe.
- Nem. A nagyanyád azt mesélte, anyád azt mondta neki, hogy a nővérednél fogják
tölteni az ünnepeket, de amikor fölhívtam Susannah-t, ő azt mondta, több mint egy éve nem is
hallott a szüleitekről. Ekkor hívtalak föl téged.
- Túl sok a hazugság ebben a történetben, Frank - jegyezte meg Dániel. - Bemegyünk. -
Az ajtó oldalán a könyökével betörte a parányi üvegtáblát, benyúlt, és kinyitotta az ajtót. A
ház néma volt, mint a sír, a levegő dohos.
Úgy lépett át a küszöbön, mintha egy másik idősíkba érkezne. Dániel lelki szemei előtt
megjelent az apja, ott áll a lépcső alján, ökle összezúzva, véresen. Anya apa oldAlan, arcán
könnyek csurognak. Susannah egymagában, kétségbeesetten, vádlón tekint rá, hogy adja fel a
küzdelmet, amit a lány nem is értett. Sokkal jobb lenne, ha Susannah soha nem is tudná meg,
ezért nem is mondta el neki.
Otthagyta őket, nem is akart visszatérni. Ember tervez...

- Te menj föl, Frank. Én körülnézek idelent és az alagsorban.
Dániel azonnal fölmérte, hogy szülei elutaztak. A vizet elzárták, minden háztartási gépet
kihúztak. Eszébe jutott, anyja mennyire rettegett attól, hogy egyszer tűz ül ki a bedugva
felejtett kenyérpirító miatt.
Körbenézett a földszinten, zakatoló szívvel ment le az alagsorba, megjelent előtte mindaz
a sok-sok holttest, amelyet az évek során megtalált. De nem érzett halálszagot, az alagsorban
rend uralkodott, mint mindig. Visszament a lépcsőn, Frank ott várt rá az előszobában az ajtó
előtt.
- Elég sok ruhát elvittek - szólalt meg Frank. - És egy bőröndöt sem találtam.
- Ennek semmi értelme. - Dániel ismét körbejárta a szobákat, majd megtorpant apja
dolgozószobájában. - Húsz évig volt bíró, Frank. Sok ellensége volt.
- Én is átgondoltam. Megkértem Wandát, hogy szedje elő apád régi ügyeit. .
Dániel egyszerre érzett meglepetést, és nyugodott meg. Elgyötörten Frankre mosolygott.
- Köszönöm.
Frank a vállát vonogatta.
- Wanda hálás lesz a túlóráért. Gyere, Dániel, menjünk vissza a városba, együnk valamit,
és találjuk ki, mi legyen a következő lépés.
- Csak egy perc. Hadd nézzek bele az asztalába. - Megrántotta a fiókot, meglepte, hogy
gond nélkül kinyílt. Egy Grand Canyon-brosúra meredt rá, összeszorult a torka. Anyja mindig
is szeretett volna eljutni a Grand Canyonba, de apja sosem ért rá, így hát soha nem mentek el.
Úgy tűnt, végre időt szakított rá.
Hirtelen mellbe vágta a valóság: anyja rákos. Nem csupán egy anyja által visszatartott
titokról volt szó. Anyu meg fog halni. Megköszörülte a torkát.
- Ide nézz, Frank! - elővette a brosúrát, és szétnyitotta.
- A Grand Canyon, a Tahoe-tó, a Rushmore-hegy - Frank fölsóhajtott. - Azt hiszem,
annyi évnyi ígérgetés után az apád végre elvitte őt erre az útra.
- De hát miért nem árulták el, hova mennek Minek hazudoztak
Frank megszorította Dániel vállát.
- Azt hiszem, az anyukád nem akarta, hogy bárki is megtudja, hogy beteg. Carol tartotta
magát. Meg akarta tartani a méltóságát, tartsd tiszteletben. Menjünk vacsorázni!
Dániel nehéz szívvel, de fölemelkedett a székből, amikor hirtelen valami zúgásra lett
figyelmes.
- Ez meg mi
- Micsoda - kérdezte Frank. - Nem hallok semmit. Dániel fülelt, még mindig hallotta.
Egész magas, zúgó hang.
- Megy a számítógép.
- Lehetetlen. Ki van kapcsolva.
A monitor sötét. Dániel a számítógépre helyezte a kezét, elakadt a lélegzete.
- Meleg, be van kapcsolva. Valaki használja a gépet, ebben a szent minutumban. -
Bekapcsolta a monitort, s mindketten a megjelenő internetes banki oldalra meredtek. A kurzor
kísértetiesen, határozottan suhant a képernyőn, pedig egyikük sem nyúlt semmihez.
- A rohadt életbe! Mintha a szellemidéző Ouija tábláját nézném - mormogta Frank.
- Ez apa internetes átutalási oldala. Valaki épp most fizette ki apa jelzálogát.
- Apád lenne az - kérdezte Frank nyilvánvalóan összezavarodva.
- Nem tudom. - Dániel állkapcsa összeszorult. - De biztos lehetsz benne, hogy kiderítem.
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP,
DÉLUTÁN 2.15

Vito a „mókás majomszobrot" bámulta, egyre ingerültebb lett. Már több mint fél órája
vár, de Katherine barátnőjének se híre, se hamva. Dühös volt, fázott, mert az ablakot letekerte,
hogy egy kis friss levegőt szívjon. A holttest szaga megtapadt a hajában, az orrában, rosszul
volt saját magától.
Katherine-t már vagy hatszor hívta, sikertelenül. Képtelenség, hogy nem vette észre.
Korán érkezett, senki mást nem látott errefelé, csak a buszmegállóban a padon ülő diáklányt,
úgy négy méterrel a furgonja mögött.
A lány húsz év körüli lehetett, hosszú, nagyon hosszú szőke haja volt, a fenekéig érhetett,
ha fölállt. Fején piros kendő, homloka két oldAlan vékony hajfonat, ettől eltekintve a haja ki
volt engedve, úgy omlott alá, mint egy kapucnis köpeny. Fülében hatalmas karika fülbevaló,
arcát félig eltakarta a kerek, lila napszemüveg. Mindennek tetejébe hatalmas, régi, terepszínű
katona-kabátot viselt, legalább két számmal nagyobbat.
Ezek a diákok, gondolta fejcsóválva. A lány az utcát kémlelte, majd behúzta a térdét a
kabát alá, vastag talpú bakancsát föltette a padra. Biztos majd megfagy. Isten tudja, még ő
maga is fázik, pedig be van kapcsolva a kocsiban a fűtés.
Hirtelen megcsörrent a telefonja.
- A francba, Katherine, hol voltál
- A halottasházban, elrendeztem mindent a lány holtteste körül. Miért hívtál
- Kéne a barátnőd mobilszáma. - Valaki megkocogtatta az anyósülés ablakát. A diáklány.
- Tartsd egy kicsit, Katherine!
Letekerte az ablakot. - Igen
A lány telt ajka csak úgy remegett.
- Hát... várok valakire, azt gondoltam, maga az. - Közelről még csinosabb volt, még a
végén nagy bajba keveredik, ha csak így odasétál a férfiakhoz.
- Rohadt jó a szöveg, de nem érdekel. Menj, kezdj ki egy veled egykorúval.
- Várjon! - kiáltotta a lány, de Vito föltekerte az ablakot.
- Ez meg ki volt - kérdezte Katherine félig nevetve. Vitónak azonban csöppet sem volt
jókedve.
- Valami diáklány, aki idősebb pasikra vadászik. A barátnőd pedig még mindig nem
érkezett meg.
- Ha azt mondta, ott lesz, akkor ott is van valahol. Sophie nagyon megbízható.
- De ha egyszer... a francba! - az ablakban már megint az a lány. - Na, ide figyelj! Nem
érdekelsz! Ez annyit tesz, húzz el! - kezdte föltekerni az ablakot, de a lány rátette a tenyerét,
belekapaszkodott, hogy visszanyomja. Vékony kötött kesztyűt viselt, minden egyes ujja másmás
színben tündökölt, teljesen elütött a terepszínű kabáttól.
Vito már nyúlt volna a jelvényéért, amikor a lány levette a napszemüveget. A szemét
forgatta, ragyogó zöld volt.
- Ismeri Katherine-t - kérdezte, Vito ekkor vette észre, hogy nem is diáklány. Legalább
harminc, talán egy kicsit idősebb is.
Vito a fogát csikorgatta.
- Katherine - mondta vontatottan. - Hogy néz ki a barátnőd
- Pont úgy, mint az a nő az ablakodnál - kuncogott Katherine. - Hosszú, szőke haj. Olyan
harmincas. Eklektikus ruházat. Sajnálom, Vito.
A férfi lenyelte az epés megjegyzést.
- Olyasvalakit vártam, aki annyi idős lehet, mint te. Azt mondtad, már huszonöt éve
ismered.
- Ha már itt tartunk, huszonnyolc éve. Óvodáskorom óta - vetette közbe a lány, és felé
nyújtotta szivárványszín kezét. - Sophie Johannsen. Szia, Katherine! - szólt bele a telefonba. -
Meg kellett volna nekünk adnod egymás telefonszámát - tette hozzá csengő hangon, de a
vidámság mögött türelmetlenség lapult.

Katherine fölsóhajtott.
- Sajnálom. Mennem kell, Vito. Vacsoravendégeket várok, és hazafelé még be kell
ugranom Sophie nagymamájához is.
Vito becsukta a telefont, belenézett a lány összeszűkült, zöld szemébe. Teljesen,
visszavonhatatlanul idiótának érezte magát.
- Ne haragudjon. Azt hittem, húszéves.
A telt ajak egyik szeglete kényszeredett mosolyra húzódott, Vitót mellbe vágta a
felismerés, hogy ismét tévedett. A lány közelről nem csupán csinos. Észbontóan gyönyörű.
Vito ujja hegye bizseregni kezdett, legszívesebben megérintette volna a lány ajkát. Egy ilyen
ajakkal elképesztő dolgokat lehet művelni. Hirtelen megfeszült az álla, felbosszantotta és
egyben meg is botránkoztatta az az élénk képsor, amely megjelent lelki szemei előtt. Fékezd
magad, Chick. Most azonnal!
- Ezt bóknak veszem. Nem is emlékszem, mikor néztek utoljára diáknak. - Kék ujjával az
épület felé bökött. - A szükséges felszerelések odabent vannak. Egy kör nem lett volna elég,
és féltem otthagyni a járdán a cuccokat, míg a többiért visszamegyek. Elég drága holmi.
Segítene
Nagy erőfeszítésbe tellett kordában tartani a gondolatait, de azért utána ment az épület
felé.
- Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért, dr. Johannsen - mondta, amikor a lány a zárba
helyezte a kulcsot.
- Örömmel segítek. Meg sem tudom számolni, Katherine hány alkalommal segített
nekem. És inkább tegeződjünk. Tehát Sophie. Senki nem hív dr. Johannsennek, még a
diákjaim is dr. J.-nek szólítanak, bár azt hiszem, ez inkább olyan kosaraskíszólás, mert magas
vagyok.
Az utolsó mondatot bocsánatkérően mosolyogva mondta ki, Vito le sem tudta venni
tekintetét az arcáról. A leheletnyi sminket leszámítva arca természetesen, egészségesen
ragyogott a hippifülbevaló, a katonakabát és a szivárványujjak ellenére is, Vitót olyan erővel
öntötte el a sóvárgás, hogy szinte a lélegzete is elállt. Eddig... csak vágyat érzett. De ez most
valami más. Szavakat keresett, de csak egyet talált. Otthon. Ha erre az arcra nézett, mintha
hazatért volna.
A lány elpirult, Vito arra eszmélt, hogy bámulja. Három szívdobbanásnyi ideig a lány
viszonozta a pillantását, aztán hirtelen megfordult, hevesen megrántotta a nehéz ajtót, majd
egy lépést hátratántorodott, amikor az kinyílt. Vito elkapta a vállát, hogy megtartsa, magához
szorította. Engedd el! De keze nem engedelmeskedett. Továbbra is a lány vállán nyugodott,
aki egy pillanatra elengedte magát, nekidőlt.
Aztán előreugrott, mintha megcsípték volna, előrekapott, nehogy az ajtó becsapódjon.
Megtört a varázs.
Csak pár másodpercig volt a karjában, de olyan volt, mintha áram csapta volna meg,
hátralépett, testileg és lelkileg is. Az érzés megrázta, nem örült neki, mély levegőt vett. Ez
csak a mai nap miatt van, figyelmeztette magát. Szedd össze magad, Chick, mielőtt hülyét
csinálsz magadból. Még magát is meglepte, ami ez után bukott ki belőle.
- Csak hívj Vitónak. - Általában jobb szerette, ha nyomozónak szólítják munka közben.
így gördülékenyebb, távolságtartóbb. De most már késő.
- Rendben. - Szinte úgy jött az egyszavas válasz, mint egy lehelet. - Ezekre lesz
szükségünk.
Négy bőrönd állt az ajtó mellett, Vito a két nagyobbikat kapta fel. Sophie a másik kettőt
vette magához, majd becsukta maguk mögött az ajtót.
- Még ma éjjel vissza kell hoznom ezeket az egyetemre - hadarta. - Az egyik professzor
előjegyezte a talajradart, mert holnap kimegy egy ásatásra.

Úgy tűnt, a lány lerázta magáról a pillanat hatását, Vito úgy döntött, ő is hasonlóan
cselekszik, de szeme önálló életre kelt. Nem bírta levenni a tekintetét a lány arcáról, ahogy
közeledtek a furgonhoz, egyfolytában az archeológus arcélét nézte. A lány ajka még mindig
reszketett a hidegtől, Vitónak lelkiismeret-furdalása támadt.
- Miért nem jöttél oda előbb - kérdezte.
- Azt kértétek, legyek diszkrét - válaszolta maga elé meredve. - Nem voltam benne
biztos, hogy tényleg te vagy Katherine zsaruja, és nem is rendőrautóban ültél. Végig azt
gondoltam, ha nem te vagy az, akkor nem vennéd jó néven, ha a nevedet hajtogatnám.
Katherine elfelejtett személyleírást adni rólad, és nem adott meg semmilyen titkos kézfogást
sem. így hát vártam.
S közben majd megfagyott, gondolta Vito, mert eszébe jutott, a lány hogyan húzta maga
alá a lábait, hogy a kabát alatt fölmelegedjen. Betette a két nagy bőröndöt a csomagtérbe, és
rögzítette őket. Amikor kinyúlt a lány kezében levő táskákért, Sophie megrázta a fejét.
- Ezek nagyon kényesek. Legszívesebben én ülnék a csomagtérbe, és ezeket kötném be
az ülésbe a helyemre.
- Szerintem találok helyet mindkettőtöknek. - A táskákat a hátsó padlóra helyezte, majd
kitárta az ajtót. - Csak utánad... - Gondolatai megint elkalandoztak, ahogy a lány elhaladt
mellette. Pont olyan illata volt, mint az ülés mögé hajított rózsáknak: édes, mámoros illata.
Megdermedt, belélegezte a lány illatát. Egyáltalán nem hasonlított Andreára, aki sötét
hajú volt, és filigrán. Sophie Johannsen egy igazi amazon, magas, szőke és... élő. Ő élő,
Chick. És mintha már önmagában ez elég lenne ahhoz, hogy bajba keveredj miatta. De holnapra
visszatér az áldott fásultság.
- Sophie - mondta óvatosan a lány. - Sophie vagyok.
- Ne haragudj! - Koncentrálj, Chick! Egy azonosítatlan holttest, és lehet még több is
odalent. Ezen kellene töprengenie, nem Sophie Johannsen parfümjén. Az első ülésre mutatott,
elhatározta, hogy visszatereli a beszélgetést a hivatalos mederbe. - Kérlek.
- Köszönöm. - Bemászott, Vito meghallotta, hogy valami fémszerű csörren a lány
kabátjában.
- Mi van a zsebedben
- Ó, van itt mindenféle. Ez a terepkabátom. - Az egyik zsebből egy marék virágdíszítő
pálcikát húzott ki. - Ezzel jelölöm meg, ha találok valamit.
Őszintén remélem, hogy eleget hoztál magaddal, gondolta, amikor eszébe jutott, hogy
Nick visszaszedi a piros zászlókat, mire megérkeznek. Tiszta lappal akarták újrakezdeni a
kutatást, nem akarták befolyásolni a szakembert, mielőtt elkezdi a vizsgálatot.
- Akkor mehetünk!
Menet közben Sophie a furgon fűtése előtt melengette átfagyott ujjait. Vito szó nélkül
előrehajolt, föltekerte a fűtést.
Amikor az ujjai átmelegedtek, Sophie hátradőlt, és tanulmányozni kezdte Vito
Ciccotellit. Meglepte a férfi kinézete. A Vito névhez egy nagydarab fickót képzelt, olyan
arcot, amelyen már látszik, hogy nem ma kezdte a pályát. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett
volna. Ezért bámulta. Óvatlan lett. Máris ezen töprengsz.
A férfi közel egy méter kilencven centi magas lehetett. Sophie-nak föl kellett emelnie a
tekintetét, hogy a szemébe tudjon nézni, és mivel ő maga is egy méter nyolcvan volt, az
ilyesmi igen ritkán fordult elő. Vito széles vállain megfeszült a bőrdzseki, de ennek ellenére
vékony, izmos testalkata volt, inkább egy hatalmas macska benyomását keltette, mint egy vad
buldogét. Olyan szép metszésű, 'mégis markáns arca volt, mint amilyet a divatlapokban lehet
látni. Nem mintha olvasna divatlapokat... Ez inkább Freya nagynénjének a gyengéje volt.
Sophie úgy vélte, a legtöbb nő szemében Vito Ciccotelli észbontóan jóképű, s azonnal
aléltan omlanának a lábai elé. Valószínűleg ezért akarta olyan gyorsan lerázni magáról az

imént - biztos, hogy csak úgy lógnak a nyakán a nők. Milyen szerencse, hogy ő nem ilyen,
tette hozzá szárazon. Álmában sem jutna eszébe elalélva Vito lábai elé omlani.
Habár majdnem sikerült. Milyen kínos. De abban a rövid pillanatban, amikor magához
szorította, biztonságban érezte magát, mintha hazaért volna. Mintha bátran a férfi vállára
hajthatná a fejét, és megnyugodhatna. Ne légy nevetséges, Sophie! A Vitóhoz hasonló férfiak
túlságosan is hozzá vannak ahhoz szokva, hogy csak inteniük kell, és bármit megkapnak, amit
csak akarnak. Mégis, nem tűnt igazságosnak ez a feltevés. Nem mintha számítana. Vitónak
csak a talajradar kell. Semmi más. Úgyhogy arra koncentrálj, amiért idehívtak! Megint
dolgozhatsz. Valami fontos munkát végezhetsz. Ennek ellenére nem tudta levenni tekintetét a
férfiról.
Vito szemüveget viselt, csak a szeme sarka látszott ki, ahol a férfi sötét bőrének
simaságát csak a keskeny fehér vonások törték meg, mintha folyton mosolyogna. De most
nem mosolygott. Arcán komoly, tűnődő kifejezés ült, amelytől Sophie-t enyhe lelkiismeretfurdalás
öntötte el azért, mert ő izgatott és telve van energiával.
Hónapok óta most először van lehetősége ismét kijutni terepmunkára. Ettől zakatolt úgy
a szíve, és lett libabőrös. A vadászat izgalma, a lehetőség, hogy föld alá rejtett titkokra
bukkanhat, okozta ezt, nem pedig az, hogy Vito keze megmarkolta a vállát. Csak megtartott,
nehogy fenékre essél. Szinte nem is emlékezett már, mikor érintette meg utoljára férfi, akár
csak véletlenül is. Összevonta a szemöldökét, és koncentrált.
- Szóval, Vito, mi van a temetővel
- Ki beszélt neked sírokról - kérdezett vissza Vito egykedvűen.
Sophie igyekezett nem forgatni a szemét.
- Nem vagyok hülye. Egy halottkém és egy zsaru valamit keresgélnek a föld alatt. Hány
sírról van szó
Vito vállat vont.
- Talán egyről sem.
- De egyet csak találtatok...
- Miből gondolod Sophie felhúzta az orrát.
- L'odeur de la mórt.. Elég jól lehet érezni.
- Beszélsz franciául A gimiben én is bejártam az órákra, de csak a káromkodásokat
tanultam meg.
Erre már tényleg forgatnia kellett a szemét, és fölfortyant.
- Tíz nyelven beszélek folyékonyan, három közülük holtabb, mint az a test, amelyet
találtatok - vágta oda, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna, amit mondott, mert Vito
összerándult, összeszorított álkapcsa szélén remegett az izom.
- A test, amelyet találtunk, valakinek a lánya vagy felesége volt - suttogta.
Sophie elvörösödött, dühe zavarodottságba és szégyenkezésbe csapott át. Haraptad volna
le a nyelved!
- Elnézést - mondta ugyanolyan halkan. - Nem akartam tiszteletlen lenni. Azok, akiknek
a testét én szoktam megtalálni, már századokkal ezelőtt meghaltak. Tudom, ez nem kifogás.
Egy kicsit... felpörögtem, így végre valami izgalmasat csinálhatok -. Elkapott a hév. Szeretnék
elnézést kérni. Érzéketlen voltam.
Vito csak bámult előre.
- Rendben van.
De nem volt rendben, és Sophie-nak fogalma sem volt, hogyan hozhatná helyre. Lehúzta
a kesztyűjét, fonogatni kezdte leomló haját, hogy mire a nyomozóval a helyszínre érnek, már
ne legyen útban. Már majdnem végzett, mire Vito végre megszólalt. Össze is rezzent tőle.
- Szóval... - kezdte - beszélsz franciául A gimiben én is bejártam az órákra, de...
Vito szája szomorkás mosolyra húzódott, mire Sophie visszamosolygott. Vito hajlandó
elölről kezdeni. Ez alkalommal azonban résen lesz.

- De csak a káromkodásokat tanultad meg... Igen, beszélek franciául, és több más
nyelven is. Jól jön, amikor régi szövegeket kell fordítanom vagy munka közben beszélnem
kell a helyiekkel. - Folytatta a haj-fonogatást. - Szívesen megtanítom neked a káromkodásokat
a többi nyelven is, ha akarod.
Vito ajka felkunkorodott.
- Áll az alku. Katherine azt mondta, olyan szabadságfélén vagy.
- Olyasvalami. - A hajfonatot kontyba tűzte a tarkóján. - A nagymamám agyvérzést
kapott, ezért hazajöttem Phillybe, hogy segítsek a nagynénémnek a gondozásában.
- Javul az állapota
- Néha úgy látom, hogy igen. De vannak napok... - sóhajtott. - Vannak napok, amikor
nincs jól.
- Sajnálom. - Vito elkomorult.
- Köszönöm.
- És honnan jöttél haza
- Dél-Franciaországból. Egy 13- századi kastélyt ástunk elő.
Vitót lenyűgözte a gondolat.
- Olyan várbörtönöset - Sophie kuncogott.
- Valamikor biztos volt olyan is benne. Most örülünk, ha megtaláljuk a külső falakat meg
a vártorony alapját. Vagyis a többiek fognak örülni - helyesbített. - Figyelj, Vito... sajnálom,
nem vagyok képben, tényleg sokat segítene, ha egy kicsit többet megtudnék arról, hogy mit
vártok tőlem, még mielőtt nekiállok.
Vito vállat vont.
- Nem tudok tűi sokat mondani. Csak egy holttestet találtunk.
Vissza a startmezőre...
- De szerintetek több is van.
- Lehet.
Sophie most már nagyon ügyelt arra, mit mond, egy kis könnyedséget vitt a hangjába.
- Ha találok valamit, megtudom a titkotokat. Remélem, ez nem olyan „most akkor téged
is meg kell öljelek" sztori. Az egész napomat elrontaná.
Vito szája szeglete megremegett.
- Törvényellenes lenne, ha megölnélek, dr. Johannsen.
Félig-meddig visszatértek a formalitásokhoz. Kár. Ő akkor is csak Vítónak fogja hívni.
- Hát akkor, Vito, hacsak nem áll szándékodban kiradírozni az emlékeimet, muszáj lesz
megbíznod bennem, hogy tartom a szám. Ugye, nincs olyan neutralizálód, mint amilyen a
Sötét zsarukban volt Vito ajka ismét megrándult.
- A másik öltönyömben hagytam.
- Jobb félni, mint megijedni, nem ezt szokták mondani És melyik öltönyödben Ígérem,
nem árulom el senkinek.
Vito váratlanul elmosolyodott, jobb arcán gödröcske jelent meg. Ó, istenem, gondolta
Sophie. Ó, istenem. Ó, istenem. Ettől a mosolytól Vito Ciccotelli szívdöglesztő filmsztár lett,
nem sima jóképű divatmagazin-modell. Freya nagynénje szíve majd kiugrana a helyéről. És
most már a tied is. A férfi megszólalt.
- Ez bizalmas információ. - Mire Sophie megmerevedett.
- Ennyit a bizalomépítésről... - Vito mosolya lelohadt.
- Dr. Johannsen, nem arról van szó, hogy nem bíznék benned. Nem lennél itt, ha nem
bíznék. Katherine kezeskedik érted, ennyi elég nekem.
- Hát akkor...
Vito megcsóválta a fejét.

- Nem akarok semmi olyan információt megosztani veled, amely befolyásolhatná a
vizsgálat menetét. Kezdj neki tiszta lappal, majd mondd meg, mit találtál. Csak ennyit
szeretnénk. - Sophie elgondolkodott.
- Azt hiszem, ennek így már van értelme.
- Hála istennek - mormogta Vito. Sophie kuncogott.
- Annyit azért csak megmondhatsz, kábé mekkora az a terület
- Egy-két hold maximum. - Sophie nagyot nézett.
- Hát az eltart egy darabig.
A férfi fekete szemöldöke felszökött.
- Mennyi az az egy darabig
- Négy-öt óra, akár több is. A Whitman talajradarja kicsi. Szemléltetéshez használjuk. A
legnagyobb terület, amelyet átvizsgálunk a diákokkal, talán tíz négyzetméter lehet. Sajnálom -
tette hozzá, amikor Vito elkomorult. - Ha ilyen nagy területet kell átnézni, akkor tudok
ajánlani egy nagyon jó geofizikai kutatócsoportot. Nekik vannak nagyobb felszereléseik is,
amelyeket traktorral lehet vontatni.
- Az túl sokba kerül - mondta Vito. - Nincs rá keret, hogy alvállalkozókat fogadjunk.
Nagyon megnyirbálták a költségvetésünket.. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.
- Óvatosan Sophie-ra pillantott. - Van ránk négy-öt órád
A lány megnézte az óráját. Már most korog a gyomra.
- Egy kis pizzára sem futja Nem is ebédeltem.
- Ennyi még belefér.

HARMADIK FEJEZET
PHILADELPHIA JANUÁR 14-E, VASÁRNAP,
DÉLUTÁN 2.30
Vito a helyszínelők autója mögött állt meg.
Megérkeztünk.
- Azt hiszem, magamtól is rájöttem - mormogta Sophie. - Először akkor kezdtem
gyanakodni, amikor megláttam a sárga rendőrségi szalagot és a helyszínelő kocsit. - Mielőtt a
férfi egy szót szólhatott volna, a lány kinyitotta az ajtót, kiugrott, de azonnal hátrahőkölt, nagyot
nyelt.
- Nagyon lehet érezni - mondta Vito együtt érzőn. - Sophie de... hogy mondtad
- L'odeur de la mórt - suttogta. - Még mindig itt van a holttest
- Már nincs. De azzal, hogy elvisszük a holttestet, nem mindig szűnik meg a szag.
Hozhatok egy maszkot, de nem hiszem, hogy sokat segítene.
A lány megrázta a fejét, csak úgy hintáztak a hatalmas fülbevalói.
- Csak meglepett. Mindjárt jobban leszek. - Álla eltökélten megfeszült. Fölkapta a két
kisebb táskát. - Kész vagyok.
Dacosan biccentett, inkább magát akarta vele meggyőzni, mint a többieket.
Nick előmászott a helyszínelő kocsiból, Vitónak nagy elégtétel volt látni társa arcán a
döbbenetet. Jen McFain reakciója is hasonló volt. Természetesen nekik már nem jutott annyi
abból a hatásból, amelyet Johannsen kibontott, fenékig érő hajjal keltett.
- Jen, Nick, bemutatom dr. Johannsent.
Jen mosolyogva előresietett, majd kitörte a nyakát, ahogy igyekezett fölnézni
Johannsenre. Szinte komikus volt a két nő közötti magasságbeli különbség.
- Jennifer McFain vagyok a helyszínelőktől. Hálásan köszönöm, hogy azonnal eljött
segíteni, dr. Johannsen.
- Nagyon szívesen. És kérem, nevezzen Sophie-nak - tette hozzá.

- Akkor hívj, kérlek, Jennek! - Jen végigmérte a táskákat. - Mindig is szerettem volna
egy ilyet kipróbálni. Ha nem haragszol, kivennéd a fülbevalódat
Johannsen azonnal az egyik zsebébe süllyesztette a karikákat.
- Bocsánat. Elfeledkeztem róluk. - Jen válla fölött Nickre pillantott. - És ön
- Nick Lawrence - érkezett a válasz. - Vito társa vagyok. Köszönöm, hogy eljött.
- Én köszönöm. Ha odavezet, ahol a munka vár, máris nekilátok.
Átvágtak a területen, Jen és Johannsen elöl, Vito és Nick tisztes távolban utánuk, hogy ne
hallják a beszélgetésüket.
- Hát nem olyan... mint amire számítottam - mormogta Nick.
Vito elfojtotta a feltörni készülő kuncogást. Higgadt volt, nyugodt, összeszedett. És az is
marad.
- Enyhe kifejezés.
- Biztos vagy benne, hogy Katherine barátnője Elég fiatalnak tűnik.
- Sikerült elérnem Katherine-t. Tényleg Johannsen a mi emberünk.
- És biztos vagy abban is, hogy tud titkot tartani - Vitónak eszébe jutott a neutralizáló,
mire elmosolyodott.
- Aha.
Amint a sírhoz értek, elkomorodtak. Most végre kiderül, hogy az áldozat egyedül van-e,
vagy sem.
Johannsen lebiggyesztett ajakkal a sírra meredt. Vitónak eszébe jutott, hogyan sütötte le
a szemét zavarában, amikor olyan érzéketlenül utalt a holttestre. Tudta, hogy nem úgy értette.
Azzal, hogy azonnal bocsánatot kért, kivívta Vito tiszteletét. A lány fölnézett, tekintetük
találkozott.
- Itt találták meg a nőt
- Igen.
- Elég nagy a terep. Van valami ötletük, merre kezdjem
- Dr. Johannsen szerint négy-öt órába is beletelik, mire az egész területet átvizsgálja -
vetette közbe Vito. - Nézzük meg a sírtól jobbra és balra is, hátha találunk valamit.
- Egész jó terv - mondta Jen. - Mennyi idő, míg el tudod kezdeni
- Nem sok. - Sophie letérdelt a hóba, és kezdte kinyitogatni a táskáit és megmutogatni
Jennek, hogyan kell összeállítani a fölszerelést. A nő úgy ámult, mintha karácsonyi
ajándékokat bontogatnának. - Ez a készülék vezeték nélküli kapcsolattal küldi az adatokat a
laptopra, amely aztán tárolja őket. - Sophie az egyik táska tetejére állította a laptopot,
bekapcsolta, majd felállt, s vitte magával a radaregységet. Nick előrehajolt, alaposan
megvizsgálta.
- Pont olyan, mint egy porszívó - jegyezte meg.
- Méghozzá egy tizenötezer dolláros porszívó - tette hozzá Johannsen, mire Vito
füttyentett.
- Tizenöt rongy ezért Azt mondtad, csak egy kicsi kütyü.
- Mert az is. A nagyok ötvennél kezdődnek. Ismeritek a talajradart
- Jen igen - válaszolt Vito. - Mi pedig már hívtuk volna a nyomozókutyákat.
- Az is jó megoldás, de a talajradar képet ad arról is, mi van a föld alatt. Ugyan nem olyan
tiszta képet, mint a röntgen. A talajradar megmutatja, hol és milyen mélyen van a tárgy. A
monitoron a színek a tárgy amplitúdóját jelzik. Az élénkebb színek nagyobb amplitúdót
jelentenek.
Jen bólintott.
- Élénkebb szín, nagyobb amplitúdó, nagyobb tárgy.
- Vagy erősebb a visszaverődés. A fémnek nagy az amplitúdója. A légzárványoknak még
nagyobb. A visszaverődés mértéke attól is függ, hogy mit keresünk.
- Mondjuk csontokat... - vetette oda Nick.

- Nem lesz olyan élénk, de azért látható. Minél régebbi a csont, annál kevésbé lehet látni.
Ahogy a test fokozatosan lebomlik, és a szerkezete kezd a talajéhoz hasonlítani, úgy csökken
a visszaverődés is.
- Mennyi időbe telik, mire már nem lehet kivenni a csontokat - érdeklődött Jen.
- Az egyik kollégámnak sikerült Kentuckyban egy temetkezési helyen egy kétezer-ötszáz
éves bennszülött amerikai maradványait azonosítania - pillantott lel. - Nem hiszem, hogy a
kor miatt aggódnunk kellene. - Felállt, és a kabátjába törölte a kezét. A farmerja csuromvíz
volt, de mintha észre sem vette volna. Azt mondta, „felpörgött", Vito tisztán látta a lány zöld
szemében szikrázó tetterőt. - Gyerünk!
Munkához látott, lassan és precízen végigpásztázta a talajt az első sír magasságának
síkjában. Vito most jött rá, miért fog olyan sokáig tartani a terület átfésülése. De ha találnak
valamit, akkor úgyis nagy erőket kell majd mozgósítania.
Jen megdermedt.
- Sophie! - szólt izgatottan. Johannsen odalépett a képernyőhöz.
- Valaminek a széle. A talaj itt hirtelen megváltozik. Legalább egy méter mély lehet.
Hadd csináljak végig még pár sort.
Amikor végzett, a homlokát ráncolta.
- Valami van itt, és olyan, mintha fém lenne benne. A temetőkben szoktunk ilyesmivel
találkozni, amikor régi, ólommal bélelt koporsó van odalent. Habár ez nem olyan formájú,
mint egy koporsó, viszont biztos, hogy fémet találtunk. - Kérdő tekintettel nézett föl a
többiekre. - Van ennek bármi értelme
Vitónak fölrémlett a halott lány keze. - Aha - mondta komoran -, van. - Johannsen
bólintott, nyugtázta, hogy ennél kimerítőbb választ nem fog kapni.
- Oké. - A virágdíszítő pálcikákkal kijelölte a téglalapot. - Két méterszer egy méter lehet.
- Pont akkora, mint az első - jegyezte meg Jen.
- Ettől féltem, hogy igazunk lesz. - Nick megcsóválta a fejét. - A rohadt életbe!
Jen fölegyenesedett.
- Hozom a szerszámaimat és a kamerát, utána visszahívom a csapatot, és kitesszük a
jelzőfényeket. Nick, segíts, légy szíves, a szerszámokkal. Vito, te pedig hívd föl Katherine-t!
- Rendben. És Lizt is fölhívom. - Liz Sawyer hadnagy már annak sem örült, amikor az
első holttestről beszámoltak neki. Egészen biztos, hogy nem szívesen hall arról, hogy még
több jeltelen sírra bukkantak.
Nick Jen után ment, egyedül hagyta Vitót Johannsennel.
- Sajnálom. - Csak ennyit mondott, szemében bánat ült.
Vito biccentett.
- Igen, én is. Nézzük meg a másik oldalt is.
Johannsen folytatta a vizsgálatot, Vito pedig tárcsázta Liz számát.
- Liz, Vito vagyok. Megérkezett az archeológus. Talált még egyet.
- Nem örülök - mondta Liz szűkszavúan. - Csak egyet
- Egyet már igen. Még csak most kezdte, el fog tartani egy darabig; Jen összehívja a
csapatot, ma estig igyekszünk végezni vele.
- Folyamatosan tájékoztass! - utasította. - Telefonálok a kapitánynak, hogy miről van szó.
- Rendben. - Vito visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
Vito és Nick ásókkal tért vissza, a kamerát is magukkal hozták. Eközben Johannsen már
a következő sír peremeit is megtalálta.
- Ugyanaz a hosszúság, ugyanaz a mélység. - Húsz perc telt el, mire ismét föltekintett. -
És még egy holttest. De itt nincs fém.
- Ott nem találtunk fémet a detektorral - jegyezte meg Nick.
Vito tekintete végigpásztázott a terepen.
- Tudom. Ez azt jelenti, még több lehet. - Jen kiteregette a fóliát a második sír köré.

- Hozzátok az ásót, fiúk! Nekiálltak, s egy jó darabig mind a négyen némán dolgoztak,
Johannsen már a második négyszöget jelölte ki, majd balra tőle ismét nekikezdett, Nick, Vito
és Jen ásott. Nick érte el elsőnek a holttestet. Jen előrehajolt, a parányi ecsettel eltakarította a
laza földet az áldozat arcáról.
Fiatal, szőke férfi. Még nem indult be az oszlás. Jóképű lehetett.
- Nemrég halhatott meg - szólalt meg Nick. - Talán egy hete.
- Nocsak - mondta Vito. - Jen, szabadítsd ki a kezét! - Mikor Jen végzett, Vito előrébb
hajolt, hogy alaposan megnézze, de nem értette, amit látott. - Ez meg mi a franc
- Nem imádkozik - ráncolta a homlokát Nick. - De akkor mit csinálhat
- Ki tudja... - szólalt meg Jen - de az ő keze is be van drótozva, mint a lánynak.
Az áldozat ujjai be voltak hajlítva, a két ököl a meztelen felsőtest elé helyezve, egyik a
másik fölött. A jobb ököl a szív magasságában, a könyökök lefelé néztek. Mindkét kéz ujjai O
betűt formáltak.
- Valami lehetett a kezében - jegyezte meg Vito.
- Egy kard. - A suttogó hang a hátuk mögül jött, Sophie Johannsen ott állt mögöttük, arca
a falnál is fehérebb a piros kendő alatt. Rémült szeme tágra nyílt, csak meredt az áldozatra.
Vito szinte kényszert érzett, hogy a lány arcát a saját melléhez szorítsa, csak ne lássa a málló
testet.
Mégsem mozdult, csupán a kezét tette a lány vállára.
- Mit mondtál
A lány nem mozdult, még mindig a halott férfit bámulta.
Vito megrázta kicsit, ujjai közé fogta a lány állát, és fölemelte a fejét.
- Dr. Johannsen! Mit mondtál
Sophie nagyot nyelt, föltekintett, szeméből eltűnt a csillogás.
- Olyan, mint egy szarkofág.
- Szarkofág... - ismételte Vito. - Ezt meg hogy érted Mint a fáraóké
Sophie lehunyta a szemét, látszott, hogy igyekszik összeszedni magát. Vitónak eszébe
jutott, hogy a lány eddig csak több száz éves halottakat látott.
A válasz remegő hangon érkezett.
- A sírboltokban és a kriptákban is helyeztek el ilyeneket. Sok sírra az elhunyt képmását
faragták kőből vagy márványból. A síron a szobrok a hátukon feküdlek. Szarkofág.
Megnyugodott, most olyan volt, mintha csak egy tanár lenne, aki magyaráz. Vito úgy
érezte, ezzel védekezik.
- A nők kezét általában így helyezték el. - Kezét az álla alá tette, pontosan úgy, ahogy a
halott lányé volt.
Vito Nickre sandított, a társa bólintott.
- Folytassa, Sophie - kérte csöndesen Nick. - Nagyon érdekes.
- De... de néha a karokat keresztbe fonták a mellkason. - Ezt is bemutatta, tenyerét a
mellére helyezve. - Néha a férfiak kezét is imára kulcsolják, de inkább teljes harci díszben
vannak, a kezükben kardot fognak. Általában maguk mellett tartják a kardot, és néha így
faragják ki a szobrot. - Remegő kezét ökölbe szorította, és pontosan úgy helyezte a
mellkasára, mint az előttük heverő holttest. - A kardmarkolatot a kezében fogta, a kardpenge
laposan futott végig a teste előtt, középen. Nem valami gyakori póz. Azt jelenti, hogy
csatában halt meg. Tudjátok, hogy kicsoda
Megrázta a fejét.
- Még nem.
- Valakinek a fia vagy a férje - suttogta maga elé Sophie.
- Nem akar beülni a furgonba Itt vannak a kulcsok. - Sophie föltekintett, szeme már
könnyben úszott.

- Nem, jól vagyok. Csak azért jöttem ide, hogy szóljak, a bal oldalon nem találtam
semmit. A fák felé folytatom. - Színes kesztyűjével letörölte a könnyeit. - Mindjárt jobban
leszek.
Nick felállt.
- Sophie, most, hogy mesélted, eszembe jutott, hogy már láttam ilyet egy régi
történelemkönyvben. Valami középkori szokás, nem Mármint hogy a halott képmását a sírra
vésik...
Sophie bólintott, de még mindig nagyon sápadt volt.
- Igen. A legrégebbiek 1100-ból származnak, a reneszánsz korban elterjedt szokás volt.
- Srácok! - Jen a sír végében térdelt. - Nem a pasi kardja lesz a legnagyobb gondunk... -
Feltápászkodott, leporolta az overallját.
Vito és Nick lenézett a sírba, Johannsen azonban a háttérben maradt. Vito nem
hibáztathatta. Legszívesebben ő is elfordította volna a fejét a látványról, de nem tette. Jen az
áldozatot egészen az ágyékig kiásta, a férfi hasfalán óriási üreg tátongott.
- Rohadt, szemét állat - mordult fel Vito.
- Mi az - szólt oda Johannsen másfél méterről. Jen felsóhajtott.
- A férfinak kiszedték a belső szerveit.
- Kizsigerelték - suttogta Johannsen. - A történelem során elég sokszor előfordult ez a
kínzási mód, főleg a Középkorban.
- Kínzás - mormogta Nick. - A francba, Vito. Miféle elmebeteg tesz ilyet Vito tekintete
végigpásztázta a terepet. És még hányan lehetnek itt elásva
NEW YORK, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 5 ÓRA
A pezsgősdugó durranására kissé alábbhagyott a moraj. A terem túlsó végében Derek
Harrington figyelte, ahogy Jager van Zandt a pezsgősüveget drága öltönyétől kissé eltartva áll
a fiatal, ragyogó tekintetű éljenzők tömegében.
- Annak idején egy karton hideg sörrel is megvoltunk.
Derek bánatosan mosolyogva pillantott fel Tony Englandre.
- Ó, azok a régi, szép idők!
De Tony nem mosolygott vissza.
- Nekem hiányoznak azok a régi, szép idők, Derek. Hiányzik a régi alagsor, a
végigdolgozott éjszakák... a póló és a farmer is. Amikor csak mi hárman voltunk, te, Jager és
én.
- Tudom. Most pedig olyan iramban növekszünk...ezeknek a skacoknak a felét nem is
ismerem. - És ami még ennél is jobban számított, hiányzott neki a barátja. A hírnév és a pénz
utáni hajsza Jager van Zandtot olyan emberré változtatta, akit Derek már nem ismert. - Azt
hiszem, a sikernek nagy ára van. - Tony egy percig nem szólt semmit.
- Derek, igaz, hogy a tőzsdére megyünk
- Azt beszélik. - Tony a homlokát ráncolta.
- Azt beszélik A rohadt életbe, te vagy az alelnök, Derek! Nem kellene a szóbeszédnél
kicsit többet tudnod a dologról
Valóban így kellene lennie, de Derek nem tudott többet. Válaszra már nem jutott ideje,
mert megjelent Jager, aki pezsgőspoharát magasra tartva felállt az egyik székre.
- Uraim! És hölgyeim! Ünnepelni gyűltünk ma össze. Tudom, hogy mind fáradtak
vagytok a hosszúra nyúlt gyűlés után, de vége, és jól csináltuk. A Behind Enemy Lines
minden egyes példányára előrendelésünk van. Több a megrendelés, mint ahány videojátékot
ki tudunk adni. Sikerült ismét mindent eladnunk! A fiatalok éljeneztek, ám Derek nem.

- Mindent eladtunk, ez igaz - mormogta maga elé Tony.
- Tony - súgta oda Derek. - Ne itt. Ne itt, és ne most.
- És akkor mikor és hol, Derek - kérdezte Tony. - Amikor már mindketten Jager
bólogató-emberei vagyunk Vagy én vagyok az egyetlen, akit aggaszt, hogy bólogató-ember
lesz belőle - Tony a fejét csóválva vágott át a tömegen az ajtó felé.
Tony mindig mindent túldramatizált, ezt Derek nagyon is jól tudta. A szenvedély
gyakran jár együtt a művészi zsenialitással. Derek már korántsem volt biztos benne, hogy
maradt benne akár egy szikrányi szenvedély is. Vagy zsenialitás. Vagy művészi érzék.
Természetesen, cserébe a szép eladási mutatókért, mindenki csinos kis prémiumra
számíthat fizetéskor mondta Jager, mire újabb éljenzés tört ki. - De most jöjjön a desszert! -
Két pincér hosszú, téglalap alakú tortát tolt elő. A tetején jó méterszer másfél méteres felirat
díszelgett, rajta az 0R0 lógó: az aranysárkány, mellkasán egy óriási R betűvel. A sárkány két,
karmos mancsában egy-egy o betűt markolt.
Jagerrel nagy gonddal tervezték meg ezt a lógót. Derek készítette az aranysárkányt, Jager
választotta ki a vállalatnevet. A betűk, o-R-o, szimbolikus jelentőséggel bírtak, s Jager
holland származására utaltak. Dereket eddig egy pillanatig sem zavarta, hogy az R ötször nagyobb
volt, mint a két o. Ám most már igen. Mostanra már jó sok minden zavarta Dereket. Az
alkalmazottak kedvéért mosolyt erőltetett az arcára, és elfogadta a pezsgőspoharat.
- Ezennel az 0R0 növekedésének új fejezetéhez érkeztünk - folytatta Jager -, és ebből az
alkalomból több változást is be kell jelentenünk. Derek Harringtont előléptettük.
Derek meghökkent, kiegyenesedett, csak úgy bámult a mosolygó Jagerra. Gyorsan
visszaállította az eltűnt mosolyt, nem akarta, hogy észrevegyék mennyire nincs képben.
- Derek lesz ezentúl a művészeti igazgató. - Újabb éljenzés következett, Derek arcára
fagyott a mosoly, de azért biccentett egyet. Most már értette meg, Jager mit művelt, és
várakozását igazolták is Jager következő szavai. - És a Behind Enemy Lines sikeréhez való
elképesztő hozzájárulása elismeréseként Frasert kineveztük művészeti igazgatónak.
A munkatársak tapsoltak, Derek gyomra elszorult.
- Frasier nem tudott eljönni ma este, de tovább küldi mindenkinek, és sok sikert kíván a
következő projekthez. Megkért, hogy a tósztot mondjam el helyette, tehát idézem: az Enemy
Lines pályára állított minket. Az Inkvizítorral az oRo-nak határ a csillagos ég. - Jager magasba
emelte a poharát. - Az oRo-ra és a sikerre!
Derek remegő kézzel kisurrant a teremből. Akkora volt az éljenzés, hogy senkinek sem
tűnt fel, hogy már nincs ott. Az előtérben fél vállával a falnak támaszkodott, és émelygett. Az
előléptetés egy nagy hazugság. Nem is léptették elő. Hanem félrelökték. Frasier Lewis pénzt
és sikereket hozott az oRo-nak, Dereket azonban rettegéssel töltötte el a férfi munkamódszere.
Megpróbálta Jagert leállítani, hogy az 0R0 a helyes úton maradjon.
De most már túl késő. Már félresöpörte őt Jager bólogatóembere.
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP,
DÉLUTÁN 5 ÓRA
Álmában sem gondolta volna ilyen szörnyűnek. Amikor megérkezett, még a vadászat
izgalmának lázában égett, de mostanra ez eltűnt, és átadta a helyét a jeges rémületnek,
mihelyst meglátta a halott férfi arcát. A rémület még jegesebb lett, ahogy a délután estébe
nyúlt. Folytatta a terület pásztázását, igyekezett nem gondolni a léptei nyomán lassan
szaporodó jelzőpálcikákra. Sem megtalált férfira. Valaki megkínozta és megölte. És nem csak
őt. Vajon hányan lehetnek még

Katherine visszatért megvizsgálni az áldozatot. Sophie-val komoly bólintással
üdvözölték egymást, de egy szót sem szóltak. A terepen természetellenesen sülül csönd
honolt, ahogy a maroknyi rendőrcsapat hatékonyan, ám némán végezte a munkáját.
Sophie megpróbált a föld alatt talált tárgyakra koncentrálni. Csakhogy ezek nem tárgyak
voltak. Emberek voltak, halott emberek. Igyekezett nem gondolni erre, a radarozás rutinjába
menekült, minden egyes karócskát mérnöki gondossággal helyezett el.
Egészen addig, míg ismét bele nem nyúlt a zsebébe, és ráébredt, üres. Még mielőtt
Vitóval találkozott volna, két csomagot hozott ki a raktárból. Egy zacskóban két tucat. Az
huszonnégy pálcika. Hat sír. Már hat sírra bukkant. Azzal együtt, amit a rendőrség talált, már
hét. És még nem vagyok kész. Istenem. Hét ember. Látása elhomályosodott, kézfejével
dühösen letörölte a szemében gyülekező könnyeket. A helyszínelőknek biztosan akad valami,
amivel megjelölheti a sírokat. Fölnézett, szemével Jen McFaint kereste, de a háta mögül jövő
hangra megdermedt. Cipzár. A szokottnál is hangosabb a természetellenes némaságban.
Lassan Katherine Bauer felé fordult, tekintetük találkozott a hullazsák fölött, amint épp most
húzta be a cipzárt, és hirtelen tizenhat évet utazott vissza az időben. Katherine haja akkor
sötétebb volt, és kicsit hosszabb. És a hullazsák sokkal kisebb.
Minden nesz elhalt. Sophie csak a saját szívének ritmikus dobbanását hallotta. Katherine
tágra nyílt szemében a megértés riadt döbbenete ült. Pontosan ugyanúgy nézett, mint annak
idején.
Sophie hallotta, hogy valaki a nevét mondja, de semmit nem látott maga előtt, csak azt a
testet a hordágyon, éppen úgy, mint aznap. Olyan picike. Azon a napon elkésett, csak állt ott
megrendülten, amikor a kislányt kitolták. A bánat hirtelen, ellenállhatatlanul tört fel benne. A
bánatot düh követte, keserű, jeges düh. Elle meghalt, és semmi nem hozhatja vissza többé.
- Sophie!
Sophie összerezzent, amikor valaki váratlanul megfogta az állát. Katherine arcát bámulta,
a sok-sok ráncot, amelyet az elmúlt tizenhat év vésett rá, majd remegve fölsóhajtott.
Föleszmélt, hol is van, zavarában lehunyta a szemét.
- Elnézést... - motyogta.
Az ujjak erősebben szorították össze az állát, egészen addig amíg, ismét föl nem nyitotta
a szemét. Katherine nézett föl rá összevont szemöldökkel.
- Menj kocsimhoz, Sophie! Olyan fehér vagy, mint fal.
Sophie elhúzódott.
- Jól vagyok... - Fölpillantott, ott állt Vito Ciccotelli közvetlenül a nagy hullazsák mellett,
résnyire szűkült szemmel figyelve őt. Vito már eddig is durvának és érzéketlennek gondolta.
Most aztán már labilisnak is, vagy - ami még ennél is rosszabb - gyöngének talán. Sophie
fölemelte a fejét, kihúzta magát, s dacosan belenézett a férfi fürkésző szemébe. Akkor már
gondolja inkább durvának!
De Vito nem fordult el, sötét szeme állta a lány tekintetét. Sophie zavartan odébb nézett,
és egy lépést hátrált.
- Jól vagyok, tényleg.
- Nem - suttogta Katherine -, egyáltalán nem vagy jól. Mára már eleget végeztél.
Megkérem az egyik tisztet, hogy vigyen haza.
Sophie összeszorította a száját.
- Befejezem, amit elkezdtem. - Lehajolt, megmarkolta a radar fogantyúját, amelyet
kiejtett a kezéből, amikor az emlékek megrohanták. - Nem úgy, mint egyesek... - Már épp
fordult volna el, amikor Katherine elkapta a karját.
- Baleset volt - suttogta Katherine, és Sophie tudta, hogy a nő őszintén hiszi, hogy ez az
igazság. - Azt hittem, ennyi idő után már te is elfogadtad.
Sophie megrázta a fejét. Még mindig dühös volt, csak úgy fortyogott legbelül, és amikor
megszólalt, hangja szinte kopogott.

- Mindig olyan engedékeny voltál vele. Attól félek, én nem tudok...
- Megbocsátani - vágott közbe Katherine. Sophie keserűen fölnevetett.
- Olyan vak lenni. Én befejezem ezt a munkát, amelyre fölkértetek. - Kirántotta magát
Katherine szorításából, kezét bedugta üres zsebébe, aztán hirtelen minden eszébe jutott. A
jelzők. Elindult, hogy megkeresi Jent, s amikor megfordult, szembe találta magát az elnémult
csoporttal, amely meredten bámulta a jelenetet, amely Katherine és közte játszódott le.
Legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy törődjenek a maguk rohadt dolgával, de
ellenállt a késztetésnek. Jent kereste, de tekintete ismét csak Vito Ciccotelliével találkozott. A
férfi egyszer sem nézett félre.
- Nincs több jelzőpálcikám. Van helyette valami más
- Majd keresek valamit. - Vito elgondolkodva még egyszer rápillantott, aztán elindult a
helyszínelő kocsi felé. Amikor a férfi már nem látta, Sophie ajkát hosszú, mély sóhaj hagyta
el, ekkor vette észre, milyen sokáig tartotta vissza a levegőt. A sóhajjal együtt a harag is
elillant. Most már nem érzett mást, csak kimerültséget, bűntudatot és szégyent.
- Sajnálom, Katherine. Nem lett volna szabad elveszítenem a türelmemet. - Még mielőtt
hozzátette volna hogy nem volt igaza, elhallgatott. Sosem hazudott Katherine-nek, és nem
most fogja elkezdeni.
Katherine szája szegletében elgyötört mosoly jelent meg, azt is hallotta, amit Sophie nem
mondott ki.
- Tudom. Az is elég szörnyű, hogy látnod kellett az áldozatot, de még ezen felül jött a
sokk is. Nem feltételeztem, hogy holttesteket is fogsz látni. Azt hittem, csak elvégzed a
radarozást, aztán szépen hazamégy. Attól tartok, nem gondoltam át eléggé.
- Semmi gond. Örülök, hogy megkértél. - Sophie megszorította Katherine karját, tudta,
hogy minden helyreállt közöttük. Olyan jó, hogy Katherine sokkal könnyebben megbocsát,
mint én, gondolta bánatosan. Csak hát sokkal könnyebb megbocsátania annak, akit a
veszteség kevésbé érintett. Elle nem Katherine kislánya volt. Hanem az enyém. Sophie
megköszörülte a torkát, és amikor végre beszélni kezdett, hangja rekedten szólt.
- Most hadd menjek vissza dolgozni, már az összes zsaru minket bámul.
Katherine a válla fölött hátrapillantott, mintha csak most döbbent volna rá, hogy
közönségük is van. Egyik szemöldöke megemelkedett, a parányi hölgy pillantása mindenkit
visszazavart a saját munkájához.
- A zsaruk a legkíváncsibbak - suttogta. - Nagyobb pletykafészkek, mint a csajok.
- Hé, ez nem is igaz!
Sophie föltekintett, ott állt mögöttük Vito, úgy tartotta kezében a maréknyi jelzőzászlót,
mint egy csokor virágot.
Katherine rámosolygott.
- De bizony igaz, nagyon is jól tudod te azt. - Vito szája széle mosolyra húzódott.
- A kíváncsi helyett inkább mondd azt, hogy érdeklődő, és akkor kvittek vagyunk. - A
szavak Katherine-nek szóltak, de Vito Sophie-ra nézett, éppen olyan fürkészve, mint eddig. A
zászlókat felé nyújtotta.
- A jelzők, amelyeket kértél - mondta. Sophie habozott, mielőtt átvette volna őket, már
attól is ideges lett, hogy meg találja érinteni a férfit. Nevetséges. Sophie szakember, és elvégzi
a munkát, amiért idehozták.
Elvette a zászlókat, és bedugta őket a zsebébe.
- Remélem, nem lesz mindegyikre szükség.
Vito erőtlen mosolya azonnal eltűnt, ahogy végigpásztázta a terepet.
- Akkor már ketten reménykedünk. Katherine fölsóhajtott.
- Ámen.
DUTTON, GEORGIA JANUÁR 14-E, VASÁRNAP,

ESTE 9.40
Dániel Vartanian a hotelszobában ült az ágyán, a homlokát dörzsölte, hátha a kezdődő
migrén eltűnik.
- Szóval ennyi - fejezte be mondandóját, s várta a főnöke válaszát.
Chase Wharton felsóhajtott.
- Elég elcseszett családba születtél. Ugye, tudod
- Hidd el, nagyon is jól tudom. Hát, akkor kivehetek pár napot
- Szerinted tényleg elutaztak Akkor minek a sok hazugság
- A szüleim szeretik fenntartani a látszatot, bármilyen kicsi is az. - Apja és anyja valóban
elég sok családi szennyest eltüntettek már, hogy a „jó hírnevük" ne kerüljön veszélybe. Pedig
ha tudnák az emberek! Az, hogy nem akarják, hogy bárki is tudjon anyám betegségéről,
teljesen rájuk vall.
- De rákról van szó, Dániel, nem valami mocskos kis titokról, mint a pedofília vagy
valami! Vagy valami. Dániel elgondolkodott.
- A rák épp elég ahhoz, hogy meginduljon a szóbeszéd. Apám nem tűrné az ilyesmit,
főleg most, hogy beleegyezett, hogy indul a választásokon.
- Sosem említetted, hogy apád politikus.
- Apám a születése pillanatától kezdve politikus - válaszolt Dániel keserűen. - Csak
éppen a bírói székből politizált. De azt nem tudtam, hogy indulni fog. Viszont úgy tűnik,
éppen az előtt határozta el magát, mielőtt elutaztak volna. - Ezt Tawny Howardtól tudta, a
férfi vette fel Frank és az ő vacsorarendelését. Tawny pedig Carl Sargent titkárnőjétől hallotta,
apja a városban Carlt látogatta meg utoljára. - Biztosra veszem, hogy azt hiszi, anyám
betegsége volt a visszautasítás oka. Anyám pedig bármivel egyetért, amit az apám mond.
Chase egy szót sem szólt, Dániel csak elképzelni tudta, milyen arcot vághat a főnöke.
- Chase, csak szeretném megtalálni őket. Anyám beteg. Én pedig... - Dániel kifújta a
levegőt. - Én pedig látni szeretném. Valamit el kell neki mondanom, és nem akarom, hogy a
nélkül haljon meg, hogy hallhatta volna. Összevesztünk, és csúnya dolgokat vágtam a fejéhez.
- Valójában az apja fejéhez, de a düh, az undor. .. és a szégyen... az anyára is kiterjedt.
- Igazságtalan voltál - kérdezte Chase halkan.
- Nem. De... nem lett volna szabad ennyi évig így hagynom a dolgokat.
- Akkor vedd csak ki a szabadságot. De abban a pillanatban, hogy azt gyanítod, nem
sima üdülésről van szó, visszajössz, és rendes nyomozást indítunk. Nem akarok csávába
kerülni csak azért, mert egy nyugdíjazott bíró eltűnik, én pedig nem követem az előírásokat. -
Chase habozott. - Légy óvatos, Dániel! És sajnálom, hogy ez történt az anyukáddal.
- Köszönöm. - Dániel nem is igazán tudta, hol kezdjen bele, abban azonban biztos volt,
hogy a rejtély kulcsa, legalábbis az egyik, apja számítógépén keresendő. Másnap a helyi
nyomozóhivatalból átjön egy haverja átnézni az adatokat az apja komputerén. Dániel csak
remélni tudta, hogy szembe tud nézni azzal, amit találni fognak.
NE W YORK, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ESTE 10 ÓRA
Derek csak ült hotelszobája sötétjében, nézte, ahogy Jager betámolyog az ajtón.
- Részeg vagy - undorodott Derek.
Jager hirtelen kihúzta magát.
- Hülye vagy, Derek Kurvára rám ijesztettél!
- Akkor egy-egy - folytatta Derek keserűen. - Mi a franc volt ez az egész

- Mi - A rövid kérdésben megvetés csengett, Derek érezte, hogy kezd felforrni az
agyvize.
- JÓL Tudod, hogy mi. Ki a fene hatalmazott fel arra, hogy Lewisból művészeti igazgatót
csinálj
- Ez csak egy cím, Derek. - Jager metsző pillantást vetett Derek felé, és a nyakkendőjét
rángatta. - De ha lent maradtál volna velünk a bárban, és nem itt duzzogsz a sötétben, mint
egy gyerek, akkor első kézből hallhattad volna a nagy hírt. Standot kaptunk a Pinnacle-ön.
- A Pinnacle-ön - A Pinnacle az év játékfesztiválja. Az univerzum játékfesztiválja. Ez
óriási. A Pinnacle olyan a játékfejlesztőknek, mint Cannes a filmeseknek. Az a bizonyos hely,
ahol egyaránt lehet látni és látszani. Ahol az ember művészetét az egész iparág megcsodálhatja.
A játékosok napokig állnak sorban a jegyért. És standot csak meghívásra lehet kapni.
Pinnacle... mindennek a csúcsa. Hosszan sóhajtott, el sem tudta hinni, hogy igaz. Csak a
legvadabb álmaiban... - Ugye viccelsz
Jager fölnevetett. - Fájt a fülnek.
- Sosem viccelnék ilyennel. - Odalépett a bárszekrényhez, és újratöltötte a poharát.
- Jager, már eleget ittál... - kezdte volna Derek, de Jager dühös pillantást küldött felé.
- Fogd be! Fogd be végre a szád! Kurvára elegem van belőled és az állandó
parancsolgatásodból, „ezt ne csináld, azt ne csináld". - Nagyot kortyolt. - Azért megyünk a
Pinnacle-re, mert én mertem kockáztatni. Mert nekem van merszem a határokat feszegetni.
Mert nekem megvan az, ami a sikerhez kell.
Derek a fogát csikorgatta, egész testét düh rázta, mert tudta, Jager mit nem mondott ki.
- Nekem pedig nincs. - Jager kitárta a karját.
- Nem én mondtam. - Félrenézett. - Kedves társam - mormogta.
- Az vagyok, tudod te is - mondta Derek csöndesen.
- Mi van
- A társad vagyok.
- Akkor viselkedj is úgy! - mordult rá Jager. - Ne pedig úgy, mint egy vallási fanatikus.
Frasier Lewis művészete szórakoztató, Derek. Pont.
Derek a fejtét csóválta, ahogy Jager a hálószoba felé tartott.
- De tisztességtelen. Pont.
Jager megtorpant, kezét a kilincsen nyugtatta.
- De el lehet adni.
- De nem helyes, Jager.
- Érdekes, a fizetésedet nem utasítod vissza. Erkölcsi aggályaid vannak ugyan az
erőszakkal szemben, de téged is legalább annyira érdekel a pénz, mint engem. Ha pedig nem,
akkor viszont ki kell szállnod.
- Ezt fenyegetésnek szánod - kérdezte Derek csöndesen.
- Nem. Ez a tény. Csak hívd fel Frasiert, és mondd meg neki, húzzon bele a harci
jelenetbe, amit már egy hónapja ígérget. Kedd reggel kilencre ott legyen az asztalomon.
Szükségem van az Inkvizítor harci jelenetére, mert be kell mutatnunk a Pinnacle-ön, szóval
kapja ki maga alól a szart!
Derek meglepetésében csak bámult.
- Akkor már oda is adtad neki az új játékot...
Jager megfordult, hidegen végigmérte.
- Ez egy „szórakoztatóipari vállalkozás" - sziszegte -, és igen, már hónapokkal ezelőtt
odaadtam Frasiernek az Inkvizítor tervezési projektjét. Ha rád hagyom, akkor csak
ugyanannál a szánalmas, elcsépelt grafikánál lyukadunk ki, amelyet éveken keresztül
nyúztunk. Frasier kutatásokat végzett, hónapokig dolgozott a rajzokon, míg te itt meresztetted
a seggedet, és rajzfilmekkel pepecseltél. - Az utolsó szavakat tömény gúny itatta át. - Lássuk

e, Derek, nekem sikerült az oRo-t egy új szintre emelni. Vagy velünk tartasz, vagy kiszállsz.
- Becsapta maga mögött az ajtót.
Derek csak állt mozdulatlanul, bámulta az ajtót. Velünk tartasz, vagy kiszállsz. Kiszállsz.
De nem tud csak úgy kiszállni. Ugyan hova mehetne Az összes tehetségét, az egész szívét
beletette az oRo-ba. Nem mehet csak úgy el. Szüksége van a fizetésére. A lánya főiskolai
tandíja nem aprópénz. Képmutató vagyok. Azért ellenezte olyan hévvel, hogy Frasier Lewis
jeleneteit használják, mert a gyilkolászás olyan vérfagyasztóan valóságos volt. De Jagernak
igaza volt. Elfogadom a pénzt. Szeretem a pénzt.
Döntenie kellett. Ha az oRo-val akarja folytatni, le kell gyűrnie az undort, amelyet
Frasier Lewis „művészete" iránt érez. Vagy vannak erkölcsi aggályaim, vagy nincsenek.
Fölsóhajtott. Vagy elfogadja, hogy igaz, amit Jager mondott, akármennyire nehezére
esik is. Ugyanaz a szánalmas, elcsépelt grafika. Ez fájt. Csak nem féltékeny vagyok Mégis
Lewis a jobb művész Ha így áll, akkor el tudja-e fogadni Vagy ami még ennél is fontosabb,
képes lesz-e vele együtt dolgozni
Derek felállt, átvágott a szobán, és megállt a bárpult előtt. Italt töltött magának, majd
újra leült a sötétben, hogy átgondolja, milyen lehetőségei vannak.

NEGYEDIK FEJEZET
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ESTE 10-30
Vito Katherine-t figyelte, ahogy a hordágyon eltolja az újabb, zsákba csomagolt testet.
Ez volt a harmadik áldozat, akit a mai napon kiástak. Férfi, annyi idős lehetett, mint a
„Lovag" - így nevezték el a második halottat. Találóbb nevet nem is adhattak volna neki,
miután elterjedt a csoport tagjai között, hogy az archeológus szerint az áldozat kezét úgy
helyezték el, mintha kardot tartana. A délelőtt megtalált nő lett a „Hölgy".
Vito azon töprengett, vajon milyen nevet kap ez az áldozat. A harmadik holttest karja
szorosan a teste mellett nyugodott. Legalábbis nagyjából. Az egyik kar egyenesen, de a másik
kar kifordult vállban, szinte nem is tartotta az ízület, a tenyerét kifelé fordították. A férfi feje
még rosszabb állapotban volt. Az a kevés, ami megmaradt belőle, szinte fölismerhetetlen.
- Késő van - szólalt meg Vito. - Kezdődik az éjszakai műszak. Komolyan mondom, nem
semmi ez az este.
- Akkor holnap pirkadatkor újra itt - kérdezte Nick. Vito bólintott.
- Elkezdjük azonosítani a holttesteket. Katherine elvileg reggelre végez az első
vizsgálatokkal. A boncolás napokig is eltarthat.
Jen körbenézett.
- Hol van Sophie
Vito a furgon felé bökött. Ott ült Johannsen a nyitott ajtóban, féloldalasan az
anyósülésen. Már vagy fél órája. Attól tartott, a lány átfázik, aztán inkább megpróbálta kiverni
a fejéből, azzal érvelt, úgyis becsukná az ajtót, ha nagyon fázna. De sem a gondolataiból, sem

a látómezejéből nem sikerült a lányt kituszkolnia. Nézte, hogyan dolgozik. Látta, hogy a
Lovag látványa mennyire megrázza. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgozott tovább.
De történt valami más is. Amikor Katherine behúzta a hullazsákon a cipzárt, Sophie
mintha kísértetet látott volna. Vajon milyen emlékeket idézhetett föl az a zsák Elég komoly
lehetett ahhoz, hogy Katherine odamenjen a lányhoz. És utána elkeseredett szóváltás következett,
ez a napnál is világosabb.
Ettől kezdve még jobban figyelte a lányt. Csak merő érdeklődésből, hajtogatta magában.
Vagy talán a kíváncsiság mégiscsak jobb szó, ahogy Katherine mondta. Tudni akarta, mi
történt, ma és ki tudja, mikor - azon a napon, ami a lányban fölidéződött.
De valószínűleg soha nem fogja megtudni. Szépen hazaviszi, és vége. Ennek ellenére a
kocsijában ülő lány alakja nem hagyta nyugodni. Johannsen a kabátja alá húzta a lábát,
éppúgy, mint délután. Fiatalnak látszott, és nagyon magányosnak.
- Vele már végeztünk - kérdezte Vito.
Jen bólintott,- és a Sophie által készített, majd kinyomtatott röntgenfelvételt
tanulmányozta.
- Elképesztő munkát végzett. - A pálcikák és a zászlók négy sorban négy-négy téglalapot
jelöltek ki, mindegyik téglalap pontosan ugyanolyan méretű, a sorok és oszlopok katonás
rendben következtek. - Csak el kell kezdeni ásni.
Amikor Vito elég közel ért a furgonhoz, észrevette, hogy a lány már bepakolta és be is
szíjazta a két nagy bőröndöt a csomagtartóba, teljesen egyedül. Pedig még neki is nehezek
voltak. Elég izmos lehet az alatt a nagy katonakabát alatt. Visszaemlékezett arra a pár
másodpercre, amikor a lány nekidőlt, azon merengett, vajon mit találna még a kabát
rejtekében, de persze ezt úgysem fogja megtudni soha.
Amikor Vito közel ért Sophie-hoz, elszorult a szíve. A lány arcán könnyek csorogtak, és
csak nézte, nézte a pálcikákkal és zászlókkal teletűzdelt földet. Olyan dolgokat látott, amelyek
még a sokat szolgált rendőröket is megrendítették. De állta a sarat. Csak tisztelni tudta ezért.
Megköszörülte a torkát, Sophie megfordult és ránézett. Kabátja ujjával megtörölte az
arcát, de meg sem próbálta könnyeit elrejteni vagy elnézést kérni miattuk. Vito ezért is
tisztelte.
- Jobban vagy - kérdezte halkan.
Sophie bólintott, reszketve mély levegőt vett.
- Igen.
- Nagyszerű munkát végeztél. - Sophie szipogott egyet.
- Megmutatta Jen a felvételt
- Igen. Köszönöm. Nagyon alapos és kivehető. De nem erre gondoltam. Rettenetes
stressznek voltál kitéve. A legtöbb ember nem bírta volna el.
A lány ajka remegett, a szeme ismét megtelt könnyel. Nagyot nyelt, elfordult, és megint
a feltárt területre meredt, látszott, hogy nehezen szedi össze magát. Vito türelmesen várt, s
amikor a lány végre megszólalt, az rekedt suttogás volt csupán.
- Amikor ma felhívott Katherine, fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz belőle. Kilenc
ember. Istenem. Képtelen vagyok felfogni.
- De hét sírt üresen találtál. Biztos vagy benne - Sophie bólintott, könnyei kezdtek
elapadni.
- Az a hét sír csak légzárvány. De mindet valami tömör és vastag dolog fedi. Talán
rétegelt lemez. - Fölnézett a férfira, szemében rettenet és fájdalom ült. - Istenem, Vito. Még
hét embert tervezett megölni.
- Tudom. - A röntgen nemcsak a terület fekvését tárta fel, hanem betekintést nyújtott egy
gyilkos elméjébe is. Vito tudta, hogy ez a betekintés hasznára lesz, mihelyst kialussza magát,
és át tudja gondolni. - Mindjárt kidőlök - folytatta. - Szerintem te is. Hadd vigyelek haza.
Sophie a fejét rázta.

- Vissza kell vinnem a felszerelést az egyetemre, és a bicajom is ott maradt. És biztos van
más terved is az éjszakára. Haza kell menned a családodhoz.
Vito a mostanra már biztosan kókadozó rózsákra gondolt. Majd vesz a jövő héten egy
másik csokrot, és kimegy a temetőbe. Valószínűleg Andreának mindegy, akár így, akár úgy.
A virágok és a látogatás, hiszen jól tudta, inkább neki magának kell.
- Nincsenek terveim - habozott, aztán mégis kibökte. - És nem vár otthon senki.
Tekintetük találkozott, látta, a lány úgy fogadta a szavait, ahogy szánta. Azt is látta, a
lány alig bír nyelni.
- Hát akkor, ha te is készen vagy, mehetünk. - Becsatolta magát, amint Vito behuppant a
kormány mögé, majd benyúlt a zsebébe, és előhúzott valamit, ami a fülke homályában
szivarnak látszott.
- Kérsz
Vito szemöldökét összevonva beindította a motort.
- Nem dohányzom.
- Én sem - jött a komor válasz. - Legalábbis már nem. De ezt nehéz is lenne meggyújtani.
Szárított marhanyelv. Jól jön, ha terepen dolgozik az ember. És nem romlik meg. És nagy
meglepetésemre, elnyomja ezt az azt, ami egész nap a számban volt. - Vállat vont. -
Legalábbbis egy időre.
Vito elvett egy rudacskát.
- Köszi. Mialatt rágcsált, Sophie megint benyúlt a zsebébe, de most egy italos-dobozt
húzott elő, pont olyat, amit Vito unokaöccsei szoktak magukkal vinni uzsonnára.
Odasandított, grimaszt vágott, amikor elolvasta a feliratot.
- Csokiital Szárított marhanyelvvel
Sophie beledöfte a rövidke szívószálat a dobozba. - A kalcium jót tesz a csontoknak.
Kérsz - Nem - válaszolt határozottan. - Ez elég fura, dr. Johannsen.
Egy szót se szólj, míg ki nem próbáltad... - Feltűnő szünet következett. - ...Vito. - Az
ablakon kibámulva Iszogatott. A kiürült dobozt egy nejlonba tette, lesimította rajta a
zárszalagot, és visszatette a zsebébe.
- Szóval a terepkabát egyben szemeteskuka is - Sophie zavartan pillantott rá.
- A szokás hatalma. Nem hagyhatunk szemetet az ásatás területén.
- És még miféle elemózsia lapul a zsebeidben
- Pár darab csokis piskóta, csak kicsit szétlapultak. Azért így is finom.
- Azt levettem, hogy szereted a csokit.
- Hja. - Bizalmatlannak tűnt. - Ne mondd, hogy te nem! Már kezdtelek megkedvelni.
Vito elnevette magát, meg is lepődött ezen. Nem gondolta volna, hogy maradt ereje
nevetni.
- Nem hoz lázba. De az öcsém, Tino, igazi függő. Tejcsoki, keserű csoki, fehér csoki,
tortadara, nyuszicsoki. .. Tino bármit befal.
Sophie rámosolygott, Vito megint azon kapta magát, hogy úgy bámul, mint akit
megigéztek. A lány szeme kivörösödött a sírástól, de még így is vonzotta.
- Az öcsédet Tinonak hívják Ez komoly - Vito igyekezett a vezetésre koncentrálni.
- Négyen vagyunk fiúk, de ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni!
Sophie szeme nevetett, habár a száját komolyan szorította össze.
- Megígérem.
- A bátyám Dino. A két öcsém pedig Tino és Gino. A nővérünk pedig Contessa Maria
Teresa, de mindenki Tessnek hívja. Chicagóban lakik.
Sophie szája máris felfelé görbült. - Nem nevetek. És nem fogok maffiavicceket sem
mesélni...
- Köszönöm szépen - felelt Vito szárazon. - És te Van családod errefelé Sophie
hallgatott, Vito érezte, valamire rátapintott.

- Csak a nagymamám és Harry nagybácsi. És a nagynénim, Freya, természetesen. - A
nagynénit mintegy mellékesen tette hozzá. - Meg egy sereg unokatesó, de sosem álltunk
valami közel egymáshoz. - Megint elmosolyodott, de sóvárogva. - Ellentétben a te
családoddal. Úgy értem, ti közel vagytok egymáshoz. Ez jó.
Sophie olyan elveszettnek tűnt, Vito szíve újra elszorult.
- Tényleg jó, habár időnként elég zajos. A családom úgy jár keresztül a házamon, mint a
főpályaudvaron. Ha már itt tartunk, történetesen az alagsort Tino bérli, léhát ő állandó
bútordarab. Vannak napok, amikor csöndért fohászkodom.
- Azt hiszem, ha megkapnád a csöndet, akkor zaj után vágyakoznál - súgta maga elé
Sophie.
Vito ismét lopva rápillantott. Még a fülke sötétjében is ki tudta venni, milyen mély
magány ül a lány elgyötört arcán, de mielőtt egy szót szólhatott volna, Sophie
fölegyenesedett, és egy újabb marhanyelvet vett ki a zsebéből.
- Mennyi idő, míg elmúlik... ez az íz - kérdezte.
- Remélhetőleg pár óra. Talán holnapra.
- Kérsz egyet
Vito fintorgott.
- Kösz, nem. Nincs véletlenül egy hamburger vagy sült krumpli a zsebedben - kérdezte
vidámabban. Egészen megnyugodott, amikor a lány visszamosolygott rá.
- Nincs. De van mobilom, fényképezőgépem, tájolóm, egy doboz ecsetem, vonalzóm, hét
vészjelző rakétám, elemlámpám és... egy doboz gyufám. Életben maradok, akárhová kerülök.
Vito azon kapta magát, hogy kuncog.
- Csoda, hogy nem rogysz össze a súly alatt. Lehet vagy húsz kiló.
- Majdnem. Már évek óta hordom ezt a kabátot. Remélem, ki tudom tisztíttatni. -
Mosolya lelohadt, a hajszolt tekintet ismét megjelent. - L'odeur de la moit - suttogta. Vito
szerette volna valamivel megvigasztalni, de egyetlen megfelelő szó sem jutott az eszébe, így
hát inkább meg sem szólalt.
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ÉJJEL 11.15
Vito leparkolt a mókás majomszobor előtt.
- Dr. Johannsen! - Gyöngéden megrázta a lány vállát. - Sophie!
A lány hirtelen rándulással ébredt, szemében a megfoghatatlan rémület, hogy hol is van.
- Elaludtam. Bocsánat.
- Semmi gond. Bár én is elaludhattam volna!
Sophie erőt vett magán, hogy teljesen magához térjen, mire Vito körbeért, hogy
kisegítse, már ki is szállt a furgonból. Viszont a válla lehanyatlott. Vito kivette az ülés mögül
a két kisebb táskát.
- Menj csak föl, és nyisd ki az ajtót! Én majd viszem ezeket.
Általában magam cipelem a holmijaimat, de ma éjjel inkább elfogadom a segítséget. -
Vito követte őt az ajtóhoz. Eszébe jutott a hosszú pillantás, amelyet délelőtt váltottak ugyanitt,
Sophie keze reszketett, ahogy az ajtót nyitotta, Vito azt remélte, a lánynak is eszébe jut
ugyanez. De most minden gond nélkül ki tudta nyitni az ajtót, majd felkapcsolta a villanyt.
- Itt hagyhatod a táskákat. Magam is le tudom vinni őket.
- Csak mutasd meg, hova tegyem őket, Sophie. Aztán hozom a másik kettőt.

Csak egy hajszál választja el a függetlenséget és a makacsságot, gondolta Vito, ahogy a
furgon felé tartott a két nagy bőröndért. Úgy látszik, Sophie Johannsen a kettő határán
egyensúlyozik, bár Vito úgy érezte, ezt csak a kimerültségnek lehet betudni. Sophie hagyta,
hogy levigye a két kisebb táskát az alagsori raktárba, ám hajthatatlannak bizonyult: a
felszerelést még éjjel meg kell tisztítania.
Kivette a két bőröndöt a csomagtartóból, és a járdára helyezte őket. Fogalma sem volt,
meddig tarthat a felszereléseket megtisztítani, de a campus kihalt, és nincs az az isten, hogy ő
a lányt itt hagyja egyedül. És annál sokkal rosszabb dolog is van a világon, mint hogy Sophie
Johannsent figyelje, úgyhogy vár, ameddig kell.
Lenézett sáros csizmájára. Ha várnia kell, legalább kényelmesen tegye. Hátranyúlt az
ülés mögé, a cipőjét kereste - megint belenyúlt a rózsákba. Egy pillanatra megdermedt. Most
legalább nem szúrták meg.
Annak a nőnek vette őket, akiről egykoron azt gondolta, örökké szeretni fogja, és aki
meghalt két évvel ezelőtt. Ma van két éve. Két évet várt. Ez már tényleg elég nagy idő. De...
Vito felsóhajtott. Vonzotta Sophie Johannsen. Csak egy érzéketlen férfit nem vonzaná. De
nem a vonzalom miatt aggódott. Hanem a hiányérzet miatt, amely egész nap gyötörte, a
terepen is, a kocsiban is. Nézte, ahogy dolgozik a lány, ahogy sír, vágyakozni kezdett tőle.
Talán ez az egész hírtelen sóvárgás azért támadt, mert pont ma van. Jobb szerette volna, ha
nem így van, de Vito óvatos férfi. Egyszer már erőltetett egy kapcsolatot, és annak
katasztrofális vége lett. Még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Vito az anyósülés mögé
dobta a rózsákat, és átvette a cipőjét. Hazaviszi Sophie-t, aztán pár hét múlva visszajön, akkor
kiderül, még mindig vágyakozik-e utána. Ha igen, és a lány is így érez, akkor semmi sem
fogja visszatartani.
- Már azt hittem, eltévedtél - fogadta Sophie, amikor Vito végre letette a raktárban a két
bőröndöt. A lány az asztal fölé hajolt, és egy fogkefével sikálta az alkatrészt. - Ez eltarthat egy
darabig. Menj csak haza, Vito. Elvagyok.
Vito megrázta a fejét. Hiszen éppen azért jött el érte ,az iskolához, mert a lánynak nincs
kocsija. Bicajjal jár, mint mondta Katherine. Csak nem hagyja, hogy Sophie biciklivel menjen
haza éjnek évadján, miután egész napot dolgozott.
- Nem. Hazakísérlek. Ez a legkevesebb - tette hozzá, amikor a lány dacosan rámeredt. -
Nézd, nekem is van egy nővérem, és én is azt akarnám, hogy valaki hazakísérje. - Sophie zöld
szeme összeszűkült, dühös, szemrehányó pillantást vetett feléje, Vito inkább visszatért a jól
bevált módszerhez. - Fáradt vagyok. Ne vitatkozzunk. Kérlek.
Sophie megenyhült, kuncogott.
- Na, most pont úgy beszélsz, mint Katherine.
Vitának felrémlett, milyen dühösen beszélt egymással a két nő az este, aztán a mozdulat,
ahogy Katherine kisimította Sophie arcából a hajszálakat, és csak utána küldte vissza folytatni
a munkát. Nagyon erős közöttük a kapocs.
- Kicsi korod óta ismered...
- Anyám helyett anyám volt. A mai napig az - helyesbített halványan elmosolyodva. - Ő
az édesanyám.
A lány arca piszkos, a könnyek barázdákat szántottak az arcára. Haja kócos, tarkóján a
feszes kontyból pár kósza tincs kiszabadult. Vito legszívesebben kisimította volna a hajat az
arcából, ahogy Katherine is tette.
De ő más okból. Kezét mélyen belefúrta a zsebébe.
A magas és erős, zöld szemű, aranyló hajú Sophie Johannsen gyönyörű nő, éles eszű,
heves vérmérsékletű. És lágyszívű. Az utóbbi időben egyetlen nő sem érdekelte ennyire. Még
két hét, figyelmeztette magát. Várj még két hetet, Ciccotelli!
Ám gondolatban a két hetet máris lerövidítette egyre erőt kellett vennie magán, hogy
józanul gondolkodjon. Egyértelmű, hogy a hullazsák látványa erős érzelmi reakciót váltott ki

a lányból. Nem kell nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, Sophie már látott ilyet
korábban.
- Mikor halt meg az édesanyád - kérdezte, mire a lány keze megállt, állkapcsa
megfeszült.
- Nem halt meg - válaszolta rövid szünet után, majd folytatta a munkát.
Vito homlokára meglepett ráncok ültek.
- De... nem értem.
Sophie arcán keserű mosoly suhant át.
- Semmi gond. Én sem értem.
Nagyon udvariasan adta ezzel tudtára, hogy a maga dolgával kellene törődnie. Vito azon
tűnődött, hogyan juthatna közelebb a rejtély kulcsához, amikor Sophie váratlanul félbehagyta
a munkát, és nekiállt kigombolni a kabátját. Vito cikázó gondolatai elültek, azon kapta magát,
hogy levegőt sem véve bámulja a lányt, hogy lássa, vajon mi rejtőzött eddig a bő kabát alatt.
Nem csalódott. A kabát alól a lány minden domborulatát követő puha, kötött pulóver bukkant
elő. Olyan halkan fújta ki a levegőt, ahogy csak tudta. Sophie Johannsennek piszok sok
domborulata volt. A lány az ajtón egy kampóra akasztotta a kabátot, majd visszament a
munkaasztalhoz, vállkörzéseket végzett. Vito még mélyebbre dugta zsebében a kezét, nehogy
megérintse ezt a szépséget. Sophie felpillantott, mielőtt folytatta volna a munkát.
- Tudod, nyugodtan hazamehetsz. Elvagyok egyedül.
Vito ingerült lett, minden finom átmenet nélkül fecsattant.
- Hát akkor hol van az édesanyád, ha nem halt meg
Sophie keze ismét megállt, csak a fejét fordította Vito felé, tekintetében egyszerre
tükröződött higgadt derű és hitetlenkedés.
- Katherine-nek igaza volt. A zsaruk tényleg kíváncsiak. - Csupán ennyit mondott, s
olyan figyelemmel folytatta az egyik alkatrész tisztogatását, mintha agyműtétet hajtana rajta
végre.
Vitót idegesítette, hogy félresöpörték.
- Na Akkor hol van
Sophie figyelmeztetően rápillantott, türelmetlenül felsóhajtott.
- Nos, mesélj valamit arról az öcsédről, aki csak úgy falja a csokit. Őt biztosan
kedvelném.
Vito messzire ment, és ha agyonütik, akkor sem tudta volna megmondani, miért tette.
Általában nem szokott ilyen goromba lenni.
- Ami annyit tesz, hogy törődjem a magam dolgával -jegyezte meg bánatosan.
Sophie parányit elmosolyodott.
- Ti, nyomozók olyan okosak vagytok. - Egyik szemöldöke megemelkedett, ahogy
felnyitotta a második bőröndöt. - Szóval te az öcséddel megrögzött agglegények vagytok
- Te is elég kíváncsi vagy, csak sokkal finomabban csinálod - válaszolt. Sophie halk
kuncogása elárulta, hogy igaza van. Már olyan rég járta utoljára ezt a táncot, de még mindig
emlékezett a lépésekre. Sophie kijelöli a határokat, ami azt jelenti, az érdeklődés kölcsönös. -
Tino úgymond két munka között van éppen. Kreatív szakember volt egy puccos hirdetési
vállalatnál, de kezdtek olyan ügyfelek és projektek megjelenni, amelyeket erkölcsileg
helytelenített. Úgyhogy kilépett. Nem tudta fenntartani a bérlakást a belvárosban, úgyhogy...
- Úgyhogy kitártad előtte a házad ajtaját - suttogta Sophie. - Ez nagyon szép tőled, Vito.
A lány dicsérete lehiggasztotta, ingerültsége úgy szállt el, mintha soha nem is lett volna.
- Mégiscsak az öcsém. És a barátom. - És Vito számára ez mindig is épp elég indok volt.
Sophie egy pillanatig eltöprengett ezen, majd bólintott.
- Akkor az öcséd nagyon szerencsés ember.
Vito egy szót sem szólt, egészen fölmelegítette a szívét a bók, amelyet Sophie olyan
keresetlen őszinteséggel mondott ki, s hirtelen nagyon hosszúnak tűnt az az egy hét. Most már

túl erős volt a sóvárgás. Legszívesebben rohant volna, hogy megragadja mindazt, amire
annyira vágyott, nehogy elillanjon. Csak egy nap, Chick. Legalább aludj rá egyet. Ezt csak
meg tudja tenni.
Most azonban Vitonak meg kellett elégednie azzal, hogy figyeli a lányt munka közben.
Végre Sophie felállt és farmerjába törölte poros kezét.
- Készen vagyok.
Vito keze szinte bizsergett, annyira szerette volna megérinteni, de inkább bent tartotta a
zsebében, még csak a kabátot sem segítette föl a lányra.
- Akkor hozzuk a bicajodat!
Sophie szemöldöke kérdőn megemelkedett, ahogy észrevette Vito hangulatváltását. Ám
szemmel láthatóan Sophie tényleg nem olyan kíváncsi, mint a férfi.
- Az épület mögött parkolok.
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ÉJJEL 11.55
Sophie óvatos pillantást vetett Vito Ciccotellire, mialatt a bölcsészkar kapuját zárta, majd
elindult a parkoló felé, nyomában a férfival. Munka közben a nyomozó annyira bámulta, hogy
Sophie egyre idegesebb lett, a rendes körülmények között negyedórás tisztogatás kétszer
olyan sokáig tartott.
Úgy bámulta, ahogy egy hatalmas macska szokta a prédát, feszülten, éberen. Vajon
miért Mármint miért olyan feszülten. Azt tudta, ő miért préda. Már hozzászokott, hogy a
férfiak így néznek rá. Ha így néznek, szexet akarnak.
Időnként meg is kapták. De csak akkor, ha neki is szüksége volt rá.
Ami nem esett meg olyan gyakran, és főleg nem mostanában. Az utóbbi fél évben vagy
dolgozott, vagy ott ült Anna ágya szélén, és előtte... Nos, elég nehéz találni valakit, amikor az
ember lánya állandóan úton van, és amíg tartott az ásatás, sosem randevúzott senkivel. Vétett
volna a kimondatlan protokoll ellen, keresztbe vágta volna saját karrierjét. Ezzel tisztában
volt. Csak egyetlen ostoba, hibbant, idióta...
És még évekkel később is szóbeszéd tárgya. Könnyűvérű, kiéhezett... kétségbeesett.
Azóta csak a karrierjére összpontosított, igyekezett olyan messziről elkerülni a testi
kapcsolatot, amennyire csak tudta. De ő is ember volt. Olyan férfit kell keresnie, aki soha nem
találkozik a kollégáival, és ez időbe tellett. Élete legnagyobb részében magányos volt, átkozta
azt a szerencsétlen pillanatot, amikor elhitte egy sima beszédű férfi hazugságait, akiről azt
hitte, a lelki társa.
Tudta, hogy nem minden férfi disznó. Harry nagybácsi maga a becsületes, derék férfiak
mintapéldánya. Valahol mélyen legbelül azt kívánta, bárcsak Vito Ciccotelli is az lenne. Az
egyértelmű, hogy törődik az emberekkel, akár élők, akár holtak. Ezt tisztelte is benne.
Zsebre dugta a kulcsot, és felnézett Vitora. A férfi csak bámult bele az éjszakába,
gondolatban valahol máshol járt. Egymagában, gondolta Sophie. Ebben a percben nagyon
magányosnak tűnt.
Két magányos ember együtt akár kiutat is találhat. Legalábbis egy időre. Ez
megfontolandó.
- Jól vagy - kérdezte. - Olyan... komornak tűnsz.
- Ne haragudj... csak elkalandoztak a gondolataim. - Körbenézett. - Hozzuk a bicajt,
tegyük be a csomagtartóba, aztán hazaviszlek.
Sophie szemöldöke megemelkedett.
- Be akarod tenni a bicajomat a csomagtartóba Nem hinném... - Elindult, Vito utána,
hangosan fújtatva dühében.
Sophie megállt a bringája mellett, a lámpafényben jól látta, hogy Vito szeme egészen
elkerekedik meglepettségében.

- Ez a tied
- Igen. - Sophie leoldotta a bukósisakot az ülésről. - Miért
Sophie megnyugodva látta, hogy a férfi aggodalma elpárolog, szemében izgatott tűz
gyúl, ahogy lassan körbejárta a motorbiciklit.
- Katherine azt mondta, bicajjal jársz, és én azt hittem, kerékpárra gondol. Ez... -
áhítatosan végigsimította a motort - ez gyönyörű!
- Te is motorozol Aha. Egy Harley Buellóm van. Gyors és kecses.
- Ó! Versenyző...
Vito feltekintett és elmosolyodott.
- Frászt hozom az anyámra.
Vito jókedve ragadós volt, így hát visszamosolygott rá.
- Rossz kisfiú...
Vito még egyszer körbejárta a motort, megállt az első keréknél, így szembe került a
lánnyal.
- Még sosem láttam ezt a BMW-típust.
- Klasszikus, 1974-es. Akkor vettem, amikor Európában dolgoztam. Százra kevesebb
mint tíz másodperc alatt gyorsul. - Elnevette magát. - Istenem, csak úgy. repeszt.
Vito hirtelen elkomorult.
- Zsaru vagyok, Sophie. Ugye nem léped át a sebességhatárt!
A lány mosolya elillant. Nem tudta eldönteni, Vito komolyan beszél-e, ezért inkább
biztonságosabb vizekre evezett.
- Ó, úgy értettem, száz kilométer per órára. Az épphogy hatvan mérföld.
Vito még egy másodpercig morcosan nézett, aztán szája mosolyra húzódott.
- Jól kivágtad magad. Ezt megjegyzem.
Sophie kacagása reszketett kissé.
- Azt jól teszed, Vito. - Fejébe nyomta a sisakot, megtapogatta a zsebét, aztán összevonta
szemöldökét. - Ó, a francba! - Kétségbeesetten kotorászni kezdett a zsebeiben, mindent
kipakolt belőlük, csak azt nem, amit keresett. - Elvesztettem a kulcsokat.
- Az előbb tetted zsebre...
- Az az egyetem kulcsa volt. Azt egy másik kulcstartón hordom. Csak hetente egyszer
jövök ide. - Lehunyta a szemét. - Ha elvesztettem a kulcsom az ásatáson, úgy értem, a
tetthelyen...
Vito a lány vállára tette a kezét, gyengéden megszorította.
- Nyugodj meg, Sophie! Ha otthagytad a tetthelyen, akkor a legbiztonságosabb helyen
van. A terület minden egyes centiméterét, sűrűfésűvel átvizsgáljuk. Megtaláljuk.
Sophie mély levegőt vett.
- Ez mind szép, de nekem inkább most lenne rá szükségem. A motorkulcsom, a
lakáskulcsom... és az Albright kulcsa. A franc egye meg! Harmadik Ted őrjöngeni fog!
- Az Albright kulcsa
- A múzeumé, ahol dolgozom. Harmadik Ted pedig a főnököm. Nem jövünk ki valami
jól.
- És miért nem
- Úgy csinál, mintha ő lenne a Nagy Történész - magyarázta színpadiasan. - Arra
kényszerít, hogy tárlatot vezessek. - A homlokát ráncolta mérgében. - Be kell öltöznöm.
- És nem szeretsz beöltözni
- Én tényleg történész vagyok, a francba is. Nem csak úgy teszek, mintha. Legalábbis
eddig nem.
- Akkor miért fogadtad el az állást
Sophie nagyot sóhajtott, kétségbeesetten.

- Szükségem van a pénzre, hogy fizetni tudjam a szeretetotthont a nagyinak, és Első Ted
igazi archeológus-legenda.
- Első Ted a mostani főnököd nagyapja
- Aha. A kiállításunknak kilencven százaléka az ő gyűjteményéből származik. -
Megvonta a vállát. - Azt hittem, jót tesz a karrieremnek az Albright Alapítványnál dolgozni.
Most már inkább úgy tekintem, csak elütöm vele az időt, míg nem találok valami jobbat - mosolygott
bánatosan. - Nincs túl sok középkori kastély Phillyben. A büszkeségem pedig nem
engedi, hogy hamburgereket sütögessek a McDonald'sban.
- Szóval, mikor érezted utoljára, hogy a kulcsok a zsebedben vannak - kérdezte
csöndesen.
Sophie lehunyta a szemét, lelki szemeivel látta, hogy megfogja a kulcscsomót. Amikor
felpillantott, azon kapta Vitót, hogy már megint olyan áthatóan bámulja,
- Ez jó. Eltereli a figyelmemet, hogy ne pánikoljak, és tisztán tudjak gondolkodni.
Utoljára akkor volt a kulcs a kezemben, amikor először beszálltam a furgonba. Az zörgött,
amikor a kerti virágdíszekhez verődött. Lehet, hogy kiesett a zsebemből a kocsidban.
Vito elővette a saját kulcsait, lemosolygott Sophie-ra, akinek ettől majd kiugrott a szíve a
helyéről.
- Keressük meg!
Sophie szája kiszáradt, az összes idegszála megfeszült, tudta, ha nem vigyáz, akkor
megadja Vitónak pontosan azt, amit akar. Mert ebben a pillanatban mindennél nagyobb
szüksége volt rá neki magának is. Hosszú idő óta először akarta is. Elvette Vitótól a
kulcsokat, hátralépett, szüksége volt köztük a fizikai távolságra.
- Majd én visszamegyek. Te csak maradj itt, vigyázz a bicajomra!
Elkocogott az épület mellett, el a mókás majomszobor előtt a furgon felé. Végigtapogatta
az anyósülést, padlót, de a kulcsot nem találta. Eszébe jutott, milyen hepehupás volt a
sírokhoz vezető bekötőút, benyúlt az ülés alá, hátha a kulcs oda esett be. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, mert megtalálta. Valamin fennakadt.
Megpróbált hátulról az ülés alá nyúlni, felszisszent, mert a tenyerébe tüskék szúródtak.
Előhúzta a hervadt rózsacsokrot, összevonta a szemöldökét. Egyértelmű, hogy valakinek
személyesen szólt, mert a virágfejek közé egy fehér kártya volt helyezve. Hiába fordította el
fejét, agya már elolvasta a kézzel írt szavakat.
A. - örökké szeretni foglak. V.
A rózsák akár Vito édesanyjáé is lehetnek, gondolta de a férfiak nem mondanak olyat a
mamának, hogy örökké szeretni foglak - így nem. Legalábbis egy olyan ember nem, akivel ő
szívesen megismerkedne.
Tehát foglalt. Elég egyértelmű. Ám a csalás a szíve közepéig hatolt. Vito egész nap őt
bámulta és... És akkor mi van, Sophie A férfi azt mondta, nem várja őt otthon senki. De ez
nem feltétlenül célzás akart lenni. Szedd össze magad! Azt hallottad, amit hallani akartál,
mert szomorú voltál, kiéhezett. Kétségbeesett. Legszívesebben befogta volna a fülét, de a
szavak ott visszhangoztak a fülében. Minden erejét összeszedte, hogy józanul tudjon
gondolkodni. Vito kedves volt velem. És mindent összevetve, több nem is történt. Nem viselkedett
erőszakosan. Végig igazi úriember volt. Hát persze hogy foglalt. Az összes rendes
pasi foglalt.
Amikor visszaért, Vitót a motoron ülve találta gondolataiba mélyedve. Összerezzent,
amikor Sophie odaért hozzá.
- Megtaláltad
Sophie magasba tartotta a kulcskarikát, és odadobta Vitónak a sajátját.
- Az ülés alatt.
- Rendben. - Lemászott a nyeregből. - Sophie, én... köszönöm. Nagyon sokat segítettél
ma. Bárcsak meg tudnánk fizetni a ránk szánt időt. Viszont ígértem neked egy pizzát. -

Szemöldöke magasba szökött. - Tudok egy helyet, amely ilyenkor is nyitva van, ha szeretnél
enni valamit.
Sophie nagyot nyelt. Foglalt. Mégis kívánja... Miféle nőszemély vagyok én Mosolyt
erőltetett az arcára.
- Ha az őrs tényleg meg akar fizetni, akkor adjon egy szerencsekártyát, hogy szabadon
elhagyhatom a börtönt, ha legközelebb gyorshajtásért lemeszel.
Vito a szemöldökét ráncolta.
- Nem az őrs hívna meg egy pizzára, hanem én - felsóhajtott. - Szeretnélek meghívni
vacsorázni.
Sophie becsatolta álla alatt a sisakot, szíve majd megszakadt. Légy szíves ne hívj randira.
Légy szíves, maradj az a kedves srác, akinek hinni akarlak.
- Úgy érted... ra-randira - Istenem, most már dadogok is.
Vito komolyan biccentett.
- Igen. Randira. - Előrébb lépett, ujja közé fogta a lány állát, gyöngéden fölemelte, hogy
tekintetük találkozzon. - Már nagyon rég nem találkoztam hozzád fogható lánnyal. Nem
szeretnék most csak úgy elsétálni.
Sophie lebénult, nem mert levegőt sem venni, csak nézett bele azokba a sötét szemekbe,
kétségbeesetten elakarta hinni ezeket a szavakat, kétségbeesetten vágyott arra, amiről jól
tudta, hogy sosem kaphatja meg. Vito hüvelykujja végigsimított Sophie alsó ajkán, a lány
beleborzongott.
- Na, mit szólsz - suttogta Vito, hangja gyöngéd volt, megnyugtató. - Hazakísérnélek,
hogy lássam, biztonságban megérkezel-e. Útközben megvesszük a pizzát. Utána még
beszélgethetünk egy kicsit.
Egy leheletnyit közelebb hajolt, Sophie tudta, mindjárt megcsókolja. Azt is tudta, ez
lenne élete egyik legelsöprőbb érzése.
- Szóval mit szólsz hozzá - suttogta megint, Sophie látta a férfi testéből áradó
forróságot.
Igen, igen. A szavak már ott voltak a nyelve hegyén. az agya azonban hirtelen
közbevágott, visszajátszotta Alan Brewster hangját, aki szinte pontosan ugyanezeket a
szavakat mondta. A hirtelen támadt józanság fejbe vágta, hátratántorodott, pedig Vito épp
akkor csókolta volna meg.
- Nem. - Nehezen lélegzett, addig hátrált, míg combja neki nem ütközött a motorjának.
Felpattant rá, csak úgy fortyogott a dühtől, de maga sem tudta volna megmondani, Vitóra
dühös-e jobban azért, mert megpróbálta, vagy magára azért, mert majdnem hagyta, hogy még
egy férfi ágymelegítőt csináljon belőle.
- Köszi, de nem. És most, ha megbocsátasz...
Vito szó nélkül odébb lépett, Sophie rátaposott a pedálra, a motor mind a száztíz lóereje
életre kelt. Mielőtt kifordult volna az utcára, Sophie belenézett a visszapillantó tükörbe, látta,
hogy Vito meg sem mozdult. Csak állt, mint egy szobor, nézte, hogyan távolodik.

ÖTÖDIK FEJEZET

JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ÉJJEL 11.55
A mobiltelefon csörgése ébresztette föl mély álmából. Felmordult, megmarkolta a
készüléket, és rápillantotta hívásjelzőre. Harrington. Öntelt kis hólyag, már rég el kellett volna
tűnnie a színről.
- Mi az
- Harrington vagyok.
Fölült.
- Tudom. Mi a francnak csörögsz rám az éjszaka kellős közepén
- Még éjfél sincs. Általában egész éjjel dolgozol, Lewis.
Ez az esetek többségében igaz is volt, de esze ágában sincs igazat adni Harringtonnak.
Csak megvetést érzett a férfi meg a napsütötte világnézete iránt. Legszívesebben megfojtotta
volna a rohadékot, éppúgy, ahogy Claire Reynoldsszal tette. Mindig ezt érezte, valahányszor
meghallotta Harrington vinnyogó hangját.
Harrington minden adandó alkalommal megpróbált akadályokat gördíteni a művészete
elé, kezdve azzal, hogy ellenezte a Claire meghal animációt egy évvel ezelőtt. Túl baljós, túl
erőszakos. Túl élethű. De Van Zandt értett az üzlethez, tudta, mi kell az embereknek. A
clothilde-os, fojtogatós jelenetet bent hagyták a Behind Enemy Linesban, annak ellenére,
hogy Harrington végig szarakodott, és tiltakozott ellene. De Harrington már nem sokáig fog
szarakodni és tiltakozni.
Van Zandt rendszeresen kitessékelte Harríngtont az ajtón, de az az idióta észre sem vette.
- Az isten verjen meg, Harrington! Épp álmodtam. - Gregory Sandersről. A következő
áldozatról. - Egyszerűen csak mondd meg, mi olyan fontos, mert szeretném folytatni az álmot.
Hosszú csönd következett.
- Halló! Ott vagy, ember Istenre esküszöm, ha a nagy semmi miatt ébresztettél föl...
- Itt vagyok - válaszolt Harrington. - Jager azt kéri, hogy húzz bele a harci jelenetbe, mert
kell neki.
Szóval Van Zandt végre megmondta Harringtonnak, hogy nincs rá többé szükség. Épp
ideje volt.
- Keddre kéri - tette hozzá Harrington. - Reggel kilencre.
Az elégtétel édes érzése azonnal elpárolgott.
- Keddre Milyen füvet szív az öreg
- Jager komolyan beszél. - És Harrington is. Mintha minden szót úgy kellene
harapófogóval kihúzni belőle. - Azt mondja, már egy hónapot késtél vele.
- Egy zsenit nem lehet siettetni.
Újabb szünet következett, szinte hallani vélte, hogy Harrington a fogát csikorgatja.
Mindig nagy örömét lelte benne, ha rángathatta a férfi idegeit.
- Be akarja mutatni az Inkvizítor harci jelenetét és a bónuszjelenetet is a Pinnacle-ön. -
Hosszabb, súlyosabb csönd. - Standot kaptunk.
- A Pinnacle-ön - Ha valaki standot kap, az presztízst jelent a játékiparban. Megbecsülést
jelent. Gyakorlatban pedig országos terjesztést, ami annyit tesz, hogy már egymillió
felhasználójuk van. Meglepetésében elkerekedett a szeme. Ez persze mindent megváltoztat. A
Pinnacle nem várhat. Ez már igazi határidő.
- De ha átversz, Harrington...
- Ez az igazság. - A férfi szinte mérgesnek tűnt. -Jager ma este kapta a meghívást.
Megkért, hogy mondjam meg neked, keddre kellenek a kész jelenetek.
Megcsinálja, pedig éppen csak belekezdett a harci jelenetbe. Egészen eddig a
várbörtönös jelenettel volt elfoglalva.

- Akkor hát megmondtad. Most hadd menjek vissza aludni.
- Akkor megcsinálod Jagernak a harci jelenetet - erősködött Harrington.
- Ez csak rám és Van Zandtra tartozik. De megmondhatod neki, hogy kedden bemegyek -
tette hozzá a lehető legleereszkedőbb hangon, aztán letette a telefont. Harrington meg is
érdemli, hogy kirúgják. Képtelen a haladásra, lejárt lemez.
Kiverte a fejéből Harríngtont, s kibújt az ágyból. A lábcsonkra síkosítót kent, fölkapta a
művégtagot, és fölhelyezte, olyan természetességgel, amit csak sok év gyakorlata hozhat. A
VZ-vel való találkozás teljesen felforgatja a menetrendet. Kedden át kell majd tennie Greg
Sanderst reggelről délutánra, de a következő sikoly még így is meglesz kedd éjfélre. Leült a
számítógépe elé, megírta az e-mailt Gregory Sandersnek, hogy későbbre csúszott az időpont,
majd aláírta: Szívélyes üdvözlettel, E. Munch.
Tudta, hogy nem teheti próbára Van Zandt türelmét, ha a harci jelenetről van szó, most,
hogy a Pinnacle is bekerült a képbe. Van Zandt fölismerte benne a zsenit, de még ő is
föláldozná a művészetet egy idejében elkészített animációs jelenetért, amelynek a Pinnacle-re
kész kell lennie. Valamit mutatnia kell kedden VZ-nek, az sem baj, ha csak félig van készen.
VZ elégedett lesz, mert „Frasier Lewis" félkész alkotásai is fényévekre vannak Harrington
bármelyik munkájától.
Átgondolta a jelenetet, amelyben Warren Keyes a kardot forgatja, és a másik felvételt,
amelyben Bill Melville a láncos buzogánnyal hadonászik. Bill hiába dicsekedett
harcművészeti tudományával, képtelen volt elkapni a buzogány ritmusát, és a végén neki magának
kellett bemutatnia, hogyan kell vele bánni. Úgy találta, merőben más érzés a
buzogánnyal Bill emberi koponyájára csapni, mint a disznókéra, amelyeken gyakorolt. A
disznók akkor már rég döglöttek voltak, de Bill... Mosolyogva vette elő a katonás rendben
sorakozó gyűjteményből ezt a felvételt. Bill koponyájának a tetejét azonnal lecsapta. Ez aztán
igazi „szórakoztatóipari vállalkozás lesz".
Muszáj lesz valamit ennie, a telefonját kikapcsolnia, az internetet letiltania, hogy semmi
ne zavarja, aztán nekiáll a harci jelenetnek. VZ boldog lesz, és a szemében Harrington nem
lesz más, mint egy kétbites kókler, aki mindig is volt.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ÉJJEL 12.35
Vito hullafáradtan, éhesen, Sophie parkolóbeli reakciójától teljesen összezavarva lépett be
lakása ajtaján, és azonnal háborús övezetben találta magát. Egy másodpercig csak állt, nézte,
ahogy a papírgalacsinok, ágyúgolyóként záporoznak a nappaliban. Egy igen drága váza
veszélyesen közel állt az asztal széléhez, arrébb lökték, amikor áthelyezték a kanapét. Ennél
többet nem is kellett látnia ahhoz, hogy tudja, megszállták az otthonát.
Ekkor az egyik galacsin pontosan a homloka közepén találta el, meglepetésében
összerezzent. Fölkapta a bűnjelet, homlokát ráncolta, amikor meglátta, hogy a
horgászfelszereléséből az egyik úszója is odabent van. Úgy tűnik, a srácok feltuningolták egy
kicsit a muníciójukat.
- Skacok! - A galacsinok továbbra is keresztül-kasul röpködtek a szobában. - Connor!
Dante! Tűzszünet, adjátok meg magatokat! Most.
- Ó, ne! - A hang a konyhából jött, nemsokára fölbukkant Connor, Vito tizenegy éves
unokaöccse, aki egyszerre tűnt mérgesnek és egy csöppet megszeppentnek is. - Hazajöttél!
- Mint minden este - jegyezte meg Vito szárazon. Összerezzent, amikor egy kék
flanelgombolyag vágódott a lábához. - Vigyázz! - Lehajolt, és lefejtette térdéről az ötéves
Pierce karját, s csodálkozva fölemelte a kisfiút.
- Mi ez az arcodon, Pierce
- Csokimáz - jelentette Píerce büszkén. Vito elnevette magát, kimerültségének jó része
elpárolgott. Ölbe kapta a kisfiút, és jó erősen megszorította.

Connor a fejét csóválta.
- Mondtam neki, hogy ne falja be, de tudod, milyenek a gyerekek.
Vito bólintott.
- Aha, tudom, milyenek a gyerekek. A te állad is csokis, Connor.
Connor elvörösödött.
- Sütit sütöttünk.
- És hagytatok nekem is
Pierce grimaszt vágott.
- Nem sokat.
- Hát ez nagy kár, mert olyan éhes vagyok, hogy egy egész tehenet föl tudnék falni. -
Vito Pierce-re sandított. - Vagy egy kisfiút. Nagyon fincsi lehetsz.
Píerce kuncogott, ismerte ezt a játékot.
- Ó, én nagyon sovány vagyok, de Dante elég kövér.
Dante feje bukkant elő a kanapé mögött, megfeszítette a karját.
- Nem kövér, hanem izmos.
- Szerintem pedig szalonnás - jegyezte meg félhangosan Vito, mire Pierce megint
kuncogni kezdett. - Dante, ma estére vége a csatározásnak. Most már tényleg le kell
feküdnötök.
- De miért - nyávogta. - Pedig olyan jót játszottunk. - Kilenc éve ellenére elég nagyra
nőtt, szinte akkora, mint Connor. Átbucskázott a kanapé támláján, Vito előrekapott, mert a
mozdulattól billegni kezdett a váza. Dante legurult a kanapéról, úgy kapta el a vázát, mint egy
futball-labdát.
- Ciccotelli véd! - kiáltotta. - A közönség pedig éljenez.
- A közönség szépen elmegy lefeküdni - közölte Vito. - És örüljetek, hogy nem kaptok
büntetőt.
Dante vigyorogva tolta vissza a vázát az asztal közepére, látszott, hogy ő is pont erre
gondolt.
- Lazíts, Vito bácsi! - dorgálta Vitót. - Mindig olyan leszült vagy.
Pierce megszagolta.
- És olyan büdös. Mint a kutyánk, amikor belefekszik valami döglött állatba. Ilyenkor
anyu mindig ránk parancsol, hogy odakint fürdessük le.
Vito lelki szemei előtt megjelentek a holttestek, igyekezett a képeket elhessegetni.
- Én is megfürdöm. De idebent. Kint hideg van. És különben is, mit kerestek itt
- Apu bevitte anyut a kórházba - válaszolt Connor hirtelen elkomorulva. - Tino hozott át
minket. Hoztunk hálózsákot is.
- De... - Vito észrevette Connor figyelmeztető tekintetét, ahogy két öccsére pillantott, így
visszanyelte a kérdést. - Nincs holnap iskola
- Nincs. Holnap van Martin Luther King napja - közölte Pierce. - Tino bácsi azt mondta,
egész éjjel fennmaradhatunk,
- Hát, szerintem meg nem. - Vito összeborzolta a kisfiú fekete haját. - Nekem holnap
reggel nagyon korán kell kelnem, aludnom is kell valamikor. Tehát nektek is.
- Különben is - vetette közbe Connor -, Tino nem azt mondta, hogy egész éjjel. Azt
mondta, éjfélig.
- Ami már elmúlt - tette hozzá Vito. - Menjetek fogat mosni, és terítsétek ki a
hálózsákokat a nappaliban. Holnap pedig összeszeditek a lövedékeket, az úszókat pedig
visszateszitek a dobozukba. Rendben
Dante vigyorgott.
- Rendben, pedig ezek az úszók nagyon tudnak ám repülni.
Vito a még mindig lüktető halántékát dörzsölte.
- Aha, tudom. Hol van Tino

- Odalent. Próbálja Gust elaltatni - válaszolt Connor Pierce-et a fürdőszoba felé
taszigálva. - A járókát a nappaliban állította fel. És Dominic is odalent van, a matekdolgozatra
készül. Domi Tino kanapéján akar aludni, hogy Gus ne legyen egyedül.
Dominic Dino legnagyobb és legfelelősségteljesebb fia. Legalábbis sokkal
felelősségteljesebb, mint Vito volt ennyi idősen.
- Lezuhanyozom, és mire kijövök a fürdőszobából, a hálózsákokban három horkoló
gombócot akarok találni, rendben
- Csöndesek leszünk - mondta Dante lecsüggesztett fejjel, mint egy igazi mártír. -
Megígérjük.
Vito tudta, hogy igyekezni fognak, de már épp elégszer vigyázott bátyja csemetéire, hogy
tudja, a jó szándék igen rövid életű lesz. Válla megfeszült, a levegőbe szippantott. Tényleg
nagyon büdös. Azonnal le kell zuhanyoznia, különben a bűz miatt egész éjjel képtelen lesz
elaludni.
És hiába nem kell már aludnia egyet arra a tervére, hogy Sophie Johannsent meghívja
vacsorára, azért szüksége van az alvásra. Kevesebb mint hét óra múlva, megint ott kell állnia
a négyszer négyes sírmátrix mellett.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ÉJJEL 12.45
Sophie kinyitotta Harry nagybácsi házának ajtaját, belépett, majd csöndesen becsukta maga
mögött az ajtót. A nappaliban ment a tévé, le volt halkítva, nem is számított másra.
- A forró csoki ott vár a tűzhelyen, Sophie.
A lány mosolyogva leült a karosszék karfájára, lehajolt, és puszit nyomott Harry
kopaszodó fejére.
- Ezt hogy csinálod Nem szóltam, hogy jövök.
Nem is tervezte, hogy átjön. Zuhanyozni akart, enni és bezuhanni az ágyba. De Anna
háza olyan néma, és ott vannak a régi és új kísértetek, nem bírná elviselni egyedül.
- Akár azt is mondhatnám, hogy jóstehetség vagyok - válaszolt Harry, szemét le sem
véve a villódzó tévéképernyőről. - De az igazság az, hogy már akkor hallom a bicajodat,
amikor ráfordulsz a Mulberryre.
Sophie csak pislogott.
- Esküdni mernék, hogy Miss Sparks bepanaszolt már.
- Be bizony. De szerintem belehalna, ha nem panaszkodhatna, ezért fogd fel úgy, hogy
felebaráti kötelességed megmenteni.
Sophie halkan fölnevetett.
- Ez tetszik, Harry bácsi.
Az öreg kuncogott, majd felpillantott összevont szemöldöke alól.
- Csak nem parfümözted be magad
- A nagyié. Nagyon sok, ugye - kérdezte, mire az öreg biccentett.
- Nem beszélve arról, hogy most olyan a szagod,, mint egy nyolcvanévesnek. De miért
borítottad magadra Anna parfümjét
- Maradjunk abban, hogy közel kerültem valami büdöshöz. A szaga egészen beleivódott
a hajamba, hiába mostam meg négyszer is. Egészen kétségbeestem. - Megvonta a vállát. -
Bocs. De hidd el, ez még mindig jobb.
Harry belemarkolt a lány tarkóján a hajába.
- Sophie, a hajad még mindig csuromvíz. Meg is betegedhetsz miatta.
A lány rávillantotta a fogsorát.
- Nekem van olyan illatom, mint a nagyinak, mégis te beszélsz úgy, mint ő.
Az öreg sértődött képet vágott. Aztán elnevette magát.

- Igazad van. Tényleg úgy beszélek. Szóval miért tetted meg ezt a hosszú utat idáig
csuromvizes hajjal, Sophie Nem bírtál elaludni
- Nem. Abban reménykedtem, hogy ébren talállak.
- Engem és Bette Davist. Utazás a múltból. Piszok jó film. Manapság már...
- Nem csinálnak ilyen jó filmeket - fejezte be a már vagy százszor hallott mondatot nagy
élvezettel. Sophie már kicsi korában megtanulta, hogy nagybátyja krónikus álmatlanságban
szenved, aki csak akkor tud elszenderedni a karosszékben, ha közben a tévében régi filmek
duruzsolnak. Hatalmas biztonságérzetet adott, hogy tudhatta, ha bármikor szüksége van rá, az
öreget minden éjjel itt találja a székben készen arra, hogy meghallgassa, és tanácsokkal lássa
el. Vagy csak egyszerűen ott legyen vele.
ÉS ott is volt. Mindig.
- Amikor legelőször lejöttem és megláttalak, épp Bette Davist nézted. A Jezebelben.
Piszok jó film - viccelődött, de a férfi elkomorodott.
- Emlékszem - szólt csöndesen. - Négyéves voltál, és rosszat álmodtál. Olyan aranyos
voltál, ahogy ott álltál a lépcsőn a kezeslábas pizsamában.
Sophie élénken emlékezett az álomra, arra is, milyen rémület fogta el, amikor idegen
ágyban ébredt. Egészen addig minden egyes ágy idegen volt a számára. Harry, a nagyi és
Katherine mindezt megváltoztatták. Nagyon sokat köszönhet nekik. - Imádtam azt a pizsit. -
Paula nevű unokatestvére hordta korábban, előtte pedig Nina. A lábfejet többször megvarrták
már, a flanel már a századik mosáson is túl volt, de Sophie előtte még csak hasonló luxussal
sem dicsekedhetett. - Olyan puha volt, és finom meleg.
Harry szeme egy pillanatra összeszűkült, álla megfeszült, Sophie tudta, nagybátyjának
eszébe jutott az a foszladozó pamutpizsama, amelyik akkor volt rajta, amikor olyan
szívtelenül odadobták a lányt háza küszöbére. Éppen olyan hideg éjszaka volt, mint a mai.
Harry iszonyú dühös lett. Évekkel később Sophie megértette, hogy dühe csakis az anyának
szólt.
- Először észre sem vettem, hogy sírsz. Amíg meg nem láttam az arcodat.
Sophie sosem felejtette el azt az éjszakát, amikor először jött le a lépcsőn. Remegett a
rémálom okozta félelemtől, de attól még jobban félt, hogy esetleg zajt csap.
- Úgy féltem, nehogy valakit fölébresszek. - Azt tanulta, hogy anyját éjjel sose zavarja. -
Féltem, hogy megharagszol és elzavarsz. - Hüvelykujjával elsimította Harry homlokán a
ráncot. - De nem zavartál el. Fölemeltél, az öledbe ültettél, és csak néztük a Jezebelt. -És
abban a pillanatban Sophie végre rátalált élete első, biztonságot jelentő otthonára.
- És mire ez a nagy visszaemlékezés, Sophie Mi történt
- Hol is kezdjem
- Egész nap Katherine-nek segítettem. Nem mondhatom el a részleteket, de a
„szakértelmemre" volt szükség. - Ujjaival a levegőbe rajzolta az idézőjelet.
- Szóval holttestet láttál. - Harry hangja megkeményedett. - Ezért a parfüm... Nagyon
felelőtlen volt Katherine-től. Nem csoda, ha nem tudsz elaludni.
- Már nagylány vagyok, Harry bácsi. Meg tudok birkózni egy holttest látványával. És
különben is, Katherine nem tudta, hogy látni fogom. Nagyon rosszul érezte magát miatta. -
Megfordult, és belenézett Harry szemébe majd mély levegőt véve folytatta: - És sokkal
rosszabbul érezte magát akkor, amikor megláttam, hogy behúzza a cipzárt a hullazsákon.
Harry magába roskadt, szemébe mély fájdalom ült.
- Ó, kedvesem. Nagyon sajnálom.
Sophie mosolyt erőltetett az arcára. Nincs semmi baj. Csak éppen nem tudtam
megmaradni abban a házban éjszakára.
- Akkor maradj nálunk, a régi szobádban. Holnap elmegyek itthonról, majd készítek
gofrit.
Úgy beszélt, mintha maga is gyerek lenne. Ez alkalommal Sophie mosolya valódi volt.

- Nagy a kísértés, Harry bácsi, de reggel korán el kell mennem. Vissza kell mennem a
nagyihoz, hogy kiengedjem a kutyákat, aztán egész nap a múzeumban kell gürcölnöm. De mit
szólnál egy vacsorához
- Nem egy ilyen vénemberrel kellene vacsoráznod. Randevúznod kellene, Sophie. Már
fél éve itthon vagy. Nem találtál senkit, aki tetszik
Vito Ciccotelli sármos arca jelent meg előtte. Elkomorult. Ő tetszett neki, a fene vinné el.
És ami rosszabb, tisztelte is. Sőt, volt ennél is rosszabb, kívánta is, hiába tudta, hogy nem
kaphatja meg. Most ez a gondolat majdnem olyan rossz szájízt hagyott maga után, mint kint, a
földön talált holttestek.
- Nem. Akárkivel találkozom, az mind házas, már foglalt, vagy egy patkány. - Szeme
összeszűkült. - És néha úgy viselkednek, mintha tisztességesek lennének, és még a szárított
marhanyelvet is megosztod velük.
Harry riadtan nézett rá.
- Kérlek, mondd azt, hogy a szárított marhanyelv nem valami új szleng arra, hogy szex!
Sophie zavartan bámult rá, aztán kitört belőle a nevetés, majd leesett a karfáról. Hirtelen
a szájára tapasztotta a kezét, nehogy fölébressze Freya nénit.
- Nem, Harry bácsi. Amennyire én tudom, a szárított marhanyelv még mindig szárított
marhanyelv.
- Te vagy a nyelvész. Te tudod.
Sophie fölállt.
- Akkor vacsorázunk Meghívlak Louhoz.
- Louhoz - Ajkát lebiggyesztve mérlegelt. - Sajtos-fasírtos szendvicsre
- Nem, száraz kenyérre... - Sophie a szemét forgatta. - Naná, hogy sajtos-fasírtos
szendvicsre.
Hány szeme fölragyogott.
- Sajtszósszal
Sophie homlokon csókolta.
- Mint mindig. Hétkor találkozunk. El ne késs!
Már félig fölment a lépcsőn régi szobája felé, amikor meghallotta, hogy recseg a szék.
- Sophie! - Megfordult, ott állt lent Harry, és szomorúan nézett föl rá. - Nem minden férfi
patkány. Majd találsz valakit, akit tisztelni tudsz. A legjobbat érdemled.
Sophie torka elszorult, nagy nehezen nyelt egyet.
- Már elkéstem, Harry bácsi. Freya néni már megszerezte a legjobbat. Nekünk meg be
kell érnünk azzal, ami megmaradt. Viszlát holnap.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ÉJJEL 12.55
Tino már a konyhaasztalnál ült, amikor Vito visszatért a nyomozásból. Öccse egy nagy
adag paradicsomszószos tésztával megrakott tálra mutatott.
- Megmelegítettem a mikrobán.
Vito sóhajtva huppant le a székre.
- Köszi. Esélyem sem volt enni.
Tino aggódva hunyorgott felé.
- Kimentél a temetőbe
Nicken kívül egyedül Tino tudta, miért más ez a nap, mint a többi, és Andrea hogyan halt
meg. Nick azért tudta, mert ő is ott volt. Tino pedig azért, mert egy éve ugyan ezen a napon
Vito túl sokat ivott, és kiöntötte neki a szívét. De a titok éppolyan biztonságban volt Tinonál,
mint Nicknél.
- Aha, de nem abba a temetőbe, amire te gondolsz.

A mai fényévekre volt attól a rendezett kis temetőtől, ahol két évvel ezelőtt Andreát
eltemette a nő kisöccse mellé. Tino szemöldöke felszökött.
- Mi Csak nem sírokat találtatok
Vito hátrafordult, alszanak-e már a fiúk odaát a nappaliban.
- Csitt.
Tino elhúzta a száját.
- Bocs. Nagyon csúnya eset
- Aha. - Szó nélkül elpusztított két adagot, majd újra szedett a tésztából.
Tino kicsit meglepetten bámulta.
- Ember, mikor ettél te utoljára
- Reggel. - Egy kép villant föl előtte: a könnyáztatta arcú Sophie Johannsen, aki
csokoládés itallal, szárított marhanyelvvel és csokis piskótával kínálta. - Vagyis nem. Úgy egy
órája ettem egy kis szárított marhanyelvet.
Tino elnevette magát.
- Szárított marhanyelvet Te A nagy finnyás
- Éhes voltam. - És mivel Sophie kínálta, sokkal ízletesebbnek találta, mint gondolta.
Egész hazáig a lányon töprengett, de most sokkal fontosabb dolgok nyomasztották. Suttogva
folytatta: - Megpróbáltam fölhívni Dinót, de a mobilja azonnal hangpostára kapcsolt. Mi
történt
Tino előrehajolt.
- Dino úgy hat felé fölhívott - suttogta. - Molly zsibbadni kezdett, és egyszer csak
összeesett. Valószínűleg enyhe agyvérzés.
Vito meghökkent.
- De hiszen csak harminchét éves.
- Tudom. - Tino még közelebb hajolt. - Dino átküldte Dominicot a szomszédhoz a
kicsikkel, hogy ne lássák amikor az anyjukat elviszi a mentő, aztán fölhívott minket, hogy
hozzuk el a gyerekeket. Rettenetesen meg voltak ijedve. Átmentem értük.
Vito félrelökte a tányérját, elment az étvágya.
- És hogy van Molly
- Apa két órája betelefonált. Stabilizálták.
- És apa - Michael Ciccotellinek gyenge volt már a szíve. Az ilyen izgalom csak árt
neki.
- Teljesen odavolt az örömtől, hogy Molly már jobban van, anya úgy csitította, hogy
nyugodjon már le. - Tino végigmérte a bátyját. - Szóval nem tudtál elmenni a temetőbe...
- Nem. De rendben vagyok. Nem úgy, mint tavaly -tette hozzá Vito. - Jól vagyok.
Tényleg.
- Szóval egész héten azért járkáltál föl és alá a szobádban minden áldott éjjel, mert jól
voltál. - Egyik szemöldöke magasba szökött, amikor Vito épp tiltakozni kezdett volna. - A
hálószobád pont fölöttem van, ember. Minden egyes reccsenést hallok.
- Akkor azt hiszem, kvittek vagyunk. Én pedig minden „ó, Tino"-t hallok.
Tino mintha zavarba jött volna.
- Már hetek óta nem vittem asszonyt az ágyba, és nagyon úgy tűnik, hogy egy darabig
nem is fogok. De nem gond. Be kellett fejeznem egy képet rendelésre. Hála a
nyughatatlanságodnak, sikerült Mrs. Sorrell portréját határidő előtt befejeznem. -
Megrezegtette a szemöldökét. - Tudod, melyik képre gondolok...
- Tudom - mondta Vito szárazon. A nő fölkérte Tinot, hogy fessen egy képet valami
budoárfotóról, ez lesz a férje ajándéka. - Neki van olyan jó... - Mozgolódás hallatszott a
nappaliból. - .. .pulcsija - fejezte be gyorsan, mire Tino elvigyorodott.
- Hé, még szerencse, hogy kész lettem, mielőtt a srácok átjöttek. Ez a kép határozottan...
korhatáros. Mr. Sorrell szerencsés fickó.

Vito a fejét csóválta, leginkább azért, hogy kiverje onnan a feszes pulóvert viselő Sophie
Johannsen minduntalan előretolakodó képét.
- Tino, nemsokára nagy bajba keveredsz, ha továbbra is huncut képeket festesz más
férfiak feleségéről.
Tino elnevette magát.
- Danténak igaza van, tényleg mindig olyan feszült vagy. Mrs. Sorrellnek van ám egy
húga is.
Vito megint a fejét csóválta.
- Kösz, nem érdekel.
Tino azonnal elkomolyodott.
- Már két év eltelt Andrea halála óta - mondta csöndesen.
Vito úgy érezte, az Andrea halála óta kifejezés túlságosan finomkodó, de most egy csepp
erőt sem érzett magában a vitatkozáshoz.
- Tudom, mennyi idő telt el. Percre pontosan.
Tino sokáig nem szólt semmit.
- Akkor azt is tudod, hogy már eleget szenvedtél miatta.
Vito ránézett.
- És mennyi az elég, Tino
- Gyászolni Nem tudom. De hogy még mindig magadat hibáztatod... Arra még öt perc is
sok. Engedd el végre, Vito. Már megtörtént. Baleset volt. De addig nem fogod ezt elfogadni,
míg kész nem vagy rá. Csak remélni tudom, hogy hamarosan kész leszel, különben magányos
farkasként végzed.
Vito erre nem tudott semmit sem mondani, így hát Tino fölállt, és kivett a hűtőből egy
tányért.
- Félretettem neked egy szeletet a srácok tortájából. Én felügyeltem a sütési műveletet,
úgyhogy ehető lett.
Vito homlokát ráncolva bámulta a tányért.
- Szinte csak bevonómáz. És hol a torta
Tino somolygott.
- Nem sok tészta jutott el a sütőformáig. – Megvonta a vállát. - Amikor átjöttek, halálra
voltak rémülve Molly miatt. Arra gondoltam, ugyan mi baj lehetne ebből...
Vito megijedt, amikor szúrni kezdett a szeme, inkább a tortára bámult, és gondosan
fejtegetni kezdte a ráragadt sütőpapírt. Megköszörülte a torkát.
- Kedves volt tőled, Tino.
Tino megint megrántotta a vállát, zavarba jött a dicsérettől.
- A mi gyerekeink. Egy család vagyunk.
Vitónak eszébe jutott Sophie őszinte, váratlan, elismerő megjegyzése. Ő akkor nem jött
zavarba. Inkább melegséget érzett, megnyugvást, amelyre már nagyon régóta nem volt példa.
Szeme sarkából látta, hogy Tino föláll.
- Megyek lefeküdni. Holnap csak jobb lesz minden.
Ellenállhatatlan erővel történt rá a beszélhetnék. Még mindig a csupa csokimázas tányért
bámulta, majd megszólalt.
- Ma találkoztam valakivel.
Szeme sarkából látta, hogy Tino visszaül.
- Ó! Ő is zsaru.
Dehogy. Soha többet nem kezd zsaruval. Soha az életben.
- Nem Archeológus.
Tino csak pislogott.
- Archeológus Mint…. Az Indiana Jonesban

Vito majdnem elnevette magát, ahogy elképzelte Sophie Johannsent, amint Fedorakalapban
csörtet a dzsungelban.
- Nem. Inkább olyan…. – Rádöbbent, hogy nem lesz könnyű pontos hasonlatot találnia.
– Franciaországban végzett ásatásokat. Tíz nyelven beszél. – „Három közülük holtabb, mint
az a test amelyet találtatok.” És a lány elszégyellte magát az érzéketlensége miatt. Később
többszörösen is jóvátette. Szóval mi is történt azokban az utolsó pillanatokban
- Szóval okos. És van még valami érdekes tulajdonsága
- Majdnem egy-nyolcvan magas. Olyan a szája, mint Angelinának. Fenékig érő szőke
haja van.
- Azt hiszem, bele is szerettem. – viccelődött Tino. – És milyen a pulóvere
Vito alig észrevehetően elmosolyodott.
- Nagyon, nagyon szép. – Hirtelen elkomorult. – És ős is szép.
- Érdekes időzítés – hümmögött Tino. – Úgy értem, hogy éppen ma találkozol vele.
Vito elnézett mellette.
- Én is attól tartottam, csak azért érdekel, mert pont ma találkoztunk. Beláttam, nem ma
kellene lerohannom. Hogy illetlen lenne, csak a kívánásról szólna, vagy valami ilyesmi.
- Vito két éve után ezt más senki nem tekintené illetlennek.
Vito a vállát vonogatta.
- Azt hajtogattam, majd pár hét múlva visszatérek rá, hogy lássam, még mindig ugyanazt
érzem-e. De aztán…. – Megcsóválta a fejét.
- De aztán
Vito felsóhajtott.
- De aztán elkísértem a parkolóba. A francba, Dino, motorozik. Nem is akármivel jár,
százra gyorsul tíz másodpercen belül.
Tino az ajkába harapott.
- Dögös csaj a gyors mocin…. Most már tényleg szerelmes vagyok.
- Hülyeség volt ajtóstul rontanom a házba – tette hozzá keserűen.
Tino szeme elkerekedett.
- Szóval randira hívtad Ez érdekes.
Vito a szemöldökét ráncolta.
- Csak megpróbáltam, de azt hiszem leszúrtam.
- Csak nem utasított vissza
- De igen. Aztán fölpattant a motorra, és elhúzott.
Tino előrehajolt az asztal fölött, és fintorogva a levegőbe szagolt.
- Biztos e miatt a különleges arcszesz miatt. Temetőszagod van.
- Mert temetőben voltam. És reggel megyek lefutni a második körömet.
Tino a mosogatóba tette a tányért.
- Akkor aludnod kellene.
- Fogok is. - De nem mozdult. - Mindjárt. Először le kell engednem egy kicsit. És köszi,
hogy megmelegítetted nekem a vacsorát.
Amikor Tino hazament, Vito a falnak támasztotta a fejét, lehunyta a szemét, újra
lejátszotta maga előtt a Sophie-val töltött utolsó perceket. Még soha ilyen sután nem hívott
meg senkit, és őszintén szólva, soha nem is utasították még vissza így legalábbis soha. El
kellett ismernie, hogy fájt az önérzetének.
Könnyebb lett volna, ha női szeszélynek tudhatná be, csak éppen Sophie nem olyannak
tűnt, aki a szél járása szerint változtatja a hangulatát. Ahhoz túl értelmesnek tűnt. Tehát
valami megváltozott. Lehet, hogy ő mondott vagy csinált valamit... de ahhoz már túl fáradt,
hogy egész éjjel ezen töprengjen. Holnap majd rákérdez. Ennek sokkal több értelme lesz, mint
találgatni, hogy mi játszódik le egy nő fejében, akármilyen értelmesnek látszik is.

Fölállt, hogy lekapcsolja a villanyt, amikor neszezést hallott a háta mögött, halk szipogás
jött Pierce hálózsákja felől. Vito szíve elszorult. Hiszen még olyan kicsi. Annyira meg
lehettek ijedve, hogy látták az anyjukat csak úgy összeesni. Leguggolt Pierce hálózsákja mellé
és végigsimította a kisfiú hátát.
Vito lehúzta a hálózsákot, s megpillantotta Pierce könnyáztatta arcocskáját.
- Félsz
Pierce vadul megrázta a fejét, de Vito csak várt, és tíz másodperc elteltével jött is a
bólintás. Connor felült.
- Csak egy gyerek. Tudod, milyenek a gyerekek.
Vito komolyan bólintott, észrevette, hogy Connor szeme is föl van dagadva egy kicsit.
- Tudom. Dante is ébren van - Lejjebb húzta Dante hálózsákját is, ott pislogott alatta a
kisfiú. - Szóval senki nem alszik Ezen hogyan tudnék segíteni Kértek meleg tejet
Connor fintorgott.
- Csak viccelsz, ugye
- A tévében mindig ezt csinálják. - Leült Pierce és Dante közé a földre. - Akkor mi
segítene Mert nem maradhatok fönt egész éjjel veletek. Nemsokára munkába kell mennem,
és nem fogok tudni aludni, ha mindhárman ébren vagytok. A végén még összevesztek és
fölébresztetek. Szóval, mi a megoldás
- Anyu énekelni szokott - motyogta Dante. - Piercenek.
Pierce sokat sejtetően Vitóra pillantott.
- Igen, de mindannyiunknak.
Mollynak szép szopránja volt, tiszta és csengő, éppen altatódalokhoz való.
- És mit szokott énekelni
- A tizennégy angyalt - suttogta Connor. Vito azonnal tudta, hogy ez a dal több nekik,
mint egy sima altató... olyan, mintha Molly is itt lenne velük.
- A Jancsi és Juliskából - Ez volt az egyik kedvenc operája, és nagyapáé is. - Hát, nem
vagyok az anyukátok, de azért feküdjetek szépen vissza, és minden tőlem. telhetőt megteszek.
- Megvárta, míg mind a hárman elhelyezkednek. - Chick nagyapa mindig a tizennégy angyalt
énekelte nekem és apukátoknak, amikor annyi. idősek voltunk, mint ti most - suttogta, egyik
kezével Dante, a másikkal Pierce hátát simogatva.
Az énekkel visszatértek az édes emlékek nagyapáról, akit annyira szeretett, s aki már
egész kicsi gyerekkora óta beleültette a zene iránti szeretetet.
Ha lefekszem, ágyamnál tizennégy jó angyal áll kettő jobb oldalra, kettő bal oldalra, kettő
fejem mellett, kettő lábam mellett, kettő, hogy befedjen, kettő, hogy ébresszen, kettő, hogy
vezesse lelkemet a paradicsomkertbe.
(Keresztury Dezső fordítása)
- Nagyon szépen énekelsz - suttogta Pierce az első versszak végén.
Vito elmosolyodott.
- Köszönöm - suttogta vissza.
- Tess nagynéni esküvőjén és a te keresztelődön is elénekelte - suttogta Connor. Nagyot
nyelt. - Anyu sírt is.
- Azért annyira nem volt rossz - viccelődött Vito, és örömmel látta, hogy Connor ajka
erre kicsit fölfele kunkorodik. - Esküdni mernék, hogy anyu most is rátok gondol. Szeretné,
ha elaludnátok. - A második versszakot kicsit halkabban énekelte, mert Dante már szundikált.
Mire a dal végére ért, Connor is elszenderedett. Már csak Pierce volt ébren, aki egészen
elveszett a hatalmas hálózsákban. Vito fölsóhajtott.
- Akarsz nálam aludni
Pierce azonnal bólintott.

- Nem fogok rugdosni. És a takaródat sem veszem el. Megígérem.
Vito karjába vette hálózsákostul, mindenestül.
- És nem is pisilsz be
Pierce nem válaszolt azonnal.
- Mostanában már nem szoktam.
Vito elnevette magát.
- Jó tudni.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, REGGEL 7.45
Greg Sanderst a feje mellett megcsörrenő telefon ébresztette mély, whiskymámoros
álmából. Szédelgett, első két alkalommal még a fülét sem találta.
- Igen
- Mr. Sanders - szólította meg a hűvös, fenyeget hang. - Tudja, hogy ki vagyok
Greg a hátára fordult, elnyomott egy nyögést, mert a szoba forogni kezdett vele. Ez a
rohadt másnaposság. De amíg csak tudta, elkerülte ezt az egészet. Itt az ideje vezekelni. Greg
inkább nem is gondolt arra, milyen; formát ölthet az a vezeklés, de abban még így is biztos
volt, hogy sok fájdalommal fog járni. Nyelt egyet, de a torka egészen ki volt száradva. - Igen.
- Mostanában elkerül minket, Mr. Sanders.
Greg megpróbált felülni, kóválygó fejét a falnak támasztotta.
- Nagyon sajnálom, én...
- Mit sajnál - kérdezte gunyorosan a hang. - Megvan a pénz
- Nincs. Legalábbis nem az egész.
- Ez nagy baj, Mr. Sanders.
Greg lüktető homlokára nyomta az ujját, a kétségbeeséstől a pulzusa egészen szapora
lett.
- Várjon! Nézze, munkát kaptam. Holnap kezdek. Ötszázat fizet. Az egészet maguknak
adom.
- Ugyan, Mr. Sanders. Ez annyi, mintha csak a tengerbe pisálna. Túl kevés, túl későn. Ma
délután ötre meg akarjuk kapni a pénzünket. És nem érdekel, hogyan szerzi meg. Mégpedig
az egészet. Vagy soha többet nem fog pisálni, merthogy nem lesz meg, hogy is mondjam, a
megfelelő eszköze hozzá. Ugye, érti
Greg gyomra összeugrott. Hányinger kerülgette, de bólintott.
- Aha... Úgy értem, igen. Igen, uram.
- Remek. További szép napot, Mr. Sanders.
Greg a párnára hanyatlott, majd fölült, és a falhoz vágta a telefont. Vakolat hullott a
földre, a készülék egy utolsót csörrent, üvegszilánkok szálltak szerteszét, mert az egyik kép
lezuhant. A hálószoba ajtaja felpattant.
Greg a párnába temette arcát, úgy nyöszörgött.
- Menj ki!
De hirtelen a hátára fordították, összerándult, mert arcul csapták. Greg feje majd
szétrobbant az ütéstől. Ma ötkor már azt fogom kívánni, hogy bárcsak szétrobbant volna,
gondolta.
- Nyisd ki a szemed, te szemétláda!
Vaksin fölfelé lesett. Jill bámult le rá, egyik kezével a srác pólóját markolta, a másikat
ütésre emelte.
- Ne üss meg még egyszer! - szinte vinnyogott.
- Te... - Jill dühösen és méltatlankodva csóválta a lejét. - Minden józan belátásom
ellenére beengedtelek, csak azért, mert egyszer elkövettem azt az őrültséget, hogy beléd

szerettem. De már nem vagy a régi. Ő volt az, ugye A gúnyos hangú pasi, ő az, aki állandóan
hívogat. Tartozol neki, ugye
- Igen - sziszegte. - Tartozom neki. Neked is tartokom. A szüleimnek is tartozom. -
Lehunyta a szemét.
- A hitelkártyásoknak és a banknak is.
- Régen valaki voltál. - Jill elengedte a pólót, undorral lökött rajta egyet, amitől ismét
forogni kezdett a szoba. - Most már csak egy undorító, iszákos alak vagy. Már egy éve nem
dolgozol.
Greg a kezével takarta el a szemét.
- Az ügynököm is ezt hajtogatja.
- Ne merj velem szórakozni! Valaha karrier állt előtted. A rohadt életbe, Greg, az arcodat
majdnem minden philadelphiai háztartásban megismerték! De eljátszottad az egészet. Ennyi
volt az életed, Greg Sanders - gúnyolódott a srác.
Jill mintha a sírást nyelte volna vissza, Greg kinyitotta a szemét, a lány könnyezett.
- El fogják törni a lábad, Greg - suttogta.
- Ilyet csak a filmekben csinálnak. A valóságban ennél sokkal csúnyább dolgokat
művelnek.
Jill egy lépést hátrált.
- Hát, most nem szedem össze a romokat utánad, és nem akarom, hogy még egyszer kárt
tegyél a lakásomban. - Megfordult, elindult kifelé, de az ajtóban megtorpant. - Péntekre tűnj
el innen, megértetted - Kiment.
Mérgesnek kellene lennem, gondolta Greg. De nem volt az. A lánynak igaza van.
Mindenem megvolt, de elcsesztem. Vissza kell szereznem. Vissza kell fizetnem azt az
adósságot, és újra kell kezdenem. Egy árva centje sem maradt, de az arca még megvan. Régen
elég szépen megélt belőle. És újra így lesz.
Óvatosan kikászálódott az ágyból, és lehuppant a számítógépe elé a székbe. Holnap
ilyenkor ötszáz dollárral lesz gazdagabb. De ez még mindig épp csak a tizede - annak, amivel
tartozik. Hát még ha a kamatot is hozzá veszi... Több pénzre lesz szüksége, mégpedig
azonnal. De hogyan Kitől Gépiesen rákattintott a postaládájára, aztán szemöldökét
összevonva kinyitotta a levelet, amelyet E. Munchtól kapott.
Legalább nem mondta vissza a munkát, csak pár órával elhalasztotta. Addig el is
bújhatok. De miért is aggódok Ez az ötszáz dollár tényleg csak annyi, mintha a tengerbe
pisálna. Jobb lenne, ha Kanadába szökne, átfestené a haját és megváltoztatná a nevét.
Vagy... hirtelen remek ötlete támadt. Munch ötszáz dollárt ígért készpénzben, és az első
e-mailben megemlítette, hogy tíz szerep vár kiosztásra. Greg még másnaposan is ki tudta
számolni. Munch profiljában az áll, hogy több mint negyven évet dolgozott a filmiparban.
Akkor öreg. Az öregek pedig különböző helyekre dugdossák a pénzüket. Egy öregembert
könnyen el lehetne intézni.
Nem. Ezt nem teheti. De akkor eszébe jutott a fenyegetés... az eszköze. Ó, dehogynem
teheti. És ha Munchnak nincs is annyi pénze... hát, majd elválik, ha odaér.

HATODIK FEJEZET

JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, REGGEL 8.15
Liz Sawyer hadnagy az asztalánál ült, a négyszer négyes sírmátrix térképét bámulta,
homloka csupa ránc.
- Ez hihetetlen.
- Tudjuk - mondta Vito. - De az archeológus szerint kilenc holttest van elásva. Eddig
minden esetben igaza volt.
Liz fölnézett.
- Meggyőződtetek róla, hogy ez a hét üres
- Igen, üres, de a gödör farostlemezzel le van fedve, pontosan úgy, ahogy Sophie mondta
- válaszolt Nick.
- Szóval hol tartunk
- Három holttest a hullaházban - folytatta Vito. - A Hölgy, a Lovag és a férfi, akinek a fél
feje hiányzik. A negyedik test is mindjárt megérkezik, Jen pedig most dolgozik az ötödiken.
Nick folytatta.
- A negyedik is férfi, de idősebb. Az első három a húszas éveiben lehetett. Ez olyan
hatvanas. Semmi feltűnő rendellenesség.
- A keze nincs pózba helyezve, és egyetlen végtagja vagy belső szerve sem hiányzik -
kérdezte Liz szarkasztikusan.
Vito a fejét rázta.
- A negyedik test a kakukktojás. Liz hátradőlt, recsegett alatta a szék.
- Mi a következő lépés
- Megyünk a hullaházba - válaszolt Nick. – Katherine megígérte, hogy elsőbbséget
élvezünk, és muszáj azonosítani ezeket az embereket. Ha megvannak a nevek, talán kiderül,
mi a logika.
- Jen megkérte a labort, hogy analizálja a talajmintát - tette hozzá Vito. - Abban
reménykedik, kiderül, honnan való. A labor az egészet átvizsgálja, hátha találnak valamit, ami
elvezet a tetteshez, de nem úgy néz ki, mintha bármit is hagyott volna maga után.
Liz megint a térképet bámulta.
- És miért vannak üres sírok Úgy értem, valószínű, hogy még nem végzett, bármit
tervelt is ki. De ez a kettő itt miért üres - A második sor végén levő két sírra mutatott. - Az
egész első sor tele van, aztán a második sorban az első kettő. Majd átugrik a harmadik sorra.
- Biztos oka volt rá - mondta Vito. - Nyilván mindent előre eltervezett. Nem hinném,
hogy véletlenül ugrott át két sírt, de az összes testet ki kell emelnünk, mielőtt bármilyen
elméletet felállítanánk.
Liz az irodája ajtaja felé intett.
- Folyamatosan tájékoztassatok! El kell intéznem, hogy egy csapatot szabaddá tegyünk
arra az esetre, ha valami nyomra bukkantok. Mondanom sem kell, a polgármester már
ráharapott. Ne hozzatok kellemetlen helyzetbe, fiúk!
Vito fölvette a térképet.
- Lemásolom neked. Próbáld megakadályozni, hogy a polgármester túl hamar a sajtóhoz
forduljon, rendben

- Egyelőre szerencsénk volt — válaszolt Liz. - A riporterek még semmit nem tudnak a mi
kis titkos kertünkről, de ez csak idő kérdése. Ha hirtelen túl sok holttest érkezik a hullaházba,
és túl sok helyszínelő jön be túlórázni... Tuti, hogy előbb vagy utóbb az egyik riporter szagot
fog. Csak maradjatok a „nem nyilatkozunk"-nál, a többit pedig hagyjátok rám.
Vito keserűen fölnevetett.
- Ezt a parancsot szívesen teljesítjük.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, REGGEL 8.15
Az Albright Múzeumot egy hajdani csokoládégyárban alakították ki. Ez nem csekély érv
volt, amikor fél évvel ezelőtt Sophie fontolóra vette Harmadik Ted ajánlatát, hogy náluk
dolgozzon. Ez a sors keze, gondolta. A múzeum Észak-Amerikában az egyik legnagyobb
középkori európai magángyűjteménnyel büszkélkedhet, méghozzá egy csokoládégyár
épületében. Miért is lenne baj belőle, ha elfogadja az állást
Ez is egyike az örök kérdéseknek, gondolta komoran, miközben nyitotta a múzeum
bejárati ajtaját. Pontosan olyan kérdés, mint az, hogy honnan ered az élet, és mennyi
nyalintással lehet eljutni az óriásnyalóka közepéig. Sose fogjuk megtudni.
Mert természetesen nagyot tévedett. Élete egyik legrosszabb döntése volt, hogy elfogadta
Harmadik Ted ajánlatát. És nem ez volt az utolsó eset, gondolta még komorabban. Vito
Ciccotelli sármos arca jelent meg lelki szemei előtt, de félrelökte a képet. Legalább még
azelőtt rájött, hogy mekkora csaló, mielőtt valami igazán nagy hülyeséget csinált volna,
mondjuk, lefekszik vele.
- Halihó! - kiáltott.
- Az irodában vagyok. - Ted felesége, Darla ott ült a hatalmas, zsúfolásig telepakolt
asztal mögött, őszülő hajába egy ceruza volt dugva. Darla végezte a könyvelést, ami azt is
jelentette, hogy a múzeum legfontosabb funkciója, az ő fizetésének átutalása, a megfelelő kezekben
volt. - Hogy telt a hétvége, kedvesem
Sophie a fejét rázta.
- Ne is mondd...
Darla aggódva pillantott, fel.
- Csak nincs rosszabbul a nagymamád
Ez volt. az egyik, ami miatt Sophie annyira kedvelte Darlát. Kedves volt, tényleg törődött
a másikkal. És elég normális is, amivel kilógott a többi Albright közül Darlát leszámítva Ted
családja... enyhén szólva cikis volt.
Először is ott volt Ted maga meg az a bizarr felfogása arról, hogyan kell vezetni egy
történettudományi múzeumot. Meg a fia, akit Sophie mindig úgy emlegetett, hogy Negyedik
Theo. Theo tizenkilenc éves, mogorva, durcás srác, aki többet lógott, mint ahányszor bejárt.
Ez nem is lett volna olyan nagy dolog, de Theo új feladata abban állt, hogy vezeti a
lovagtárlatot, és valahányszor elfelejtett bejönni, a. felelősség azonnal átszállt Sophie-ra, mert
egyedül ő volt még elég magas a jelmezhez.
Darla alig érte el az egy méter hatvanat, és az Albright lány, Patty Ann még alacsonyabb
volt.
Patty jött ki a női mosdóból, nagyon konzervatív sötétkék kosztümöt viselt, Sophie
hunyorogva, gyanakodva figyelte.
- Patty Ann ma nagyon csinos. Hogyhogy
Darla elmosolyodott, de nem nézett föl.
- Én csak örülök, hogy nem szerda van.
Szerda Patty Ann gót napja. A többi napon sosem lehetett előre tudni, milyen szerelésben
jön be dolgozni. Kezdő színésznőként még nem találta meg a személyiségét, úgyhogy a
többiekét utánozta. Általában elég gyengén.

Sophie kételkedett benne, hogy jó ötlet volt Patty Annt a recepcióba ültetni. Azon
merengett, vajon hány látogató fordult már sarkon, s ment át a Franklin Intézetbe vagy egy
másik, igazi múzeumba, amikor megpillantották a lányt - főleg szerdánként. Ám Sophie soha
egyetlen megjegyzést sem tett. Ugyan a tárlatvezetéseket gyűlölte, de még ennél is jobban
utálta a gondolatot, hogy neki kellene vidáman üdvözölnie a látogatókat. Úgy hiányoznak a
kőkupacok.
Darla föltekintett, habozott.
- Theo meghűlt...
Sophie a szemét forgatta.
- És pont ma lesz egy lovagos tárlatvezetés. Csodás. A francba, Darla... Ne haragudj! Ma
szerettem volna igazi munkát végezni.
Darla meggyötörtnek tűnt.
- A tárlatvezetésből nagyon sok pénz jön be, Sophie.
- Tudom. - Arra gondolt, azzal, hogy részt vállal egy olyan játékban, amely lealacsonyítja
a történelmet, vajon prostituálja-e magát a pénz kedvéért. De amíg Anna él, szüksége van erre
a bevételre. Sophie remélte, hogy még hosszú-hosszú ideig szüksége lesz erre a pénzre.
- Szóval mikor kezdek
- A lovagos tárlatvezetés fél egykor, a vikinges pedig háromkor lesz.
Ó minő boldogság!
- Itt leszek teljes harci díszben.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 8.45
- Szerencsétek van, fiúk - fogadta őket Katherine, és előhúzta a Lovag testét a hűtőből. -
Az emberünknek tetoválása van. Egy kicsit könnyebb lesz azonosítani. - Elhúzta a lepedőt,
fölfedte a férfi vállát. - Szerintetek mit ábrázol
Vito előrehajolt, és hunyorogva szemügyre vette a tetoválást.
- Egy férfialak.
- Nem csupán egy férfialak. Ha olyan alaposan megnézed, ahogy tegnap Sophie-t, akkor
rájössz.
Vito arca vörös lett. Észre sem vette, hogy ilyen nyilvánvaló volt mások számára, ahogy
Sophie Johannsent bámulja. Feszengeni kezdett, visszafordult az áldozat válla felé, egy
pillanatra elkapta Nick nevető tekintetét.
Nem esne neki olyan rosszul, ha Sophie nem utasítja vissza olyan hidegen. Még mindig
fájt.
- Egy sárga férfialak.
Nick átnézett Vito válla fölött.
- Ez Oscar. Tudod, a filmes díj.
Vito még közelebb hajolt.
- Nem valami jól sikerült, de lehet. - Fölegyenesedett, és Nickre pillantott. - Lehet, hogy
a Lovagunk színész
Nick megvonta a vállát.
- Kezdetnek jó. Legalább leszűkíti az eltűnt személyek körét.
Vito elővette zsebéből a noteszát.
- A halál oka a hasán tátongó lyuk
- Elég valószínű. Ma kezdem a boncolásokat. Eddig csak a külső vizsgálatokat végeztem
el a három tegnapi áldozaton. - Lepillantott a Lovagra, és felsóhajtott. - De ez itt biztosan
szenvedett, már most meg tudom mondani.
- Csak egy egész kicsit lehet fájdalmas, ha valakit kibeleznek - jegyezte meg Nick
szarkasztikusan.

- Csak remélni tudom, hogy még az elején meghalt, de nem hiszem. Meglehetősen biztos
vagyok benne, hogy még élt, mire az összes nagyobb csontját kirántották a helyéről.
Vito és Nick összerezzent.
- Szent isten! - suttogta Vito. - Hogyan lehet Olyan nagydarab...
- Százkilencven centi, százkét kiló - jegyezte meg Katherine. - És keményen küzdött. A
csuklóján és a bokáján mély horzsolások, ahol meg volt kötözve. És igen, küldtem a kötélből
mintát a laborba, de ez eltart még egy darabig. Leszámítva a kicsavart végtagokat és a tátongó
hasüreget, egész jó állapotban van. - Kezét fölemelve folytatta: - És igen, elkezdtem a
vizeletvizsgálatot is. El nem tudom képzelni, hogyan gyűrhették le, hacsak nem kábították el.
Nincs ütésnyom a fejen. Nick nagyot sóhajtott.
- És a nő
- A halál oka törött nyakcsigolya. - Egy másik fiókot húzott ki, ott feküdt rajta a női
áldozat, a lepedő sátor gyanánt borult imára kulcsolt kezére.
- Látnod kellene a hátát. - Katherine fölemelte a lepedőt, és óvatosan megemelte a nő
csípőjét, hogy láthatóvá váljon combja hátsó fele. - Sebek szabályos elhelyezkedésben,
nagyon, mélyek. - Fölnézett, arca elkomorodott. - Szerintem szögnyom.
Vito szeme megtelt könnyel. Pislogott, csak bámulta a lány bőrébe nyomódott
mintázatot. Minden egyes lyukacska kerek.
- Csak a lábán van
- Nem. - Katherine visszatolta a fiókot a falba. - A combja hátsó felén a legmélyebb, de
ugyanez a minta ismétlődik a hátán, a vádliján és a karja hátsó felén is. A combon levő lyukak
mélységéből arra következtetek, hogy ült, és teste egész súlyával a szögekre nehezedett.
Nick arcára furcsa fájdalom ült.
- Szögekkel kivert szék
- Vagy valami hasonló. A fara erősen megégett. Nem maradt rajta bőr. - Katherine
előretolta az állát, szemében harag égett. - És egész végig életben volt.
Vito gyomra felkavarodott, amikor felfogta a gyilkos kegyellenségének mértékét.
- Akkor egy igen találékony szadistával van dolgunk. Úgy értem, hogy a fenébe jut
egyáltalán ilyesmi az eszébe, hogy szöges szék Nick leült Katherine számítógépe elé. -
Gyere ide, Chick. Ezt nézd meg! Vito szemöldökét összevonva nézte a képernyőt. Pontosan
olyan széket látott rajta, mint amilyet az imént elképzelt, tele tüskével. A karfára és az elülső
lábakra szíjak voltak fölerősítve.
- Ez meg mi a fene
- Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogyan lett a lány keze
beállítva. Úgyhogy fölkeltem, a Google-on rákerestem a középkori sírszobrokra. Sophie-nak
igaza volt, ha már itt tartunk. Az áldozatok éppen olyan pózban voltak, mint azok a koporsófedélre
fektetett szobrok, amelyeket az interneten találtam.
Vito most nem akart Sophie-ra gondolni. Egész éjjel rá gondolt, míg összevissza
forgolódott az ágyában.
- Szuper - mormogta, s csak nézte a képernyőt. - De hogy jön ide a szék Csak azt ne
mondd, hogy az eBayen is lehet kapni.
Nick aggódó arckifejezéssel fordult vissza a monitorhoz.
- Még az is meglehet. De ez itt egy középkori kínzásokkal foglalkozó európai múzeum
oldala.
- Kínzásmúzeum - Szóval tényleg igaz. És a szék ott van egy múzeumban. És egy van
itt Phillyben is. - Bele sem akarok gondolni, mennyire szenvedhetett szegény. Vagyis
mindkettő mennyire szenvedhetett. És még meg sem néztük a többieket. - A tarkóját nyomkodta,
ahol már kezdett formálódni a fejfájás. - Hogy találtál rá erre az oldalra
- Eszembe jutott, mit mesélt Sophie a kizsigerelésről, hogy ez volt az egyik kínzási
módszer, amelyet a középkorban használtak. A középkori kínzást is megnéztem a keresőben,

és ez az egyik leggyakrabban megtekintett oldal. Ezen a széken több mint ezerháromszáz
tüske van.
- És innen lehet az áldozat testén a mintázat - helyeselt Katherine komoran.
Vito beletúrt a hajába.
- Szóval középkori kriptaszobrok, póza, tüskés szék, kizsigerelés és - hogy is fejezzem ki
magam - kínpadra feszítés Ember, ez nem normális.
- A gyilkosnak határozott elképzelése van - merengett Nick. - Kivéve azt a testet,
amelyet nemsokára behoznak. Azon semmi ilyen különlegeset nem találtunk.
Katherine ellépett a számítógéptől.
- Azt hittem, már mindent láttam, amióta itt dolgozom, de az élet folyamatosan rám
cáfol. - Kihúzta magát. - Még van két dolog, amit találtam. – Átnyújtott Vitónak egy üveget,
amelyben apró, fehér morzsalék volt. - A férfi, áldozat keze köré tekert drótról kapartam le. A
női áldozat drótján is hasonlót találtam.
Vito a fény felé tartotta az üveget, aztán átnyújtotta Nicknek.
- Szerinted mi ez
Katherine a homlokát ráncolta.
- Leküldtem a laborba egy mintát, de elsőre olyan, mintha szilíciumszármazék lenne.
Szólok, ha megvannak az eredmények.
- És mi a másik - kérdezte Nick.
- Mindhárom áldozat alaposan le lett tisztítva. Mindhármukat alvadt vérnek kellene
borítania, de nem borítja. Ezért arra gondolok, hogy a két pózoló áldozaton ennél sokkal
többnek kellett lennie abból az anyagból, akár az egész testükön.
- Utánanézünk az eltűnt személyek ügyosztályán, hátha azonosíthatjuk a Lovag tetkóját -
mondta Vito. - Köszönjük, Katherine.
- És hívjuk fel Sophie-t - javasolta Nick, amikor már kint voltak az előtérben. - Kicsit
többet is meg szeretnék tudni ezekről a kínzóeszközökről. Ha a gyilkos tényleg ilyeneket
használt, akkor azokat valahol be kellett szereznie, és Sophie talán segíthet, hol kezdjük a
nyomozást. El kellett volna kérnünk a számát Katherine-től.
Jó ötlet, Vitónak el kellett ismernie. Sophie-nak igaza volt a kezekkel kapcsolatban.
Nyilvánvaló, hogy érti a dolgát. És ezzel neki is esélye lesz, hogy kiderítse, mit tett, amivel
kiérdemelte a lány haragját, ami, mielőtt elhajtott volna, olyan hirtelen megjelent a szemében.
És még ennél is fontosabb, nagyon szerette volna viszontlátni.
- Az Albright Múzeumban dolgozik. Elmehetünk, ha végeztünk az eltűnt
személyeseknél.
DUTTON, GEORGIA JANUÁR 15-E, HÉTFŐ,
DÉLELŐTT 10.10
- Köszönöm, hogy eljöttél - mondta Dániel. - Főleg, hogy a szabadnapodon.
Luké szeme Dániel apja számítógépének képernyőjére tapadt.
- A barátomért bármit.
- És még azt sem bántad, hogy ott kellett hagynod a tavat, pedig várt a nagy fogás - tette
hozzá Dániel komoran, mire Luké csak mosolygott. -Találtál valamit
Luké megrántotta a vállát.
- Az attól függ. November közepe előttről nincs e-mail.
- Ezt hogy érted Úgy érted, soha nem is volt, vagy ki lettek törölve
- Ki lettek törölve. Viszont november óta vannak e-mailek. Leginkább visszajelzések
elektronikus számlafizetésről. Leszámítva a szokásos levélszemetet, apád hivatalos
levelezésének java része válasz Carl Sargent leveleire.

- Sargent a város felének munkát adó papírmalom szakszervezetének a feje. Apa vele
találkozott, mielőtt elutazott. Tegnap tudtam meg, hogy apám indult volna a választásokon.
Luké átolvasta a megmaradt e-maileket.
- Sargent folyamatosan azt kéri apádtól, hogy hozza nyilvánosságra a jelölését, és apád
folyamatosan visszautasítja. Ez azt mondja, nem ér rá. Ez pedig azt, hogy ha majd végez
valami fontos elintéznivalóval, akkor beiktat egy sajtótájékoztatót.
- Az a fontos az anyám - mormogta maga elé Dániel. - Rákos.
Luké meghökkent.
- Nagyon sajnálom, Daniel.
Megint rátört a sürgető érzés, hogy még egyszer láthassa az édesanyját.
- Köszönöm. Látsz valami útvonaltervet Valamit, amiből rájöhetek, hol lehetnek
- Nem. - Luké pötyögni kezdett, és előhozta az internetes banki oldalt. - Ha megtalálod
az apádat, mondd meg neki, hogy ne egy Word dokumentumban tárolja a jelszavait a
merevlemezen. Pont olyan, mintha az ajtókulcsot ezüsttálcán otthagyná a betörőknek.
- Mintha bármit is megmondhatnék neki - mordult fel Dániel. Luké arcára együttérzés
ült.
- Az én öregem is ilyen. Nem úgy tűnik, mintha apád nagyobb összeget fölvett volna,
legalábbis nem az utóbbi kilencven napban. Az adatok csak ennyi ideig érhetők el az
interneten.
- Csak azt nem értem, miért intézi a levelezést és a bankügyeket távoli kapcsolaton
keresztül Ha tud valahol számítógépet használni, miért nem azon intézi el
- Lehet, hogy a merevlemezen levő dokumentumokat is el akarja érni, míg úton van. -
Luké visszafordult a billentyűzethez. - Hát ez érdekes.
- Mi
- Az internetes előzményeket lesikálták.
- Úgy érted, teljesen
- Nem. De elég profi munka. - Egy ideig folytatta a gépelést. - Meglepően jó törlőprogi.
A legtöbb informatikus nem tudna átjutni rajta. - Fölnézett, komolyan vizsgálgatta Dániel
arcát. - Danny, valaki járt apád rendszerében.
Újabb balsejtelem szorította markába.
- Talán igen, talán nem.. Apám elég régóta foglalkozik számítógépekkel. És nagyon
paranoiás a biztonsági kérdésekben. El tudom róla képzelni, hogy szándékosan nem akart
nyomot hagyni maga után.
Luké csak ráncolta a homlokát.
- Ha annyira ügyel a biztonságra, akkor nem hagyta volna a jelszavakat a merevlemezen.
És ami azt illeti, azt hittem, apád bíró.
- Az is. De az elektronika a hobbija... rádió adóvevők, távirányítós rakéták, de leginkább
a számítógépek. Szétszedi őket, és újat, jobbat épít magának. Ha valaki tudja, hogyan kell
tisztán tartani a rendszert, az az apám.
Luké visszafordult a képernyőhöz.
- Érdekes, hogy miket örökölhet az ember, és miket nem. Minimális számítógépes
érzéked sincs.
- Hát nincs - mormogta Dániel. Mindez a szakértelem a családfa egy másik ágába
áramlott. De erre nem szívesen gondolt, úgyhogy emlékezetének erre a sötét szegletére inkább
azonnal rávágta az ajtót. - Szóval át tudsz jutni ezen a törlőprogramon
Luké mintha megsértődött volna.
- Naná! Érdekes. Az után a rengeteg utazási prospektus után azt vártam volna, hogy lesz
itt pár utazós oldal, de nincs itt semmi ilyesmi.
- Akkor milyen oldalakat látogatott

- A philadelphiai időjárás-jelentést, két héttel hálaadás előtt. És... onkológust
Philadelphia körzetében. Találtál prospektust Phillyről
Dániel előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a képernyőt.
- Nem.
- Hát akkor a helyedben ebből indulnék ki. Úgy tűnik, jó előre fel akartak készülni arra
az eshetőségre, ha anyukádnak orvosra lenne szüksége. - Ajkát együtt érzőn lebiggyesztette. -
Vár a tópart meg a nagy fogás. Kijössz velem
- Nem, de azért köszi. Azt hiszem, még körülnézek itt egy kicsit. Utánajárok ennek a
Philly-dolognak. És köszi a segítséget, Luké.
- Nem tesz semmit. Sok sikert, haver!
PHILADELPHIA JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 10.15
- Ó, istenem! - Marilyn Keyes lehanyatlott a kopott kasmírkárpitos kanapé szélére, arcáról
minden szín eltűnt. - Ó, Warren. - Egyik karját belenyomta a gyomrába, s remegő kezét a
szájához emelte. Ringatta magát.
- Akkor ő a fia, asszonyom - kérdezte Vito gyöngéden. Az eltűnt személyek listáján
azonnal megtalálták. A Lovag neve Warren Keyes, huszonegy éves. Eltűnését a szülei és
menyasszonya, Sherry jelentették nyolc nappal korábban.
- Igen - bólintott, felületesen véve a levegőt. - Warren. A fiam.
Nick odaült mellé.
- Kit hívhatnánk fel, Mrs. Keyes
- A férjemet. - A halántékát nyomogatta. - Van egy jegyzetfüzet... a táskámban. - Az
ebédlőasztal felé mutatott. Nick elment telefonálni.
Vito elfoglalta Nick helyét a kanapén.
- Mrs. Keyes, nagyon sajnálom, de föl kell tennem néhány kérdést. Kér egy pohár vizet
vagy valamit
Az asszony mély levegőt vett.
- Nem. De azért köszönöm. Mielőtt rákérdezne, Warrennek azelőtt drogproblémái voltak.
De az utolsó két évben tiszta volt, és józan.
Vito elővette a jegyzetfüzetét a zsebéből. Ezt ugyan nem akarta megkérdezni, de már rég
megtanulta, hogyan kell sodródni az árral.
- És milyen drogot fogyasztott, Mrs. Keyes
- Kokaint, meg leginkább ivott. Valami... rossz társaságba keveredett a középiskolában.
Akkor szokott rá. De leszokott, és amióta Sherryt megismerte, egészen megváltozott.
- Mrs. Keyes, miből élt Warren
- Színészkedik. - Nagyot nyelt. - Színészkedett.
- Nagyon sok színésznek van másodállása. Warrennek is volt
- Egy belvárosi bárban dolgozott pincérként. Néha modellkedett is. Megmutathatom a
portfolióját, hátha segít.
- Lehetséges. - Gyöngéden az asszony karja után nyúlt, amikor az épp fölállt volna. -
Lenne még pár kérdésem. Hol lakott Warren
- Itt. Ő és Sherry... - Vito csak ült némán, míg a nő a kezébe temette az arcát, és sírt. - Ki
tenne ilyet - kérdezte szaggatottan, hangja egészen elfojtódott az arcát takaró kéz mögött. -
Ugyan ki ölné meg a fiamat
- Mi is ezt szeretnénk megtudni, asszonyom - mondta Vito kedvesen. Nick visszajött a
konyhából, egyik kezében egy csomag papír zsebkendő, a másikban egy bekeretezett fénykép.
- Mr. Keyes nemsokára itt lesz - mormogta.

Vito az asszony kezébe nyomott egy zsebkendőt. - Mrs. Keyes! Ő és Sherry... Az anya
megtörölte a szemét.
- Az esküvőjükre gyűjtöttek. Sherry olyan kedves lány.
- Nem tűnt úgy, hogy Warren ideges, vagy fél valakitől - tette föl a kérdést Nick.
- Csak a pénz miatt volt ideges. Már nagyon rég nem kapott szerepet. – fájdalmasan
elmosolyodott. – Az ügynöke azt mondta neki, ha New Yorkban költözne egy csomó munkája
lehetne, de Sherry családja itt él. Nem szívesen menne el, és Warren meg nem akarta egyedül
hagyni.
Nick Mrs. Keyes felé fordította a képet.
- Ez Warren Sherryvel
Az asszonynak megint könnyek szöktek a szemébe.
- Igen – suttogta. – Az eljegyzésükön.
Vito visszatette a jegyzetfüzetet a zsebébe.
- Meg kell néznünk a szobáját – mondta Vito. – És ki kell hívni az ujjlenyomatosokat.
Mrs. Keyes tompán bólintott.
- Hát persze. Amire csak szükség van.
Vito felállt, tisztában volt vele, hogy nincs az a szó, amely az anyát megnyugtathatná. Ha
most Andrea halála előtt lenne, megkérdezné az asszonyt, jól van-e. De ez a gyászoló anya
egyáltalán nincs jól. Szenved, és még nagyon sokáig szenvedni is fog. Amikor a szoba túlsó
végébe ért, hátrafordult. Az asszony előrehajolva ringatta magát, a fia képét a mellére
szorította, úgy sírt.
- Chick – suttogta Nick. – Gyere már!
Vito felsóhajtott.
- Jól van na. – Benyitott Warren szobájába. – Akkor kezdjünk neki!
Először átnézték Warren holmijait.
- Sportfelszerelés – szólt ki Nick a szekrényből. – Hoki, baseball. – Fém csendült. – elég
szép súlyokat emelt.
Vito megtalálta Warren portfólióját.
- Jóképű. – Átlapozta a fényképeket és az újságkivágásokat. – Úgy tűnik, jobbára
magazinfotózást vállalt. Keyes nagydarab, erős ürge volt. Egyszerűen nem tudom elképzelni,
hogy csak úgy le tudták volna gyűrni.
- Chick ide nézz! – Nick bekapcsolta Warren számítógépét. – Gyere ezt nézd meg!
Vito odaállt a háta mögé, csak bámulta az üres képernyőt. – Mi az Nem látok semmit!
- Hát ez az! Nincs itt semmi. Ha kinyitom a saját dokumentumokat, semmi. Nincs egy
árva e-mail sem. A lomtár is üres. – Nick hátrafordult a válla fölött, szemöldöke
megemelkedett. – A számítógépét tisztára sikálták.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 12:25
- Biztos vagy benne, hogy Sophie itt dolgozik – kérdezte Nick a homlokát ráncolva. Ott
állt bent a múzeumban a recepciós pult előtt, türelmetlenül nézegetett körbe-körbe. –
Szerintem itt egyáltalán nem dolgozik senki.
Vito bólintott, az alapító fényképét nézegette az előtér falán.
- Itt dolgozik. A bicaja ott állt a parkoló végében.
- Az Sophie-é volt
Vitót egy kicsit idegesítette Nick hirtelen támadt érdeklődése. - Ja. És akkor mi van
- Csak tetszett a motor, Chick. - Nick szája megrándult. - Nyugi, Chick.
Vito a szemét forgatta, de szerencsére megcsörrent a telefonja, így nem kellett
válaszolnia. Nick elkomorult.

- Sherry az - Eddig nem sikerült elérniük Warren Keyes menyasszonyát. A lány nem
volt otthon sem, és nem érték el a gyárban sem, ahol hétig dolgozott.
Vito rápillantott a híváskijelzőre, szíve hevesebben kezdett verni.
- Nem, az apám az. - Kinyitotta a telefont, azon fohászkodott, hogy csak jó hír legyen. -
Szia, apa. Hogy van Molly
- Stabilan. A lábába már visszatért némi erő, és már nem remeg annyira. Az orvosa
megpróbálja kideríteni, mi idézte elő a rohamot.
Vito a homlokát ráncolta.
- Mintha azt mondta volna, hogy enyhe agyvérzés.
- Már nem erre gondol. Nagy mennyiségű higanyt találtak a szervezetében.
- Higanyt - Vito azt hitte, rosszul hall. - Hogy került higany közelébe
- Fogalmuk sincs. Arra gondolnak, hogy talán otthon történhetett.
Vito szíve kihagyott egy ütemet.
- És a gyerekek
- Náluk nem jelentkezett semmi tünet. De az orvos behívta őket ellenőrzésre, úgyhogy
anyád és Tino bevitték őket. Eléggé megijedtek, főleg Pierce.
Vito szíve összeszorult.
- Szegényke. Mennyi idő, míg meglesznek az eredmények
- Holnap reggelre ígérik. De az orvos nem engedi haza őket mindaddig, amíg biztosan
nem tudják, hol került Molly higany közelébe. Dino megkért, hogy kérdezzem meg...
- Az isten szerelmére, apa - szakította félbe Vito. - Tudod jól, hogy a srácok addig
maradhatnak, ameddig csak kell.
- Nos, én is ezt mondtam neki, de Molly aggódott, hogy esetleg terhedre lesznek.
- Ugyan, dehogy. Este még sütit is sütöttek, és háborúsdit játszottak a nappaliban.
- Tess átmegy segíteni neked, és Tinonak - folytatta az apja. Vito minden aggodalma
ellenére hirtelen felvillanyozódott. Már hónapok óta nem látta a nővérét. - így én és anyád itt
maradhatunk Dinoval. Tess gépe hétkor száll le. Bérel magának egy autót, úgyhogy szabadon
kocsikázhat, míg itt van, szóval nem kell kimenned elé a reptérre.
- Van még valami, amit el kell intézni
- Nincs. - Michael Ciccotelli mély levegőt vett. - Csak imádkozni tudsz, fiam.
Vito már nagyon régen imádkozott utoljára, de nem akart fájdalmat okozni az apjának
azzal, hogy ezt elárulja. Úgyhogy hazudott.
- Tudod jól, hogy fogok. - Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
- Molly jobban van - kérdezte Nick csöndesen.
- Nem tudom. Apa arra kért, hogy imádkozzam. Tapasztalatom szerint ez sosem jelent
jót.
- Ha menned kell, akkor... csak menj, rendben
- Rendben. Oda nézz! - Örült, hogy végre valami eltereli a figyelmét, a terem túlsó
végébe mutatott, ahol egy magas ajtó éppen kinyílt. Egy nő jelent meg, és feléjük igyekezett.
A harmincas évei derekán járhatott, filigrán volt, komoly, kék kosztümöt viselt, szoknyája a
térdéig ért. Sötét haja feszes kontyba fogva, igazi szakember benyomását keltette... és
unalmas volt, döbbent rá Vito. Legalább fölvehetett volna egy nagy karika-fülbevalót vagy
egy piros kendőt. A nő az asztal mögé állt, végigmérte őket.
- Segíthetek valamiben, uraim - kérdezte kimért brit akcentussal.
Vito megmutatta a jelvényét.
- Ciccotelli nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Lawrence nyomozó. Dr. Johannsenhez
jöttünk.
A nő szeme gyanakvást tükrözött.
- Csak nem követett el valamit
Nick a fejét rázta.

- Nem. Láthatnánk
- Most
Vito a nyelvébe harapott.
- Jó lenne - a nő névkitűzőjére pillantott -, Miss Albright. - Közelről Vito észrevette,
hogy a nő sokkal fiatalabb, mint gondolta, talán a húszas évei elején járhat. Szemmel
láthatóan nem ment neki a nők korának megtippelése.
A nő csücsörített.
- Épp tárlatvezetésen van. Ha lennének szívesek erre jönni...
Átvezette őket a magas ajtón egy hatalmas terembe, ahol egy öt-hat családból álló
csoport gyülekezett. A falak sötét színű fából készültek, az egyiket kifakult kárpit borította.
Egy másik falról óriási zászlók lógtak. A túlsó fal volt a leglenyűgözőbb a rajta keresztülkasul
elrendezett kardokkal. A kardok alatt három páncélzat állt, egész elképesztő benyomást
nyújtva.
- Klassz - mormogta Vito. - Az unokaöcséim imádnák. - Minden bizonnyal elterelnék a
gondolataikat Mollyról. Eldöntötte, hogy amint lehet, elhozza őket ide.
- Nézd! - Nick lopva egy negyedik páncélzat felé mutatott, amely a terem jobb oldAlan
állt. Egy Dantéval nagyjából egyidős, kaján képű kisfiú állt egy lépésre a páncéltól, hangosan
méltatlankodott, hogy mennyit kell várniuk. Egy helyben toporgott, és mindenre gúnyos
megjegyzést tett.
- Ez olyan unalmas! Csak egy hülye páncél! Még a szemétdombon is jobbat találok. -
Épp belerúgott volna a páncélba, amikor az váratlanul, nagy csörömpölés közepette lehajolt.
A kisfiú szemmel láthatóan megrémült, hátrahőkölt, szeme tágra nyílt, arca elfehéredett. A
többiek elcsöndesedtek, Nick némán kuncogott.
- Az előbb láttam, hogy megmoccant a páncél. Megérdemelte a kis gazember.
Vito épp helyeselt volna, amikor a páncélból dörgő hang hallatszott. Egy jó másodpercbe
beletelt, mire rájött, hogy a lovag franciául beszél, de nem kellett nyelvésznek lennie ahhoz,
hogy megértse, mit dörög a fiú felé. A lovag fenséges haragra gerjedt.
A fiúcska ijedten rázta a fejét, két lépést hátrált. A lovag nagy ívben kivonta a kardját, és
lépésről lépésre követte a gyereket. Egyre hangosabban ismételte a kérdést, Vito ekkor vette
észre, hogy női hangot hall, nem férfit. Elmosolyodott.
- Ez Sophie lesz. Mondta, hogy be kell öltöznie.
Nick csak vigyorgott.
- A gimis nyelvtudásom ugyancsak megkopott, de szerintem valami olyasmit mondott,
hogy mi a neved, kisfiú.
A gyerek válaszra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán.
Az egyik oldalajtóban egy férfi jelent meg. Vállas ember volt, sötétkék öltönyt és
nyakkendőt viselt. A fejét csóválta.
- Hé, hé! Mi történik itt
A páncél királyi mozdulattal intett a fiú felé, és valami csípős megjegyzést tett. A férfi a
gyerekre nézett.
- Azt mondja, hogy durva és tiszteletlen voltál.
A kisfiú zavarában fülig vörösödött, amikor a többi gyerek nevetni kezdett. A férfi a fejét
csóválta.
- Johanna, Johanna. Hányszor kell még kérnem, hogy ne ijessz rá a gyerekekre Nagyon
sajnálja - fordult a kicsihez.
A lovag látványosan rázta a fejét. - Non.
A gyerekek még hangosabban nevettek, az összes felnőtt mosolygott. A férfi
színpadiasan felsóhajtott.
- De igenis sajnálod. Kezdjük el a tárlatnézést! S'il vous plaít.

A lovag átadta a férfinak a kardot, felcsapta a sisakrostélyt, és előbukkant Sophie, hosszú
haja arany-fonatban koronázta a fejét. Hóna alá kapta a sisakot, szabad kezével a falakra
mutatott.
- Bienvenue au musée d'Albright de l'histoire. Je m'appelle Jeanne d'Arc.
- Johanna - vágott közbe a férfi -, nem tudnak franciául!
A lány pislogott, az egészen átszellemült gyerekekre bámult. Még a kötekedő kisfiú is
figyelt.
- Non - kérdezte hitetlenkedve.
- Nem - válaszolta a férfi, mire Johanna újabb kérdést tett föl.
- Azt szeretné tudni, hogy milyen nyelven beszéltek - tolmácsolta. - Ki tudja
megmondani
Egy öt év körüli, aranyhajú kislány jelentkezett, Vito észrevette, hogy Sophie arca egy
pillanatra megfeszül, épp csak egy pillanatra, ha nem figyel, tán észre sem veszi. De Sophie
azonnal összeszedte magát, amikor a kislány megszólalt.
- Angolul. Angolul beszélünk.
Sophie felháborodást színlelt. Ez is a szerep része volt, de Vito meg volt róla győződve,
hogy az előző arckifejezés nem, s ez újra kíváncsivá tette. És izgatottá is. Sose gondolta
volna, hogy egy kardot lengető nő ilyen érzéki tud lenni.
- Anglais - kérdezett vissza Sophie, és tettetett dühvel meglendítette a kardot. A kislány
szeme még jobban elkerekedett, a férfi megint felsóhajtott.
- Johanna, ezt már megbeszéltük. Ne ijesztgesd a vendégeket! Amikor amerikai gyerekek
jönnek be, akkor angolul beszélsz. És most az egyszer ne tegyél megjegyzéseket se, kérlek.
Viselkedj rendesen...
Sophie felsóhajtott.
- Miket meg nem kell tennem - mondta erős akcentussal. - De hát valamiből nekem is
meg kell élnem... Még nekem, Szent Johannának is fizetnem kell a számlákat. - A szülőkre
pillantott. - Ugye, értik azt, hogy számla A lakbér meg az étel... - Megvonta a vállát. - És a
kábeltévé. Alapvető dolgok, non
A szülők bólogattak, mosolyogtak, Vito megint azon kapta magát, hogy egyre nagyobb
érdeklődéssel figyel.
Sophie lenézett a gyerekekre.
- Csak, tudjátok, a helyzet az, hogy háborúban állunk Angliával. Ugye, értitek azt a szót,
hogy háború, petits enfants
A gyerekek bólintottak.
- Miért háborúznak, szent kisasszony - kérdezte az egyik apa.
Sophie bájos mosolyt küldött a férfinak.
- S'il vous piait, hívjon csak Johannának - kérte. - Nos, a dolog úgy áll... - Ebben a
pillanatban észrevette a terem szélén álldogáló Vitót és Nicket. A szája még mindig
mosolygott, de szeme már nem, Vito a fél termen át is érezte, hogy megfagyott közöttük a
levegő. Visszafordult az öltönyös-nyakkendős férfihoz. - Monsieur Albright, vendégeink
vannak. Tudna nekik segíteni
- Mi a fenét csináltál vele, Chick - mordult fel Nick.
- Fogalmam sincs. - Szemével követte Sophie-t, aki összeterelte a gyerekeket, és a
zászlós falhoz vezette őket, majd elkezdte a tárlatvezetést. - De kiderítem.
Az öltönyös mosolyogva közeledett feléjük.
- Albright vagyok. Miben segíthetek
- Lawrence nyomozó vagyok, ő pedig Ciccotelli nyomozó. Dr. Johannsennel szeretnénk
beszélni, amint lehetséges. Mikor végez a tárlatvezetéssel
Albright arcára aggodalom ült.
- Csak nincs valami baj

- Nincs - nyugtatta meg Nick. - Semmi ilyesmiről nincs szó. Egy ügyön dolgozunk, és
szeretnénk neki pár kérdést föltenni. Történelemmel kapcsolatosat - tette hozzá.
- Ó - élénkült föl Albright. - Arra én is tudok válaszolni.
Vitónak eszébe jutott,.Sophie mondta, hogy Albright csak eljátssza a történészt.
- Nagyon megtisztelne vele - mondta -, de jobb szeretnénk dr. Johannsennel beszélni. Ha
a tárlatvezetés negyedóránál tovább tart, akkor megebédelnénk, és csak utána jönnénk vissza.
Albright Sophie felé pillantott, aki épp a gyerekeknek mesélt a falra kihelyezett
kardokról.
- Egyórás a tárlatvezetés. Utána szabad lesz.
Nick visszatette a zsebébe a jelvényét.
- Akkor visszajövünk. Köszönjük.

HETEDIK FEJEZET
DUTTON, GEORGIA JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 1.15
Dániel a szülei ágyán ült. Már egy órája csak a padlót nézte, próbálta magát rávenni, hogy
emelje föl az egyik deszkát, ami alatt, tudta jól, ott rejtőzik apja széfje. Előző nap nem nézte
meg. Nemhogy a tartalmát, de még a széf létezését sem akarta fölfedni Frank előtt.
Még azt sem tudta biztosan, hogy mit talál majd benne. Azt azonban tudta, hogy
legszívesebben nem is tudná meg. De már így is elég sokáig halogatta. Ez az a széf, amelyről
apja azt hitte, a családban senki nem tud róla. Sem a felesége, sem bármelyik gyereke.
De Dániel igen. Egy ilyen családban, mint az övék, kifizetődő volt, ha valaki tudta, hol
rejtőznek a titkok. És a fegyverek. Apja számos fegyverszekrényt és széfet tartott szerte a
lakásban, de ez volt az egyetlen fegyveres széf. Dániel gyanította, apja itt tartotta azokat,
amelyeknek a gyártási számát kiütötték. Biztos, hogy nincsenek bejelentve.
Arthur illegálisan tartott fegyvereinek semmi köze nem volt ahhoz, hogy szülei miért
mentek el Philadelphiába, arról sem árulkodtak, hogy hol szállhattak meg, ha már odaértek, de
Dániel sehol máshol nem talált semmi kiindulópontot. Úgyhogy csak üldögélt. Nyisd végre
ki!
Odébb húzta a falapot, és benézett a széfbe. A „nagyon elővigyázatosan" elrejtett
zárkombinációt apja Kodolexén találta, egy rég elhunyt nagynéni születésnapja volt. Dániel
nagyon jól emlékezett mind a nagynénire, mind pontos születésnapjára, mert olyan közel volt
a sajátjához.
Beállította a számkombinációt, jutalma egy kattanás volt. Sikérült.
Ám fegyvert nem talált. A széfben semmi nem volt, csak egy csekk-könyv és egy külső
memóriaegység a számítógéphez. A csekk-könyv nem a Vartanian család nemzedékek óta
igénybe vett bankjához tartozott. Mielőtt kinyitotta, Dániel már tudta, mit fog látni.
Rendszeres pénzfelvételt, mind apja keze írásával. Minden tranzakció készpénzes volt,
egyenként ötezer dollár értékben.
Minden bizonnyal zsarolás. De Dánielt ez meg sem lepte.
Azon tűnődött, Arthur életének melyik fejezete köszön vissza ilyen kísértetiesen. Azon is
eltűnődött, vajon mi lehet a memóriaegységen, hogy apja mindenki elől rejtegeti. Azon
gondolkodott, mikor mehet a következő repülőgép Philadelphiába.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 1.40

Sophie lerántotta a tépőzárat, amely a páncélzatot összetartotta.
- Ted, most mondom harmadszor, fogalmam sincs, miért akarnak velem beszélni -
csattant fel. Ted Albright nagyapja archeológuslegenda, de valahogy azon csodálatos gének
egyikének sem sikerült Tedben továbböröklődnie. - Történettudományi múzeumban vagyunk.
Talán történettudományi kérdésük van. Kérlek, hagyd a további faggatódzást, és vedd le ezt
rólam. Majd megszakadok alatta.
Ted átemelte Sophie fején a súlyos mellvasat.
- Engem is megkérdezhettek volna.
Mintha meg tudnád különböztetni Napóleont Lincolntól. Kifelé azonban higgadtnak
mutatta magát, és csöndesen válaszolt.
- Ted, beszélek velük, megtudom, mit akarnak, rendben
- Rendben. - Ted lesegítette a lábszárvédőket, Sophie leült, hogy lerángassa a. csizmáit.
Vito Ciccotelli, „a patkány", odakint várja. Sokat elárult, hogy Vitót még Ted Albrightnál is
kevésbé volt kedve látni. Az, hogy látták a korhű jelmezben, csak rontott az egészen.
Megalázó volt.
- Legközelebb, ha megszervezel egy lovagos tárlatvezetést, intézd, el, hogy Theo itt
legyen. Ez a páncél tényleg ólomnehéz. - Sophie felállt, nyújtózkodott. - És iszonyú meleg
van alatta.
- Ahhoz képest, hogy azt állítod, mennyire szereted a hitelességet, piszok sokat
panaszkodsz - morgott Ted. - Szép kis történész vagy.
Sophie inkább lenyelte a kikívánkozó csípős megjegyzést.
- Ebéd után visszajövök, Ted.
- Ne maradj sokáig - szólt utána. - Háromkor viking leszel!
- Menj a vikingeddel a... - mormogta magában, aztán a szemét forgatta, amikor meglátta,
hogy Patty Ann a recepciós pultra támaszkodik, és nyíltan flörtöl a két nyomozóval.
El kellett ismernie, két igencsak jó megjelenésű fiatalemberről van sző. Mindketten
magasak, vállasak, bárki ízlése szerint jóképűek. Nick Lawrence vörösesszőke hajával és
egyenes tekintetével igazi vidéki fiú benyomását keltette, ám Vito Ciccotelli... ismerd el,
Sophie. Tudod, mire gondolsz. Elgyötörten sóhajtott fel. Olyan helyes. Nem, inkább sármos.
Sármos és egy igazi patkány, pont, mint a többi.
Odalépett a pult mellé.
- Uraim, ma miben segíthetek
Nick megkönnyebbülten nézett föl.
- Dr. Johannsen!
Patty Ann határozottan félelmetesebben festett, ahogy megemelte túlszedett
szemöldökét.
- Az urak nyomozók, Sophie - mondta a lány. Sophie lenyelte a feltoluló sóhajtást. Patty
Ann ma határozottan brites hangulatban volt. Most már érti a nett kék kosztümöt is. - A
gyilkosságiaktól - tette hozzá gonoszkodva. - És kérdéseket szeretnének föltenni neked.
Nick a fejét csóválta.
- Csak beszélni szeretnénk veled, dr. Johannsen.
Ő nem patkány, hát rámosolygott.
- Épp ebédelni indultam. Van szabad fél órám.
Vito kitárta előtte az ajtót. Egy szót sem szólt, de egy pillanatra sem vette le róla figyelő
tekintetét. Sophie megpróbált legalább olyan gonosz pillantást küldeni feléje, mint amilyet
Patty Ann őfelé. Vito a szemöldökét ráncolta - ezek szerint a pillantással elérte a célját.
Odakint örömmel szívta be a friss levegőt.
- Értékelném, ha sikerülne hamar végeznünk. Ted egy másik tárlatvezetésre is beosztott,
amelyre még át kell öltöznöm. - Megállt a járda szélén. - Úgyhogy igyekezzünk!

Vito jobbra-balra nézett az utcán. Minthogy kora délután volt, az úton mind a gyalogos-,
mind a járműforgalom tetőfokára hágott.
- Nem mehetnénk valami nyugodtabb helyre - Türelmetlensége kicsengett a hangjából. -
Nem akarom, hogy meghalljanak minket.
- Mit szólsz a kocsimhoz - kérdezte Nick csöndesen, előrement, és kitárta az anyósülés
ajtaját. - Nem szeretném, ha bárki rosszat gondolna rólad, ha a hátsó ülésen pillantana, meg -
mosolygott előzékenyen, és ő maga huppant be a hátsó ülésre. Sophie elkapta Vito cinkos
tekintetét, amelyet Nick felé küldött, mielőtt helyet foglalt volna a volánnál. Nick válaszul
csak megemelte egyik szemöldökét, Sophie azonnal rájött, hogy manipulálni akarják.
Dühösen nyúlt az ajtókilincs felé.
- Uraim, nincs időm játszadozni.
Vito megfogta a vállát, gyöngéden, de határozottan visszanyomta az ülésbe.
- Ez nem játék - válaszolt komoran. - Sophie, kérlek...
Sophie elbizonytalanodva elengedte a kilincset, mire Vito levette a válláról a kezét.
- Miről van szó
- Először is, meg szereltük volna köszönni a tegnapi segítséget - kezdte Nick. - De
miután megvizsgáltuk a. holttesteket, újabb kérdések merültek föl. - Féloldalasan hátra dőlt,
és halkabban folytatta. - Az egyik áldozaton furcsa mintázatú szúrásnyomokat találtunk.
Katherine szerint szögek vagy valami hegyes tüskék helyei. A szúrások a nyaknál kezdődnek,
és lefelé húzódnak végig a törzsön, egészen a comb közepéig. Hasonló nyomokat találtunk a
kar hátsó felén is. Úgy véljük, az áldozatot kényszerre! tartották ülve ezen a szöges széken,
Sophie elgondolkodva csóválta a fejét.
- Ugye, csak vicceltek Mondjátok, hogy csak vicc az egész! - Ekkor azonban fölvillant
előtte a halott fiatalember arca, beállított keze, kizsigerelt hasürege, és minden kétsége
szertefoszlott. - Komolyan beszéltek...
Vito azonnal bólintott.
- Nagyon is.
Sophie megborzongott.
- Az inkvizíciós szék... - suttogta.
- Nick talált egy lény képet egy múzeum honlapján – folytatta Vito. - A szék tényleg
létezett.
Sophie bólintott, képzelete szörnyű képeket vetített elé.
- Ó, igen, tényleg létezett,..
- Mondj róla valamit - mondta Vito -, kérlek!
A lány mély lélegzetet vett, remélte, hogy gyomra előbb-utóbb lecsillapodik.
- Nézzük csak... Nos, ezek a székek csak kis részéi képezték az inkvizítorok bőséges
kelléktárának.
- Senki sem várja a spanyol inkvizíciót - mormogta Nick elkomorodva.
- A spanyol inkvizícióról hallottak a legtöbben, de sokkal többféle inkvizíció létezett. -
Sokkal könnyebb volt kiselőadást tartania, mint az áldozatokra gondolni. - Az első volt a
középkori inkvizíció. A szék a később következő spanyol periódus során került használásba,
ugyan létezhettek már a középkori időszak alatt is, de hogy valóban használták-e, az a
történészek között még mindig vita tárgyát képezi, ha használták is, nem olyan gyakran, mint
a többi kínzóeszközt vagy módszert.
Nick eddig szorgalmasan firkált, de most felpillantott a jegyzetfüzetből.
- És miért nem
- A korabeli feljegyzések szerint már az is az inkvizítorok malmára hajtotta a vizet, ha
egyszerűen csak megmutatták az elítéltnek a széket. Elég ijesztő, élőben még inkább, mint
képeken...
- Láttál élőben is - kérdezte Nick.

- Hol - érdeklődött Vito, mert Sophie bólintott.
- Múzeumokban. Európában többnek is van egész jó állapotú darabja.
- És ma honnan szerezne be valaki egy inkvizíciós széket - folytatta a kérdezősködést
Vito.
- Ha valaki nagyon akarja, nem olyan nehéz valami egyszerűbbet elkészítenie.
Természetesen léteztek sokkal kifinomultabb modellek is, még a középkorban is. A
legtöbbjükön csak sima pántok voltak, de némelyiken tovább lehetett szorítani a szíjakat, így
még mélyebbre hatoltak a szögek. És... - Sophie felsóhajtott - volt olyan is, amelynek a
fémbetéteit fel lehetett hevíteni s ezáltal megégetni az elítélt bőrét, nem csupán átszúrni. -
Vito és Nick egymásra néztek. Sophie rémülten kapta a szája elé a kezét. - Ugye nem
- Honnan lehetne ilyen széket beszerezni - ismételte Vito. - Sophie, kérlek...
Kérdésük súlya kezdeti a tudatáig elhatolni, már nem csupán rettenetet, érzett, hanem
páni félelem fogta el. Must már az ő tudásán is múlott, hogy elkapják-e a gyilkost, s hirtelen
valósággal alkalmatlannak érezte magát a feladatra.
- Nézzétek, srácok, az én szakterületem a középkori erődítmények és a stratégiai
hadviselés. Az inkvizíciós eszközükről még a legjobb esetben is csak nagyon alapvető
dolgokat tudok. Miért nem kértek fel egy szakértőt Dr. Fourniev a Surbonne-ról világhírű
szaktekintély.
A két férfi a fejét rázta.
- Esetleg megtehetnénk - szólalt meg Vito -, ha nagyon muszáj, de szeretnénk csak a
lehető legkevesebb embert bevonni. Egyelőre elég lehet, az alapvető ismereted is. - A lány
szemébe nézett, Sophie idegessége kezdett lecsillapodni. - Csak mondj el mindent, amit tudsz.
Sophie bólintott, igyekezett az agyát, megerőltetni, hogy ne csak annyit mondjon el, amit
bármelyik internetes oldalon el lehet olvasni. A halántékára szorította az ujjait.
- Rendben. Nézzük csak. Vagy maga készítette el az eszközt, vagy kész darabot szerzett
be. Ha kész darabról van szó, akkor durva másolattól kezdve eredeti darabig bármi lehet. Mit
gondoltok
- Fogalmunk sincs - válaszolt Nick. - Folytasd!
- Mennyire volt egyenletes a szögek mintázata
- Rohadt egyenletes - morogta. Vito.
- Szóval alapos gyilkossal állunk szemben. Ha maga készítette, akkor nagyon ügyelt, a
részletekre. Akkor viszont szüksége leheted rajzokra vagy tervekre is.
Nick pont olyan felháborodottnak tűnt, mint amilyennek Sophie érezte magát.
- Hát vannak tervrajzok is
Vito előrehajolt, két szemöldöke szinte összeért, úgy figyelt.
- És honnan lehet tervrajzokat szerezni
Olyan közel hajolt, hogy borotvaszesze illata csiklandozni kezdte Sophie orrát, s a lány
még a férfi szemét keretező vastag, fekete szempillákat is mind látta. A férfi szeme ekkor
összeszűkült, tekintete egyre áthatóbb lett, Sophie ekkor vette észre, hogy ő maga is
előrehajol feléje - úgy vonzotta, akár lámpás a molylepkét. Zavarba jött, és szinte
megundorodott magától, hátradőlt hogy a lehető legnagyobb távolság legyen közöttük. - Azt
kéritek, folytassam, de nem ígérem egy pillanatig sem, hogy hasznos információval tudok
szolgálni.
- Ne haragudj! - mormogta Vito, és ő is hátradőlt. - Hol találhatna tervrajzokat
Sophie összeszedte magát, és nagy levegőt vett.
- Esetleg az interneten. Még sosem néztem meg. Azok a múzeumok, amelyeknek van
ilyen, székük, talán dokumentálták a felépítésüket is. Vagy... az is lehet, hogy a régi
szövegeket használta fel. Volt olyan inkvizítor, aki naplót vezetett. Abban rajzok is lehettek.
Habár azokhoz hozzá is kellett férnie.
- És hogyan - kérdezte Nick.

- Ritka könyvgyűjteményekben. És persze el is kellett valahogy olvasnia őket. A
legtöbbjük középkori latin szöveg. Néhányat ófranciául vagy okcitáni nyelven írtak.
Nick följegyezte a füzetébe.
- Te ismered ezeket a nyelveket
- Igen, természetesen.
- Természetesen - ismételte magának Nick.
Vito még mindig Sophie-t nézte, sokkal áthatóbban, mint az előbb.
- És ha vette
- Ha vette, akkor vagy másolathoz jutott, vagy eredeti darabhoz. A hagyományőrzők
netes oldalain mindig lehet eladó páncél- és fegyverutánzatokat találni. A középkori
fesztiválok sátraiban is mindig ott vannak ezek az egyébként eltérő minőségű fegyverek. Van,
ami kézzel készült, van, ami tömeggyártásból kerül ki, de mind csak másolat.
- És miféle fegyverek ezek - érdeklődött Nick.
- Tőrök, kardok. Láncos buzogány, csatabárd. De még sosem láttam eladó
kínzószerszámot. És ha eredeti darabról van szó... - Megvonta a vállát. - Akkor
magángyűjtőkre kell gondolnunk.
Nick bólintott.
- És róluk mit tudsz
- Mint mindenhol, vannak rossz és jó magángyűjtők is. A legális műgyűjtők magánúton
vásárolják meg a tárgyakat más gyűjtőktől vagy olyan aukciós házaktól, mint a Christie's.
Időnként „új" régi darabok is felbukkannak a legális piacon, de ez igen ritka.
- Mint például - puhatolódzott Nick.
- Mint például a Dordogne-kardok esetében. 1977-ben a Christie'snél egy aukción hat
darab 15. századi kard bukkant fel, amelyekről addig semmit nem tudtak. Kiderült, hogy egy
ritka leletből származtak... Nyolcvan, 15. századi kardot találtak a franciaországi Dordogne
folyó fenekén a hetvenes évek közepén. A százéves háború idején egy bárka tartott a harcoló
csapatokhoz, ezen vitték a kardokat is. A bárka elsüllyedt, és a kardok ötszáz évig hevertek a
folyó medrében. De az ilyen lelet nagyon ritka. Általában katalógusba iktatott darabok
cserélnek gazdát. A mi kiállításunk nagy része Első Theodore Albright magángyűjteményéből
származik.
Nick a homlokát ráncolta.
- Annak az ürgének az apja, akivel odabent beszéltünk
- A nagyapja. Első Ted a 20. század egyik leghíresebb archeológusa volt. A legtöbb
leletét más gyűjtőktől szerezte be, de... - Sophie vállat vont. - Első Ted a tízes években és a
húszas évek elején végzett ásatásokat. Biztosat senki sem tud, de meg mernék rá esküdni.
hogy némelyik tárgy a saját ásatásaiból származik. Ha ezt be lehelne bizonyítani, akkor az
Albright családot kötelezhetnék, hogy adják vissza őket.
Nick ismét bólintott.
- Tehát nem mindig legális úton szerezte be a gyűjteménye darabjait.
- Nem, Első Albright nem volt rossz fiú. Nézzétek, régen egy kicsit másképp volt.
Megérkeztél, körülnéztél, kiástad és hazaszállítottad a zsákmányt. Az igazság az hogy a
múzeumokban azért vannak műtárgyak, mert valaki annak idején szépen... hazavitte.
- És most - folytatta Nick.
- Manapság a kormányok lecsapnak azokra, akik az országukból elviszik a műtárgyakat.
Lopásnak számít és körözés a vége.
- Tehát ma ezek a feketepiacra kerülnek - jegyezte meg Vito.
- Feketepiac mindig is létezett. Csak éppen az árak felszöktek, amióta a kormányok
bekeményítenek. Hallottam olyan magángyűjtőkről, akik műtárgyakat, cserépedényeket és
iratokat vásárolnak. Még római mozaikpadlót is. De semmiképp sem kínzóeszközöket.
- De ez is előfordulhat - erősködött Vito.

- Természetesen elő. Én nem mozgok ilyen körökben, úgyhogy nem tudhatom. - Eszébe
jutottak azok a kétes hírű archeológusok, akiket, ismert. - De körbekérdezhetek.
Vito a fejét rázta.
- Majd mi - mondta határozottan, aztán fölemelte a kezét, mert Sophie makacsul
felszegte az állát. - Ez a hivatalos út, Sophie - sóhajtott meggyötörten. - Pont úgy, ahogy
tegnap nem szóltunk neked a sírokról azelőtt, hogy megtaláltad volna őket.
- De az azért volt, hogy ne befolyásoljatok - jegyezte meg Sophie. - Most már ismerem a
részleteket.
- Viszont most meg kell védenünk - válaszolt Vito. - Ez most nem egy elmélet akadémiai
vizsgálata. Ez. egy többszörös gyilkosság, és a gyilkos hét plusz sírt is kiásott. Nem
szeretnélek az egyikben viszontlátni.
Sophie borzongva sóhajtott.
- Ez jó érv. Összeírok egy listát.
Vito szája szeglete megemelkedett, sötét szeme melegséggel telt meg.
- Köszönjük.
Sophie azon kapta magát, hogy visszamosolyog, s csak ekkor eszmélt rá, hogy már
megint horogra akadt. Pont olyan rászedhető vagyok, mint egy ostoba hal. Arcáról lehervadt a
mosoly, az órájára pillantott.
- Most már tényleg mennem kell.
Kiszállt az autóból, majd a nyitott ablakon bedugta a fejét. Vito megint őt figyelte,
összeszűkült és... bánatos tekintettel. Sophie szíve megsajdult, de nem lágyult el. Tüntetőleg
Nick felé fordult.
- Majd e-mailben elküldöm a listát azokról, akik lehetséges forrásként az eszembe jutnak.
Sok sikert!
Már a fél utat megtette a múzeum felé, amikor ajtócsapódást hallott, majd Vito hangját,
ahogy az ő nevét, kiálltja. Nem állt meg, abban reménykedett, hogy Vito érti a célzást, és
békén hagyja. De a férfi léptei egyre hangosabban hallatszottak, ahogy kezdte beérni.
- Sophie, várj! - Elkapta a kezét, és addig húzta, míg a lány meg nem állt.
- Még mit óhajt a nyomozó úr
Vito a karjánál fogva visszarántotta.
- Azt szereméin, ha megfordulnál és rám néznél.
Sophie engedelmeskedett. A férfi arca csak pár centire volt az övétől, homlokát zavartan
ráncolta. Sophie a szeme sarkából látta, hogy Nick az autónak támaszkodik, arcán hasonló
zavarodottság, erre elbizonytalanodott, de a rózsák mellett talált kártyán olvasott szavak ott
visszhangzottak, a fülében: A. - örökké szeretni foglak. V.
- Engedd el a karomat! - Vito elengedte, de nem lépett hátra, úgyhogy Sophie hátrált. -
Mit akar tőlem a nyomozó úr
- Mi történt Tegnap este még beszélgettünk, mosolyogtál, aztán megkérdeztem tőled,
kérsz-e pizzát, erre csak úgy felhúztad magad. Szeretném tudni, miért.
- Talán csak egyszerűen nem akartam veled vacsorázni.
- Nem hiszem. Ölni tudtál volna a szemeddel. Tudni akarom, miért. És azt is tudni
akarom, miért vagyok hirtelen nyomozó úr, amikor tegnap este még Vito voltam.
Sophie keserűen fölnevetett. Vito mintha mártír lett volna...
- Ti, pasik, mind ugyanolyanok vagytok, nem Nézd, Vito, sajnálom, hogy összetörtem
az egódat, de itt az ideje megtanulnod, hogy nem minden nő omlik csak úgy a lábad elé.
Minden információt összeírok neked, amilyen gyorsan csak tudom. De nem miattad, csak
hogy még az elején tisztázzuk a frontokat. - Odébb lepett, majd megtorpant. Vito még mindig
ott állt. sötét szeme csak úgy villámlott, ekkor hirtelen a sok kérdés. amit annyiszor föltett
magának, választ, követelt.

- Mondd meg őszintén, Vito. Amikor kint portyázol, gondolsz egyáltalán arra a nőre
otthon
- Te meg miről beszélsz - Vito a kérdésben minden egyes szót külön megnyomott.
- Akkor ezek szerint a válasz: nem. És a célpont, vele mi van Azt hiszed, csak egy
ostoba nőszemély, és sose fog rájönni, hogy csupán egy hódítás Ha azt hiszed otthon az a nő
sosem fog rájönni, hogy megcsalják
- Nem tudom, honnan veszed mindezt, de nekem otthon nincs semmiféle nő.
Sophie toppantott.
- A „nő otthon" csak egy metafora. Annyit tesz, foglalt vagy.
Vito arckifejezése semmit sem változott.
- Nekem nincs senkim, Sophie.
Sophie állta a tekintetét.
- És azok a rózsák a furgonban Nem a tieid voltak - Vito pislantott. Száját kinyitotta,
ám egy szó nem sok, annyi sem jött ki rajta.
Sophie csak mosolygott, de nem kedvesen. Sarkon fordult, elsétált a múzeumig, anélkül,
hogy egyszer is megállt volna. Ám amikor az ajtóhoz ért az ablakban meglátta a férfi
tükörképét. Ott állt, ahol hagyta, ügyelte, ahogy elmegy. Akár az előző este.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 2.15
Vito behuppant az. anyós ülésre, ügyet sem vetett Nick fürkésző tekintetére.
- Csak vezess!
Nick lehúzódott az útpadkáról a forgalomba.
- És hova
- Menjünk a halottasházba! Jen mostanra már biztos küldött be újabb áldozatokat.
- Minő boldogság... - mormogta Nick. Hosszú percekig némán ült, míg Vito csak bámult
kifelé az ablakon a lovagokra, a kínzásra... és a rózsákra gondok.
- Fölkereshetünk egy másik professzort is - mondta végül Nick kedvesen. - Más
egyetemen is van archeológusképzés. Éjjel utánanéztem a neten.
- Éjjel igazán sok dolognak néztél utána... - válaszolt Vito. még maga is észrevette a saját
hangjában az ellenségeskedést. - Ne haragudj...
- Semmi baj. Túl csöndes a ház... - motyogta Nick maga elé. - Mindig zavart, hogy Josie
egész éjjel lenn maradt és zenebonát csapott, de most, hogy elment... már hiányzik.
Vito épp csak elfordította a fejét, hogy társát tanulmányozza.
- És ő is hiányzik
- Tudom, hogy becsapott, és azt is tudom, hogy hülye vagyok. De igen. Hiányzik.
Vito tudta, Nick ezt végszónak szánta. Társa egyáltalán nem szeretett a magánéletéről
beszélni. Az, hogy exneje annyi évvel ezelőtt dobta, különösen fájó pont volt. De megadta a
végszót hogy Vito is beszélhessen.
- Meglátta a rózsákat...
Nick Összerándult.
- A francba.
- Na igen. Kábé ez pontos kifejezés.
- És megmondtad neki, kié a rózsa
- Az túl logikus lett volna - sóhajtott Vito megvetéssel. - Nem. Nem mondtam meg. Nem
tudtam. Úgyhogy a legrosszabbra gondolt. Azt hiszem, ez a sors keze.
- Ez egy oltári baromság! Vito ugye tetszik
- Neked nem

- Hát persze, naná. Még akkor is, ha okeifánul beszél, akármi is az. jó fej, helyes, és... -
Szomorú mosollyal rántott egyet a vállán.
- Dögös... – fejezte be Vito mogorván.
- Igen, ez a pontos kifejezés. De ami még ennél is fontosabb, tudna segíteni nekünk
ebben az ügyben. - Oldalra pillantott, újra elkomolyodott. - Szóval még ha személyesen, nem
akarod is közelebbről szemügyre venni, mondd meg neki az igazat, hogy az „alapvető
ismereteinek" hasznát vehessük.
- Nem akarom megmondani neki az igazat. - Senkinek nem akarom megmondani az
igazat.
- Akkor hazudj neki valami, értelmeset, mert ha a végén kénytelenek leszünk fizetni egy
másik szakértőnek, Liz tudni akarja majd, hogy miért. Én nem viszem e! helyetted a balhét,
Chick.
Vito a fogát csikorgatta. Nicknek természetesen igaza van. Az ingyen szakértelem túl
nagy kincs ahhoz, hogy holmi személyeskedés miatt elvesztegessék.
- Rendben. Holnap beugrok a múzeumba.
- Jobb lenne még ma este. Holnap a bíróságra kell mennem, úgyhogy egyedül leszel.
Vito csak pislogott meglepetten.
- Én tudtam erről
- Kétszer is szóltam, emlékeztetőt is küldtem. Egész héten oda sem figyeltél rám Andrea
miatt.
Vito nagyot sóhajtott.
- Ne haragudj! Szóval minek mész te a bíróságra
Nick arca megfeszült,
- Diane Siever miatt.
Vito nagyot nézett. Diane, egy tizenhárom éves delaware-i kislány, három éve tűnt el
otthonról. Nick volt az a szerencsétlen zsaru, aki, még helyettes korában, egy heroin-ügy
felgöngyölítése során a lány holttestébe botlott.
- Még mindig küldi neked a család a képeslapokat
Nick nagyot nyelt.
- Minden egyes rohadt karácsony kor. Bárcsak ne lennének olyan hálásak.
- De küldtél nekik záradékot. Legalább tudják. El nem tudom képzelni, milyen lenne nem
tudni.
- Én meg el nem tudom képzelni, hogy ott kell ülnöm a tárgyalóteremben, néznem azt a
szerencsétlen seggfejet, aki megölte a lányomat, és most olyan peckesen vonul fel a
pulpitusra, mint egy rohadt páva. - Nick ujja egészen elfehéredett, ahogy a kormányt
szorította. - Azok a rohadt kerületi ügyészségi alkuk. Valahányszor azt hinné az ember, hogy
az ő oldAlan állnak, fogják magukat, és alkut kötnek a gyilkossal. Hánynom kell. Az a
„szerencsétlen seggfej valami drog kereskedő, aki beköpte a társát, a feltörekvő helyi
drogbárót. A kerületi ügyészség pedig jobban akarta a drogbárót, mint a dílert, így aztán alkut
kötöttek.
- Melyik ügyész volt az
- Lopez. - Nick szinte köpve ejtette ki a nevet.
Vito szemöldöke összébb ugrott.
- Maggy Lopez A mi Maggy Lopezünk
- Személyesen.
Maggy Lopez nemrég csatlakozott Liz Sawyer gyilkossági csapatához, és valahányszor
kapcsolatba került az ő ügyeikkel. Nick mindig átengedte a kommunikációt Vítónak. Most
már érti, miért.
- Azelőtt soha egy szót sem szóltál róla.
Nick dühösen vont vállat.

- Most sem kellett volna. Hívd fel a labort, kérdezd meg találtak e valamit Keyes
számítógépén.
- Rendben. - Vito hívása Jeff Rosenburghoz futott be. - Srácok, sikerült belenéznetek a
számítógépbe, amelyet ma reggel Warren Keyes lakásáról bevittünk nektek
- Csak szeretnéd Chick. Egész sorok állnak az ajtónk előtt. - Ez volt Jeff szavajárása.
- Belenézhetnétek. Nagyon fontos.
- Fontos – vágott közbe Jeff gúnyosan. - És mi nem az Tartsd egy kicsit... - Egy perc
múlva újra beleszólt a kagylóba. - Mázlista vagy, Chick. - Ez is Jeff szava járása volt. -
Belenéztünk, de csak azért, mert az informatikusunk pont egy spéci meghajtósikáló projekten
dolgozik.
- Szóval azt mondod, hogy Keyes számítógépét lesikálták
- Nem teljesen. Elég sok dolog kell ahhoz, hogy egy meghajtót totál lesikáljanak, de
annyi adat azért eltűnt róla, hogy kihívás legyen. Nagyon elegáns a megoldás. - Jeff mintha le
lenne nyűgözve. - Egy vírus, amelyik egyenesen az áldozat e-mail rendszerén át érkezett. De
időzítve volt.
- Valami alvó vírus
- Olyasmi. Az informatikus még mindig a köd összerakásával próbálkozik, hogy rájöjjön,
mennyi ideig hevert a vírusa hálótérben, mielőtt életre kelt, és fölfalta az áldozat összes
fájljait, fölhívunk, ha találunk valamit.
Vito elgondolkodva csukta le a telefont.
- Lesikálták - mondta. - De elegánsan. - Elismételte mindazt, amit Jefftől hallott. - Szóval
van egy szadista, kényszerbeteg gyilkosunk, aki mérnöki pontossággal ássa a sírokat,
szenvedélye a középkor, ráadásul számítógépes zseni.
- Vagy kapcsolatban áll egy számítógépes zsenivel - tette hozzá Nick. - Az is lehet, hogy
nem csak egy gyilkosunk van.
- Az is lehet. Nézzük meg, mit ásott ki Jen.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 3 ÓRA
Antikor beértek, Katherine épp a röntgen felvételeket tanulmányozta. Vito mögé állt,
könnyen átlátott a feje fölött. Andrea is éppilyen alacsony volt. Előfordult, hogy Vito attól
félt. még a végén összetöri. Sophie Johannsen ezzel ellentétben... épp csak pár centivel
alacsonyabb nála. Amikor nekitámadt a rózsák miatt, azok a telt ajkak szinte az álla
magasságában voltak. Testileg csakugyan nehéz lett volna összetörni, de a lányban megsejtett
törékenység megérintette. Ti, pasik, mind ugyanolyanok vagytok, nem Valaki korábban
mélységesen megbánthatta. És azt hiszi, én is olyan vagyok.
Ez zavarta Vitot. Mélységesen. Muszáj lesz a lánynak valahogy tudtára adni, hogy ő nem
olyan, mint a többiek. Még ha csak saját, lelki nyugalma kedvéért is, de muszáj.
- Ki ez a fickó - kérdezte Nick a homlokát ráncolva. Vito a hirtelen hangra föleszmélt,
újra látta a röntgenképet., amelyet eddig csak vakon bámult. – Ugye -, nem lökte a mi
áldozatainkat a sor végére
Vito a kivilágított táblára csippentett fénylő koponyafej-felek tanulmányozta.
- Ez nem a mieinkhez tartozik. Semmi nyoma középkori kínzásnak. Ez a fickó a két
szeme közé kapott golyót.
- Valóban nincs nyoma középkori kínzásnak - helyesek Katherine. - Ennek ellenére ő is a
tietek, fiúk.
Egyik kezét kinyújtotta. - Ismerkedjetek meg az egy per hármas áldozattal.
- Tessék- nézett rá Vito.
- A miénk - kérdezte vele egyszerre Nick.
- És mit jelent, hogy egy per hármas - tette hozzá Vito.

- Tényleg a tiétek. Az egy per hármas pedig annyit tesz, hogy az első sor harmadik
sírjában találtuk. Fiatal, húsz körüli férfi. A halál oka az a golyó a koponyájában. Úgy egy éve
lehet halott. Többet csak akkor fogok tudni, ha elvégeztem pár vizsgálatot.
Odament a pulthoz, és egy papírlapot vett a kezébe. Már korábban felrajzolta rá a
négyszer négyes mátrixot, és három kivételével már mindegyik téglalapba felírta a
jegyzeteit.
- Eddig ennyire jutottunk. Hat üres sír, kilenc áldozat. Jen a kilencből hatot már
kihantolt. Most dolgozik az egyes sor negyedik sírján, vagyis az. egy per négyesen.
- A negyedik sor üres - mormogta Nick. - A három per egyes fehér férfi, a húszas évei
közepén, erős ütés a fejen és a törzsén. Fogazott tárggyal okozott sérülések a fejen és a jobb
karon, jobb kar majdnem teljesen levágva. Halála ideje legalább két hónappal ezelőtt.
Egyenként körülbelül fél centiméter átmérőjű, kör alakú zúzódások a törzsön és a felkaron. -
Föltekintett. - Ez a harmadik test, amelyet tegnap este felhoztunk.
- Pontosan. A három per kettes pedig az imára kulcsolt kezű nő.
- Sophie mesélt nekünk az. inkvizíciós székről - mondta undorodva Nick. - Az ügyfelünk
nagy ínyenc. Tüskéknél és fölhevíthető fémlemezeknél alább nem is adja.
Katherine felsóhajtott.
- Egyre jobb,.. A három per hármas pedig a Lovag.
- Warren Keyes - jegyezte meg Vito. - Színész volt.
- Gondoltam. Ha már itt tartunk, az ő boncolásával már végeztem.
Átadta Vitónak a jelentést.
- A halál oka szívelégtelenség, amelyet a vérveszteség okozott. A hasi üreg üres. A fején
nem találtam sérülést, de az összes kar és lábcsontja kimozdult a helyéről. A kifejtett, erő
egyenes és nem sugárirányú volt.
- Tehát kihúzták a végtagokat, nem pedig kicsavarták - jegyezte meg Vito, míg a.
jelentést tanulmányozta.
- Így van.
- Akkor egy kínpadra feszítették ki - mormogta Nick.
- Azt hiszem, ilyesmiről lehet szó. És egyértelműen elkábították.
- Az anyja azt állította, hogy tiszta volt, és józan. Rehabilitáción is részt vett - szólalt meg
Vito.
- Ez teljességgel igazolható. A kokó miatt az orrnyálka hártyán sérülések keletkeztek. És
abból a bizonyos fehér anyagból még többet találtam az orrüregben.
- Abból a szilíciumos zsíros anyagból - kérdezte Nick.
- Valójában szilikonos síkosító. A labor megpróbálja egy adott anyagra leszűkíteni
nektek. De valami volt a szilikonba keverve. Gipsz. Az egész arcüreg tele volt vele.
Nick összevonta a szemöldökét.
- Gipsz és síkosító De minek
Vito emlékeiből azonban már kezdeti előbukkanni egy kép.
- Egyszer még gyerekkoromban halloweenkor a cserkészcsapattal gipsznyomatot
csináltunk az arcunkról. Hideg krémet használtunk, hogy a gipsz könnyebben lejöjjön. Ha a
fickó halál maszkot csinált Warren Keyesről és az imádkozó nőről.
- Aztán majdnem az egész testükről - tette hozzá Katherine. - De minek
- Biztos a középkori szarkofágokkal van kapcsolatban. - Vito a fejét rázta. - Talán egy
síremléket készített Nem tudom. Egyiknek sincs semmi értelme.
Nick visszafordult Katherine rajzához.
- És mi van az idős férfival akit reggel hoztak be
- Ó! Vele- Katherine ujjával felülről a második sorra bökött. - A második sorban két
holttest és két üres sír van. Mindkét halott idős személy, egy férfi és egy nő. - Katherine
felvonta egyik szemöldökét. - A nő kopasz volt.

Vito nagyot nézed.
- A gyilkos borotválta le - kérdezte, de Katherine a fejét ingatta.
- Masztekiómiája volt.
- Megölt egy mellrákos nőt - Nick a fejét csóválta. - Szent isten. Milyen beteges
rohadék öl meg egy mellrákos asszonyt
- Ugyanaz, aki megkínozza és megcsonkítja a többi áldozatát is - válaszok Katherine. -
Őt viszont nem kínozta meg. Kitekerte a nyakát, de egyetlen sérülést nem okozott neki. De az
idős férfi az egész más történet.
- Mi sem természetesebb,.. - dohogott Vito, amikor Katherine föl helyezett három újabb
röntgenképet.
- Az öreg a kettő per keltésből került ki. Eltörött az állkapcsa, súlyos sérülések az arcon
és a testen. Nagyon csúnyán megverték, ököllel, úgy gondolom. Az állkapocs elmozdult, a
járomcsont betört. Kegyetlen erejű támadásról van szó,
- Jó nagy ököl - mormogta Vito. - Jó nagy ürge lehet a mi kis gyilkosunk. Még akkor is
odébb kellett cipelnie Warren Keyes testét, ha elkábította.
- Ezzel egyetértek. Ennek a férfinak hat bordája eltörött. Ezeket a combcsonti sérüléseket
pedig sokkal nagyobb és nehezebb tárggyal okozták. Mindkét combcsont törött. - Megfordult,
szemöldöke a magasba szökött. - De az est fénypontja még csak most következik. ..
- A francba - sóhajtott Nick. - És mi lenne az
- Nincs meg az ujjhegye egytől-egyig mind le van vágva.
Vito és Nick egymásra néztek.
- Azt akarta, hogy inkognitóba maradjon az öreg - mondta Vito, mire Nick bólintott.
- Tehát a férfi valószínűleg benne van a rendszerben. A halál előtt vagy után vágta le,
Katherine
- Előtte.
- Természetesen - jegyezte meg csöndesen Vito. - A halál ideje
- Úgy két hete, talán több. Az idős pár holtteste nagyjából ugyanabban az oszlási
stádiumban van, mint a három per egyes, akinek a jobb karja szinte teljesen le van vágva.
Neki vannak a körkörös zúzódásai - suttogta Vito. - Mit gondolsz, mi lehet
- Egyelőre fogalmam sincs, de még nem vizsgáltam meg elég alaposan. Az egyik
technikus vette észre a zúzódásokat, ő írta fel.
Nick elkomorulva dörzsölgette a tarkóját.
- És akkor itt van az egy per hármas golyóval a fejében. Határozottan posztmodern éra.
- Már egy éve halott, nem pár hete vagy hónapja mint a többiek - tette hozzá Vito. -
Ennek végképp semmi értelme.
- Még nincs - helyeselt Nick. - És addig nem is fogunk rájönni, amíg több áldozatot nem
sikerült azonosítanunk. Warren Keyesszel szerencsénk volt. Találtál már valamit, ami segíthet
azonosítani a többieket is
Katherine a fejét rázta.
- A francba - morogta Nick. - Szóval van hat holttestünk, egyet azonosítottunk. Hatból
négy fiatal, kettő idős. Egy színész, egy rákbeteg és egy, akit azonosíthatnánk, ha tudnánk
ujjlenyomatot venni róla.
-És akis a gyilkos nagyon utált - tette hozzá Vito. - És ez nem illik bele a képbe.
Nick szemöldöke megemelkedett.
- Folytasd!
- A gyilkos az összes sort gondosan megásta, teljesen egyformára. Kényszeres,
mániákus. A talált áldozatokat megkínozta, mégpedig különböző eszközökkel, nem a puszta
kezével Á golyótalálatos új fickó, ezt is eszközzel. Az idős ember sérülései viszont azt
mutatják, hogy a gyilkos tényleg elengedte magát. A düh és a szenvedély azonban nem
kényszeres, mániákus elkövetőkre jellemző tulajdonság.

- Akkor ez személyes - tette hozzá elgondolkodva Nick. - Ha ismeri az öreget, akkor
nagy az esélye annak, hogy az idős asszonyt is ismerte. De őt a kezével ölte meg. Kitekerte a
nyakát.
- Viszont nem verte meg.
Katherine megköszörülte a torkát.
- Fiúk, ez mind nagyszerű, de egész nap talpon voltam, és szeretnék még éjfél előtt
kijutni innen. Úgyhogy lelépni.
- Hé, mami úgy szeretünk itt lenni a halottasházban - kuncogott nyavalygó hangon
Nick. ahogy Katherine kifelé terelte őket.
- Ha azt akarjátok. hogy elkészüljön a boncolás, akkor menjetek Majd hívlak
benneteket. Most pedig tűnés!

NYOLCADIK FEJEZET
JANUÁR 15-E, HÉTTŐ, DÉLUTÁN 4.05
Sophie morcosan nézte magát a tükörben, és próbálta az arcáról ledörgölni a színpadi
smink utolsó makacs foltjait, melyek sehogy sem akartak lejönni.
- Ez a rohadt viking tárlat - dühöngött. - Kifestenek, mint egy utolsó, olcsó ringyót! - A
személyzeti mosdó ajtaja kinyílt, és Darla lépett be, arcán együttérző aggodalom.
- Ne dörzsöld olyan erősen, Sophie. Tönkreteszed a bőröd. - A mosdó alatti
szekrénykéből egy tégelyt vett elő. - Hányszor mondtam már, hogy hideg krémet használj! -
Vastagon bekente Sophie arcát, és gyöngéden dörgölni kezdte.
- Vagy ezerszer... - morgott Sophie, visszahőkölt, amikor a zsíros, hideg kenőcs a
bőréhez ért.
- Akkor miért nem használod
- Mindig elfelejtem. - Ez olyan gyerekes nyavalygás volt, hogy Darla elmosolyodott.
- Na, akkor itt az ideje eszedbe vésni, Egészen olyan, mintha azt hinnéd, ha lekaparod a
bőrödet, akkor Ted nem kér meg többet arra, hogy fesd ki magad. De már most
megmondhatom, nem fogja annyiban hagyni. - Beszéd közben folyamatosan törölgette Sophie
arcát.
- Lehet, hogy értesz a történelemhez, Sophie, de Ted tudja, mit lehet eladni, Ha nem
lennének a tárlatvezetések, a múzeum akár be is zárhatna.
- És ezzel hová akarsz kilyukadni
- Sophie! - Darla megfogta a lány állát, és egészen lehúzta magához. - Maradj nyugton!
Csukd be a szemed! - Sophie engedelmeskedett. - Kész is van - fejezte be Darla a műveletet.
Sophie megtapogatta az arcát.
- De most csupa zsír vagyok!
- Lehetetlen alak vagy, és egész nap lehetetlenül viselkedtél. Mi bajod van
Egy szadista középkori gyilkos és egy helyes zsaru miatt vagyok olyan undok. Akkor is,
ha ez a zsaru történetesen egy hazug dög.

- Csak a vikingek és Szent Johanna miatt van az egész - mondta inkább - Ted azért vett
föl, hogy kurátorként dolgozzam, de egy percem sem marad arra, hogy a kiállításokkal
foglalkozzam. Állandóan csak ezeket a rohadt tárlatvezetéseket csinálom!
Hátuk mögött valaki lehúzta a vécét, Patty Ann lépet ki az egyik fülkéből.
- Szerintem inkább rossz a lelkiismerete - jegyezte meg sokatmondóan, és a mosdó fölé
hajolt kezet mosni. - Sophie-t ma délelőtt két rendőr látogatta meg, hogy kérdéseket tegyenek
föl neki. Az egyikük szó szerint kirángatta a rendőrautóhoz. - Ravaszkásan Sophie felé lesett.
- Biztos ügyesen kivágtad magad, hogy végül elengedtek.
Darla ijedten pillantott rájuk.
- Mi van ezzel a rendőrös dologgal Itt Az Albrightban
- Csak történelemmel kapcsolatos kérdéseik voltak, Darla. Ennyi.
- És mi a helyzet azzal a sötét, hajúval - Patty Ann nem hagyta abba a piszkálódást,
Sophie legszívesebben a torkának ugrott volna. - Egészen a múzeumig üldözött.
- Nem üldözött - jelentette ki Sophie, miközben a fűző zsinórját lazítgatta. De Vito
csakugyan üldözte, és valahányszor eszébe jutott a jelenet, a szíve hevesebben kezdett verni.
Valami vonzotta Vito Ciccotelliben, kísértette, ami már önmagában is szégyenletes volt.
Muszáj lesz megadnia neki mindazt az információt, amit kért tőle, hogy utána többet ne is
lássa. Kísértés kilőve. Ügy lezárva.
Átöltözött, és bemenekült abba a parányi raktárba, amelyet Ted irodaként ajánlott föl
neki. Szűkös volt, tele dobozokkal, de befért egy asztal a számítógéppel és a telefonnal. Egy
ablak mindenesetre jól jött volna, de ezen a ponton nem akarta magát még ezzel is idegesíteni.
Lerogyott a régi székbe, lehunyta a szentét. Fáradt volt. Biztosan azért, mert egész éjjel
csak hánykolódott. Koncentrálj. Sophie! Össze keli szednie a gondolatait, hogy eszébe
jussanak a kétes hírű archeológusok és gyűjtők nevei, akiket össze kell írnia Ciccotellinek.
Végiggondolta, az évek során kikkel dolgozott együtt. A legtöbbje becsületes tudós
ember, akik pont olyan lelkiismeretesen bántak a műtárgyakkal, mint Jen McEain a
bűncselekmény bizonyítékaival. Ám gondolatai minduntalan visszatérlek rá. Alan Bewsterre.
Minden nyomorom forrása. Sophie soha még csak ügyet sem vetett azokra a gazdag
szponzorokra, akik az ásatásokat pénzelték, Alan viszont mindenkit ismert. Jó összekötő
kapocs lenne a nyomozók számára. Kivéve, hogy...
Kivéve, hogy Alan meg fogja kérdezni, kitől kapta meg Vito az ő nevét. És Vito szépen
azt feleli, Sophie-tól. Ekkor Alan elmosolyodik, a hazug, sunyi dög. Szinte hallotta is a férfi
sima, nyájas hangját: „Sophie - kezdi - nagyon szolgálatkész asszisztens." Mindig ezt mondta,
amikor... végeztek. Sophie éppenséggel azt gondolta ezt: szeretetből ismételgeti, azért, mert
kedves a szívének.
Elvörösödött, amikor a. szégyen és a megalázottság érzése felkavarodott benne, mint
valahányszor, amikor csak visszaemlékezett erre a kapcsolatra. Milyen keveset is tudott
akkor. Most viszont már nagyon is sokat tud.
Ám ekkor a szégyenérzet mellett megjelent a bűntudat is.
- Gyáva vagy - korholta magát. Kilenc ember meghalt : Akin pedig segíthetne, ő pedig
hagyja, hogy az önérzete közbeszóljon. A papírra, végül Alan nevét, is fölírta, de már attól is
elhagyta minden ereje, hogy a papíron viszontlátta ezt a két szót. Alan ki fogja beszélni.
Mindig kibeszélte. Ez is a móka része volt. El fogja mondani Nicknek és Vitónak, és akkor
megtudják. És ugyan miért érdekel mások véleménye Azért mert csak. Mindig is érdekelte.
- Találj valaki mást! - mondta magának. - Valakit, aki ugyanolyan jó. - Törte a fejét
egészen addig, míg egy másik arc meg nem jelent előtte, de a férfi neve csak nem jutott az
eszébe. Együtt végeztek az egyetemen, és ő is ott dolgozott Alan Brewster ásatásán. Míg
Sophie „asszisztált" Alannak, a srác lopott antik műtárgyak után kutatott a disszertációja
számára. Sophie utánanézett a katalógusban, de semmi ilyen jellegű disszertációt nem talált.
De a srácnak volt egy barátja... a francba!

Erre a névre azonban emlékezett, Clint Shafer. Nagyot sóhajtott, felnyitotta a
telefonkönyvet, és kikereste a számot. Mielőtt meggondolhatta volna magát, tárcsázott.
- Clint, Sophie Johannsen vagyok. Lehet, hogy már nem emlékszel rám, de...
A férfi nagyot füttyentve vágott közbe.
- Sophie. Nocsak, nocsak, hogy vagy
- Kösz, jól - válaszolt. Kilenc sír, Sophie. - Clint, nem emlékszel arra a barátodra, aki
lopott antik műtárgyakat tanulmányozott
- Lombardra gondolsz
Lombard. Most már eszébe jutott. Kyle Lombard.
- Igen, rá. Nem tudod, befejezte a disszertációját
- Nem. Lombard otthagyott minket. - Csönd következett, majd Clint hamiskásan
folytatta. - Azután, hogy kiléptél a projektből. Alan egészen összeomlott.
Hangjában nevetés bujkált. Sophie ismét elvörösödött, de visszanyelte, amit
legszívesebben kimondott volna.
- És azóta hallottál róla Kiről Alanról Hát persze. Gyakran beszélünk. Összejárunk.
Sophie alig bírta türtőztetni magát.
- Nem rá gondoltam, hanem Kyle-ra. Nem tudod, hol lakik
- Nem. Avignan óta nem is hallottam Kyle-ról. Otthagyta a programot, én pedig
csatlakoztam Alan csapatához a szibériai ásatásoknál. Szóval Phillyben vagy
Sophie átkozta a hívásinformáció szolgáltatást. Családi okokból.
- Hát, én itt vagyok Long Islanden, de ezt úgyis tudod. Akár... találkozhatnánk is.
Egy ostoba hiba, és még mindig fizetek miatta. Vidámságot erőltetett a hangjába, és
merészen hazudott egy nagyot.
- Sajnálom, Clint. Férjnél vagyok.
A férfi elnevette magát.
- És akkor mi van Én pedig nős vagyok. De ez eddig nem volt akadály nálad.
Sophie lassan szívta be a levegőt. Aztán elengedte magát, és kifakadt.
- Főmre!
Clint megint fölnevetett.
- Csak mondd meg, mikor és hol, szívem. Alan a mai napig úgy emleget, mint a
legszolgálatkészebb asszisztensét. Elég sokat vártam arra, hogy magam is meggyőződjem
erről.
Sophie remegő kézzel, de óvatosan tette le a kagylót. Aztán fölemelte a lapot, amelyre
fölírta Alan Brewster nevét, s gombóccá gyűrte a markában. Csak akad valaki más, akivel a
rendőrség fölveheti a kapcsolatot!
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 4.45
- Tessék. Ne mondd, hogy sosem kapsz tőlem semmit!
Vito fölnézett, s ebben a pillanatban egy zacskó chips landolt az eltűnt személyek
listáján, amelyet éppen tanulmányozott. Liz Sawyer az asztalának támaszkodott, a saját
zacskóját nyitogatta. Vito Nick üres asztala felé pillantott, akkor repült a második zacskó
chips.
- Nick barbeque-ízesítésűt kapott. Azt én szerettem volna.
Liz előrehajolt, és kicserélte a zacskókat.
- Istenem, rosszabbak vagytok, mint a gyerekeim.
Vito vigyorgott és kinyitotta a barbeque-s chipset.
- De azért így is szeretsz...
Liz felhúzta az orrát.

- Hát persze. Nick hol van
Vito elkomorult.
- A kerületi ügyészségen. Be kellett mennie megbeszélésre, holnap lesz a tárgyalás.
Liz felsóhajtott.
- Mindannyiunknak megvan a maga Siever-ügye, sajnos. - Szeme összeszűkült. - Neked
is. Két éve. Nagyjából ez idő tájt.
Vito a chipset majszolta, igyekezett közömbös képet vágni, pedig a gyomra összeugrott.
Liz tapogatódzott. Vito tudta, a nő sejti, hogy valami nincs rendben Andrea halála körül, de
soha nem jött oda hozzá megkérdezni.
- Nagyjából.
Liz még pár másodpercig bámulta, aztán megvonta a vállát.
- Szóval, szeretnék képbe kerülni ezzel a tömegsír-dologgal kapcsolatban. A déli
hírekben bemondták, és azóta az ügyfélszolgálaton szakadatlanul csörögnek a telefonok.
Egyelőre ..nem nyilatkozunk", de túl sokáig nem fogjuk tudni visszatartani a híreket.
Vito mindent elmondott neki, amit tudott, legutoljára a halottasházba tett látogatásukról
is beszámolt.
- Most pedig az eltűnt személyektől szóló jelentéseket böngészem, hátha találok valamit.
- És az imádkozó lány Ha Kevés színész volt, akkor lehet, hogy Ő is az.
- Nickkel mi is ugyanerre gondoltunk. Ha átnéztük az eltűni személyek listáját, akkor
végigjárjuk a színházak közelében a bárokat, ahol előszeretetté! fordulnak meg a színészek. A
gond az, hogy az áldozat arca túlságosan oszlásnak indult ahhoz, hogy képeket mutogathassunk
róla.
- Szerezz egy rajzoló!, aki bejönne a hullaházba. Nézze meg az arcszerkezetét, és hozzon
ki belőle valamit.
Vito egykedvűen csámcsogott.
- Már megpróbáltam. Mindkét rajzoló épp élő áldozatokkal foglalkozik. Csak napok
múlva lesz idejük rá, hogy felvázoljanak egy halott áldozatot.
- A fene vigye ezeket a megszorításokat - morogta Liz. - Te tudsz rajzolni 7
Vito elnevette magát.
- Esetleg pálcikaembert vonalzóval... - Hirtelen elkomorodott, elgondolkozott. - De az
öcsém tud.
- Azt hittem, az öcséd pszichiáter.
- Az a nővérem, Tess. Tino művész. Arcokra specializálta magát.
- Olcsó
- Aha, de az anyámnak ne áruld el. Azt hiszi, tudod, hogy mind szentek vagyunk. - Sokat
sejtetőn megemelte a szemöldökét. - Sőt valóságos papjelöltek.
Liz fölnevetett.
- Lakat a számon. Csinált már az öcséd ilyet
Vito elgondolkodott.
- Nem, de nagyon ügyes. Szívesen segít.
- Akkor hívd föl. Ha szívesen jön, akkor gyere be vele, írd alá az engedélyt. Mostanában
elég tehetségesen szerzel nekünk ingyen segítséget, Chick. Archeológusok, művészek...
Vito fesztelen mosolyt erőltetett az arcára.
- És mivel hálálod meg az igyekezetemet
Liz előrehajolt, felkapta Nick chipsét, és odahajította Vitónak.
- Ahogy az előbb is mondtam, ne mondd, hogy sosem kapsz tőlem semmit!
NEW YORK CITY, JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 4.55
- Derek, beszélnem kell veled.

Derek fölpillantott a laptop monitorjáról Tony England ott állt a nyitott irodaajtóban,
feszülten, komoran. Derek hátradőlt a széken.
- Már kezdtem csodálkozni, hogy miért nem jössz. Gyere csak bel És csukd be az ajtót!
- Ma már vagy hússzor indultam el az irodád felé. De túl dühös voltam. - Tony
megemelte az egyik vállát. - Még mindig az vagyok.
Derek fölsóhajtott.
- És mit akarsz tőlem, Tony
- Légy férfi, és mondj végre egyszer nemet Jagernak - fakadt ki, aztán elnézett kollégája
mellett. - Sajnálom..
- Dehogy sajnálod. A kezdet kezdete óta itt vagy az oRo-nál. Az utolsó három játékban te
felügyelted a harci jelenetek gyártását. Azt vártad, hogy egy szép napon átveheted a helyemet,
nem pedig azt, hogy a munkádat át kell adnod egy újoncnak.
- Ez mind igaz. Derek, mi ketten nagyszerű csapat voltunk. Mondj nemet Jagernak.
- Nem tehetem. Tony elmosolyodott. - Azért, mert félsz, hogy kirúg
Derek nem kímélte.
Keni. Azért, mert igaza van.
Tony azonnal fölegyenesedett.
- Mi van
- Igaza van. - A laptopja felé intett. - Az Enemy Linest összehasonlítottam az összes
eddigi munkánkkal. Az Enemy Lines elképesztő. Ehhez képest a legutóbbi projektünk is
éppen csak középszerű. Ha Frasier Lewis megtudja csinálni...
- Eladtad magad - nyögte Tony. - Sosem hittem volna, hogy... - Felszegte a fejét. -
Kilépek.
Derek pontosan erre számított.
- Megértelek. Ha alszol rá egyet, és meggondolod magad, akkor ott folytatjuk, ahol
abbahagytuk, mintha most nem is beszélgettünk volna.
- Nem fogom meggondolni magamat. És nem dolgozom Frasier Lewisnak.
- Akkor nyugodtan keress meg, ha ajánlólevélre van szükséged. Már ha ér bármit is.
- Valaha nagyon sokat ért volna - mondta keserűen Tony. - De most... majdcsak
elboldogulok magam is. Sok örömet a pénzhez, Derek, mert amint Jager kitúr téged is, másod
nemigen marad majd.
Derek csak bámulta az ajtót, amikor Tony csöndesen becsukta maga mögött. Tonynak
igaza van. Jager ki fogja túrni, Már hetek óta érzi az előszelét, de Derek inkább becsukta a
szemét, befogta a fülét.
- Derek! - A titkárnője szólt be neki a telefonon. - Lloyd Webber a kettesen.
Csöppet sem volt olyan hangulatban, hogy riporterekkel csevegjen.
- Mondd azt neki, hogy nem nyilatkozom.
- Nem riporter. Egy szülő, és az Enemy Lines miatt akar veled beszélni.
Dereknek ahhoz sem volt hangulata, hogy meghallgassa egy felháborodott szülő
sirámait, aki szerint az Enemy Lines túl bizarr és erőszakos.
- Vedd át az üzenetet. Majd holnap visszahívom.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 6 ÓRA
Jól időzített, gondolta Vito, ahogy figyelte az Albright Múzeumból kilépő Sophie-t.
Fáradtnak látszik, tette hozzá gondolatban, ahogy a lány közeledett a motorjához.
Pont akkor lépett ki a furgon mögül, amikor a lány lecsatolta a sisakot a nyeregről.
- Sophie.
A lány összerezzent.
- Halálra ijesztesz - sziszegte, - Mit keresel itt

Vito habozott, hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Háta mögül előhúzott egy szid fehér
rózsát, látta, hogy a lány szeme összeszűkül.
- Ez valami vicc - kérdezte suttogva és szigorúan. - Mert csöppet sem mulatságos.
- Nem vicc. Nagyon nyomasztott, hogy azt gondolod rólam, én is csak olyan vagyok,
mint a „többiek". Azt akartam, tudd, ez nem igaz.
Sophie egy másodpercig csak állt némán, majd megrázta a fejéi, és a hátizsákját a
nyeregre ejtette.
- Oké. Rendben. Akkor herceg vagy - tette hozzá gúnyosan. - És igazán helyes srác. -
Felpattant a motorra, hajfonatát begyömöszölte a dzsekijébe, mielőtt fölvette volna a sisakot. -
Akkor is odaadtam volna a listát.
Vito idegesen morzsolgatta a rózsa szárai. Sophie ma este fekete bőrdzsekit viselt, a
szívárványujjú kesztyű helyett pedig bőrkesztyűt, hasonlót az övéhez. Elutasító
arckifejezésével és azzal a sok-sok fekete bőrholmival igazi vadmotorosnak hatott, csöppet
sem emlékeztette arra az eklektikusán öltözködő akadémikusra, akivel egy nappal korábban
találkozott. Sophie becsatolta a sisakot, felállt, hogy beindítsa a motort. Elmegy, és Vito nem
teljesítette a küldetését.
- Sophie, várj!
A lány megmerevedett, és nem tette a motort sebességbe.
- Mi az
- A virágokat valakinek vittem. - Sophie szeme megrebbent. Nyilvánvalóan nem is
számított arra, hogy Vito vallani fog. - Olyasvalakinek, akit nagyon szerettem, és aki már
meghalt. Tegnap ki akartam vinni a sírjára, de ez az ügy megakadályozott. Ez az igazság. -
Legalábbis ennyit óhajtott belőle fölfedni.
Sophie egy picit összébb vonta a szemöldökét.
- Télen általában szegfűt szoktak tenni a sírra.
Vito vállat vont.
- Ő a rózsát szerette. - Torka elszorult, amikor Andrea arca fölvillant előtte, ahogy
mélyen beletemeti az arcát egy csokor rózsába. A vörös szirmok erős kontrasztba vonták a
lány olívaszínű arcát, sötét haját. A színek játszottak Vitoval. A fekete hajzuhatag csak nyeli a
bíbor vért, amely a lány homlokán a golyó ütötte sebből szivárgott - a sebből, amelyet ő ütött
rajta. Hirtelen megköszörülte a torkát.
- Szóval. Épp virágot véltem a sógornőmnek, aki kórházban van, és megláttam a fehér
rózsákat. Rád gondoltam.
Sophie óvatosan tanulmányozta a férfi arcát.
- Vagy nagyon jól tudsz hazudni, vagy az igazat mondod.
- Ennyire nem tudok jól hazudni. És soha az életben nem csaptam be senkit, és nem
akarom, hogy az ellenkezőjét hidd. - A rózsákat a kormányra helyezte. - Köszönöm, hogy
végighallgattál.
Sophie csak bámulta, bámulta a virágot, aztán a válla lehanyatlott. Egyik kesztyűjét
lehúzta, a kabátja zsebéből elővett egy összehajtott papírt és egy tollat. Kihajtotta a lapot,
valamit fölírt az aljára, nagyot nyelt, és átnyújtotta Vitónak.
- Tessék, a lista. Nem valami sok. - összetörten nézett fel Vitóra, akit ez a tekintet szíven
ütött, és meg is rémített. A lapon húsz gépelt név, némelyikhez még weboldalam is tartozott.
Az alján kézírással még egy.
- Nekem épp elég soknak tűnik - jegyezte meg. A lány megvonta a vállát.
- Az első tizennyolc mindig ott van az őszi középkori fesztiválon. Kardokat,
sodronyingeket, ilyesmit árulnak. Sokan közülük a neten is kereskednek. Ha bárki is
kérdezősködni kezdett középkori kínzási módszerekről, akkor az nagy valószínűséggel
náluk kezdte.

- És a többiek - Etíenne Moraux professzor tanított a párizsi egyetemen. Az ő
felügyelete alatt folytattam a végzős kutatásaimat. Jó ember, és jó kapcsolatai vannak az
archeológusvilágban. Ha mostanában valaki inkvizíciós széket talált, akkor ő tud róla. Ha egy
szék eltűnt egy múzeumból vagy legális gyűjtőtől, esetleg eladtak egy ilyet, arról is tud.
Abban kételkedem ugyan, hogy ismeri a feketepiacot, de sose lehet tudni, a pletykák őt is
elérhetik.
- És ki az a Kyle Lombard
- Ez nehéz ügy. Azt sem tudom, hol lehet. De tíz éve még egy disszertáción dolgozott,
mialatt mi ásatásokat végeztünk Dél-Franciaországban. Lopott műtárgyakkal foglalkozott. A
disszertációját sosem fejezte be, és a végzőslistán sem találtam, de nektek megvannak a csatornáitok.
- És a neutralizálónk is... - jegyezte meg abban a reményben, hogy ezzel mosolyt csalhat
a lány arcára. Ehelyett a lány elkomorodott, a szemében tükröződő szomorúság egészen
Összezavarta Vitót. De Sophie állta a tekintetét.
- Néha tényleg jól jönne egy ilyen kis szerkezet - suttogta.
- Ezzel egyetértek. És ez az utolsó név Alan Brewster
Sophie arcán mélységes gyűlölet futott át, Vitót annyira meglepte, hogy legszívesebben
hátraugrott volna. De amilyen hamar jelent meg, olyan hamar el is tűnt, csak sistergő düh
maradt utána, s Sophie ismét meggyötörtnek és kimerültnek látszott.
- Alan az egyik legnagyobb archeológus északkeleten - mondta csöndesen, - jók a
kapcsolatai a gazdag szponzorokkal, akik egy csomó ásatást lehetővé tesznek, itt is, meg
Európában is. Ha valaki vett valamit, akkor ő is tudhat róla.
- Nem tudod, hol találhatom meg
Sophie letörte a rózsa szálát, a virágfejet pedig zsebre tette.
- A Shelton Főiskolán ő a középkori tudományok tanszékének a vezetője. New Jerseyben
van, nincs messze a Princetontól. - A földet bámulta, habozott. Amikor ismét föltekintett,
szemében kétségbeesés, beletörődés ült.
- Megköszönném, ha nem említenéd meg neki a nevemet.
Ezek szerint valami kellemetlen történt közöttük.
- Honnan ismered, Sophie
A lány elvörösödött, Vitót hirtelen megmagyarázhatatlan, ám letagadhatatlan féltékeny
düh kapta el.
- Ő foglalkozott velem végzős koromban.
Vito lenyelte a féltékenységét. Bánni történt is, még mindig fáj Sophie-nak. Igyekezett
gyöngéden megszólalni.
- Azt hittem, Moraux-nál végeztél
- Igen, de csak később. - A kétségbeesés eltűnt a szeméből, és átadta helyét a néma
esdeklésnek. Vito szíve majd megszakadt.
- Megkapta, amiért jött, nyomozó úr... most pedig mennem kell.
Valóban megkapta, amiért jött, de nem mindent, amire szüksége volt. A lány tekintete
elárulta, hogy ő sem. Gyorsan összehajtotta a papírt, zsebre vágta, mert Sophie már húzta
vissza a kezére a kesztyűt.
- Sophie, várj! Még van valami. - Mielőtt meggondolhatta volna magát, odaállt a motor
elé, kezével átfonta a lány sisakját, és csókot lehelt Sophie ajkára.
A lány először megmerevedett, aztán átfogta a férfi csuklóját. Ám nem húzta el, hanem
pár drága pillanatig mindketten megkapták, amire annyira szükségük volt. A lány édes, puha
ajka, testének illata feltüzelte a férfi vérét. Még többet akart. A lány álla alatti szíjjal babrált,
míg ki nem nyitotta. Nem engedte el Sophie-t, óvatosan lehúzta a fejéről a sisakot, a földre
dobta maga mögött, majd a lány tarkóján beletúrt a hajába. Közelebb vonta magához, ajkát

még szorosabban nyomta a lányéhoz. Ekkor Sophie megmozdult, és az eddig lassú csók hirtelen
szenvedélyes és féktelen lett.
Sophie átfogta a férfi vállát, lábujjhegyre emelkedett, forrón, mohón, éhesen
nyöszörögve harapdálta a férfi ajkait. Hát igazam volt, gondolta Vito. Elöntötte a forróság,
szétfeszítette a lány ajkát, és még mélyebben csókolta. Legalább annyira hiányzott a lánynak
is, mint neki. Talán még jobban is. Sophie a férfi vállát szorította, Vito semmi mást nem
hallott, csak saját szíve heves dobogását. Vito tudta, ez még közelébe sem ér annak, amire
szüksége volna. Amire szüksége van, az nem itt a parkolóban, egy motor fölött állva fog
megtörténni. Elhúzódott a lány forró ajkától, még búcsúzóul végigcsókolta az állát,
odanyomta a fejét a nyakához, ahol a lány szapora szívverését a legerősebben lehetett érezni.
Vito épp csak annyira húzódott hátrébb, hogy a lány arcát szemügyre vehesse. Sophie
tágra nyílt szemmel nézte, Vito mohóságot, vágyat, bizonytalanságot látott benne, de
megbánást nem. Sophie lassan visszaereszkedett a sarkára, végigsimította Vito karját egészen
a csuklójáig. Kihúzta a férfi ujjait a hajából, s pár szívdobbanásnyi időre lehunyt szemmel
szorította. Ekkor lassan elengedte a férfit, majd kinyitotta a szemét. A kétségbeesett pillantás
visszatért, immár erősebben, Vito azonnal tudta, hogy a lány magára hagyja.
- Sophie - kezdte rekedtes, reszelős hangon. A lány az ajkára tette az ujjait.
- Mennem kell - suttogta, és megköszörülte a torkát. - Kérlek...
Vito lehajolt a sisakért, figyelte, ahogy a lány becsatolja az álla alatt. Nem akarta, hogy
így menjen el. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjen.
- Sophie, várj! Még mindig tartozom neked egy pizzával.
Erőltetett mosoly volt a válasz.
- Most nem lehet. Be kell mennem a nagymamámhoz.
- Akkor holnap - Mire Sophie ismét csak a fejét rázta.
- Keddenként végzősökkel van órám a Whitmanon.
Fölemelte a kezét, mielőtt Vito tovább erősködött volna.
- Kérlek, ne. Vito, tegnap, amikor találkoztunk, azt reméltem, te legalább tisztességes
vagy, és annyira megviselt, amikor azt kellett hinnem, hogy nem. És most annyira örülök,
hogy mégis. Szóval... - Megrázta a fejét, most már megbánás ült a szemében. - Szóval sok
sikert!
Felállt, berúgta a motort, és nagy dübörgés közepette elszáguldott. Vito nézte, ahogy
távolodik, rádöbbent, hogy két nap alatt ez már a harmadik alkalom.
JANUÁR I5-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 6.45
Sophie kétségbeesett sóhajtással dőlt hátra.
- Nagyi, enned kell. Az orvos szerint sosem kerülsz ki innen, ha nem tér vissza az erőd.
Nagymamája csak bámulta a tányért.
- Ezt még a kutyáimmal sem etetném meg.
- Persze, mert ők színhúst kapnak, nagyi - jegyezte meg Sophie. - Bár én is ilyen jókat
ehetnék...
- Csak évente egyszer kapnak színhúst - húzta fel az orrát az idős asszony. - A
születésnapjukon.
Sophie a szemét forgatta.
- Jól van, na, ha tényleg csak ünnepnapokon kapnak. .. - Újra felsóhajtott. - Nagyi, egyél,
kérlek. Szeretném, ha megerősödnél és hazajöhetnél.
Anna tekintetéből eltűnt a dac, soványka válla visszahanyatlott a párnára.
- Sose megyek haza, Sophie. Talán itt az ideje, hogy ezt mindketten elfogadjuk.
Sophie szíve majd megszakadt. Nagyanyja mindig is az egészség élő szobra volt, de az
agyvérzés után törékeny lett, testének jobb oldalát nem tudta használni, a beszéde még mindig

túl zavaros volt ahhoz, hogy idegenek megérthessék. A közelmúltban átvészelt tüdőgyulladás
után a maradék ereje is elhagyta, minden egyes lélegzetvétel merő kínszenvedéssé vált.
Annak idején a világ volt Anna színpadja: Párizs, London, Milánó. Az operarajongók
sorban álltak, hogy hallhassák az Orfeuszban, Most pedig Anna egész világa csak egy
gyűszűnyi szoba itt a szeretetotthonban.
Ennek ellenére a sajnálkozásra volt Annának a legkevésbé szüksége, ezért Sophie
szigorúan rászólt.
- Ez baromság.
Anna megrökönyödve pillantott fel.
- Mintha te még sosem ejtetted volna ki ezt a szót a szádon. - Minden áldott nap, tette
hozzá magában.
Anna két orcája kipirosodott.
- Akkor is - zsörtölődött, majd tekintete visszatért a tányérra. - Sophie, ez az étel egy
moslék. Még a szokottnál is rosszabb. - Bal szemöldöke megemelkedett, már csak ezt tudta
mozgatni. - Kóstold csak meg!
Sophie megkóstolta, és elhúzta a száját. - Igazad van. Várj egy kicsit. - Odalépett az
ajtóhoz, észrevette az. ügyeletes nővért.
- Marco nővér! Új dietetikusuk van
A nővér fölnézett a kartotékokból, óvatos arca nem árult el semmit.
- Igen. Miért
A szeretetotthon személyzetének nagy része igen kedves volt. Marco nővér ezzel
szemben kifejezetten mogorva. Pontosabban mondva nem jöttek ki Annával, és ez enyhe
kifejezés a köztük lévő viszonyra, ezért Sophie igyekezett ügy időzíteni a látogatásait, hogy az
egy időbe essen Marco nővér ügyeletével. Csak azért, hogy minden békében menjen.
- Azért, mert ez az étel tényleg nagyon rossz. Tudna keríteni Annának valamit helyette
A nővér összeszorította a száját.
- A nagyanyjának szigorúan felügyelt diétát kell tartania, dr. Johannsen.
- Úgy is lesz, megígérem. - Sophie olyan lekötelezően mosolygott, ahogy csak tudott. -
Nem is kérném, ha nem lenne tényleg olyan szörnyű az íze. Megtenné
A nővér hosszan, lemondóan sóhajtott.
- Rendben. De jó fél órába is bele fog telni.
Sophie visszament a szobába Anna ágya mellé.
- Marco nővér mindjárt hoz másik vacsorát.
- A nővér gonosz - dünnyögte Anna lehunyt szemmel.
Sophie összevonta a szemöldökét. Mostanában egyre gyakrabban mondott ilyeneket a
nagyanyja, ám Sophie sosem tudta biztosan, mennyit kellene ebből elhinnie. Nagy
valószínűség szerint a tehetetlenség és a fájdalmak miatti ingerültség lehet az oka, ennek
ellenére folyamatosan aggódott, hogy más is lehet a dolog mögött.
Sophie az utóbbi napokban szinte mindig aggódott valamiért - Anna miatt, a számlák
miatt, a karrierje miatt, mely utóbbiról azt remélte, hamarosan folytathatja. És a mai nap itt az
újabb aggodalom - vajon mit fog Vito Ciccotelli gondolni róla, ha találkozik Alan
Brewsterrel...
Ujjával megérintette az ajkát, visszagondolt arra a csókra. Szíve ismét hevesebben
kezdett verni. Szeretett volna még belőle, sokkal többet. És egy pillanatra átadta magát a
gondolatnak, hogy most az egyszer végre meg is kaphatja.
Milyen ostoba vagy! Végre találkozott egy helyes sráccal, aki talán mindent megadhatna
neki, amire szüksége van - erre elküldi pontosan ahhoz a férfihoz, aki nagy valószínűséggel
olcsó, kiéhezett ringyóként fog róla beszélni, akinek semmi erkölcsi aggálya nincsen. De
lehet, hogy nem hisz Alannek. Hah! A férfiak mindig elhitték Alan minden egyes szavát, mert

egy bizonyos szinten az összes azt akarta hinni róla, hogy csakugyan olcsó, hogy bárkivel az
első szóra ágyba bújik.
Kilenc sír, Sophie. Helyesen döntöttél. De miért olyan gáz helyesen dönteni Nagyot
sóhajtott, befészkelte magát a székbe, és nézte az a alvó Annát.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 6.50
- Na milyen volt a jelenésed a kerületi ügyészségen - kérdezte Vito, amikor beszállt
Nick kocsijába, A gyár előtt találkoztak, ahol Sherry, Warren Keyes menyasszonya dolgozott.
- Elmegy. - Egy óriásszendvicset nyomott a kezébe.
- Lopez úgy érzi, végre sikerül elkapni a drogdílert.
- Végre csatát nyer az igazság - mondta Vito, és kicsomagolta a szendvicset, A
húsgombóc illata betöltötte az autót. - És egy győztes csata még mindig jobb a semminél.
Nick megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy nem ért egyet, de inkább nem vitatkozik.
- Miről maradtam le
- Átrágtam magam az eltűnt személyek listáján. Bejelöltem azokat, akik egy kicsit is
hasonlítanak az áldozatainkra. Liz adott engedélyt, hogy behozzak egy rajzolót, aki készít
valami képet, amelyet körbemutogathatunk.
Nick füttyentett,
- Pénzt is kaptál rá tőle
- Ja, persze. Még mit nem. Elhívtam Tinot.
Nicket a hír egészen lenyűgözte.
- Jó ötlet.
- Nagyjából most mehet be Katherine-hez a halottasházba. És beugrottam a kórházba
Mollyhoz. Már jobban van.
- Hát nem unatkoztál. Rájöttek már, honnan szedte össze Molly a higanymérgezést
- Aha, a környezettanulmány kiderítette, hogy a gázóra betörött.
- Még mindig használnak higanyt a mérőórákban
- Már nem, de Dino háza régi, és a mérőóra is az. Apa azt mondta, hogy a szolgáltató azt
állította, folyamatosan lecserélik ezeket, de még nem jutottak el arra a környékre, ahol Dino
lakik. A mérőóra alatt higanyt találtak a sárban.
- De a mérőórák nem törnek be csak úgy maguktól.
- Arra gondolnak, hogy egy labda vagy kő, vagy ilyesmi törhette be. Apa kikérdezte a
fiúkat, de egyikük sem tud semmit. Molly azt mondta, pénteken bejött a kutya, és csupa sár
volt. Megfürdette, így kerülhetett a higany a szervezetébe. Az állatorvos megvizsgálta a
kutyát, egészen alacsony értékben talált, is higanyt, de nem annyit, hogy ártson neki. De
Molly, miután megfürdette a kutyát még porszívózott, és emiatt az egész lakás tele lett
higannyal. Az összes padlószőnyeget le kell cserélniük, mielőtt visszaköltözhetnek. Úgyhogy
egy darabig meglesz a társaságom.
- Hát akkor örülök, hogy jobban van. Ez a lényeg.
Vito előhúzta a zsebéből Sophie listáját.
- És... - felsóhajtott. - Megkerestem Sophie-t.
- Hát tényleg nem unatkoztál. - Átfutotta a lapra írtakat. - Középkori újdonságok,
sodronying... - Csillogó szemmel nézett föl. - A félfejű ürge körkörös zúzódásai... lehet, hogy
páncélinget viselt.
Vito bólintott.
- Igazad lehet. A zúzódások pont akkorák. Ügyes.
- Franciaországi professzor... - folytatta Nick. - Nagymenő Lombard, tartózkodási helye
ismeretlen. És Alan Brewster. De miért van a neve kézzel írva
- Őt csak az utolsó pillanatban írta fel. Szerintem valami régi história.

Nick épp csak fölpillantott.
- Gondolom, nem szójátéknak szántad...
Vito a szemét forgatta.
- Persze hogy nem. Először arra gondoltam, hogy otthon hívom fel, de úgy döntöttem,
akár személyesen is fölkereshetnénk.
Nick elgondolkodott.
- Szemét volt Sophie-val, ugye
- Úgy tűnik. Megkért, hogy ne említsem meg a nevét.
- És miért gondolta meg magát
- Elmondtam neki az igazat. Legalábbis egy részét - javította ki magát, amikor Nick
szemöldöke magasba szökött. Visszaemlékezett, Sophiere milyen óvatosan tette zsebre a
rózsát, milyen volt a csókja, amelynek ízét még mindig ott érezte a szájában. - Elfogadta, amit
mondtam. Aztán odaadta a listát, fölírta rá Brewster névéi is.
- Holnap akarsz menni
Vito bólintott.
- Szóltam Tinonak, hogy az imára kulcsolt kezű nőre koncentráljon. Bármit sikerül is
összehoznia, szeretném megmutatni a színház körül lófráló színészeknek, de csak holnap késő
délután fognak kezdeni. Reggel lesz időm meglátogatni Brewstert. Talán útba tud igazítani
bennünket. Ha rájövünk, honnan származnak az eszközök, akkor megyünk a pénz után.
- Hát akkor, ha. ezzel végzünk, visszamegyek az irodába, és utánanézek Kyle
Lombardnak. Akár le is nyomozhatom holnap, míg várok, hogy behívjanak tanúskodni. -
Nick hirtelen kiegyenesedett. - Ott jön. Sheny Devlin. - A rozsdás Chevrolet-bői kikecmergő
fiatal lány felé mutatott. - Nagyon nyúzott. Vajon hol lehetett
Vito visszavette Sophie listáját, összehajtogatta és zsebre tette.
- Derítsük ki! - mondta. Mindketten kiszálltak, és elindultak Sheny Devlin felé.
- Miss Devlin
A lány ijedten fordult feléjük.
- Nyugodjon meg! - mondta Vito. - Nyomozók vagyunk a Philly rendőrőrsről. Nem
akartuk megijeszteni.
A lány Vitoról Nickre nézett, szeme még mindig riadt volt.
- Ugye, Warren miatt
- Hol járt egész nap, Miss Devlin - kérdezte Nick válasz helyett.
Sheny fölszegte a fejét.
- New Yorkban. Arra gondoltam, Warren talán oda utazott munkát keresni. Arra
gondoltam, ha a rendőrség nem segít előkeríteni, akkor magam keresem meg.
- És megtalálta - kérdezte Vito gyöngéden, mire a lány a fejét rázta.
- Nem. Egyetlen ügynökség, amelyikkel korábban együtt dolgozott, sem hallott felőle
egy jó ideje. - Feszült testtartásából Vito arra következtetett, hogy a lány tudja, miért jöttek.
- Miss Devlin, Ciccotelli nyomozó vagyok. Ő pedig a társam, Lawrence nyomozó.
Sajnos rossz hírt kell önnel közölnünk.
A lány elsápadt. - Ne...
- Miss Devlin, megtaláltuk Warren holttestét - folytatta Nick csöndesen. - Nagyon
sajnáljuk.
- Tudtam, hogy valami szörnyűség történt vele. - Felpillantott, szemében
megfoghatatlanul mély fájdalom. - Nekem azt mondták, biztos megszökött, de én tudtam,
hogy soha nem hagyna el engem. Önszántából soha.
- Hagyja itt a kocsiját. Mi majd hazavisszük. - Besegítette a kocsi hátsó ülésére, majd
mellé ült.- Honnan tudta, New Yorkban hol kellene keresnie
Sheny lehunyta a szemét.
- Warren portfoliójából.

- Mi is megnéztük a portfolióját, Miss Devlin - mondta Nick. - De nem találtunk benne
ügynökséglistát, csak képeket.
- Az a fényképes portfoliója - suttogta. - Az önéletrajzos az interneten van fenn.
Vitót mintha áramütés érte volna.
- És az interneten hol
- A UCanModel.com oldalon. Fent van a profilja.
- Milyen profilja kérdezte Nick.
Sherry zavartnak látszott.
- A modellprofilja. Feltöltik a képeiket, az eddigi megbízásaikat, és bárki, aki munkát
akar ajánlani, ott kapcsolatba léphet velük.
Vito Nickre sandított. Bingó.
- Használta Warren a maga számítógépét is
- Hát persze. Többet volt nálam, mint otthon.
Vito megszorította a kezét.
- Be szeretném vitetni a számítógépét a laborba.
- Természetesen - suttogta a lány. - Bármit, amire szükségük van.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 8.15
- Sophie, ébresztő!
Hunyorgott, ott állt előtte Harry. Elaludt a székben Anna ágya mellett.
- Te meg mit keresel itt - Pislogni kezdett, amikor eszébe jutott. - Ó, sajtos szendvics
Lounál... Elfelejtettem. A fenébe, én is éhes vagyok
- Hoztam neked is. Kint van a kocsiban.
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak. Hosszú napom volt. - Az alvó Anna arcát nézte.
- Marco nővér most adta be neki a gyógyszereit. Most már végigalussza az éjszakát, úgyhogy
akár mehetünk is.
- Akkor gyere, szendvicsezés közben pedig elmondhatod, mi történt ezen a hosszú
napon.
A kocsiban Sophie evés közben végig a szeretetotthont bámulta.
- A nagyi folyton azt hajtogatja, hogy ez a nővér gonoszkodik vele. Freyának is
panaszkodik miatta
- Freya semmi ilyet nem mondott - komorodott el Harry. - Csak nem arra gondolsz, hogy
a nő bántalmazza Annát
- Nem is tudom. Nem szívesen hagyom magára éjszakára.
- Pedig muszáj, hacsak nem kerítünk egy ápolónőt otthonra, de az drága mulatság.
Utánanéztem.
- Én is. De még ezt a helyet is épphogy csak meg tudom fizetni, és Alex pénze
nemsokára elfogy.
Harry összeszorította a száját.
- Nem lenne szabad Anna gondozására költened az örökségedet.
Sophie az öregre mosolygott.
- És miért nem Ugyan mi másra költhetném Harry, mindenem, amim van, beleférne
ebbe a hátizsákba. - Lábujjával megbökte a zsákot. - Nekem így jó.
- Szerintem csak be akarod magadnak beszélni. Alex jobban is gondoskodhatott volna
rólad.
- Alex épp elég jól gondoskodott rólam. - Harry folyton azt mondogatta, hogy a biológiai
édesapja többet is megtehetett volna. - Fizette az egyetemet, hogy el tudjam tartani magamat.
Nem mintha olyan jól menne ez nekem. - A homlokát ráncolta. - „S'il vous piait."
- Hadd találgassak! Ma megint Szent Johanna voltál...

- Ja - mondta komoran. - És ami még Szent Johannánál is rosszabb, hogy egy ismerős
meglátott így. - Annyira zavarba jött, amikor Vito és Nick meglátta a jelmezben. Persze még
ennél is jobban fogja magát szégyellni, amikor Vito megtudja, milyen nő is volt ő annak
idején. Alan egész biztosan felvilágosítja.
- Szerintem helyes Johanna lehetsz - mondta Hány. - De ki látott meg
- Csak ez a srác. Nem történt semmi. - Ez nem igaz, igenis történt valami. Méghozzá
valami hihetetlen. Megvonta a vállát. - Azt hittem, egy hazug alak, erre kiderült, hogy
igazából nagyon is rendes.
- Akkor meg mi a baj - érdeklődött Harry kedvesen.
- Az a baj, hogy nemsokára beszélni fog Alan Brewsterrel.
Harry szeme elfeketedett.
- Azt reméltem, ezt a nevet soha többet nem kell majd hallanom...
- Én is. De nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, ugye Biztos vagyok
benne, hogy nem telik bele egy óra, és az Alannal való beszélgetés után Vito meg lesz róla
győződve, hogy egy szutyok vagyok, vagy ami még ennél is rosszabb, képmutató szutyok
vagyok, mert kiabáltam vele, hogy megcsalja a barátnőjét, pedig nincs is neki.
- Ha tényleg rendes ember, akkor ügyet sem vet erre a szemét pletykafészek Alan
Brewsterre.
- Hallom, amit mondasz, Harry bácsi, hallom. De én jobban tudom. A férfiak, amint
hallanak Alan Brewster-ről, azonnal más szemmel néznek rám. Bármit teszek, nem felejtenek
el semmit.
Harry elszomorodott.
- Visszamész Európába, amikor Anna meghal, ugye
- Nem tudom. Lehet. De nem hiszem, hogy itt tudnék maradni Phillyben. A vicces az,
hogy az egész odaát történt, de a szóbeszéd itt nem marad abba. Alan és a felesége miatt, mert
muszáj volt nekem a hőst játszanom, és megpróbálnom helyesen cselekedni. Bevallani a
feleségnek. Merde. Ilyen hülye is csak én lehetek - dünnyögte. - A gyónás csak árt a léleknek,
és komolyan mondom, tényleg megvan az oka, hogy miért az asszony tudja meg utoljára.
- Sophie, most történt először, hogy nem mondod nekem azt, hogy Anna nem fog
meghalni.
Sophie elhallgatott.
- Ne haragudj! Persze hogy nem fog...
- Sophie! - dorgálta szeretetteljesen. - Annának elég sok kijutott az életben. Ne vádold
magad csak azért; mert nem hiszel benne, hogy felépül. Vagy azért, mert visszakapod a saját
életedet, ha itt hagy minket. Nagyon sok mindent feladtál, hogy haza gyere. Nagyon hálás
érte. És én is.
Sophie nagyot nyelt.
- De hogy tehettem volna másképp, Harry'
- Sehogy. - Megpaskolta a lány térdét. - Megetted a szendvicsed Mert el kell tüntetnünk
a bűnjelet. Freya nem tudhatja meg, hogy Lounál voltam. Tiltja a diétám.
- Úgyis megérzi a hagymaszagot. Sajnálom, Harry, lebuktál.
- Nem baj, megérte. Akkor majd lehúzott ablakkal megyek haza. - Letekerte az ablakát,
Sophie összeszedte a holmiját és a szemetet, majd kiszállt.
- Majd én eltüntetem a bűnjelet - suttogta félhangosan. - Akkor viszlát, Harry.
- Sophie, várj! - A lány visszafordult, és behajolt az ablakon. Harry komolyan nézett rá. -
Ha ez a Vito csakugyan rendes ember, Brewster mondhat akármit, akkor sem fog tőle kevésbé
tisztelni.
Sophie arcon csókolta.
- Olyan édes vagy. Naiv, de édes.
Harry a homlokát ráncolta.

- Csak attól félek, hogy végre megjelenik az igazi, te pedig bebeszéled magadnak, hogy
csakis a legrosszabbat feltételezheti rólad, és még esélyt sem adsz neki. Nem szeretném, ha
elpazarolnád a lehetőséget, Sophie. Nem tudhatjuk, mennyi adatik az életben...

KILENCEDIK FEJEZET
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 9 ÓRA
- Itt is van. - Vito a UCanModel.com-on megtalálta Warren Keyes fényképét, és most azt
tanulmányozta. Sherry Devlintől megkapták a felhasználónevet és a jelszót, ezzel be tudott
jelentkezni Warren profiljára a saját hivatali számítógépéről. Sherry számítógépe pedig ott állt
Nick asztalán egy dobozban. Jeff egyik informatikusa egy óra múlva érkezik, hogy
belenézzen.
- Elég sok a fehér folt az önéletrajzában - jegyezte meg Nick a háta mögül. - Nem sok
munkája volt.
Vito Warren statisztikáit nézegette.
- Mostanában nem sokan kattintottak rá. Az utóbbi három hónapban mindössze hatszor.
De nézd csak meg az utolsó dátumot!
- Január harmadika. Másnap látta Sherry utoljára. Véletlen egybeesés
- Nem hinném. - Vito átment a fényképekre, végigkattintgatta az ikonokat, amelyek
Warren Keyes karrierjének állomásait rögzítették. - Ezt nézd meg! - Két fotó volt egymás
mellé illesztve, mindkettő Warren bicepszét mutatta közelről. Az egyiken az Oscar-tetoválás

látszott elég részletesen, a másikon a tetoválást sminkkel tüntették el. - Valami nem stimmel
nekem ezzel a tetkóval...
- Az Oscarral Nem olyan szokatlan egy fiatal sráctól, aki színész szeretne lenni.
- Nem, nem erre gondoltam. - Vito a fejét csóválta. - Egyszer meglátogattam Tesst
Chicagóban, elvitt egy múzeumba, ahol kiállították az abban az évben a gálán kiosztandó
Oscar-szobrokat. - Hátranézett a válla fölött. - A szobrot készítő vállalat chicagói.
- Igen - mondta Nick vontatottan. - És
Vito csak nézte a szobrot, és hirtelen beugrott neki.
- Az Oscar igazából lovag.
- Micsoda
- Igen, lovag. - Vito teljesen felvillanyozódott, ráment a Google-ra, rákeresett az Oscarszoborra.
- Nézd a kezét! Pont olyan, mint Warren keze.
Nick halkan füttyentett.
- A mindenit. Odanézz! És egy rohadt kard van a kezében. Ha Oscart lefektetnénk,
kiköpött úgy nézne ki, mint az a srác bent a halottasházban.
- Ez nem véletlen egybeesés - jelentette ki Vito határozottan. - Warrent a tetoválás miatt
választotta.
- Vagy a tetkó miatt állította be úgy.
- Nem. Ezt előre eltervezte. A lány kezét már hetekkel korábban beállította. Szent ég,
Nick. Warrent e miatt a rohadt tetoválás miatt választotta ki.
- A francba. - Nick lerogyott. - Kíváncsi vagyok, vajon a lány képe is fent van-e.
- És a félfejű srácé. És a homlokon lőtt srácé. - Vito az órájára pillantott. - Tinó már hét
óta bent van a halottasházban. Lehet, hogy már elkészült valami használhatóval.
Ekkor mintegy végszóra megcsendült a lift, és Tinó lépett be a fülkébe. Vito hunyorgott.
Öccse arca nyúzott volt, és elgyötört, sötét szeme tompa.
- Nem kellett volna megkérnem rá...
- Túléli - jegyezte meg Nick, és felállt. - Szia, Tinó. - Odahúzott egy széket. - Ülj le!
Tinó lerogyott.
- Vito, hogy bírod ezt Hogy bírod nézni ezeket az embereket, minden áldott nap
- Megtanulható - válaszolt Nick helyette. - Mit hoztál nekünk
Tinó felé nyújtott egy borítékot.
- Nem tudnám megmondani, elég élethű lett-e. Igyekeztem.
- Jobb, mint ami eddig volt - nyugtatta meg Vito. - Sajnálom, Tinó. Nem kellett volna...
- Hagyd abba - vágott közbe Tinó. - Jól vagyok, és igenis, jól tetted, hogy megkértél.
Csak egy kicsit keményebb volt, mint gondoltam. - Próbált mosolyogni, - Túlélem.
- Én is ezt mondtam neki. - Nick elővette a rajzot a borítékból. Az oldalról egy komoly
női arc nézett rá, Vito látta, hogy öccse szépen megfogta a lány arcszerkezetét. De emellett az
arc olyan szívbe markolóan szomorú volt, hogy Vito arra gyanakodott, Tinó a saját érzéseit is
belevitte a rajzba. Nagyon jól sikerült.
Nick elismerően hümmögött.
- Nem semmi. Vito, az hogy lehet, hogy te nem tudsz így rajzolni
- Mert ő énekel - válaszolt Tinó leverten. - Dino tanít, Gino épít, Tess pedig istenien főz.
- Felsóhajtott.
- Hát akkor én megyek is haza, Vito. Tess már biztos ott van a kicsikkel, megyek, hátha
tud nekem valami vacsorát adni. - Undorodva nyalta meg a szája szélét. - Csak eltűnjön a
számból ez az íz.
Vitónak eszébe jutott a szárított marhanyelv, amellyel Sophie kínálta.
- Szólj Tessnek, hogy jó fűszereset készítsen, és nekem is tegyetek félre. Ó, és mondd
meg neki, hogy költözzön be az én szobámba. Én majd a kanapén alszom.
Tinó felállt.

- Az orvos szakértő megmutatta a többi holttestet is, Vito. Nem hiszem, hogy az ürgét
meg tudnám csinálni... - Elfintorodott. - Tudod, akinek hiányzik a feje. És az a srác is, akinek
golyó van a fejében, az is nagyon rossz állapotban van. A repeszes is. Szükség lesz...
- Hé! - Vito fölemelt kézzel szakította félbe. - Miféle repesz
- A halottkém egy per négyesnek mondta. Nick a homlokát ráncolta.
- Repesz Mi a fene
- Úgy tűnik, egy "kicsit frissíteni kéne az infókat a halottasházban - komorodott el Vito. -
Sajnálom, Tinó. Folytasd. Mire lesz szükség
- Azt akartam mondani, hogy szükség lesz törvényszéki antropológusra, hogy
rekonstruálja az arcukat. De a két idős embert meg tudom csinálni. Holnap visszajöhetek és
megpróbálhatom.
Vito egészen büszkének érezte magát.
- Megköszönjük.
Tinó becipzárazta a kabátját, és féloldalasan rájuk mosolygott.
- Aztán ne felejtsétek el az ajánlólevelet. Ki tudja, lehet, hogy új hivatást találtam. Isten a
megmondhatója, a művészetből nem lehet megélni.
- Hol van az eltűnt személyek listája - kérdezte Nick, amikor Tinó elment. -
Végignézhetnénk ezt a UCanModel oldalt az eltűnt személyek nevei és a lány adatai alapján,
aztán a találatokat összehasonlíthatjuk Tinó rajzával.
- Jól hangzik.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 9.55
Nick haragosan dobta az eltűnt személyek listáját Vito asztalára.
- Ez volt az utolsó. - A számítógépen villódzó UCanModel oldalt bámulta. - Nincs benne.
- Vagy itt nincs. - Vito a kinyomtatott lapokra mutatott. - Lehet, hogy be sem jelentették.
Az is lehet, hogy nem idevalósi. Csak azért, mert Warren Phillyben lakott, nem biztos, hogy a
lány is. Én még nem adom fel.
- Bassza meg! - morgott Nick. - Olyan jó lett volna hamar megtalálni.
- Menj csak haza! - mondta Vito. - Majd én keresgélek, úgyis meg kell várnom Jeff
informatikusát, hogy átfésülje Sherry merevlemezét. Ha kell, egyenként nézem meg az összes
modell arcát.
- Legalább ötezer név van fent. Egész éjjel itt leszel.
- Vagy nem. - Vito a legördülő menüre vitte a kurzort. - Nem hinném, hogy a modellek
után kutató fényképészek egyenként nézegetnék meg a fotókat. Szőkéket vagy barnákat
keresnének, alacsonyakat, magasakat. Akármit.
Nick egy cseppet kihúzta magát ültében.
- Szóval szűkítheted a keresést. Azt tudjuk, hogy barna és rövid a haja, egy méter
ötvenhét centi magas, a szeme kék.
- A szem és haj színe megváltoztatható. Kontaktlencse, paróka. De a magasság állandó. -
Vito a képernyőre sandított. - Először keresnek, aztán a testi adottságok alapján szűkítenek.
Úgyhogy rákeresünk a százötvenhétre, aztán szűkítünk a szem- és a hajszín szerint. - Kitöltötte
a rubrikákat, majd megnyomta a keresés gombot. - Menj csak haza, én maradok.
- Dehogy megyek. Végre kezd megint érdekes lenni. Ráadásul egy csomó helyes lányt
lehet itt találni. Még a mellméretük is fent van. Kell ennél több
- Nick... - Vito a szemét forgatva csóválta a fejét.
- Hé, megint egyedül élek, nincs időm bárokba járkálni... - Aztán kajánul elvigyorodott. -
És a Sophie Johannsenhez hasonló lányokat nem érdeklem.
Ő viszont érdekelte Sophie-t. Vito nagyot nyelt. Ha még ennél is jobban érdekelte volna,
Vitót újra kellett volna éleszteni. De Sophie nem akarta. Megint lerázta. Tegnap este félreértés

volt. Ma este azonban, ahogy Vito gyanította, Sophie nagyon is megértette, még ha ő maga
nem is. Úgyhogy ügyet sem vetett Nickre, és tovább bámulta a képernyőt.
- Csak száz találat. Szerencse, hogy alacsony volt. A legtöbb modell magas.
- Mint Sophie.
- Nick - vicsorgott Vito. - Fogd be! Nick zavartan nézett rá.
- Ugye, komolyan beszélsz Azt hittem...
- Akkor rosszul hitted. És most az egyszer nem fogom erőltetni.
Nick egy darabig rágódott ezen.
- Oké. Akkor munkára!
Vito minden egyes modell portfoliójára rákattintott, hirtelen megállt, és csak meredt a
képernyőre.
- Istenem, Tinó nagyon jó. - A rájuk bámuló arc épp olyan volt, mint amilyennek Tinó
rajzolta.
- Azt a... - Nick előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, most már újra komoly volt. -
Brittany Bellamy. A francba, Chick, még húsz sem volt. Kattints a kapcsolatra!
Vito csak egy e-mail ablakot talált.
- Sem a telefonszámot, sem a közelebbi földrajzi adatokat nem adják meg, e-mailt pedig
nem akarok küldeni. Ha megtaláltuk, akkor úgysem válaszol...
- ...mert meghalt - suttogta Nick. - Ha pedig tévedünk, akkor értékes információkat
szivárogtatunk ki a gyilkosunk munkamódszeréről. De reggel megnézheted a lány korábbi
ügyfeleit. - Felállt. - Most már tényleg megyek. Holnap felhívlak, amint kijöttem a bíróságról.
- Sok sikert - köszönt el Vito, aztán tárcsázta Liz Sawyer otthoni telefonszámát. - Szia,
Vito vagyok.
- Találtál valamit
- Lehet, hogy azonosítottuk az imádkozó lányt. - Elmondott mindent. - Holnap
megerősítem.
- Ügyes munka volt, Vito. Komolyan. És add át köszönetemet az öcsédnek.
Liz nem dicsérgetett csak úgy vaktában. Amikor azonban megtette, az nagyon jólesett.
- Köszönöm. Átadom.
- Átalakítottam pár beosztást, felszabadítottam Rikert és Jenkinst. Holnap reggeltől
nektek segítenek az azonosításban és a nyomozásban.
Liz jó munkát végzett. Tim Riker és Beverly Jenkins kitűnő zsaruk.
- Teljes munkaidőben
- Egypár napig. Ez volt a maximum.
- Hálásan köszönjük. Megkérem őket, hogy holnap járjanak utána Brittany Bellamynak a
régi ügyfeleinél. Az archeológustól kaptam néhány nevet, amelyeket holnap szeretnék
ellenőrizni. Talán az egyik segít, hogy lenyomozzuk, honnan szerezte ez a fickó az eszközeit.
Megyünk a pénz után.
- Mindig kövesd a pénz útját... - helyeselt Liz. - Pontban reggel nyolckor eligazítás.
- Rendben. Most mennem kell. Megjött az informatikus.
Egy laptopot cipelő fiatal srác közeledett az asztalához.
- Te vagy Ciccotelli
- Aha. Te meg Jeff kis barátja A fiú arcára félmosoly ült.
- Inkább Brent. - Kezet fogott Vitóval. - Brent Yelton. És csak hogy tudd, ha Jeff kis
barátjának hívsz minket, nem sok haverod lesz nálunk odaát.
Vito csak vigyorgott.
- Ezt nem felejtem el. A számítógép itt van a dobozban. Kösz, hogy lejöttél.
Brent biccentett.
- Azt a számítógépet is én néztem meg, amelyiket Keyes szobájából hoztatok. Szóltam
Jeffnek, hívjon föl, ha valami más is előkerül ebben az ügyben, és azonnal jövök.

Vito a szemöldökét ráncolta.
- El is használtam egy kívánságomat. Jeff egy segg-fej.
Brent elnevette magát, és rácsatlakoztatta Sherry számítógépét a saját laptopjára.
- Még egy ok, hogy az ember elkerülje. - Leült Nick székére, és öt percig néma csöndben
dolgozott. Egyszer csak fölpillantott. - Hát, ezt a gépet nem sikálták le. Nyoma sincs a
vírusnak, amelyik kiütötte az áldozat gépét. Ennek ellenére valaki vacakolt az előzményekkel.
Vito odalépett, és megállt a fiú háta mögött.
- Ezt hogy érted
- Az áldozat gépét egy vírus sikálta le. Ez pedig itt egy teljesen amatőr próbálkozás.
Valaki nem akarta, hogy mások megtudják, milyen oldalakat látogatott, és kitörölte az
előzményekből. De ettől még fönt maradtak a merevlemezen. - Felpillantott. - Ez a tipikus
hiba, amelyet az alkalmazottak el szoktak követni, ha a céges gépen pornót nézegetnek.
Kitörlik az előzményeket, de az ott marad a meghajtón, és egy valamirevaló informatikus
azonnal megtalálja.
- Jó tudni - mondta Vito kényszeredetten. - Szóval milyen oldalakat törölt ki az amatőr
Brent először nem hitt a szemének.
- Ez még nekem is új. Ez a valaki középkori és történelmi oldalakat nézegetett, és annak
törölte ki az előzményét, medievalworld.com, medievalhistory.com, és vívásra is rákeresett,
fencing.com... ez pedig középkori öltözetekről szól, ilyenek, blabla, blabla és... hmm. Karibtengeri
utazás.
Vito felsóhajtott.
- A nászútjuk. Warren és Sherry össze akartak házasodni. A lány elmesélte, hogy Warren
célozgatott valami hajókázásra, kíváncsi volt, vajon érdekelné-e.
- És a középkori cuccok
Vito tűnődve nézte a listát.
- Minden egybevág. Csak azt nem tudom, hogyan.
- Hívj fel, ha megint befut egy lesikált gép. Mit ne mondjak, nagyon érdekel. Nem sok
ilyen sunyi víruskódot láttam. Itt a névjegykártyám, rajta a telefonszámom. - Mosolygott, és
összepakolta a laptopját. - És így Jeffet is elkerülheted.
- Köszi, haver. - Vito eltette Brent kártyáját, majd tárcsázta Jen McFain mobilját.
- McFain. - Rossz volt a vonal, de Jen fáradtsága még így is tisztán érzékelhető volt.
- Jen, Vito vagyok. Hogy állsz
- Épp most küldtem be a nyolcadik testet a halottasházba, még egy idős hölgy. Semmi
különös.
- Úgy érted, sem golyó, sem repesz, sem rák, sem furcsa zúzódások, sem imára kulcsolt
kéz
- Úgy valahogy. Most dolgozunk az utolsó síron. Első sor, első sír.
- Mi pedig biztosra azonosítottuk a Lovagot, és talán a Hölgyet is.
- Nem semmi. - Jen egészen le volt nyűgözve. - Gyorsan dolgoztok.
- Köszi. Te sem panaszkodhatsz. Egy nap alatt hat holttestet hantoltál ki.
- Nem sikerült volna Sophie térképe nélkül. Az igazi munka holnap kezdődik, amikor
átszitáljuk a kiásott homokot.
- Ha már a holnapnál tartunk... Pontban nyolckor eligazítás. El tudsz jönni
- Ha hozol kávét és teasüteményt az utcátokban levő pékségből, akkor ott leszek.
Tartsad! Hív a csapat,.. - Egy perc múlva megint vonalban volt. - Az utolsót is kiástuk. -
Hangja újra megtelt élettel. - Fiatal nő. És Vito, az egyik lába hiányzik.
Vito elhúzta a száját.
- Úgy érted, levágták a lábát
- Nem. Ez amputálva volt. És, ó, istenem, ha nem tévedek... Ó, Vito, ez jó hír. Nagyon jó
hír. Egy lemez van a koponyájában. Szent ég, ez arany.

Vito csak pislogott.
- Aranylemez van a koponyájában Jen, ennek semmi értelme!
Jen feldühödött.
- A francba, Vito. Koncentrálj a rejtélyre!
- Bocs. Fáradt vagyok. Kezdd elölről!
- Na, nekem sem volt sétagalopp. Figyelj! A koponyája oszlásnak indult, és kilátszik a
fémlemez. Nyilvánvalóan egy sérülés vagy műtét miatt került bele. Most, hogy oszlik, látszik
a lemez.
- Ó - hunyorgott. - De még mindig nem értem, ez miért jó hír.
- Vito, a beültethető fémlemez harmadik kategóriás orvosi eszköz, mindnek egyedi,
lenyomozható sorozatszáma van.
Hirtelen összeállt a kép, Vito fölegyenesedett ültében.
- Ami alapján azonosíthatjuk a nőt.
- És a díj az épp most ébredő fiatalemberé...
Vito vigyorgott, szinte megszédült a szerencsés fordulattól.
- Fölhívom Katherine-t, megkérem, hogy holnap reggel azonnal az amputált lábú nővel
kezdjen. Viszlát nyolckor.
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 10.15
A hotelszobában Dániel elbambulva meredt a CNN adására, amikor hirtelen megcsörrent
a telefonja.
- Luké, hol voltál
- Horgászni - mondta Luké szárazon. - Általában horgászni szoktam, ha elmegyek
pecázni... Csak most kaptam meg az üzeneted. Mi a helyzet Hol vagy
- Philadelphiában. Figyelj, miután reggel elmentél, találtam egy pendrive-ot. Bedugtam a
laptopba, de csak csupa PST végződésű fájlt találtam rajta.
- Azok e-mail fájlok. Valószínűleg apád háttértára, minthogy mindent kitörölt november
előtt.
Dániel elővette a kis szerkezetet a zsebéből.
- Hogy tudom megnézni, mi van rajta
- Dugd be a számítógépbe. Segítek. Nem nehéz. Dániel engedelmesen követte Luké
utasításait, és hamarosan ott hevertek előtte apja e-mailjei.
- Megvan. - Ami azt illeti, több évre való. De Dániel nem akarta, hogy Luké megtudja,
mi volt a memórián, ahogyan azt sem akarta, hogy Frank Loomis tudjon apja titkos széfjéről.
- Megnézem. Köszönöm, Luké.
Csak pár percbe tellett, és Dániel megtalálta az üzenetet, amelyiknek a láttán az összes
erő kiment a tagjaiból. Egy bizonyos RunnerGirltől kapta másfél évvel ezelőtt júliusban. Csak
ennyi állt benne: „Tudom, hogy mit tett a fia."
Dániel alig kapott levegőt, alig tudott gondolkozni. Komolyan kezdenek rosszul alakulni a
dolgok.
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 12.45
Piszok jó lett. A monitoron ott küzdött az Inkvizítor az ellenfelével, a Jó Lovaggal.
Mindkét szereplő egyik kezével kardot forgatott, a másikkal pedig láncos buzogányt. Minden
egyes lépés pontos, a kardlendítés íve, a buzogány csapása az izmok mozgásának valósághű
sorozatából állt össze. Mestermű.

Van Zandt meg lesz elégedve. Nemsokára világszerte száz- meg százezer fogyasztó fog a
boltokba özönleni, hogy ezt megtapasztalják. Van Zandt úgy tekintett rá, mint egy animációs
zsenire, de ő maga sosem feledte el, hogy a számítógépes animáció csak eszköz a cél elérése
érdekében. A cél az, hogy a festményei a legjobb galériákban függjenek, azokban a
galériákban, amelyek azelőtt visszautasították őt.
Föltekintett a Warren meghal sorozat hetedik festményére. A pillanatra, amikor Warren
megszűnt létezni. Lehet, hogy a galériáknak igazuk volt. Claire és Warren meg a többiek előtt
a munkája csak közhely volt. Mindennapos. De ezek itt - Warren, Claire, Brittany, Bill
Melville, amint a buzogány szétcsapja a fejét -, ezek mind zseniálisak.
Felállt, kinyújtózott. Aludnia kell. Másnap reggel hosszú autóút vár rá. Kilencre bent
akart lenni Van Zandt irodájában, és délben már kint. így elég ideje marad, hogy háromra
odaérjen a Gregory Sandersszel megbeszélt találkozóra. Éjfélre pedig már ott lesz a vásznon a
Gregory meghal, s fölvette a következő sikolyt is.
Pár lépést még mereven, jobb combját dörzsölgetve tett meg, Túl huzatos ez a régi ház.
Azért választotta, mert távol esett mindentől, és mert könnyű volt... megszerezni, de a tél
minden fagyos fuvallata megtalálta a rést, amelyen bejuthatott. A philadelphiai tél pokoli.
Ilyenkor mindig magnóliák és barackvirágzás után vágyott. Összeszorította az állkapcsát. Túl
sokáig volt száműzve otthonról, de ez nemsokára megváltozik. Az öreg szorítása megtört.
Kuncogott. Csakúgy, mint az öreg. Ő is megtört. A stúdió túlsó végében álló ágyához
bicegett. Leült a matracra, és az ágya mellett a falra rögzített kartonlapra bámult. Úgy
helyezte el, hogy fölébredéskor azonnal lássa. Erre a kartonlapra rajzolta fel a mátrixot.
Négyszer négy...
Tizenhat négyszög, kilencben már ott volt az áldozatról a halál pillanatában készült
filmkocka. Pontosabban az egyiken a festményről készült fotó volt. Claire Reynolds
fojtogatását nem vette filmre, de a lány halála utáni pillanatokban megfestette a Claire
meghalt, azonnal tudta, hogy az élete akkor és ott visszafordíthatatlanul megváltozott. A
következő napokban újra meg újra' átélte azt a pillanatot, amikor véget vetett Claire életének.
Azokban a napokban arról álmodott, hogy újra és újra megteszi. És azokban a napokban
dolgozta ki a tervet, amely most szépen halad. Sokan a szerencsének tudhatják be a sikerüket,
de csak az ostobák hisznek a szerencsében. A szerencse a lusták, a méltatlanok mentsvára. Ő
maga az intellektusban hitt, a tudásban. És a sorsban.
Nem mindig hitt a sorsban, az egyik ember végzetének a másikéval való elkerülhetetlen
átfedésében. De már hitt benne. Ugyan hogyan lehetne másképp megmagyarázni azt, hogy
egy évvel ezelőtt pont Jager van Zandt kedvenc bárjába sétált be, épp egy órával azután, hogy
a férfi lesújtó kritikát kapott a legújabb játékáról „Még annyira sem izgalmas, mint a Pong",
írta a kritikus, és addigra már Van Zandt épp elég részeg volt ahhoz, hogy minden egyes
részletet kikotyogjon, hogy mennyire idegesíti Derek Harrington, mennyire retteg attól, hogy
az épp piacra kerülő játék, a Behind Enemy Lines, hasonlóan katasztrofális lesz.
Ugyan hogyan lehetne másképp magyarázni, hogy másnap a nagy semmiből előbukkant
Claire Reynolds azzal a merész, ámde gyöngén kivitelezett megvesztegetési kísérlettel Ez
mind a sors keze.
Az ő intellektusa kapcsolta össze Claire szerencsétlen végét és Van Zandt szerencsétlen
jelenét, és hozott létre egy új végzetet, amely az ő szükségleteit szolgálja. De nem történhetett
volna meg a tudása nélkül. Az ő egyedülálló tehetsége meg tudta adni Van Zandtnak pontosan
azt, amit akart, és úgy, ahogy akarta. Kevesen tudnak képeket, világokat alkotni pixelekkel és
festékkel egyaránt. Kevesen értenek annyira a számítógéphez, hogy mindezt megtöltsék
élettel.
De én meg tudom tenni. Megteremtette a gonosz Inkvizítor virtuális világát, megszületett
a 14. századi pap, aki az eretnekek kiiktatását inkább kitűnő alkalomnak tekintette arra, hogy
erővel átvegye a hatalmat, és a boszorkányüldözéssel ajtót nyitott a korlátlan hatalom felé.

Minél több gazdag eretneket és igazi boszorkányt talál meg és pusztít el az Inkvizítor, annál
erősebbé válik, mígnem ő maga lesz a király.
Ötletes mese, de a játékosok élvezni fogják a politikai cselszövéseket és hazugságokat,
amelyek a továbbjutáshoz szükségeltetnek. A pontok a minél fondorlatosabb megtévesztésért
és a minél ördögibb és összetettebb kínzási módszerekért járnak. A főbb szerepek már
majdnem mind elkeltek - a korlátlan hatalmú Boszorkányt halálra gyötrik a szögekkel kivert
trónuson, hogy fölfedje, honnan származik végtelen ereje, a Jó Lovagot a láncos buzogánnyal
győzik le, s maga a király is szégyenletes és... zsigerekig ható halált hal.
Természetesen mindannyian mellékszereplőként is feltűnnek. Gondosan megtervezte a
kínzásokat, hogy minden egyes alany szenvedéséből a legtöbbet kihozhassa, mind hangban,
mind látványban. Pár apróbb változtatás kellett csak, és ezek a további kínzások máris
átalakultak legalább húsz kevésbé hangsúlyos karakterré, amelyet a játékosok hozzáadhattak a
gyűjteményükhöz.
Gregory Sanders lesz a becsületes pap, aki megpróbálja az Inkvizítort megállítani.
Természetesen a pap veszít, s Gregory Sanders a legkegyetlenebb és legfájdalmasabb halált
halja, majd a harmadik sor utolsó sírjába lesz eltemetve. És ezzel a harmadik sor megtelik.
Az első sor már tele, ott nyugszanak a Behind Enemy Lines civil áldozatai - Claire, Jared
és Zachary. És szegény Mrs. Crane. Az Öreg hölgy... ő a járulékos veszteség, az 6
ingatlanszerzésének szerencsétlen áldozata. Sajnálatos, de elkerülhetetlen áldozat.
A negyedik sor még üres, ide kerül majd a nyomeltakarítás eredménye, amint az
Inkvizítor elkészült. A negyedik sorba kerülnek a forrásai, azok a személyek, akik
bizonyíthatnák, hogy a középkori fantáziavilág képei nem csupán egy élénk elme
teremtményei. Ok azok, akik tudják, hogy a kínzóeszközök léteznek, akik tudják, mennyire
érdeklik a középkori fegyverek és a korabeli hadviselés. Valódi veszélyforrássá válnak, mihelyst
kikerül a polcokra az Inkvizítor, úgyhogy kénytelen lesz még azt megelőzően elintézni
őket.
Az illegális antikvitásokat áruló három személy nem szállna majd le róla. Beképzelt
seggfejek, akik túl sokszor lenyúlták. Más szóval mindhármat gyűlölte. De a történész... Ő is
sajnálatos veszteség. Személy szerint semmi baja vele. És bizonyos értelemben még... kedvelte
is. Intelligens és okos. Magányos. Mint én.
De túl sok alkalommal keresztezte az útját. Nem hagyhatja életben. Ahogy a két idős
nővel, vele is fájdalommentesen fog végezni. Semmi személyes. De a történésznek meg kell
halnia, és ott fog nyugodni a negyedik sor utolsó sírjában.
Fölemelte a tekintetét, hűvös elszántsággal nézegette a második sor négyszögeit. Kettő
tele. Kettő üres. A többi sortól eltérően ez nagyon is személyes volt.
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 1.15 ,
Dániel már órák óta csak a mennyezetet bámulta, igyekezett elodázni azt, amiről tudta,
hogy meg kell tennie. Talán már túl késő, és nem is csak egy tekintetben. De a lánynak joga
van megtudnia, és az ő felelőssége, hogy megmondja neki.
A lány dühös lesz. És jogosan. Nagyot sóhajtott, felült, kinyúlt a telefonért, tárcsázta a
számot, amit sosem felejtett el, de nem is hívott soha.
Már az első csöngetésre fölvették.
- Halló! - szólt az éber és feszült hang.
- Susannah Dániel vagyok.
Hosszú hallgatás következett.
- Mit akarsz, Dániel - A hangból kiérződő él hallatán Dániel elszégyellte magát. Úgy
érezte, meg is érdemli.

- Philadelphiában vagyok. Őket keresem.
- Philadelphiában Minek mentek volna oda
- Susannah, mikor beszéltél velük utoljára
- Karácsonykor hívtam fel anyát... Egy éve. Apával már öt éve nem beszéltem. Miért
- Frank felhívott, szólt, hogy már rég nem látták őket, de úgy tűnt, csak elutaztak. Aztán
apa gépén e-maileket találtam. Az állt benne, „tudom, hogy mit tett a fia".
Ismét egy pernyi csönd következett.
- És mit tett a fia
Dániel lehunyta a szemét.
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy egyikük az interneten onkológust keresett
Philadelphiában, és az utolsó személy, akivel beszéltek, az a nagyi. Most itt vagyok, hogy
megkeressem őket, kész vagyok a város összes szállodájába elmenni, de sokat segítene, ha
tudnám, milyen számról hívták a nagyit.
- És miért nem kérsz meg valakit odabent nálatok, hogy nézzen utána - jött a kérdés.
Dániel habozott.
- Inkább nem. A főnököm azt akarta, hogy jelentsem az eltűnésüket. Azt mondtam, majd
csak akkor, ha bizonyítékom van rá, hogy nem csak sima üdülésről van szó.
- A főnöködnek igaza van - mondta Susannah fagyosan. - Követned kéne az előírásokat.
- Majd követem, ha meggyőződtem róla, hogy valóban eltűntek, és nem csak pihennek
valahol. Meg tudod szerezni a nagyi híváslistáját
- Igyekszem. De ne hívj még egyszer! Majd én hívlak, ha találok valamit.
Dániel összerezzent, amikor kattant a telefon. Ami azt illeti, sokkal jobban ment, mint
gondolta.
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 1.15
A második sor lakóinak mindegyike személyes ügy volt. Az öreg és a felesége már rég
odatemetve. Nemsokára az üres helyek is gazdára találnak az öreg ivadékai személyében.
Milyen helyénvaló, hogy a család együtt tölti az örökkévalóságot... az én temetőmben.
Elmosolyodott. Milyen helyénvaló, hogy Duttonban, a kis baptista templom mögött, a
családi sírboltban csak egyetlen személy nyugszik,.. én.
Ez alkalommal nem ő kereste az összetűzést. Maga Artie és a felesége szállították szó
szerint házhoz. Mindig is tervezte ezt a háborút, de csak miután nyomot hagyott maga után.
Csak azután, hogy a célját elérte. Amikor már igazán sikeres, és ezt kénytelen az öreg
lenyelni. Miután kimondta: azt mondtad, soha nem lesz belőlem semmi. Tévedtél.
De már késő. Már soha nem mondhatja, túl késő. Artie kezdte, de most, hogy nyakig
belekeveredett a csatába, kénytelen befejezni, egyszer és mindenkorra. Az öreg busásan
megfizetett a bűneiért. És nemsokára követik a kölykei is.
Artie lánya játssza majd a játék utolsó szerepét - ő lesz a Királyné, az egyetlen személy,
aki az Inkvizítor és a trón között áll. Természetesen ő is elpusztul. Kegyetlenül.
Artie fia csak egy sima paraszt lesz, aki a király földjét túrja. Csekély kis szerep a
játékban. Felpattant. De a halála egy fontos fejezetet zár majd le az életemben. Határozott
léptekkel vágott át a stúdión, minden fáradtsága elillant. Kinyitotta a szekrényt, óvatosan kiemelte
a szerszámot, amellyel majd bosszút áll. Évek óta őrizgeti, erre az alkalomra tartogatta.
Az asztalra tette, kifeszítette az acélfogakat, felállította a csapdát. Biztos kézzel egy ceruzát
közelített felé, és hozzáért a zárszerkezetéhez. Az acélfogak összecsaptak, a ceruza ripityára
törve repült ki a kezéből.
Elismerően bólintott. Artie fia most megismeri a fájdalmat - a velejéig ható, gyötrelmes,
elképzelhetetlen fájdalmat. Artie fia segítségért fog kiáltozni, szabadulásért és a végén
halálért. De senki nem fogja meghallani. Senki sem fogja megmenteni. Mindet megöltem.

JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 6 ÓRA
Vito kibotorkált a konyhába, vonzotta a kávé és a sercegő szalonna illata. Elmosolyodott,
ahogy meglátta a konyhaasztalnál Tesst, a nővérét, aki az etetőszékben ücsörgő kicsi Gust
kínálta az étellel. Vagyis inkább kínálgatta. Gus eltolta a tejbepapis tálat.
- Szütit kéjek - jelentette ki Gus.
- És ki nem - kérdezte Tess csüggedten. - De nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk,
és tudom, hogy anyu sosem ad sütit reggelire.
Gus félrebillentette a fejét, ravaszul méregette nagynénjét.
- Tinó szütijét.
Vito csak somolygott. Amióta csak megérkeztek a fiúk, Tinó süteménnyel orvosolt
minden problémát.
- Attól tartok, megfogott minket.
Tess tágra nyílt szemmel fordult hátra. De a meglepett tekintetet azonnal széles mosoly
váltotta fel, kitárt karral sietett át a parányi konyhán.
- Vito!
- Szia, nővérkém! - Valami nincs rendben. A mosoly valódi, de Tess egész teste feszült,
hiába ölelte meg. - Mi a baj Csak nem Molly
- Nem, ma reggelre már jobban lett. Túl sokat aggódsz, Vito. Ülj le! Hozom a tányérodat.
Bizalmatlanul foglalt helyet.
- Megtaláltam a kaját, amit este a hűtőben hagytál. Köszi.
Tess hátralesett a válla fölött, miközben tojást és szalonnát pakolt a tányérra.
- Egy egész adag ravioli volt, nem valami uzsonna. De azért szívesen. - Vito elé tette a
tányért, és leült a másik székre. - Mikor értél haza éjjel
- Egy tájban. - Hazafelé beugrott a bárba, ahol Warren Keyes pincérkedett. Beszélt
Warren főnökével és a munkatársakkal, de semmi újat nem tudott meg. Senki nem vett észre
semmi és senki szokatlant. - Nem akartalak fölébreszteni.
- Nem is ébresztettél föl. A fiúk teljesen lestrapáltak estére. - Megcsikizte Gus zoknis
talpát. - Ez csak úgy süvít ezeken a picike, husikás lábakon, és ebben a lakásban mindenhol
csupa törékeny holmi... Mire lefektettem Gust és a többieket, teljesen kidőltem.
Vito a szemöldökét ráncolta.
- Dante fent volt még, amikor hazajöttem, kint sírt a hátsó verandán.
Tess szeme elkerekedett.
- A hátsó verandán De hiszen ott jéghideg van! Vito verandáját üvegfal védte, de nem
fűtötték, és tényleg jéghideg volt.
- Tudom. A hálózsákjába burkolódzott, de akkor is. Piszkosul betojtam, amikor
hazajöttem, és nem találtam a nappaliban. És szerintem ő is piszkosul betojt, amikor
megtaláltam odakint. Azt mondta, csak egyedül akart lenni.
- Ideges volt Molly miatt - jegyezte meg Tess. - Érthető.
Vito kételkedett ugyan abban, amit a fiú állított, de nem erőszakoskodott.
- Lehet. Beküldtem, de azért tartsd rajta a szemed. - A csésze fölött Tesst vizslatta. -
Szóval mi a gond
Erőltetett kacaj volt a válasz.
- Kíváncsi vagy, tudod-e
Sophie jutott az eszébe, és elszorult a szíve.
- Mások is mondták már.
Tess szemöldöke magasba szökött.
- Elmondom, ha te is elmondod.

- Több eszem is lehetne, mint hogy egy lélekbúvárral kísérletezzem. Rendben, de te
kezded.
Tess vállat vont.
- Nehéz egész nap a gyerekek körül ugrálni. Aidán és én már annyira... - Az asztalt
bámulta. - Mindkettőnknek négy testvére van, nekünk pedig egy gyerekünk sincs.
- Talán csak idő kérdése...
Tess felpillantott, Vito szíve majd megszakadt, akkora fájdalmat látott nővére szemében.
- Már másfél éve próbálkozunk. Már orvosról, kezelésről és örökbefogadásról is
beszéltünk.
Vito átnyúlt az asztal fölött, és megszorította Tess kezét.
- Drukkolok...
Tess arcára bánatos mosoly ült.
- Én is. Most te jössz. Hogy hívják
Vito fölnevetett.
- Sophie-nak. És nagyon csinos, nagyon okos, kedvelem, de ő nem akar közelebb kerülni
hozzám. Gyakorlatilag megkért, hogy hagyjam békén, és hát szót fogadok neki.
- Tanácsos, ha nem akarsz skalpvadásznak tűnni, de egy csöppet sem jellemző rád. Nem
emlékszem, hogy bármikor előfordult volna, hogy nem cserkésztél be egy nőt, ha egyszer
kinézted magadnak.
Ez egészen Andreáig igaz is volt. ő is nemet mondott először, de Vito fáradhatatlan volt.
Csak ment utána, mindaddig, amíg a lány meg nem gondolta magát. És mindkettőjük számára
a lehető legszörnyűbb sült ki belőle.
- Talán csak felnőttem.
- Ja, aha... - bólintott Tess, a legkevésbé sem meggyőzve. - Rendben.
Vito felállt.
- Ha rendben, ha nem, most mennem kell. Munka előtt még be kell ugranom a pékségbe
és a halottasházba is.
Tess fintorgott.
- A pékség és a halottasház nem éppen összeillő fogalmak, Vito. Hazajössz vacsorára
- Nem tudom. - Homlokon csókolta Tesst. - Akármi van, hazatelefonálok.
- Nekem pedig útnak kell indítanom a srácokat a suliba. - Körbenézett a konyhában. -
Aztán, azt hiszem, elmegyek Gusszal függönyt venni. Bánatosak az ablakok.
Tess volt bánatos, de Vito semmit sem tudott tenni, sem azért, hogy Tesst felvidítsa, sem
azért, hogy elűzze Sophie szeméből a szomorúságot, amelyet előző este látott benne.
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 8.01
- Mmmm. - Jen McFain bekapott egy porcukros süteményt. - Vegyél te is! - Odatolta a
dobozt Beverly Jenkins nyomozó elé, akit Liz küldött át Vitóék csapatába.
Beverly megvető pillantást vetett a dobozra.
- Áruld el, McFain, hogy tudsz ilyen sovány maradni
- Metabolizmus r vigyorgott Jen. - De ha vigasztal, anyám szerint negyvenéves koromban
a metabolizmusom befékez, és az összes falat, amelyet megeszem, a fenekemen köt majd ki.
Beverly elmosolyodott. - Van Isten...
Liz lépett be Katherine-nel és Tím Rikerrel, Beverly társával.
- Hol tartunk, Vito - kérdezte Liz, amikor mindenki leült, és a süteményes doboz is
körbejárt.
- Liz szinte mindent elmondott tegnap - fordult Vito Rikerhez és Jenkinshez. - Tegnapra
az egyik áldozatot azonosítottuk, kettőt pedig feltételesen - folytatta Vito. Odament a
táblához, amelyre fölrajzolta a Katherine által felvázolt négyszer négyes mátrixot. Mindegyik

téglalapba rövid jellemzést írt az áldozatokról, hozzátéve a halál okát és hozzávetőleges
idejét.
- Azonosítottuk Warren Keyest, ennek a két nőnek a személyazonosságát pedig sejtjük. -
A három per egyesre és az egy per egyesre bökött. - Az imádkozó nő valószínűleg Brittany
Bellamy. -A lány képét a tábla szélére mágnesezte. - Brittany modellkedett. Mindenki kap egy
másolatot a képével és az ügyfeleinek a listájával, amelyet betettem az infós dossziéba.
Lakóhelye ismeretlen. A neve pedig nincs rajta az eltűnt személyek listáján, sem a gépjárműnyilvántartó
adatbázisban. Lehet, hogy nem idevalósi.
- És a másik nő - kérdezte Liz.
- A neve Claire Reynolds - szólalt meg Katherine. - Egy fémlemez van a fejében. A jobb
lába a térd fölött amputálva. Hatkor jöttem be, fölhívtam a fémlemez gyártóját. A sorozatszám
alapján adták meg a Claire Reynolds nevet. A lemezt egy autóbaleset után ültették be. Claire
akkoriban Georgiában lakott, a műtétet Atlantában végezték el. Gyanítom, hogy a lába is
ugyanabban a balesetben sérült meg. Többet tudok, mihelyst megkapom a kórtörténetét.
Vito folytatta a beszámolót.
- Claire úgy négy éve költözött Phillybe. Az utolsó ismert munkahelye az egyik
könyvtárfiók. Körülbelül tizennégy hónapja jelentették be a szülei, hogy eltűnt. A leírás illik a
kihantolt személyre.
- És az eltelt idő is egybevág az oszlás idejével - tette hozzá Katherine. - Még nem
kezdtem el a boncolást, de megröntgeneztem, míg vártam, hogy kikeressék a kartonját.
Megfojtották. Semmi más nyilvánvaló sérülés nincs rajta.
Vito a nő sírját jelölő négyszög mellé mágnesezte a képét.
- A kép a járműnyilvántartó adatbázisából való. Értesíteni kell a szüleit.
Beverly jegyzetelt.
- Majd mi elintézzük. Hátha tudunk hajmintát vagy valamit szerezni a DNS-vizsgálathoz.
- Az imádkozó lányt ugyanazon a modellügynökségi oldalon találtátok meg, amelyet
"Warren Keyes használt - jegyezte meg Tim. - Claire is modell volt, és van-e esélye annak,
hogy még valakit ott találjunk meg
- Nem néztem utána, hogy Claire modell volt-e. Nemigen néz ki úgy, de ez nem jelenti
azt, hogy nem volt az. Egy próbát megér.
- Kétlem, hogy a két idős ember modell lett volna - jegyezte meg Liz. - Azonban van
esélye, hogy a három fiatalabbat ott találjátok, a kézsérülésest, a lőtt sebűt és a repeszest.
Vito a homlokát ráncolta.
- Tino azt mondta, nem maradt elég a többi fiatalemberből ahhoz, hogy lerajzolja őket, és
a törvényszéki antropológus csak a jövő héten jön vissza a konferenciáról.
Beverly megemelte a szemöldökét.
- Tino
- Az öcsém, más néven az ingyen szerződtetett rajzoló konzultánsunk. Ő készítette ezt a
rajzot az imádkozó lányról. Ennek a segítségével találtuk meg Brittany Bellamyt a
modelloldalon. - Vito kihúzta Tino rajzát a mappából, és az asztal közepére csúsztatta. - Azt
mondja, megpróbálhatja lerajzolni a két idős embert, de a többieket nem.
- Jól rajzol - jegyezte meg Tim, amikor összehasonlította a rajzot Brittany fényképével. -
De ha nem tudja őket lerajzolni, attól még összevethetjük a testi jellemzőiket az eltűnt
személyekéivel.
- Ez is megér egy próbát - helyeselt Vito. - Először azonban meg kell erősítenünk, hogy
az áldozat csakugyan Brittany Bellamy. Miután értesítetted Claire Reynolds szüleit,
fölkereshetnétek Brittany ügyfeleit, hátha kapunk valami címet.
Jen szemöldöke megemelkedett.
- És addig te

- Lenyomozom a kínzós gyilkosságokhoz használt eszközöket. Végig akarok menni a
pénzvonalon. Sophie Johannsentől kaptam egy listányi nevet. Vagy reprodukciókkal
kereskednek, vagy tudhatják, hol kaphatók eredeti műtárgyak. Egy széket, egy kínpadot, egy
kardot és egy páncélinget keresek. - Katherine-re nézett. - Nick szerint a körkörös
zúzódásokat páncéling okozta.
- Igaza lehet Elég erős ütés érhette, hogy ilyen zúzódások keletkeztek - gondolkodott el. -
Mondjuk kalapáccsal.
- De ez még nem magyarázza meg a többi sérülést - jegyezte meg Liz. Közelebb húzta
magához a három per egyes áldozatról készült fényképeket. - Bármivel verték is fejbe és
karon, nehéz tárgy volt, és hegyes. És fogazott.
- A fejét ért ütés vízszintesen érkezett - tette hozzá Katherine. - Ez épp elég volt, hogy
lecsapja a feje tetejét. A kart ért ütés pedig függőlegesen érkezett.
- Warrennál kard is volt - töprengett Jen. - Lehet, hogy azt használta.
Katherine a fejét rázta.
- Tompa és mégis hegyes tárgyat keresünk.
- És középkorit - húzta el a száját Jen. - És mi van azzal a láncon lógatott tüskés
golyóval Ha elég erősen meglendítik, lehet ilyen hatása, ha becsapódik.
- Láncos buzogány - vetette közbe borzongva Tim.
- Szent isten!
- Akkor a buzogányt is fölveszem a listámra - mondta Vito. - Rendben. Azt tudjuk, hogy
Warren életrajzát az eltűnése előtti napon megnézték. A modelloldal lehetővé teszi a
potenciális ügyfeleknek, hogy e-mailben megkeressék a modelleket. Azt nem tudjuk, ki küldött
neki e-mailt, mert egy vírust küldött benne, amelyik lesikálta az egész winchestert.
- Talán Brittany számítógépén találunk valamit - jegyezte meg Liz. - Küldjétek be az
informatikusoknak ellenőrzésre! És menjetek fel a profiljára, hátha valaki megnézte az utóbbi
egy hónapban.
Beverly bólintott.
- Rendben. Tudod, Vito, egy dolog azért zavar engem. ..
- Csak egy - kérdezte Vito, amire a lány keserű mosollyal válaszolt.
- Az idős férfi ujjai. A jelentésetek azt mondja, csak ezt az egy gyilkosságot követték el
indulatból, ezt értem. De miért vágta le az ujja hegyét Olyan, mintha a gyilkos tudta volna,
hogy az áldozatát az ujjlenyomat alapján azonosíthatják, de ez csak akkor lényeges, ha félő,
hogy a testet megtalálják. Nyilvánvaló, nem gondolta, hogy bármelyik áldozatát
megtalálhatják. A többit nem is próbálta így fölismerhetetlenné tenni.
- Ez is a kínzás része volt - mondta Katherine. - Az ujjhegyeket akkor vágták le, amikor
az öreg még élt. Bárki is ez az öreg, a gyilkos tényleg gyűlölhette.
- Szólok Tinónak, hogy rajzolja le őket - mondta Vito -, aztán meglátjuk, mi sül ki
belőle. És mi a helyzet az első sorba temetett idős nővel
- Őt még nem néztem meg. Ma végzem el a boncolását. - Katherine Jenre pillantott. -
Kiderült valami a golyóról, melyet az egy per hármasból vettem ki
- Igen. Egy német Lugerből való - válaszolt Jen elégedetten biccentve. - A ballisztikus
szerint eredeti, 1944-es darab. De ma pontosan utánanéz.
Liz megvonta a vállát.
- Elég gyakori fegyvertípus, még az eredetiek is. Nagy valószínűséggel nem lehet majd
lenyomozni.
Tim azonban buzgón bólogatott.
- Az igaz, de az igen figyelemreméltó, hogy egy olyan fickó mellé temették, akinek tele a
hasa repesz-szilánkkal. Elég érdekes lesz kideríteni, milyen gránát robbantotta föl. Ha a
pisztoly eredeti, az is azt erősíti, hogy a mi kis gyilkosunk a világ végére is elmenne, hogy

hiteles legyen minden részlet. - Tim Vitóra nézett. - Két történelmi tárgyú gyilkosságsorozat,
mégpedig háborús.
- Igazad van. Csak arra kell rájönnünk, miért. Jen, mit tudunk a terepről
- Még semmit. Holnap kezdjük átvizsgálni a homokot. Minden egyes sírból küldtem
mintát a sírt kitöltő homokból a terep talajmintája mellett. Pár napon belül meglesz az
elemzés. Legalább kiderül, hogy a betemetéshez használt talaj ugyanonnan való-e.
- Én pedig azt szeretném tudni, miért pont az a hely - merengett Liz. - Mi vezette éppen
arra a helyre
- Jó kérdés. - Vito fölfirkantotta a megjegyzést. - Utánanézünk Harlan P. Winchester
nagynénjének. Már meghalt, de az övé volt a telek, amikor az első sírt kiásták. Még valami
- Délutánra várom a szilikonos síkosítóról a laboreredményt - válaszolt Katherine.
- Helyes. - Vito felállt. - Akkor végeztünk. És mindenkinél ott a tennivalók listája. Akkor
találkozzunk ötkor egy újabb megbeszélésre. Maradjunk összeköttetésben, és vigyázzatok
magatokra!

TIZEDIK FEJEZET

JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 8.35
Amikor Sophie beért a múzeumba, nem látta Patty Annt a recepciós pult mögött a
szokott helyén. Negyedik Theót találta ott, aminek Sophie igencsak megörült.
- Hát visszajöttél. Akkor viselheted te a páncélt.
A fiú a fejét rázta.
- Ma nem. Nem leszek itt az első tárlatvezetéskor.
- Theo! Maradnod kell. Belerokkanok a lovagos tárlatvezetésbe.
- Amiért az apám busásan meg is fizet - jegyezte meg Theo fagyosan.
Sophie legszívesebben megütötte volna, ám Theo igencsak megtermett fiatalember volt,
akkora, mint egy szekrény.
- Szívesen fölvilágosítalak, öregem. A fizetés, amelyet apád... - Elhallgatott. Hiába kap
csekélyke fizetést, ezt nem illendő éppen a főnöke fiával megvitatnia. Megfordult, és elindult
az irodája felé.
- Sophie, csomagot kaptál. - Theo a pulton álló dobozkára mutatott.
Sophie most egyszerre dühös lett magára, hogy ilyen gorombán viselkedett a fiúval,
mérgesen fölkapta a csomagot és bevitte az irodába, s becsapta maga mögött az ajtót. Gyors
mozdulattal letépte a dobozról a papírt, és fölnyitotta a tetejét.
A dobozt ijedten hajította el, szája elé kapta a kezét, nehogy fölsikoltson.
Egy döglött egér gurult ki belőle. A feje nélkül. A doboz alján ott az egérfogó, amellyel a
kis állatot kivégezték.
Sophie alig kapott levegőt, hátrahanyatlott a székben, és csak bámult üres tekintettel,
keze még mindig a szája előtt. Öklendezni kezdett, de vissza tudta tartani a hányást. Pontosan
tudta, ki küldte neki az egeret és miért, hiszen tíz évvel ezelőtt is kapott egy hasonlót.
Alan Brewster felesége. Amanda Brewsternek nem tetszett, hogy más nők fekszenek
össze a férjével, akkor sem, ha az a nő történetesen hazugság áldozata lett. Clint Shafer
minden bizonnyal nem vesztegette az időt, rögtön fölhívta Alant, hogy elmondja, Sophie-val
beszélt az este. Amanda biztosan kihallgatta.
Hívnom kellene a rendőrséget. De ma sem fogja megtenni, éppúgy, ahogy annak idején
sem tette, mert a szíve mélyén tudta, hogy Amanda Brewsternek minden oka megvan arra,
hogy dühös legyen. így hát Sophie felkanalazta az egeret, majd visszazárta a dobozt. Egy
rövid pillanatig elgondolkodott, nem kellene-e a szemetesbe dobnia a csomagot, de tudta,
pontosan ugyanúgy nem lenne képes ezt tenni, mint ahogy este nem tudta visszatartani Alan
nevét sem. Majd később eltemeti az egeret.
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 9-15
Dániel Vartanian kitépte az éjjeliszekrényen talált szállodai telefonkönyvből a hotellistát.
Magához vette szülei fényképét azzal a határozott céllal, hogy fölkeresi azokat a helyeket,
ahol a szülei nagy valószínűséggel megszállnának, aztán úgy megy lejjebb és lejjebb.
Épp a nyakkendőjével bíbelődött, amikor megcsörrent a telefon. Susannah volt.
- Szia.
- Atlantai körzetszám volt - kezdett bele Susannah köszönés nélkül. - Anya saját
mobiljáról.
Dánielnek ettől jobban kellett volna magát éreznie.
- Szóval anya a saját telefonján hívta föl a nagyit, hogy megmondja, meglátogat téged.
Azt tudod, hogy földrajzilag hol volt a telefon a hívás pillanatában
Susannah egy hosszú percig nem válaszolt.

- Nem, de megpróbálom kideríteni. Na szia.
Dániel habozott, majd felsóhajtott.
- Suze... sajnálom.
Hallotta, ahogy Susannah lassan kifújja a levegőt.
- Ebben biztos is vagyok, Dániel. Csakhogy tizenegy évet elkéstél vele. Szólj, ha találsz
valamit. - És ezzel be is fejezte a hívást.
Természetesen igaza volt. Hiszen annyi hibát követett el. Remegő kézzel folytatta a
nyakkendőkötést. Talán most helyrehozhat valamit.
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 9-30
Dr. Alan Brewster irodája igazi minimúzeum, gondolta Vito, miután Brewster titkárnője
bevezette a helyiségbe. Ami azt illeti, Brewster titkárnője... rajta nem volt semmi mini.
Magas, szőke, Barbie babás arányokkal, és Vito azonnal Sophie-ra gondolt. Nyilvánvaló,
Brewster a fiatal, magas, szőke és gyönyörű nőket szereti.
Idén ez Stephanie-t jelentette, akinek minden egyes lépéséből csak úgy áradt az erotika.
- Alan nemsokára itt lesz. Azt üzeni, helyezze csak kényelembe magát - tette hozzá
mindentudóan mosolyogva, Vitót szinte kényeztette a tekintetével. - Hozhatok magának
valamit Kávét Teát - Szemében vidám önbizalom csillogott, amivel szavak nélkül is
hozzátette, „vagy engem"
Vito tartotta a távolságot.
- Köszönöm, nem kérek semmit.
- Nos, ha mégis szeretne valamit, odakint megtalál. Vito félig-meddig egyedül maradt,
körbenézett a visszafogottan tálalt gazdagságban. Brewster félhektárnyi mahagóni-asztalán
katonás rend, csak egyetlen bekeretezett kép törte meg a fényes felületet, egy nő két tizenéves
fiúval. Mrs. Brewster és a gyerekek.
Az egyik falat a világ minden tájáról származó aprósággal telerakott polc takarta. A
másik falon csak képek. Közelebbről megszemlélve Vito észrevette, hogy majdnem
mindegyiken ott volt ugyanaz a férfi. Dr. Brewster, ha nem tévedek. A képek húsz évet
öleltek fel, ám Brewster minden egyes fotón ugyanolyan fess, napbarnított és elegáns.
A legtöbb kép ásatásokon készült, a helyet és időpontot felirat jelölte. Oroszország,
Wales, Anglia. Minden egyes képen Brewster magas, szőke, gyönyörű lány mellett állt. Ekkor
Vito megtorpant a Franciaország feliratú kép előtt, mert ezen a lány Sophie volt. Tíz évvel
fiatalabb kiadásban állt Brewster mellett, a terepszínű katonakabátot és a piros kendőt viselte.
Mosolya nem csak a munka öröméről mesélt. Szerelemről is.
És Brewster akkor már házas volt. Vito azon merengett, vajon Sophie tudta-e, de
elhessegette a gondolatot. Persze hogy nem, és most már az előző napi szavaknak is megvolt
az értelmük. A háta mögül hallatszó neszezésre felpillantott, és az üvegben meglátta Brewster
tükörképét, ahogy némán figyeli őt.
Vito még pár másodpercig elnézegette a franciaországi képet, aztán ugyanennyi időt
szentelt az olaszországi és görögországi fotóknak is, mintha még mindig egyedül hinné
magát. Végül Brewster megköszörülte a torkát, mire Vito tágra nyílt szemmel fordult hátra.
- Dr. Brewster
Brewster becsukta maga mögött az ajtót,
- Alan Brewster. Foglaljon helyet, kérem. - A székre mutatott, aztán ő maga is leült a
masszív íróasztal mögött. - Miben segíthetek
- Először is, meg kell kérnem, hogy mindent, amit kérdezni fogok, kezeljen bizalmasan.
Brewster kitárta, majd ék alakban összetette a kezét maga előtt.
- Mi sem természetesebb, nyomozó úr.

- Köszönöm. Olyan ügyben nyomozunk, ahol gyanúnk szerint lopott holmik cseréltek
gazdát - kezdte Vito, mire Brewster szemöldöke felszökött.
- És valamelyik diákomra gyanakodnak Miről van szó Tévéről, magnóról
Tesztlapokról
- Nem. Műtárgyakat találtunk. Mégpedig középkoriakat. A Google-on rákerestünk a
történelem- és archeológusprofesszorokra, és a maga neve is előjött azok között, akik
szaktekintélynek számítanak ezen a területen. A szakmai véleményére lennék kíváncsi.
- Értem. Akkor folytassuk. Milyen tárgyakról van szó
Vito fölmérte a lehetőségeit. Egyáltalán nem tetszett neki ez a Brewster, de már a
felbukkanása előtt sem tetszett neki. Csak azért, mert csalja a feleségét, még nem feltétlenül
hasznavehetetlen hírforrás.
- Különféle fegyverek jutottak a birtokunkba. Kardok, buzogányok, ilyesmi.
- Természetesen ezeket könnyű másolni. Szívesen azonosítok bármit, amit találtak. A
fegyverek és a hadviselés a szakterületem.
- Köszönöm. Erre még szükségünk lehet. - Vito tétovázott, töprengett. Egyszer úgyis rá
kell kérdeznie a székre. Miért ne tenné meg most azonnal - És találtunk egy széket is.
- Széket - ismételte Brewster megvetően. - Miféle széket
- Tüskéset. Tele van tüskével - válaszolt Vito. Látta, hogy Brewster arcára döbbenet ül
ki, ami akár igazi sokk is lehetett, aztán lebarnult arca hirtelen elvörösödött. A férfi hamar
visszanyerte lélekjelenlétét.
- Csak nem arra gondol, hogy egy inkvizíciós székre bukkantak Maguknál van
- Igen - hazudta Vito. - Azt szeretnénk kideríteni, hol lehet ilyet beszerezni.
- Az ilyen műtárgyak igen ritkák. Valószínűleg egy másolat van maguknál.
Azonosítanunk kellene. Ha elhozzák, szívesen segítek.
- Majd ha piros hó esik - gondolta Vito.
- De ha mégis eredeti, akkor honnan származhat
- Eredetileg Európából, de csak kevés maradt fenn. Csak nagyon ritkán bukkannak fel
üzletben vagy aukción.
- Dr. Brewster, ne kerülgessük egymást, rendben A feketepiacról beszélek. Ha valaki
egy ilyen műtárgyat akar venni, mint ez a szék, hol keresné
Brewster szeme felvillant.
- Fogalmam sincs. Nem ismerek senkit, aki illegális árucikkekkel kereskedik, és ha
ismernék is, akkor is azonnal jelenteném a hatóságoknak.
- Elnézését kérem - mondta Vito, figyelve, ahogy Brewster szemében tűz gyullad. Ha
színészkedik, akkor nagyon jól csinálja. Vitónak eszébe jutott Sophie. Brewster kétségkívül
piszok jó színész.
- Nem arra akartam célozni, hogy bármilyen illegális dologban része lenne. De ha egy
ilyen szék hirtelen előbukkanna, eljutna magához a hír
- Minden bizonnyal, nyomozó. De nem jutott.
- Ismer olyan magángyűjtőt, akit érdekelhet egy ilyen darab, ha megjelenne egy illegális
aukción
Brewster kihúzott egy fiókot, és jegyzettömböt vett elő, amelyre fölfirkantott néhány
nevet.
- Az urak tisztességéhez kétség sem fér. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy nem
tudnak majd segíteni magának, ahogy én sem.
Vito a zsebébe csúsztatta a papírt.
- Biztos vagyok benne, hogy így van. Köszönöm, hogy időt szakított rám, dr. Brewster.
Ennek ellenére, ha mégis hall valamit, kérem, hívjon fel. Itt a névjegykártyám.
Brewster a jegyzettömbbel együtt besöpörte a kártyát a fiókba.

- Stephanie kikíséri. - Vito már az ajtóban állt, amikor Brewster ismét megszólalt: - És
üdvözlöm Sophie-t.
Vito erőt vett meglepetésén, megfordult, arcára zavarodott kifejezést erőltetett.
- Tessék
- Kérem, nyomozó... Mindannyiunknak megvannak a magunk csatornái, nekem is,
magának is... mégpedig Sophie Johannsen. - Elmosolyodott, szemében sunyi fény gyúlt. Vito
legszívesebben kiszúrta volna a szemét. - Nagy fogás vár magára. Sophie volt az egyik
legszolgálatkészebb asszisztensem.
Vito vállat vont, alig tudta legyűrni magában az ösztönt, hogy átvesse magát a
mahagóniasztalon és letépje Brewster arcát. Inkább a fejét csóválta.
- Sajnálom, dr. Brewster. Tényleg nem értem, mire céloz. Talán ez a Sophie Johnson...
- Johannsen - javította ki Brewster simulékonyan.
- Mindegy. Talán a főnökömmel beszélt, de... - Vito ismét vállat vont. - Velem nem. —
Igyekezett cinkosán mosolyogni. - Habár úgy tűnik, valami különlegesről maradtam le.
Brewster szeme csöppet összeszűkült.
- Pontosan, nyomozó. Pontosan.
JANUÁR l6-A, KEDD, DÉLELŐTT 10.30
Vito levonta a következtetést, hogy ez szakmai szempontból nem volt hatékony látogatás.
Brewster semmi használhatóval nem szolgált, és Vito arról is meg volt győződve, hogy a
kapott nevekkel sem lehet majd semmit kezdeni. Ennek ellenére lankadatlanul folytatja, hátha
megtud valamit.
A mobilja megcsörrent, a kijelző Riker számát mutatta.
- Vito, Tim vagyok. Most jöttünk el Claire Reynolds szüleitől. Claire összes holmija
megvolt bedobozolva az alagsorban. Szereztünk hajszálakat Claire régi fésűjéről, úgyhogy
ellenőrizhetjük a DNS-ét. A szülei azt mondták, egy éve, hálaadás előtt voltak a lány lakásán,
miután egyetlen hívásukra sem válaszolt, de már régóta nem járt ott sem. Aztán
utánakérdeztek a munkahelyén, és kiderült, hogy a könyvtár, ahol dolgozott, tizenöt hónappal
ezelőtt egy felmondólevelet kapott tőle. Az anya azt állítja, az aláírás nem Claire-é. A levelet
is bevisszük.
- Huh. Valaki nem akarta, hogy nyomozás induljon utána mint eltűnt személy után.
- Mi is erre gondoltunk. De nem ez a legjobb. A holmija között volt két műláb, egyik
futásra, a másik pedig vízi sportokhoz. És... - drámai csönd következett - egy flakon
szilikonos síkosító.
Vito erre kiegyenesedett ültében.
- Tényleg Hát nem érdekes
- De. - Riker hangjából kihallatszott, hogy diadalmasan mosolyog. - Sosem volt kinyitva.
Claire anyja elmondta, ennek a segítségével tette föl Claire a művégtagot, mindenhol tartott
egy flakont, otthon, a kocsiban, a sporttáskájában. A család nem találta sem a kocsit, sem a
sporttáskát, úgyhogy Claire-nél lehetett néhány flakon, amikor megölték.
- Igen praktikus szuvenír a gyilkosunk számára...
- Na igen. A labort meg kell kérni, hogy hasonlítsák össze azzal a mintával, amelyet
Katherine vett a két áldozatról.
- Nagyszerű. És mi van Claire számítógépével
- A szülei azt állítják, nem volt neki. Amikor végeztünk a laborban, ráülünk a telefonra,
hátha megtaláljuk Brittany Bellamyt.
- Akkor hárommal megleszünk, marad hat. Délelőtt kaptam a professzortól egy névsort a
magángyűjtőkről, utánajárok azoknak. Amikor meghallottam, hogy a Luger eredeti volt, az a
benyomásom támadt, hogy ez a fickó a lehető legeredetibb fegyvereket keresi. De a biztonság

kedvéért ellátogatok pár kereskedőhöz is, akik a középkori fesztiválokon másolatokat árulnak.
Meglátjuk, mi sül ki belőle. Majd beszélünk.
Vito lecsukta a mobilt, csak szorongatta, és a kis boltot nézte, ami előtt leparkolt. Andy
Padlása volt az egyetlen kereskedő Sophie listáján, akinek igazi üzlete is volt. A többiek az
interneten árultak. Egyelőre csak olyan emberekre korlátozza a személyes beszélgetést, akiket
lát is, hogy figyelhesse a reakciójukat.
Ahogy Brewsterét is. Nyálas kis rohadék. De honnan tudta Brewster, hogy Sophie a
hírforrása Nem kérték Sophie-t, hogy bárkit is fölhívjon, csak neveket vártak tőle.
Szemöldökét ráncolva tárcsázta Sophie mobilszámát.
A lány védekezőállásban fogadta.
- Sophie vagyok.
- Sophie, itt Vito Ciccotelli. Ne haragudj, hogy megint zavarlak, de...
A lány fölsóhajtott.
- De épp most beszéltél Alan Brewsterrel. Kaptál tőle valamit
- Három gyűjtő nevét. Azt állítja, hogy feddhetetlenek és legálisan dolgoznak. De
Sophie, tudta, hogy tőled kaptam meg a nevét. Igyekeztem valahogy kivágni magam, de
valaki szólt neki, mielőtt odaértem volna. Kivel beszéltél előtte
Sophie egy darabig nem válaszolt.
- Egy sráccal, aki azon a nyáron volt végzős, amikor Brewsternek dolgoztam. A neve
Clint Shafer. Egyiket sem akartam fölhívni, de nem jutott eszembe Kyle Lombard neve, és
akkoriban Kyle és Clint barátok voltak.
- Mást nem hívtál föl
- Csak a szakvezető tanáromat, akit a listára is fölírtam. Még azelőtt hívtam fel Etienne-t,
hogy az este veled találkoztam volna, hagytam neki hangüzenetet, hogy beszéljen veled, ha
felhívod. Késő éjjel visszahívott.
Azután váltott programot végzősként, hogy otthagyta Brewstert, gondolta Vito. A lány
hangja védekezőre váltott, mintha azt várná, hogy a férfi dühös lesz rá, ezért Vito figyelt,
hogy kedves maradjon.
- A régi szakvezetőd mondott valami hasznosat
- Aha. - Már nem volt annyira feszült a hangja. - El is küldtem neked e-mailben.
Azért, hogy ne kelljen vele újra beszélnie. Tudta, hogy mit fog mondani Brewster, és
mégis megadta a nevét.
- Még nem néztem meg a leveleimet. Mit mondott
- Csak szóbeszéd, Vito. Etienne egy koktélpartin hallotta.
Vito elővette a jegyzetfüzetét.
- Időnként a szóbeszéd igaznak bizonyul. Figyelek.
- Azt hallotta, hogy az egyik adományozójuk, Alberto Berretti, meghalt. Ez a pasi
Olaszországban lakott, hatalmas kard- és páncélgyűjteménye volt, de már évek óta azt
suttogták, hogy kínzóeszközöket is gyűjt. A családja nemrég hirdetett aukciót a
gyűjteményéből, de a kardoknak több mint a fele és a kínzóeszközök nem jelentek meg a
katalógusban. Etienne hallotta, hogy pár ember diszkréten érdeklődött, de a család váltig
állítja, csak annyit találtak, amennyit aukcióra bocsátottak.
- És a tanárod hisz a családnak
- Azt mondta, nem ismeri őket, és nem fog spekulálni. De ami fontos, az az, hogy valahol
kint kering néhány műtárgy. Vagy kapcsolódik a mi bűncselekményünkhöz, vagy nem.
Sajnálom, Vito, csak ennyit tudtam meg.
- Nagyon sokat segítettél - válaszolt. - Ami Brewstert illeti, Sophie...
- Most mennem kell - vágott közbe a lány. - Dolgom van. Szia, Vito.

Vito egy egész álló percig bámulta a telefont, amikor a lány letette. Sophie-nak meg
kellett volna hallgatnia. Legutóbb, amikor kergetett egy nőt, minden balul sült el. Megint
balul sülhet el.
Vagy jó is kikerekedhet belőle, akkor megkaphatná azt, amire mindig is vágyott.
Valakire, aki egy hosszú nap után csak őrá vár. Akihez hazamehet. Talán Sophie Johannsen
lesz az, talán nem. De soha nem tudja meg, ha nem próbálkozik. Most azonban mindent meg
keli tennie, hogy jól sikerüljön. Gyors elhatározással beütött egy számot a mobiljába.
- Szia, Tess. Vito vagyok. Szívességet szeretnék kérni.
NEW YORK CITY, JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 10.45
- Nem semmi. - Van Zandt egy pillanatra sem vette le a szemét a számítógép
képernyőjéről, miközben a Jó Lovaggal küzdött a játékban, egyik kezében kard, a másikban
láncos buzogány. Van Zandt ujjai elfehéredtek, ahogy a gombokat nyomogatta, arcáról az
összpontosítás szobrát lehetett volna mintázni.
- Szent isten, Frasier, ez elképesztő. Ezzel az 0R0 a Sony magaslatába emelkedik.
Mosolygott. A Sony volt a trónról letaszítandó rivális. Milliónyi otthonban játszottak a
Sony játékaival. Milliónyiban.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog. Ez a végső összecsapás. Mire idáig ér, az Inkvizítornak
korlátlan az ereje, és már a királynét is megszerezte magának. A lovag meg is hal, amikor ki
akarja szabadítani. Mert... tudod, mert ő lovag.
- A lovagiasság csodálatos mítosza. - VZ állkapcsa egészen megfeszült a harc hevében. -
Kitűnő a mesterséges intelligencia. Pokoli nehéz megölni ezt a lovagot. Halj már meg! -
kiáltotta összeszorított fogakkal.
- Gyerünk! Halj már meg! Halj már meg a kedvemért! Igen! - A lovag térdre rogyott,
majd arccal a föld felé elvágódott, VZ pedig a buzogánnyal a fejére mérte a végzetes ütést.
VZ a homlokát ráncolta.
- De ez... olyan... unalmas. Azt hittem, lesz egy kis...
- Kitárta a karját. - Placcs.
Pontosan erre a reakcióra számított, elővette hát zsebéből az összehajtogatott papírlapot,
és odadobta Van Zandt elé az asztalra.
- Tessék. Próbáld meg ezzel!
Van Zandt szeme úgy csillant fel, mint egy gyereké. Beírta a kódot, elindította az
alternatív játékmódot.
- Igen - sziszegte, amikor a Jó Lovag feje lerepült, és csak úgy szálltak a koponya- és
agydarabok szerteszét. - Pontosan ezt vártam. - Szeme sarkából sandított Frasier felé. -
Nagyon okos, „húsvéti tojást" csináltál belőle. Ha a játékosok a piacra dobás után hat hónappal
sem jönnek rá a kódra, akkor majd „véletlenül" kiszivárog. Nem telik bele két óra, és ott
lesz a neten, mi pedig egy igen hatékony és igen olcsó marketingkampánnyal leszünk
gazdagabbak.
- Az anyák, a lelkészek és a tanárok pedig egyként ugranak a torkunknak, hogy az ilyen
értelmetlen erőszak a társadalom mételye. - Mosolygott. - Amitől persze a gyerekek csak azért
is megveszik.
Van Zandt csak vigyorgott.
- Pontosan. Néhány meztelen jelenettel is megspékelhetnéd. Ha az erőszak nem akasztja
ki őket eléggé, akkor egy kis pucérkodás megteszi majd a magáét. A nyílt szexualitás még
jobb.
Fölidézte a Brittany Bellamyról fölvett jeleneteket. A lány anyaszült meztelen volt. Szex
ugyan nem szerepelt benne, de az erőszak olyan nyers, tudta, hogy VZ meg lesz vele

elégedve. Ma még nem akarta megmutatni VZ-nek a várbörtönt, ám most úgy tűnt, jó lenne
az időzítés. A laptop táskájából egy GD-t húzott elő.
- Be szeretnél kukkantani a várbörtönbe
Van Zandt kinyújtotta a kezét, arcára mohó várakozás ült.
- Ide vele!
Előrehajolt a CD-vel, VZ kikapta a kezéből.
- A végére így fog kinézni a várbörtön - magyarázta, míg VZ behelyezte a CD-t a
meghajtóba. - Az Inkvizítor kicsiben kezdi, boszorkánysággal vádolja a földesurakat,
letartóztatja és megöli őket, elveszi a birtokukat, eleinte csupa hétköznapi fegyvert használ,
kardot, tőrt satöbbi. Ahogy gyűlik a pénze, úgy vásárol nagyobb és jobb kínzóeszközöket.
Amint elkezdődött a bejátszás, a kamera elindult a sűrű ködön át, elért egy templom köré
épült temetőbe, amely egy nizzai francia apátság pontos másolata volt.
Van Zandt döbbenten nézett fel rá.
- Egy templomba tetted a várbörtönt
- Alá. Középkori „beintés" a társadalmi berendezkedésnek. Vagyis az egyháznak.
Van Zandt szája mosolyra rándult.
- Nem szeretnék egy villámláskor melletted állni. - A kamera besuhant a templomba, át a
kriptán. Van Zandt halkan füttyentett. - Nagyon szép, Frasier. Különösen a sírszobrok
tetszenek. Nagyon valósághű.
- Köszönöm. - A gipsznyomatokkal nagyon könnyű volt modellezni. Leszámítva azt,
hogy mostanra kénytelen új adag síkosítót rendelni a lábára. Elhasználta Claire készletét, most
pedig már a sajátjához is hozzá kellett nyúlnia. A kamera lement a lépcsőn, be a cellába, ahol
Brittany Bellamy várta a sorsát. - Ez a nő Brianna. Boszorkánysággal vádolják. De az
Inkvizítor tudja, hogy igazi boszorkány, és ki akarja szedni belőle a titkait. És a nő sokáig
makacsul ellenáll.
- Maradj csöndben. Hadd nézzem! - Nézte, arcán az izgatott kifejezés rettenetté vált,
amikor az Inkvizítor föltette a sikítozó nőt az inkvizíciós székre. - Szent isten... - suttogta,
amikor Brianna velőtrázó sikolya betöltötte a teret. - Szent isten! - Warrenhez hasonlóan
Brittany Bellamy is pompásan szenvedett, élvezet volt a sikítozását hallgatni. Egyszerűen
csak importálnia kellett a kétségbeesett kiáltozás hangfájljait a számítógép által generált
animációba.
Amikor az Inkvizítor meggyújtotta a széket, Brittany felsikoltott fájdalmában. Van Zand
pedig szó szerint elsápadt. Amikor a jelenet Brianna szemére közelítve megállt a lány
halálának pillanatában, Van Zandt hátradőlt a székében, homlokán verejték gyöngyözött.
Bámulta, ahogy a képernyő lassan áttűnik az 0R0 sárkányába.
Egy egész perc telt el néma csöndben, Frasier mély lélegzetet vett, készen védelmébe
venni a művészetét.
- Nem fogok rajta változtatni, VZ.
Van Zandt fölemelte a kezét.
- Maradj csöndben. Gondolkodom.
Öt teljes perc telt el, mire Van Zandt feléje fordult,
- Vágd ketté a jelenetet!
Érezte, hogy kezd forrni benne a méreg.
- Nem vágom föl a jeleneteimet, VZ.
Van Zandt a szemét forgatta.
- Legyél már türelmesebb! A székes jelenetet betesszük az alapváltozatba, de elrejtjük. A
sokkal lovagosabb jelenet idegfeszítőbb változatának kódját pedig kiadjuk ingyenreklámként.
Az ingyenreklám folytatásaként pedig bejelentjük, hogy elérhető a székes kivégzés kódja is...
de ezt már nem adjuk ingyen. Ahhoz, hogy valaki ki tudja nyitni a várbörtönnek ezt a részét,
ki kell pengetnie 29,99 dollárt. Az alapváltozat 49,99 dollárba kerül majd. Van Zandt terve

abból állt, hogy nulla pluszköltséggel több bevételhez jutnak, ezáltal a profit négyszáz
százalékkal megnövekedik.
- Te kis kapitalista - dörmögte.
Van Zandt válaszul átható tekintettel meredt rá.
- Naná. Azért az R a legnagyobb az 0R0 feliratban. Eszébe jutott a sárkány mancsa alatti
apró betűs felirat.
- Rijkdom
Van Zandt mosolya mint a penge.
- Hollandul gazdagságot jelent. Ezért vagyok itt. És valószínűleg te is ezért vagy itt. -
Kinyújtotta a kezét. - Add ide a többit is!
A fejét rázta, hirtelen elbizonytalanodott.
- Eleget kaptál a Pinnacle show-ra.
- Szóval Derek elmondta, hogy lehetőséget kaptunk a Pinnacle-ön
Elmosolyodott.
- El bizony.
Van Zandt szemöldöke a magasba szökött.
- Nem tetszik az ötlet
- Derek nem tetszik. - Minden egyes szót külön kihangsúlyozott Van Zandt nehéz
akcentusát utánozva.
- Dereknek már lejárt az ideje, és nem jön velünk a következő szintre. Veled, Frasier,
azonban komoly terveim vannak. - A keze még mindig előrenyújtva. - Add ide a többit is!
Most!
Fogát csikorgatva, de a másik CD-t is belecsapta Van Zandt tenyerébe.
- Ez Vilmos király. Amikor a Jó Lovagot legyőzik, Vilmos megpróbálja kiszabadítani a
királynét. De mostanra már az Inkvizítor hatalmas varázsló. Még maga a király sem képes
legyőzni a kezében levő fekete mágiát. És elfogják.
Van Zandt arcára gúnyos mosoly ült.
- És mit kezd az Inkvizítor Vilmos királlyal
Eszébe jutott Warren Keyes és a sikolya. Borsódzott tőle a háta.
- Kínpadra feszíti, aztán kibelezi.
Van Zandt kuncogott.
- Szólj, hogy soha ne dühítselek föl, Frasier Lewis.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
PHILADELPHIA JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 11.30
- Még mindig nem az igazi - mormogta Vito, ahogy végighúzta az ujját a sodronyingen,
amelyet Andy terített ki elé a pultra. Még mindig túl nagy. Andy Padlása egy mindenfélét
árusító jelmezbolt. Vito úgy érezte, az ilyen gyenge másolat láttán az ő gyilkosuk csak
megvetően mosolyogna.
- Már az összes sodronyinget megmutattam - jegyezte meg Andy morcosan. - Végül is
mit keres
- Valami kisebb szeműt. Olyan fél centi átmérőjűt.
- Miért nem ezzel kezdte - zsémbelődött Andy. - Ilyen minőségűt nem tartok itt a
boltban, de tudok magának rendelni. - Átnyálazott egy katalógust. - Amiről maga beszél, az
sokkal jobb minőségű, és persze jóval drágább is. - Megtalálta a képet, amely egy sodronysapkát
és - inget viselő férfit ábrázolt. - Ez a hosszított, kapucnis sodrony ing például
ezernyolcszáz.
Vito csak pislogott.
- Dollárban
Andy sértődött pillantást vetett felé.
- Hát persze. És jóváhagyták. Úgy értem, jóváhagyta a Kreatív Anakronizmus Társaság.
Ugye, semmit nem tud erről a témáról Ajándék lesz
Vito köhintett.
- Aha. Szóval ez az összeállítás ezernyolcszáz. És mennyi csak az ing
- Ezerkettőszázötven.
- Előfordul, hogy vesznek innen az üzletből
- Nem sűrűn. Általában a webáruházon keresztül árulom őket.
- Adott el ilyet mostanában Mondjuk karácsony előtt
- Aha. Karácsony előtt kilenc inget adtam el. De múlt nyáron huszonötöt, úgy egy
hónappal a középkori fesztivál előtt. Akik komolyan veszik a lovagi tornát, szeretik még a
rendezvény előtt felpróbálni és megszokni a sodronyinget. - Andy becsukta a katalógust, és
átnyújtotta Vitónak. - Nyomozó úr...
Vito Összerezzent. Lebukott.
- Elnézését kérem.
Andy sandán mosolygott.
- Inkább nem mondok semmit. Már akkor sejtettem, amikor belépett. A nagybátyám
harminc évig dolgozott a philadelphiai rendőrségen. És még mit keresne...nyomozó
- A nevem Ciccotelli. Kardot, kábé ilyen hosszút, úgy ekkora markolattal - tárta ki karját
Vito. - És egy láncos buzogányt.
Andy szeme elkerekedett. .
- A rohadt életbe. Hát, nézzük csak, miből élünk...
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 11.45

Van Zandt bezárta a CD-ket a fiókjába.
- Nagyszerű munkát végeztél, Frasier. Felállt.
- Minthogy te már rá is álltál a Pinnacle-re, akár mehetek is. Rengeteg munkám van.
Van Zandt a fejét rázta.
- Még egy csomó mindent meg kell beszélnünk. Ülj le, kérlek.
Frasier a homlokát ráncolta, de engedelmeskedett.
- És mi lenne az
- Meg kell tanulnod türelmesnek lenni, Frasier. Még fiatal vagy. Van időd.
Miért van az, hogy az idősek az ifjúságot mindig a türelem hiányával hozzák
összefüggésbe Az, hogy van ideje, még nem jelenti azt, hogy ezt az időt várakozással akarja
eltölteni.
- És mi lenne az - ismételte, immár összeszorított fogakkal. Háromkor találkozója van
Gregory Sandersszel. Van Zandt felsóhajtott.
- A királyné. Megtervezted már az arcát
Az öreg lányára gondolt.
- Igen.
- És Hogy fog kinézni
Fölvillant előtte a lány arca.
- Csinos. Filigrán. Barna hajú. Hasonlítani fog Bri... Briannára. - A francba. Majdnem
Brittanyt mondott.
Koncentrálj!
- Nem. Nem hinném, hogy egy ilyen karakternek elég ütős lenne a szépsége. A királyné
legyen méltóságteljes. Nagyobb. Ez a te Briannád nem tűnik másfél méternél magasabbnak.
Brittany Bellamy történetesen egy-ötvenhét volt. Éppen apró termete miatt választotta. A
szék nem volt valami nagy, szerette volna, ha a rajta ülő nőhöz képest hatalmasnak tűnik.
- Másmilyen királynét akarsz
- Igen. - Van Zandt megemelte a szemöldökét, mintha ellenvetésre várna.
Megfontolta a dolgot. Van Zandtnak jó szeme van arra, mi működik. Mit lehet eladni.
Akár igaza is lehet. Macerás lesz. Gregory Sandersszel megtelik a harmadik sor. A negyedik a
„munkatársaira" várt, és az öreg ivadékainak is meg kell még halniuk. Ha még több modellt
kell felhasználnia a játék érdekében, akkor kénytelen lesz új sort kezdeni. Jó, a földterület elég
nagy.
- Még meggondolom.
- Megcsinálod - helyesbített Van Zandt finoman. Habár a megjegyzés felpiszkálta, nem
ellenkezett. Egyelőre még szüksége van rá. - Most pedig a buzogányos jelenet.
Szeme összeszűkült.
- Mi van vele Hiszen kész.
- Nem, nincs kész. A jelenet, amelyet beletettél, leül. A lovag csak úgy... elesik.
Unalmas. Miért nem csinálsz a szétloccsantós jelenetből főjelenetet, és a rejtett jelenet pedig
lehetne valami sokkal izgalmasabb Mondjuk a feje szét is robbanhatna, vagy egy az egyben
le is repülhetne. Olyan...
- Nem. A valóságban nem így történik. A koponya nem robban szét, és nem esik le az
egész fej. - Maga is nagyot csalódott, amikor rájött az igazságra.
Van Zandt résnyire szűkült szemmel nézett rá.
- Ezt meg honnan tudod
Csak óvatosan!
- Utánanéztem. Beszéltem orvosokkal. Nekem ezt mondták.
Van Zandt vállat vont.
- És akkor mi van Ugyan mit számít, hogy mi történik a valóságban Ez csak kitaláció.
Csináld az alapküzdelmet sokkal izgalmasabbra.

Magában tízig számolt. Ne feledd, ez a célhoz vezető út. Nem a végcél. Nemsokára a
magad ura leszel, és soha többé nem kell törődnöd Van Zandttal vagy az oRo-val.
- Rendben. Még valami. A várbörtön. Valami hiányzik belőle.
- Mi
- A vasszűz.
Ó, az ég szerelmére. Milyen amatőr és közhelyes gondolat. A Van Zandt iránt érzett
tisztelete rohamosan. süllyedt.
- Nem.
- Az isten szerelmére, Frasier, miért nem - kérdezte Van Zandt bosszúsan.
- Mert nem ahhoz a korhoz tartozik. A vasszűz csak az 1500-as években bukkant fel. Az
én várbörtönömbe nem kerül vasszűz.
- Viszont minden játékosunk várni fogja, hogy vasszüzet használjon a saját
várbörtönében.
- El tudod képzelni, mennyi ideig tart... – Mélyet lélegzett. Majdnem azt mondta,
megépíteni egyet. Vasszűzhöz jutni képtelenség. Ha szüksége van rá, magának kell
megépítenie, és erről szó sem lehet. - Jager, szerzek egy másik királynét. Felturbózom a
buzogányos jelenetet, de nem vagyok hajlandó egy ilyen oda nem illő tárgyat bevinni az én
várbörtönömbe.
Van Zandt szeme elfeketedett, majd oldalra hajolt, és az irattartóból elővett egy fejléces
papírt.
- Ezen a fejlécen én vagyok elnökként megnevezve. A te nevedet viszont nem látom,
Frasier. Sehol. - Visszadobta a papírt a tartóba. - Úgyhogy nekiállsz.
Fogát csikorgatva felkapta a földről a laptoptáskát.
- Ahogy akarod.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 11.55
- Elnézést!
Derek megtorpant az utcáról az oRo-főhadiszálláshoz vezető lépcsőn, megmarkolta az
étkezdéből hozott uzsonnás zacskót. Egy férfi kászálódott ki a taxiból, kezében kisebb
bőrönd. Habár jól öltözött volt, mintha már napok óta nem aludt volna.
- Igen
- Ön Derek Hamilton
- Igen. Miért
A férfi elindult fölfelé a lépcsőn, kimerült arcán kétségbeesés.
- Muszáj beszélnem önnel. Kérem. A fiamról és az önök játékáról van szó.
- Ha az zavarja, hogy a fia a Behind Enemy Linesszal játszik, akkor nem segíthetek.
- Nem. Nem érti. Az én fiam nem játszik az önök játékával. Benne van a játékban. - Egy
tenyérnyi fotót húzott elő a zsebéből. - A nevem Llyod Webber. Richmondból jöttem,
Virginiából. A fiam, Zachary több mint egy éve megszökött otthonról. Azt az üzenetet hagyta
hátra, hogy New Yorkba jön. Soha többet nem hallottunk felőle.
- Nagyon sajnálom, Mr. Webber, de nem értem, nekem ehhez mi közöm.
- A játékukban van egy jelenet, ahol egy fiatal német katonát főbe lőnek. Az a fiú pont
úgy néz ki, mint Zachary. Arra gondoltam, talán modellt állt a rajzolójuknak, ezért kikerestem
a céget. Kérem. Ha nyilvántartást vezetnek a modellekről, akikkel együtt dolgoznak, kérem,
nézze meg, hogy közöttük van-e. Az is lehet, hogy itt van New Yorkban.
- Mi nem dolgozunk modellekkel, Mr. Webber. Nagyon sajnálom. - Derek már ott is
hagyta volna, amikor Webber elé ugrott, és elállta az utat.

- Csak nézze meg ezt a képet! Kérem. Megpróbáltam fölhívni önt, de nem fogadta a
hívásomat. Úgyhogy reggel fölkeltem, és megvettem a repülőjegyet. Kérem. - Kinyújtotta a
képet. Derek nagyot sóhajtott, s csak az öreg fáradozására tekintettel mégiscsak vetett egy
pillantást a fotóra.
Hirtelen mintha minden levegő kipréselődött volna a tüdejéből. Ugyanaz a fiú. Pontosan
ugyanaz az arc.
- Nagyon... nagyon jóképű fiatalember, Mr. Webber. - Föltekintett, az apa szeme akkor
már megtelt könnyel.
- Egészen biztos benne, hogy nem járt a stúdiójukban - suttogta.
Derek megszédült. Már az első pillanatban, amikor meglátta Frasier Lewis munkáját,
tudta, hogy a realizmus olyan szintjén áll, ami a tisztesség határát súrolja, sőt. De most a
fejében cikázó gondolatok...
- Elkérhetném ezt a képet, Mr. Webber Megmutathatom a munkatársaimnak. Nem
dolgozunk modellekkel, de lehet, hogy valaki látta valahol. Vendéglőben, buszon. Nagyon
sok helyről jönnek az ötletek, hogy milyen legyen egy szereplő.
- Kérem. Tartsa meg a képet... úgyis másolat, többet is adhatok. Mutassa meg
mindenkinek, akiről azt gondolja, segíthetne. - Remegő kézzel átnyújtott egy névjegykártyát,
Derek szintén remegve vette át. - A mobilszámom is rajta van. Kérem, hívjon csak bármikor,
éjjel, nappal. Még pár napig a városban maradok, míg nem mond valami biztosat.
Derek a képet és a névjegyet bámulta. Frasier Lewis még mindig itt van, bent az
épületben beszélget Jagerral. Akár szemtől szembe is rákérdezhet. De nem volt benne biztos,
hogy tényleg akarja-e tudni az igazságot. Légy férfi, Derek! Állj ki már végre valamiért!
Fölnézett és bólintott.
- Ha bármit kiderítek, fölhívom. Megígérem.
Hála és remény gyúlt Webber szemében.
- Köszönöm szépen.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 12.05
Fortyogó dühe robbanásveszélyessé vált, amikor meglátta a kijáratnál rá várakozó Derek
Harringtont. Összeszorult a laptopot markoló ökle. Legszívesebben hagyta volna, hogy ökle
valami sokkal kielégítőbb mozdulatot tegyen, mondjuk betörje Harrington pofáját. Ám ennek
megvolt a maga helye és ideje. Nem itt és nem most. Egy szóval sem üdvözölte, teljességgel
figyelmen kívül hagyva elsétált mellette, és kilépett az ajtón.
- Lewis, várj! - Harrington utána sietett. - Beszédem van veled.
- Késésben vagyok - csikorogta, és elindult lefele a lépcsőn az utca irányában. - Majd
máskor.
- Nem. Most. - Harrington megragadta a vállát, Frasier veszélyesen megingott a hirtelen
rántástól, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem lezuhant a lépcsőről. Összeszedte magát, és
a vaskorlátnak dőlt. Kitört belőle az indulat, és félresöpörte Harringtont.
- Vedd le rólam a kezed! - Alig bírta megállni, hogy rá ne üvöltsön.
Derek egy lépést hátrált, így két lépcsővel feljebb került, így most szemmagasságban
álltak egymással. Valami eddig ismeretlen lobbant Harrington szemében, valami
ellenszegüléshez hasonló.
- Különben - kérdezte Derek csöndesen. - Különben mit teszel velem, Frasier
Nem itt és nem most. Ám ennek is eljön az ideje.
- Késésben vagyok. Mennem kell.
Megfordult, hogy odébbáll, de Derek követte, megelőzte a lépcsőn, és megvárta odalent.
- Különben mit teszel velem - ismételte erőteljesebben. - Megütsz - Egy lépcsővel
feljebb lépett, és a szeme sarkából nézett Frasierre. - Vagy megölsz - mormogta.

- Te megőrültél. - Ismét megindult lefelé, de Harrington elkapta a karjánál fogva. Erre
azonban már fölkészült, így szilárdan állt, jobb lábára nehezedve.
- Megölnél, Frasier - kérdezte Harrington ugyanazon a fojtott hangon. - Ahogy Zachary
Webbert is - Zsebéből elővett egy fényképet. - Elképesztően hasonlít a te német katonádra,
nem gondolod
Lepillantott a képre, arca rezzenéstelen maradt, pedig a szíve hevesebben kezdett el
verni. A fotóról Zachary Webber nézett vissza rá, pontosan ugyanúgy, mint azon a napon,
amikor fölvette a stoppoló fiút Philly mellett az I-95-ös úton. Zachary New Yorkba igyekezett,
színész akart lenni. Az apja azt mondta neki, még túl fiatal, előbb be kellene fejeznie az
iskolát. Zachary lenézte az apját. Majd én megmutatom neki, mondta, amikor már híres
leszek, visszaszív mindent.
Ezek a szavak visszhangoztak a fülében azon a napon. Ő is ezt mondta, amikor annyi
idős volt, mint Zachary. A fiúval való találkozás a sors keze, pontosan úgy, ahogy Warren
Keyes tetoválása.
- Nekem nem tűnik úgy - vetette oda. Leért az utcára, megfordult, hogy még egyszer
Derek szemébe nézzen.
Az idősebb férfi még mindig ott állt a lépcsőn. - Előbb gondold meg, mielőtt ilyen
vádakkal illetnél bárkit is, Harrington. A végén még kísérteni fog.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 1.15
Ted Albright összevonta a szemöldökét.
- Ma nagyon lapos voltál, Johanna.
Sophie átható pillantást vetett Ted Albrightra, de továbbra is cibálta le magáról a
páncélcsizmát.
- Megkértelek, hogy vedd rá Theót, hogy ő vigye el a lovagos tárlatot. Majd leszakad a
derekam. - És majd szétment a feje. A büszkesége pedig ripityára tört. - Megyek ebédelni.
Ted megragadta a karjánál fogva, ahogy igyekezett mellette kifelé, de a szorítás
meglepően gyöngéd volt.
- Várj!
Sophie lassan megfordult, készen egy újabb vitára.
- Mi az - vágta oda, de elharapta a mondatot, amikor meglátta a férfi tekintetét.
Martának igaza volt, Ted Albright tényleg jóképű, ám most széles válla lehanyatlott, arca
elgyötört. - Mi az - ismételte immár kedvesebben, mint az imént.
- Sophie, tudom, hogy mit gondolsz rólam. - Szája széle megemelkedett, amikor a lány
egy szóval sem válaszolt. - És ha hiszed, ha nem, tisztellek azért, hogy még most sem tagadod
le. Te soha nem találkozhattál a nagyapámmal. Még azelőtt meghalt, hogy megszülettél volna.
- Olvastam az archeológusi pályafutásáról.
- De egyik könyv sem beszél arról, milyen is volt valójában. Nem száraz történész volt. -
Az utolsó szavakat egészen halkan ejtette ki. Aztán elmosolyodott. - A nagyapám... vicces
volt. Még kicsi voltam, amikor meghalt, de még mindig jól emlékszem arra, mennyire szerette
a rajzfilmeket. Tapsi Hapsi volt a kedvence. A hátán lovagoltatott, és imádta a Stoogest. És
imádott nevetni is. És a színházért is rajongott, csakúgy mint én. - Felsóhajtott. - Szeretném,
ha ez olyan hely lenne, ahol a gyerekek - ha bejönnek - megtapasztalhatnak mindent, Sophie.
Szeretném, ha ez olyan hely lenne, ahova a nagyapám is szívesen ellátogatott volna.
Sophie egy percig csak állt némán, nem tudta, mit is mondhatna.
- Ted, azt hiszem, nálad is jobban tudom, mit akarsz tenni, de... a fenébe is. Én igenis egy
száraz történész vagyok. Ha jelmezbe kell öltöznöm, azt megalázónak érzem.
Ted a fejét csóválta.

- Nem vagy száraz, Sophie. Te nem látod a kicsik arcát, milyen, amikor elkezdesz
beszélni. Csak úgy csüggnek minden szavadon. - Nagyot sóhajtott. - Hetekre előre minden
napra lefoglalták a tárlatvezetéseket. Szükségünk van erre a bevételre. Kegyetlenül - tette
hozzá halkan. - Mindenemet befektettem ebbe az épületbe. Ha ez a múzeum megbukik, el kell
adnom a gyűjteményt. Ezt pedig nem akarom. Csak ennyim maradt utána. Ez az ő szellemi
öröksége.
Sophie lehunyta a szemét.
- Hadd gondoljam át - suttogta. - Mennem kell ebédelni.
- Ne feledd, háromkor tiéd a vikinges vezetés - kiáltott utána Ted.
- Nem fogom - dörmögte maga elé, majd szétszakadt a lelkiismeret-furdalás és a
jogosnak érzett felháborodás között.
- Hé, Sophie, ide - kurjantott felé a pult mellett ácsorgó, rágógumit csócsáló Patty Ann.
Sophie nagyot sóhajtott, és átvágott az előtéren. Ma Patty Ann külvárosi csavargóra vette
a figurát, de jobban hasonlított Stallone Rockyjához. Sophie a pultnak dőlt.
- Ne mondd meg! A Guys and Dolls-meghallgatásra mész...
- A szerep az enyém, a csomag a tied. - Patty Ann a dobozt a pult szélére taszította. - Ma
már a második. Piszkosul népszerű lettél.
Sophie azonnal védekezőállást vett föl.
- Nem láttad, ki hagyta ezt itt
Patty Ann diszkrét mosolyt öltött.
- Naná, hogy láttam. Egy spiné.
Sophie legszívesebben nekiugrott volna a lány torkának.
- És volt neve is a spinének
- Naná, hogy volt. - Patty Ann buborékot fújt. - Jó hosszú. Ciccotelli-Reagan.
Sophie egyszerre könnyebbült és rökönyödött meg.
- Ez vicc
- Esküszöm. - Patty Ann már ravaszkásan mosolygott. - Megkérdeztem, csak nem rokona
a nagydarab zsernyáknak, erre azt mondta, ő a testvére. Aztán megkérdezte, én vagyok-e
Sophie.
Sophie magába roskadt.
- Kérlek, mondd azt, hogy nemmel válaszoltál.
- Naná - fújt egyet Patty Ann sértődötten. - Érdekes szerepekre vágyom. Nem akarlak
megbántani, Sophie, de te nem vagy olyan érdekes...
- Ó... kÖszi szépen, Patty Ann. Most már jó napom lesz.
A lány elgondolkodva billentette oldalra a fejét.
- Vicces. Ő is ezt mondta. Mármint a spiné...
Sophie már most megszerette Vito nővérét.
- Kösz, Patty Ann. - Amikor visszatért a kicsi és sötét irodába, becsukta az ajtót és
fölnevetett. Patty Ann nem rossz csaj. Kár, hogy nem jó rá a páncél. Csodás Johanna lenne.
Még mindig mosolygott, amikor leült az asztalához és kibontotta a csomagot. És csak bámult.
Mi a fene Egy toll. De nem, nem az.
A mosoly leolvadt az arcáról, amikor rádöbbent, pontosan mit is bámul. Kivette a
dobozból az ezüstös hengert, és hüvelykujjával megnyomott rajta egy parányi gombot. A
teteje fölpattant, kék fény villant, és a picike sziréna felvisított.
A Sötét zsarukban használt neutralizáló játék változata volt, szeme szúrni kezdett, amikor
megértette, pontosan mit is jelent mindez. Vito Ciccotelli ismét fölajánlotta az újrakezdés
lehetőségét.
A doboz egy üzenetet is rejtett. A kézírás női, ám a szavak nem. Brewster egy seggfej.
Felejtsd el, és lépj túl rajta! V. Sophie elmosolyodott az utóirat láttán: Ne feledd levenni a lila
napszemüveget, mielőtt neutralizálod magad, különben nem fog hatni. Egy kacskaringós nyíl

mutatott a túlsó oldal felé, ezért megfordította a lapot. Még mindig tartozom neked egy
pizzával. Két saroknyira a Whitmantól van egy hely, ahol jól sütik. Ha még mindig éhes vagy,
akkor ott várlak ma este az óráid után.
Sophie visszahelyezte az üzenetet és a játékszert a dobozba, leült, és törni kezdte a fejét.
Elfogadja a pizzát. Ám ő még ennél is többel tartozik Vito Ciccotellinek. Az órájára pillantott.
A vikinges tárlatvezetés és az esti szeminárium között nem sok ideje maradt, de valahogy
majd megoldja.
Vito semmit nem tudott meg Alan Brewstertől. Sophie már előre tudta, hogy így lesz.
Inkább azért adta meg a nevét, hogy megnyugtassa saját lelkiismeretét, nem pedig azért, mert
arra számított, hogy Alan valóban előrébb lendítené a nyomozást. Etienne Moraux viszont
szolgált némi vezérfonallal. Valahol odakint eltűnt műkincsek keringenek. Valószínűleg még
mindig Európában vannak. De mi van, ha mégsem Mi van, ha már itt vannak
Etienne nem ismerte az elhunytat, sem a fő európai műkincspatrónusokat. Hozzá
hasonlóan a férfi sem olyan ember, akinek szemet szúr a vagyon vagy a hatalom. Viszont
Sophie ismert olyanokat, akiknek igen.
A biológiai apjára gondolt. Alex számos társadalmi és politikai szinten rendelkezett jó
kapcsolatokkal, habár lánya nem szívesen használta fel apja pozícióját és befolyását.
Tartózkodásának egy részét annak köszönhette, hogy mostohaanyja nyilvánvaló ellenszenvvel
viseltetett férje amerikai fattya iránt. De bizonytalanságának nagyobbik része Anna, Alex és a
családfa egyéb hajtásai közötti bizarr és kusza kapcsolatrendszerből fakadt, így hát csak akkor
hívta segítségül a családot, amikor az életbe vágó fontosságú volt.
Ez most tényleg életbe vágó. Az igazságról van szó. Úgyhogy ismét használni fogja apja
befolyását. Arra gondolt, apja biztosan egyetértene vele. Alex barátai talán ismerik is az
elhunytat, akinek a gyűjteménye rejtélyesen köddé vált. Ismerhetik a férfi családját, kapcsolatait.
Egyvalamit már keserves lecke árán megtanult: sose becsülje alá a pletykát. Akár jó,
akár rossz.
Kinyitotta a telefonszámokat őrző füzetét, odalapozott arra az oldalra, ahova Alex
Arnaud felírta barátai számát arra az esetre, ha Sophie „egyedül" érezné magát Európában,
amikor ő már nincs vele. Akkoriban már olyan beteg volt, hogy a kézírása szakadozott és
gyenge lett, ennek ellenére Sophie ki tudta olvasni a neveket és a számokat. Gyerekkora óta
ismerte ezeket az embereket, és mindannyian számtalan alkalommal fölajánlották a
segítségüket. És ma el is fogadja.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 1.30
Szíve még akkor is hevesen kalapált, amikor már rég Philly felé hajtott a déli autóúton,
ugyanazon a szakaszon, ahol egy éve Zachary Webberrel találkozott. Egyenesen feldühödött
saját ingerültsége miatt. Ez a nap nem a tervek szerint halad.
Először jött Van Zandt az elképesztő kívánságaival. Vasszűz, új királyné, felrobbanó
fej... Eddig azt hitte, Van Zandt érti az autentikus megközelítés értékét. A végére azonban
kisült, pontosan olyan ő is, mint bárki más.
Aztán Harrington. Honnan a francból szerezte azt a képet Bár végül is nem számít.
Senki nem tudná bebizonyítani, hogy tényleg találkozott Zachary Webberrel, azt pedig
végképp nem, hogy egy 1943-as német Lugert tartott a srác fejéhez, és meghúzta a ravaszt.
Harrington ráhibázott, de akkor is csak a levegőbe durrogtat.
S ha már itt tartunk, az a vinnyogó rohadék már biztos bent ül VZ irodájában, és az ürgét
győzködi... de miről is Hogy kirúgjon Följelentsen a rendőrségen Van Zandt sosem tenné
meg egyiket sem. Meghívták a Pinnacle-re, és nem mehet üres kézzel. Szüksége van rám.
Sajnos neki is Van Zandtra. Egyelőre.

Harringtonnal azonban kezdeni kell valamit, mégpedig azonnal. Egy darabig majd ott
rinyál Van Zandtnak, de a végén máshova viszi majd a sztorit, ahol viszont nyitott fülekre
talál. Van Zandt azt mondta, Harringtonnak már lejárt az ideje.
Fölnevetett. Van Zandt nem is tudta, hogy a próféta szólt belőle. Harringtont is el fogja
intézni, de most várja a megbeszélés.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 1.30
Másfél óra is eltelt, mire Dereknek sikerült végre bejutnia Jagerhoz, és ez az idő elég volt
arra, hogy megtervezze, hogyan tálalja neki a Frasier Lewisra vonatkozó gyanúját anélkül,
hogy őrültnek látszana. Amikor a végére ért, Jager már komoran ráncolta a homlokát. Ám a
szemében Derek unott közönyt látott.
- Mire akarsz kilyukadni, Derek Ez nagyon komoly vád.
- Persze hogy az, Jager. Nem mondhatod hűvös nyugalommal, hogy semmi hasonlóságot
nem látsz az eltűnt fiú és Lewis animált karaktere között...
- Nem tagadom, tényleg hasonlít. De ez elég messze van attól, hogy egy munkatársamat
hidegvérű gyilkosnak állítsam be.
- Lewis még a hasonlóságot sem ismerte el. Ez egy érzéketlen szemét.
- Ugyan mit vártál, mit mond Gyilkossággal vádoltad. Csak nem azt vártad, hogy azt
mondja: „igazad van, elraboltam Zachary Webbert, pisztolyt tartottam a fejéhez,
szétloccsantottam az agyát, és számítógépes játékot csináltam belőle" - Szórakozottan
oldalra billentette a fejét. - Nem érzed, ez mekkora hülyeség
De érzi, legalábbis így megfogalmazva érzi. De akkor sem stimmel valami. A
zsigereiben érezte.
- Akkor ezt hogy magyarázod meg - és a fotóra bökött. - A srác eltűnik, aztán hirtelen
fölbukkan a Behind Enemy Linesban,
- Biztosan látta valahol. A francba, Derek, te honnan merítettél ihletet
Merítettél. Múlt időben. Elkeseredésféle gyűlt Derek szívében.
- Nem is tudsz semmit Lewisról. Miféle referenciája volt, mielőtt fölvetted az oRo-hoz
- Tudom, amit tudnom kell. - Jager egy papírlapot lökött át az asztalon.
Derek a magabiztos Jagert ábrázoló képre meredt. Elolvasta a szalagcímet: Az oRo
BEELŐZ - a feltörekvő cég helyet kap a Pinnacle-ön.
- Tehát befutottál - nyögte Derek.
- Én igen.
A személyes névmást tüntetőleg megnyomta.
- Azt akarod, hogy kilépjek.
Jager szemöldöke felszökött, idegesítően higgadt maradt.
- Ilyet én soha nem mondtam.
A kétségbeesés hirtelen alábbhagyott, Derek már tudta, mit kell tennie. Lassan
fölemelkedett.
- Nos, én igen. - Az ajtóban megtorpant, visszanézett a férfira, akit valaha a legjobb
barátjának tartott. - Ismertelek én téged valaha is
Jager higgadt volt.
- A biztonságiak elkísérnek az asztalodhoz. Összepakolhatod a holmidat.
- Sok sikert kéne kívánnom, de nem lennék őszinte. Csak remélni tudom, hogy azt
kapod, amit megérdemelsz.
Jager tekintete metsző hideg lett.
- Most, hogy már nem tartozol a céghez, ha egyetlen lépést is teszel, hogy bármelyik
alkalmazottam hitelét rontsad, azonnal beperellek rágalmazásért.
- Vagyis tartsam magam távol Frasier Lewistól... - jegyezte meg Derek keserűen.

Jager arcára gyilkos mosoly ült.
- Hát mégiscsak ismersz.
NEW JERSEY, JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 2.30
Vito Tim Riker utasítását követve keresztülhajtott a csöndes kis New Jersey-i településen.
Amikor eljött Andy Padlásából, a tulaj még mindig a kardok és láncos buzogányok számláit
válogatta. Tim és Beverly már várta kint a járdán.
- Ez Brittany Bellamyék háza - kérdezte, amikor kiszállt a kocsiból. Beverly bólintott.
- A szülei itt élnek. Brittany csak egy philadelphiai postafiókot adott meg a munkaügyi
papírjain. Ha nem itt lakik, remélem, a szülei meg tudják mondani, hol keressük.
- Beszéltetek már velük
- Nem - válaszolt Tim. - Téged vártunk. Az egyik fotós, aki az életrajzában szerepelt, azt
mondta, múlt tavasszal fölkérte Brittanyt egy reklámfotózásra a helyi ékszerésznek.
- Gyűrűket kellett reklámozni. - Beverly tekintete elkomorult. - Csak a kezét fotózták.
- Nickkel arra gondoltunk, a gyilkos Warrent a tetkó miatt választotta ki. Minden
bizonnyal az vonzotta, hogy Brittany kézmodell, hiszen pózba állította a kezét. A lány
eltűnését bejelentették
- Nem - mormogta gondterhelten Tim. - Szóval az is lehet, hogy nem ő a mi áldozatunk.
- Akkor derítsük ki! - Vito ment legelöl, bekopogtatott. Egy perc elteltével egy kislány
nyitotta ki az ajtót. Tizennégy éves lehetett, nagyjából olyan magas, mint az áldozat, a haja
ugyanolyan sötétbarna. Kezében egy doboz papír zsebkendőt szorongatott.
- Tessék - mondta náthás hangon, alig lehetett hallani a viharfogó ajtó üvegén keresztül.
Vito fölmutatta a jelvényét.
- Ciccotelli nyomozó vagyok. A szüleid itthon vannak
- Nincsenek - szipogta. - Mindketten dolgoznak. - Bedagadt szeme összeszűkült. - Miért
- Brittany Bellamyt keressük.
A kislány fölszegte a fejét, ismét szippantott egyet.
- A nővérem. Mit követett el
- Semmit. Csak beszélni szeretnénk vele. Meg tudnád mondani, hol lakik
- Nem itt lakik. Már nem.
Beverly előrelépett.
- Meg tudnád mondani, akkor most hol lakik
- Nem tudom. Nézzék, a szüleimmel kellene beszélniük. Hat után itthon lesznek.
- Akkor megadhatnád a szüleid munkahelyi számát. .. - erősködött Beverly.
A lány álmos tekintete riadttá vált.
- Mi történt Brittanyval
- Még nem tudjuk - válaszolt Vito. - Muszáj beszélnünk a szüleiddel.
- Várjanak. - Visszazárta az ajtót, Vito hallotta, hogy kattan a biztonsági zár. Két perc
elteltével kitárult az ajtó, a lány egy vezeték nélküli telefonnal tért vissza. Átnyújtotta
Vitónak. - Anya van a vonalban.
- Mrs. Bellamyval beszélek
- Igen. - Az asszony hangja egyszerre volt kétségbeesett és dühös. - Mit keres nálunk a
rendőrség Mit követett el Brittany
- Ciccotelli nyomozó vagyok, a philadelphiai rendőrségtől. Mikor látta utoljára Brittanyt
Hosszú, feszült csönd következett.
- Ó, istenem. Meghalt
- Mikor látta a lányát utoljára, Mrs. Bellamy
- Ó, édes istenem. Meghalt. - A nő hangja most már hisztérikus volt. - Édes istenem!

- Mrs. Bellamy, kérem. Mikor... - De a nő már olyan hangosan zokogott, hogy nem
hallotta a kérdést. A kislány szeme is megtelt könnyel, és kivette Vito kezéből a telefont.
- Mami, gyere haza! Hívom a papit. - Kinyomta a hívást, mellére szorította a két kezében
szorongatott telefont, szinte ugyanúgy, ahogy Warren Keyes fogta a kardot. - A hálaadás után
történt. Papival csúnyán összevesztek, mert Brittany otthagyta a fogorvosi sulit, hogy
színésznő legyen. - Pislogott, a könnyek csak úgy gördültek lefelé az arcán. - Elköltözött, azt
mondta, majd egyedül oldja meg. Én akkor láttam utoljára. Meghalt, ugye
Vito felsóhajtott.
- Van számítógépetek
A lány összevonta a szemöldökét.
- Van, most vettük.
- Pontosan mikor - kérdezte Vito.
- Úgy egy hónapja. - Tétován folytatta: - A régi pont azután döglött be, hogy Brittany
elment. Papi nagyon dühös volt. Nem volt háttértára.
- Szükségünk lesz a szüleid engedélyére, hogy átkutassuk a szobáját.
A kislány elnézett mellettük, remegett az ajka.
- Fölhívom a papit.
Vito Beverly és Tim felé fordult.
- Én itt maradok - mormogta. - Menjetek vissza az őrsre, kezdjétek el keresni a harmadik
áldozatot a UCanModel.com-on!
- A buzogányos srácot... - komorult el Tim. - De ezek után nem vehetjük biztosra, hogy a
neve szerepel az eltűnt személyek között. Még ha jelentették is Brittany eltűnését, nem biztos,
hogy meg is jelenik a philadelphiai eltűnt személyek adatbázisban, ha egyszer ilyen messze
lakik, Jersey-ben.
- Az adatbázis megengedi, hogy fizikai tulajdonságok alapján keress. Ha nem igazodsz ki
rajta, akkor hívd le az informatikusoktól Brent Yeltont. Mondd meg, hogy én küldtelek. És
kérd meg, listázza ki azokat, akiknek a portfolióját azokon a napokon meglátogatták, amikor
Warrenét és Brittanyét is. Esküdni mernék, az ürge nem véletlenül bukkant rá már az első
modellre is. Talán akad valaki, aki beszélt is vele, és ha mázlink van, él, és a számítógépe is
rendben van.
Bev és Tim bólintottak.
- Meglesz.
A kislány visszatért az üvegajtóhoz.
- A papi már úton van.
Egy katolikus kegyhely állt a ház mellett.
- Van papotok - kérdezte Vito.
A lány kábán biccentett.
- Akkor hívd fel őt is.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 3.20
Munch késett. Gregory Sanders az órájára lesett, az utóbbi tíz percben immár tizedszer.
Úgy érezte, túlságosan is szem előtt van ebben a bárban, ahova Munch megígérte, hogy eljön.
Annyit tudott, hogy egy idősebb férfit kell várnia, aki bottal jár. A pincérnő megállt az asztala
mellett.
- Rendelés nélkül nem tartózkodhat idebenn.
- Várok valakit. De azért hozzon egy gin-tonikot.
A nő félrebillentette a fejét, és jobban megnézte magának Greget.

- Már láttalak valahol. Biztos vagyok benne. - Egyszer csak csettintett. - A Sanders
Szippantós Szolgálat. - Vigyorogni kezdett. - Imádtam azt a hirdetést.
Greg igyekezett megőrizni udvarias mosolyát, míg a nő el nem sétált. Igényes, országos
reklámkampányokat is csinált, de akik itt nőttek fel Phillyben, mind ebből az ostoba
reklámból ismerték, amelyet az apja erőltetett rá hat fiára. Senki, aki ezt a reklámot látta, nem
vette többé komolyan. Viszont neki szüksége volt rá, hogy komolyan vegyék. Muszáj, hogy
Ed Munch szerződtesse erre a munkára.
Greg az ingujjába csúsztatott pengén dobolt. De legjobban arra volt szüksége, hogy egy
óvatlan pillanatban kijátszhassa az öreget, és kirabolhassa. De tovább már nem ülhet itt kint
premier plánban. A fickók a pénzüket akarják, mégpedig most azonnal.
Zsebében megcsörrent a mobil, lopva körülpillantott, hátha észrevették. De kártyás
telefonja volt, és csak Jill tudta a számát.
- Mi az - Jill zokogott, Greg azonnal fölegyenesedett. - Mi történt
- Hogy rohadnál meg! - szipogta a lány a telefonba. - Itt voltak nálam. Mindent ripityára
törtek, téged kerestek. Bántottak.
A lány hisztérikus volt, olyan sipítva beszélt, hogy Gregnek belesajdult a füle.
- Mit csináltak - kérdezte. Jeges rémület szorította markába. - A francba, Jill, mit tettek
veled azok a rohadékok
- Megütöttek. Kitörték két fogamat. - Hirtelen elcsöndesedett. - És azt mondták, holnap
még durvábbak lesznek, úgyhogy most nekem kell elbújnom. Istenemre mondom, jobb, ha ők
találnak meg téged, mert ha én érek oda előbb, a saját kezemmel fojtalak meg.
- Jill, nagyon sajnálom.
A lány felkacagott.
- El is hiszem. Sajnálod. Apám is mindig ezt mondta. Meg a tied is. - Letette. Greg
felsóhajtott, hosszan, mélyen. Ha megtalálják, őt is megverik. És ha valami csoda folytán
életben marad, az arca úgyis annyira tropára megy, hogy hetekig képtelen lesz dolgozni. Muszáj
pénzt szereznie. Még ma.
Munch már majdnem fél órája késik. Nem jön az öreg. Greg felállt, kisétált az
étteremből, nem is tudta, hova menjen most, csak annyit tudott, meg kell szereznie a pénzt.
Azon töprengett, kénytelen lesz betörni pár üzletbe. Elindult a sarok felé, hogy felszálljon a
következő buszra. Fogalma sem volt, merre menjen. Csak el Phillyből.
- Mr. Sanders!
Greg megpördült, szíve hevesen vert. De csak egy botra támaszkodó öreg állt előtte.
- Munch
- Elnézést a késésért, Mr. Sanders. Még érdekli a dokumentumfilmem
Greg végigmérte az öreget. Valaha jóvágású fiatalember lehetett, ám most hajlott hátú és
reszketeg.
- Még mindig készpénzben fizet
- Természetesen. Van kocsija
Már rég eladta.
- Nincs.
- Akkor a furgonommal megyünk. A következő tömbnél parkoltam le.
Amint meglesz a pénz, ellophatná az öreg furgonját, és megszökhetne vele.
- Akkor mehetünk is.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 4.05
Amikor Sophie visszatért a vikinges tárlat után, az irodai telefonja már türelmetlenül
csörgött. Odarohant, hogy fölvegye. Már tíz is elmúlt Európában. Akiket korábban felhívott,
épp most fejezték be a vacsorájukat.

- Halló
- Dr. Johannsen - Ezt a szenvtelen, kimért hangot már hallotta.
Sophie mély lélegzetet vett. Ez nem Európa. Hanem Amanda Brewster.
- Igen.
- Ugye tudja, ki vagyok
Sophie az egeres dobozra lesett, elöntötte a düh. Szerette volna a munka után
tisztességesen eltemetni azt a szegény állatot.
- Maga egy elmebeteg ribanc.
- Magának pedig rossz az emlékezőtehetsége. Egyszer már megmondtam, hogy tartsa
magát távol a férjemtől.
- Maga meg rosszul hall. Megmondtam, hogy nem kell a férje. És még csak látni sem
akarom. Igazán nem kell miattam aggódnia, Amanda. Ami azt illeti, a maga helyében inkább
a férje új szőke asszisztense miatt aggódnék.
- Ha az én helyemben lenne, tíz körömmel kapaszkodna Alanbe - vetette oda
önelégülten, mire Sophie a szemét forgatta.
- Magának orvosra lenne szüksége.
- Arra van szükségem - csikorgatta Amanda a fogait -, hogy az összes kis kurva távol
tartsa magát a férjemtől. Már megmondtam, amikor legutóbb elkaptam magát, hogy...
- Nem kapott el - vágott közbe Sophie elgyötörten. - Én mentem oda. - Ez volt a második
nagy hiba, amelyet Sophie elkövetett azután, hogy szentül hitte, Alan Brewster valóban
szereti. Ostobán azt gondolta, hogy a nőcsábász felesége majd tudni akarja, ám Amanda
Brewster akkor sem hallgatta meg, és most sem fogja.
- ...hogy tönkreteszem - folytatta Amanda, mintha Sophie egy szót sem szólt volna.
A nőnek a kisujját sem kellett mozdítania, hogy tönkretegye. Alan és sleppje magától
elintézte a rosszindulatú, szexista megjegyzéseikkel. És most újra elkezdték.
Amitől piszkosul ki is akadt. Felkapta a Vitótól kapott játékot. - Bárcsak működne
telefonon keresztül, bárcsak ki tudná törölni az egészet egyszer és mindenkorra. De ez nem
lehetséges, és itt az ideje szembenéznie ezzel. Tíz éve elmenekült Alantől, szégyellte, amit
tett, és félt, hogy Amanda beváltja a fenyegetését. Még mindig szégyellte magát, de már nem
menekült.
- Keressen segítséget, Amanda. Már nem félek magától.
- Pedig jobban tenné. Nézzen csak magára! - sivította Amanda. - Egy idiótának dolgozik,
egy harmadosztályú múzeumban. A karrierjét akár le is húzhatja a vécében - meglehetősen
hisztérikusan nevetett föl. - Mire végeztem magával, addigra már pöcegödröket fog ásni.
Sophie meglepetten fölnevetett. Tíz évvel ezelőtt Amanda ugyanezt a „pöcegödröket fog
ásni" kifejezést használta. Huszonkét évesen Sophie még hitt neki. Harminckét évesen már
fölismerte egy mentálisan labilis nő üres locsogását. Akár sajnálhatná is Amanda Brewstert.
Talán újabb tíz év múlva sajnálni is fogja.
- Úgysem hisz nekem, bármit mondok is Alanről, de higgye el, ha még egy olyan
csomagot küld nekem, mint ma reggel, tényleg felhívom a rendőrséget.
Letette a telefont, körbenézett a parányi, ablaktalan irodában. Amandának egy dologban
igaza volt. Sophie valóban egy harmadosztályú múzeumban dolgozik.
Ám ennek nem kell így lennie. Amanda másban is tévedett. Ted nem idióta. Ma délután
a tárlatvezetés alatt figyelte a látogatók arcát. Jól érezték magukat, tanultak valamit. Tednek
igaza volt. Minden erejével életben tartja a nagyapja örökségét. És engem vett föl, hogy
segítsek neki ebben. Eddig nem volt valami nagy segítség.
Mert az utóbbi hat hónapot saját sebeinek nyalogatásával töltötte. A nagy és fontos
archeológus kénytelen otthagyni élete ásatását.

- Mikor lett belőlem ekkora sznob - kérdezte magától fennhangon. Csak azért, mert nem
Franciaországban végez ásatásokat, még nem kell azt hinnie, hogy itt nem teheti magát
hasznossá.
Körbenézett az irodát a padlótól a mennyezetig megtöltő dobozokon. A legtöbb
dobozban Első Ted gyűjteményének darabjai voltak, amelyek számára Ted és Darla nem talált
helyet a főépületben. Majd ő talál.
A kezére pillantott, ekkor vette észre, hogy még mindig Vito neutralizálóját szorongatja.
Óvatosan visszatette a dobozába. Majd szépen visszatereli a magánéletét a megfelelő
vágányra, amint találkozik Vitóval. A szakmai életét azonban most azonnal össze kell kapnia.
Tedet az irodájában találta meg.
- Ted, egy kis térre lenne szükségem.
A férfi szeme összeszűkült.
- Milyen térre Sophie, csak nem itt hagysz minket
A lány szeme elkerekedett.
- Nem, dehogyis. Úgy értem szabad tér kell, egy kiállításnak, Van pár új ötletem. -
Elmosolyodott. - Izgalmasak. Hol rendezhetném be
Ted visszamosolygott.
- Van egy tökéletes helyem számodra. Vagyis még nem tökéletes, de nem kételkedem
benne, hogy helyre tudod pofozni.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 4.10
Munch az út első fél órájában azt ecsetelte Greg Sandersnek, hogy miféle
dokumentumfilmet forgat. Új szemléletű betekintést fog nyújtani a középkori Európa
mindennapi életébe.
Szent ég, gondolta Greg. De unalmas. Ez még a Sanders Szippantós Szolgálatnál is
jobban árt majd a karrierjének.
- És a többi színész
- Velük a jövő héten kezdek forgatni.
Szóval egyedül lesznek. És Munch még senkinek nem fizetett. Akkor jó sok lé lehet
otthon.
- Milyen messze van még a stúdiója - érdeklődött Greg. - Mehettünk már jó ötven
mérföldet.
- Már nincs messze - felelt Munch. Rámosolygott, Gregnek a hideg futkosott a hátán tőle.
- Nem szeretem zavarni a szomszédokat, úgyhogy kint lakom a világ végén, ahol senki
nem hall.
- De mivel zavarná őket - kérdezte Greg, ám nem volt biztos benne, hogy tényleg
hallani akarja a választ.
- Ó, középkori hagyományőrzők szoktak megszállni nálam.
- Úgy érti, lovagi torna meg ilyen szarságok
Munch megint elmosolyodott.
- Meg ilyen szarságok. - A férfi lehajtott az autópályáról. - Íme, a házam.
- Szép hely - mormogta Greg. - Klasszikus viktoriánus.
- Örülök, hogy tetszik. - Felhajtott a ház elé. - Fáradjon be.
Greg követte Munchot, idegesítette, hogy az öreg annyit tötymörög azzal a rohadt bottal.
Bent körbenézett, hol tarthatja az öreg a pénzét.
- Erre - szólalt meg Munch, és bevezette a jelmezekkel telepakolt szobába. A ruhák vagy
fogasokon lógtak, vagy arc nélküli próbababákat díszítettek. Pont úgy festett, mint egy
középkori butik.
- Ezt fogja viselni - mutatott Munch egy szerzetesruhára.

- Előbb fizessen!
Munch ingerült pillantást vetett rá.
- Akkor fizetek, ha elégedett vagyok magával. Öltözzön át! - Megfordult, hogy kimenjen,
és Greg tudta, most vagy soha.
Gyerünk. Gyorsan előcsúsztatta a kést, az öreg mögé lépett, átfogta Munch nyakát, és az
éles pengét a férfi torkának szegezte.
- Most fizessen, öreg! Sétáljon el lassan oda, ahol a pénzét tartja, és nem esik bántódása.
Munch megmerevedett. Majd hirtelen mozdulattal elkapta Greg hüvelykujját, és
megcsavarta. Greg fájdalmában felüvöltött, a kés a földre bicsaklott. Karja ekkor már a háta
mögé volt tekerve, ő maga egy pillanat múlva már a földön hevert, Munch pedig a hátába
térdelt.
- Te alattomos kis rohadék - mondta Munch, ám ez már nem egy öregember hangja volt.
Gregnek annyira lüktetett a koponyája, hogy alig hallotta a szavakat. A fájdalom
elviselhetetlen volt. A karja, a keze. Égett. Reccs. Greg felüvöltött, amikor a csuklója pattant
egyet. Felhördült, mert a könyöke is.
- Ezt azért kaptad, mert megpróbáltál kirabolni - mondta Munch, majd belemarkolt Greg
hajába, és a férfi fejét a padlónak csapta. - Ezt pedig azért, mert leöregeztél.
Greg émelyegni kezdett, amikor Munch felállt, és zsebre tette a pengét. Hívj segítséget!
Greg a zsebébe csúsztatta a kezét, baljával nagy nehezen felnyitotta a mobilját. Épp annyi
ideje maradt, hogy a hívásgombot megnyomja, mielőtt Munch bakancsos lábával a veséjébe
rúgott.
- El a kezekkel a zsebedtől! - Beletaposott Greg gyomrába, és a hátára gurította. Greg
iszonyattal nézte, ahogy Munch lekapja fejéről az ősz parókát. Munch nem is ősz. Tar kopasz.
Munch levette a kecskeszakállat is, és a paróka mellé tette. Utoljára a szemöldök következett.
Greg gyomra összeugrott, ahogy a pánik helyét jeges rémület vette át. Munchnak szemöldöke
sem volt. Egy szál szőre sem. Meg fog ölni. Greg köhintett, véríze volt.
- Mit akar tenni
Munch lemosolygott rá.
- Szörnyű dolgokat, Greg. Szörnyű, szörnyű dolgokat.
- Üvölts!
Ám amikor megpróbálta, csak szánalmas nyöszörgésre tellett. Munch széttárta a karját.
- Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet
megöltem. - Egészen lehajolt, hogy Greg már nem is látott mást, csak a hideg és dühös
szempárt. - Mind azt hitték, rettenetesen szenvednek, de az ő szenvedésük semmi ahhoz képest,
amit neked fogok okozni.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 5 ÓRA
A napi munkát összegző megbeszélésre mindannyian komoran érkeztek. Vito ült az
asztalfőre, Liz tőle jobbra, Jen balra helyezkedett el. Jen mellett Bev és Tim. Katherine Liz
mellé ült, arca egészen nyúzott volt. Viton átfutott a gondolat, hogy a boncolást azon a sok
holttesten mind a nőnek kellett elvégeznie. Valószínűleg mindannyiuk közül neki volt a
legszörnyűbb munkája. Habár az sem leányálom, amikor egy családnak meg kell mondani,
hogy a tizenkilenc éves lányuk meghalt.
- Nick már elindult a bíróságról - fordult Liz felé -, csak elnapolták a tárgyalást.
- Tanúskodott
- Még nem.
Lopez államügyész szerint majd holnap.
- Reménykedjünk. Szóval, húzzunk bele egy kicsit, hogy minél előbb befejezhessük.
Vito az órájára pillantott.
- Még meg szeretném várni Thomas Scarborough-t.
Jen McFain szemöldöke magasba szökött.
- Szuper. Scarborough a legjobb kriminálpszichológus. De hogy sikerült ilyen hamar
beszervezned Legutóbb azt hallottam, hogy hónapokra szóló előjegyzése van.
- Nick Lawrence-nek köszönhetitek. - Egy magas, vállas férfi lépett be. Vito a szeme
sarkából észrevette, hogy a hullámos, gesztenyebarna hajú vendég láttán Beverly és Jen is egy
kicsit kihúzza magát ültében. Vito úgy vélte, dr. Thomas Scarborough nem tipikusan a nők
bálványa, ám kisugárzásával azonnal betöltötte a termet. Előrehajolt, és megrázta Vito kezét. -
Maga biztosan Chick. Scarborough vagyok.
Vito is megrázta a felé nyújtott kezet.
- Köszönöm, hogy eljött, dr. Scarborough.
- Csak simán Thomas - válaszolta, és helyet foglalt. - Lopez államügyész mutatott be a
társadnak ma reggel a bíróság épülete előtt. Arra vártunk, hogy tanúskodhassunk. Nick föltett
pár kérdést a kínzást alkalmazó bűnelkövetőkről, egészen fölcsigázott vele.
Vito mindenkit bemutatott, majd odalépett a tábla elé, amelyre aznap reggel fölrajzolta a
sírmátrixot.
- Megerősítettük, hogy az imára kulcsolt kezű nő Brittany Bellamy. Összehasonlítottuk a
szobájából származó ujjlenyomatokat az áldozatéval. Az Övé.
- Szóval kilencből hármat már azonosítottunk - jegyezte meg Liz. - Mi a közös bennük
Vito a fejét csóválta.

- Nem tudjuk. Warren és Brittany fent voltak a modelles weboldalon, ám Claire nem.
Warrent és Brittanyt megkínozták. A gyilkos Claire-t megfojtotta, de mást nem tett vele.
Legalább egy év telt el a gyilkosságok között.
- Az egyetlen közös bennük az, hogy mind ugyanazon a földterületen lettek eltemetve -
vetette közbe Jen. - Úgy véltem, a sírokat kitöltő föld nem ugyanarról a területről való, és
igazam volt. A talaj ott jobbára agyagos. Az összes sírba azonban sokkal lazább homokos
földet tettek. Valószínűleg kőbányából való.
Tim Riker fölsóhajtott.
- És Pennsylvania tele van kőfejtővel.
Liz a szemöldökét ráncolta.
- De miért máshonnan hozta a földet Miért nem azt hányta vissza, amit kiásott
- Erre éppenséggel könnyű a válasz - válaszolt Jen. - Azon a földterületen a talaj
rögösödik, ha nedvesség éri. A kőfejtőből származó talaj pedig homokos, tehát nem ugyanúgy
szívja magába a vizet. A csapadék átfolyik rajta. Könnyebb egy holttestet a homokba temetni,
mint a rögös agyagba.
- Tudnánk azonosítani a talaj pontos származási helyét - fordult felé Beverly.
- Bevontam egy geológust. A csapatával megnézik az ásványi összetételt, így
megtudhatjuk, hol van ennek a talajnak a természetes lelőhelye. De ez eltart pár napig.
- Megsürgethetnénk őket - kérdezte Liz. - Hogy fokozzák a csapat erejét
Jen széttárta a kezét.
- Próbáltam elérni, de eddig mindenki csak azt mondta, ennél gyorsabbak nem tudnak
lenni, és a maximális kapacitáson dolgoznak. De megpróbálhatom még egyszer.
Liz biccentett.
- Akkor próbáld! A temetkezési rituálé arra utal, hogy az emberünk még nem végzett.
Akár már ebben a pillanatban is egy új áldozat lehet a keze között. Két nap is sokat számít.
- Főleg most, hogy földúltuk a rendszerét – jegyezte meg Thomas csöndesen. - Ez a
gyilkos elképesztően kényszeres. Egy sírt üresen hagyott a harmadik sor végén, és ha az
eddigi módszerrel halad, mostanában már a következő áldozat nyomában járhat. Ha észreveszi,
hogy fölfedeztétek a gondosan kitervelt temetkezési helyet... Kizökken. Ki fog akadni,
talán össze is zavarodik.
- És akár hibázhat is - fejezte be Beverly. Thomas bólintott.
- Lehetséges. És az is lehetséges, hogy visszavonulót fúj, eltűnik, és újraszervezi a
dolgait. Majdnem egy év telt el az első és a mostani gyilkosságok között. Várhat még egy
évet. Vagy többet is.
- Vagy kereshet egy másik helyet, és áshat egy újabb sírmátrixot - komorult el Jen.
- Akár - helyeselt Thomas. - Az, hogy mi lesz a következő lépése, attól függ, hogy miért
csinálja ezt az egészet. Miért gyilkol Miért kezdte el És miért telt el egy év szünet a két
sorozat között
- Éppen abban reménykedtünk, hogy majd te segítesz kitalálni - jegyezte meg Vito
szárazon.
Thomas hasonló száraz mosollyal válaszolt.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. Először is arra kell rájönnünk, hogyan választja ki az
áldozatait. Az utolsó kettő egy modelloldalról való.
- Vagy az utolsó három - vetette közbe Tim Riker. - Végigfuttattam egy keresést a
UCanModel oldalon a férfi modellek között, akiknek a magassága és súlya a buzogányos
pasiéval egyezik.
- Ne nevezd így! - vágott közbe Katherine, és összeszorította a száját. - Kérlek...
Hangja elkeseredetten csengett, mindenki fölkapta a fejét és ránézett.
- Ne haragudj, Katherine! - szólalt meg Tim. - Nem akartam tiszteletlen lenni.
Katherine bizonytalanul bólintott.

- Rendben van. Nevezzük csak három per egyesnek, a sír alapján. Most fejeztem be a
férfi boncolását. Brittany Bellamy és Warren Keyes rettenetesen szenvedtek, de minden jel
arra mutat, hogy a kínzás nem tartott tovább pár óránál. A három per egyest azonban napokon
keresztül gyötörték. Kezén eltörték az ujjakat. A lábát és a karját is, a hátát felhasították. -
Nagyot nyelt. - A lábát pedig megégették.
- A talpát - kérdezte Liz csöndesen.
- Nem, az egész lábfejét. A seb mély, egyenletes. Mint egy zokni.
- Vagy csizma - jegyezte meg az épp belépő Nick komoran. Biztatóan megszorította
Katherine vállát, mielőtt letelepedett volna Scarborough mellé. - Erről a kínzóeszközről is a
weboldalon olvastam. Az inkvizítorok forró olajat töltöttek a csízmába, általában egyszerre
csak egy láb köré. Nagyon hatásosan lehetett az embereket vallomásra kényszeríteni ezzel, azt
mondták, amit elvártak tőlük.
- De vajon mit akart kiszedni a gyilkos ezekből az emberekből - kérdezte Beverly
kétségbeesetten. - Hiszen modellek és színészek.
- Talán semmit. Talán csak látni akarta a szenvedésüket - suttogta Tim.
- Hát, szenvedtek is - jegyezte meg keserűen Katherine.
Vito lehunyta a szemét, igyekezett maga elé képzelni a jelenetet, akármilyen rettenetes is.
- De Katherine, valami nem stimmel. Abból ítélve, ahogy a feje ketté lett szelve,
egyenesen kellett ülnie. Ha feküdt volna, szerintem szétloccsant volna a koponyája, nem
pedig kettéválik. Ha ez a fickó már azelőtt ilyen szörnyű állapotban volt, hogy lesújtott rá a
buzogány vagy mi, egyáltalán hogyan maradhatott ülő helyzetben
Katherine összeszorította az ajkát.
- A testén kötélrost maradványokat találtam. Szerintem függőleges helyzetben
megkötözték. A rostokon kívül körkörös horzsolás nyomát találtam.
Egy perc csönd következett, míg mindenki a hallottakat emésztette. Vito megköszörülte a
torkát.
- És mit találtál, amikor a UCanModel oldalon keresgéltél, Tim
- Száz meg száz nevet, de most, hogy tudom, a lábát megégették, kicsit előrébb leszek.
Brittany Bellamy kézmodell volt, a gyilkos pózba állította a kezét. Warren karjára a kardot
tartó Oscar volt tetoválva, és az ő kezét pontosan ugyanúgy állították be. - Tim egy köteg papírt
vett elő a mappájából, és kezdte átfutni a neveket. - Itt három lábmodell van. - Katherinere
pillantott. - Mekkora volt az áldozat lába
- Negyvennégy és feles.
Tim sebesen lapozni kezdett, hirtelen megtorpant, és a lapra meredt.
- Igen. - Ismét fölpillantott, immár diadalmasan. - De csak egynek van negyvennégy és
feles lába. William Melville-nek. Aki Bill néven fut. Múlt évben lábspray-reklámban
szerepelt.
Vito szíve hevesebben kezdett verni.
- Szép munka volt, Tim. Fantasztikus.
Tim komolyan biccentett, majd Katherine-re nézett.
- Most már van neve.
- Köszönöm - suttogta kolléganője. - Nagyon sokat jelent.
- A megbeszélés után ezt meg kell erősíteni - vetette közbe Vito. - Nickkel kikeressük
Bill Melville címét, és megkeressük. Tim, szeretném, ha Beverlyvel továbbra is az
adatbázissal foglalkoznátok. Még mindig szeretném tudni, ki mást akart fölkérni a gyilkos, de
nem sikerült neki. Azt is szeretném tudni, mostanában kivel lépett kapcsolatba. Meg kell
találnunk, meg kell állítanunk, mielőtt elkészül azzal a sorral.
- A megbeszélés után találkozunk Brent Yeltonnal az informatikusoktól - mondta
Beverly. - Azt ígérte, megpróbál behatolni a felhasználói oldalra, de valószínűleg segítségre

lesz szüksége a weblap üzemeltetőitől. - Elhúzta a száját. - Ehhez viszont engedélyre lesz
szükségünk.
- Adjátok meg a részleteket - válaszolt Liz -, és szerzek engedélyt.
- Szóval a három utolsó áldozat mindegyikét testi jegyek alapján választotta ki - jegyezte
meg Thomas elmerengve. - A modelloldal segítségével rákereshetett az őt érdeklő
adottságokra. És a kezek beállítása meg minden egy kicsit színpadias is. A modellek nem idegenkednek
a kamera előtti szerepléstől.
Nick a homlokát ráncolta.
- Csak nem vette föl az egészet
- Csak egy ötlet. - Vito fölfirkantotta a táblára. - Egyelőre maradjon itt mint ötlet, és
folytassuk. Számítógépek. Warren merevlemeze kinyiffant. A Bellamy családé is. De Clairenek
nem volt számítógépe.
- Tehát nem a weboldalon keresztül találkoztak - tette hozzá Tim. - Hacsak nem
nyilvános számítógépet használt. Hiszen könyvtárban dolgozott.
Vito fölsóhajtott.
- Elég nehéz lesz egy nyilvános számítógép tizenöt hónappal ezelőtti internetes adatait
megtalálni. Ez zsákutca.
- És azzal kapcsolatban mire jutottál, hogy honnan szerezhette be az eszközöket -
kérdezte Nick. - Sophie listája segített valamit
- Nem sokat. - Vito visszaült a helyére. - A sodronying jó minőségű volt. Az ilyen apró
szemű ing több mint ezer dolcsi.
- Azt a mindenit! - kiáltott fel Nick. - Akkor a fickó jól el van eresztve.
- De sodronyinget rengeteg weboldalon lehet venni - vont vállat Vito. - Ugyanez áll a
kardra és a buzogányra is. Egyetlen vásárlást nehéz lenne lenyomozni, de ezt kell tennünk.
Sophie azt mondta, egyik régi professzora hallott róla, hogy egy egész gyűjteményni
kínzóeszköznek lába kélt. Majd holnap utánajárok. Európáról van szó, tehát be kell vonnom
az Interpolt.
- Ami szintén időt vesz igénybe - morgott Liz. - Mást nem tudna előásni az
archeológusod
Jen szeme megrebbent.
- Nem viccnek szántam.
- Majd megkérdezem - válaszolt Vito.
Ha egyáltalán találkozik velem ma este. Ha nem... Valószínűleg akkor tovább kell lépnie,
abban azonban nem volt biztos, hogy képes lesz rá. Úgy vonzotta Sophie, ahogy nő már
régóta nem. Az is lehet, hogy soha. Kérlek, Sophie. Gyere, kérlek.
- Jen, ezen kívül még mit találtál a bűntény színhelyén
- Semmit. - Egyik szemöldöke felszökött. - De ez is valami a maga módján. Még mindig
a kitöltőnek használt talajt szitáljuk, s ezzel elleszünk még pár napig, de valami hiányzik a
területről.
- A talaj, amelyet először kiásott - jegyezte meg Beverly. Jen erre elismerően
megérintette a fiatalabb tiszt orra hegyét.
- Átfésültük a környékbeli erdőt, és még csak nyomát sem találtuk a kiásott homoknak.
- Akár szét is teríthette - mondta Tim kétkedve.
- Lehet, de ez nagyon nagy munka lett volna. Tizenhat sírból elég sok földet ki lehet ásni.
Sokkal egyszerűbb csak felkupacolni az egyik oldalon.
- Vagy elszállítani. Akkor viszont furgonja van - folytatta Vito.
- Vagy szerzett egyet. Azt ki lehet deríteni, hogy milyet. Találtunk keréknyomot, amely a
bekötőúttól a területig vezet. Bent van a laborban. - Jen ajkát biggyesztve gondolkozott. - A
felmondólevél, amelyet Claire szülei Bevnek és Timnek adtak, csak másolat. Meg kell
szereznünk az eredetit. Kinél van

Az egyik mobil megcsörrent, mindenki azonnal előkapta a sajátját. Katherine magasba
emelte az övét.
- Az enyém! - mondta. - Elnézést! - Felállt, és az ablakhoz ment.
- A könyvtárnál van, ahol Claire dolgozott - válaszolt Tim. - Ma kértük el, de azt
mondják, „végig kell járniuk a hivatalos utat". Reményeik szerint holnapra meglesz.
Jen kelletlenül elmosolyodott.
- Jól van. Hátha sikerül használható ujjlenyomatot szereznünk.
Katherine becsukta a telefonját, a csapat felé fordult, szeme újra csillogott.
- Emlékeztek a szilikonos síkosítóra, amelyet Claire cuccai között találtatok
- Amit a műlábhoz használt... - dörmögte Vito morcosan. - Mi van vele
- Pontosan olyan, mint az a minta, amelyet a Brittany kezére tekert drótról vettem le.
Vito ököllel az asztalra csapott.
- Remek!
- De - Katherine szinte énekelve folytatta - azzal a mintával viszont nem egyezik,
amelyet Warrentől vettünk le. Az is hasonló összetételű, de nem pontosan ugyanolyan. A
labor felhívta a gyártót, azt mondták, két fő összetételt használnak, és gyakran készítenek
egyéni megrendelésre is az allergiás pácienseknek. Vito az asztalt nézte, mérlegelt.
- Tehát a Warren kezén talált minta egyedi összetétel... - Föltekintett. - Claire is egyedi
igény szerint készített síkosítót használt
Katherine szemöldöke megemelkedett.
- A gyártó feljegyzései szerint nem.
- Akkor valaki másé lenne - kérdezte Beverly.
- Claire máshol is megvehette, vagy valaki megvette neki - tapogatódzott Liz. - Ne
találgassunk, mielőtt közelebbit nem tudunk.
Katherine bólintott.
- Így van. A gyártó azt mondja, Claire megrendelései egy bizonyos dr. Pfeifferen
keresztül érkeztek. Megkérdezhetitek, vett-e valami különlegeset. De ha nem, akkor vagy ő
szerezte valaki mástól, vagy a gyilkos.
Vito a tenyerét dörzsölte.
- Kezdünk végre valahova kilyukadni. Thomas, azok után, amit hallottál, mit gondolsz
erről a gyilkosról
- Csak egy gyilkosról beszélünk - vetette közbe Nick.
- Nagyon jó a kérdés. - Thomas hátradőlt a székében, mellén keresztbe fonta a karját. -
De az ösztöneim azt súgják, hogy egyedül dolgozik. Fiatalabb, valószínűleg férfi. Intelligens.
Szenvtelenül képes másokat megkínozni. Szinte... gépiesen. Egyértelműen megszállott. Ez
pedig az életének más területeire vezet... munka, kapcsolatok. Minden gond nélkül tud
számítógépes vírusokat készíteni. Valószínűleg sokkal könnyebben bánik a gépekkel, mint az
emberekkel. Esküdni mernék, hogy egyedül él. Kamaszkorában biztosan kegyetlenkedett...
iskolai kötözködés, állatkínzás, ilyesmi. Nagy figyelmet fordít magára a műveletre. És
hatékony. Elég lett volna csak megölnie két embert a síremlékekhez, de mindezt előbb kínzási
kísérletekkel kombinálta.
- Tehát egy szemét, megszállott, hidegvérű, magának való gyilkos, aki kétszer is
átgondolja, mielőtt lesújt -jegyezte meg Jen keserűen, mire Thomas kuncogni kezdett.
- Pontos összegzés volt, őrmester. Ha még a színpadias jelzőt is hozzáteszed, mindent
elmondtál róla.
Vito felállt.
- Nos, Nick, Bev, Tím és jómagam folytatjuk a munkát. Thomas, hívhatunk, ha
szükségünk van rád
- Természetesen.

- Akkor holnap nyolckor ismét találkozunk - mondta Vito. - Vigyázzatok magatokra, és
viszlát.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 5.45
Nick hátradőlt a székben, és föltette a lábát az asztalra.
- Esküszöm, nem volt más dolgom, mint hogy kint várakozzam a bíróság előtt, de jobban
kikészültem tőle, mintha egész álló nap dolgoztam volna.
- Sikerült közelebb jutnod Kyle Lombardhoz
- Nem. Legalább hetvenöt Kyle Lombardot hívtam fel, míg kint várakoztam a
tárgyalóterem előtt. Nem jutottam semmire, viszont a telefonom aksija teljesen lemerült.
Pech.
- Holnap újra megpróbálhatod. - Vito fölvett az asztaláról egy cetlit. - Tinó bent járt.
Bement a halottasházba, hogy lerajzolja az idős párt a második sorból.
- Remélem, megint csoda születik - jegyezte meg Nick.
- Az biztos, hogy beletrafált Brittany Bellamyval. - Vito leült a számítógépe elé, előhívta
a UCanModel weboldalt, megkereste Bili Melville önéletrajzát és fényképét. - Gyere csak, és
ismerkedj meg Mr. Melville-lel.
Nick körbejött az asztal mellett, és megállt Vito mögött.
- Nagydarab, izmos pacák, mint Warren.
- De a méreten kívül semmi hasonlóság. - "Warren szőke volt, Bill pedig sötét hajú és
vészjósló tekintetű. - Jártas a küzdősportokban. - Vito felpillantott Nickre. - Ugyan mi a
fenének választott volna a gyilkos szándékosan olyan áldozatot, aki szarrá verhette volna
- Nem tűnik okos ötletnek - helyeselt Nick. – Hacsak nem akarta hasznát venni a
jártasságának. Warren vívóoldalakat nézegetett, és kardot tart a keze. Billt pedig láncos
buzogánnyal ölték meg. - Nick Vito asztalának a szélére telepedett. - Nem ebédeltem.
Kapjunk be valamit, mielőtt utánanézünk Melville utolsó ismert címének.
Vito az órájára lesett.
- Vacsoratervem van. Remélem.
Nick lassan elvigyorodott.
- Vacsoraterv
Vito érezte, hogy elvörösödik.
- Fogd be, Nick!
Nick még jobban vigyorgott.
- Dehogy fogom. Halljam a részleteket!
Vito föllesett rá.
- Nincsenek részletek. - Legalábbis még nincsenek.
- Jobb, mint gondoltam. - Nick horkantva fölnevetett, amikor Vito a szemét forgatta. -
Unalmas vagy, Chick. Hát akkor rendben, mit tudtál meg ettől a Brewstertől
- Azt, hogy egy nagy seggfej, aki imádja a magas, szőke lányokat, és csalja a feleségét.
- Ó! Nos, akkor Sophie reakciója a virágok láttán már érthető. Azt mondtad, kaptál tőle
egy listát a lehetséges gyűjtőkről.
- Mind a társadalom oszlopos tagja, és mind elmúlt hatvanéves. Aligha tudnának
megásni tizenhat sírt s odább cipelni akkora embereket, mint Keyes és Melville. Amennyire
engedély nélkül tudtam, utánanéztem az anyagi helyzetüknek, és semmi gyanúsat nem találtam.
- És mi van magával Brewsterrel
- Elég fiatal, azt hiszem. Az irodája olyan, akár egy múzeum, és teljesen nyílt terepen
fekszik.
- Lehet valami rejtekhelye.

- Lehet, de azon a héten, amikor Warren eltűnt, nem is volt az országban. - Vito
bánatosan pillantott Nick felé. - Megnéztem a Google-on, amikor visszajöttünk a Bellamy
családtól. Rögtön elsőnek egy amszterdami konferencia ugrott elő, ott tartott beszédet január
negyedikén. A reptéri nyilvántartás szerint dr. és Mrs. Alan Brewster első osztályon repültek
Phillyből Amszterdamba.
- Az első osztály sokba kerül. A professzorok nem keresnek ennyit. Talán üzletel.
- A felesége dugig van pénzzel - mormogta Vito. - A nagyapja szénbáró volt, ennek is
utánajártam.
Nick ajka együtt érzően megrándult.
- Tényleg nagyon szeretted volna, ha ő az...
- Piszkosul. De ha nem tettestárs, akkor Brewster egyetlen vádpontban bűnös, abban,
hogy egy nagy seggfej. - Vito rákattintott a gépjármű-nyilvántartó adatbázisára. - Melville
huszonkét éves, az utolsó ismert lakcíme szerint észak-philadelphiai. Majd én vezetek.
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 5.30
Sophie derékig fűrészporban ült a múzeum főépületévé alakított gyárterület végében álló
régi raktárban. Ted-nek igaza volt, a raktár nem tökéletes, de Sophie látott benne fantáziát. És
itt-ott még mindig lehetett érezni a csokoládé illatát, ha elég mélyeket szippantott. Ez a sors
keze.
Körbenézett a jövőbeli kézzel fogható „ásatás" helyszínén. Már rég nem érezte magát
ilyen elégedettnek. Nos, talán az elégedett nem is jó szó rá. Telve volt tetterővel,
lelkesedéssel, a gondolatai összevissza cikáztak, mi mindent fog létrehozni ebben a hatalmas,
kilenc méter magas, üres térben. Agya csak úgy zakatolt.
Az összes idegvégződése bizsergett. Ma este találkozik Vito Ciccotellivel. Izgatott volt.
Kiéhezett. És túlságosan is érezte, hogy a saját magára erőszakolt szexuális elfojtás kezd
robbanásig feszülni. Soha az után az eset után nem engedte meg magának, hogy szakmabelivel
közelebbi kapcsolatba kerüljön, ami azt jelentette, hogy az ásatáson kívül kellett férfit
találnia, a városban. Természetüknél fogva ezek a kapcsolatok csak felületesek voltak,
valójában nem többek, mint amikor valaki egy viszkető pontot megvakar, ha már nem bírja
tovább. De utána mindig eszébe jutott az „egyéjszakás kaland" kifejezés, és utálta magát
miatta. Vito más lesz. Érezte. Talán nemsokára vége az aszálynak.
Pont jókor. Most azonban teljesen fölvillanyozta az irodájából átrángatott ládák tartalma.
Már nem is egy hihetetlen kincsre bukkant.
Úgy dolgozott abban a sötét kis irodában, hogy nem is tudott róla, középkori
ereklyetartók veszik körül. Feszítővassal felnyitott egy ládát, egy nagy adag fűrészport kimert
a földre, és egy kisebb dobozt talált.
Háta mögött lépéseket hallott, amit egy szívdobbanással később a következő mondat
követett:
- Nem kaphatod meg.
Ijedten perdült meg, feje fölé kapta a feszítővasat. Ekkor mély levegőt vett.
- Theo, szent isten, még a végén ijedtemben fejbe talállak vágni.
Negyedik Theodore Albright az árnyékból nézte őt, állkapcsa megfeszült. Mereven
keresztbe fonta karját széles mellkasa előtt.
- Ezeket nem kaphatod meg. Ide gyerekek fognak bejönni. Eltörik őket.
- Nem áll szándékomban semmi értékeset kitenni. Műanyag másolatokat csináltatok, és
azokat fogom összetörni... elrejtem a földbe, hogy a látogatók megtalálhassák. Pont úgy,
ahogy az ásatáson a törött cserepeket.
Theo körülnézett.

- Berendezed, mintha egy igazi ásatás lenne
- Ez a terv. Tudom, hogy a nagyapád kincsei felbecsülhetetlen értékűek. Nem hagyom,
hogy bajuk essen.
Theo válla leereszkedett.
- Sajnálom, hogy rád ijesztettem. - A fiú szeme Sophie kezére tévedt, ekkor vette észre,
hogy még mindig a feszítővasat szorongatja. A lány behajlította a térdét, és a földre tette a
szerszámot.
- Semmi baj. - Amanda Brewster kis ajándéka és a telefonhívás után sokkal ijedősebb
lett, mint gondolta, - Szóval... keresel valamit
A fiú bólintott.
- Téged, telefonon keresnek. Valami öreg pasi Párizsból.
Maurice.
- Párizsból - Alig mondta ki a szót, már karon is ragadta Theót, és húzta kifelé az ajtón.
- Miért nem ezzel kezdted - kérdezte, ahogy zárta be maguk mögött a termet.
Az irodába érve becsukta az ajtót, felkapta a telefont, és agyát könnyedén franciára
állította.
- Maurice Sophie vagyok.
- Sophie, kedvesem. A nagymamád... Hogy van
Kihallotta a férfi hangjából az aggodalmat, ráébredt, hogy Maurice nyilván azt hitte,
azért hívta, mert rossz híreket akar közölni Annáról.
- Tűrhetően. De nem emiatt hívtalak. Sajnálom, szólnom kellett volna hogy ne aggódj
fölöslegesen.
A férfi nagyot sóhajtott.
- Igen, szólnod kellett volna, de csak nem sértődöm meg rád amiatt, hogy nem rossz
hírrel keresel meg. Tehát milyen ügyben hívtál
- Kutatásokat végzek, és abban reménykedtem, hogy tudsz némi információval szolgálni.
- Ó! - Hangja magasba szökött. Sophie elmosolyodott. Maurice volt apja baráti körében
az egyik legnagyobb pletykafészek. - És miféle információval
- Hát, hol is kezdjem...
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 8.10
- Tehát az áldozat Bill Melville - kérdezte Liz a telefonban, amikor Vito a furgonnal
befordult az utcájukba.
- Az ujjlenyomata egyezik azzal, amit Latent talált a lakásában. Senki nem látta
halloween óta. A házban lakó gyerekek azt mesélik, hogy mindig beöltözött, és cukorral
kínálta őket.
- Rendes fickónak tűnik.
- Erről nem tudok mit mondani. Nindzsának öltözött. A gyerekek szerint azért, hogy
fitogtassa, tud fegyverekkel, nuncsakuval meg ilyenekkel bánni. Így gondoskodott a
biztonságról. De jó minőségű cukorkát osztogatott, úgyhogy mindenki meg volt elégedve.
- Eddig miért nem ment senki a lakására
- Melville főbérlője bement, de nem talált semmit. Szerencsénk volt. A főbérlő már
beadta a kilakoltatási kérelmet. Még két nap, és Melville összes cucca a szeméttelepre kerül.
- Az ő számítógépe is kinyiffant
- Úgy bizony. De - Vito keserűen elmosolyodott - Bill pár e-mailt kinyomtatott. És benne
hagyta a nyomtatóban. Egy Munch nevű ürge kereste, hogy fölkérje egy történelmi
dokumentumfilmben való szereplésre.
- Megvan az e-mail címe

- Nincs. A kinyomtatott e-mailen csak annyi volt: E. Munch. Ha a gépen fönt lenne
eredeti formájában a levél, akkor elég lenne rákattintani, és megjelenne az e-mail cím is, de az
összes fájl le lett törölve. Öröm az ürömben, hogy már van egy nevünk, amelyről kérdezősködhetünk
a UCanModel weboldalon regisztrált modellektől, akiknek az Önéletrajzát az
idő tájt nézték meg, mint az áldozatoknak.
- Tehát Beverlynek és Timnek sikerült bejutniuk a weboldal nyilvántartásába
- Igen. Az oldal üzemeltetői minden segítséget megadnak. Nem szeretnék, ha egy gyilkos
miatt az összes ügyfél elhúzna az oldalról. Ugyan nem adtak át teljes listát, de segítenek
Bevnek és Timnek egyenként ellenőrizni a modelleket. Holnap Bev és Tim pedig személyesen
megkeresi azokat, akiket Munch megtalált.
- Habár valószínűleg nem ez az igazi neve. Most mész vissza az irodába
- Nem, most értem haza. - Tess bérautója mögött és egy másik, eddig nem látott jármű
mellett parkolt. - Nálam laknak az unokaöcséim, és még öt percet sem voltam velük. Segítek a
nővéremnek mindenkit ágyba dugni, aztán szerzek valami vacsorát. - És ha szerencsés...
Gondolatai a körül az egyetlen csók körül kalandoztak. Egész nap szenvedett tőle, elvonta a
figyelmét, összekuszálta a gondolatait. Mi lesz, ha mégsem jön el Mi lesz, ha tovább kell
állnia Mi lesz, ha soha többé nem ízlelheti azokat a telt ajkakat Sophie, gyere el, kérlek.
Vito kiszállt a furgonból, bekukucskált az idegen autó ablakán. Hátul a padló
telehajigálva mcdonald'sos szeméttel és kopott, régi tornacipőkkel. Tizenévesek, gondolta.
Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, azonnal látta, hogy részben igaza is volt.
Egy maroknyi tizenéves állta körül a nappaliban hevenyészve felállított számítógépet. Az
egyik kölyök Vito hátradönthető foteljában a lábát az asztalra téve üldögélt, szeme a
monitorra meredt, ölében billentyűzet. Dominic a szék mögött állt, kedves arcán aggodalom
ült, ahogy figyelte a képernyőt.
- Halihó - kiáltott Vito, amikor becsukta a bejárati ajtót. - Itt meg mi folyik
Dominic szeme megrebbent.
- Egy iskolai szorgalmi feladaton dolgozunk, de épp szünetet tartunk.
- Miféle szorgalmin - kérdezte.
- Tudományos témájún - válaszolt Dominic. - A földről és az űrről - pontosított.
A billentyűzettel játszó srác cinikusan mosolyogva nézett föl.
- Életet kellett létrehoznunk - jegyezte meg tréfálkozva, a többiek kuncogtak.
Kivéve Dominicet, mert ő a szemöldökét ráncolta.
- Jesse, hagyd abba! Folytassuk a munkát!
- Csak egy perc, nyuszika - morgott Jesse.
Dom elvörösödött, Vito észrevette, hogy a legidősebb unokaöccsét kigúnyolják
becsületessége miatt. Odalépett Dom mellé.
- Milyen játék ez
- A Behind Enemy Lines - válaszolta Dom. - Második világháborús lövöldözős játék.
A képernyőn egy lőszerraktár belseje jelent meg, a földön tizenegy halott katona hevert,
a karjukon horogkeresztes karszalag. A kamera egy puskacső fölött nézett előre.
- Ez az ürge amerikai katona - magyarázta Dom. - Megválaszthatod a karaktered
nemzetiségét és a fegyvert is. A legújabb menő játék.
Vito a képernyőt figyelte.
- Tényleg A grafika legalább két-három évesnek tűnik.
A többi srác óvatosan méregette.
- Maga is szokott játszani
- Egy kicsit. - Tizenöt éves korában ő tartotta a Galaga helyi rekordját, de úgy érezte, ha
ezzel a ténnyel most dicsekedne, úgy néznének rá, mint egy dinoszauruszra. Egyik
szemöldökét megemelte. - Talán tanulhatok valami újat az autós üldözésről vagy arról,
hogyan lehet a gazembereket leszedni.

A fiú, aki az imént beszélt, jóindulatúan elmosolyodott.
- Hát, ebből a játékból nem fog semmit sem tanulni. Elég átlagos.
- Ő Ray - jegyezte meg Dom. - Nagy játékos. És Jesse is.
- Akkor miért olyan nagy szám ez a játék - érdeklődött Vito.
Ray a vállát vonogatta.
- A játékrészben minden a gyártó öt korábbi játékából van Összeollózva. A fizikai
modellezés, a környezet, az MI...
- Mesterséges intelligencia - mormogta Dom.
- Tudom - mormogta vissza Vito. - Szóval megint megkérdezem, mi ebben az akkora
szám A karakterek laposak, és az MI tényleg gáz. Úgy értem, Jesse épp az imént szedett le
egy tucat karszalagos rosszfiút, és egyik sem támadt vissza. Mi ebben a kihívás
- Nem a játék miatt játsszuk... - magyarázta Jesse, aki szemmel láthatóan nem bántódott
meg. - Hanem az átvezető jelenet miatt. - Csöndesen felkacagott. - Kurvára elképesztő,
ember...
Dom zavartan nézett körbe. - Jesse! Az öcséim is itt vannak.
- Mintha nem hallanának ilyet az öregedtől - jegyezte meg Jesse unottan.
Dom a fogát csikorgatta.
- Hát nem is. Nézd, folytassuk inkább a munkát!
- Várj egy percet! - mondta Vito kedvesen, de szemét le sem vette a képernyőről. Inkább
hagyja, hogy lejátsszák, mert kíváncsi volt, nemcsak Dom osztálytársaira, hanem arra is, kik
játszanak manapság. Sose lehet tudni, mikor jön kapóra egy kihallgatáson, ha érti a mai
srácok nyelvét. Nem egy tizenévest csípett nyakon egy óvatlan pillanatban, mert úgy tett,
mintha ugyanaz lenne az ő érdeklődési köre is. De abban a pillanatban, hogy Vito kielégítette
a kíváncsiságát, ez a Jesse máris repül kifelé.
A képernyőn az amerikai katona újratöltötte a fegyverét, és ezt dörmögte maga elé:
- Ez csapda volt. Az a ribanc elárult. - Kibiztosította a fegyvert. - Ezt még megkeserüli. -
A helyszín megváltozott, a katona pedig ott állt egy kis francia házikó ajtajában.
- Mi a sztori - kérdezte Vito Rayt.
- Ez... ez az átvezető jelenet. - Olyan áhítattal mondta, mintha maga a Sixtus-kápolna
kapujában állna. Amikor Vito a szemöldökét ráncolta, Ray arcára csalódottság ült. - Az
átvezető jelenet lényege...
- Tudom, mi az átvezető jelenet - szakította félbe Vito. Az átvezető jelenet egy animációs
videó, amelyben a főhős beszédbe elegyedik másokkal, titkokat tud meg, vagy kap valamit
ingyen. - Amit én eddig láttam, az jobbára unalmas volt, és megakasztotta a játék menetét.
Azt akartam megtudni, hogy ez miért más, mint a többi.
Ray elvigyorodott.
- Majd meglátja... Ez Clothilde kunyhója. A nő azt állította magáról, hogy a francia
ellenálláshoz tartozik, de feladta a katonánkat. Ezért támadták hátba a lőszer-raktárban. Most
megfizet. Jesse-nek igaza van. Tényleg elképesztő.
A képernyőn ezalatt kinyílt az ajtó, a kamera belépett a kunyhóba, ahogy a játék átfolyt
az átvezető jelenetbe. A grafika minden átmenet nélkül megváltozott. Eltűntek a szemcsés
karakterek és a darabos mozgás. Amikor az amerikai katona belépett az ajtón, és nekiállt
átkutatni a kunyhót, minden valósághű lett. A katona végül megtalálta a szekrényben rejtőző
Clothilde-ot. Kirángatta, és a falnak lökte.
- Te ribanc! - üvöltötte. - Megmondtad nekik, hol találnak. Mit adtak neked Csokoládét
Selyemharisnyát
A dús keblű Clothilde gúnyosan elmosolyodott, habár tágra nyílt szeme telve volt
rettegéssel.
- A szemét nézze! - suttogta Ray.
- Mondd meg! - A katona a vállánál fogva vadul megrángatta a nőt.

- Az életemet - nyögte Clothilde. - Azt mondták, nem ölnek meg, ha elárulom. Úgyhogy
megmondtam.
- Öt társam meghalt odabent. Miattad. - Az amerikai katona Clothilde nyaka köré fonta
az ujjait, a nő szeme elkerekedett. - Jobb lett volna, ha hagyod, hogy azok a német rohadékok
megöljenek. Mert most én foglak.
- Ne! Kérlek, ne! - A nő küzdött, lassan az egész képernyőn nem látszott más, csak
Clothilde arca és keze. És szemében az iszonyat.
- Hihetetlen! - suttogta mellette Ray. - A grafikusuk hihetetlenül jó. Mintha filmet nézne
az ember. El sem hiszem, hogy ezt tényleg valaki rajzolta.
De valaki elhitte. Vito összezavarodott, állkapcsa megfeszült. Ezt valaki rajzolta. És a
gyerekek ezt nézik. Oldalba bökte Dómot.
- Nézd meg az öcséidet!
Szeme sarkából látta Dom arcán a megkönnyebbülést.
- Rendben.
A képernyőn ott szipogott Clothilde, az életéért könyörgött.
- Kész vagy meghalni, Clothilde - gúnyolódott a katona. A nő felsikoltott, hosszan,
hangosan. Kétségbeesetten. Túlságosan is valóságosan. Vito összerezzent, a srácok
átszellemült arcát nézte. Szemük elkerekedett, szájuk kicsit tátva. Vártak.
A sikolynak vége szakadt, hosszú csönd következett. Ekkor a katona csöndesen
fölnevetett.
- Ne hagyd abba, sikoltozz csak, Clothilde. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog
megmenteni. Mindet megöltem. - Keze a lány nyakára szorult, hüvelykujja a lány gigájára
tapadt. - Most pedig téged öllek meg. - A szorítás erősödött, Clothilde rángatózni kezdett.
Vito eleget látott.
- Ennyi. - Előrehajolt, és kikapcsolta a monitort, a képernyő elsötétedett. - Vége a
gyereknapnak!
Jesse hátravágta a fotel támláját, és felállt.
- Hé, ezt nem teheti!
Vito kihúzta a falból a számítógép dugóját.
- Hé, ide figyelj! Otthon játszhatsz ezzel a szarral, de itt nem. Szedd össze, haver.
Jesse fölmérte az esélyeit. Végül undorral az arcán elfordult.
- Húzzunk innen!
- Öregem - rezzent össze az egyik kissrác. - Dom szorgalmija nélkül nem lesz semmink
az órára.
- Kit érdekel - Jesse a hóna alá kapta a számítógépet. - Noel! Hozd a monitort! Ray, te
pedig a CD-ket.
Noel a fejét csóválta.
- Én nem szedhetek be még egy karót. Lehet, hogy nektek nem kell Dom szorgalmija, de
nekem igen.
Jesse szeme összeszűkült.
- Akkor jó. - A többiek követték, Rayt és Noelt otthagyták.
Ray Vitóra vigyorgott.
- Az ő szülei sem engedik, hogy otthon ezzel játsszon.
Vito a válla fölött nézett rá.
- Ugye, Jesse nem fogja emiatt Dominicot szekálni
- Á! Jesse esélytelen Dommal szemben. Dom a JV birkózócsapat kapitánya.
Vito lenyűgözve elmosolyodott.
- Ez igen! Nem is mondta.
- Dominic tud magára vigyázni - jegyezte meg Ray. - Csak mindig olyan udvarias.

Dominic visszajött az előszobába, hátán ott lovagolt Pierce. Az ötéves fiúcska épp most
mászott ki a fürdőkádból, pókemberes pizsamát viselt, haja még mindig nedves. Vito örült,
hogy még azelőtt kikapcsolta azt a szemetet, mielőtt a kicsik megláthatták volna.
Dom a két osztálytársára nézett.
- Jesse elment
Ray ismét elvigyorodott.
- A seriff száműzte a városból...
- Köszi, Vito - mondta Dom halkan. - Nem akartam, hogy azt a vackot itt nézze.
Vito Pierce felé fordította a hátát, aki kitárt karral, sikítva ugrott át rá.
- Legközelebb csak kérd meg, hogy menjen el.
- Most is mondtam neki.
- Hát akkor... rúgd seggbe, ha muszáj.
- Óóóó! - szólt közbe Pierce. - Vito bácsiiiii. Csúnyát mondtál, Vito bácsi.
Vito összerezzent. Elfelejtkezett magáról.
- Bocs, haver. Szóval Tess néni most szappannal fogja kimosni a számat
Pierce ugrálni kezdett a hátán.
- Igen, igen!
- Igen, igen... - hallották Tesst az előszobából. Haja összegöndörödve a nedvességtől.
Szemmel láthatóan pontosan ugyanannyi víz érte, mint Pierce-et. - Vito, vigyázz a szádra!
- Rendben, rendben. - Vito Dom felé biccentett. - Ügyes voltál, kölyök. Legközelebb
még jobban megy majd. - Hátán Pierce-szel Tesshez ügetett.
- Nos Megkapta - Tess arra az ajándékra célzott, amelyet elvitt Sophie-nak.
- Nem tudom. Nemsokára végez az órájával. Szerintem akkor megtudom. És köszönöm,
hogy megvetted. De hogy a manóba találtál játék neutralizálót
- A Broad Street-i bulikellékesnél. A fickó úgy hirdeti magát, hogy az összes valaha
eladott Happy Meal-es játék megvan neki. A neutralizáló elég népszerű volt annak idején,
amikor a filmet játszották. - Egyik szemöldöke megemelkedett. - Jössz kétszáz dolcsival a
játékért és a függönyért.
Vito majdnem elejtette Pierce-et.
- Mi van Milyen függönyt vettél Aranyat Tess megrántotta a vállát.
- A függöny csak harminc volt.
- Kiadtál százhetven dollárt egy Happy Meal-es játékért
- A játék még az eredeti csomagolásában volt. - Ajka megrándult. - Remélem, megérte.
Vito felsóhajtott.
- Én is.

TIZENHARMADIK FEJEZET
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 9.55
- Valami gond van, dr. J.
Sophie fölpillantott, Marta közeledett felé a Whitman bölcsészkari épülete mögötti
parkolón keresztül.
- Nem indul a bicajom... - Leszállt, majd elgyötörten felsóhajtott. - Még az óra előtt
simán repesztett. Most, ha beindítom, csak köhög.
- Király. - Marta az ajkába harapott. - Ugye, van benzin a tankban Legutóbb, amikor a
kocsim nem indult, teljesen felhúztam magam, aztán kiderült, hogy csak elfelejtettem
tankolni.
Sophie legyűrte türelmetlenségét. Hiszen Marta csak segíteni akart.
- Ma reggel töltöttem tele.
- Mi a gond - csatlakozott hozzájuk Spandan a kedd esti végzős szeminárium többi
résztvevője társaságában. Sophie ebben a félévben egy zsúfolt osztályteremben tanítja az
ásatás alapjait, általában maradni szokott egy darabig, hogy a kérdésekre válaszoljon, ma
azonban az óra után azonnal elviharzott. Vito már várja Peppi Pizzériájában, és az egész
előadás alatt másra sem tudott gondolni, mint arra a csókra.
- Nem indul a motorom, és elkésem.
Marta érdeklődve kérdezte:
- Randi
Sophie a szemét forgatta.
- Ha nem érek oda idejében, akkor nem.
Mögöttük ismét kinyílt az ajtó, John gurult le a rámpán.
- Mi a baj
- Dr. J. mocija bedöglött, és elkésik a randiről - válaszolt Bruce.

John a kerekes székkel megkerülte a csődületet, előrehajolt, és megvizsgálta a motort.
- Cukor. - Kesztyűs kezével megkocogtatta a tankot.
- Micsoda - Sophie előrehajolt, azonnal észrevette, hogy a fiúnak igaza van. Az utcai
lámpa fényében a tanksapka körül cukorkristály csillogott. - A francba! - sziszegte. -
Esküszöm, hogy most megfizet ezért az a nő.
- Tudja, hogy ki tette - kérdezte Marta elkerekedett szemmel.
Szinte biztos volt benne, hogy ez csakis Amanda Brewster műve lehet.
- Sejtem.
Bruce már a kezében tartotta a mobilját.
- Hívom a biztonságiakat.
- Most ne. Majd én jelentem. Ne aggódj... - tette hozzá, amikor Spandan tiltakozni
próbált. Kioldotta az ülésre kötözött hátizsákot. - De nem fogok itt álldogálni, hogy
megvárjam őket. Tényleg késésben vagyok. Jó tizenöt perc séta a vendéglőig.
- Majd én elviszem - ajánlotta John. - A furgonnal jöttem.
- Hááát... - Sophie a fejét rázta. - Inkább sétálok. John felhúzta az orrát.
- Kézi vezérlő van benne. Jól vezetek.
Tehát megbántotta.
- Nem erről van szó, John - sietett menteni a helyzetet. - Csak... a tanárod vagyok. Nem
akarom, hogy félreértsék.
A fiú felsandított rá a mindig szemébe lógó hajzuhatag alól.
- Csak elviszem, dr. J., nem pedig feleségül kérem. - Ajka egyik széle megemelkedett. -
Különben sem az esetem.
Sophie fölnevetett.
- Rendben. Köszönöm. Peppi Pizzériájába megyek. - Odaintett a többieknek. - Viszlát
vasárnap. - Sophie a fiú kerekes széke mellett sétált John fehér furgonjáig. Tanítványa
kinyitotta az ajtót, bekapcsolta az emelőt. Testét rutinosan kilendítette a székből, át a vezetőülésbe.
Észrevette, hogy Sophie nézi, álla megfeszült.
- Nagy gyakorlatom van már.
- Mióta kell kerekes széket használnod
- Gyerekkorom óta - koppantak a szavak.
Már megint megbántotta. A fiú egy szót sem szólt többet, és kihajtott a parkolóból.
Sophie nem tudta, mit is mondhatna, így hát valami semleges témát keresett.
- Hiányoztál az óra első feléről. Remélem, nincs semmi baj.
- Nem tudtam elszabadulni a könyvtárból. Olyan késő volt, hogy majdnem nem is jöttem,
de valamit feltétlenül meg kellett kérdeznem magától, próbáltam elkapni az óra után, de
elrohant.
- Szóval mögöttes szándék is vezérelt, amikor fölajánlottad, hogy elviszel - Mosolygott. -
Mi lenne az
A fiú nem mosolygott vissza, de hát John ritkán mosolygott.
- Holnap egy másik órára le kell adnom egy házi dolgozatot, már majdnem kész, de az
egyik részhez nehezen találtam elsődleges szakirodalmat.
- Mi a téma
- A bűncselekményekről és büntetésről való modern és középkori elméletek
összehasonlítása.
Sophie biccentett.
- Akkor dr. Jackson középkori jogtudományi órájára jársz. És mi a kérdés
- Szerettem volna kitérni a középkori megbélyegzés és a modern kori szexuális
bűnelkövetők nyilvántartásának az összehasonlítására. De semmi használható információt
nem találtam a megbélyegzésről.

- Érdekes téma. Azt hiszem, össze tudok szedni pár hasznos szakirodalmat. - A
hátizsákból előhúzta a jegyzetfüzetét, és írni kezdett. - Mikorra kell leadnod a dolgozatot
- Holnap reggelre.
Sophie elhúzta a száját.
- Akkor az online elérhető szakirodalmat kell használnod, hacsak nincs nyitva a
szokottnál tovább a könyvtár. Tudom, hogy ezek közül néhány fent van az interneten. A többi
valószínűleg csak hagyományos könyvformában létezik. Ó, a Peppi ott van a sarkon. - Kitépte
a lapot, átnyújtotta Johnnak, aki épp akkor kanyarodott be a vendéglő parkolójába. -
Köszönöm, John. És sok sikert a házi dolgozathoz.
A fiú komolyan biccentve vette át a lapot.
- Viszlát vasárnap.
Sophie mozdulatlanul várta, míg elhajt, aztán nagy levegőt vett, körbenézett, látja-e Vito
furgonját. Lassan kiengedte a levegőt. Még mindig itt van.
Itt az idő. Besétál a vendéglőbe, és... megváltozik az élete. Hirtelen halálosan megriadt.
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 10 ÓRA
Dániel kimerülten ült a szállodai szobában az ágyon. A reggeli óta több mint tizenöt hotelt
végigjárt, és még csak nyomára sem bukkant a szüleinek. Ők a szokások rabjai voltak, ezért a
kedvenc, drága szállókkal kezdte a keresést. A nagy szállodaláncokkal. Senki sem látta őket,
vagy nem emlékeztek semmire, még ha látták is őket.
Fáradtan lerúgta a cipőjét, hátradőlt a matracon. Elég kimerült volt ahhoz, hogy csak így
elaludjon, nyakkendőben, földre lógó lábbal. Az is lehet, hogy a szülei végül nem is jöttek
Philadelphiába. Az is lehet, hogy rossz nyomon jár. Vagy már meg is haltak.
Szemét lehunyta, próbált a lüktető fejfájás ellenére is gondolkodni. Talán föl kellene
hívnia a helyi rendőrséget és a halottasházakat.
Vagy az orvosokat. Az is lehet, hogy fölkeresték az egyik onkológust, akit az apja
számítógépéről kinyomtatott listán látott. De egy orvos sem árulna el neki semmit. Orvosi
titoktartás, mondanák.
Összerezzent, amikor megcsörrent a mobilja, pedig már majdnem elaludt. Susannah.
- Hello, Suze.
- Nem találtad meg őket. - Nem kérdés volt, inkább kijelentés.
- Nem. Pedig bejártam az egész várost. Már kezdek arra gondolni, hogy nem is ide jöttek.
- Pedig ott voltak - válaszolt Susannah kissé énekelve. - Amikor anya fölhívta nagyit, a
telefon Philadelphiát jelezte ki.
Dániel fölült.
- Honnan tudod
- Lenyomoztattam. Úgy gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Hívj föl, ha megtaláltad őket. Ha
nem, akkor ne. Szia, Dániel.
A lány már rakta volna le a telefont.
- Suze, várj!
Hallotta, hogy testvére fölsóhajt.
- Mi van
- Hibáztam. Nem abban, hogy elmentem. Mert el kellett mennem. Abban hibáztam, hogy
nem mondtam meg neked, miért.
- És pont most akarod megmondani - Kemény volt a hangja, Dániel szíve egészen
összefacsarodott.
- Nem. Mert nagyobb biztonságban vagy, ha nem tudod. Csak ezért nem mondtam meg
neked akkor... és most sem. Főleg most nem.
- Dániel, későre jár. Rébuszokban beszélsz, én pedig nem akarom meghallgatni.

- Suze... Annak idején bíztál bennem.
- Annak idején - hangzott a határozott válasz.
- Akkor most is bízz bennem, kérlek, legalább ebben az egy dologban. Ha tudnád,
kompromittálva lennél. A karriered veszélybe kerülne. Olyan keményen megdolgoztál azért,
hogy eljuss idáig, nem rángathatlak a mélybe csak azért, mert a lelkiismeretemen könnyíteni
szeretnék.
Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy Dániel már megnézte, nem bontották-e a
vonalat. De nem. Végül Susannah csak annyit suttogott:
- Tudom, mit tett a fia. Te is tudod, Dániel
- Igen.
- És azt akarod, hogy megbocsássak
- Nem. Nem várom el. Nem is tudom, mit akarok. Talán azt, hogy újra Dannynek nevezz.
- Te voltál az én nagy, okos bátyám, akkor szükségem volt a védelmedre. De
megtanultam vigyázni magamra. Már nincs szükségem a védelmedre, Dániel, és rád sem.
Hívj föl, ha megtaláltad őket.
Letette. Dániel csak ült az idegen ágy szélén, bámulta a telefonkagylót, azon töprengett,
hogy hagyhatta, hogy minden így el legyen cseszve.
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 10.15
- Szívecském, ha nem rendelsz, akkor nem maradhatsz. Negyedóra múlva bezár a konyha.
Vito először az órájára pillantott, csak utána nézett föl a pincérnőre.
- Akkor egy nagyot kérek mindennel - mondta. - És csak tegye egy dobozba. Elviszem.
- Nem jön, ugye - kérdezte a pincérnő együtt érzőn, és elvette Vito kezéből az étlapot.
Sophie minden gond nélkül ideérhetett volna fél órával ezelőtt.
- Úgy néz ki.
- Nos, egy hozzád hasonló férfinak biztos nem lesz nehéz egy jobbat találnia -
csicseregte, majd visszament a konyhába, hogy leadja a rendelést. Vito a boksz falának
döntötte a fejét, szemét lehunyta. Igyekezett nem gondolni arra, hogy Sophie nem jött el.
Igyekezett arra összpontosítani, amin viszont tudna változtatni.
A kilenc áldozatból négyet azonosítottak. Még öt hátravan.
Rózsák. Rózsaillatot érzett, érezte, hogy a boksz megremeg, mert leült valaki a
túloldalon. Hát mégiscsak eljött. Ám Vito nem mozdult, szemét csukva tartotta.
- Ne haragudj! - hallotta, s fölnyitotta a szemét. Sophie ott ült bőrdzsekiben vele
szemben. Fülében hatalmas aranykarikák, haját egyik válla fölött előrehúzta. - Várok valakire,
azt gondoltam, maga az.
Vito felkacagott. Visszamentek első találkozásuk pillanatához.
- Az a neutralizáló jobban működik, mint gondoltam. Talán nekem is ki kellene
próbálnom.
A lány elmosolyodott. Vito érezte, hogy feszültsége némileg alábbhagy.
- Nehéz napod volt - kérdezte Sophie.
- Mondhatni. De nem akarok a mai napomról beszélni. Eljöttél.
Sophie megvonta a vállát.
- Nehéz ellenállni egy mozis relikviának. Köszönöm.
Sophie olyan erősen kulcsolta össze a kezét, hogy ízületei teljesen elfehéredtek. Vito
mély levegőt vett, átnyúlt az asztal fölött, széthúzta Sophie kezeit, és megfogta az egyiket.
- Nem lehetett könnyű megadnod a pasi nevét, és mégis megtetted, csak hogy segíts
nekünk.
A lány keze megfeszült, tekintete elkerülte a férfiét.

- Nektek és azoknak az anyáknak, feleségeknek, férjeknek és gyerekeknek. Azért nem
akartam, hogy beszélj Alannel, mert szégyelltem magam. De azt ennél is jobban szégyelltem,
hogy nem mondtam meg neked.
- Komolyan gondoltam, amit az üzenetben írtam. Brewster egy seggfej. Felejtsd el!
Sophie nagyot nyelt.
- Nem tudtam, hogy nős, Vito. Fiatal voltam, és ostoba.
- Azonnal összeállt a kép, amikor megláttam. Szerintem tudtad, hogy össze fog állni.
- Lehet. - A lány föltekintett, Vito úgy látta, eltökélten. - Hoztam neked valamit. -
Előhúzott egy összehajtogatott papírlapot a zsebéből, és átnyújtotta neki.
Vito kinyitotta, és elnevette magát. Egy négyszer négyes mátrix rajzát látta. A tetejére
Sophie azt írta: francia, német, görög, japán. Oldalra pedig azt, hogy a francba, szar, kurva és
bassza meg! A rubrikákban, legalábbis úgy feltételezte, ott sorakoztak a fordítások.
- Ez a négyszer négyes mátrix sokkal jobban tetszik, mint az, amit már két napja
tanulmányozok.
Sophie csak vigyorgott Vitóra, amitől a férfi úgy érezte, újabb súly gördül le a válláról.
- Megígértem, hogy tanítok neked pár új káromkodást. A kiejtést is odaírtam. Nem
szeretném, ha rosszul mondanád. Akkor nem hatásos.
- Nagyszerű. De nincs itt, hogy segg. Ma este ezzel a szóval buktam le az unokaöcsém
előtt.
Sophie magasba vont szemöldökkel visszavette a papírt, egy másik zsebéből tollat húzott
elő, fölfirkantotta az ominózus szót és a fordításait. Visszaadta Vitónak, aki összehajtogatta a
lapot, és zsebre tette.
- Köszönöm. - Újra megfogta a lány kezét, örömmel nyugtázta, hogy már nem feszült. -
Attól féltem, nem jössz el.
- Gond volt a bicajommal. Az egyik diák hozott el.
Vito a homlokát ráncolta.
- És mi volt a gond a bicajoddal
- Nem akart indulni. Valaki cukrot tett a tankba.
- Ki tenne ilyet - Vito szeme összeszűkült, amikor látta, hogy a lány összeszorítja a
száját. - Ki miatt szorongsz, Sophie
- Ó, Brewster felesége miatt. Dilis. Fenyegető... levelet küldött nekem. Vagyis olyasmit.
- Sophie! - szólt rá Vito.
A lány a szemét forgatta.
- Egy döglött egeret küldött, aztán föl is hívott, hogy tartsam távol magam a férjétől.
Biztos hallotta, amikor Alan Clinttel beszélt. A nő klinikai eset. Az a kényszerképzete, hogy
az összes nő rá akarja vetni magát Alanre.
- A mostani asszisztense valószínűleg meg is teszi - sóhajtott a férfi. - De sajnálom, hogy
azt hiszi, te is.
- Semmi baj. Tényleg. Már olyan sokáig kerültem, hogy szembenézzek ezzel az Alandologgal,
de most végre kénytelen voltam. És jó érzés. - A homlokát ráncolta. - Csak hát a
bicajom. Nagyon felhúztam magam miatta.
Ezt a magas labdát muszáj volt visszaütnie.
- Hazavihetlek.
A szavak mélyebb hangon és sokkal célzatosabban hagyták el ajkát, mint tervezte.
Sophie arca lángolt, felpillantott. Vito látta, hogy a lány tekintete megtelik vággyal, s ettől a
férfi egész testét átjárta az izgalom.
- Megköszönném - jött a halk válasz. - Ó, majdnem elfelejtettem. - Kifejtette a kezét a
férfiéból, és a zsebéből elővett egy másik összehajtogatott lapot. - Most már egy kicsit többet
is tudok mondani arról az európai pasiról, aki meghalt. Alberto Berrettinek hívják.

A papíron ott állt a Berretti gyerekek és ügyvédeik neve. Sőt a férfi háztartásához
tartozók és az ügyfelek neve is, továbbá a legfőbb adósoké. Kezdetnek nagyon jó lesz, amikor
holnap beszélnie kell az Interpollal,
- Ezt honnan szerezted
- Etienne-től... tudod, a régi professzoromtól. Ő sem tudott többet, mint Berretti nevét, és
hallotta a pletykát. De apám régi barátja rengeteg gazdag embert ismer, és ha személyesen
nem is, biztosan ismer valakit, aki igen. Fölhívtam, ő pedig teljesen képben volt.
Vito elfojtotta a dühét.
- Azt hiszem, megígérted, hogy nem hívsz föl senki mást.
- Nem is hívtam föl senkit, akiről azt gondolom, hogy kereskedik. - Ideges volt, és nem is
vette a fáradságot, hogy titkolja. - Gyerekkorom óta ismerem Maurice-t. Nagyszerű ember.
- Sophie, nagyon hálás vagyok. Csak nem akarom, hogy bajod essen. Ha ismered, akkor
biztos rendes is.
- Az - válaszolt a lány makacsul. De a kezét nem húzta vissza, Vito érezte, hogy ez jó jel.
Most a másik kezét is megfogta, Sophie újra leeresztett.
- Szóval... Az apád. Él
Sophie szomorúan megrázta a fejét.
- Nem, úgy két,éve halt meg.
Tehát szerette az apját. Nem úgy, mint az anyját.
- Biztos nehéz volt neki, hogy olyan sokat vagy távol, hogy Európában élsz.
- Dehogy. Franciaországban lakott. Az élete vége felé sokkal többet láttam, mint amikor
kisebb voltam. - Szeme sarkából Vitóra sandított. - Alex Arnaud-nak hívták.
Vito összevonta a szemöldökét.
- Ezt a nevet már hallottam valahol. De ne áruld el!
Sophie mulatott.
- Nagyon meglepne, ha ismernéd.
- Nem olyan régen láttam valahol a nevét. - Egyszer csak beugrott, Sophie-ra bámult. -
Apád Alexandre Arnaud, a színész
Sophie csak pislogott.
- Le vagyok nyűgözve. Nem sok amerikai ismeri a nevét.
- A sógorom nagy filmrajongó. Amikor legutóbb jártam náluk, épp a francia filmekkel
nyomta, és volt köztük pár nem olyan rossz is. Nem sértésnek szántam.
- Tudom. És melyiket láttad
- Kapok bónuszpontot is, ha tudom a filmcímet - Sophie ismét elvörösödött, Vito
észrevette, a lány szemében legalább annyi a szégyenlősség, mint a vágy. Ez új lehet neki, így
flörtölni, ez jobban fölcsigázta a férfit, mint bármi más. Majdnem bármi más, helyesbített magában.
Tudta, hogy ami a fekete bőrdzseki alatt van, már önmagában elég ingerlő. -
Szerencsére jó a memóriám - húzta a lányt, aztán tétován elengedte Sophie kezét, amikor a
pincérnő mindentudóan somolyogva az asztalra tette a pizzát.
- Még mindig elvitelre lesz - kérdezte. - Hozhatom a dobozt...
- Majd éhen halok - vallotta be Sophie. - Nemsokára zárnak
A pincérnő megpaskolta Sophie kezét, és Vitóra kacsintott.
- Csak ha végeztetek, kedvesem.
Vito csettintett.
- Csendes eső - mondta. - Az apád filmjének a címe.
Sophie abbahagyta a rágást, szeme elkerekedett.
- Ez igen! Nem rossz!
Vito egy szelet pizzát tett a tányérjára.
- Tehát, mi lesz a bónuszpontom

Sophie tekintete elkalandozott, megváltozott, idegei várakozással teltek meg. Vito látta a
lány nyaki erén, hogy a pulzusa megemelkedik, amikor Sophie beleharapott telt alsó ajkába.
- Még nem tudom.
Vito nagyot nyelt, az ő pulzusa is az egekbe szökött. Alig bírta visszafogni magát, hogy
ne rángassa el Sophie-t az asztaltól, s ne ő kezdje el azokat az ajkakat harapdálni.
- Ne aggódj, biztos kitalálok valamit. Csak légy oly kedves, egyél gyorsabban, rendben
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 11.25
Jó. Piszok jó. Nem olyan jó, mint a Warren meghal, de még mindig jobb, mint annak a sok
bénaságnak a kilencvenkilenc egész kilenc százaléka, ami a galériákban szokott kikötni.
Újra megnézte a kiragadott képkockákat, majd saját festményét, amelyen Gregory
Sanders halálát örökítette meg. Van valami Sanders arcában. Még holtában is jobban fest a
filmen, mint a valóságban. Elmosolyodott. A srác akár sztár is lehetett volna.
Nos, ha valaki igazán a megmondhatója, akkor ő az: Gregory sztár lesz. Egyelőre
azonban össze kell takarítania. Le kell slaugoznia a föld alatti stúdióban a testet, A
várbörtönében. A látvány Gregoryt mélységesen lenyűgözte. Mélységesen megrémítette.
Ahogy illett is.
- Megpróbált lopni tőlem - mormogta maga elé. A fiatalember kegyelemért könyörgött.
Hogy bocsásson meg neki. De erről szó sem lehetett.
A Gregory-féle felvételből igazán sok pompás jelenetet fog kihozni. A középkorban
gyakori bűncselekmény volt a tolvajlás, számtalan büntetés létezett rá. Ugyan nem ezt a
kínzást tervezte eredetileg, de összességében bejött.
Pirkadatkor azonnal elindul eltemetni a testet, utána visszajön, és dolgozik tovább a
játékon. Reggelre már biztos meg is kapja a választ az e-mailre, melyet a UCanModel oldalon
talált magas, szőke lánynak küldött még azelőtt, hogy ma délután Gregoryval találkoztak. Van
Zandt kedvéért felvázol egy lehetséges befejezést a méltóságteljes királynéval. És felrobbantja
annak a rohadt lovagnak is a fejét. Azt ugyan nem egészen tudta, hogyan fogja megoldani, de
majd kitalálja.
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 11.30
Sophie keze remegett, ahogy megpróbálta Anna bejárati ajtajába bedugni a kulcsot.
Hazafelé egy szót sem váltottak, leszámítva a rövid utasításokat, amelyeket Sophie adott,
merre kell menni. Vito egész végig fogta a kezét, néha úgy megszorította, hogy a lány kis
híján felszisszent. De örült a fájdalomnak, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Hosszú idő óta
először Sophie úgy érezte, újra él. És itt ügyetlenkedik. Magában káromkodott, amikor a kulcs
harmadszorra is kipattant a zárból.
- Add ide a kulcsokat - szólt rá Vito csöndesen. Elsőre kinyitotta, az ajtót, a kutyák
élesen kaffogva azonnal megjelentek. Sophie akár viccesnek is találhatta volna a férfi
arckifejezését, ha nem lett volna olyan türelmetlen. Vito enyhén elborzadva meredt Lottéra és
Birgitre.
- Ezek meg mik
- A nagymamám kutyái. Freya néni ki szokta őket engedni délben, mostanra már nagyon
türelmetlenek. Gyerünk, lányok!
- De hiszen... színesek. Pont, mint a te szivárványos kesztyűd.
Sophie hunyorogva nézte a kutyákat.
- Csak kísérleteztem. Ki kell engednem őket. Mindjárt jövök. - A konyhán keresztül
kivitte a kutyákat, keresztbe font karral, doboló lábakkal állt a hátsó verandán, míg a kutyák a
füvet és egymást szaglászták.
- Siessetek! - sziszegte feléjük. - Különben egy hónapig csak száraz kutyaeledelt kaptok.

A fenyegetés, úgy tűnik, bevált, vagy talán fázni kezdtek, mert végre visszakocogtak.
Sophie felkapta őket, arcát beledörgölte a két bozontos fejecskébe, és csak utána tette le őket a
konyhapadlóra. Bezárta a reteszt, megfordult, és nagy levegőt vett. Pár lépésre előtte Vito
bontakozott ki a homályból, sötét szemében nyugtalanság. Sophie térde egészen elgyöngült.
Vito levette a kabátját és a kesztyűjét, s nekiállt lesegíteni a lányét is.
A férfi tekintete a lány mellére siklott, amelyet még mindig több réteg ruha borított. Pár
szívdobbanásig le sem vette róla a szemét, majd a lány tekintetét kereste, újabb pár
szívdobbanásig. Sophie szinte levegőt sem tudott venni. Melle megfeszült, a bimbók szinte
fájdalmasan érzékenyek lettek, lába között a lüktetés türelmetlenné tette. Bárcsak sietne Vito!
De nem sietett. Őrjítő lassúsággal cirógatta a lány alsó ajkát, míg Sophie remegni nem
kezdett. Vito elmosolyodott, pengeélesen. Akár egy ragadozó.
- Kívánlak - suttogta. - Hazudnék, ha mást mondanék.
Sophie fölemelte a fejét. Bárcsak megérintené! Félt, hogy nem teszi.
- Akkor ne hazudj!
Vito szeme fölcsillant, egy újabb hosszú percig csak bámult, mintha arra várna, a lány
mond még valamit. Aztán hirtelen beletúrt Sophie hajába, ajka a lányéra tapadt, az
nyöszörgött, hiszen olyan jólesett neki. A férfi vadul csókolt, forrón, parancsolón, Sophie még
többet akart. Többet Vitoból.
Tenyerét a férfi mellkasára szorította, az ingén keresztül is érezte a kőkemény izmokat,
majdnem újra felnyögött, amikor az izmok nekifeszültek a tenyerének. Belemart a férfi
ingébe, közelebb húzta magához. Muszáj, hogy az a kemény mellkas az ő mellének feszüljön.
Karját Vito nyaka köré fonta, lábujjhegyre állt, hogy egy magasságban legyenek, egész testén
akarta érezni a férfi keménységét.
Vito nem okozott csalódást, pár másodperc múlva már az ajtónak szorította a lányt,
farmerján keresztül is érezte nekifeszülni a kemény lüktetést. Háta mögött az ajtó jéghideg,
ám vele szemben Vito mint a láva, olyan forró. Egymáshoz szorultak. A férfi keze végre a
melléhez ért, megszorította, addig játszott vele, míg Sophie nyöszörögni nem kezdett.
Vito ajka és keze hirtelen elhúzódott.
- Ne - nyüszítette Sophie, annyira fel volt már ajzva, hogy nem is érdekelte, milyen a
hangja.
- Sophie! Nézz rám!
Kinyitotta a szemét. Vito olyan közel volt, hogy minden egyes szempilláját látta.
- Én elmondtam, mit akarok. Mondd el te is, kérlek. Mondd el, mit akarsz.
Ki akarja vele mondatni.
- Téged. - A rövid szócska rekedtesen tört elő. - Téged akarlak.
Vito remegve fölsóhajtott.
- Nekem már nagyon rég volt utoljára. Most nem fog lassan menni.
Most.
- Akkor ne legyél lassú.
Vito lassan bólintott, kezét a lány pulóverének aljára csúsztatta, felhúzta, és átemelte
Sophie fején. Majd fojtottan fölnevetett, mert a ruhadarab belegabalyodott a lány hajába.
Egyesült erővel kiszabadították, ekkor Vito elkomolyodott, csak bámulta a leheletvékony
csipke melltartót.
Nagyot nyelt.
- Istenem, de szép vagy. - Végighúzta ujját a csipkeszegélyen, tenyerével végigsimított a
lány telt mellén, szinte hozzáért a csipkének feszülő mellbimbóhoz, de szándékosan elkerülte.
Ám a keze remegett.
Sophie szíve majd kiugrott a mellkasából.
- Érints meg, Vito, kérlek!

Vito szeme ismét felparázslott, egy pillanat törtrésze alatt kinyitotta a mellrészen a
csipkét összetartó kapcsot. Sophie csak egy pillanatig érezte a hideg levegőt a bőrén, mert
Vito forró tenyerét azonnal egyik mellére tapasztotta, a másikra pedig még forróbb ajka
hajolt. Sophie beletúrt a férfi hullámos, sötét hajába, magához szorította, lehunyta szemét, és
átadta magát az érzésnek. Olyan jó. Már nagyon hiányzott,
Vito azonban nemsokára fölegyenesedett.
- Sophie, nézz rám!
Kinyitotta a szemét. A férfi ajka nedves, szeme izzik.
- Hol van a hálószobád
Sophie újra megborzongott, a mennyezetre pillantott.
- Odafönt.
Vito arcára kaján mosoly ült.
- Tehát odafönt. - Előrehajolt, hogy újra megcsókolja. Sophie ujjai az inggombokon
matattak, az övé a lány nadrágja cipzárján. Kihátráltak a konyhából a lépcső felé, vadul
dobálták a ruhákat szerteszét, Vito megtorpant a legalsó lépcsőfokon, és a falnak szorította a
lányt. Sophie már meztelen, Vitón már csak a bokszeralsó. A férfi tekintete várakozással telve
futott végig a lány alakján. Mellkasa meg-megemelkedett, mintha úgy kellene erővel
kipréselnie a levegőt a tüdejéből.
- Gyönyörű vagy.
Sophie már hallotta ezeket a szavakat. Most annyira el is akarta hinni őket. De a szavak
nem mondanak semmit. Csak szavak. A tettek számítanak. Kicsit kétségbeesve húzta le
magához a férfi fejét, és erősen megcsókolta. A férfi felnyögött, átvette az irányítást, a csók
még tüzesebb lett, Vito keze végigsimított a lány hátán. Megmarkolta a fenekét, magához
rántotta. Sophie érezte, hogy a férfi merevedése az ő ágyékánál lüktet, hát előretolta a
csípőjét, hozzádörgölőzött, de még többet akart.
- Vito, kérlek, most!
Vito egész testében megborzongott, pedig a bőre égette a lány kezét, Sophie tudta,
éppolyan közel van, mint ő maga. Vito hátralépett, megfogta a lány kezét, hogy fölvezesse a
lépcsőn, de Sophie benyúlt a bokszeralsó derékpántja alá, és lehúzta. Most sem csalódott.
Kezét rákulcsolta, megszorította, mire a férfi nyögve felsóhajtott.
- Sophie, várj!
- Nem. Most. Itt. - A férfinak dőlt, ajkát harapdálta, keze a mellkasán nyugodott,
nekifeszült a kőkemény izomfalnak. Állta a férfi tekintetét. Ez szex. Sophie tudta jól. - Most.
Lenyomta Vitót a lépcsőre, terpeszállásban magasodott fölé.
- Sophie, ne így!
De Sophie nem hagyta szóhoz jutni, ajkát a férfiéra tapasztotta, leereszkedett, befogadta.
A férfi csupa tűz, merev, hatalmas, Sophie lehunyta a szemét, végre telinek érzi magát.
- Te kívánsz engem.
- Igen. - Vito megmarkolta Sophie csípőjét, jó erősen.
- Akkor tégy magadévá! - Háta hátraívelt, mélyebbre tolta magát, nyitott szemmel
figyelte, ahogy a férfi szeme lassan lecsukódik, borostás álla megfeszül, gyönyörű teste
teljesen megkeményedik. Ekkor Sophie mozogni kezdett, először csak lassan, aztán erősen,
gyorsan, érezte, hogy közel jár már a csúcshoz.
A gyönyör kiáltást csalt elő belőle, előrehajolt, a férfi mögött a lépcsőre tenyerelt. Vadul
csókolta Vitót, a férfi a csók közben nyögött, csípője vadul rángott. Ekkor megfeszült a háta,
szaggatottan lökött rajta, ahogy a gyönyör őt is elérte.
Úgy zihált, mintha versenyt futott volna, könyökére rogyott, feje hátrahanyatlott a
lépcsőre. Néhány másodpercig egyikük sem szólt, aztán Sophie legördült róla, egy
lépcsőfokkal lejjebb ült, immár nyugodt volt.., és piszkosul kielégült. Gyöngéden

megpaskolta Vito combját, ám a férfi megmerevedett és elhúzódott, Hátrafordult, hogy
fölnézzen rá, a férfi csak bámulta, de nem elégedett örömmel, hanem vad dühvel.
- Mi - kezdte nyersen - a fene volt ez

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
JANUÁR 17-E, SZERDA, ÉJJEL 12.05
Sophie-nak még a szája is tátva maradt.
- Tessék
- Jól hallottad. - Vito talpra ugrott, Sophie csak ült meztelenül a lépcsőn, és bámult. A
férfi felkapta a bokszeralsóját, felhúzta, majd eltűnt a konyhában. Nadrágban tért vissza,
kezében a lány ruhái. Odadobta neki, de Sophie meg sem moccant, hogy elkapja őket.
Az egész teste zsibbadt, de már nem a gyönyörtől.
- Miért vagy olyan dühös
Vito csak nézett le rá csípőre tett kézzel.
- Ugye, csak viccelsz
- Hiszen kívántál. Megkaptál. - A zsibbadtságot elnyomta a hirtelen támadt harag,
felpattant. - Tulajdonképpen mi a fene bajod van Nem volt elég jó neked - Az utolsó
szavakat már gúnyosan mosolyogva ejtette ki, mert mostanra a harag helyét a megbántottság
vette át.
- Piszkosul jó volt. De ez... - a lépcsőre mutatott -, nem ezt akartam. Ez csak... - száját
elhúzta, hangja keserű lett - .. .ez csak dugás volt.
A nyers szavak szíven ütötték Sophie-t.

- Úgy érzed, kihasználtalak Megkaptad, amiért jöttél, Vito. Ha a szolgáltatás nem volt
kedvedre való, legalább örülj, hogy ingyen volt.
Vito elbizonytalanodott.
- Sophie, nem azért jöttem... azért jöttem... - vállat vont, kényelmetlenül érezte magát -
hogy szerelmeskedjem veled.
Sophie-t már maga a kifejezés is idegesítette.
- De nem is vagy belém szerelmes - mondta keserűen.
Vito nagyot nyelt, látszott, hogy igyekszik megválogatni a szavait.
- Nem. Nem vagyok szerelmes. Most nem. De egyszer... Egyszer akár az is lehetek.
Sophie, még soha nem szerelmeskedtél
A lány fölszegte a fejét, a sírás határán állt.
- Ne merészelj gúnyt űzni belőlem!
Vito mélyet lélegzett. Aztán előrehajolt, és fölemelte Sophie bugyiját.
- Vedd föl!
Sophie visszanyelte a torkába toluló gombócot.
- Nem. Azt akarom, hogy hazamenj.
- De nem megyek, míg nem beszéltem veled. - Ismét kedves volt. - Sophie! -
Megcsóválta a fejét, és a lány felé nyújtotta a bugyit. - Vedd fel, vagy én magam ráncigálom
rád.
Sophie nem kételkedett benne, hogy meg is tenné, úgyhogy kikapta a fehérneműt Vito
kezéből. Fölrángatta magára, karját kitárta, a bugyit leszámítva még mindig meztelen volt.
- Most már elégedett vagy
Vito szeme összeszűkült.
- Csöppet sem. - Átemelte Sophie fején a pulóvert, mintha csak egy ötéves gyerek állna
vele szemben. A lány könyökkel félrelökte a férfi kezét.
- Én is föl tudom venni - csikorogta. Kidugta a pulóver ujján a kezét, fölhúzta a
nadrágját. - Tessék, máris föl vagyok öltözve. Most pedig húzz el a házamból!
Vito azonban keresztültuszkolta a nappalin.
- Ne veszekedj velem! - Lenyomta a kanapéra.
- Te pedig ne legyél seggfej! - vágott vissza Sophie. Összekucorodott, aztán átszakadt a
gát, csak úgy hulltak a könnyei. - Mi a fenét akartál tőlem
- Nyilvánvalóan nem azt, amit nyújtani tudsz. Egyelőre legalábbis.
Sophie dühösen törölgette az arcát.
- Nem sok férfival voltam eddig. Meglep
Vito még mindig állt, ökle ismét a csípőjén. Még mindig dühös volt, de most már a
haragja nem kifejezetten a lánynak szólt. Kurvára nagy dolog. Sophie haragja ellenben még
mindig neki szólt.
- Nem - mormogta. - Nem lep meg.
- De még egyetlen ügyfél sem elégedetlenkedett a szex miatt. Eddig.
Vito erre összerezzent.
- Sajnálom. Kívántalak, nekem is nagyon rég volt és... Sophie, hihetetlen volt, amit az
imént csináltunk. De... ez csak szex volt.
Sophie tüntetően fölsóhajtott.
- És te mire számítottál Holdfényre Muzsikára Hogy utána a karjaidban tartasz, s
olyan ígéreteket suttogsz a fülembe, amelyeket nem akarsz megtartani Kösz, nem.
A férfi szeme föllobbant.
- Nem ígérek semmit, amit nem akarok megtartani.
- Milyen lovagias tőled... - A kanapé támlájának döntötte a fejét, hirtelen olyan
kimerültnek érezte magát. - Azt mondtad, gyorsan akarod, úgyhogy gyors voltam. Sajnálom,
hogy csalódást okoztam.

Vito melléje telepedett, Sophie összerezzent, amikor a férfi ujjai megsimogatták az arcát.
- Azt mondtam, nem tudom lassan. - A lány tarkóján beletúrt a hajába, s maga felé
fordította az arcát. Olyan szelíden beszélt, hogy Sophie szíve újra hevesebben kezdett verni,
de még mindig nem volt hajlandó kinyitni a szemét. - És az más, mint csak úgy végigrohanni
az egészen, mert úgysincs benne több. - Megcsókolta Sophie szemhéját, majd szája mindkét
szegletét. - Annyi mindent szerettem volna tenni veled. Érted. - Édes ajka a lányéra tapadt.
Türelmesen. - Neked. - A lány megremegett, érezte a száján, hogy Vito mosolyog. - Nem is
érdekel, mi mindent terveztem - Ingerelte, csak úgy bizsergett minden idegszála.
- Talán igen - suttogta. Vito kuncogott, mélyen és melegen.
- Sophie, szexelni bárki tud. Kedvellek. Nagyon is. Többet szerettem volna.
A lány nagyot nyelt.
- Lehet, hogy én nem tudok többet nyújtani.
- Nem hiszem - suttogta Vito. - Sophie, nézz rám!
A lány erőt vett magán, fölnézett, tartott tőle, hogy mit fog látni. Ha szarkazmust és
megvetést, azt tudja kezelni. Ezt ismerte. A szánalmat már nehezebb lenne lenyelnie. De a
lélegzete is elakadt, mert a férfi szemében vágyat látott, telve gyöngédséggel és egy csöpp
öniróniával.
- Hadd tanítsam meg neked, mi a különbség az állat módjára való dugás és a
szerelmeskedés között.
Valahol mélyen Sophie is tudta, hogy több is van a dolog mögött, s hogy igazán soha
nem volt része abban, ami egy valódi kapcsolatban megszokott. Valahol mélyen mindig is
tudta, hogy csak... - Összerezzent. - Csak állat módjára dugott. Valahogy mindig
egyszerűbbnek tűnt ennyivel kiegyeznie. De mélyen legbelül mindig is szerette volna tudni,
mi a különbség.
Vito a lány alsó ajkát harapdálta.
- Gyerünk, Sophie, ez sokkal jobban fog tetszeni neked.
Sophie a lépcsőt méregette.
- Ennél is jobban
Vito elmosolyodott, érezte, hogy nyerésre áll.
- Garantálom. - Felállt, és kinyújtotta a kezét. Sophie csak nézte.
- És mi van, ha nem leszek teljesen megelégedve
- Nem ígérek olyasmit, amit nem akarok megtartani. - Felhúzta Sophie-t. - Ha nem leszel
megelégedve, azt hiszem, addig folytatom, míg meg nem leszel. - Kezébe fogta a lány állát,
ajka csak úgy izzott az övén. - Bújjunk ágyba, Sophie. Nagy utazás vár rád.
A lány remegve vett levegőt.
- Rendben.
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 5 ÓRA
Vito kikászálódott Sophie ágyából, a lány Összegömbölyödve szundított, akár egy kiscica.
Egy csodaszép, tanítható kiscica. Vito megropogtatta a vállait. Karmolós kiscica. A végén úgy
mélyesztette a hátába a karmait, amikor akkora gyönyört okozott neki... Az emlékbe
beleremegett. Semmit sem akar jobban, mint azokat az éles karmokat újra a hátán érezni. De
haza kell mennie, át kell Öltöznie és nekikezdeni a napnak.
Holttesteket azonosítani. Gyászoló családokat értesíteni. Megpróbálni megállítani a
gyilkost, mielőtt újabb holttestre és gyászoló családra kerülne a sor. Vito fölrángatta a ruháit,
majd forró csókot nyomott Sophie halántékára. Legalább egy ügyfele elégedett.
Körülnézett, hátha talál valamit, amire írhatna. Nem akart búcsú nélkül elmenni. Az volt
a benyomása, ilyesmiből Sophie-nak elég sok kijutott az évek során, olyan férfiaktól, akik
megszerezték, amit akartak, majd odébbálltak, s akik miatt a lány azt hitte, ennyi az egész.

Az éjjeliszekrényen nem talált lapot, csak cukorkapapírok árválkodtak ott, de azt
mégsem használhatja. Ám egy bekeretezett képen megakadt a szeme. Az ablakhoz vitte,
odatartotta az utcai lámpa fényébe. Az ötvenes évekből származó kép hosszú, sötét hajú,
hatalmas szemű, fiatal nőt ábrázolt. Oldalra fordulva ült, a szék háttámlája fölött nézett vissza,
előtte mintha egy öltözői tükör lenne. Vitónak eszébe jutott Sophie apja, a francia filmsztár,
akivel a lány csak a férfi élete vége felé töltött több időt. Azon töprengett, talán Sophie anyja
van a képen, de valahogy kételkedett benne, hogy ott tartaná az ágya mellett.
- A nagyi. - Vito hátrafordult, Sophie ott ült az ágyban felhúzott térdekkel.
- Ő is színésznő volt
- Olyasmi. - Egyik szemöldöke megemelkedett. - Dupla bónuszpont jár, ha tudod, ő
kicsoda.
- Az előző bónuszpont is tetszett. Adsz egy kis tippet
- Nem. De készítek neked reggelit. - Elmosolyodott. - Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit
megtehetek.
Vito visszamosolygott, aztán felkapott egy másik fényképet, és a fény felé fordította.
Ugyanaz a nő, egy férfival, akit azonban fölismert.
- A nagymamád ismerte Luis Albarossát
Sophie kidugta a fejét a melegítőfelső nyakán, arcán meglepettség ült.
- Veled meg mi van Ismered a francia színészeket, és az olasz tenorokat is
- A nagyapám nagy operarajongó hírében állt. - Habozott. - És magam is az vagyok.
Sophie épp lehajolt, hogy felhúzza a melegítőalsót, de most megmerevedett, haja
függönyként omlott az arcába. Egyik kezével félrehúzta, és kikukucskált.
- Mi a baj az operával
- Semmi. Csak hát egyesek nem tartják valami...
- Férfiasnak Ez egy nagy rakás macsó szarság, a patriarchális társadalmak velejárója. -
Felrángatta a nadrágot, haját hátradobta. - Opera vagy Guns N' Roses, egyiktől sem lesz
kevésbé férfias az ember. És ami azt illeti, én lennék az utolsó, akinek bizonygatnod kellene a
férfiasságodat.
- Próbáld ez a testvéreimnek és az apámnak megmagyarázni.
Sophie mulatott ezen.
- Mit, azt, hogy isteni veled a szex
Vito először meghökkent, majd elnevette magát.
- Nem. Azt, hogy az opera férfias.
- Óóó. Sosem árt, ha egyértelmű az ember. Szóval a nagypapád az operák szerelmese
volt
- Valahányszor társulat jött a városba, mindig vett jegyet, de rajtam kívül senki nem volt
hajlandó elmenni vele a koncertre. Albarossát a Don Giovanniban hallottuk, tízéves voltam
akkor. Felejthetetlen. - Hunyorogva nézett Sophie-ra. - Segíts! Mi volt a nagymamád
vezetékneve
- Johannsen - mondta somolyogva. - Lotte, Birgit! Ideje kimenni! - A kutyák csaholva
kocogtak elő az egyik hálószobából. Sophie elindult lefele a lépcsőn, Vito utána.
- Csak egy tippet kérek, Sophie.
A lány megint csak somolygott, kiment a hátsó ajtón a két nevetséges színű kutyával.
- Már így is túl sokat tudsz. A dupla bonuszért meg is kell ám dolgozni.
Vito kuncogva besétált a nappaliba, és ott is alaposan körbenézett. A dupla bónuszpont
nem lebecsülendő. És emellett, ismerte be magának, kíváncsi is. Sophie Johannsen már
önmagában is piszok érdekes nő de úgy tűnik, a családfának is nem egy különleges ága-boga
van.
Megtalálta, amit keresett, magával vitte a konyhába. Sophie már visszajött, lábasokat és
serpenyőket pakolt ki a szekrényből.

- Főzni is tudsz - kérdezte Vito meglepetten.
- Naná. Egy nő nem élhet csak szárított marhanyelven és csokis piskótán. Jó szakácsnő
vagyok. - Sophie a férfi kezében tartott bekeretezett operai szereposztásra pillantott, és
színpadiasan felsóhajtott. - Szóval ki ő
Vito a hűtőnek dőlt, önelégülten mosolygott, hogy íme, megnyerte a dupla bonuszt, és
egyben lenyűgözte, amire rájött.
- A nagymamád Anna Shubert. Szent isten, Sophie, a nagyapámmal hallottuk őt a
belvárosban az akadémián az Orfeuszt énekelni. Úgy énekelte a Che farót... - Elkomorodott,
eszébe jutottak a nagyapja szemében látott könnyek. És a saját könnyei. - Az egész operában
egy szem nem maradt szárazon az áriája után. Elképesztő volt.
Sophie szomorúan elmosolyodott.
- Igen. Elképesztő volt. Az Orfeusz volt az utolsó előadása, itt Phillyben. Elmesélem
neki, hogy ismered. Az egész napját be fogja aranyozni. - Félretolta az útból, hogy a hűtőből
kivegye a tojást és a tejszínt, amit aztán a konyhapultra tett. Válla lehanyatlott. - Olyan
szörnyű látni, hogy haldoklik, Vito.
- Sajnálom. Az én apámnak a szíve beteg. Minden napért hálát adunk, amíg velünk van.
- Akkor megérted. - Ajkát lebiggyesztette, s odébb fújta a homlokába hulló hajszálakat.
- Ha van kedved, találsz a nappaliban pár fényképalbumot. Ha szereted az operát, akkor
igazi csemege lesz a számodra.
Vito kíváncsian hozta ki és tette őket a konyhaasztalra.
- Vagyonokat érhetnek ezek az albumok.
- A nagyinak igen. És nekem is. - Egy csésze kávét helyezett Vito könyökéhez. - Ez a
párizsi operaház. Ez a férfi nagyi mellett Maurice. Ő adott információt a halott műgyűjtőről -
tette hozzá, mielőtt visszatért volna a tűzhelyhez.
Vito a homlokát ráncolta.
- Mintha azt mondtad volna, hogy Maurice apád barátja volt.
Sophie összerezzent.
- Alex barátja is volt. Egy kicsit bonyolult. Piszkos ügy, tényleg.
Apját a keresztnevén emlegette. Érdekes.
- Sophie, ne szórakozz velem!
A lány fölnevetett.
- Maurice és Alex ugyanarra az egyetemre jártak. Mindketten gazdag szépfiúk voltak.
Anna akkor a negyvenes éveiben járt, a karrierje csúcsán, Európában turnézott. Akkor már rég
özvegyen élt. Azt hiszem, magányos volt. Alex túl volt már pár kisebb filmszerepen. Maurice
a párizsi operaházban dolgozott, ott találkozott Annával. Az opera bankettet adott, Maurice
meghívta az apámat, bemutatta őket egymásnak, és... - megvonta a vállát - azt mondják,
azonnal egymásba habarodtak.
Vito grimaszt vágott.
- A nagyanyád és az apád Ez... húú.
Sophie felverte a tojást.
- Gyakorlatilag nem volt a nagyanyám, és Alex sem volt az apám. Legalábbis akkor még
nem. Még a képben sem voltam.
- De hát...
- Mondtam neked, hogy piszkos ügy. Nos, nagy szerelem volt az övék. - Morcosan nézte
a serpenyőt, ahogy beleöntötte a tojást. - Akkor Anna megtudta, hogy Alex nős. Azonnal
szakított vele.
Vito már kezdte látni az összefüggéseket.
- Értem.
Sophie Vitóra sandított.

- De Alex nem. Anna ugyan Hamburgban született, de Pittsburghben nőtt fel. Azt
mesélik, hogy Alex egészen összetört, amikor Anna otthagyta.
- Ki mesélte neked
- Maurice. Igazi pletykafészek. Ezért tudtam, hogy minden fontos információt
megtudhatok tőle Alberto Berrettiről.
- De te... hogyan kerültél a képbe
- Ó! Itt kezd még piszkosabb lenni. Annának két lánya van, Freya, a jó, és Léna.
- A rossz
Sophie megvonta a vállát.
- Elég, ha annyit mondok, hogy Léna és Anna nem jöttek ki egymással. Freya volt az
idősebb, már akkor Harry bácsi felesége. Léna tizenhét éves, makacs és lázadó. Saját énekes
karrierre vágyott. Egészen kikelt magából, amikor Anna nem akarta bevezetni a társaságba.
Nagyon összevesztek. Azután szakított Anna az apámmal.
A tojást két tányérra szedte, majd az asztalra helyezte őket.
- Ahogy mondtam, Alex egészen összetört, rengetegszer berúgott. Nem mentség, de...
Egyik este a bárban egy fiatal lány megkörnyékezte és elcsábította. Léna.
- Léna elcsábította csak azért, hogy bosszút álljon az anyján Hát tényleg ő volt a rossz.
- Lesz ez még rosszabb is. Léna és Anna összekaptak ezen. Léna megszökött, Anna
pedig hazatért Pittsburghbe, hogy a sebeit nyaldossa. Szerintem Anna tényleg szerette Alexet,
arra számított, hogy hozzámegy feleségül. - Az ételét babrálta. - Kilenc hónappal később Léna
hazatért egy pólyással. - Villájával kört írt a levegőbe. - Voilá. így kerültem bele én a képbe.
- Törvénytelen gyermek egy törvénytelen kapcsolat miatt - suttogta Vito. - És akkor
találkoztál Brewsterrel, és akaratod ellenére pontosan ugyanazt tetted, amit az anyád és Anna.
- Nem olyan nehéz kiismerni engem. De jól főzök. Kihűl a reggelid.
Megint visszazárta az ajtót a múltra, de minden egyes alkalommal egy kicsit tovább
hagyta nyitva. Vito még mindig nem tudta, mi történt Sophie anyjával, hogyan lett Katherine
„anyja helyett anyja", és mi volt a hullazsák jelentősége, ám Vito képes türelmesen várni. Az
üres tányért arrébb tolta.
- És mi lesz a bicajoddal
- Majd elvontattatom. Meg tudod adni az autószerelőd nevét
- Persze, de jelentened kellene a rendőrségen, és a döglött egeret is. Brewster felesége
nem úszhatja meg szárazon, hogy így zaklat téged.
Sophie enyhe gúnnyal kacagott fel.
- Fogadok a dupla bónuszodban, hogy föl is jelentem. Ez a nő már egyszer
megfenyegetett, de már túl vagyok rajta.
- Okos kislány. Hogy mész be ma dolgozni
- Használhatom a nagyi kocsiját, amíg meg nem javítják a mocimat. - Összeráncolta az
orrát. - Normális autó, csak éppen olyan szaga van, mint Lotténak és Birgitnek.
A nevük hallatán már loholt is be a két kutya, csak úgy riszálták szivárványszínekben
pompázó farukat, ahogy a maradékot koldulták. Vito csöndesen nevetgélt.
- Lotte Lehman és Birgit Nilsson. Operalegendák.
- A nagyi bálványai. Ennél nagyobb megtiszteltetést keresve sem találhatott volna, mint
hogy a két kislányt róluk nevezze el. Olyanok, mintha nagyi gyerekei lennének. Iszonyatosan
elkényezteti őket.
- És ő festette be őket
Sophie a mosogatóba tette a tányérokat.
- Nem, ez az én saram. Az agyvérzése után hazahoztam a nagyit a rehabilitációról...
mielőtt tüdőgyulladást kapott, és be kellett vonulnia a szeretetotthonba. Mindig ott ült az
ablaknál, a kint játszadozó kutyákat nézte, de már nem látott jól. Aztán leesett a hó, a kutyák

is fehérek voltak, és már egyáltalán nem tudta kivenni őket. - Hangja elhalkult. - Akkor jó
ötletnek tűnt. Csak ételszínezék volt. És már egész sokat kopott.
Vito fölnevetett.
- Sophie, te hihetetlen vagy. - A mosogatóhoz lépett, félrehúzta a lány haját, és
végigcsókolta a tarkóját. - Este találkozunk.
Sophie megborzongott.
- Ma este a nagyinál leszek. Freya ma bingózni megy.
- Akkor veled tartok. Ugyan hányszor találkozhatom egy élő legendával
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 6 ÓRA
Valami megváltozott. Valami nem stimmel. A földterület felé hajtott az autópályán,
Gregory Sanders műanyag zsákba csomagolt teste egy ponyvával letakarva a csomagtartóban.
Általában sosem szokott más autók mellett elhaladni ezen az úton. Most viszont már kettő is
elsuhant mellette. Ösztönösen hajtott el a bekötőút mellett, még csak le sem lassított, ám amit
elhaladóban látott, megállította benne az ütőt. Ahol a bekötőút és az autópálya találkozik, ott
szűz hónak kellene lennie, ehelyett egymást keresztező keréknyomokat látott, ami arra utalt,
hogy több jármű is járt arra, nem is egyszer.
A gyomorsav feljött a torkába, öklendezni kezdett. Megtalálták a temetőjét.
Valahogy valaki megtalálta a temetőjét. De hogyan És ki A rendőrség
Nagy nehezen mély lélegzetet vett. Valószínűleg a rendőrség.
Meg fognak találni. Elkapnak. Ismét mély levegőt vett. Nyugi. Ugyan hogy kaphatnának
el Kizárt dolog, hogy bármelyik holttestet azonosítsák.
És ha azonosítják is, kizárt dolog, hogy bármelyiket is vele hoznák összefüggésbe. Szíve
erősen vert, remegő kézzel törölte meg a száját. Ki kell jutnia innen. Ott van a
csomagtartójában egy műanyag zsákban Gregory Sanders hullája. Ha bármi okból
megállítanák... Egy holttestet még ő sem tudna kimagyarázni.
Csak lélegezz mélyeket! Lélegezz! Gondolkodj! Most okosnak kell lenned!
Eddig olyan óvatos volt. Kesztyűt viselt, mindent megtett annak érdekében, hogy a saját
teste még csak véletlenül se érjen az áldozataihoz. Még egy hajszál sem. Szóval még akkor is,
ha az összes rohadt áldozatot azonosítják, akkor sem tudnák vele kapcsolatba hozni őket. Ő
maga biztonságban van.
Mélyeket lélegzett. És gondolkodott. Az első lépése az lesz, hogy megszabadul Gregory
Sanderstől. Utána ki kell derítenie, hogy mit tudnak a zsaruk, és honnan. Ha közel járnak,
akkor lelép a színről. Tudta, hogyan lehet eltűnni. Már máskor is megtette. Öt mérföldet ment
még. Senki nem követte. Lehajtott az útról, el a fák mellett. És lélegzetét is visszatartva várt.
Egy rendőrautó sem jött arra. Semmilyen autó.
Kimászott a furgonból, most először hálásan üdvözölte a fagyos philadelphiai reggelt,
ahogy lehűtötte izzó bőrét. Az út végén kezdődő földterület erősen lejtett, és vízmosásban
végződött. Itt is hagyhatja Sanderst.
Gyorsan leeresztette a rámpát, lerántotta a ponyvát, és kesztyűs kezével megragadta a
műanyag zsákot. Lehúzta a zsákot a hóba, addig rugdalta a lábával, míg az el nem kezdett
csúszni lefelé. A zsák egy fának ütközött, innentől pedig csak gurult lefelé. De a hóban jól
látható mélyedés jelezte az útját, viszont ha szerencséje van, ma este megint havazni fog, és a
zsaruk egészen a tavaszi olvadásig nem találják meg Gregory Sanderst.
Ő pedig addigra már messze jár. Visszamászott a kormány mögé, visszafordult, és azon
töprengett, vajon helyesen cselekedett-e.
Hamarosan már tudta is, hogy igen. Két járőrautó parkolt a bekötőúton, holott amikor
jött, nem volt ott senki. Az egyik jármű orra befelé, a másiké kifelé nézett. Műszakváltás,
gondolta. Épphogy megúszta a műszakváltást. Az egyik járőrautóból egy tiszt szállt ki,

amikor meglátta közeledni. Az első impulzusa az volt, hogy gázt ad, és keresztülhajt a zsarun,
de ez ostobaság lett volna. Jólesett volna, de végső soron ostobaság. Lelassított és megállt.
Igyekezett udvariasan és zavartan ráncolni a homlokát, ahogy letekerte az ablakot.
- Merre tart, uram - kérdezte a tiszt minden mosoly nélkül.
- Munkába. Az út végén lakom. - Oldalra sandított, mintha túl akarna nézni a járőrautón.
- Mi történik itt Egy csomó kocsit láttam föl-le furikázni.
- Ez lezárt terület, uram. Ha más úton is mehet, akkor kérem, tegye meg.
- Nincs más út - válaszolta. - De ígérem, körbe se nézek.
A tiszt elővett a zsebéből egy jegyzettömböt.
- Elkérhetném a nevét, uram
Ilyenkor kifizetődő a hosszú távú tervezés, most már magabiztosan dőlt hátra az ülésben.
- Jason Kinney. - Ez a név van a rendszámhoz bejegyezve, mert egy évvel korábban
maga változtatta meg a gépjármű-nyilvántartó adatlapját. Jason Kinney jogosítványa mellett
volt még több is a tárcájában. Mindig kifizetődő alaposnak lenni.
A tiszt látványosan hátrasétált a furgon végébe, és fölírta a rendszámot. Mielőtt előrejött
volna, benézett a ponyva alá, és megbökte a sapkáját.
- Most, hogy tudjuk, a környéken lakik, nem kell újra megállítanunk.
Biccentett. Mintha bármikor is újra erre járna. Hát nem fog.
- Hálás köszönetem, uram. További szép napot.
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 8.05
Jen McFain a szemöldökét ráncolta.
- Van egy kis problémánk, Vito...
Vito lehuppant a székére az asztalfőn, a reggeli őrült rohanástól még mindig ki volt
fulladva kissé. Miután eljött Sophie-tól, hazaszaladt, lezuhanyozott, bocsánatot kért Tesstől.
hogy anélkül maradt ki éjszakára, hogy hazatelefonált volna. Utána elindult a munkahelyére,
az őrs kapujában azonban egy vakukat villogtató újságíróhorda állta útját.
- Ma reggel nekem is elég sokféle problémám volt, Jen. A tietek mi lenne
- Nincs teasütemény. Egyáltalán milyen megbeszélést akarsz így
- Hát ez az, Vito - tódította Liz. - Ugyan milyen megbeszélés az, amelyet süti nélkül
kezdenek
- Te sosem hoztál kaját - fordult Vito Liz felé, aki elvigyorodott.
- Na igen, te viszont hoztál, még az első napon. A csapatépítés első szabálya: sose
teremts hagyományt, ha nem akarod folytatni.
Vito végignézett az asztal körül ülőkön.
- Még valakinek valami piti kérése
Liz mulatott, Katherine türelmetlen volt. Ben és Tim fáradtnak látszott. Jen csak
szemöldökét ráncolva nézett rá.
- Sóher - mormogta, mire Vito a szemét forgatta.
- Újabb áldozat személyazonosságát sikerült megerősíteni. Bili Melville a három per
egyes. Föl is írtam a táblázatra. És megvan a név is. E. Munch. Az éjjel Nick visszajött
Melville lakásáról, lefuttatta a nevet a rendszeren, de semmit sem talált.
- Nem mintha az igazi nevét használná - jegyezte meg Jen. - De fogadni mernék egy adag
fánkban a fizetésem ellen - itt jelentőségteljesen Vitóra pillantott -, hogy a név jelent valamit.
- Még igazad is lehet. Bármi ötlet, ki lehet „e mancs" - karmolt idézőjelet a levegőbe.
Jen elhúzta a száját.
- Nagyon vicces, Chick. Én azért komolyan átgondolnám.
- Köszönöm. - Vito Katherine-hez fordult. - Neked van valami híred

- Még az éjjel elvégeztük a második sorban talált idős pár boncolását. Semmi újat nem
találtunk, ami segítene azonosítani őket. De Tinó készített pár rajzot. Az asszisztensem szerint
csak éjfél után ment haza a halottasházból.
Vito mély hálát érzett az öccse iránt, aki szó nélkül ugrott, hogy segítsen. Amikor ennek
az egésznek vége, megtalálja a módját, hogy megköszönje a szívességét.
- Igen, össze fogjuk hasonlítani a rajzait a bejelentett eltűnt személyek fényképeivel.
A dossziéjából Vito elővette a reggel az asztalán talált rajzok fénymásolatát. Átnyújtotta
Liznek.
- Ezt hozta össze Tinó. A nőről különböző hajviseletekkel is készített rajzokat. Elég
nehéz haj nélkül elképzelni, hogy milyen lehetett.
- Én következem - szólt Jen. - Este két új hírrel lettünk gazdagabbak. Először is
azonosítottuk az első nap a helyszínen talált keréknyomokat. A mi emberünk egy Ford F150-
eset vezet, akárcsak te, Vito.
- Csodás - morogta Vito. - Milyen jó érzés, hogy van valami közös bennem és egy
pszichopata gyilkosban. Akkor adjuk ki a körözést. Elég kicsi az esély, de a szemünket azért
nyitva tarthatjuk. Lábnyomot is találtatok a keréknyomok mellett
- Semmi használhatót. Sajnálom. A másik pedig, hogy az első sor utolsó áldozatának
hasüregéből eltávolítottuk a gránát maradványait. Eredeti MK2-es kézigránát, még valamikor
1945 előtt készült. Szinte lehetetlen lenne lenyomozni, viszont egy darabbal több a kirakósban.
Ez az ürge az eredetire bukik.
- Ha már az eredetinél tartunk... - Vito elmesélte, előző nap Sophie minek járt utána. -
Úgyhogy van egy lehetséges forrásunk, ahonnan a középkori fegyverek származhattak. Föl
akarom hívni az Interpolt, még mielőtt beszélek Claire Reynolds orvosával és a könyvtárral,
ahol dolgozott. És még meg kell találnunk Bili Melville szüleit is. Nem is tudják, hogy a fiuk
meghalt.
- Az Interpolt hagyd csak rám - mondta Liz. - Tied az orvos és a szülők.
- Köszi. - Vito Bevre és Timre pillantott. - Ti ketten olyan csöndben vagytok.
- Fáradtak vagyunk - válaszolt Tini. - Majdnem egész éjjel fent voltunk, a UCanModel
tulajdonosaival átnéztük a nyilvántartást. Aztán az ügyvédek is belekerültek a képbe.
- A francba! - morogta Vito.
- Hát igen. - Tim végigsimított borostás állán. - A tulajdonosok szívesen
együttműködnek velünk, de az ügyvédeik csak azt hajtogatják, hogy tiszteletben kell tartaniuk
az előfizetők személyiségi jogait. Úgyhogy lassan haladunk. Hajnali háromra kikészültünk, és
hazamentünk aludni.
- A tulajdonosoknak kapcsolatba kell lépniük az összes modellel, akik kaptak e-mailt, s
csak utána beszélhetünk velük - sóhajtott Bev. - Elvileg egy óra múlva visszahívnak minket.
Vito maga sem aludt el egészen hajnali háromig, de teljesen más okból, és majdnem
biztos volt benne, hogy senki nem érezne vele együtt.
- Katherine, mi a következő lépés
- Az utolsó négy boncolása. Kivel szeretnéd, ha kezdenénk Fiatallal, öreggel Golyó
vagy gránát
- Kezdjetek Claire Reynoldsszal. Azonnal megkereslek, mihelyst beszéltem az orvosával.
Utána az idős hölggyel folytassátok. Ő az, aki sehogy sem illik bele a képbe. - Vito felállt. -
Ma reggelre végeztünk is. Délután ötkor találkozunk. Vigyázzatok magatokra!
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 9.05
Meghalt. Az Öreg Winchesterné meghalt. Hátradőlt, mogorván bámulta a képernyőt.
Meghalt, és a vagyonát az unokaöccsére hagyta, aki majdnem ugyanannyi idős volt, mint ő.
Ki tudja, ki találta meg a holttesteket De most, hogy látja, a nő halott, mindennek sokkal

több értelme volt. Ha az unokaöccse el akarta adni a telket, akkor valaki megvizsgáltathatta,
az is lehet, hogy már el is adták, és valaki építkezni kezdett rajta.
Valószínűleg így kerülhettek elő a holttestek. Feltételezte, hogy a zsaruk mind
megtalálták. Csak egyetlen személyt lehetne beazonosítani az ujjlenyomata alapján, de azokat
az ujjakat eltüntette. A többiek viszont... még az is hetekbe telne a zsaruknak, hogy a saját
seggüket zseblámpával megtalálják. Az pedig, hogy ennél hamarabb azonosítsák a többi
hullát, szinte teljességgel ki van zárva.
Máris jobban érzi magát. De még mindig vannak elvarratlan szálak. Az egyik hulla az a
Webber gyerek, és Derek valahonnan megszerezte a kölyök fényképét. Ma tehát elintézi
Dereket. Szüksége lesz...
Megcsörrent a mobilja, Ösztönösen a kijelzőre pillantott, hogy ki keresi. Nem más... mint
a régiségkereskedője, jobb kifejezés híján.
- Igen - szólt bele a telefonba. - Mit ajánlanál
- Mi a kibaszott francot csináltál - jött a dühös válasz.
Érezte, hogy erre felforr az agyvize.
- Miről beszélsz
- Az inkvizíciós székről. És a kibaszott zsarukról... Eltátotta a száját, egy pillanatig egy
szót sem tudott kinyögni. Gyorsan összeszedte magát.
- Tényleg fogalmam sincs, miről beszélsz.
- A zsaruknál van egy szék. - Minden egyes szót külön megnyomott. - Úgy értem, a
kezük között.
- Az nem az enyém. Az enyém itt van a gyűjteményemben. Épp ma reggel néztem meg.
A másik oldalon hosszú szünet következett.
- Biztos vagy benne
- Persze hogy biztos. De miről beszélsz
- Tegnap egy zsaru kérdezősködött nálam. Lopott műkincsek és a feketepiac után
érdeklődött. Azt mondta, egy szögekkel kivert szék van náluk. Csupa szög... A
gyilkosságiaktól jött.
Ma már másodszor kezdett el hevesen verni a szíve, de megőrizte a nyugalmát. Tudta,
hogy a sírokat megtalálták. Az, hogy a rendőrség Brittany holttestét összekapcsolja az
inkvizíciós székkel, akkora ugrás volt, amit fel sem tételezett volna róluk. Sikerült eléggé
hihetően Összezavarodott hangon folytatnia.
- Mondom, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Akkor arról a kiterjedt sírterületről sem tudsz semmit, amelyet a város északi határában
találtak Mert ugyanaz a zsaru, aki kérdezősködött, vezeti ebben az ügyben a nyomozást.
A francba. Hitetlenkedve fölnevetett.
- A sírterületről sem tudok. Csak annyit, hogy az összes műtárgyam itt van nálam. Ha a
zsaruknál ott van egy szék, akkor azt valószínűleg valamelyik idióta hagyományőrző
készítette saját kezűleg. De bevallom, felcsigáztad a kíváncsiságomat. Honnan tudta a
rendőrség, hova kell menni kérdezősködni
- Van egy információs forrásuk. Egy archeológus.
Így már van értelme. Az elején ő is éppen így talált rá a kereskedőjére.
- És mi a férfi neve, mármint az archeológusé
- Nő, Sophie Johannsen.
Szíve kihagyott egy ütemet, aztán elöntötte a düh, majd szétrobbant.
- Értem,
- Itt Phillyben, a Whitman Főiskolán tanít kedd esténként. Napközben pedig az
Albrightban dolgozik. Otthon megvan a címe is.
Neki is. Tudta, hogy két teljességgel ártalmatlan, színesre festett pudlival él, méghozzá
egyedül. Ennek ellenére gúnyosan szólt vissza, mintha megbántották volna.

- Az isten szerelmére, nem akarom megkeresni. Csak érdekelt.
Csönd következett, amikor a férfi újra megszólalt. Halkan beszélt, szavai mégis
egyértelműen fenyegetőek voltak.
- Én a helyedben nagyon óvatos lennék. Ami minket illet, nem szeretnénk belekeveredni,
bármit tettél is, és ha arra kerül a sor, akkor a saját érdekeinket fogjuk nézni. Többet ne keress
minket! Többé nem tartunk igényt a rendeléseidre.
Kattanás, majd csönd. A másik csak úgy letette. Idegesen az asztalra dobta a telefonját.
Az információszivárgásnak véget kell vetni. Azonnal. A francba! A nőt meg akarta tartani a
kutatása számára, amíg be nem fejezte a játékot.
Muszáj lesz új forrás után néznie.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLELŐTT 9.30
- Dr. Pfeiffer épp egy beteget vizsgál, nyomozó úr. - A recepciós, Stacy Savard a várót a
rendelőtől elválasztó üveg mögül nézte Vitót összevont szemöldökkel. - Várnia kell, vagy
jöjjön vissza később.
- Asszonyom, a gyilkosságiaktól jöttem. Csak akkor jelenek meg, ha valaki idő előtt
meghal. Lenne olyan szíves, amilyen hamar csak lehet, elintézni, hogy a doktor úrral
beszélhessek
A nő szeme elkerekedett.
- A... a gyilkosságiaktól Ki halt meg - hajolt előre. - Nekem elárulhatja, nyomozó úr. A
doktor úr úgyis elmond nekem mindent.
Vito igyekezett türelmesen mosolyogni.
- Akkor itt megvárom.
Pár perc múlva egy idősebb férfi jelent meg az ajtóban.
- Ciccotelli nyomozó Savard kisasszony szólt, hogy látni kíván.
- Így van. Beszélhetnénk négyszemközt - Majd követte az orvost a rendelőbe.
Pfeiffer becsukta az ajtót.
- Nagyon lesújtott a hír. - Leült az asztala mögé. - És melyik betegem után nyomoz
- Claire Reynolds után.
Pfeiffer hátrahőkölt.
- Ez rettenetes. Reynolds kisasszony csodálatos, fiatal hölgy volt.
- Ezek szerint régóta ismerte
- Ó, igen. Már legalább... öt éve ismerem Claire-t.
- Elmondaná, milyen személyiség volt Közvetlen Szégyenlős
- Nagyon közvetlen. Claire paralimpikon volt, aktív tagja a közösségnek.
- Milyen művégtagot használt Claire, dr. Pfeiffer
- Így hirtelen nem tudnám megmondani. Egy perc türelmet kérek. - A
kartotékszekrényből kihúzott egy dossziét, majd átlapozta.
- Jó vastag dosszié... - jegyezte meg Vito.
- Claire részt vett egy kísérleti kutatásban, amelyet jómagam vezetek. A mesterséges
térdben használt mikroprocesszor továbbfejlesztett változatán dolgozunk.
- Mikroprocesszor Mint valami számítógépes csíp
- Igen. A régebbi protézisek nem olyan stabilak, amikor a beteg lépcsőn jár föl-le, vagy
siet. A mikroprocesszor folyamatosan ellenőrzi a stabilitást, és igazodik a terheléshez. - Fejét
félrefordította. - Mint a lopásgátló a kocsiban.
- Így már értem. És mi biztosítja az áramellátást
- Akkumulátor. A betegek éjjel töltik fel. A legtöbb akár harminc órát is kibír egy
feltöltéssel.
- Ezek szerint Claire-nek egy továbbfejlesztett mikroprocesszor volt a térdében

- Igen. Elvileg rendszeresen vissza kellett volna jönnie kontrollra. - Zavartan lehajtotta a
fejét. - Föl sem tűnt, hogy milyen régóta nem járt itt.
- Utoljára mikor jött ellenőrzésre
- Október 12-én, egy éve. - A szemöldökét ráncolta. - Már előbb fel kellett volna tűnnie,
hogy nem jön. De miért nem tűnt fel - Gyorsan átlapozta az iratokat, majd megkönnyebbülve
dőlt hátra. - Ó, megvan. Texasba költözött. Az új orvosa, dr. Joseph Gaspar, küldött is nekem
egy levelet San Antonióból. A kartonján az áll, hogy a következő héten az összes leletéről
küldtünk is másolatot.
Ez már a második levél, amelyet valaki Claire Reynolds eltűnésével kapcsolatban kapott.
Először a könyvtár felmondólevele, most pedig ez.
- Elkérhetem a levelet
- Természetesen.
- Doktor úr, mondana pár szót a szilikonos síkosítókról
- Pontosan mire kíváncsi
- Hogyan használják Honnan szerzik be Milyen típusok léteznek
Pfeiffer egy samponostubus méretű flakont vett elő, és átnyújtotta Vitónak.
- Ez a szilikonos síkosító. Tessék, próbálja csak ki.
Vito pár cseppet kinyomott a hüvelykujjára. Szagtalan, színtelen anyag volt, a bőre
egészen csúszós lett tőle. A minta, amelyet Katherine vett le Warren és Brittany testéről, azért
volt fehér, mert gipsszel keveredett.
- Mire használják
- Azok, akiket térd fölött amputáltak, mint Reynolds kisasszonyt, általában kétféle
módon idézik elő a felfüggesztést... vagyis rögzíthetik a művégtagot. Az első a gumisapka,
így néz ki. - Pfeiffer benyúlt a fiókba, elővett egy hatalmas óvszerhez hasonló, a végén fémtüskével
ellátott tárgyat. - Ezt a gumisapkát húzzák fel a lábcsonkra... nagyon szoros. A
fémtüske azután belekap a protézisbe. Egyes betegek szilikonos síkosítót használnak a
gumisapka alá, főleg ha érzékeny vagy kisebesedett a bőrük.
- Claire Reynolds is ezt a módszert használta
- Néha, de általában az olyan fiatalabb páciensek, mint Claire, a szívóhatást használják
ki. Pontosan az, aminek hangzik... a művégtagot vákuum tartja fent, amit légszeleppel
szüntetnek meg. Ezáltal azonban a műanyag protézis közvetlenül érintkezik a bőrfelülettel.
Szinte mindenki, aki ezt a módszert alkalmazza, síkosítót használ.
- És a betegei honnan szerzik be - kérdezte Vito, és visszaadta a flakont.
- Tőlem vagy közvetlenül a forgalmazótól. A legtöbb forgalmazónak internetes boltja is
van.
- És mennyi változat van belőle Sokféle
- Egy-két főbb változat létezik. De számos magángyártó speciális keverékeket is ajánl,
gyógynövényekkel, ilyesmivel. - Az asztalról fölvett egy magazint, és a végére lapozott. -
Mint ezek. Vito elvette a magazint, és átfutotta a hirdetést.
- Megtarthatom
- Természetesen. Megkérhetem Savard kisasszonyt, hogy adjon magának síkosítómintát
is.
- Köszönöm, doktor úr, tudom, hogy több mint egy éve látta utoljára Reynolds
kisasszonyt, de azon gondolkodtam, vajon emlékszik-e arra, milyen kedélyű ember volt.
Vidám vagy szomorú Haragos vagy aggodalmaskodó esetleg Volt-e barátja
Pfeiffer zavarba jött.
- Nem, barátja nem volt.
- Ó, értem. Akkor barátnője
Pfeiffer zavara csak fokozódott.

- Ennyire nem ismertem, nyomozó. Azt viszont történetesen tudom, hogy gyakran vett
részt aktivista felvonulásokon. Elég sokszor megemlítette, amikor bejött, hogy ellenőrizzük a
lábát. Őszintén azt hiszem, csak valami reakciót akart kicsalni belőlem.
- Nos, akkor milyen volt a hangulata
Pfeiffer ujjaival megtámasztotta az állát.
- Azt tudom, hogy az anyagiak miatt aggódott. Ideges volt, hogy nem lesz elég pénze,
hogy a továbbfejlesztett mikroprocesszort megfizesse.
- Ezt most nem értem. Úgy vettem ki, hogy egy kísérletben vett részt, és már az új
processzort használta.
- Ez így igaz, de amint vége a kísérletnek, meg kellett volna vennie. A gyártó a
mikroprocesszort önköltségi áron adja, de még így is sokkal drágább, mint amit Claire meg
tudott volna fizetni. Ez nagyon felkavarta... - Az orvos tekintete elkomorult. - Arra gondolt,
hogy a továbbfejlesztett művégtaggal sikerrel szerepelhetne a paralimpiai játékokon.
Vito felállt.
- Köszönöm szépen, doktor úr. Nagyon sokat segített.
- Ha megtalálják a tettest, ugye értesít
- Igen, természetesen.
- Akkor jó. - Az orvos is fölemelkedett, majd kitárta a rendelő ajtaját. - Stacy! - A
recepciós azonnal odasietett. - Stacy, a nyomozó úr Claire Reynolds miatt jött.
Stacy szeme elkerekedett, amikor a nevet összekapcsolta az emlékeivel.
- Claire miatt De... - Az ajtónak dőlt, válla leereszkedett. -Ó, ne...
- Jól ismerte Reynolds kisasszonyt
- Annyira jól nem. - Döbbenten és felháborodva nézett fel Vitóra. - Mindig
elbeszélgettem vele, amikor bejött kontrollra. Gratuláltam neki, amikor megnyert egy
versenyt, meg ilyesmi. Mindig jókedvű volt. - Stacy szeme megtelt könnyel. - Claire olyan
kedves lány volt. Ugyan ki bánthatta
- Mi is ezt szeretnénk kideríteni. Doktor úr! - Vito a férfi kezében levő dossziéra
pillantott.
Az orvos megrázta magát.
- Ó, igen. Stacy, kérlek, készíts egy másolatot Ciccotelli nyomozónak arról a levélről,
amelyet dr. Gaspar küldött nekünk Texasból.
- Ami azt illeti, az eredetire lenne szükségünk.
Pfeiffer csak pislogott.
- Természetesen. Nem gondolkodtam. Stacy, akkor magunknak készíts egy másolatot, és
segíts a nyomozó úrnak, ha bármi egyébre lenne szüksége.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLELŐTT 11.10
- Vi-szont-lá-tás-ra! - integettek a másodikosok, ahogy terelték őket az ajtó felé.
- Csodálatos volt. - A gyerekek tanára csak úgy ragyogott, ahogy Sophie-ra és Harmadik
Tedre nézett. - Általában a kicsik nyűgösek lesznek, és unatkozni kezdenek a múzeumokban,
de maga olyan érdekessé tette számukra ezt az egészet... a jelmezről, a szerepjátékról és a
csatabárdról nem is beszélve! És a haja! Olyan, mintha igazi lenne!
Sophie megigazította a vállán a csatabárdot, amelyet még a vikinges tárlatvezetés
legelején bőszen lengetett. A gyerekek szeme majd kiugrott meglepetésükben.
- Mert igazi is - mosolygott vissza. - A többi viszont móka. Azért vagyunk, hogy a
történelmet élettel töltsük meg.

- Nos, az biztos, hogy a többi tanárnak is elmesélem.
- Mi pedig hálásak vagyunk a támogatásért - jegyezte meg Sophie kedvesen.
Ted tekintete óvatos volt.
- Látnia kellene, milyen Jeanne d'Arcnak. Szerintem még ennél is jobb.
- Csak le akar kenyerezni, mert a páncél nagyon nehéz. Kérem, jöjjenek el újra.
- Nagyon kedves voltál hozzájuk - mondta Ted, amikor a tanár elment. - Mi a baj
Sophie csak pislogott.
- Azt hiszem, már ideje volt. Tegnap újjászülettem, Ted. Nagyon is jó, amit te csinálsz.
Én pedig nem voltam túl kedves veled.
Ted meglepetten, felvont szemöldökkel nézett rá.
- Azt hittem, ez is a szerep része - jegyezte meg szárazon. - Csak nem arra célzol, hogy
komolyan ketté akartál hasítani azzal a csatabárddal
Sophie szája felkunkorodott.
- Néha csakugyan megfordul a fejemben. - Elkomorult. - Sajnálom, Ted.
- Örültünk, hogy hozzánk jöttél dolgozni, Sophie – folytatta Ted szintén komolyan. -
Nagyon nagy becsben tartod a nagyapám munkásságát. Tudom, hogy nem hiszed el, de én is.
- De igen, Ted, nagyon is elhiszem. Ez is az újjászületésem része volt.
Ted kinézett az ablakon, ahol épp az utolsó gyerek szállt fel a sárga iskolabuszra.
- Nem is tudtam, hogy beszélsz norvégul. Ez nem volt az önéletrajzodban.
Úgy tűnik, ennél többet nem is hajlandó mondani az egészről. Csak folytatják, és kész.
- Nem is beszélek. De ami azt illeti, ők sem. - Kuncogott. - Csak a norvég
káromkodásokat ismerem, mert a nagyitól azt hallottam. Azt hiszem, összesen ennyit szedett
össze a nagyapámtól.
Ted szeme elkerekedett.
- Norvég káromkodásokat mondtál gyerekeknek
- Szent isten, dehogyis! - Egészen megsértődött a feltételezés miatt. - Tudok egy kicsit
dánul és hollandul. A többi pedig sima svéd konyhanyelv volt. - Elmosolyodott. - Bork-borkbork.
Ted egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és meghatottnak.
- Még a végén színészt faragunk belőled, Sophie Johannsen. - Elsétált. - Ne feledd,
délben Szent Johanna vagy.
- A páncél akkor is nehéz! - kiáltott utána Sophie, de sokkal kisebb hévvel, mint azelőtt.
Elindult a mosdó felé, hogy leszedje arcáról a sminket, mielőtt tele lenne tőle
csalánkiütésekkel. Nem szeretné, ha ma este Vitónak úgy kellene viszontlátnia.
Megborzongott, pedig a nehéz jelmeztől csorgott a hátán a veríték. Vito bizony betartotta
a szavát az éjjel, nem is egyszer. Tényleg nagy különbség van az állat módjára való dugás és a
szerelmeskedés között. El tudta képzelni, hogy még ennél is jobb, ha valóban szerelmes is
lenne. Azon gondolkozott, hogy megkérdezi Harry bácsit, el is nevette magát, ahogy maga elé
képzelte az öreg arcán a megbotránkozást.
- Elnézést, kisasszony!
Sophie még mindig mosolyogva lépett az idős ember mellé, aki botjára támaszkodva
tanulmányozta az előtérbe kiakasztott, Első Tedről készült fényképeket.
- Igen, uram
- Volt szerencsém a tárlatvezetésből egy pár mondatot elcsípnem. Egészen lenyűgözött.
Magán-tárlatvezetést is vállal
Valami zavarta a férfi tekintetében. Vén kecske, föl akar csípni. Szeme Összeszűkült,
keze még szorosabban markolta a csatabárdot.
- Mennyire magán
A férfi először zavartan nézett rá, majd felháborodva.

- Ó, istenem! Nem, nem, nem. Az öregek otthonában lakom, ahol a szórakozási
lehetőségek elég siralmasak, így hát magamra vállaltam a művelődésszervező szerepét. Azt
szeretném megtudni, vajon bejelentkezhetünk-e egy külön tárlatvezetésre.
Sophie zavart megkönnyebbüléssel nevetett föl.
- Természetesen, örömmel veszem. Tudom, az én nagymamám is mennyire unja, hogy
egész álló nap nincs mivel foglalkozzon.
- A nagymamáját is szívesen látjuk magunk között.
Sophie mosolya elhalványult.
- Köszönöm, de nem lehetséges. Nincs elég jól egy múzeumlátogatáshoz. A recepciós
pultnál ülő lánynál egyeztethet időpontot.
A férfi összevonta a szemöldökét.
- A fekete ruhás lánynál Elég vadnak látszik.
- Patty Annek szerdánként gót napja van. Wednesday Addams tiszteletére. Ettől
eltekintve nagyon kedves. Szívesen keres magának egy megfelelő időpontot. Ha most
megbocsát, le kell mosnom a sminket az arcomról, különben egészen kivirágzik a bőröm.
Figyelte, ahogy távolodik, a szeme csak úgy itta a nő könnyed lépteinek minden
mozzanatát. Már hónapok óta ismeri, de a mai napig igazán sosem látta. Még csak nem is
sejtette, milyen delejes egész megjelenése, egészen addig, amíg meg nem látta így - a
száznyolcvan magas, a feje fölött kétkezes csatabárddal hadonászó szőkeséget, akinek zöld
szeme úgy villogott, akár egy mitikus valkűré. Több mint egy órán át tartotta bűvkörében a
gyerekeket és tanáraikat egyaránt.
És engem is. Elfelejteni a weboldal modelljeit! Megtalálta a királynéját. Van Zandt
magánkívül lesz. És dr. Sophie Johannsen többé nem lesz elvarratlan szál. Igazán jó érzés,
hogy két legyet üthet egy csapásra.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLELŐTT 11.30
Barbara Mulrine, könyvtáros és Claire hajdani főnöke, egy borítékot csúsztatott át az
asztalon.
- Ez az eredeti felmondólevél, amelyet Claire Reynoldstól kaptunk.
Marcy Wiggs bólintott. Nagyjából Claire-rel lehetett egyidős, szemmel láthatóan
rosszabbul viselte Claire halálának hírét, mint az ötvenes, karót nyelt főnökasszony.
- A központtól kellett kikérnünk, minthogy Claire már egy éve nincs bent a
rendszerünkben. - Marcy ajka remegett. - Az a szegény, édes lány. Még harminc sem volt.
Szeme sarkából Vito látta, hogy Barbara a szemét forgatja, azonnal érdekelni kezdte az
idősebb nő véleménye. Kinyitotta a borítékot, és belenézett. A levelet közönséges papírra
nyomtatták, azt gyanította, túl sok hasznos ujjlenyomatot nem találnak rajta, de azért
megkérdezte:
- Tudna listát adni azokról, akiknek a kezén átment ez a levél
- Megpróbálhatom... - válaszolt Barbara, Marcy pedig fölsóhajtott.
- Mindannyiunkat nagyon megrázták a történtek. Hiszen gyanakodhattunk is volna annak
idején, telefonálhattunk volna, de...
Vito eltette a borítékot a dossziéjába.
- De
- De semmi - vágott közbe Barbara. - Nem kellett volna semmi miatt gyanakodni, Marcy.
És Claire nem volt édes lány. Csak azért mondod, mert meghalt. - Bosszankodva pillantott
Vitóra. - Az emberek mindig a valóságnál kedvesebbnek festik le azt, aki meghalt, főleg, ha
gyilkosság áldozata lett. És ha meggyilkolták, ráadásul még fogyatékkal élő is... nos, ezzel az
erővel lehetne hívni akár magát a pápát is, hogy avassa szentté.
Marcy ajka elkeskenyedett, de egy szót sem szólt. Vito csak nézett egyik nőről a másikra.

- Ezek szerint Claire nem volt kedves
Marcy sértődött oldalpillantást vetett felé, Barbara pedig mérgesen fujt egyet.
- Nem, nem igazán. Amikor megkaptuk a felmondólevelét, még bulit is csaptunk.
- Barbara! - sziszegte Marcy.
- De ha ez az igazság! Úgyis körbekérdez, és bárki megerősítheti. - Barbara ismét Vitóra
nézett. - A bulizok és a nem bulizok is.
- De mitől nem volt kedves
- Csak a hozzáállása miatt - válaszolt Barbara fáradtan. - Mindannyian szerettük volna
megkedvelni, de tapintatlan és durva volt. Már több mint húsz éve dolgozom itt. Mindenféle
rendű és rangú alkalmazottal volt már dolgom. Claire nem azért volt undok, mert amputálták
a lábát. Azért volt undok, mert szeretett az lenni.
- Esetleg drogozott vagy ivott
Barbara rémülten pillantott fel.
- Ilyesmiről nem tudok. Claire számára a teste volt a temploma. Inkább felsőbbrendűnek
érezte magát. Későn jött, korán távozott. A munkáját mindig elvégezte, de csak annyit és azt,
amire megkértem, egy mozdulattal sem többet. Számára ez csak egy munka volt.
- Írt - jegyezte meg Marcy. - A regényén dolgozott.
- Állandóan azon a laptopon dolgozott - helyeselt Barbara. - Egy paralimpikonról szólt a
regény, félig-meddig önéletrajzi ihletésű, gondolom.
Marcy fölsóhajtott.
- Leszámítva azt, hogy a főhős kedves volt. Barbarának igaza van, nyomozó. Claire nem
volt olyan kedves. Talán csak szerettem volna, ha az.
Vito a szemöldökét ráncolta.
- Azt mondja, volt egy laptopja
A két nő egymásra nézett.
- Igen - válaszolt Barbara. - Szép, új.
Marcy az ajkába harapott.
- Úgy egy hónappal azelőtt kapta... hogy meghalt.
- A szülei nem találtak laptopot - jegyezte meg Vito.
- Azt mondják, nem volt neki.
Barbara erre elfintorodott.
- Claire ugyancsak sok mindent nem árult el a szüleinek, Ciccotelli nyomozó.
- Például - kérdezte Vito, de úgy érezte, tudja a választ.
Marcy megint összeszorította a száját.
- Nos, mi nem ítélkeztünk, de...
- Claire leszbikus volt - vágott közbe Barbara tárgyilagosan.
- A szülei nem nézték volna jó szemmel
Barbara a fejét rázta.
- Nem. Nagyon konzervatívak.
- Értem. Nos, beszélt élettársról vagy barátnőről
- Nem, de készült egy fénykép - válaszolt Barbara.
- Az újságban jelent meg. Az egyik melegfelvonuláson készült... Claire éppen egy másik
nővel csókolódzott. Claire nagyon felhúzta magát. Attól félt, hogy a családja meglátja, kitör a
paláver, és nem fizetik tovább az albérletét. Felhívta az újságot, és panaszt tett miatta. - Elhúzta
a száját. - És most akkor meg fogja kérdezni, melyik újság volt az, én meg nem emlékszem.
Sajnálom.
- Semmi gond. Helyi, kerületi lap volt, vagy olyan nagyobb, mint a Philly Inquirer
- Szerintem helyi - vetette közbe Marcy bizonytalanul.
Barbara felsóhajtott.
- Szerintem pedig nagy. Sajnálom, nyomozó.

- Nincs semmi baj. Nagyon sokat segítettek. Ha valami még eszükbe jutna, kérem,
hívjanak föl!
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 12.30
Vito a bíróság előtt parkolt le, Nick azonnal beugrott.
- Nos
Nick a nyakkendőjét rángatta.
- Vége. Én voltam a vád utolsó tanúja. Lopez azt akarta, én legyek a legvégén, hogy
lefessem az esküdteknek a meggyilkolt lányt, hogy az utolsó, amire emlékeznek, az legyen,
nemcsak a drogról szólt az egész, hanem arról is, hogy egy lány meghalt a kezük között.
- Jó stratégiának tűnik. Tudom, hogy megvan a magad véleménye Lopezről, de piszok jó
államügyész. Időnként muszáj egy kisebb rosszat elviselned a jó ügy érdekében. Ugyan nem
túl kellemes, de a végeredmény számít. Remélem, a lány szülei is megértették.
Nick fáradtan húzta végig a tenyerét az arcán.
- Ami azt illeti, pont ők mondták nekem ugyanezt. Éppen bocsánatot akartam tőlük kérni
azért, hogy Lopez vádalkut ajánl a lányuk gyilkosának a drogkereskedőért cserébe, de azt
mondták, annak alapján, ahogy Lopez kezelte az ügyet, mindkét férfi, megfizet, és a díler az
életben többet nem nyúl más gyerekéhez. Nagyon hálásak voltak. - Felsóhajtott. - Úgy
éreztem magam, mint egy nagy senki. Bocsánatkéréssel tartozom Maggy Lopeznek.
- Örülnék, ha ő vinné ezt a mostani ügyet. Úgy értem, miután elkaptuk ezt a rohadékot.
- Ha már itt tartunk - jegyezte meg Nick -, hova megyünk
- Megmondani Bili Melville szüleinek, hogy a fiuk meghalt. Te fogod megmondani.
- Hálám üldözni fog, Chick.
- Hé, a Bellamy szülőknek én mondtam meg. így igazságos... - Rezegni kezdett a
telefonja. - Liz az -mondta Nicknek. Figyelt, majd felsóhajtott. - Már megyünk is. - Vito
megfordult.
- Már megint hova
- Hát nem a Melville szülőkhöz - válaszolt Vito komoran. - Megyünk vissza
Winchesterek földjére.
- A tizedikhez
- A tizedikhez.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 1.15
Jen már a színhelyen intézkedett. Odajött Vitóhoz és Nickhez, amikor kiszálltak a
furgonból.
- Az ügyeletes tiszt megkapta a leírást az F150-esről, azonnal beugrott neki, hogy éppen
egy ilyen furgont állított meg reggel. Amikor utánanézett a rendszámnak, azt találta, hogy az
ürge neve egyezik, de amikor fölhívta a címhez rendelt telefonszámot, az már nem stimmelt.
Végighajtott ezen az úton, és meglátta a hóban a keréknyomokat. - A vízmosás alján heverő
sötét színű zsákra mutatott. - Aztán meglátta ezt, és beszólt az őrsre.
- Tehát tudja, hogy a nyomában vagyunk - jegyezte meg Nick. - A francba, azt reméltem,
még van egy kis időnk.
Vito belebújt a csizmájába.
- Hát nincs. Már megnézted, Jen
- Férfi. - Megindult lefelé a lejtőn. - Még nem nyitottam föl a zsákot. Elég rosszul néz ki.
A lejtő alján eléjük táruló látvány még nagyon, nagyon sokáig fogja Vitót kísérteni. A
műanyag egészen szorosra volt húzva a férfi fején, olyan volt, mintha szabadulni próbált

volna. Mivel a zsák nem volt átlátszó, csak annyit lehetett kivenni, hogy a férfi szája groteszk
módon tátva van, mintha egy néma üvöltés pillanatában megfagyott volna.
- A rohadt életbe! - suttogta Nick. Vito reszketve fújta ki a levegőt.
- Ja. - Lekuporodott a holttest mellé, és gyorsan végigmérte. A férfit nem egy, hanem két
zsákba csomagolták. - Egy zsák a fejnek és a törzsnek, egy pedig a lábának. Össze van kötve.
- Kesztyűs kézzel megrángatta a csomót. - Egyszerű csomó. Felnyissam
Jen a másik oldalra guggolt, kezében kés, és óvatosan felvágta a csomó mellett a
műanyagot, így a két zsákot elválasztotta egymástól, míg maga a csomó épségben maradt.
Ezután felhasította a zsák elejét, és mély levegőt vett.
- Fogd meg az egyik szélét, Chick.
Együtt széthúzták a műanyagot, Vito kénytelen volt visszanyelni a feltoluló hányást.
- Szent isten! - Leejtette a műanyagot, és elfordult.
- Meg lett bélyegezve! - szólalt meg Nick.
- És fölakasztva - tette hozzá Jen. - Nézzétek a kötélnyomot a nyakán!
Vito lenézett. Jen még mindig fogta a zsák szélét, kilátszott az áldozat testének és
arcának bal fele. A bal orcára egy T betű volt égetve. Vito erőt vett magán, és a saját oldalán
is egészen elhúzta a műanyag fóliát, így láthatóvá vált a holttest jobb oldala is.
- A keze... - csak ennyit tudott kinyögni. Vagyis a helye...
- Ó, istenem... ó... - Jen fogai között szívta be a levegőt.
- A rohadt életbe! - Nick tántorogva állt fel. - Ezzel meg mi a franc történt
Vito összeszorította a száját, végigmérte a zsákot, tudta, ez csak rosszabb lesz.
- Vágd fel az alsó zsákot is, Jen. Egészen a lábáig.
Jen engedelmeskedett, majd mindketten felálltak, kezükben a zsák egy-egy szélével.
- A lábfejét is levágta - suttogta Jen.
- Jobb kéz, bal láb. - Vito óvatosan leengedte a zsákot. - Ez biztosan jelent valamit.
Jen bólintott.
- És az E. Munch is jelent valamit.
Sonny Holloman, Jen fényképésze botorkált lefelé a lejtőn.
- A pokolba!
- Már ott vagyunk - jegyezte meg Jen fáradtan. - Minden irányból vedd le, Sonny.
Pár percig csak Sonny fényképezőgépének kattogása hallatszott. Jen tekinteté visszatért a
halott férfi arcára.
- Vito, én ismerem ezt a pasit. Egészen biztos vagyok benne.
Vito is a férfira meredt.
- Én is. A rohadt életbe! Itt van a nyelvem hegyén... Sonny leeresztette a
fényképezőgépét.
- A rohadt életbe... - visszhangozta síri hangon. - A Sanders Szippantós Szolgálat. Ez az
egyik Sanders fiú. A legidősebb, aki olyan gyászos képet vágott ott a kép szélén.
Jen szeme elkerekedett, rémülten eszmélt rá, hogy egy ismerős arcra bámul.
- Igazad van.
- Mi a fenéről beszéltek - kérdezte Nick, de Jen leintette.
- Hadd gondolkodjam! Sid Sanders szippantós szolgálata a szeptikus szenny szívásának...
- ...szakavatott szakértője - vágta rá Vito és Sonny egyszerre komoran.
- Ti meg mi a fenéről beszéltek - ismételte Nick a kérdést.
- Te nem errefelé nőttél fel - válaszolt Vito -, ezért nem tudod. Ez a srác egy hirdetésben
szerepelt.
Jen a fejét csóválta.
- De nem akármilyen hirdetésben. Ez olyan...
- Igazi kulturális jelenség volt - folytatta Vito. - Nick, nálatok nem volt olyan hirdetés,
amely olyan pocsékul sikerült, hogy a környéketeken mindenki ismerte, és sose felejtette el

- Meg viccet csinált belőle - tette hozzá Sonny.
- De volt. Az Őrült Phil, aki aukciós autókat árult olyan stílusban, mint egy bedrogozott
hegyi paraszt. - Nick a szemöldökét ráncolta. - Aztán kiderült, hogy tényleg narkós volt.
Szóval nektek ő volt az Őrült Phil
- Nem, ez a szerencsétlen az Őrült Phil fia volt - válaszolt Vito. - Sanders szippantós
szolgálatot vezetett, hirdetni akart, de sajnálta rá a pénzt, hogy hivatásosokat szerződtessen.
- Úgyhogy sorba állította a hat fiát - sóhajtott Jen. - Vidáman el kellett kántálniuk a cég
szlogenjét. Mindig annyira sajnáltam őket. Főleg a legidősebbet. Olyan helyes srác volt,
bármelyik lányt megszerezhette volna, ha nincs az az ostoba hirdetés... Várjatok csak! Ez a
srác nem elég idős ahhoz, hogy ő legyen a legnagyobb Sanders fiú. A legidősebb annyi lehet,
mint mi. Ez valamelyik kisebbik lesz.
- Hát elég egyformák voltak - jegyezte meg Sonny. - Mint az Osmond testvérek. -
Lenézett, arcára szánalom ült. - Mintha az öreg a szabályos ismétlődésre bukott volna.
- Személyesen is ismertétek őket - kérdezte Nick, mire Jen a fejét csóválta.
- Nem, dehogy. A város szélén nagyon sok embernek volt szeptikus rendszere. Sid
Sanders elég jól keresett rajta. A drágább kerületben laktak, a srácok magániskolába jártak,
meg minden. A Sanders-szlogen eléggé elhíresült, mindenki azon versenyzett, ki tudja
gyorsabban kimondani. Az Öregek, a fiatalok. A vendéglőben, a közértben.
- És főleg a söröskancsók mellett - tette hozzá Sonny, majd vállat vont. - Hé, a bátyám
abban az időben egy diákkörhöz tartozott. A háborús sztorikat mindig csak ez után hallottam.
- Kíváncsi vagyok, a gyilkos vajon tudta-e, hogy ez az egyik Sanders gyerek - jegyezte
meg Nick elgondolkodva. - Úgy értem, vajon akkor is megöli és itt hagyja, ha tudja, hogy
könnyen fölismerhetik Hármótoknak még tíz percbe sem telt azonosítani.
Jen szeme fölcsillant.
- Ezek szerint E. Munch nem idevalósi.
Vito fölsóhajtott.
- Legalább tudjuk, hol keressük a srác hozzátartozóit.
Nick a szemébe nézett.
- És mi van a bélyeggel az arcán Meg a kezével és a lábával
Vito bólintott. Sophie biztos tudja, mit jelent.
- Én azt is tudom, ezt kitől kérdezzem meg.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 2.30
Sid Sanders a felesége kezét szorongatta.
- Biztosak benne - kérdezte Sid rekedten.
- Hivatalosan is azonosítani kell majd, de meglehetősen biztosak vagyunk benne -
mormogta Vito.
- Tudjuk, milyen nehéz - tette hozzá Nick halkan -, de meg kell néznünk a fiuk
számítógépét.
Sid a fejét rázta.
- Nem itt tartotta.
Felesége most fölemelte a fejét.
- Valószínűleg már rég eladta.
A nő hangja rideg volt, Vito mégis kihallotta mögüle a lelkiismeret-furdalást.
- Miért - Feltűnően körüljártatta a tekintetét a pazarul berendezett nappaliban. - Pénzre
volt szüksége
Sid álla megfeszült.

- Egy idő után nem támogattuk tovább. Gregory függő volt. Pia, drog, szerencsejáték.
Amíg tudtuk, segítettük, sokkal több balhéból kikapartuk, mint kellett volna. Végül hagytuk,
hadd menjen a saját feje után. Az volt életünk legszörnyűbb napja. Egészen mostanáig.
- És hol lakott - érdeklődött Nick.
- Volt egy barátnője - suttogta Mrs. Sanders. - De ő is kihajította, viszont egy hónapja
fölhívott, hogy visszafogadta Gregoryt, míg össze nem szedi magát. Nem akarta, hogy
idegeskedjünk.
Vito fölírta a lány nevét.
- Ezek szerint kedvelték a barátnőjét
Mrs. Sanders szeme megtelt könnyel.
- Még mindig kedveljük. Jill csodálatos menyünk lett volna, és annak ellenére, hogy
szomorúak voltunk, amikor szakítottak, tudtuk, hogy számára így lesz jobb. Gregory csak
lehúzta magával.
- Mindent megadtunk ennek a fiúnak, de ő mindig többet és többet akart. - Sid lehunyta a
szemét. - És most semmije sem maradt.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 3.25
Nick ott állt Jill Ellis nappalija közepén, és a szeme elé táruló pusztítást bámulta.
- Mintha hurrikán söpört volna végig a lakáson.
Vito visszacsúsztatta zsebébe a telefonját.
- Jen kiküldi a helyszínelőket. - A tulaj felé fordult, ő engedte be őket a pótkulccsal. -
Látta mostanában Ellis kisasszonyt
- Múlt hét óta nem. Mindig patyolattiszta volt a lakása. Ez semmi jót nem jelent,
nyomozó.
- Meg tudná nekünk mutatni a bejelentőlapját - kérdezte Nick. - Hátha találunk rajta egy
telefonszámot, amin fölhívhatjuk.
- Persze. Tíz perc múlva itt is vagyok. - Az ajtóban megtorpant, szeme villámokat szórt. -
A miatt a semmirekellő, szépfiú barátja miatt van az egész.
Vito a férfi szemébe nézett.
- Úgy érti, Gregory Sanders miatt
A tulaj elhúzta a száját.
- Aha. Elkényeztetett kölyök. Jill pedig keményen dolgozott, egyszer ki is rúgta innen,
hogy a seggén csúszott. De visszajött, könyörgött, hogy Jill adjon neki még egy esélyt.
Mondtam neki, hogy vágja a pofájára az ajtót, de azt mondta, sajnálja a srácot.
- Azt mondta, „dolgozott". Csak nem arra gondol, hogy Jillnek valami baja esett -
kérdezte Vito.
A férfi habozott.
- Miért, maguk nem erre gondolnak
Vito a férfi arcát tanulmányozta.
- Mit tud, uram
- Tegnap láttam, hogy néhány ürge úgy három tájban elmegy innét. Épp odakint voltam,
a járdát sóztam. Nem akartam, hogy valaki elessen a jégen, és a végén bepereljen miatta.
- Tehát néhány ürgét látott... - terelte vissza Nick udvariasan, mire a tulaj fölsóhajtott.
- Igazából ketten voltak. Egy felspécizett verdába szálltak be... neon meg hidraulika. Föl
akartam menni, hogy megnézzem, mi van Jillel, de épp akkor jött egy hívás Mrs. Coburntól, a
ó/B-ből. Idős már, elesett, megütötte a csípőjét. Mire visszaértem az ügyeletről, ahová
bevittem, már nagyon késő volt. - Elnézett Vitóék mellett. - El is felejtkeztem Jillről.
- Úgy látom, nagyon sokat törődik a lakóival - jegyezte meg Vito kedvesen. A tulaj
szemében bűntudat tükröződött.

- Nem annyira, mint kellene. Ezt most megtanultam.
Amikor a tulaj elment, Nick leült Jill Ellis számítógépe elé.
- Egyre jobb ez a nap. - Megnyomta az egeret. - Olyan tiszta, mint a babapopsi.
- Nem is számítottam másra. Úgy nézem, tegnap este telefonhívást kapott. Az
üzenetrögzítő villog. - Vito lenyomta a gombot. Majd a homlokát ráncolta. - Gyere csak ide,
Nick.
Nick már éppen lépett volna be a lány hálószobájába, de visszajött.
- Mi az
- Nem tudom. - Vito visszatekerte, megint lenyomta a gombot, majd teljesen
fölhangosította a gépet. - Valami férfi beszél, de eléggé elmosódottan.
- Ez mintha nyögés lett volna. - Nick visszatekerte, ám most a fülét a hangszóróhoz
szorította, mielőtt ismét lejátszotta volna a felvételt. - Mintha azt mondaná: „Szörnyű, szörnyű
dolgokat".
- Hogyan
Nick fölpillantott.
- Ezt mondja. - Visszahajolt a hangszóróhoz. - Itt jön a nyögés... Kiálts, ha akarsz. Senki
sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem... - Nick dermedten
egyenesedett föl, amikor a hang eléggé fölerősödött, hogy jól kivehető legyen. Mindketten az
üzenetrögzítőre meredtek. És most meghallották.
A gúnyos hang művelt beszélőre vallott. És egyértelműen déli származásúra.
- Mind azt hitték, rettenetesen szenvednek, de az ő szenvedésük semmi ahhoz képest,
amit neked fogok okozni.
Csönd következett, majd összemosódott emberi hangok. A szavakat alig lehetett érteni,
de a hanghordozás mindent elárult. A második férfi kétségbe volt esve. Rettegett.
- Ne, kérem, ne! Sajnálom. Bármit megteszek. Csak... Ó, istenem, ne! - Újabb nyögés,
aztán nevetés, valamit végighúztak a padlón, utána a délies akcentust már nem lehetett
kivenni.
Nick ismét a hangszóróhoz hajolt.
- Kezdődik az utazás, Mr. Sanders. Megmutatom az időgépemet. Most megtudja, mi
történik a tolvajokkal.
Nick fölnézett, arca pont olyan döbbent volt, mint Vitóé.
- Íme, E. Munch.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 3 ÓRA
Dániel Vartanian megállt, hogy ebédre vegyen magának egy philadelphiai sajtos-fasírtos
szendvicset. Valószínűleg ez lesz a nap fénypontja, mert a kutatása nem járt sikerrel. A
helyiek, mint megtudta, a szendvicset sajtszósszal eszik. Az étel ízletes volt, és tűzforró, ami
különösen jólesett, hiszen mostanra farkaséhes volt, és át is fagyott.
Úgy érezte, még soha életében nem fázott ennyire. El nem tudta képzelni, Susannah hogy
szokta meg az északi teleket, ám tudta, hogy sikerült neki. Évek óta nem beszéltek egymással,
ám ennek ellenére figyelemmel kísérte húga karrierjét. Sikeresen haladt fölfelé a New York-i
államügyészségen. Dániel nem mosolygott, hanem vigyorgott. Ketten együtt ők a Törvény és
a Rend. Még csak lángésznek sem kell lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön, miért.
Tudom, hogy mit tett a fia. Dániel az egész életét annak szentelte, hogy helyrehozza azt,
amit Arthur Vartanian fia tett, és amit Arthur nem tett meg. Susannah ugyanígy. Anyjuk két
tűz között rekedt, de ő maga választott. Mégpedig rosszul.
Megcsörrent a mobilja. Chase Wharton. A főnöke érdeklődni akar, hogy halad. Őszinte
lesz. Valamennyire.
- Szia, Chase.

- Szia. Megtaláltad őket
- Nem. És Philadelphiában kegyetlenül sok szálloda van.
- Philadelphiában Azt hittem, a Grand Canyonba mész.
- Az apám PC-jén azt találtam, hogy onkológusokat keresett Philadelphiában. Arra
gondoltam, biztos ide jöttek az üdülés előtt.
- A húgod csak pár órára van tőled - jegyezte meg Chase csöndesen.
- Tudom. - Azt is tudta, hogy Chase mire célozgat. -És igen, a szüleink két órára lehetnek
mindkettőnktől, és egyikünkhöz sem néztek be. Ahogy mondtad, elég elcseszett családom
van.
- De semmi bűncselekményre utaló nyom, ugye
Tudom, hogy mit tett a fia.
- Nem, Chase, semmi ilyesmit nem találtam. Ha viszont találok, habozás nélkül jelentem
a helyi rendőrségen.
- Rendben. Vigyázz magadra, Dániel!
- Úgy lesz. - Dániel letette, hányingere volt magától, hányingere ettől az egész helyzettől.
Valószínűleg az egész életétől is. Becsomagolta a szendvicsét, és bevágta a papírzacskóba.
Még az étvágya is elment. Még sosem hazudott Chase-nek. Sosem hazudott egyik főnökének
sem. Tudom, hogy mit tett a fia. Csak éppen a teljes igazságot nem mondta el soha.
És ha a szüleit... élve... találja, nos, akkor ezután sem kell elmondania. Beindította a
kocsit, folytatta az útját a következő hotel felé.
NEW YORK CITY, JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 3:30
Derek Harrington kétségbeesetten állt meg a lakásához felvezető lépcsőn. Eddig volt egy
élete. Munkája, amelyet szeretett, felesége, akit csodált, lánya, aki büszkeséggel a szemében
nézett föl rá. Most pedig ő maga sem lenne képes a saját szemébe nézni. Ma újabb mélységekbe
süllyedt. Ötször is elhaladt a rendőrség előtt, és mégsem ment be. A szerződése szerint
Dereknek végkielégítés jár, ha egyszer mégiscsak a kilépés mellett dönt. Abból a
végkielégítésből fizetné a lánya egyetemi tandíját. Hallgatása a lánya jövőjének a záloga.
Lloyd Webber fiának sosem lenne jövője. Tudta, hogy a fiú meghalt, pontosan olyan jól
tudta, mint azt, hogy jelentenie kellene a Frasier Lewisszal kapcsolatos aggályait. De a pénz
erősen húzta a másik irányba, a markában tartotta. A pénz mindennél erősebb. Elindult fölfelé
a lépcsőn. 0R0. Jagerrel jó nevet találtak a vállalkozásuknak. Épp behelyezte volna a kulcsot a
zárba, amikor nyilallást érzett a veséje magasságában. Fegyver. Jager vajon, vagy Frasier
Lewis Derek valahogy nem akarta tudni.
- Meg ne merj nyikkanni. Csak engedelmeskedj!
Derek most már tudta, ki fogja a fegyvert. És azt is tudta, hogy meg fog halni.
PHILADELPHIA, JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 4.45
Vito kocogva tette meg a furgonja és a könyvtárhoz vezető lépcső között az utat, rohant föl
az épületbe. Csak minden simán menjen, gondolta. Kénytelen volt az ötórás megbeszélést
áttetetni hatra, és most már el fog késni a szeretetotthonból, ahol Sophie-val találkozna.
A hívás viszont, amelyet Barbara Mulrine könyvtárostól kapott, újabb áttöréssel
kecsegtetett. Nicket kitette az őrsnél Jill Ellis üzenetrögzítőjével együtt. Nick majd elintézi,
hogy az elektrotechnikusok hatra megtisztítsák a felvételt.
Barbara már a pultnál várta Marcy társaságában.
- Rá akartuk venni, hogy jöjjön be ide, de nem akar - mondta Barbara köszönés helyett.
- Hol van - kérdezte Vito.
Marcy a padlót söprögető idős férfi felé mutatott.

- Fél a rendőrségtől.
- Miért
- Oroszországból jött - válaszolt Barbara. - Legálisan van itt, ebben biztos vagyok. De
nagyon sok mindenen ment keresztül. A neve Jurij, még nincs két éve, hogy itt él az Egyesült
Államokban.
- Beszél angolul
- Egy kicsit. Remélem, eleget.
Öt perc elég volt Vitónak, hogy fölmérje, az „egy kicsi" közel sem lesz elég. Az idős
orosz beszélt egy „férfival" „Claire kisasszonyról". Ezután azonban minden kommunikációs
próbálkozásuk elvetélt. Tovább fog tartani, mint gondolta.
- Sajnálom - mondta Barbara csöndesen. - Szólnom kellett volna, hogy hozzon magával
tolmácsot.
- Semmi gond. Majd megoldom - sóhajtott Vito. Még egy spanyol, tolmács felkutatása is
sok időbe szokott telni. Egy oroszul beszélőt találni hosszú órákba telhet. Úgy tűnik, ma este
sem archeológussal, sem operalegendával nem fog találkozni. Kénytelen lesz bevinni az
öregembert, míg a tolmács megérkezik. Legalább addig a többi dolgát elintézheti.
- Uram, velem kell jönnie. - Kinyújtotta a kezét, az öreg szeme riadtan elkerekedett.
- Nem. - Jurij még szorosabban markolta a seprűnyelet, Vito csak most vette észre az
elformátlanodott ujjakat. Szemmel láthatóan a férfi keze valamikor évekkel ezelőtt
szilánkosra törhetett.
- Nyomozó - suttogta Barbara. - Kérem, ne tegye ezt vele! Ne vigye be!
Vito megadóan emelte magasba a kezét.
- Rendben. Itt maradhat.
Jurij Barbarára pillantott, aki bólintott.
- Nem kell sehova sem mennie, Jurij. Biztonságban van.
Jurij bizalmatlanul fordult el, és folytatta a söprögetést.
- Biztos, hogy egy szót sem tudna kicsikarni belőle, ha erőszakkal vitetné be az őrsre -
jegyezte meg Barbara. - Nyugodtan elmehet, én itt maradok vele, míg szerez egy tolmácsot.
Vito bánatosan elmosolyodott.
- Az órákba telhet. Maga pedig egész nap bent volt.
- Nem számít. Nem kedveltem Claire Reynoldsot, de akárki is a gyilkosa, nem
szeretném, ha megúszná. És nagyon rég megígértem Jurijnak, hogy itt biztonságban lesz.
Vito hirtelen még egy fokkal jobban becsülte a könyvtárost.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az ígéretét megtarthassa. - Zsebéből
előbányászta a mobilját. - Most pedig le kell mondanom egy randit.
Barbara együtt érzőn nézett rá.
- Sajnálom.
Vito a dupla bónuszpontra gondolt.
- El nem tudja képzelni, én mennyire sajnálom. - Az ablakhoz lépett, és tárcsázta Sophie
mobilszámát. A lány azonnal fölvette. - Sophie, Vito vagyok.
- Mi a baj
Azt hitte, nem hallatszik a hangjában az aggodalom.
- Semmi. Vagyis azért van valami. Nézd, úgy néz ki, hogy áttörés lesz az ügyben, és
most itt kell maradnom. Talán később találkozhatunk, de valószínűleg el fog húzódni.
- Segíthetek valamiben
Jöhetne a dupla bónuszpont, gondolta, de igyekezett összpontosítani.
- Ami azt illeti, segíthetsz. Mesélned kell majd nekünk a lopásért kirótt középkori
büntetésekről.
- Ez menni fog. Menjek be az őrsre
Vito megfordult, és az öregemberre nézett.

- Akár. Én egy ideig ott kell hogy maradjak máshol, meg kell várnom a... - Hirtelen
eszébe jutott valami. - Sophie, beszélsz oroszul
- Igen.
- Jól, vágy csak a trágárságokat
- Jól - mondta óvatosan. - Miért
- Át tudnál ugrani a Huntington Könyvtárba - Megadta neki a címet. - Majd
megmagyarázom, ha ideértél. Szia. - Letette, majd fölhívta Lizt, hogy hol tart.
- Még egy ingyenkonzultánst szereztél - kuncogott Liz. - Ugye tudod, hogy ezentúl
mindenki ezt fogja tőled elvárni Többet egy cent költségtérítést sem kapsz.
- Gyakorlatilag Sophie konzultánsnak számít - jegyezte meg szárazon. - Mondd meg a
csapatnak, amint tudok, ott leszek, de biztosan csak hat után. És megkérnéd Katherine-t, hogy
nyomtassa ki a képet, amelyet a Sanders fiú arcára nyomott jelről készítettünk Beviszem
Sophie-t, ha itt végeztünk, hogy nézze meg. Nem szeretném, ha be kellene mennie a
halottasházba.
- Meglesz. Ja, és jött válasz az Interpoltól. Lehet, hogy beletrafáltunk.
Vito kiegyenesedett.
- Csúcs. Ki lenne az
- Még várom a faxot a képpel. Remélem, meglesz, mire beértek. Mindenkinek szólok,
hogy álljanak készenlétbe a hatórás megbeszélésre.
- Köszi, Liz.

TIZENHATODIK FEJEZET
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 5.20

Sophie lélekszakadva esett be a könyvtárba. Vito az előtér túlsó végében beszélgetett egy
sötét pulóveres nővel. A férfi felpillantott, elmosolyodott, Sophie szíve vadul zakatolni
kezdett. Sikerült némi méltósággal átszelnie az előteret, pedig legszívesebben a férfi karjába
vetette volna magát, és ott folytatta volna, ahol aznap reggel abbahagyták.
A férfi sötét szeme villanásából ítélve ő is ugyanerre gondolt.
- Szóval mi lenne az a nagy rejtély - kérdezte, miközben csak reménykedni tudott
abban, hogy a mosolya nem sikerült olyanra, mint egy fülig szerelmes tini lányé.
- Tolmácsolnod kellene nekem. Sophie, bemutatom Barbara Mulrine-t, az itteni
könyvtárost.
Sophie a nő felé biccentett.
- Örülök, hogy megismerhetem. Kinek kellene tolmácsolnom
Barbara az ablakot mosó öregemberre mutatott.
- Őt. A neve Jurij Csertov.
- Tanú - tette hozzá Vito. - Mindenképp nyugtasd meg, hogy nincs bajban.
- Rendben, - Sophie odasétált az öreghez, azonnal feltűnt neki a férfi keze.
Ó, ne! Ennek ellenére igyekezett tiszteletteljesen mosolyogni, miközben átkapcsolt az
orosz nyelvre.
- Jó napot. Szofja Alekszandrovna Johannsen vagyok. Hogy van
A férfi Barbarára pillantott, aki bátorítóan biccentett felé.
- Semmi baj - mondta a könyvtáros.
- Tudna mutatni egy kényelmes kanapét vagy egy csöndes zugot, amelyik nem olyan,
mint egy vallató-szoba - fordult Sophie a könyvtáros felé.
- Marcy, maradj itt a pultnál egy kicsit. Erre jöjjenek! - Hátravezette őket.
Amikor mind a négyen bent voltak Barbara irodájában, Sophie visszaváltott oroszra.
- Foglaljon helyet! - mondta. - Nem tudom, maga hogy van, de nekem hosszú napom
volt.
- Nekem is. Ez a második munkám. Mihelyst végeztem itt, sietek a harmadik helyre.
Igényesen beszélt oroszul. Ez a férfi nagyon művelt. Sophie csak találgatni tudta, milyen
út vezetett idáig, hogy egyszerre három helyen kell alantas munkát végeznie.
- Nagyon keményen dolgozik - mondta, igyekezett a dialektust gondosan megválasztani.
- De a kemény munka jót tesz a léleknek...
- ...mert nem. hagy időt az önsajnálatra. így van, Szofja Alekszandrovna A nevem Jurij
Petrovics Csertov. Mondja meg a nyomozónak, hogy várom a kérdéseit. A legjobb tudásom
szerint fogok válaszolni.
- Kérdezd meg, ismerte-e Claire Reynoldsot - mondta Vito, amikor Sophie szólt neki,
hogy kezdheti.
A férfi bólintott, szeme elsötétült.
- Claire nem volt jó ember.
Sophie tolmácsolt, Vito bólintott.
- Kérdezd meg, miért nem.
Jurij a szemöldökét ráncolta.
- Tiszteletlen volt Barbarával.
- És önnel is, Jurij Petrovics - kérdezte Sophie, mire a férfi tekintete még jobban
elsötétedett.
- Igen, de én nem voltam a főnöke. Barbara igen kedves személy, nagyon hűséges. Claire
nem egyszer visszaélt Barbara bizalmával. Egyszer láttam, hogy pénzt vesz el Barbara
pénztárcájából. Amikor Claire észrevette, hogy láttam, megfenyegetett, hogy felad engem
lopásért.
Sophie lefordította, Barbara eltátotta a száját.

- Hogyan tudta megfenyegetni, és ön miért félt - kérdezte Vito. - Barbara azt mondta,
legálisan tartózkodik itt.
Sophie tolmácsolta Vito kérdését, a könyvtáros megdöbbenését azonban nem kellett.
Jurij a kezeit nézegette.
- Claire mindig magával hordta a számítógépét, egy fordító weblapot használt, hogy a
fenyegetését közölje velem. Elég durva fordítás volt, de azért megértettem. Ami pedig a
rendőrségtől való félelmemet illeti... - Vállat vont. - Nem kockáztatok. - Szomorúan nézett
Barbarára, amikor Sophie végzett. - Sajnálom, Barbara kisasszony - tette hozzá angolul.
Barbara elmosolyodott.
- Semmi baj. Biztos nem sok pénzről volt szó. Hiszen észre sem vettem, hogy hiányzik.
- Azért, mert kipótoltam - mondta Jurij, amikor Sophie tolmácsolta a könyvtáros szavait.
Barbara szeme elhomályosult a könnyektől.
- Ó, Jurij! Erre semmi szükség nem volt.
Vito is meghatódott.
- Kérdezz arról a férfiról, akivel beszélt.
Sophie megkérdezte.
- Velem egyidős lehetett - válaszolt Jurij. - Én ötvenkettő vagyok.
Sophie szeme akarata ellenére elkerekedett. Ötvenkettő. A férfi olyan idősnek tetszett,
mint a közel nyolcvanéves Anna. Sophie elvörösödött, amikor a férfi szemöldöke
megemelkedett. Sophie lehajtotta a fejét.
- Elnézést, Jurij Petrovics. Nem akartam udvariatlan lenni.
- Semmi gond. Tudom, hogy sokkal idősebbnek látszom. Ez a férfi, akit keresnek, közel
két méter magas lehetett, úgy száz kiló. Hullámos, sűrű ősz hajú. Kicsattanó egészségben.
Sophie Vitóra nézett.
- Olyan hat láb, négy hüvelyk, kettő-húsz font, ötvenes évei derekán. Hullámos, sűrű ősz
hajú. És... egészséges. - Kíváncsian visszafordult Jurij felé. - Miért tűnt fel önnek, hogy
egészséges
- Mert a felesége igen betegnek tűnt. A halálhoz közel.
Vito szeme megvillant, amikor végighallgatta Sophie-t. Két rajzot vett elő a dossziéjából.
Sophie-nak eszébe jutott, Vito mesélte, hogy az öccse, Tinó, lerajzolta pár áldozat arcát.
Sophie rögtön tudta, hogy most a kilenc áldozat közül kettőnek a képét nézi.
- Őket látta - kérdezte Vito. Jurij sután átvette a rajzokat.
- Igen. A nő haja másmilyen volt. Hosszabb, sötétebb, de az arcok nagyon hasonlítanak.
- Kérdezd meg, mikor jöttek be, mit beszélgettek, és azt is, hogy megmondták-e a
nevüket is.
- A hálaadás napja előtt jártak itt - válaszolt Jurij a tolmácsolás végeztével. Arcára
kényszeredett mosoly ült. - Elég sok mindent mondtak, de csak keveset értettem belőle. Végig
a férfi beszélt. A nő csak ült. A férfi Claire Reynoldsról kérdezősködött. Hogy láttam-e.
Ismertem-e. Akcentussal beszélt. Hogy is mondják... - Egy olyan szót mondott, amit Sophie
nem értett.
- Várjon. - Sophie a hátizsákjából elővette az orosz szótárát. Megtalálta a szót, majd
zavartan Jurijra pillantott. - Veszélyes akcentusa volt
- Nem veszélyes... - Jurij fáradtan fújt egyet. - Mintha a „jól van"-t „jaal vaan"-nak
ejteném. Mint... Daisy Duke.
Sophie először pislogott, majd elnevette magát.
- Akkor hazardírozós. Mint a Hazárd megye lordjaiban.
Jurij bólintott, szeme felcsillant.
- Láttam a filmet. Ön sokkal csinosabb, mint Jessica Simpson.
Sophie mosolygott.
- Nagyon kedves öntől. - Felpillantott Vitóra. - Déliek voltak.

- A nevüket megmondták
Jurij a homlokát ráncolta.
- Igen. Majdnem olyan, mint DArtagnané a Három testőrből, csak V-vel. A neve Arthur
Vartanian, Georgiából jöttek. Erre nagyon is jól emlékszem, mert én is Georgiából való
vagyok. - Szemét ironikusan megemelte. - Kicsi a világ, ugyebár
Vito enyhén elmosolyodott, amikor följegyezte a férfi nevét és az államot. Jurij grúz
Georgiáját természetesen egy fél világ választja el amerikai névrokonától, mind földrajzilag,
mind filozófiailag.
- Valóban kicsi a világ - mondta Sophie Jurijnak. - Kérem, bocsássa meg
udvariatlanságomat, de elmesélné, mivel foglalkozott Grúziában
- Képzettségem szerint sebész vagyok. De szívem szerint hazafi. És ezért kellett húsz
évet Novoszibirszkben töltenem. Amikor elengedtek, átjöttem Amerikába, olyan emberek
segítségével, mint Barbara. - Megtört kezeit fölemelte. - Nagy árat fizettem a szabadságomért.
Sophie torka elszorult, nem talált szavakat. Novoszibirszk egyike a szibériai városoknak,
ahol börtön volt. El sem tudta képzelni, mit kellett elviselnie ennek a férfinak.
Jurij észrevette Sophie kétségbeesését, s megpaskolta a lány térdét.
- És ön, Szofja Alekszandrovna, mivel foglalkozik, hogy ilyen szépen beszéli az
anyanyelvemet
Archeológus vagyok, nyelvész, történész. De ezek közül egyiket sem tudta kimondani,
mert ebben a pillanatban megjelent lelki szemei előtt a sok kisgyerek lelkes arca, amikor Ted
tárlatvezetésén a középkori történelemről mesél nekik. Ennek a férfinak a története is minden
egyes részletében idevág. Nem, a férfi kezére gondolt. Sokkal jobban idevág.
- Egy múzeumban dolgozom. Kicsi, de sok látogatónk van. Igyekszünk élettel megtölteni
a történelmet. Eljönne, és mesélne az életéről
Jurij rámosolygott.
- Nagyon szívesen. Úgy látom azonban, a nyomozó úr nagyon szeretne már menni.
Sophie két puszival búcsúzott el az öregembertől.
- Isten áldja, Jurij Petrovics.
Vito gyöngéden megrázta Jurij kezét.
- Köszönjük.
- Az a két ember - szólalt meg Jurij angolul, és Vito dossziéjára mutatott. - Baj történt
velük
Vito bólintott.
- Igen, uram. Nagy baj.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 6.25
Vito megvárta, míg Sophie leparkolja a nagymamája kocsiját az őrs udvarán. Amikor a
lány kiszállt, Vito beletúrt a hajába, megcsókolta, amire azóta vágyott, hogy meglátta a lányt
átvágni a könyvtár előterén. - Már féltem, hogy csak képzelem az egészet. - Kihúzta magát, és
futó csókot lehelt a férfi arcára. - Hogy csak képzeltelek.
Pár lopott percig csak nézték egymást, majd Vito erőt vett magán, és hátralépett.
- Köszönöm. Órákig tartó várakozástól mentettél meg azzal, hogy tolmácsoltál nekem. -
Megfogta Sophie kezét, és az őrs bejárata felé vezette.
- Örömmel tettem. Jurij Petrovics azt mondta, szívesen eljön a múzeumomba a
látogatókkal beszélgetni.
Vito meglepetten nézett le rá.
- Eddig azt hittem, az Albright múzeuma, s te csak elütöd ott az időt, amíg muszáj
maradnod - mondta mosolyogva.

- Változnak a dolgok. Tudod, Vito, a tolmácsokat igen jól megfizetik. Még túlórapénzt is
kapnak.
- Megpróbálok pénzt keríteni a költségvetésből. Ha nem tudok, majd magam fizetek.
Sophie homlokát ráncolva nézett rá, míg az ajtó felé közeledtek.
- Azt mondtam, örömmel segítettem. - Szemöldöke felszökött. - Abban reménykedtem,
hogy a fizetségem az örömnél is több lesz.
Vito csöndesen fölnevetett.
- Biztosan kitalálok majd valamit. Úgyhogy mesélj, milyen napod volt, Szofja
Alekszandrovna Ma is kaptál Brewster feleségétől valami ocsmány ajándékot
- Nem. - Elgondolkodott. - Ami azt illeti, szép napom volt.
- Akkor sorold! - Míg a lift ajtaja ki nem nyílt, csak mesélt, és Vito nagyokat derült a
tárlatvezetésről szóló történeteken.
- Szia - köszönt Vito Nicknek, amikor beértek a férfi munkafülkéjébe. - A könyvtárral
megütöttük a főnyereményt. Sikerült azonosítanunk az idős párt.
- Nagyszerű - válaszolt Nick, de hangja erőtlenül csengett. - Szia, Sophie.
- Szia, Nick - mondta a lány óvatosan. - Örülök, hogy újra látlak.
Nick igyekezett mosolyogni.
- Látom, most hivatalos ügyben jársz nálunk. A jelvény miatt - tette hozzá.
Sophie az ideiglenes jelvényre pillantott, amelyet a földszinti pultnál kapott.
- Ja, igen, most már én is a csapathoz tartozom. Megtudom a jelszót és a titkos kézfogást
is.
- Akkor jó - mondta Nick csöndesen, mire Vito a szemöldökét ráncolta.
- Kérlek, ne mondd, hogy még egy holttestet találtatok. Az tropára vágná a napomat.
- Nem, legalábbis olyat nem, akit ismerünk. Hanem az üzenetrögzítős szalagról van szó,
Chick. Szörnyű.
- Úgy szörnyű, hogy nem lehet hallani
- Nem, az szörnyű, hogy ilyet egyáltalán hallani lehet - válaszolt Nick elcsigázottan. -
Nemsokára magad is hallhatod. - Kiegyenesedett, mosolyt erőltetett az arcára. - Úgyhogy ne
húzd az idegeimet. Ki a kettő per egyes és a kettő per kettes
Vito korábban, még az őrs felé jövet, fölhívta a nyilvántartást.
- Arthur és Carol Vartanian, a georgiabeli Duttonból. És ezt hallgasd meg... a férfi
nyugalmazott bíró.
Nick csak pislogott.
- Nem mondod!
- Ülj le! - fordult Vito Sophie-hoz, és kihúzta az íróasztala alól a széket. - Mindjárt
megnézem, megvan-e a kép az áldozat arcára nyomott bélyegről. Utána siethetsz is a
nagymamádhoz.
Sophie elkapta Vito kabátujját, ahogy a férfi arrébb lépett.
- És utána
Nick érdeklődve tekintett föl.
- Ez az, és utána - ismételte kajánul.
Vito Sophie-ra mosolygott, és teljességgel figyelmen kívül hagyta Nicket.
- Attól függ, milyen későn kerülök ki innen. Még mindig szeretnék a nagymamáddal
találkozni, ha összejön.
- A nagymamával találkozni - vágott közbe Nick. - Ennek valami kettős jelentése van
Sophie elnevette magát.
- Ez pont úgy hangzott, mintha Harry nagybácsi mondta volna.
Liz lépett ki az irodájából.
- Hát beértél. Ön biztosan dr. Johannsen. - Keményen megrázta Sophie kezét. - Nagyon
hálásak vagyunk a segítségéért.

- Kérem, hívj csak Sophie-nak, és nyugodtan tegezz. Szívesen segítettem.
- Megszerezted az áldozat arcáról készült képet, Liz
- Nem, Katherine azt mondta, majd ő elhozza a megbeszélésre. Mindenki odabent vár
minket a konferenciateremben, úgyhogy menjünk. Sophie, meg tudnál minket várni a
büfében A másodikon van. Remélem, Vito rövidre fogja. A bébiszitterem már így is
túlórázik.
- Persze. Nálam van a mobilom, Vito. Hívj fel, ha meg tudjátok mutatni a képeket.
Sophie lement a lifttel, Liz felpillantott Vitóra, és mintha huncutul mosolygott volna.
- Nem is említetted, hogy ilyen fiatal.
- És csinos - dudorászta Nick.
Vito legszívesebben csúnyán nézett volna rájuk, de csak mosolyogni tudott.
- Hát igen, csinos, nem
WHITE PLAINS, NEW YORK, JANUÁR 17-E, SZERDA,
DÉLUTÁN 6.30
Sikeres nap volt. Talán egy kicsit nehezen indult, de a végére kezdett kialakulni a dolog. A
napot az elvarrandó szálakkal kezdte. Mostanra már egy kivételével minddel végzett. Két
ember már nem tud titkot tartani, amint aznap reggel a régiségkereskedője tisztán illusztrálta
is. Nem bánta meg, hogy igénybe vette a kereskedő szolgáltatásait. Hiszen az ember nem
sétálhat csak úgy be a Wal-Martba, hogy egy eredeti kétélű kardot vegyen, amelyik úgy 1422-
ből származik. A különleges áruhoz különleges kapcsolatok kellettek. Sajnos azonban a
kereskedő ellátóhálózattal is rendelkezett, ami komolyan megnövelte a lebukás esélyét.
És minthogy két ember már nem tud titkot tartani, az egész hálózatnak mennie kell.
Simán és minden gond nélkül meg is szűntek létezni. Most hát, ha a rendőrség továbbra is
szöges székekről kérdezősködik, választ már sehol nem kapnak. A kereskedőjét elhallgattatta.
- Hogy vagy ott hátul, Derek - kiáltott hátra a csomagtér felé, ám válasz nem érkezett.
Ha Harrington ébren lenne, az maga lenne a csoda. így visszagondolva, kevesebbet is
beadhatott volna Dereknek. Ugyanannyit kapott, mint Warren, Bili és Gregory, pedig ők
kétszerte nagyobbak voltak Dereknél. Abban reménykedett, hogy Derek nem halt meg. Terve
van vele.
Csakúgy, mint dr. Johannsennel. Egyáltalán nem akarta megölni, legalábbis nem a
legelején. Meg fog halni, de akkor és olyan módon, amikor és ahogy ő akarja. A történész
elég magas ahhoz, hogy ne kelljen a dózissal bíbelődnie. Éjfélre az összes elvarratlan szál el
lesz kötve, a királyné fogságban, ő pedig végre koncentrálhat a fontos dolgokra.
Vagyis befejezheti a játékot. És az 0R0, persze ezáltal ő maga is, fogalom lesz az
emberek körében. Az álmai végre karnyújtásnyira vannak.
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 6.45
- Elnézést kérek mindenkitől - kezdte Vito, és becsukta maga mögött az ajtót. Mind ott
voltak: Jen, Scarborough, Katherine, Tim és Bev. Brent Yelton az informatikusoktól szintén
csatlakozott hozzájuk, amiről Vito azt remélte, csak jót jelenthet. - Köszönöm, hogy
megvártatok.
Jen fölnézett rá a laptopjából.
- Azonosítottátok az idős párt
- Igen, végre-valahára. - Vito a táblához lépett, majd fölírta a két idős ember nevét a
sírmátrix második sorának első két négyszögébe. - Arthur Vartanian és a felesége, Carol.
Ötvenhat és ötvenkét évesek. Duttonból, egy kis georgiabeli városból valók.

- És az ürge bíró volt - jegyezte meg Nick, ahogy lehuppant Jen mellé a székre.
- Érdekes - mondta Scarborough. - Arthur Vartanian volt az egyetlen, akit indulatból
öltek meg. Az is lehet, hogy a gyilkost korábban börtönbüntetésre ítélte.
- De miért itt ölte meg őket, és nem Duttonban - kérdezte Katherine. - És miért hagyott
két üres sírt
Vito fölsóhajtott.
- Ezeket a kérdéseket is fölírjuk a listára. Először végezzünk a felvétellel.
- Ezért vagyok itt - vetette közbe Scarborough. - Nick szerette volna, ha én is hallom.
Nick egy CD-t nyújtott Jen felé, aki betette azt a laptopjába, majd megigazgatta a hozzá
csatlakoztatott parányi hangszórókat, és a laptopot Nick felé fordította. - Én már négyszer
vagy ötször meghallgattam - mondta Nick. - Egyes helyeken nincs semmi, úgyhogy azokon
átugrunk. Az elektronikusok letisztították, amennyire csak lehetett. A zörej egy része a
mobilnak köszönhető. A másik része pedig annak, hogy a mobil le volt takarva, valószínűleg
benne volt a tulajdonosa zsebében, vagy ilyesmi.
- Utánanéztünk Jill Ellis hívásadatainak - jegyezte meg Jen. - Tegnap délután fél 4-kor
fölhívta Greg mobilját. Ezt a hívást pedig 4.25-kor kapta.
Nick lenyomta a gombot, a CD-felvétel szaggatott nyöszörgéssel kezdődött, amire
mindenki összerezzent.
- Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet
megöltem. - S ment tovább. A gyilkos azt ígérte, hogy Greg szenvedni fog, Greg pedig
szánalmasan alkudozott. - Kezdődik az utazás, Mr. Sanders, Megmutatom az időgépemet.
Most megtudja, mi történik a tolvajokkal.
Itt Nick előreléptetett.
- Egy percig húzza-vonja, aztán csattanás következik, mint amikor erősen kicsapnak egy
ajtót. És utána ez. - Megint lenyomta a gombot, gyengén visszhangzó nyikorgást hallottak. -
Itt úgy Öt perc néma csönd következik. Aztán... - Folytatta a lejátszást.
Valami kaparászás, majd a gyilkos hangja.
- Isten hozta a várbörtönömben, Mr. Sanders. Nem fogja jól érezni magát nálam.
Újabb huppanás, s itt elhalkult a felvétel.
- Valószínűleg levette Greg kabátját, és ledobta mellé. Greg mobilja még mindig
vonalban van, de egyes helyeken alig lehet hallani. - Nick álla megfeszült. - Máshol pedig
túlságosan is hangos.
- Tolvaj... büntetés vár... a törvény szerint... - Megint húzza-vonja, valami ütődés hangja,
Greg Sanders tovább könyörög, amitől Vitónak felkavarodott a gyomra. Majd újra a
nyikorgás.
- Valamit gurít - szólalt meg Nick, majd lehunyta a szemét, és várt.
Amikor a sikoly elhangzott, Vito homlokát kiverte a veríték.
- Ez meg mi a franc volt
- Ne aggódj - jegyezte meg Nick komoran. - Fogod még hallani.
És csakugyan, Greg Sanders újra felüvöltött.
- Te szemét. Rohadt, szemét állat. Ó, istenem... - Hatalmas csattanás, majd Greg üvöltése
nyöszörgéssé változott.
- Látod, mit csináltál Mekkora mocsok! Ülj fel! Ülj fel! - Kaparászás, megint odébb
rángattak valamit, majd erőfeszítésre utaló lihegés. - Most már folytathatjuk.
- Te... te rohadék. - Ez most Greg hangja volt, immár gyengén. - A kezem... a kez... -
Majd a kíntól elcsukló zokogás.
- És... a lábad. Látod, te... ócska kis tolvaj... loptál... az egyháztól... különleges büntetés...
Újabb szavak következtek. Vito előrehajolt, hogy hallja, de visszahőkölt, mert Greg
ismét felüvöltött. Rettenetes, vontatott vonítás, félig a szenvedéstől, félig a rettegéstől.
Csöppet sem volt emberi. Liz fölemelte a kezét.

- Nick, kapcsold ki. Elég.
Nick bólintott, leállította a CD-t, a súlyos csöndet csak saját nehéz lélegzetvételük hangja
törte meg.
- Úgyis majdnem vége - mondta Nick. - Greg még üvölt egy darabig, aztán szerintem
elájul. Öt perc néma csönd, és a szalagnak vége. Az egyik srác az elektronikusoknál
megpróbálja belőni a hangokat, a nyikorgást, az ütődéseket.
Scarborough nagyot sóhajtott.
- Húsz éve vagyok pszichológus, de még ilyet soha nem hallottam. A gyilkos egy
szemernyi megbánást sem mutat, és a csapkodásokon túl a hangjában igazi haragot nem is
hallottam. Csak megvetést és lenézést.
Jen egész eddig az öklét harapdálta, ám most megszólalt.
- Azt mondta, „loptál... az egyháztól" - mondta bizonytalanul, - Greg lopott a
templomból, egy paptól Csak nem egy templomban ölte meg Greget
- Mielőtt levágta volna a lábát, kántált valamit. Azt a szót hallottam, hogy „eklézsia" —
jegyezte meg Tim.
- Én is hallottam. Latinul egyházat jelent - tette hozzá Vito. - Voltam elsőáldozó - tette
hozzá, amikor Nick meglepetten pillantott feléje. - Tényleg, nem vicc.
Tim egy zsebkendővel a homlokát törölgette.
- Én is voltam. Ezt a szót épp elégszer hallottam a miséken. A kérdés az, hogy a gyilkos
miért használta.
- Én pedig azt szeretném tudni, mi lett Gregory kezével és lábfejével - jegyezte meg
Katherine csöndesen. - Nem voltak a test mellett.
- Sem a helyszín közelében - tette hozzá Jen. - Még nyomozókutyákat is kihozattam.
Vito Thomasra nézett.
- Azt mondta, Greget időutazásra viszi, majd üdvözölte a várbörtönében. Ez őrült
Thomas vadul ingatta a fejét.
- Klinikai értelemben véve majdnem biztosan nem az. Kínzóeszközöket szerzett be, vagy
maga készítette, vagy vette őket. Előre kitervelt módon cserkészte be az áldozatait. Nem őrült.
Azt hiszem, az időgépre való utalás is... a móka része.
- Móka - ismételte Vito keserűen. - Alig várom, hogy elkapjuk ezt a fickót.
- Azt hiszem, hiú ábránd, hogy Greg telefonja GPS-es, vagy az volt - töprengett Liz.
Nick a fejét rázta.
- Sima kártyás telefonja volt. Az előfizetésest kikapcsolták, mert nem fizette a számlát.
Beverly a torkát köszörülte.
- Greget a gyilkos a modelloldalon találta meg. Greg önéletrajza fent is van, de a
szippantós szolgálat hirdetése nincs. Gyanítom, nem volt büszke rá.
- Úgyhogy Munch nem tudhatta, hogy helyi bálvánnyal van dolga - tette hozzá Nick. - És
ha ehhez még hozzávesszük elbűvölő kiejtését is - itt Nick eltúlozta a sajátját -, egészen
biztosra vehetjük, hogy nem a környékről származik. Vito bólintott.
- Munchnak déli akcentusa van, és a Vartanian házaspárnak is. Véletlen egybeesés
- Habár most magamat is gyanúba keverhetem - szólalt meg Nick szárazon -, szerintem
egyáltalán nem véletlen egybeesés.
- A Vartanian házaspár Georgiából való - mondta Katherine, szemöldökét elgondolkodva
ráncolva. - És Claire Reynolds is.
- Igazad van - helyeselt Vito. - Ez sem véletlen. Ami azt illeti, ez az első kézzelfogható
kapcsolat az áldozatok között, a UCanModel oldalt leszámítva. Az is lehet, hogy a Vartanian
család meg tudja mondani, vajon Claire, Arthur és Carol ismerték-e egymást. Mit mutat a
boncolási jegyzőkönyv
- Az első sorból Claire Reynolds és az idős hölgy boncolását végeztem el. Semmit nem
találtam, aminek a segítségével az idős hölgyet azonosítani tudnátok. A nyaka el van törve,

ugyanúgy, mint Carol Vartaniannak és Claire-nek. A labortól megkaptam a jelentést is a
szilikonos spray-ről. Egyedi keverék. Nem tudják, ki készítette.
Vito elővette a dossziéjából azt a magazint, amelyet dr. Pfeiffertől kapott.
- Claire orvosa azt mondta, itt hátul hirdetik magukat a készítők. Claire egészen biztosan
folyadékot használt, és az orvosa azt mondja, azt tőle vette.
Jen elvette a magazint.
- Ezektől is vehetett. Lenyomozom, hogy az egyedi készítmény melyik gyártótól
származhat.
- Köszönöm. Itt vannak a Claire-féle levelek. Egyiket Pfeiffer adta, a másik a könyvtártól
van.
Jen a leveleket is elvette.
- Ezeket is elviszem a laborba, és a Claire kézírásáról való mintákat is. Hátha kialakul
valami.
- Jó. Bev és Tim, mit találtatok a UCanModel oldalon
- Eddig semmit - mondta Bev. - Olyan modelleket kerestünk, akiknek az önéletrajzát
megnézte E. Munch, vagy kaptak tőle e-mailt. Az érdekes az, hogy Munch csak négy
személynek küldött e-mailt... Warrennek, Brittanynak, Bilinek és Gregnek. Senki másnak.
Vito a homlokát ráncolta.
- Ezt nehéz elhinni. Honnan tudta, hogy elfogadják majd az ajánlatát
- Mintha valami mást is tudott volna - merengett Nick. - Zsarolás
- Inkább a pénzügyi hátteret - szólt közbe Brent Yelton. - Az összes áldozatnak
mínuszban volt a számlája, többezres hitelkártya-tartozásuk volt, a hitelképességük pedig a
béka feneke alatt.
- Szóval még mindig semmi - mondta komoran Nick, de Beverly mosolygott.
- De van. Azt mondtuk, Munch néven nem küldött senki másnak sem e-mailt - mondta. -
De végig azon töprengtünk, amit Jen mondott ma reggel. Hogy a név, E. Munch jelent
valamit. Megnéztük a Google-on, és ezt találtuk. - A kinyomtatott papírok alól egy művészeti
albumot húzott elő. Egy festménynél volt nyitva, Vito azonnal fölismerte.
Egy szürreális, kísérteties, visszataszító, tátott szájú alak. Pontosan olyan, mint
amilyennek Greg Sanderst látták délután.
- A sikoly - mondta Vito.
- Edvard Munch - tette hozzá Scarborough. - Milyen találó, tekintve azt, ahogy
Gregoryból kicsalta az üvöltést. Ez az ürge nagyon félelmetes, nagyon alapos pszichopata.
Beverly egy másik képhez lapozott, egy sokkal ijesztőbb, középkori stílusban megfestett
képhez, amelyen démonok tombolnak az elveszett lelkek fölött, hátborzongató, rettenetes
módon.
- Ez pedig a Gyönyörök kertje, Hieronymus Boschtól. Egy Kay Crawford nevű modell
tegnap kapott, is e-mailt valami H. Bosch nevezetű személytől. A lány még nem válaszolt a
levélre.
- És még azelőtt behoztuk a számítógépét, hogy lefagyott volna - tette hozzá Brent
elégedetten. - Bosch egy dokumentumfilmhez szerette volna szerződtetni.
- Kay beleegyezett, hogy segít nekünk - mondta Tim. - Csapdát állíthatunk ennek a
rohadéknak.
Mosoly terült el Vito arcán.
- Ez már tetszik. Nagyon. Azt hiszem, a legnagyobb segítség tőle az lehet, hogy hallgat,
de holnap korán reggelre mindenképp hívjátok be. Addig is, ha már megvan a számítógépe,
írnátok egy válasz e-mailt, hogy elfogadjátok az ajánlatot
Brent bólintott.
- Kay Crawford egész merevlemezét lemásoltam, úgyhogy ha a vírust egy válasz
aktiválja, mint ahogy sejtem, akkor még mindig használhatjuk a másolatot.

- Csodás. És Liz - fordult Vito a nőhöz -, azt mondtad, válaszolt az Interpol.
- Lehet, hogy semmit nem jelent számunkra. - Néhány faxolt képet húzott elő egy
borítékból. - Úgy tűnik, a fickó, aki meghalt odaát Európában... Alberto Berretti Hatalmas
adótartozása volt az olasz államnak, ezért a halála idején már figyeltették a vagyonának a
mozgását. Arra. számítottak, hogy a gyerekei megpróbálják a saját magánüzletükbe átmenteni
apjuk gyűjteményének egy részét. Egy jó ideje ügynökökkel figyeltetik Berretti felnőtt
gyerekeit. Ez itt Berretti egyik fia egy ismeretlen amerikai társaságában.
Vito a képet nézegette.
- Elég jól kivehető az arca, de míg valaki föl nem ismeri, nem segít rajtunk. De
kezdetnek megteszi.
Bev és Tim is elvett egy másolatot.
- Vito, mi már bulinak fogjuk fel az egészet - mondta Tim. - Múlt éjjel egy
szemhunyásnyit sem aludtunk, s most már kezdünk duplán látni ettől a sok kinyomtatott
képtől.
- Köszi. Itt hagynád az albumot Később még szeretném megnézni.
- Összeírom neked a részletes profilt – mondta Thomas. - A gyilkos elég speciális
nyelvezetet használ. Utánanézek, hogy a nyilvántartásban szerepel-e ilyen beteg.
- Én pedig holnap elvégzem a fejlövéses, a repeszes és Greg Sanders boncolását - ígérte
Katherine. - ó, és itt a kép, amelyet kértél Sanders arcáról.
Vito elvette, és az asztalra helyezte.
- Köszönöm, Katherine. Nem akartam, hogy Sophie-nak emiatt be kelljen mennie a
halottasházba.
- Mert tétszik neki a leányzó - mondta kajánul Nick, mire Katherine elmosolyodott.
- Naná, hogy tetszik neki. Ő az én kislányom. - Felsandított Vitóra. - Ne feledd, Vito. Ő
az én kislányom. - És ezzel a figyelmeztetéssel Katherine kilépett az ajtón Thomas
társaságában.
- Visszahívom Sophie-t, hogy nézze meg a képet, és már megyünk is - mondta Vito. - Az
ajtóhoz lépett, de azonnal megtorpant. - A francba!
JANUÁR 17-E, SZERDA, ESTE 7.10
Sophie és Katherine odakint ültek a konferenciaterem előtt egymás mellett egy padon. Vito
leguggolt a falfehér Sophie elé.
- Mi történt
Sophie meredten nézett le rá.
- Épp mentem le a büfébe, amikor egy hívást kaptam a mobilon, olyasmit, amiről
tudnotok kell. Amikor visszajöttem, és be akartam kopogni az ajtón... - Idegesen megrántotta
a vállát. - Meghallottam az üvöltést. Már jól vagyok. Csak felkavart.
Vito megfogta a kezét, jéghideg volt.
- Sajnálom. Rettenetes volt.
Katherine felhúzta Sophie-t.
- Gyerünk, kicsim. Hazaviszlek magammal.
- Nem, be kell mennem a nagyihoz. - Észrevette, hogy a többiek mind őket nézik,
zavartan vonta össze a szemöldökét. - Hagyd abba! Csak megrázott. Hol a kép, amelyet meg
kell néznem
- Sophie, nem muszáj ma este - mondta Katherine.
- Hagyd abba, Katherine - csattant fel Sophie. - Már nem vagyok ötéves. - Hirtelen
visszafogta magát, és felsóhajtott. - Sajnálom, de ne kezelj úgy, mintha gyerek lennék. Kérlek.

- Elhúzódott, majd bement a konferenciaterembe, otthagyta a megbántott és kétségbeesett
Katherine-t.
- Nehéz, amikor felnőnek a gyerekek - mormogta Liz, mire Katherine halványan
fölnevetett.
- Talán tényleg úgy bánok vele, mint egy ötévessel, de sokszor még mindig úgy látom
magam előtt. - Vitóra pillantott. - Éles tárgy van nálam. Ne kelljen használnom!
Vito összerezzent.
- Igenis, asszonyom. - Bement a konferenciaterembe, ahol Sophie az Interpoltól kapott
képet nézegette.
- Ez nem Sanders. - Nyúlt, hogy elvegye az asztalról az Interpol-képet, de Sophie keze
lecsapott, és satuként markolta meg a férfi csuklóját.
- Vito. Én ismerem ezt az embert. Ez Kyle Lombard. Emlékszel, hétfőn este, amikor
megadtam neked Brewster nevét, Lombardét is felírtam...
- Tudom. Kerestük is, de még nem találtuk meg. Liz - kiáltott -, gyere ide, kérlek. És
teljesen biztos vagy benne, Sophie
- Igen. És pont ezért jöttem fel, hogy beszéljek veletek. Igazából két hívást kaptam. Az
elsőt Amanda Brewstertől. Azt üvöltözte, hogy tudja, Alan velem van. Úgy tűnik, a férje nem
ment haza vacsorára. Letettem. Két perc sem telt bele, újra csörgött a mobilom. De most Kyle
felesége hívott.
- Kyle felesége
- Igen - sóhajtott Sophie. - Azzal vádolt, hogy viszonyom van Kyle-lal.
Vito szeme összeszűkült.
- Micsoda
- Azt mondta, hallotta Kyle-t a telefonon beszélni rólam, majd azt kiáltozta, majd hülye
lesz hagyni, hogy elvegyem tőle a férjét, ahogy megpróbáltam Amanda Brewsterét is elvenni.
- Vállat vont, amikor Vito kérdőn felvonta a szemöldökét. - Amanda elég sokat sipákolt a kis
szukáról, aki fel akarta dúlni az ő boldog családi fészkét. Nos... kevés ember nem tudott róla.
Kyle felesége azt is mondta, hogy tegnap felhívta őt Amanda, és figyelmeztette, hogy megint
bekerültem a képbe. Azóta őrt állnak, hogy megvédjék a boldog házasságukat.
- Azt hiszem, Kyle és Clint nem csak az archeológiát sajátították el Alan Brewstertől -
jegyezte meg Vito szárazon, jutalmul Sophie kényszeredett mosolyt küldött felé.
- Hétfőn beszéltem Clint Shaferrel. Te kedden látogattad meg Alant. Ma este Kyle nem
ment haza vacsorázni, úgyhogy a felesége megnézte a híváslistát, és látta, hogy a férje beszélt
Clinttel. Felhívta Clint feleségét, aki megnézte Clint híváslistáját, és megadta Kyle
feleségének az én múzeumi számomat. Kyle felesége mintegy mellesleg megemlítette, hogy
Clint sem ment haza vacsorára.
- De hát mindketten a mobilodon hívtak fel.
Sophie a homlokát ráncolta.
- Igazad van. Honnan tudták meg a mobilszámomat Mindegy, majd ti kiderítitek. Amit
mondani akartam, az az, hogy most már képetek is van Kyle Lombardról, amit hol is
készítettek
- Olaszországban, Bergamóban, legalábbis az Interpol ezt mondja - válaszolt Liz Vito
háta mögül.
- Az csak fél óra vonattal Berretti lakásától. Szóval megvan Kyle fényképe, aki két
nappal azután, hogy föltettem egy kérdést, nem megy haza. Véletlen lenne
- Nem. - Vito Nickre és Lizre pillantott. - Adjunk ki fényképes körözést Clint Shaferre,
lakhelye...
- Long Island - jegyezte meg Sophie.
- És Kyle Lombardra is, aki a fene tudja, hol lakik.

- A felesége a 845-ös körzetszámról hívott - mondta Sophie. - De ha nem találjátok meg
Kyle-t a felesége száma alapján, akkor talán sikerülni fog Clint híváslistáján keresztül.
Vito bólintott.
- Ez jó, Sophie. Nagyon jó.
- Nem, Vito. - Nick a fejét rázta. - Rossz. Nagyon is rossz. Ha Lombard Sophie-hoz
vezet, és egyben Berrettihez is, aki az eltűnt középkori kínzószerszámok tulajdonosa, és ha
Lombard épp nem a feleségét csalja, hanem valahol egy árokban fekszik
Vitóban megállt az ütő.
- A francba!
Sophie lerogyott.
- Ó, ne! Ha Kyle benne van, és csakugyan eltűnt.,.
- Akkor a gyilkos rólad is tudhat - folytatta Vito komoran.
- Védelmet kell biztosítanunk neked, Sophie - mondta Jen.
Liz bólintott.
- Majd én elintézem. - Karon ragadta Katherine-t. - Lélegezz mélyeket, Kat.
Katherine leült Sophie mellé a székre.
- Nem kellett volna...
- Katherine - csikorgatta Sophie a fogát. – Hagyd abba!
- Képtelen vagyok. És ennek semmi köze ahhoz, hogy öt- vagy ötvenöt éves vagy. Arról
van szó, hogy bekerültél annak a szörnyetegnek a látóterébe, aki képes ilyet tenni. - Felkapta a
Sandersről készült képet, és könnyek gördültek végig az arcán. - Aki megkínzott és
meggyilkolt még kilenc embert, akik most mind ott fekszenek a hullaházban.
Sophie arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, átölelte Katherine remegő vállát.
Vito és Nick döbbenten néztek egymásra. Eddig egyetlenegyszer sem látták Katherine-t sírni,
bármilyen szörnyű állapotú holttestet találtak is.
Ám most nem egy holttestről volt szó. Hanem az ő kicsi lányáról. Vito azonnal
megértette, a nő milyen rettegést él át.
Sophie Katherine hátát simogatta.
- Nem lesz semmi baj. Vito majd vigyáz rám. És ott van Lotte és Birgit is. - Fölnézett
Vitóra. - Most, hogy belegondolok, csakis te lehetsz az...
Katherine dühösen lökte el magától.
- Ez csöppet sem vicces, Sophie Johannsen.
Sophie letörölte Katherine könnyeit.
- Nem, tényleg nem az. De nem is a te hibád.
Katherine megragadta Vito ingét, lerántotta magához, olyan erővel, ami még a férfit is
meglepte.
- Vigyázz, nehogy neki is baja essen, mert különben isten engem úgy segéljen...
Vito csak bámult az asszonyra, akiről eddig azt hitte, olyan jól ismeri. Katherine állta a
tekintetét, arca komoly és nagyon dühös is. Tehát tud Andreáról s arról is, mit tett Vito.
Lefeszítette a nő ujjait az ingéről, és fölegyenesedett.
- Értettem.
Katherine remegve mély levegőt vett.
- Akkor tisztáztuk.
- Tisztáztuk - mormogta Vito.
Sophie csak bámulta őket.
- Csak nem fenyegetted meg Vitót, Katherine
- De igen - válaszolt Vito helyette. - Megfenyegetett.

TIZENHETEDIK FEJEZET

JANUÁR 17-E, SZERDA, ESTE 8.30
Sophie kiszállt a szeretetotthon parkolójában a kocsiból, megvárta, míg Vito is leparkol.
Amikor kiléptek az őrsről, a férfi egy szót sem szólt, csak töprengett és dühös volt. Amikor
követte Sophie-t az otthon felé, olyan közel hajtott hozzá, hogy ha Sophie-nak hirtelen
fékeznie kellett volna, akkor belement volna. Egész végig Vito és Katherine összekapását
elemezte, újra meg újra, ami sokkal kevésbé tűnt idegtépőnek, mint az a gondolat, hogy egy
gyilkos figyelheti minden lépését. Valami történt valakivel, akire Vitónak vigyáznia kellett
volna. Sophie-nak eszébe jutottak a rózsák. Az ösztöne azt súgta, a kettő összefügg,
Vito bevágta a furgon ajtaját, körbesétált, és belekarolt Sophie-ba.
- Most pedig elmondod, mi volt ez az egész - vágott a közepébe Sophie.
- Persze. De nem most. Kérlek, Sophie, ne most...
Sophie az utcai lámpa halvány fényében a férfi arcát tanulmányozta. Vito szemében,
egész arcán fájdalom ült. És bűntudat. Sophie ismerte a bűntudat érzését. Azt is tudta,
Katherine soha nem hagyta volna, hogy Vitóval jöjjön el, ha nem lett volna meggyőződve
arról, hogy a férfi valóban tud rá vigyázni.
- Rendben van. De nyugodj meg! Különben meg fogod ijeszteni Annát, és erre most
éppenséggel nincs szüksége. - Ujjait Vitoéba fűzte. - És nekem sincs.
A férfi pár mély lélegzetet vett, s mire a pulthoz értek, sikerült nyugalmat erőltetnie
magára. Sophie bejelentkezett.
- Miss Marco, hogy van ma a nagyim
A nővér morcosan nézett föl.
- Mint mindig. Undok és makacskodik.
Sophie is morcos lett.
- Köszönöm szépen. Erre gyere, Vito! - Hátravezette a steril halion keresztül, a hátán
érezte a nővérek kíváncsi pillantásait. Semmi kíváncsiság. Bámultak. Sőt, összesúgtak.
- Kerüld a szemkontaktust - suttogta Sophie -, különben rád szállnak, mint a legyek. Nem
mindennap látnak ilyen finom falatot.
Vito kuncogott, enyhült a feszültsége.
- Köszi, de erre még gondolni is rossz.
- Ne is mondd... - Sophie megtorpant Anna szobája előtt. - Vito, egy csöppet sem fest
úgy, mint hajdanán. Előre szólok.
- Értem. - Megszorította a lány kezét, - Menjünk be!
Anna épp szundikált. Sophie leült mellé, és megérintette a kezét.
- Nagyi, itt vagyok.
Anna szeme felnyílt, ajka egyik fele remegő mosolyra húzódott.
- Sophie. - Fölnézett, majd még följebb, és meglátta Vitót. - Ki ez a fiatalember
- Vito Ciccotelli. A... barátom. Vito imádja az operát, nagyi.
Anna tekintete megváltozott, ellágyult.
- Ó! Üljön le, kérem! - Hangja elmosódott volt.
- Azt kéri, hogy ülj le.
- Ki tudom venni, amit mond - válaszolt Vito, és kezébe vette Anna kezét. - Hallottam az
Orfeuszban, az akadémián, a belvárosban, még gyerekkoromban. A Che faróval megríkatta a
nagyapámat.

Anna le sem vette róla a szemét.
- És magát Magát is megríkattam
Vito rámosolygott.
- Igen. De ez maradjon a mi titkunk, rendben
Anna ajka lassan mosolyra húzódott.
- Lakat a számon. Meséljen valamit, Vito!
Sophie torka elszorult, mert Vito az operáról beszélt, s ezzel visszacsalta Anna szemébe a
rég nem látott fényt. Alig telt el egy kis idő, megjelent Marco nővér.
- A nagyanyjának be kell vennie az esti gyógyszereket, dr. Johannsen. Menniük kell.
Anna sértődötten fújt egyet.
- Ez a nőszemély...
Vito még mindig fogta Anna kezét.
- Csak a munkáját végzi. Örülök, hogy találkoztam önnel, Miss Shubert. Szívesen
eljövök megint.
- Jöjjön bátran, de csak akkor, ha Annának szólít. - A jó szeme pajkosan hunyorgott. -
Vagy nagyinak.
Sophie a szemét forgatta.
- Nagyi!
De Vito csak nevetett.
- Ma este igencsak féltékeny lett volna rám a nagyapám, hogy itt ülhetek a nagy Anna
Shuberttel egy szobában. Újra meglátogatom, amint lehet.
Sophie előrehajolt, és megcsókolta Anna arcát.
- Legyél kedves Marco nővérrel, nagyi. Vitónak igaza van, csak a munkáját végzi.
Anna ajka elkeskenyedett.
- De gonosz, Sophie.
Sophie aggodalmas pillantást vetett Vitóra, látta, a férfi elgondolkodva oldalra hajtja a
fejét.
- De miért, Anna - kérdezte.
- Gonosz és utálatos. És kegyetlen. - Sophie eddig is mindössze ennyit tudott kiszedni
belőle.
Sophie erőt vett keze hirtelen remegésén. Az, hogy Vito komolyan vette az egészet,
elkezdte rettenetesen nyugtalanítani.
- Aludj, nagyi. Majd kitaláljuk, mit kezdhetünk Marco nővérrel.
- Olyan jó kislány vagy, Sophie. - Anna. hangulata ismét megváltozott, arcára újra kiült a
félmosoly. - Gyere nemsokára, Sophie, és hozd magaddal a lovagodat is.
- Hozom. Szeretlek, nagyi. - Megcsókolta Anna másik orcáját is, majd kisietett, meg sem
állt, míg a kocsijához nem ért, Vito szorosan utána.
- Nem beszéltél a nővérrel - jegyezte meg a férfi.
- És ugyan mit mondhatnék neki Csak nem bántalmazza a nagymamámat - Sophie
érezte, hogy a hangja kezd hisztérikussá válni, felsóhajtott, igyekezett lecsillapodni. - Úgyis
azt mondaná, hogy nem.
- Találtál bizonyítékot arra, hogy bántalmazza
- Nem. Nagyi, mindig tiszta, rendesen megkapja a gyógyszereit is. A szívritmusát
folyamatosan figyelik a monitoron, és több nővérnek is van intenzív osztályos tapasztalata.
Vito, ez egy nagyon jó szeretetotthon. Gondosan választottam, de!., mégiscsak a nagymamám.
- De hát... - mondta tétován.
- De hát mi
- Használhatnál kamerát - válaszolt Vito vontatottan.
- Olyan bébimonitor-félét - kérdezte Sophie, és elmosolyodott.

- Ebben az esetben nagyimonitort - válaszolt Vito, mire a lány fölnevetett, s most már
sokkal jobban érezte magát.
- És mit tudsz te ezekről a kamerákról
Vito hunyorított.
- Egy-két dolgot... De a sógorom, Aidán, még nálam is többet. Majd megkérdezem.
- Köszi. Amint találok egy nem túl drága kamerát, egy szempillantás alatt be is teszem a
szobájába, csak hogy én és Harry végre megnyugodhassunk. - Vitóra mosolygott. - És azt is
megköszönöm, amit ott bent tettél. Annyira fölvidítottad a nagyit. Bárcsak eszembe jutott
volna, hogy elhívjak valakit, akivel a zenéről beszélgethet. Most viszont haza kell mennem.
Mikor látlak újra
Vito hitetlenkedve pislogott.
- Akárhányszor a visszapillantó tükörbe nézel. Ma este nem hagylak egyedül, Sophie.
Nem hallottad, mit beszéltünk Munch vagy Bosch, vagy hogy a pokolba hívják, lehet, hogy
les utánad.
- De hallottalak benneteket. És figyeltem. De nem várok el huszonnégy órás ügyeletet,
Vito. Egyszerűen nincs értelme.
Vito szeme felvillant, Sophie azt várta, vitatkozni fog. Ekkor azonban a férfi szeme pont
olyan pajkosan csillant fel, mint az előbb a nagyanyjáé.
- Amúgy is tartozol nekem a dupla bónuszponttal, amit reggel nyertem.
- Persze, de te meg a tolmácsolás miatt tartozol nekem.
Vito elvigyorodott.
- Azt hiszem, ezt nevezik kölcsönös érdekeltségnek. Sophie nagyot nyelt, teste máris a
várakozás izgalmától remegett.
- Akkor a háznál találkozunk.
JANUÁR 17-E, SZERDA, ESTE 9.25
Kísérője van, milyen pech. A szemöldökét ráncolta, ahogy figyelte, amint Sophie
Johannsen elhajt a nagyanyja autójával, szorosan mögötte pedig a furgon, amelyet a lányt
kikísérő férfi vezetett. Várnia kell, míg az archeológus egyedül lesz.
Előre tudta, hogy egyszer csak megjelenik itt. Már rég ellenőrizte a lány pénzügyeit,
látta, hogy csekkeket fizet a szeretetotthonnak. Mégpedig elég nagy összegű csekkeket.
Hallotta ugyan, hogy az egészségügyi ellátás egyre drágább, de még így is meglepődött. Ő
ugyan soha nem fizetne ennyit a saját szülei után. De hát már nincsenek szülei, úgyhogy a
kérdés tárgytalan.
Úgy szerette volna hallani, miről beszéltek. Legközelebb jobban felkészül. Az összes
elvarratlan szállal egy lendülettel akart végezni, de ez ma este már nem jön össze. Nem baj.
Úgyis van más szórakozása is. Sebességbe tette a furgont, válla fölött hátrapillantott, ott hevert
Derek Harrington megkötözve, betömött szájjal.
- Tudni akartad, honnan szerzem az ihletet - mondta. - Nemsokára megtudod.
Majd holnap visszajön Sophie Johannsenért.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, HAJNALI 4.10
Vito lassan ébredt. Jól aludt, egészen kimerült a négy, munkával töltött, hosszú nap után és
a két rövid éjszaka után, amikor Sophie-t tanította a szerelem művészetére. A lány gyorsan
tanult, hamar elsajátította a mozdulatokat, amelyektől Vito egészen kiürült. Ám mostanra újra
feltöltődött, és megint kívánta a lányt. Kinyúlt, és megpaskolta.. . az üres ágyat.

Vito szeme azonnal fölpattant. Sophie sehol. Kiszökkent az ágyból, majd kiugrott a szíve
a helyéről. Megállt a hálószoba ajtajában, és fülelt, de megnyugodott, amikor meghallotta a
televíziónak a földszinti nappaliból felszűrődő hangját. Felhúzta a nadrágját, legszívesebben
egy ugrással lent termett volna, de azért sikerült kettesével szednie a lépcsőket.
Sophie a kanapén, összekuporodva ült, kezében bögrét szorongatott. Lábánál ott aludtak
a kutyák, teljesen úgy néztek ki, mint két szivárványos paróka. Sophie hátrakapta a fejét,
amikor meghallotta a közeledő férfit. Ő is ideges.
- Fölébredtem, de te nem voltál ott - mondta.
- Nem tudtam aludni.
Vito megállt a dohányzóasztalnál, amelyen otthagyta a dossziéját és a Bevtől kapott
művészeti albumot. A könyv A sikoly című képnél volt kinyitva, Sophie pedig őt nézte.
- Nem akartam kutakodni. Nem tudtam, hogy a könyvet ehhez az ügyhöz használjátok.
Próbáltam elterelni a gondolataimat... És hát az oldal be volt jelölve. A sikolyokhoz kell,
ugye
Vitónak lelkiismeret-furdalása támadt. Míg ő ott fent az igazak álmát aludta, Sophie-t
azoknak a rettenetes sikoltozásoknak az emléke kísértette, s nem hagyta aludni.
- A gyanú szerint igen. Sajnálom, Sophie. Ha rajtam múlik, soha nem hallod és látod
mindezt.
- De láttam és hallottam - mondta csöndesen. - Majd megoldom valahogy.
Vito odatelepedett mellé, átölelte a vállát, megnyugodott, hogy a lány nekidőlt. Némán
ültek, nézték a tévét. Egy francia film ment, a lány angol felirat nélkül nézte, így hát Vito egy
perc múlva el is vesztette az érdeklődését, inkább beleszimatolt Sophie bögréjébe.
- Forró csoki
- Igazi német kakaóból - jött a válasz. - A Shubert család saját receptje szerint. Kérsz
- Talán később. Ez is édesapád filmje
- En Garde. Közel sem olyan jó, mint a Csendes eső, amelyet te is láttál. - Szomorúan
elmosolyodott. - Alex nem volt nagy színész, de ebben a. filmben elég sokat látni belőle.
Kalandfilm, és Alex iskoláskorában versenyszerűen vívott. Itt is van.
Alexandre Arnaud átsétált a színen, kezében kard. Aranyhajú, magas férfi volt, Vito
azonnal észrevette a családi vonásokat.
- Látnod kellett...
- Mondtam neked, hogy nem olyan nehéz engem kiismerni. Nem szeretek egyedül
maradni ebben a házban. Ha te nem lennél itt, akkor Harry bácsival nézném náluk a Bette
Davis-filmeket.
Ebben a házban. Sophie mogorvának tűnt, amikor ezt mondta, de valahányszor a
nagybátyjára terelődött a szó, róla mindig szeretettel beszélt, így hát Vito arra a
következtetésre jutott, Harryről bátran kérdezhet. Igyekezett semleges hangot megütni.
- Kicsi, korodban itt laktál, vagy a nagybátyádéknál
A lány elgyötört arckifejezése arról árulkodott, hogy átlátott a szitán.
- Leginkább itt a nagyival. Először Harrynél és Freyá-nál, de nekik négy gyerekük volt,
itt pedig kaptam külön szobát.
- De azt mondtad, nem szeretsz egyedül lenni. Sophie elhúzódott, és hosszan méregette
Vitót.
- Most vallatsz, Vito
- Nem. Igen. Egy kicsit. Jobb szeretem, ha kíváncsinak tartasz. Az nem hangzik olyan
durván.
- Az igaz. Négyéves koromig az anyámmal éltem, de megunt, és átpasszolt Harry
bácsinak. Ő nyújtott életemben először igazi otthont számomra.
- Emiatt akkor még sokkal jobban gyűlölheted az anyádat, mint azért, hogy viszonyt
kezdett az apáddal.

Sophie hangja hűvösen csengett.
- Ó, ne hidd! Ennél sokkal-sokkal komolyabb okom van anyámat gyűlölni, Vito. -
Visszafordult a tévé felé, de nem nézte. - Anna az első évben még turnézott, de amikor
hazajött, akkor ott voltam vele Pittsburghben. Ha elment, akkor Harryéknél laktam. Amikor
óvodába kerültem, nagyi eladta a pittsburghi lakást, és ideköltözött, hogy ne kelljen föl-le
utazgatnom.
Vito szíve összeszorult, amikor elképzelte a gyökértelenül összevissza rángatott kislány
Sophie-t.
- Freyának nem kellettél - kérdezte elkerekedett szemmel.
- Semmi nem kerüli el a figyelmedet. Freya annyira utálta Lénát. Nehéz volt neki, hogy
ott vagyok körülötte.
Milyen önző, gondolta Vito, de a megjegyzést megtartotta magának.
- És mi van apáddal Alexszel.
- Alex nagyon sokáig nem is tudott rólam.
- Anna nem mondta meg neki
- Kevesebb mint egy évvel azelőtt szakított vele, hogy én megszülettem, és még mindig
fájt neki, legalábbis Maurice szerint. Harry szerint pedig attól rettegett, hogy apám elvinne.
- Végül is hogyan találkoztatok
- Mindig is kérdezősködtem az apám felől, de soha senki nem beszélt róla, úgyhogy egy
szép napon fölültem a buszra, elmentem a bíróságra, odamentem a pulthoz, és kikértem a
születési anyakönyvi kivonatomat.
- Ügyes. És odaadták
- Minthogy hétéves voltam, nem.
Vito csak bámult.
- Hét Hétévesen körbeutaztad busszal a várost egyedül
- Már négyévesen csokis piskótára és szárított marhanyelvre cseréltem az üres
sörösüvegeket a sarki boltban - mondta unottan. - Szóval a bíróságon a hölgy a pultnál
megkérdezte, ki a legközelebbi rokonom. Alig eszméltem föl, Harry bácsi már ott is volt, igen
mérgesen. Azt mondta a nagyinak, hogy jogom van megismerni az apámat. Nagyi azt mondta,
csak a testén keresztül, akkor Harry nem vitatkozott tovább. Azt hittem, ezzel el is lett
intézve. Épp az új tervet szövögettem, hogy mégis megszerzem azt az anyakönyvi kivonatot,
amikor egyszer csak az iskola előtt megjelent Harry bácsi két útlevéllel és két Párizsba szóló
repülőjeggyel.
- Csak úgy fogta magát, és elvitt Franciaországba
- Aha. Hagyott egy cetlit Freyának, így ő el tudta mondani Annának. Azt hiszem, ezek
után Harry bácsi jó ideig a kanapén aludt... Ha belegondolok, még mindig ott alszik.
- És mi történt, amikor megérkeztetek Párizsba
- A taxi egy jó öt méter magas kapu előtt tett ki. Csak úgy szorítottam Harry bácsi kezét.
Egészen addig semmi mást nem akartam, csak megismerni az apámat, de akkor hirtelen
nagyon félni kezdtem. Mint kiderült, Harry is. Félt, hogy Alex eltaszít, vagy ami még
rosszabb, megtart. Valójában azonban csak egy hivatalos látogatás kerekedett belőle, de
meghívást kaptam, hogy nyáron menjek vissza.
- És visszamentél
- Ó, igen. A meghívót maga az Arnaud család ügyvédje küldte személyesen Annának.
Gyakorlatilag fenyegetés volt, ha a nagyi nem enged el a nyárra, akkor Alex keresetet nyújt be
a felügyeleti jogra. Úgyhogy a nyarakat a franciaországi kúrián töltöttem, volt magántanár és
szakács is. A szakács tanított meg a francia konyhaművészetre. A magántanártól tanultam
meg franciául, de olyan gyorsan fölszedtem a nyelvet, hogy hamarosan áttértünk a németre,
aztán a latinra meg a többire is.
- És megszületett a nyelvész - jegyezte meg Vito, mire Sophie elmosolyodott.

- Igen. Amikor Alexnál voltam, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. Időnként
elvitt a filmes barátaihoz. Azon a nyáron, amikor nyolcéves voltam, egy kastély romjainál
forgattak, és nekem is mennem kellett. - Arca egészen kigyúlt az emlékre. - Hihetetlen volt.
- És megszületett az archeológus.
- Valószínűleg. Alex sok-sok éven át támogatott, bemutatott különböző embereknek,
kapcsolatokat szerzett.
- És szeretett - Sophie arcáról eltűnt az izgalom.
Vito szíve összeszorult.
- A maga módján. A sok-sok nyár alatt lassan megszerettem, bár nem úgy, ahogy Harryt.
Ő az igazi édesapám. - Nagyot nyelt. - Azt hiszem, még soha nem mondtam ezt neki.
Vito majdnem megkérdezte, hogy jött a képbe Katherine, de legyűrte kíváncsiságát. Ha
megemlíti Katherine-t, akkor visszatér a délutáni összetűzés emléke. Ugyanezért nem
kérdezte meg azt sem, mi az igazi ok, amiért gyűlöli az anyját. Úgy érezte, Sophie ragaszkodna
a valamit valamiért elvhez, ha már behatolnak egymás titkaiba.
Ehelyett Vito inkább a szoba sarkába mutatott, ahol most CD-k és bakelitlemezek voltak
egymásra hajigálva.
- Csak nem kiárusítás
Sophie a szemöldökét ráncolta.
- Nem. Most, hogy este láttalak a nagyival, arra gondoltam, biztos örülne, ha
meghallgathatná a kedvenceit. Annának igen gazdag lemezgyűjteménye van. És nagyon
értékes. De mind eltűnt, és vele együtt az összes felvétel Anna koncertjeiről. Még az Orfeusz
is.
- Nem lehet, hogy a nagynénéd vagy a nagybátyád vitte el
- Lehet. Megkérdezem őket, mielőtt fölidegesítem magam miatta. Annyira szerettem
volna neki bevinni valamit holnap, de találok valamit, ha kell, az eBayről szerzem meg.
Vito a saját gyűjteményére gondolt - amelynek java részét a nagyapjától örökölte.
Gyanította, lesz a dobozban Anna Shubert-lemez is, de nem akart Sophie-nak felelőtlenül
ígérgetni, így hát megtartotta magának a gondolatot.
Sophie felállt.
- Csinálok még egy kis kakaót. Te is kérsz
- Naná.
Sophie megtorpant az ajtóban.
- Tudom, mit szeretnél még kérdezni, Vito. És szerintem te is tudod, én mit. De most
inkább maradjunk ennyiben. - Kiment, meg sem várva a választ. Vitóra hirtelen ismét rátört a
nyugtalanság, fölállt, és föl-le kezdett járkálni.
Minduntalan visszatért a dohányzóasztalon heverő nyitott könyvhöz. Végül leült a
könyvvel a kezében, lehunyta a szemét, hagyta, hogy előtörjenek az emlékei.
Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet
megöltem. Majd egy másik hang kezdett visszhangozni a fülében. Kész vagy meghalni,
Clothilde
- A francba! - Vito fölpattant, amint összeállt a kép. - A büdös francba!
- Mi az - szaladt vissza Sophie mindkét kezében bögrét szorongatva. - Mi a baj
- Hol a telefon
Sophie a bögrével mutatta, hol.
- A konyhában. Mi a baj
De Vito már a konyhában állt, és Tinó mobiljának a számát tárcsázta.
- Tinó!
- Vito Tudod te, hány óra van
- Ébreszd föl Dominicot! Fontos. - Sophie-ra nézett. - Ez egy rohadt, kibaszott játék!

A lány egy szót sem szólt, még mindig az asztalnál ült és a kakaót szürcsölte, míg Vito
vadul járkált a szobában föl-alá. Végre megjelent Dom a vonalban.
- Vito - Hangja ijedten csengett. - Csak nem anyu
Vito hirtelen elszégyellte magát, amiért így ráijesztett az unokaöccsére.
- Nem, ő jól van. Dom, beszélnem kell azzal a sráccal, aki tegnap délután ott volt
nálatok. Az az udvariatlan srác a játékkal. Valami Jesse.
- Most
- Igen, most. Megvan a száma
- Nem barátkozom vele, Vito. Mondtam. De Raynek valószínűleg megvan.
- Akkor add meg Ray számát. - Vito felírta, majd azonnal felhívta Nicket.
- Mi az - nyavalygott Nick, amikor fölverte mély álmából.
- Nick, tegnap délután néhány srác átjött hozzánk. Ezzel a második világháborús
videojátékkal szórakoztak, volt benne egy jelenet, amelyben egy nőt megfojtanak. Nick, most
kapaszkodj meg! A fickó, aki megöli, ezt mondja: Senki sem fogja meghallani. Senki sem
fogja megmenteni.
- Szent isten! Csak nem azt akarod mondani, hogy ez egy játék
- Ha nem az, akkor is van köztük kapcsolat. Egy óra múlva legyél az őrsön.
Megpróbálom megszerezni a játékot. Hívd föl Brentet, Jent és... Lizt. Szólj nekik, hogy bent
találkozunk.
Letette. Jó erősen megcsókolta Sophie ajkát, majd megnyalta a saját száját.
- Isteni ez a forró csoki. Majd emlékeztess, hol hagytuk abba. De most öltözz fel!
- Tessék
- Nem hagylak itt egyedül, a két szivárványparóka nem alkalmas testőrnek.
Sophie mély levegőt vett.
- Sokba fog ez neked kerülni, nagyfiú!
Vitónak sikerült eléggé lelassulnia ahhoz, hogy tisztességesen megcsókolja, ami után
mindketten nagyokat sóhajtottak.
- Kölcsönös érdekeltség. Most pedig öltözz fel.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 7.45
- A játék címe Behind Enemy Lines - magyarázta Vito Liznek, Jennek és Nicknek, mialatt
Brent futtatta a CD-t, hogy eljussanak a fojtogatós jelenethez. Az informatikus fülkéjében
zsúfolódtak össze Brent számítógépe körül. A fülkék egészen másképp festettek, mint lent a
gyilkosságiaknál. Vito nem kevesebb mint hat Star Trek-akciófigurát számolt össze
ugyanennyi asztalon, mire Brent asztalához értek. Brentnek megvolt az Enterprise űrhajó
teljes legénysége. Mr. Spock még mindig az eredeti dobozában. Brent igencsak büszke volt
rá.
Vito ezt elég furának találta, de most inkább a játékra koncentrált.
- Ez egy második világháborús lövöldözős játék. Neked kell az amerikai katonával
játszanod, aki az ellenséges vonalak mögött reked. A cél, hogy kijuss Németországból, a
megszállt Franciaországon át Svájcba.
- Nagyon népszerű játék - jegyezte meg Brent. - A kisöcsém ezt akarta karácsonyra, de
addigra mind elfogyott az üzletekből.
Jen elfintorodott.
- Béna a grafika. Mint a kilencvenes években.
- A skacok nem a játék rész miatt veszik - mondta Brent. - Eljutottam oda, ahova
mondtad, Vito.
Vito a képernyőre mutatott.

- Mostanra lemészároltunk egy egész bunkert, aztán megkerestük a nőt, aki elárult.
Amikor Brent megöli az utolsó nácit, elkezdődik az átvezető jelenet.
Brent kilőtte az utolsó töltényt, s a jelenet átváltott arra, amit kedd délután Vito a
srácokkal végignézett. A képernyőn az amerikai katona ujja az életéért küzdő francia asszony
nyakára fonódott.
- Ne! Kérlek, ne! - küszködött, a képernyőt lassan kitöltötte a nő arca és a férfi keze, a nő
sírt, és könyörgött az életéért. Olyan rettegés ült a szemében, hogy Vito ereiben megfagyott a
vér. Kellemetlenül élethű volt már akkor is, amikor először látta. Most már tudta, miért. Jen
mély levegőt vett.
- Szent isten! Hiszen ez Claire Reynolds.
- Kész vagy meghalni, Clothilde - kérdezte gúnyosan a katona, a nő fület sértően
fölsikoltott. A katona nevetett.
- Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet
megöltem. Most pedig téged is megöllek.
Ujjai még jobban összeszorultak a nő torkán, Clothilde vonaglani kezdett. A kezek
megemelték, lába már nem is érte a földet. A nő keze a férfiéra kulcsolódott, körmei a férfi
bőrébe martak. Szemében páni félelem villant, majd levegőért kapkodott.
Aztán megváltozott a tekintete, a rettenetben megjelent a bizonyosság, hogy meg fog
halni. Clothilde keze görcsösen markolta a gyilkosét, ajka felnyílt, ahogy kétségbeesetten
levegőért kapkodott. Végül megmerevedett, szemében hirtelen kihunyt a fény, a katona vérző
csuklóját szorongató keze elernyedt. A katona még egyszer, vadul megrázta, majd a földre
hajította. A nő teste összegyűrt rongyként hevert a padlón, a kamera a szemére közelített. A
tágra nyílt, halott szemekre.
- Clothilde valójában Claire - ismételgette Jen csöndesen. - Épp most láttuk Claire-t
meghalni.
- Van egy másik jelenet, ahol a katona egy Lugerral fejbe lő egy fiatalembert - mondta
Vito. - Egy másikban pedig gránáttal robbant fel egy férfit.
Liz nehezen lélegzett.
- Ezeket az embereket mind ezért a játékért ölte meg
- Nem mindet - válaszolt Vito. - Legalábbis nem ezért a játékért. De meg kell néznetek,
mivel készül a vállalat legközelebb előrukkolni. Brent, menj föl a weboldalukra!
Brent begépelte a nevet, a képernyőt kitöltötte az éjszakai eget átszelő aranysárkány. Egy
hegyen ért földet, s az állat körül megjelentek az 0R0 betűi. Az R a sárkány pikkelyes
mellkasára szállt, az állat pedig két mellső mancsával elkapta a két o-t.
- Nem semmi! - ámult Nick. - Lenyűgöző.
- Ez az 0R0 weboldala - mondta Brent. - Egészen a Behind Enemy Lines piacra dobásáig
egy csőd szélén álló, alig B listás játékgyártó cég voltak. Az utóbbi fél évben háromszor is
megduplázták a nettó piaci értéküket. - Megnyomott egy gombot, s a képernyőn megjelent
egy negyvenes éveiben járó, természetellenesen dülledt mellkasú férfi képe.
- Ismerkedjetek meg Jager van Zandttal, j-vel kell ejteni a nevét, nem dzs-vel. Jager az
0R0 elnöke és fő tulajdonosa. Hollandiában született, de már vagy harminc éve az Egyesült
Államokban él. - Brent még egyet kattintott, s egy másik férfi keskeny arca jelent meg. Annyi
idős lehetett, mint Van Zandt, csak éppen harmadakkora. - Ez pedig Derek Harrington, az
0R0 alelnöke és művészeti igazgatója.
- Ő a rajzoló - kérdezte Jen hitetlenkedve. - Nem tűnik elég megtermettnek, hogy ő
legyen a gyilkosunk.
- Harrington készítette a repülő sárkányt - mondta Brent. - Rajzfilmfigurákban és repülő
sárkányokban erős. De az arcok, amelyeket rajzol, szart sem érnek, Biztos nem Harrington
készítette az átvezető jeleneteket.
- De talán tudja, hogy ki - mondta Nick komoran.

- New Yorkban van a főhadiszállásuk - mondta Vito. - Amikor itt végzünk, azt hiszem,
egy kis utazás vár ránk. Mutasd meg nekik a sajtóközleményt, Brent.
Brent kattintott, majd hátradőlt.
- Elöl, középen.
- A New York-i játékkiállításon bejelentették az 0R0 következő játékát - olvasta Liz
hangosan. - „A Behind Enemy Lines továbbra is a vártnál nagyobb eladásokat produkál -
mondta Jager van Zandt elnök az új játék bejelentésének tiszteletére rendezett állófogadáson. -
A következő játékunk címe Az Inkvizítor, mely kardvívással, boszorkánysággal és középkori
igazságszolgáltatással kápráztatja el vevőinket. Részletesen kidolgozott várbörtön fogadja a
játékosokat, ahol bónuszpontokat szerezhetnek a fegyverarzenál eredeti és hatásos
használatával." - Liz visszafogta magát, nagyot sóhajtott, de dühe nem szállt el. - Találjuk
meg ezeket, és tapossuk el őket, mint a csótányokat...
Vito arcára kegyetlen mosoly ült.
- A legnagyobb örömmel.
- Tehát, Brent... - mondta Jen - honnan tudsz te ennyi mindent az oRo-ról
- Amióta az eszemet tudom, játszom, úgyhogy számon tartom az új cégeket. És a
kisöcsém tényleg nagyon jó bennük. A Carnegie-Mellonon játéktervezésből fog diplomázni.
Liz egészen elképedt.
- Lehet játéktervezésből diplomázni
- Ez az egyik legmenőbb az új szakok közül. A tesómmal azért figyeljük a piacot, mert
jövőre végez, és nézi, hova lenne érdemes elküldenie az önéletrajzát. A Behind Enemy Lines
piacra dobása után az 0R0 rögtön a lista tetejére ugrott, mert hirdetnek álláshelyeket.
- Az öcséd játékokat rajzol - kérdezte Vito.
- Nem, ő a fizikai modellezéssel foglalkozik, hogyan lehet a karaktereket természetesen
mozgatni, ez pedig egész véletlenül éppen Jager asztala. De múlt évben Jager, úgy tűnik,
belátta, hogy a fizikai modellezésük nagyon gáz, mert sikerült elcsábítania az egyik nagy
szakértőt valamelyik másik vállalattól. Folyamatosan figyelem a piacot, hova érdemes
befektetni. Az a hír járja, hogy az 0R0 nemsokára tőzsdére megy. De ezek után nem vehetem
meg a részvényeit.
- Ha letartóztatjuk őket, a papírok úgysem érnek majd semmit - mondta Liz. - A gatyád is
rámenne.
- Ha Harrington és Van Zandt is benne van, akkor tényleg igazad lesz. Ha viszont csak az
egyikük, akkor a részvények szárnyalni fognak. Negyvenévesen nyugdíjba vonulhatnék, de
nem bírnék a tükörbe nézni. - Kivette a CD-t a számítógépből. - Embereket gyilkoltak meg
ezért. Ezen nem nyerészkedhetem.
Erre mind megmerevedtek. Vito kihúzta magát.
- Azon kell lennünk, hogy ezen senki ne nyerészkedhessen, úgyhogy igyekezzünk. Tíz
felé várom azt a modellt, aki nem válaszolt Munch e-mailjére. Liz, fogadnád, mert nekünk
New Yorkba kell mennünk... Kérd meg, hogy hallgasson, és hozzá se nyúljon az e-mailjéhez.
Liz a fejét rázta.
- Tízkor épp sajtótájékoztatóm lesz, és közvetlenül előtte is, utána is tele vagyok
értekezletekkel.
- Majd én beszélek vele - jelentkezett Brent. - Ha már az oRo-ból nem húzhatok hasznot,
akkor legalább hadd találkozhassam egy igazi modellel. Ami azt illeti, már beszéltem is vele,
még tegnap Bewel és Timmel együtt.
Liz kuncogott.
- Dicséretes az igyekezeted, Brent. De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot... Ha
Harrington és Van Zandt New Yorkban él, akkor miért van az összes áldozat itt, Phillyben
- Sem Harrington, sem Van Zandt nem alkalmas egy ilyen munka elvégzésére - mondta
Brent. - Viszont dolgozik nekik valaki, aki igen, és neki nem kell a központban lennie. -

Felkapta a CD-s dobozt. - Honnan szerezted éjnek évadján ezt a játékot, Vito Aranyat ér,
míg az 0R0 ki nem ad belőle újabb példányokat.
- Az unokaöcsém egyik osztálytársától, ezzel játszottak kedd délután nálunk. Tegnap este
megtalálták nála a szülei, és elkobozták tőle, boldogan adták oda nekem. Örültek, hogy
kikerül a házból... kisebb gyerekeik is vannak, és nem akarták, hogy a kicsik véletlenül
meglássák.
Liz a homlokát ráncolta.
- Nem szeretném, ha kiderülne, hogy érdeklődünk a játék után..
- A srác apja lelkész. Azt hiszem, legalább annyira nem szeretné, ha bárki is megtudná, a
gyereke ilyennel játszik, mint amennyire mi nem akarjuk, hogy beszéljen róla.
Liz bólintott.
- Jól van. Nem akarom, hogy ez a Jager megneszelje a nyomozást, és a végén eltűnjön.
Míg ti úton vagytok a főhadiszállására, felhívom a New York-i rendőrséget, szólok, hogy
mentek. Talán segítenek egy kis időt megtakarítani, ha engedélyre lesz szükségünk. Szólok
nekik, hogy közvetlenül veled lépjenek kapcsolatba, Vito. Nick, teljesen végeztél már a
Siever-üggyel Nincs több bíróságra járkálás
- Végeztem. Nem hiszem, hogy Lopeznek még egyszer be kellene hívatnia.
- Azért figyelmeztetem őt is. - Liz összecsapta a kezét. - Nos, mit ácsorogtok itt
Lelépni!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

JANUÁR 18A, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 8.15
Sophie elégedetten sóhajtott, amikor Vito kijött az informatikus fülkéjéből. Minden
idegszála izzott.
Vito rámosolygott, ahogy Nickkel átvágtak a termen.
- Akkor már nem haragszol rám
- Nem. Túlélem. És azt hiszem, ez volt a lényeg. - Elég okos volt ahhoz, hogy ezt vita
nélkül elismerje. - Hová mentek - kérdezte, amikor a férfi fölvette a kabátját.
- New Yorkba - válaszolt Vito. - A játék miatt. - A CD-t az asztalára tette, és Sophie
azonnal felkapta. - Csak óvatosan azzal a lemezzel! Brent szerint aranyat ér.
Sophie félrebillentett fejjel nézegette a hátsó borítót.
- A vállalat is.
Nick fölfigyelt.
- Brent arra gondolt, hogy a játékot már nem lehet kapni az üzletekben.
- Ezt nem tudhatom. De a vállalat neve 0R0. Spanyolul és olaszul is aranyat jelent. -
Sophie még közelebb hajolt, szinte már bandzsított. - Az 0R0 egy betűszó. A lógó alatt egész
pici szavak vannak, de túl kicsik a betűk. Van erről a lógóról nagyobb kép is
Vito a számítógépén előhozta a cég honlapját, Sophie közelebb hajolt a képernyőhöz,
amikor a sárkány fölemelkedett.
- Ez viszont se nem spanyol, se nem olasz. Hanem holland.
- Logikus - mondta Vito. - Az elnökük Hollandiából származik. És mi a jelentésük
- Nos, az R rijkdom. Azt jelenti, gazdagság. A nagyobbik o onderhoud, ami... azt jelenti,
szórakoztatás, mulattatás. A kisebb o... - Sophie hunyorgott - overtreffen. Túlhaladni, jobbnak
lenni. - Felpillantott Vitóra. - Esetleg túlragyogni, többnek lenni.
- Az R a legnagyobb - jegyezte meg Vito. - Azt hiszem, máris ismerjük a prioritásaikat.
- Meddig lesztek távol - kérdezte Sophie.
A férfi a dossziéjában lapozott.
- Valószínűleg még ma visszajövünk.
- És én mit csináljak, amíg ti nem vagytok itt Nem maradhatok itt egész nap.
- Tudom - mormogta Vito, elkezdte összepakolni az aktákat, de válasszal nem szolgált.
- Tízkor Jeanne d'Arc vagyok - jegyezte meg Sophie elcsigázottan. - Egykor és fél ötkor
pedig a viking királynő.
- Újítanod kellene a repertoárodon - jegyezte meg Nick, és felhúzta a kabát cipzárját. -
Kezdesz lapos lenni,
- Tudom. Marie Antoinette-en gondolkodom. Természetesen, amikor még megvolt a
feje. Esetleg Boudicca is lehetnék, a kelta harcos királynő. - Beszívta az orcáját. - Meztelen
felsőtesttel harcolt.
Vito aktákat rendezgető keze megállt a levegőben,
- Ez nem tisztességes, Sophie.
- De nem ám! - visszhangozta Nick gyöngén. - Nagyon nem tisztességes.
Sophie fölnevetett.

- Most akkor kvittek vagyunk, amiért hajnalok hajnalán berángattál ide. - Elkomorodott.
- Vito, nem akarok hülye lenni, de elintéznivalóm van. Óvatos leszek. Fölhívlak, mielőtt
elmegyek, és amikor odaérek. De nem ülhetek itt egész álló nap.
- Megkérem Lizt, hogy szerezzen melléd egy kísérőt. Ezt mindenképp várd meg. Kérlek,
Sophie, csak amíg megtudjuk Lombardnak vagy Clint nevű haverjának a tartózkodási helyét.
- Vagy Brewsterét - mormogta. - Bármelyikük lehetett.
Vito erősen megcsókolta.
- Csak várd meg Lizt, rendben Ó, és ha meg tudod oldani, nézd meg a Sanders srácról
készített képet. Ott van Liznél. Megbélyegezték az arcán. Egy T betű.
- Rendben - válaszolt a szemöldökét ráncolva. - Két napon belül te vagy a második
ember, aki a megbélyegzésről kérdez.
Vito már félúton volt az ajtó felé, most megtorpant és lassan megfordult.
- Tessék
- Semmi. Az egyik diákomat is a megbélyegzés érdekelte, egy házi dolgozathoz kellett
neki anyag róla.
Figyelte, ahogy Vito és Nick egymásra néz.
- Hogy hívják ezt a diákot
Sophie a fejét csóválta.
- Ő nem lehet. A neve John Trapper, de... ő nem lehet. Hónapok óta ismerem Johnt.
Tolószékkel közlekedik. Kizárt dolog, hogy ő tette.
Vito elkomorodott.
- Nem szeretem a véletlen egybeeséseket, Sophie. Azért utánanézünk.
- Vito... - Sophie fölsóhajtott. - Rendben. Csak az időtöket pazaroljátok, de tudom, hogy
utána kell néznetek.
Vito összeszorította a száját.
- Ígérd meg nekem, hogy a kísérőd nélkül sehova sem mégy...
- Megígérem. Most pedig menjetek. Nem lesz semmi bajom.
JANUÁR 1S-A, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 9.15
- Olyan kellemetlen - morgott Sophie.
- Azért kellemesebb, mint meghalni - mondta kedvesen Lyons.
- Tudom. De hogy járőrkocsiban kellett idehoznotok, és még az ajtóhoz is elkísérsz...
mindenki azt fogja hinni, hogy valamit elkövettem - nyafogott.
- Ez Sawyer hadnagy parancsa. írhatok egy igazolást, ha az segít.
Sophie elnevette magát. Hirtelen azt érezte, pont úgy viselkedik, mint egy hisztis
kisiskolás.
- Nem kell. - Megállt az Albright kapuja előtt, és kezet rázott a tiszttel. - Köszönöm.
A férfi tisztelgett.
- Hívd fel Sawyer irodáját, amikor haza akarsz menni.
Patty Ann szeme egészen elkerekedett, amikor Sophie belépett.
- A zsaruknál voltál
A gót szerdának vége. Patty Ann megint brooklynit játszott, Sophie-nak eszébe jutott,
hogy ma este lesz a Guys and Dolls próbája.
- Sok sikert a meghallgatáshoz, Patty Ann.
- Mi történt - kérdezte Patty feltehetőleg a normális hangján. Sophie már olyan rég nem
hallotta, hogy nem volt benne biztos. - Miért a zsaruk hoznak be dolgozni
- Zsaruk - Ted lépett ki az irodájából, a szemöldökét ráncolta. - Már megint itt járt a
rendőrség

- Egy nyomozásban segítek nekik - válaszolt. Most már azt kívánta, bárcsak megíratta
volna Lyonsszal azt az igazolást, mert Tedet és Patty Annt egyáltalán nem győzte meg a
magyarázat. - Az egyik nyomozóval járok, a kocsim nem indult, úgyhogy megkért egy tisztet,
hogy hozzon el. - Majdnem igaz is.
Patty Ann megnyugodott, de szeme hamiskásan csillogott.
- A sötét vagy a vörös hajú
- A sötét hajú. De a vörös túl öreg hozzád, úgyhogy felejtsd is el.
Patty Ann lebiggyesztette az ajkát.
- Kááár.
Ted még mindig ráncolta a szemöldökét.
- Először a motorod, most meg a kocsid Beszélnünk kell.
Sophie követte főnökét az irodába, a férfi becsukta az ajtót, majd leült az asztala mögé.
- Ülj le! - Amikor Sophie engedelmeskedett, a férfi aggódva hajolt előre. - Sophie,
bajban vagy Kérlek, légy velem őszinte.
- Nincs semmi baj. Amit mondtam, az igaz. Tényleg a rendőrségnek segítek, és az egyik
zsaruval járok. Ennyi, Ted. De miért olyan nagy dolog ez
A férfi még mindig komor volt.
- A múlt éjjel valaki felhívott. Egy rendőrnő New Yorkból. Azt mondta, kapcsolatba kell
lépnie veled. Hivatalos ügyben.
Lombard felesége New York-i számról hívta.
- És te megadtad neki a mobilszámomat.
Ted álla leesett.
- Valóban.
Sophie fölnyitotta a telefonját, a listából kikereste Lombard feleségének a hívását.
- Erről a számról kaptad éjjel a hívást
Ted elvette tőle a mobilt, és összehasonlította a számot a saját híváslistáján szereplővel.
- Igen.
- Akkor nem rendőr volt. Akár föl is hívhatod a New York-i rendőrséget, és
ellenőrizheted.
Ted kezdett megnyugodni. Visszaadta a mobilt.
- Akkor ki volt ez a nő
- Hosszú történet, Ted. Csak egy féltékeny feleség, aki azt hiszi, el akarom csábítani a
férjét.
A férfi gyanakvását felháborodás váltotta fel.
- Te ilyet soha nem tennél, Sophie.
A lány erre elmosolyodott.
- Köszi. Most pedig figyelj... Eszembe jutott pár ötlet, amit még a reggeli tárlatvezetés
előtt meg akartam veled beszélni. - Előrehajolt, és beszámolt Jurijról. - Azt mondta, szívesen
eljön, és mesél a látogatóknak. Talán csinálhatnánk egy kiállítást a hidegháborúról és a
kommunizmusról. Ugyan nem ezt a korszakot tanulmányozta a nagyapád, de...
Ted eltöprengve bólogatott.
- Tetszik az ötlet. Nagyon is. Kevés ember gondol rá, hogy ez is a történelem része.
- Azt hiszem, egészen tegnapig én sem. A keze miatt, Ted. Muszáj volt elgondolkoznom
rajta.
Ted a lány arcát vizslatta.
- Úgy tűnik, mostanában igen sokat gondolkozol. Ez is tetszik.
Sophie nem tudta, erre hogyan lehetne válaszolni, így hát felállt.
- Tudod, tegnap járt itt egy látogató, azt mondta, az öregek otthonából jött, és valami
érdekes időtöltést keres maguknak. Azt hiszem, nagyon szívesen eljönnének, hogy az iskolai

csoportoknak meséljenek. De ne csak a háborúról beszéljenek. Hanem a rádióműsorokról, a
televízióról, a találmányokról meg arról, mit éreztek, amikor Neil Armstrong a Holdra lépett.
- Ez is jó ötlet. Elkérted a férfi nevét
- Nem, de azt mondta, Patty Annél bejelentkezik majd. Biztos megvan a neve. - Sophie
kinyitotta az ajtót, majd megállt, kezét a kilincsen tartotta. - És mit gondolsz, mi lenne, ha
fölvennénk még pár tárlatot az arzenálunkba Johanna és a viking királynő kezd ellaposodni.
Ted arcára zavart öröm ült a javaslat és a Nick Lawrence-től kölcsönzött kifejezés
hallatán.
- Sophie, állandóan azt hajtogatod, hogy archeológus vagy, és nem színésznő.
Sophie csak vigyorgott.
- De a színészet a véremben van. Tudod, az apám színész volt.
Ted bólintott.
- Tudom. És a nagymamád pedig operadíva. Mindig is tudtam.
Sophie mosolya elhalványult.
- Soha egy szót sem szóltál.
- Azt reméltem, majd te. - jegyezte meg Ted. - Jó érzés, hogy végre igazán
megismerhetlek, Sophie.
Sophie úgy érezte, végre megérkezett és megtisztult.
- És mit gondolsz Marié Antoinette-ről
Ted rámosolygott.
- A lefejezés előtt vagy után
NEW YORK CITY, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK,
DÉLELŐTT 9.55
- Ez a rohadt dugó! - morgolódott Nick. - Utálom New Yorkot.
Végre megindult a kocsisor, eddig csak araszolgattak a Holland Tunnelben.
- Hát nem a legjobb órában indultunk el - jegyezte meg Vito. - Vonattal kellett volna
jönnünk.
- Volna, volna, sokat érünk vele - válaszolt Nick keserűen. - Mi a franc ez már megint
Vito előhúzta a zsebében ciripelő mobiltelefont.
- Ne zsörtölődj már! Csak üzenet jött a mobilomra. - Hátranézett. - Az alagútban biztos
nem volt térerő.
- Összevonta a szemöldökét. - Liz húsz percen belül négyszer is hívott. - Visszahívta,
szíve hevesen kezdett verni. - Liz, Vito vagyok. Mi történt Csak nem Sophie
- Nem. - Liz bosszúsnak hangzott. - Utasítottam egy tisztet, hogy vigye el a múzeumhoz,
és kísérje egészen az ajtóig. Még van két percem a sajtótájékoztatóig. Tinó száma kellene.
- Miért
- Egy órával ezelőtt bejött egy nő az őrsre, és a Greg Sanders-féle nyomozásért felelős
személyt kereste. - Liz kapkodva beszélt, mert sietett közben. - Azt mondta, pincérnő, és
kedden látta Greget. Egy férfit várt a bárban.
- Munchot. Igen. És a pincérnő látta azt a férfit
- Egy férfit igen. A lány azt mondja, Greg elsietett, és nem fizette ki távozás előtt az
italát. Akkor az öreg, aki ott ült a bárban, utánament. A pincérnő meg őutánuk, de mire a
sarokra ért, már elhajtottak egy furgonban. Felhívtam a rajzolónkat, de épp nincs bent. Nem
szeretném megvárni, amíg a tanúnk elfelejti, hogyan nézett ki az öreg. Úgyhogy... a francba.
Elkéstem. Akkor te hívod fel Tinót. Kérd meg, hogy amint tud, jöjjön be!

JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11.15
- Mr. Harrington nincs bent. Mr. Van Zandt pedig megbeszélésen van, nem lehet zavarni.
Vito óvatosan Van Zandt titkárnőjének asztalára tette a kezét, és előrehajolt.
- Asszonyom, nyomozók vagyunk a gyilkosságiaktól. Higgye el, Mr. Van Zandt szeretne
velünk beszélni. Most.
A nő szeme elkerekedett, de fejét felszegte.
- Nyomozó úr...
- A nevem Ciccotelli - mutatkozott be Vito. - ő pedig Lawrence nyomozó.
Philadelphiából. Kérem, szóljon be az irodába megint. Mondja meg, hogy kereken hatvan
másodperc múlva bekopogunk.
A nő ajka elkeskenyedett, de felkapta a telefont, előrehajolt, kezével eltakarta a kagylót,
mintha fél méterrel odébb Vito amúgy már egy szavát sem tudná kivenni.
- Jager, azt mondják, nyomozók a rendőrségtől...
- Igen, a gyilkosságiaktól. Nagyon kitartóak. - Röviden biccentett. - Azonnal kijön.
Van Zandt irodájának ajtaja felpattant, és kisétált rajta a férfi, aki szakasztott úgy nézett
ki, mint a képen. Nagydarab, izmos, egy pillanatra megfordult Vitóban a gondolat, hátha...
De ekkor megszólalt.
- Jager van Zandt vagyok - mondta, és a hang egyáltalán nem hasonlított a felvételen
hallotthoz. - Miben segíthetek - Hűvös távolságtartással mérte végig őket, Vito érzékelte, ez
inkább védekezés, mint gőg. Ennek ellenére azért gőg is.
- Érdekelne a játékuk, Mr. Van Zandt - kezdte Vito. - A Behind Enemy Lines.
A férfi szeme meg sem rebbent, egy arcizma sem rándult, csak bólintott.
- Fáradjanak be az irodámba. - Becsukta maguk mögött az ajtót, és a hatalmas asztal előtt
álló két székre mutatott. Vitót itt minden Brewster irodájára emlékeztette. - Kérem,
foglaljanak helyet.
Jager leült a saját asztala mögé, várakozva hajtotta félre a fejét.
Vito és Nick előre megbeszélték, hogy nem hozakodnak elő a felvételen hallott „senki
sem fogja meghallani" mondattal. Ehelyett Vito elővette a játékban megfojtott francia nőnek a
képét.
Van Zandt bólintott.
- Clothilde.
- Megfojtották egy jelenetben - mondta Vito.
- Igen. - Van Zandt egyik szemöldöke felszökött. - Csak nem bántja önöket az erőszak
Vagy az, hogy az erőszakot egy amerikai követi el A játékban, persze.
- Nos, igen, bánt minket az erőszak - válaszolt Nick. - De nem emiatt vagyunk itt. Ki
rajzolta ezt a képet, Mr. Van Zandt
Van Zandt meg se rezzent.
- A művészeti igazgatóm, Derek Harrington. Ő tud felvilágosítást adni a rajzolóinkról.
- Ma nem jött be - jegyezte meg Vito. - Az ön titkárnője mondta. Van elképzelése, miért
- Üzleti partnerek vagyunk, nyomozó úr. Semmi több.
Vito elmosolyodott. Áldotta Brent eszét.
- Azt olvastam, a főiskola óta barátok.
- Csak nem összekaptak - kérdezte Nick vontatottan, és most először láttak Van Zandt
arcán valami reakciót. Egy pillanatra harag lobbant a szemében, de azonnal ki is hunyt.
- Az utóbbi időben voltak nézeteltéréseink. Derek ízlése kezdett... erőszakos lenni.
Vito csak pislogott.
- Igazán Pedig a honlapon található képen olyan barátságosnak tűnik.
- A látszat néha csal, nyomozó úr.
Vito egy újabb képet húzott elő a dossziéjából.

- Ez így van. Talán segít nekünk valamit kideríteni. - Egy Claire Reynoldsról készült
képet csúsztatott Clothilde-é mellé. De semmi. Még csak egy pillantás sem, ami azt jelezte
volna, hogy Van Zandtra csak egy kicsit is hatással lenne. A meglepődés lett volna a természetes
reakció, de semmi.
- Zavarba ejtő a hasonlatosság, nem gondolja - kérdezte Nick.
- Igen. De azt mondják, mindenkinek él valahol egy hasonmása. - Ajka egyik széle
fölemelkedett. - Azt mondják, én Arnold Schwarzeneggerre hasonlítok.
- Csak az akcentus miatt - jegyezte meg Vito, mire Van Zandt mosolya elillant. - Meg
szeretnénk találni Mr. Harringtont. A titkárnője meg tudná nekünk adni a munkatársa címét
- Természetesen. - Felkapta a telefont. - Raynette, kérlek, add meg a nyomozó uraknak
Derek lakásának a címét. Majd kísérd ki őket, kérlek. - Beszéd közben hűvösen és kihívóan
állta Vito tekintetét. - Segíthetek még valamit, nyomozó
- Most nem. Megtaláljuk itt, ha esetleg újabb kérdések merülnének fel, mielőtt
hazamegyünk
A férfi az asztalán álló naptárra pillantott.
- Itt leszek. Most, ha megbocsátanak... - Felállt, és kinyitotta az ajtót. - A titkárnőm majd
a segítségükre lesz.
Vito felállt, Claire Reynolds fényképét szándékosan Van Zandt asztalán hagyta. Az ajtó
hangos kattanással csukódott be mögöttük. Van Zandt titkárnője fölnézett rájuk. - Mr.
Harrington címe. - Egy papírt tartott a kezében.
Vito elvette, és a dossziéjába süllyesztette.
- Mikor volt bent Mr. Harrington utoljára
- Kedden - hangzott a fagyos válasz. - Rögtön ebéd után távozott, és nem is jött vissza.
Vito egészen addig egy szót sem szólt, míg Nickkel ki nem értek a járdára.
- Micsoda kígyó...
- Mindenkinek él valahol egy hasonmása - utánozta Nick tökéletes Arnold-kiejtéssel.
- Már várt minket - mondta Vito, amint elindultak Nick kocsija felé.
- Te is így érezted A titkárnője nem is mondta, hogy a gyilkosságiaktól vagyunk.
Amikor bejelentett minket, csak annyit mondott, hogy nyomozók, utána pedig azt, hogy igen,
a gyilkosságiaktól.
- Mintha egy kérdésre válaszolt volna - merengett Vito. - Kíváncsi vagyok, kiről hiszi
Van Zandt, hogy meghalt.
- Egy kör piába fogadok, hogy nem találjuk Dereket a megadott címen.
- Hülye leszek erre fogadni, Nick - mondta Vito, amikor Nick becsusszant a kormány
mögé.
- A francba. Abban reménykedtem, most, hogy fülig szerelmes vagy, észre sem veszed,
mit mondok.
Vito fölnevetett.
- Csak vezess, rendben
Nick elhúzódott a járdaszegélytől, egyik szemöldöke megemelkedett.
- Nem tiltakozol. Szóval mi a helyzet veled meg Sophie-val Tényleg fülig szerelmes
lettél - Az utolsó szavakat elviccelte, ám ez nem rejtette el a mögötte lapuló komoly kérdést.
De nem is vagy belém szerelmes. Ezek a keserű szavak követték azt a katasztrofális,
felejthetetlen... üzekedést. Vitóban minden felkavarodott, úgy érezte, most már egy kicsit
jobban érti ezeket a szavakat. Azon töprengett, vajon szerette-e valaha igazán Sophie-t bárki
Annán és a nagybátyján kívül. Az anyja elvadult, az apja pedig egészen hűvös. A nagynénje
önző, az első szeretői mind hazug kígyók. Szép kis szereposztás.
- Vito! - Nick hangja szakította félbe a gondolatait. - Kérdeztem tőled valamit...
- Épp most próbálok rá válaszolni. Sophie... Sophie...
- Okos, vicces, piszkosul szexi

Igen. Ez mind egyben. De ennél sokkal több.
- Fontos - bökte ki végül Vito. - Fontos. Harrington innen nyugatra lakik, úgyhogy a
sarkon fordulj le balra.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11.45
Philadelphia tömve van szállodával. Miután legalább harmincban végigmutogatta a szülei
fényképét, Dániel Vartanian végre talált egy recepcióst, aki emlékezett az édesanyjára.
- Nagyon rosszul nézett ki, öregem - mondta Ray Garrett. - Már azt hittem, a takarítók a
végén holtan találják az ágyában. Kórházban kellett volna lennie.
- Meg tudná nézni, melyik napon jelentkeztek be, s meddig maradtak
- Tiltja a szabályzat. Bárcsak segíthetnék, de mindaddig, míg nem láttam a jelvényét,
csak az állásomat kockáztatom.
Tudom, hogy mit tett a fia. Ugyan nem volt szolgálatban, Dániel mégis előhúzta a
zsebéből a jelvényét.
- A Georgiái Nyomozóhivataltól vagyok - mondta. - Bármilyen segítségért hálás lennék.
Az asszony csakugyan beteg, és orvoshoz kellene mennie.
Ray hosszasan nézte.
- Az édesanyja, ugye
Dániel habozott. Lehunyta a szemét.
- Igen.
- Rendben. Milyen néven jelentkezhettek be
- Vartanian. - Dániel le is betűzte. Ray a fejét rázta.
- Vartanian név nem szerepel a nyilvántartásban. Sajnálom.
- De hiszen látta az anyámat.
- Így van, ebben biztos vagyok. Nehéz valakit elfelejteni, aki ennyire beteg. Sajnálom,
öregem.
- Megnézné Beaumont néven is - Ez volt anyja leánykori neve.
- Így is semmi. Sajnálom. Pedig már olyan közel került.
- Beszélhetnék az alkalmazottakkal Talán valamelyikük emlékszik valamire.
Ray megértő pillantást vetett rá.
- Várjon! - Pár perc múlva vissza is tért egy alacsony, spanyol származású, egyenruhás
szobalánnyal. - Maria. Ő emlékszik az édesanyjára.
- Az Ön anyja beteg volt, nem Hozzánk kedves volt. Nem akart probléma lenni.
- Nem emlékszik, hogyan kellett szólítania
- Mrs. Carolnak. - Megvonta a vállát. - A férje is ezt mondta neki.
Ray már gépelte is.
- Itt is van. Mr. Arthur Carol.
Egyszerű, ám elegáns csúsztatás volt, gondolta Dániel. Carol volt anyja keresztneve.
- Köszönöm, Maria - mondta Dániel. - Nagyon szépen köszönöm. - Amikor a szobalány
eltűnt, Dániel Ray felé fordult. - Meg tudná mondani, mikor jelentkeztek be
- November tizenkilencedikén, és december elsején jelentkeztek ki. Készpénzzel fizettek.
Még valami
A szülői hálószoba padlójára gondolt.
- Van széfjük - Ray szeme megrebbent. - Betettek valamit a széfbe, nem
Ray a vállát vonogatta.
- És ki sem vették. Az adatok szerint nem vitték magukkal azt, amit betettek a széfbe,
amikor kijelentkeztek. Kilencvennapos a türelmi idő, utána kivesszük.
- Megnézné legalább Hátha szükségem lesz engedélyre.

- Rendben. De ennél többet nem tehetek. - Két perc múlva Ray kezében egy borítékkal
tért vissza, arcán döbbenet. - Egy levél önnek címezve.
A borítékon a következő szavakat olvasta: Dániel vagy Susannah Vartanian részére.
Anyja kézírása volt. Dániel mély levegőt vett.
- Köszönöm, Ray.
- Sok sikert - mondta Ray csöndesen.
Amikor kiért az autóhoz, Dániel kinyitotta a borítékot. A sima szállodai levélpapíron
csupán egy cím és egy postafiókszám állt, szintén anyja kézírásával. Dániel elővette a
mobilját, és tárcsázott. Húga a harmadik kicsengésre vette föl, hadarva beszélt.
- Államügyészi hivatal. Susannah Vartanian.
- Suze, Danny vagyok.
Susannah felsóhajtott.
- Megtaláltad őket
- Nem, de valami mást igen.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLI 12 ÓRA
Johannsen még mindig óvatos. Egész reggel körülvétette magát. így nehéz lenne elcipelni
bárhova is, hiszen a nő egy igazi amazon. De először valahogy a furgonja közelébe kell
csalnia, majd gyorsan ártalmatlanná tennie. Ehhez azonban előbb az kell, hogy egyedül
legyen. Azt tervezte, hogy megvárja, amíg Johannsen elindul ebédelni, s akkor utána veti
magát.
Jól időzített. A vikinges tárlatvezetés épp most ért véget. Már közeledett felé, amikor az
ajtó kinyílt, és egy másik idős férfi jött be, átvágott a gyerekcsapaton, amelyik épp most
özönlött ki a tárlatról. Johannsen karját kitárva sietett az öreg felé, hogy üdvözölje a férfit, aki
meglepetésére szintén nem is volt öreg. Ugyan nem viselt álruhát, de nem volt olyan öreg. A
testét mintha több, korábbi sérülés torzította volna el. A férfi elformátlanodott keze csak
megerősítette ebben.
Azon töprengett, vajon mennyi szenvedésen mehetett keresztül ez az ember, és mennyi
idő alatt okozhatták neki ezt a nagymérvű sérülést. Szerette volna lefesteni ennek a férfinak a
tekintetét. Meg volt róla győződve, hogy a férfi fájdalomküszöbe pokolian magas, és sokkal
tovább tűrne, mint bármelyik modell.
Johannsen és az öregember idegen nyelven kezdtek beszélgetni, orosznak tűnt. Amikor a
nő az ajtó felé kísérte az oroszt, ő maga előlépett.
Ekkor megcsörrent a mobilja. Sokan felpillantottak, így hát gyorsan elfordult, a botjára
támaszkodott. Nem tartozott a tervéhez, hogy magára vonja mások figyelmét. Kisietett a
múzeumból, olyan gyorsan, amennyire egy idős ember feltehetőleg még képes szedni a lábát,
s amikor elég messzire került, kinyitotta a telefonját. Van Zandt kereste a saját vonaláról.
Szemöldökét ráncolva hívta vissza.
- Frasier Lewis vagyok.
- Frasier - kezdett bele Van Zandt. - Találkoznunk kell.
- Pár nap múlva tudok csak menni. Talán kedden.
- Nem jó, nekem most kell veled beszélnem. Frasier, Derek tegnap itt hagyott minket.
Valóban. Több értelemben is.
- Tényleg És miért
- Nem akart lemondani a művészeti vezető szerepéről. Itt a szerződés, csak alá kell írnod.
Még délután ott leszek Philadelphiában. Hétkor vacsorázzunk együtt! Aláírhatod a papírt, és
már megyek is.
- Művészeti vezérigazgatóság - kérdezte, és Van Zandt fölnevetett.

- Ez áll a szerződésben. Akkor nemsokára találkozunk.
NEW YORK CITY, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK,
DÉLUTÁN 12.30
- Mondtam, hogy hülye leszek erre fogadni - mormogta maga elé Vito.
Nick bólintott, mellén keresztbe fonta a karját, ahogy a két New York-i rendőr átnézett
minden lehetséges helyet, ahol el lehet rejtőzni. Vagy ahová el lehet valakit rejteni.
- Most akkor mi lesz
- Fényképes körözést adunk ki, azt hiszem. Úgy nézem, végeztek is.
A két New York-i zsaru visszajött a nappaliba. A két férfit Carlosnak és Charlesnak
hívták. Majdnem olyan jól hangzik, mint a Nick és Chick, gondolta Vito, de azért nem
annyira.
- Itt nincs - mondta Carlos. - Sajnáljuk.
- Köszi - válaszolt Vito. - Nem is hittük, hogy itt találjuk majd, de...
Charles bólintott.
- Tíz holttestet találtatok odaát. Mi is lecsekkoltuk volna.
- És most mit akartok tenni - kérdezte Carlos. - Ez a fickó a gyanúsított
- Nem hinnénk, hogy ő lenne a gyilkos - felelt Nick -, de tudhatja, hogy ki lehet az.
- Kiadhatunk nektek egy körözést - vetette fel Charles.
- Megköszönnénk. - Vito fölemelt egy bekeretezett képet, amelyen Harrington volt egy
nővel és egy tizenéves lánnyal. - Nős, és gyereke is van. Az asszonyt megtalálhatjuk
- Beszólunk - mondta Carlos. - Még valami
Nick megvonta a vállát.
- Esetleg ajánlhattok egy jó kajáldát...
PHILADELPHIA., JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK,
DÉLUTÁN 2.15
- Segíthetek - A pult mögött egy macskabajszos, kamaszgyerek-forma ügyintéző állt.
Remélem, segíthet, gondolta Dániel. Anyja a szállodai levélpapírra írt címmel egy
postafiók számát adta meg, ezért a város túlsó végébe kellett mennie.
Egy ideig kint üldögélt, azon viaskodott, hogy felhívja-e a főnökét, és terelje-e hivatalos
útra a nyomozást. De a mondat - „tudom, hogy mit tett a fia" - még mindig kísértette. Most
hát megint idáig jutott, a jelvényét arra kell használnia, hogy áthágja vele a törvényt.
- Meg kell néznem egy fiókot.
A srác hivatalos képpel bólintott.
- Láthatnám a személyi igazolványát
Dániel átadta neki az engedélyét, figyelte, ahogy a srác szeme elkerekedik.
- Megnézem, Mr. Vartanian, különleges ügynök.
A srácot annyira lenyűgözte, hogy Dániel ügynök, meg sem kérdezte, melyik fiókról
lenne szó. A fiú begépelte a nevét, majd felpillantott:
- Egy pillanat, uram.
Várjon, akarta mondani Dániel, de visszaszívta. A neve bent volt a számítógépben.
Ezelőtt azonban még soha nem járt ebben a városban. Dobogó szívvel várt. Egy perc múlva a
srác egy hosszában kettéhajtott manilaborítékkal tért vissza.
- Csak ez volt benne, uram - mondta.
- Köszönöm - nyögte Dániel. - De nem csak emiatt jöttem. Egy ügyön dolgozom, és az
egyik nyom ide vezetett, az egyik fiókjukhoz. Elvállaltam, hogy utánanézek, hiszen úgyis be
kellett jönnöm. Meg tudná mondani, kié a 115-ös szám

Túl könnyű volt. Kimondani a hazugságot és átverni a srácot egyaránt. De megkapta,
amire szüksége volt.
- Claire Reynolds az előfizető. Érdekli a címe
- Igen.
A fiú leírta, Dániel pedig ismét egy borítékkal a kezében lépegetett az autója felé.
Zsebkésével óvatosan fölnyitotta a boríték tetejét, és kihúzta, ami benne lapult.
Egy percig csak megrettenve és mélységes hitetlenkedéssel bámult. Aztán a múlt hirtelen
magával rántotta a mélybe.
- Ó, istenem - suttogta. - Apa, mit tettél
Rosszabb volt, mint a legrémesebb gondolata. Tudom, hogy mit tett a fia. Dániel most
már azt is tudta, az apa mit tett. Úgy érezte, nem biztos, hogy meg tudná kérdezni, miért.
Amikor magához tért, ismét fölhívta Susannah-t.
- Megtaláltad őket - kérdezte húga minden bevezetés nélkül.
Erőt vett magán, száját kinyitotta, hogy beszéljen.
- Ide kell jönnöd.
- Dániel, nem lehet...
- Kérlek, Susannah. - Hangja rekedtes volt. - Muszáj, hogy ide gyere. Kérlek. - Várt,
szíve a torkában dobogott.
Végül a lány fölsóhajtott.
- Rendben. Fölülök a vonatra. Három óra múlva ott vagyok.
- Fölveszlek az állomáson.
- Dániel, jól vagy
A kezében tartott papírokra meredt.
- Nem, nem vagyok jól.
NEW YORK, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 2.45
- Harrington vagy eltűnt, vagy meghalt - mondta Vito Liznek a telefonon. - Megnéztük az
irodájában, a lakásán, a felesége lakásán. Senki nem látta. A kocsija sincs a helyén.
Meglátogattuk a feleségét, aki azt mondja, már fél éve nem látta. A lányuk a Columbia
Egyetemre jár, de ő sem látta.
- Miért van neki és a feleségének külön lakása
- A nő azt mondta, különváltak. A férfi egyre depressziósabb és a nő szerint
melankolikusabb lett, de soha nem volt durva. A New York-i rendőrség kiadta a
személyleírásos körözést, most pedig itt ülünk az 0R0 előtt, és ebédelgetünk. Mindjárt
visszamegyünk, hogy Van Zandtól elkérjük a munkatársak listáját, vagy addig várunk idekint,
míg valamelyik alkalmazott szóba nem áll velünk. Brent azt mondta, nem Harrington a
rajzoló, de mégis innen az valaki. Csak szükségünk van valakire, aki hajlandó elárulni.
- Jó. Tartsátok magatokat ehhez a tervhez. Nekem pedig van hírem a Vartanian családról.
Fölhívtam a duttoni seriffet Georgiában. A Vartanian házaspárt a hálaadás óta senki nem látta.
- Ez egybevág azzal, amit Jurij mondott tegnap.
- Tudom. De van más is. A hétvégén a seriff értesítette a fiukat, hogy a szülei eltűntek.
És ez a fiú a Georgiái Nyomozóhivatalnál dolgozik, a lányuk pedig a New York-i
Államügyészségen. Egyikük sincs bent az irodában. Dániel hétfőn szabadságot vett ki. A
húga, Susannah pedig ma délután. Mindkettejük főnökét megkértem, szóljon nekik, hogy
hívjanak föl minket.
Még mindig van mondanivalója, érezte Vito, és az bizony rosszabb lesz.
- Mondd csak nyugodtan, Liz!

- A White Plains-i rendőrség New Yorkban megtalálta Kyle Lombardot, mégpedig a
saját régiségkereskedésében.
Vito szíve egy ütemet kihagyott.
- Holtan
- A két szeme közé kapott golyót. Úgy tűnik, egy eredeti, német fegyverből. Átküldik
nekünk a golyót, hogy összehasonlíthassuk azzal, amit az első sorban fekvő srácból szedtünk
ki. A helyi rendőrség átkutatta a boltot, és mindenféle illegálisan beszerzett középkori
ínyencséget találtak a padló alá rejtve. A te Sophie-dnak igazi csemege lenne.
Vito igyekezett háborgó gyomrát lenyugtatni. Az ő Sophie-ja most már hivatalosan is
veszélyben van.
- És mi van a másik kettővel Shaferrel és Brewsterrel
- Shafer követte Lombard példáját. Ha lehet ilyet mondani. Ő is a két szeme közé kapta a
golyót. Mindkettőjüket székhez kötözték, és a saját üzletükben lőtték le. Brewster még mindig
nincs meg.
- Ha Lombard kereskedett, nézzük meg, hozzá lehet-e jutni a nyilvántartásához. Hátha
találunk valamit, ami elvezet a gyilkosunkhoz.
- Ez nem fog összejönni. Lombard számítógépét is lesikálták, a papírjait pedig
széjjelszórták az irodájában. És a hab a tortán az, hogy az üzletet és Lombard készletét
lefoglalta az FBI. Lombard hatvantól hatszáz évesig mindenféle fegyverrel kereskedett. Azt
hiszem, előbb vagy utóbb át kell majd adnunk az ügyet az FBI-nak.
Vito a szemöldökét ráncolta.
- De nem fogod hagyni, ugye
- Ameddig ezt hatalmamban áll megtenni, nem. De ha a főnököd lennék, mint ahogy az
is vagyok, azt mondanám, hogy gyertek vissza, és göngyölítsétek fel ezt az ügyet, amilyen
gyorsan csak lehet, különben megérkezik a nemkívánatos segítség.
- Basszus - sóhajtott Vito. - Sophie tud Lombardról és Shaferről
- Felhívtam, és elmondtam neki. Okos nő, Vito. Azt mondta, nem megy ki egyedül, és
felhív minket, hogy menjünk el érte, amikor végez.
- Rendben. Ez jó.
- És te rendben vagy - kérdezte Liz.
- Nem. Nem igazán. De ha Sophie óvatos... nekünk csak el kell kapnunk ezt a fickót.
- Akkor hajrá. Viszlát.
Vito a homlokát ráncolva letette a telefont, majd felbámult az 0R0 főhadiszállására.
- Lombard és Clint Shafer. Luger, a szemük közé.
- A francba - mormogta Nick. - Azt hiszem, ez már a szálak elvarrása.
Vito kezdett kikászálódni az autóból.
- Menjük, beszélgessünk el még egy kicsit ezzel a Van Zandttal.
De Nick visszatartotta.
- Először is enned kell. Másodszor is le kell higgadnod. Ha a nyakára jársz, elveszítjük,
és ahogy az előbb is mondtam... nem viszem el helyetted a balhét.
- Értem.
- Esetleg most nekem kellene beszélnem - vetette föl Nick.
Vito dühösen letépte a műanyag csomagolást a szendvicséről.
- Értem.
NEW YORK CITY, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK,
DÉLUTÁN 3.05
- Van Zandt nincs bent.

Vito a szilvakék ajkú titkárnőt bámulta.
- Tessék
Nick megköszörülte a torkát.
- Mr. Van Zandt azt mondta, elérhető lesz egész délután.
- Az egyik ügyfelétől váratlan hívást kapott. El kellett mennie.
- Nos... ez hány órakor történt - kérdezte Nick.
- Dél körül.
Nick biccentett.
- Értem. Nos, akkor elkérhetnénk az alkalmazottak listáját
Vito a nyelvét rágcsálta. Tudta, egyikük sem hiszi, 5hogy a boríték, amelyet a titkárnő
olyan kéjes elégedettséggel nyújtott át nekik, bármi használható információt fog tartalmazni.
Nick elővette az 0R0 fejlécével díszített lapot, az üzenet rövid volt és kedves.
- Hozzanak engedélyt - olvasta Nick. - Aláírás, Jager A. Van Zandt. Nos, akkor ezt
fogjuk tenni. - Kihúzott egy tiszta lapot a nyomtatóból. - Fölírná nekünk a nevét, kérem Nem
szeretném, ha elgépelnék az engedélyen. És írja is alá.
A nő hirtelen már nem is volt olyan kihívó. Azért felírta a nevét, és visszaadta a papírt.
- Tudják, hol a kijárat.
- Pont ott, ahol bejöttünk - mondta Nick könnyed mosollyal. - És legyen önnek is szép
napja...
Kint a járdán Nick összehajtotta a titkárnő papírját, s a borítékkal együtt zsebre tette.
- Kézírásminta - jegyezte meg. - Hogy összehasonlíthassuk Claire betűivel.
- Szép munka volt. Köszi, Nick. Én az indulatom miatt nem lettem volna ilyen hatékony.
- Épp elégszer fedeztél már. Szerintem jók vagyunk.
- Elnézést!
Egy aggódó tekintetű férfi sietett feléjük.
- Az oRo-nál jártak
- Igen, uram - válaszok Vito. - De nem itt dolgozunk.
- Tegnap óta próbálom Derek Harringtont elérni, de azt mondják, nincs bent.
- És miért akarja Harringtont elérni - kérdezte Nick.
- A fiam miatt. Mr. Harrington megígérte, hogy megmutatja a fiam fényképét a többi
rajzolónak.
Vito szíve összeszorult, már sejtette, mi következik.
- Miért, uram
- A fiam eltűnt, és valaki a cégnél látta. A fiamat használta modellnek. Tudni akarom,
mikor és hol. Akkor legalább tudom, hol kezdjem a keresését.
Vito elővette zsebéből a jelvényét.
- Ciccotelli nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Lawrence nyomozó. Mi a neve, és van
magánál kép a fiáról
A férfi a jelvényre pillantott.
- Philadelphia Lloyd Webber vagyok. - Átnyújtott Vitónak egy képet. - Ő pedig a fiam,
Zachary.
Az a fiatalember volt, akit homlokon lőttek.
- Egy per hármas - mormogta.
- Tessék Ez mit akar jelenteni - kérdezte Webber.
- Hívom Carlost és Charlest - mondta Nick csöndesen, és arrébb ment telefonálni.
Vito belenézett Webber szemébe.
- Nagyon sajnálom, uram. De attól tartok, megtaláltuk a fia holttestét.
Webber tekintetében a kétely és a keserű valóság viaskodott.
- Philadelphiában

- Igen, uram. Ha ez az a fiú, akire gondolunk, akkor meghalt, mégpedig körülbelül egy
éve.
Webber magába roskadt.
- Tudtam. Csak nem akartam elhinni. Föl kell hívnom a feleségemet.
- Sajnálom - ismételte Vito.
Webber nehezen, de bólintott.
- Meg fogja kérdezni, hogyan halt meg. Mit mondjak neki
Vito habozott. Liz minden bizonnyal azt szeretné, ha az ügy részletei a lehető
legnagyobb titokban maradnának, de az apa megérdemli, hogy megtudja, mi történt a fiával,
Vito pedig biztos volt benne, hogy Liz egyetértene ezzel.
- Lelőtték, uram.
Webber gyűlölködő pillantást vetett az épületre.
- Fejbe lőtték, ugye
- Igen, de ha megtenné, hogy egyelőre erről nem ejt szót, nagyon megköszönnénk.
A férfi tompán bólintott.
- Köszönöm. Azt nem mondom meg neki, hová kapta a lövést.
Vito nézte, ahogy a férfi három méterre eltávolodik tőle, hogy felhívja a feleségét.
Nagyot nyelt, amikor látta, hogy Webber válla rázkódni kezd.
- A francba - suttogta Vito dühösen, ekkor meghallotta Nicket a háta mögött. - El akarom
kapni a fickót. Nagyon.
- Tudom. Charles és Carlos megkértek, hogy maradjunk itt, amíg nem szereznek
engedélyt. Megpróbálják az 0R0 összes dokumentumát elkobozni.
Hátuk mögött egy autó ajtaja csapódott, Vito és Nick hátrafordult. A taxiból egy férfi
szállt ki, arcán komoly eltökéltség.
- Maguk a philadelphiai rendőrök
- Aha - válaszolta Nick. - És ki kérdezi
A férfi eléjük lépett, a kabátzsebében kotorászott. - A nevem Tony England. Két nappal
ezelőttiig az 0R0-nak dolgoztam. Derek Harrington volt a főnököm.
- Mi történt - kérdezte Nick.
- Kiléptem. Jager szépen lassan belevitte Dereket olyan dolgokba, amelyekkel nem értett
egyet. Amelyekkel én nem értettem egyet. Képtelen voltam csak állni és nézni, ahogy Jager
tönkretesz mindent.
- Honnan tudta, hogy itt vagyunk - kérdezte Vito.
- Az 0R0 kis cég. Fél perccel azután, hogy besétáltak az ajtón, már mindenki tudta, hogy
itt vannak. Egy régi barátom fölhívott, elmondta, hogy Dereket keresik. Azonnal bejöttem, de
addigra maguk már elmentek. - England szeme összeszűkült, ahogy Webber felé nézett, aki
ugyan már befejezte a telefonálást, de nekik még mindig háttal állt, némán zokogott.
- Ez ki
Vito Nickre pillantott, Nick aprót biccentett. Vito kinyújtotta a fényképet.
- Ennek a fiúnak az apja. A neve Zachary. Meghalt.
England keskeny arcából minden vér kifutott.
- A francba. Szent isten! Ez... - Elrettenve bámulta a képet. - Ó, istenem, mit tettünk
- Tudja, ki rajzolta bele ezt a fiút a játékba, Mr. England - kérdezte Nick csöndesen.
England szeme összeszűkült.
- Frasier Lewis. Remélem, elkapják, és elevenen fog a pokolban megrohadni.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
PHILADELPHIA JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK,
DÉLUTÁN 5.15
Húga semmit sem változott, gondolta Dániel, ahogy a lány áthaladt a vasútállomás
forgóajtaján. Ugyanolyan filigrán és törékeny. A család férfi, tagjai jól megtermettek, a nők
viszont parányiak. Akkor volt szükségem a védelmedre.
Akkor szentül hitte, hogy védelmezi. Nyilvánvalóan tévedett. Kiszállt a bérelt kocsiból,
megállt, várta, hogy Susannah észrevegye. A lány léptei lelassultak, még onnan is, ahol állt,
Dániel jól látta, hogy milyen mereven tartja a vállát.
Körbement, és kitárta az ajtót. Susannah megállt előtte, és fölnézett rá. Sírhatott.
- Tehát már tudod - mormogta.
- A főnököm azután hívott fel a mobilomon, hogy már felszálltam a vonatra.
- Engem is felhívott a főnököm. Egy Liz Sawyer nevű hadnagy szólt neki telefonon.
Megvan az irodája címe - felsóhajtott. - Elkéstem.
- De tudsz valamit, ami segíthet rájönni, ki tette...
Dániel megrándította a vállát.
- Vagy mindkettőnket elpusztíthat. Szállj be!
Dániel beült a kormányhoz, épp gyújtást adott volna, amikor testvére megfogta a kezét.
Szürke szeme egészen elkerekedett, sötéten villogott.
- Mondd el!
A férfi bólintott.
- Rendben. - Átnyújtotta neki a borítékot, amely a postafiókban várt rá, megvárta, hogy a
lány maga borítsa ki a tartalmát az ölébe.
Susannah-nak elakadt a lélegzete, majd lassan, gépiesen átnézett minden egyes lapot.
- Szent isten! - Majd bátyjára pillantott. - Te tudtál ezekről
- Igen. - Dániel beindította az autót. - Tudom, hogy mit tett a fia - idézte csöndesen. - És
most már te is tudod.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 5.45
Sophie csípőre tett kézzel állt a raktár közepén. A délután folyamán Sawyer hadnagy
hívása óta egy tucat ládát kipakolt. Míg elfoglalta magát, nem gondolt arra a tényre, hogy
Kyle és Clint is meghalt.
Kétség sem fért hozzá, Kyle és Clint kapcsolatban állt a gyilkossal. Ugyanazzal a
fegyverrel ölték meg őket, mint amit a sírmátrixban talált egyik áldozat meggyilkolásához is
használtak.

Reggel, amikor hagyta, hogy egy fegyveres rendőr hozza be kocsival a múzeumba, még
csak lehetőség volt az, hogy a gyilkos róla is tudhat. Most viszont már több mint lehetőség,
ennek ellenére még nem volt bizonyosság, Bármennyire igyekezett, is óvatosan megválogatni
a szavakat, hogy különbséget tegyen az árnyalatok között, még mindig épp elég félelmetes
volt az egész. Tehát inkább szorgoskodik, míg Liz szabaddá nem teszi az egyik fegyveres
munkatársát, hogy visszafuvarozza őt az őrsre. Vitóhoz.
Reménykedett benne, hogy ma a férfi szerencsével járt. Most sokkal inkább, mint eddig
bármikor.
- Sophie!
Ijedten fordult hátra, kezét a szívéhez kapta. Megint csak Negyedik Theo állt a
félhomályban. Kezében csatabárdot tartott, olyan könnyedén, mintha csupán egy tollpihe
lenne. Sophie igyekezett nyugodtan lélegezni s legyűrni a kényszert, hogy hátrább lépjen.
Hogy felsikoltson. Hogy sikoltson. Lehunyta a szemét, s összeszedte magát. Amikor
kinyitotta a szemét, a férfi még mindig őt nézte, kifejezéstelen arccal.
- Mit akarsz
- Apa azt mondta, szükséged van egy kis segítségre, hogy a ládákat kinyisd. Nem
találtam meg a feszítővasat, amelyet tegnap használtál, úgyhogy ezt hoztam magammal. -
Kinyújtotta a bárdot. - Szóval melyik láda jön
Sophie olyan csöndesen fújta ki a levegőt, ahogy csak tudta. Szedd már össze magad,
Sophie. Már rémeket látott.
- Azok ott. Azt hiszem, ezek még Első Ted délkelet-ázsiai utazásáról valók. Épp azon
gondolkodom, hogy kéne egy kiállítás a hidegháborúról és a kommunizmusról, és szerettem
volna a Koreai-félszigetről és Vietnamból való műtárgyakat is felhasználni.
Negyedik Theo kijött a fényre, sötét szeme furcsán nevetett.
- Első Ted
Sophie elvörösödött.
- Ne haragudj! így gondolok rátok, Theodore-okra.
- Azt hittem, egy interaktív kiállítást hozol össze. Egy ásatást.
- Így is van. De a raktárban három-négy kiállításnak is van hely. Azt hiszem, a
hidegháborús kiállítás sokkal mélyebben megérinti az embereket. Tudod. A szabadságot nem
adják ingyen.
Theo többet egy szót sem szólt, úgy kapta le a ládák fedelét, mintha nem nehéz falap,
hanem papír lett volna.
- Tessék. Kész is vagyok. - És amilyen csöndesen érkezett, úgy is ment el.
Sophie megborzongott. Ez a srác vagy nagyon mélyen érző, vagy ilyen egyszerű. De
mennyire És ő maga ugyan mennyit tudott Theóról vagy Tedről, ha már itt tartunk
Nevetett saját magán.
- Szedd össze magad, Sophie - mondta hangosan. Amúgy is ideje menni. Liz azt mondta,
hogy hatra megérkezik a múzeumhoz a kísérője. Lassan hat óra. Bezárta a raktár ajtaját,
megállt a kapun belül, és várt. Ismét elnevette magát, amikor meglátta a mosolyogva közeledő
Jen McFaint.
- Jó éjt, Darla! - kiáltotta Sophie, majd kitárta az ajtót. - Ezek szerint te vagy a testőröm
- kérdezte, ahogy lenézett a picike Jenre.
Jen fölnézett rá.
- Bizony, Xena. Csak nincs valami ellenvetésed
Sophie kuncogva húzta fel a cipzárt a kabátján.
- Olyan vicces. Nekem kéne téged védenem.
Jen felhajtotta a kabátja hajtókáját.
- Egy kilenc milliméteres sokat dob az ember magasságán, Xena.

- Ne nevezz így - kérte Sophie, amikor beszállt Jen kocsijába. Megvárta, míg Jen is
beszáll és becsatolja magát. - A „felség" tökéletesen megteszi.
Jen fölnevetett.
- Akkor menjünk, felség. A hercege már várja.
Sophie nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon ezen, arca egészen felragyogott.
- Vito visszaért
Jen mosolya elhalványult.
- Ja, visszaértek.
- Mi a baj
- A két pasi, akit elmentek megkeresni, még mindig nincs meg, viszont sikerült
azonosítaniuk az egyik áldozatot. És... - Jen kifújta a levegőt. - Találtak valakit, aki
azonosíthatná azt a rohadékot, aki az egészet elindította.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 6.25
- Tinó! - Vito futó ölelésként megszorította az öccse karját. - Megint köszi.
- Nem tesz semmit. Jutottál valamire a képpel, amelyet a bárban látott öregemberről
készítettem
Vito a fejét rázta.
- Még nem is láttam az öreg képét. Nickkel csak negyedórája értünk vissza New
Yorkból.
- Akkor tessék, egy másolat. Hazamentem, kicsit jobban kidolgoztam, árnyaltam,
satíroztam rajta. Ez már sokkal jobb, mint az a gyors vázlat, amelyet reggel a hadnagynak
készítettem.
Vito csak bámulta a férfit, aki kedd délután találkozott Greg Sandersszel.
- Öcsém, elég öreg. Hajlott a háta. Elég nehezen hiszem.
- Ilyennek látta a pincérnő, de tudod jól, mennyire nem pontosan emlékeznek a
szemtanúk.
- Ez igaz, de nagyon szeretném, ha a nő nem tévedne. De talán előállhatok valami
jobbal... lehoztam New Yorkból egy fickót, aki személyesen is ismerte a rajzolót, aki a
Behind Enemy Lines átvezető jeleneteit készítette. Bent vár a konferenciateremben. Abban
reménykedem, hogy esetleg megpróbálnád...
Tinó elvigyorodott.
- Mutasd az utat!
Vito bevitte a konferenciaterembe, ahol Nick már várta őket Tony Englanddal.
- Tony, az öcsém, Tinó. A vázlatrajzoló.
- Én is vázlatrajzoló vagyok - mondta Tony elkeseredetten -, de ennél többet nem tudok
kihozni magamból. - Az asztalon heverő papírra mutatott. - Lefagyott az agyam, vagy mi.
Csak egy átlagos vázlat volt, bárki lehetett. Mindemellett nagyon rajzfilmszerű volt,
Vito azonnal visszaemlékezett arra, amit Brent mondott Harrington szakterületéről -
rajzfilmfigurák és sárkányok. Van Zandtnak sikerült átcsábítani magukhoz egy szakértőt, aki
sokkal jártasabb a fizikai modellezésben. Talán pont azért választotta ezt a Frasier Lewist,
mert sokkal jobban értett az arcokhoz, mint Harrington és England. Tinó kinyitott a
vázlatfüzetét.
- Néha jobb, ha az ember megpróbálja valakinek elmondani.
Vito otthagyta őket Nickkel, és visszament az asztalához. Jen és Sophie visszaért, látta
őket, amikor belépett a fülkéjébe. Jen bement Liz irodájába, Sophie pedig ott állt az ő
asztalánál, háttal neki. A férfi szíve olyan hevesen vert, mint egy tinédzsernek, megszaporázta
lépteit, meglepetéscsókot akart lehelni arra a szép, hosszú nyakra. Már rájött, hogy azt szereti.

Ez alatt a két éjszaka alatt rengeteg helyet talált a lány testén, ahol szívesen fogadta a
csókokat. Sophie ijedtében ugrott egyet, amikor a férfi ajka hozzáért, majd belefészkelte
magát a karjaiba, teste akár a meleg méz.
- Jól vagy - kérdezte Vito.
- Aha. Jó voltam, nem szöktem meg a testőreim elől. Még Hüvelyk Pannától sem.
Vito kuncogott.
- Kicsi a bors, de erős. - Kelletlenül hátrébb lépett. - Várj meg itt. Beszélnem kell Lizzel,
mindjárt itt leszek. - Vito egypár lépést tett, de Sophie váratlanul utána kiáltott, egészen furcsa
hangon.
- Vito! Ez meg kicsoda - Azt a rajzot tartotta a kezében, amelyet Tinó készített az
öregemberről.
Vito szívét jeges rémület markolta meg.
- Miért
Vito rémületét látva Sophie rettegni kezdett.
- Mert én már láttam ezt az embert. Ki ez
Jen már Liz ajtajában állt, ám azonnal megfordult, amint meghallotta Sophie ijedt
hangját. Egy másodperccel később Liz ott termett Jen mellett, feszülten figyelt.
- Úgy sejtjük, ez a férfi találkozott kedden Greg Sandersszel - válaszolt vontatottan Liz.
Sophie lerogyott az asztal mellett álló székre.
- Ó, istenem - suttogta. Vito leguggolt elé.
- Hol láttad ezt az embert, Sophie
A lány ráemelte a tekintetét, zöld szemében annyi rettegés, hogy Vito ereiben megfagyott
a vér.
- A múzeumomban. Bent járt az Albrightban. Meg is állított, a magán-tárlatvezetésről
érdeklődött. - Összeszorította a száját. - Vito, olyan közel volt hozzám, mint te most.
Lélegezz mélyeket. Gondolkozz. Megfogta a lány kezét. Jéghideg.
- Mikor, Sophie
- Tegnap, a vikinges tárlatvezetésem után. - Lehunyta a szemét. - Olyan kellemetlen
érzés fogott el, amikor megláttam. De félresöpörtem. Hiszen csak egy öregember. -
Felnyitotta a szemét. - Vito, én félek. Eddig csak ideges voltam. De most már rettegek.
Vito is.
- Nem kerülhetsz ki a látóteremből - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Egyeden
másodpercre sem.
Sophie bizonytalanul bólintott.
- Rendben.
- Vito!
Vito megfordult, Tinó sietett be a fülkébe. Maga előtt tartotta a vázlatfüzetet, hogy Vito
láthassa a rajzot, amelyet készített.
- Vito, Frasier Lewis az öregember. Ugyanazok a szemek, mint annak az öregembernek,
akit a pincérnő látott Greg Sandersszel.
Vito bólintott. Mintha az összes levegőt kipréselték volna a tüdejéből.
- Tudom. - Odább lépett, el a mögötte ülő Sophie elől. - Ő Sophie. Tegnap az öreg
meglátogatta a múzeumban, ahol dolgozik.
Tinó nagyot fújt.
- A francba, Vito.
- Pontosan - mormogta Vito. Lizre pillantott. - Visszázunk
Liz komoran rázta a fejét.
- Semmi kedvem egy újabb vastapshoz.
- Hol van Tony England - fordult Vito az öccséhez.
- Épp most megy le Nickkel. Nick taxit hív neki, hogy kivigye a vonatállomásra.

Liz leült Nick asztalának a szélére.
- Hívjuk össze a csapatot, Vito. Muszáj még egy eligazítást tartani. De először is,
mindenki vegyen egy jó mély lélegzetet. Sophie biztonságban van, és már ismerjük a gyilkos
arcát. Ez ezerszer több, mint amit reggel tudtunk.
Egy teljes percig mindenki próbált megnyugodni, mélyeket lélegeztek és koncentráltak.
Aztán ismét megtört az egyensúly.
- Elnézést! Liz Sawyer hadnagyot keresem.
Egy pár állt az ajtóban. A lány százhatvan magas, sötét hajú. A férfi százkilencven és
szőke. Az utóbbi szólította meg őket.
Liz fölemelte a kezét.
- Én vagyok Sawyer.
- Dániel Vartanian vagyok, különleges ügynök, a Georgiái Nyomozóhivataltól. Ő pedig a
húgom, Susannah Vartanian, a New York-i Államügyészségtől. Szóltak, hogy megtalálták a
szüleinket. Úgy gondoljuk, tudjuk, ki a gyilkosuk.
Néma csönd állt be. Majd Liz fölsóhajtott.
- Íme, itt a visszázásod, Vito.
JANUÁR 8-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 7 ÓRA
Van Zandt már bent ült, amikor megérkezett a hotel elegáns, tenger gyümölcseit
felszolgáló vendéglőjébe.
- Frasier, kérlek, csatlakozz hozzám! Egy kis bort Esetleg ebből a Newburg-homárból
Igazán fenséges.
- Nem. Sietek, VZ. Épp az új királynédon dolgozom, és nem akarok kiesni az ihletből.
Van Zandt arcára furcsa mosoly ült.
- Érdekes. Meséld csak el, Frasier, honnan merítesz ihletet.
Ha lett volna, most felállna a hátán a szőr.
- Miért
- Nos, csak eltűnődtem, milyen élethűek is a rajzaid. Azon merengtem, vajon kiről
mintázhatod a karaktereket. Esetleg élő modellekről
Hátradőlt, hunyorogva szemlélte Van Zandtot.
- Nem. Miért
- Csak azon gondolkodtam, ha mégis élő modelleket használnál, nagy ostobaságra
vallana, ha olyat választanál, akit ismernek a környéken. Hogy egy igazán bölcs ember
messziről szerzi be őket. Bangkokból vagy Amszterdamból, mondjuk. Más kultúrából.
Mondjuk érdekes arcokat Amszterdam piros lámpás negyedéből. Azt hiszem, egy művész
olyan körből választana modellt, ahol senkinek sem hiányoznának.
Mély levegőt vett.
- Jager, ha mondani akarsz valamit, akkor csak nyögd ki.
Van Zandt összerezzent.
- „Nyögjem ki" De Frasier, ez olyan... alpári. Hát legyen. - Egy hatalmas borítékot
csúsztatott át az asztalon. - Másolatok - mondta. - Természetesen.
Képek. Az elsőn Zachary Webber.
- Ezt Derektől kaptad. A fickó őrült.
- Lehet. Folytasd csak!
Fogát csikorgatva lapozott a következő képhez, majd megmerevedett. Claire Reynolds
arca nézett vele szembe. Van Zandt tudja. Van Zandt a bort szürcsölte.
- Kísérteties a hasonlóság, nem gondolod
- Mit akarsz

Van Zandt csöndesen fölnevetett.
- Folytasd csak!
A következő képnél a szíve hevesebben kezdett verni, ám most a dühtől.
- Te rohadék.
Van Zandt mosolya kellemetlenül önelégült volt.
- Az vagyok, tudom. Igazából csak meg akartam figyeltetni Dereket. Ha esetleg a
rendőrségre ment volna... miattad... akkor a biztonságiak csupán megpróbálták volna
lebeszélni. Képzeld el, mennyire meglepődtem, amikor ezt megláttam.
A képen ő volt Derekkel. Öregemberként, de egyenesen állt. Ugyan a képen nem látszott,
de a pisztolyát Derek hátába mélyesztette. Óvatosan visszatette a képeket a borítékba.
- Megismétlem. Mit akarsz - Mielőtt meghalsz.
- Nem egyedül jöttem, Frasier. A biztonságiak főnöke ott ül annál az asztalnál, bármelyik
pillanatban kész fölhívni a hivatalos szerveket.
Most már dühösen sziszegett.
- Mit akarsz
Van Zandt álla megfeszült.
- Még többet akarok abból, amit eddig adtál. De azt akarom, hogy lenyomozhatatlan
legyen. - A szemét forgatta. - Miféle idióta gyilkolászik olyanokat, akiket azonosítani lehet
- Egy kisebb borítékot húzott elő a kabátzsebéből. - Ez itt egy készpénzes csekk és egy
repülőjegy Amszterdamba, holnap délutánra. Ülj föl arra a gépre. És amikor odaérsz, az
Inkvizítor összes szereplőjének lecseréled az arcát, különben az üzlet lefújva. - A fejét
rázta, most már dühösen. - Tényleg ilyen elvetemült vagy Tényleg azt hitted, senki nem jön
rá Az ostobaságoddal veszélybe sodortál mindent, amim van. Úgyhogy most rendbe hozod. -
Felhörpintette a bort, és a poharat lecsapta az asztalra. - Ez az, amit akarok.
Nevetnie kellett, annak ellenére, hogy belül forrt benne a harag.
- Te tényleg kedvelted volna az apámat, Jager.
Van Zandt nem mosolygott.
- Akkor megbeszéltük
- Persze, hol írjam alá
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 7.35
- Üljenek le, kérem. - Vito Ciccotelli a konferenciateremben álló hatalmas asztal felé intett.
Dániel gyorsan megszámolta a jelenlevőket. Hatan már ott ültek az asztal körül. Ciccotelli
becsukta az ajtót, előhúzott egy széket Susannah számára, aki még mindig úgy remegett, mint
a nyárfalevél.
Dániel fölajánlotta, hogy maga azonosítja a szüleit, ám Susannah ragaszkodott hozzá,
hogy vele menjen, és így is tett. Az orvos szakértő visszakísérte őket a hullaházból, most ő is
ott ült az asztal végén, a magas, szőke dr. Sophie Johannsen mellett, akit Ciccotelli konzultánsként
mutatott be.
- Várjunk még egy kicsit - kérdezte Ciccotelli társa, Nick Lawrence.
- Nem szükséges - suttogta Susannah. - Inkább essünk túl rajta!
- Mind figyelünk, Vartanian ügynök - mondta Ciccotelli. - Mit tud
- Hosszú évek óta nem láttam a szüleimet. A családunk tagjai... eltávolodtak egymástól.
- Hány tagú a család - kérdezte Sawyer.
- Most már csak én és Susannah vagyunk. Sokáig mi sem tartottuk a kapcsolatot
egymással. Az elmúlt hétig nem is beszéltünk. A szülővárosunk seriffje hívott föl, hogy a
szüleim elutaztak, és nem tértek vissza. Az anyám onkológusa is telefonált, mi van anyánkkal,

mert sok kontrollvizsgálatot kihagyott. Ekkor hallott a húgom is, én is először arról, hogy
rákbeteg.
- Ennél szebben nem is lehetett volna megtudni - morogta maga elé Nick.
Ő lenne a jó zsaru, gondolta Dániel.
- Na igen. Szóval a seriffel átkutattuk a házat. A szüleim szépen bezártak mindent, az
összes bőröndöt magukkal vitték. Apám asztalában megtaláltam az utazási prospektusokat,
amelyekből arra következtettem, hogy nyugat felé mentek. Arra gondoltam, biztos ez anyám
utolsó utazása a halála előtt - igyekezett elhessegetni anyja képét, ahogy ott fekszik a
hullaház fémasztalán. Susannah megszorította a kezét.
- Tartsunk egy perc szünetet - kérdezte kedvesen Jen McFain.
- Ne. A seriffel épp menni készültünk, amikor észrevettem, hogy apám számítógépe be
van kapcsolva... ami azt illeti, épp akkor navigált rajta valaki távolról. - Ciccotellit nézte, a
férfi sötét szemében érdeklődés csillant, ez némiképp megnyugtatta.
- Miért nem jelentette akkor az eltűnésüket - kérdezte Sawyer.
- Majdnem megtettem. De a seriff arra gondolt, hogy anyám magánéletét illene
tiszteletben tartani, és tényleg úgy tűnt, csak elutaztak pihenni valahová.
- Nem aggasztotta, hogy a számítógépet távolról vezérlik - kérdezte Nick Lawrence.
- Akkor annyira nem. Apám értett a számítógépekhez. Szeretett hálózatokkal és
alaplapokkal meg ilyenekkel babrálni. Úgyhogy... szabadságot vettem ki. Meg akartam találni
az anyámat, tudni akartam, hogy jól van-e. - Nagyot nyelt. - Újra látni akartam.
Elmesélte az egész kutatást, hogyan jutott el a hotelszéfig és a postafiókig, ám a
borítékot, amelyet anyjuk hagyott hátra, nem említette. Nem volt benne biztos, hogy lehet.
- Tudtam, hogy jelentenem kell a zsarolást. Susannah is egyetértett ebben. Úgyhogy itt
vagyunk.
- És mikor vett föl legutoljára pénzt az édesapja - kérdezte Sawyer.
- November l6-án.
Ciccotelli följegyezte.
- És mit tett, amikor eljutott a postafiókig
- Többet, mint kellett volna, kevesebbet, mint amit akartam. Arra gondoltam, ha
megtudom, ki a zsaroló... megkérdeztem a pult mögött álló srácot, ki bérli a fiókot. El akartam
kérni a fiók tartalmát, de tudtam, ezzel túllövök a célon.
Ciccotelli türelmetlenül legyintett.
- Folytassa, Vartanian ügynök.
- A fiók előfizetője Claire Reynolds volt. Zsarolta a szüleinket, és valószínűleg ő is ölte
meg őket. Ennyit tudok.
Most Ciccotelli szeme azonban nem megcsillant, hanem pislogni kezdett. Hátradőlt, a
társára nézett, majd a főnökére. Az asztal körül mindenki döbbenten ült.
- Ez így gáz - mordult fel Nick Lawrence.
Egy kis ideig Ciccotelli egy szót sem szólt, majd ismét a főnökére nézett. Sawyer
megvonta az egyik vállát.
- Tied a pálya, Vito - mondta. - Leellenőriztem őket, amíg a hullaházban voltak
azonosítani. Mindketten a törvény szolgái. Én beavatnám őket.
Dániel körbenézett minden egyes jelenlevőn.
- Tessék Mi folyik itt
Ciccotelli a szemöldökét ráncolta.
- Claire Reynolds gyanú felett áll.
Susannah megmerevedett.
- Miért Zsarolta a szüleinket, akik meghaltak. Ugyan mi az oka, hogy nem keresik meg,
és nem hozzák be

- Nem a megtalálással van gond. Hanem azzal, hogy Claire Reynoldsot letartóztassuk a
szüleik meggyilkolásáért - mondta Ciccotelli. - Mivel meghalt. Több mint egy évvel ezelőtt.
Dániel döbbenten nézett Susannah-ra, majd megrázta a fejét.
- Ez lehetetlen. Az utóbbi évben folyamatosan zsarolta az apámat. A postafiókos srác azt
mondta, Claire még az előző hónapban is idejében kifizette a díjat. Készpénzben.
Ciccotelli fölsóhajtott.
- Nos, bárki fizette is ki a díjat, az nem Claire Reynolds volt. Nem tudják, ki más
zsarolhatta volna még az apjukat
Susannah a fejét rázta.
- Nem. Fogalmam sincs.
- Azt nem tudják, hogyan és miért zsarolták a szüleiket - kérdezte Lawrence gyöngéden.
Dániel némán rázta a fejét. Ám ez nem volt igaz. Tudta. Olyan szörnyű volt, hogy
állandóan kísértette. Muszáj mérlegelnie. Mindemellett tudta jól, hogy Ciccotelli nem árul el
neki mindent egészen addig, amíg ő sem, s talán még akkor is, ha mindent elmond, Dániel sosem
fedné fel azt, ami valószínűleg apja életének legnagyobb szégyene volt.
S rajta keresztül az enyém is.
Ciccotelli előhúzott egy vázlatot a dossziéjából, és átcsúsztatta az asztalon.
- Fölismeri ezt a férfit
Dániel a képet bámulta. Kemény vonású, merev állú, kiugró járomcsontú férfit látott a
rajzon. Pengeéles orr, csapott áll. Ám a szeme láttán Dániel megborzongott. A jéghideg
tekintetnek a rajzoló olyan gonosz csillogást adott, amit Dániel túlságosan is megismert már a
rendészetnél töltött sok-sok év alatt. Habár a férfi szemében volt valami ismerős, ami
elgondolkodtatta. A postafiók rászabadította az eddig elzárt kísérteteket. De azok csak
kísértetek. Ez a férfi valóságos, megölte a szüleit, akik eddig ott rohadtak egy jelöletlen sírban.
- Nem - jelentette ki határozottan. - Nem ismerem. Sajnálom. És te, Suze
- Én sem - visszhangozta a lány. - Azt reméltem, hogy igen, de nem.
- Meg kellene hallgatniuk a szalagot - mondta Nick. - Talán a hangot fölismerik.
- Rendben, de csak az elejét, Jen - mondta Ciccotelli.
McFain fölnyitotta a laptopját.
- Ez a rész nem valami hangos, szóval nagyon kell figyelni.
- Kiálts, ha akarsz.
Dániel ereiben megfagyott a vér. Szívét jeges rettenet markolta, újra a vázlatra bámult. A
férfi szeme. Ekkor rájött. De ez lehetetlen.
Susannah keze elernyedt, de még így is lehetett hallani, milyen szaporán veszi a levegőt.
Dániel tudta jól, Susannah is rájött.
- Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem.
Dániel lehunyta a szemét, minden idegszálával tiltakozott a felismerés ellen.
- Ez lehetetlen - mormogta. Mert meghalt. Eltemették, az isten szerelmére!
Mind azt hitték, rettenetesen szenvednek, de az ő szenvedésük semmi ahhoz képest, amit
neked fogok okozni.
Pedig ő volt az. Szent isten. Émelyegni kezdett.
- Állítsa le! - kiáltott fel Susannah. - Állítsa le a szalagot!
Jennifer McFain azonnal engedelmeskedett. Dániel érezte, hogy minden tekintet rájuk
szegeződik. A szoba hirtelen túl meleg lett, a nyakkendője túl szoros.
- Nem hazudtunk - krákogta Dániel. - Most már tényleg csak mi ketten vagyunk. De volt
egy fiútestvérünk. Meghalt. Eltemettük a temető családi sírboltjában.
- Simonnak hívták - suttogta Susannah, az iszonyattól remegő hangon.
- Már tizenkét éve halott. De ez az ő hangja. És ez az ő szeme. - Dániel Ciccotelli sötét
szemébe nézett, a szavakat a torkát elszorító retteneten át kellett kipréselnie magából. - Ha ez

tényleg Simon, akit a szalagon hallottunk, akkor egy szörnyeteg került a kezük közé.
Gyakorlatilag bármire képes.
- Tudjuk - mondta Ciccotelli. - Tudjuk.
JANUÁR 18-A CSÜTÖRTÖK, ESTE 8.05
Vito végighúzta kezét az arcán, borostája sercegett a tenyerén. Dániel Vartanian elmesélte,
hogy öccsük egy csúnya autóbalesetben halt meg, és otthon temették el. Az öccsük szeretett
kegyetlenkedni, állatokat kínozni, ennek ellenére azonban jeles diák volt, sok mindenben
tehetséges. Művészetekben, irodalomban, történelemben, tudományban, matematikában és
számítástechnikában egyaránt.
Simon Vartanian egy igazi 21. századi sokoldalú, reneszánsz ember volt. Ám mindezt
hiába tudták meg, ezzel egy csöppet sem kerültek közelebb a letartóztatásához.
- Azt hiszem, most még több a kérdés, mint a válasz - dörmögte Vito.
- Viszont tudjuk az igazi nevét - jegyezte meg Nick.
- És ismerjük az arcát.
- Korábban nem így nézett ki - mondta Dániel.
- De a szeme ugyanolyan - tette hozzá a húga, aki még mindig Tinó rajzát bámulta, arcán
fájdalom, rettenet és szomorúság.
Vito visszatette a vázlatot a dossziéba.
- Exhumálnunk kell a családi sírboltba temetett koporsót.
Dániel bólintott.
- Tudom. A szívem egyik fele nem szeretné megtudni, mi van benne. Az apám intézett
mindent, amikor Simon „meghalt". Ő azonosította a testet, ő vette meg a koporsót, ő készítette
elő Simont, maga hozta haza eltemetni is.
- Zárt koporsós temetés volt - tette hozzá Susannah Vartanian. Halálosan sápadt volt,
mégis egyenesen ült a széken, állát felszegte, mintha azt várná, hogy a következő ütés
egyenesen neki szól majd. Vito azon töprengett, vajon mit tudhatnak ők ketten,, amit nem
mondanak el neki.
- Ez elég természetes, ha a holttest eltorzult - mondta Katherine. - Hiszen egy
autóbalesetről van szó, csúnyán megéghetett. Ha látták volna is a holttestet, akkor sem tudták
volna megmondani, hogy az a testvérük.
Dániel szinte összezárt ajakkal válaszolt.
- Köszönöm. De ami azt illeti, nem a miatt a holttest miatt aggódom, amit a koporsóban
találunk.
Nick szeme elkerekedett.
- Attól tart, hogy a koporsó üres lesz, és hogy az apja tudta, hogy Simon igazából nem
halt meg.
Dániel csak a szemöldökét emelte meg. A húga mellette egy kicsit megmerevedett. Erre
az ütésre várt, gondolta Vito.
- Miért rendezett volna az apjuk egy teljes áltemetést - kérdezte Jen.
Dániel keserűen mosolygott.
- Apámnak szokásává vált, hogy eltussolja Simon ügyeit.
Vito már nyitotta a száját, hogy tovább puhatolódz-dzon, amikor Thomas Scarborough
megszólalt.
- Azt mondta, a család tagjai eltávolodtak egymástól - kezdte Thomas. - Miért
Dániel a húgára pillantott - támogatásért, segítségért. És beleegyezésért, gondolta Vito.
Susannah apró biccentését szinte alig lehetett észrevenni.

- Mondd el nekik! - suttogta. - Az isten szerelmére, mondj el nekik mindent! Épp elég
sokáig éltünk Simon árnyékában.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 8.15
Van Zandt az gondolta, simán elintézett mindent, megparancsolta a fegyveres testőrének,
hogy kövesse, ahogy elhagyja a vendéglőt. Természetesen ez nem fog bejönni, VZ soha nem
tudhatja meg az igazi címét. Már így is túl sok van ennek a hollandusnak a rovásán.
Lefényképezett... Van Zandt nem egy beszari alak. Habár a maga módján, gondolta, ez
elég ironikus is.
Van Zandt biztonsági őre leparkolt a sikátorban, tekintetét a szemközti kínai vendéglő
ajtajára szegezte, amelyen az előbb látta belépni. Azt várta, hogy ugyanazon az úton [ér majd
vissza a járművéhez. Ő viszont hátulról visszajött, és bekopogott a vezetőülés felőli ablakon.
VZ embere meglepetten fordult hátra, hogy megnézze, ki az, majd azonnal meg is nyugodott.
Letekerte az ablakot.
- Mit akarsz, haver
A férfi hangja ellenséges volt, de ő csak mosolygott.
- Elnézést a zavarásért, uram, de az alapítványunk naptárakat árul, hogy...
- Kösz nem. Nem érdekel. - Kezdte föltekerni az ablakot, de egy másodperccel elkésett.
A kés célba talált, most Jager legfőbb testőre felnyársalva, mint egy kivéreztetni való disznó.
A férfi szeme elkerekedett, megremegett, majd kihunyt benne a fény, íme, újabb
gyönyörködtető pillanata a halálnak...
- Rendben van - mormogta maga elé -, úgyis tavalyi naptár volt. - A kést otthagyta,
kisétált a sikátorból, elindult a kocsija felé, amellyel kényelmesen pont a kínai vendéglő
főbejárata előtt parkolt le. Könnyedén hajtott végig az utcán, elhaladt a sok szegény sofőr
mellett, akik kénytelenek voltak tömbökkel arrébb helyet keresni, íme, újabb járulékos előnye
annak, hogy így kell... közlekednie.
Bárkinek a látóterén kívül esett, akit később a sikátorban talált meggyilkolt férfival
kapcsolatban szemtanúként kikérdezhetnek. Ha személyleírást adnak is rólam, az
általánosságokon túl úgysem mondanak semmit.
Nem mintha aggódnia kellene. Elég kevesen néznek a szemébe, amikor így közlekedik.
Van valami a fogyatékosságban, ami miatt az emberek félrenéznek. Ezáltal kedve szerint,
szabadon mozoghat.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 8.30
Dániel jó ideig a kezét bámulta, mielőtt megszólalt volna.
- Simon mindig is egy kegyetlen szemét volt. Egyszer megakadályoztam, hogy egy
macskát megfojtson, amitől nagyon feldühödött. Megpróbáltam móresre tanítani, de véres
péppé vert. Még csak tízéves volt.
Katherine a homlokát ráncolta.
- A tízéves Simon fölülkerekedett magán Hiszen maga nem egy kisdarab ember.
Vartanian ügynök.
- Simon nagyobb - jegyezte meg Susannah alig hallhatóan.
Dániel a húgára nézett, szemében egyszerre villogott harag és fájdalom. Azért folytatta.
- Az idő csak múlt, Simon egyre gonoszabb lett. Apám a bírói pályára lépett. Simon
kisded játékai rossz fényt vetettek apára, úgyhogy a tekintélyével kicsit odahatott, hogy

elsimítsa a dolgokat. El nem tudják képzelni, mi minden fölött szemet hunynak az emberek
pár dolcsiért. Amikor Simon tizennyolc éves lett, elszökött. Utána már csak az autóbalesetről
hallottunk.
- És el is temettük - tette hozzá Susannah.
- És el is temettük - ismételte meg Dániel egy sóhaj kíséretében. - Én Atlantába
költöztem, rendőr lettem, ám akkoriban még hazajártam. Utoljára egyik karácsonykor láttam a
szüleimet. - Hosszú csönd következett, majd Dániel válla lehanyatlott. - Amikor beléptem, ott
találtam anyámat zokogva. Nem volt sírós. Utoljára Simon temetésén zokogott. De most
képeket talált. Simon rajzait.
- A megkínzott állatokról - kérdezte Scarborough.
- Is. De inkább emberekről. Az igazán kemény, szadista magazinokból vágott ki képeket.
Utána lemásolta őket. Simon tehetségesen rajzolt, de mindig a sötét oldal vonzotta. Egész
hálószobája falát sátáni festményekről készült poszterek borították.
- Mint például - kérdezte Vito. Dániel összevonta a szemöldökét.
- Nem emlékszem. - Susannah-ra nézett. - Volt ott egy Sikoly kép.
- Munch - mondta a lány. - És Hieronymus Boscht is szerette. Volt neki egy mészárlást
ábrázoló Goya-posztere is. Meg egy másik, egy öngyilkosságról. Valami Dorothy.
Dániel bólintott.
- Meg a Warhol-nyomat. „A művészet az, amit meg tudsz úszni." Ezzel körülbelül be is
mutattuk Simont.
- Ami igazán megmutatta Simon lelkivilágát - mormogta maga elé Susannah -, az volt,
amit az ágya alatt tartott.
Dániel szeme elkerekedett.
- Láttad a képeket
A lány a fejét rázta.
- A képeket nem. Fogalmam sincs, azokat hova rejtette.
- Tessék, Miss Vartanian - vágott közbe Vito. - Mi volt az ágya alatt
- A sorozatgyilkos művészek képeiről készített másolatok. John Wayne Gacy
bohócképei. És sok egyéb...
Simon Vartanian mások képeit másolta, méghozzá ismert dekadens alkotók műveit. Most
azonban már saját művészettel dicsekedhet. És saját áldozatokkal. Az asztal körül kézzel
fogható lett a feszültség. Vito tudta, a többiek is rádöbbentek ugyanarra. Egy pillanatig attól
tartott, valaki ki is mondja. De senki nem szólt egy szót sem, így Vito megkönnyebbült. Ám
még mindig van valami, amit a Vartanian testvérek nem árultak el nekik. S amíg el nem
mondják, nem lesz teljes az információáramlás.
- És miért nem szólt valakinek, Miss Vartanian - kérdezte Thomas Scarborough
gyöngéden.
A lány ismét fölszegte a fejét, ám szemében szégyen tükröződött.
- Dániel elment. Aztán Simon meghalt, és a festmények eltűntek. A magazinképekről és
a róluk készült rajzokról nem is tudtam. Egészen ma estig.
- Vartanian ügynök, az édesanyja találta meg ezeket a rajzokat és a kivágott képeket.
Szóval maga miért keveredett vitába az édesapjával - kérdezte Vito.
Dániel a húgára pillantott.
- Mondd el, Dániel! - hangzott a rideg biztatás.
- Más képek is voltak... filmkockák. A magazinképek mind beállítottak voltak, de ezek a
filmkockák valósághűnek tűntek. Nők, akiket megerőszakolnak... Simon ilyesmiket is
lerajzolt.
Pár másodpercre néma csönd ülte meg a helyiséget, majd Jen megköszörülte a torkát.
- Meglep, hogy Simon nem vitte magával a képeket - mondta Jen. - Hol találta meg
ezeket az édesanyja

- Apám egyik széfjében. Elég sok rejtekhelye van a házban.
- Ezek szerint az apja tudott Simon titkos mappájáról - kérdezte Jen.
- Igen. Az anyám pedig nekiszegezte a kérdést, és apám beismerte, hogy Simon
szobájában találta őket azután, hogy az öcsém megszökött. Most azonban azon töprengek,
Simon nem emiatt ment-e el. Talán az apámnak végre elege lett. Sosem fogom megtudni.
Egyszer én is láttam a képeket, azt mondtam, jelentenünk kéne. Hogy a képeken szereplő
személyeket valaki bántalmazta. Az apám egészen kikelt magából. „Miért kellene ez most
kiteregetni - kérdezte. - Simont már úgysem lehet megbüntetni. Meghalt. Csak szégyenbe
hozná a családot."
Húga megfogta a kezét, arca komorsága mutatta, hogy már elfogadta azt, ami most
következik, de Dániel tekintete a távolba révedt, ahogy visszaemlékezett az eseményekre.
- Olyan dühös voltam. Olyan volt, mintha hirtelen elegem lett volna abból, hogy apám
éveken át mosta a szennyest Simon után. Valami átszakadt bennem. Apámmal majdnem
egymásnak estünk, ezért inkább elmentem otthonról, hogy kisétáljam magam. Mire
visszamentem, már eldöntöttem, hogy fogom a képeket, és magam jelentem be, de elkéstem.
Csak a hamut találtam a kandallóban.
Nick hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Az apja... egy bíró... megsemmisítette a bizonyítékokat
Dániel föltekintett, ajka keserű mosolyra húzódott.
- Igen. Kikeltem magamból, aztán megütöttem az apámat. Ő pedig visszaütött. Azon a
napon több szempontból is kárt tettünk egymásban. Elmentem, megfogadtam, hogy soha nem
jövök vissza. És egészen vasárnapig nem is mentem.
- És mihez kezdett a képekkel - kérdezte Liz.
Dániel megvonta a vállát.
- Mit kezdhettem volna Napokig rágtam magam miattuk. A végén aztán semmit nem
tettem. Nem volt bizonyítékom. És épp csak egy pillantásra láttam a képeket. Még abban sem
voltam biztos, hogy valóban történt-e bűncselekmény, vagy a képeket szándékosan állították
be, vagy igaziak voltak-e. A végén úgysem ért volna semmit az én szavam az övé ellenében.
- De az édesanyja is látta a képeket - tapogatózott Jen.
- Soha nem szállt volna szembe apánkkal – jegyezte meg Susannah. - Ez egyszerűen
elképzelhetetlen lett volna.
- Arra gondoltak, hogy ezeket a képeket használta fel Claire Reynolds, hogy az
édesapjukat megzsarolja - kérdezte Vito.
- Először átfutott az agyamon, de el nem tudtam képzelni, hogyan szerezhetett róluk
tudomást. Aztán azon töprengtem, lehet, hogy van még valami, amiről én nem is tudok. Meg
kellett tudnom, mivel zsarolták. Hiszen rámehet a húgom karrierje.
Susannah ismét fölszegte a fejét.
- A karrierem megáll a maga lábán. És a tied is.
- Tudom - mondta Dániel. - Amikor eljutottam a postafiókig, kiderült, hogy anyám
nyitott számomra egyet. És otthagyta ezeket. - A laptoptáskából egy vastag borítékot húzott
elő.
Vito már tudta, mit talál benne. Ennek ellenére összerezzent, amikor meglátta a képeket
és rajzokat, amelyeket a fiatalabb Simon Vartanian alkotott.
- Az apja nem semmisítette meg őket...
Dániel állkapcsa megfeszült.
- Ezek szerint nem. És azt sem tudom, miért tartotta meg őket.
Vito Liz felé nyújtotta a fényképeket, majd megdörzsölte zsibbadt nyakát.
- Akkor most tüntessük el a fehér foltokat, rendben Először is Claire Reynolds honnan
ismerte a szüleiket

- Nem tudom - mondta Dániel. - Egyikünk sem emlékszik senkire Duttonban, akit így
hívtak volna.
- Nem duttoni volt - jegyezte meg Katherine -, hanem atlantai.
- Apánk időnként elutazott Atlantába - mondta Susannah. - Hiszen bíró volt.
Jen a homlokát ráncolta.
- De ez még nem magyarázza meg azt, hogy került a képbe Simon. Ismerte Claire-t
- Simon csak akkor ment Atlantába, amikor a kontroll ideje eljött - válaszolt Dániel. - Az
egyik lábát amputálták, és az ortopéd orvosa Atlantában volt.
- Ez az - sziszegte Jen. - Claire lábát is amputálták.
- Ezt miért nem mondták már korábban - kérdezte Liz.
Dániel összeszorította a száját.
- Egy órával ezelőttig még csak nem is sejtettem, hogy Simon él.
- Elnézést - suttogta Liz. - Hiszen nagy megrázkódtatás érte önöket.
Dániel szeme dühösen felparázslott.
- Úgy gondolja - kérdezte gúnyosan. Susannah megszorította a kezét.
- Dániel, kérlek. Ezek szerint Claire az ortopéd rendelőből ismerte Simont. De hogyan
szerzett tudomást az apánkról És a képekről
- És akkor még vegyük hozzá azt, hogy Claire még saját halála után egy évvel is zsarolta
az apját... - jegyezte meg Vito.
Nick elhúzta a száját.
- Ez csekély probléma. Talán Simon ott folytatta, ahol Claire abbahagyta, amikor
megölte. Esetleg kellett a pénz a családtól.
- De a postafiókos srác azt mondta, egy nő fizette a számlát - vetette közbe Dániel. - És
nem nézhetjük meg a kirendeltség biztonsági felvételeit. Csak harminc napig tartják meg.
- Egy cinkos - kérdezte Jen.
Thomas a fejét rázta.
- Nem illik a képbe. Nagyon meglepne, ha Simon bárkiben is megbízna annyira, hogy
tettestársnak felfogadja. Bábunak talán használná. De cinkosnak soha.
- Szóval ki kell derítenünk, ki ez a másik nő - összegezte Liz.
Vito fejében kezdett összeállni a kép.
- Claire-nek volt egy barátnője. Dr. Pfeiffer és Barbara a könyvtárból egyaránt említette,
hogy Claire leszbikus volt.
Liz szemöldöke szinte összeért, úgy nézett föl.
- És természetesen a könyvtárosok nem tudják a lány nevét.
Vito kicsit fölélénkült. Mintha a víz alól bukkant volna fel végre.
- Nem, de megjelent egy kép valami újságban... Claire csókolódzott rajta egy másik
nővel. Ha megtalálnánk azt a képet...
- De nem tudod, melyik újság volt az, ugye - kérdezte Jen.
- Nem, csak annyit tudok, hogy egy felvonuláson készült. Claire csak négy éve költözött
ide, egy éve meghalt. Hány felvonulás lehetett három év alatt
- Szóval Claire egyszer csak felbukkant pont ugyanannál az ortopéd orvosnál itt,
Philadelphiában - kérdezte Susannah. - Akár lehetséges is, de kevés esélyét látom.
- Pfeiffer pácienseket toborzott egy mikroprocesszor-fejlesztési kutatáshoz, a műtérdbe
ültetett chiphez - jegyezte meg Vito. - Talán így ismerkedtek meg egymással.
Dániel bólintott.
- Ha Claire még Atlantából ismerte Simont, akkor azt is tudta volna, hogy elvileg
meghalt. Hiszen sok betegtársa eljött a temetésére.
- Lehet, hogy Simont is zsarolta - mondta Katherine. - És ezért ölte meg a lányt.
- A másik nő pedig szépen folytatta a zsarolást ott, ahol Claire abbahagyta. - Nick a fejét
csóválta. - Kemény.

- Ugyan miért - kérdezte Thomas Scarborough. - Bárki is az a második zsaroló, Claire
halála után még egy évvel is folytatta. És miért várt az édesapja egy évet, hogy idejöjjön
- Indulni készült a hivatali választáson - válaszolta Dániel. Vitónak az a benyomása
támadt, hogy ezt a kérdést a férfi már napokkal korábban megválaszolta magának. - Csak még
nem jelentette be. Ami azt illeti, az e-mailjei alapján folyamatosan visszautasította az
indulásra való fölkérést. Azt hiszem, arra gondolt, ha beszáll a ringbe, azonnal felszökik a
zsaroló által követelt pénzösszeg.
- Vajon vasárnap ki lehetett az, aki az édesapja számítógépét távolról manipulálta -
kérdezte Jen. - Simon vagy a kettes számú zsaroló Muszáj lesz megnéznünk az apja gépét,
hogy kiderítsük.
Dániel bólintott.
- Azonnal áthozatom. Még miben segíthetnénk, nyomozó
Vito gondolatban végigment az eseményeken. Még mindig nem állt össze az egész kép.
- Az apja azért érkezett Phillybe, hogy megtalálja a zsarolót. De miért jött vele az
édesanyja is
Katherine helyeslőn bólogatott.
- Jó kérdés. Az édesanyja már nagyon beteg volt. Egy orvos sem egyezett volna bele,
hogy elutazzon.
- Nem tudom - mondta Dániel. - Ezen én is eltöprengtem.
- Azért jött, hogy viszontlássa Simont - mondta Susannah határozottan. - Minden csak
Simon körül forgott. - Hangjában kevés cinizmus csengett. - Szegény, szegény Simon.
. - Hogyan vesztette el Simon a lábát - kérdezte Katherine.
Dániel a fejét csóválta.
- A szüleim igyekeztek balesetnek beállítani az egészet.
- De mi azért tudtuk az igazat - folytatta Susannah. - Eléggé kint laktunk, a várostól
messzebb. Élt arrafelé egy öreg, úgy egy mérföldre tőlünk. Régi csapdákat gyűjtött. Egyik nap
eltűnt egy medvecsapda. Mindenki tudta, hogy Simon lopta el, de olyan sima beszédű volt,
mindenkivel elhitette, hogy fogalma sincs arról, ki vihette el.
- Szóval őt kapta el a csapda - mondta Vito. - Ki találta meg
Dániel elnézett oldalra.
- Én. Egy álló napig nem került elő, szétszéledtünk és úgy kerestük. Én találtam rá.
Kivérzett, rettenetesen szenvedett. Addigra a hangja teljesen elment. Órákig üvöltött, de senki
nem járt a közelben, hogy meghallhatta volna.
Vito háta lúdbőrözött. Összeállt a kép.
- És engem vádolt - folytatta Dániel keserűen. - Egészen az eltűnése napjáig szentül hitte,
hogy tudtam, hol van, és direkt hagytam szenvedni. Pedig ez nem volt igaz. De ezt nem
lehetett neki megmagyarázni. Simon már a lába elvesztése előtt is gonosz volt, de utána...
Susannah lehunyta a szemét.
- Utána Simonból igazi szörnyeteg lett. Ő irányította az egész házat. Anyám minden
erejét neki szentelte, amit soha nem tudtam egészen megérteni. Abban azonban biztos vagyok,
ha felcsillant a remény, hogy Simon él, akkor könyörgött azért, hogy elvigyék hozzá,
akármilyen gyönge volt is.
- Ami azt jelenti, hogy a szüleik végig tudták, hogy Simon nem is halt meg, vagy
megtudták, és belevágtak az utazásba. - Vito a Vartanian testvérek arcát fürkészte. - De
maguk úgy gondolják, hogy legalább az apjuk tudta, hogy Simon él, különben nem
aggódnának amiatt, hogy mit találnának a koporsóban, ha kiásnánk.
- Igen. - Dániel azonnal elismerte. - Most viszont már nagyon fáradtak vagyunk. Ha más
nincs...
- Nekem még van két kérdésem.

Vito előrehajolt, hogy lássa az asztal túlsó végén ülő Sophie-t. A lány egész idő alatt egy
szót sem szólt.
- Mondjad, Sophie!
- Vartanian ügynök úgy gondolja, hogy az apja a zsaroló miatt utazott ide. Miss
Vartanian pedig azt gondolja, hogy az édesanyja Simont akarta látni. Dániel óvatosan
méregette Sophie-t.
- Igen...
Susannah összeszűkült szemmel figyelt, mintha csak most vette volna észre, hogy Sophie
is ott van.
- Dr. Johannsen, ön hogyan kapcsolódik ehhez a nyomozáshoz
- Én lokalizáltam a szüleik holttestét, és segítettem a rendőrségnek a
személyazonosságukat kideríteni.
Dániel állkapcsa megfeszült.
- Rendben. Tehát mi a kérdés
- Azt mondta, a szülei az édesanyja nevén jelentkeztek be a hotelba.
- A szüleim nyilván nem akarták, hogy bárki megtudja, hogy Claire Reynoldsot keresik -
válaszolta Susannah mereven.
- Hajlok arra, hogy ezzel egyetértsek, de volna pár ellenvetésem. Először is említette,
hogy a hotel személyzete emlékezett rá, hogy az édesanyja sok időt töltött egyedül a
szobájában.
- Beteg volt - mondta Dániel kimerülten. - Ott maradt a hotelban, amíg apám Claire-t
kereste.
- Ellenben az édesapjával tartott, amikor elmentek a könyvtárba, ahol annak idején Claire
dolgozott. Ott viszont az édesapja a valódi nevét adta meg, amikor Claire-ről kérdezősködött.
Csak éppen a kérdéseivel nem a könyvtároshoz fordult, aki tényleg segíthetett volna. Az apja
egy olyan öregemberhez ment oda, aki nem is beszél angolul. Az első kérdésem az, miért választott
az apja egy idős, orosz embert, hogy őt kérdezgesse Claire Reynoldsról, és miért csak
ennek az orosz férfinak fedte föl az igazi nevét
Vito legszívesebben megcsókolta volna. Ehelyett higgadtan csak annyit kérdezett:
- És mi lenne a második kérdés
- Miért hozta el a képeket Philadelphiába Úgy értem, ha a képekkel zsarolták, akkor
miért hozta őket magával, és kockáztatta meg a lebukást Miért nem hagyta inkább otthon a
széfben Ha már itt tartunk, egyáltalán miért tartotta meg a képeket
Susannah Vartanian arcán vörös foltok jelentek meg.
- Csak nem arra akar célozni, hogy a szüleink ölték meg Claire Reynoldsot
Meg ne említsd a játékot, Sophie, gondolta Vito, meg ne említsd Clothilde-ot.
- Dehogy akarok, Miss Vartanian. Arra akarok célozni, az édesapja nem akarta, hogy
bárki megtudja, hogy Claire-t keresi, ezért titkolta, ki ő. És arra célzok, azt akarta, hogy az
édesanyja úgy higgye, nyíltan keres.
Susannah szeme felcsillant, ahogy megértette Sophie gondolatmenetét.
- Anya nem tudott a zsarolásról - dadogta. - Csak azt hitte, Simont jöttek keresni.
- De az apjának sosem állt szándékában, hogy találkozzanak is - mormogta Vito.
- Mert végig tudta, hogy Simon él, és nem akarta, hogy Simon elárulja az anyjának -
fejezte be Dániel komoran. - És ennek valami köze van a képekhez.
- De végül találkozott Simonnal - suttogta Susannah.
- Mert Simon megölte. Ó, istenem...
Vito Lizre pillantott, szemöldöke megemelkedett, ahogy a néma kérdést feltette. A nő
bólintott, Vito pedig megköszörülte a torkát.
- Hm... Még egy dologról tudniuk kell. Amikor megtaláltuk a szüleik holttestét, két üres
sírt is találtunk mellettük. Akkor még nem sejtettük, miért. Most...

Susannah elfehéredett.
- Dániel...
Dániel átölelte húga vállát.
- Semmi baj, Suze. Most legalább tudjuk. Óvatosak leszünk. - Vito szemébe nézett. -
Megnézhetnénk még egyszer azt a vázlatot
Vito egymás mellé tette az idős emberről és a Frasier Lewisról készült képet, hogy a két
testvér megnézhesse őket.
- Készítek másolatokat maguknak.
- Köszönjük - mondta Dániel. - Hálásak vagyunk...
De Susannah közbevágott.
Remegő kézzel emelte föl az öregről készült képet.
- Én ezt az embert ismerem. - Fölnézett, arca most már halottszürke volt. - Dániel,
minden reggel és este átviszem a kutyámat sétáltatni az utca túloldalán levő parkba. Ez a
férfi... - A rajzra bökött. - Néha ott szokott ülni a padon. - Hangja megremegett. -
Beszélgetünk is. Megsimogatja a kutyámat. Dániel, olyan közel volt hozzám, mint most te.
Vito Sophie-ra pillantott. A lány arcán látszott, hogy mélységesen megérti Susannah-t.
Vito megint a Vartanian lányra nézett.
- És mióta Mióta ismeri
Susannah lehunyta a szemét.
- Legalább egy éve. Már egy éve figyel...
- Biztosíthatunk maguknak védelmet - mondta Liz. - Csak abban reménykedhetünk, hogy
Simon még nem tudja, hogy önök már megtudták, hogy életben van. Jöjjenek velem!
Elszállásolom magukat éjszakára.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 9.15
- Vito, várj!
Vito megállt az őrs bejárata előtt. Katherine állt előtte remegve. Vito azonnal
védekezőállásba helyezkedett. Előző este óta sikerült a nőt elkerülnie, de ennek a táncnak
szemmel láthatóan már vége.
- Mióta vársz idekint
- A megbeszélés befejezése óta. Arra gondoltam, előbb vagy utóbb csak lejössz.
Vito a válla fölött visszapillantott Sophie-ra, aki az előtérben ácsorgott Nickkel és Jennel.
Katherine követte a tekintetét.
- Le ne vedd róla a szemed!
- Úgy lesz. Valahányszor arra gondolok, hogy ez az ürge bemegy a múzeumba, és
elkapja...
- Vito, ne haragudj! Tegnap nem voltam magamnál.
- Dehogynem. Csak féltél. És igazad volt.
- Nem volt igazam, és az, hogy féltem, még nem mentség rá. Mondtam, hogy ne
haragudj. Nagyon megtisztelnél vele, ha megbocsátanál.
Vito oldalra nézett.
- Katherine, még magamnak sem bocsátottam meg.
- Tudom, viszont ennek meg kell változnia. Nem tettél semmi rosszat. Ami Andreával
történt, az szörnyű, de nem a te hibád, és nem tudtad volna megakadályozni.
Vito a cipőjét bámulta.
- Honnan tudod
- Én is ott voltam, amikor megmutatták neked a ballisztikus jelentését. Láttam a
szemedet, amikor ráébredtél, hogy az egyik golyó a te fegyveredből származik. Azt is láttam,

hogyan nézted Andreát, amikor behozták a halottasházba. Vito, szeretted őt, és meghalt. -
Katherine fölsóhajtott. - De ez a te ügyed és a lelkedé. Soha nem lenne jogom ezt ellened
fölhasználni.
- Féltél - ismételte Vito. - Sophie a te kislányod.
Katherine ajka megremegett.
- Ötéves kora óta ismerem.
- Hogyan találkoztál vele Miért te vagy anyja helyett az anyja
Katherine szeme megtelt könnyel.
- Ezt ő mondta
- Igen, ő. Szóval miért
- Ő volt a kislányom, Trisha legjobb barátnője az óvodában. Egyik nap Trisha zokogva
jött haza. Anya-lánya teadélutánt szerveztek, és Sophie nem tudott eljönni. Nem volt
anyukája, aki elhozza.
Vito szíve összeszorult.
- És mi volt a nagymamával és a nagynénivel
- Anna épp turnézott, Freyának pedig aznap az egyik saját lányával volt programja,
szokás szerint. Harry elhozta volna, de ez valahogy nem illett bele az egész anya-lánya
teadélután koncepcióba, tehát fölajánlottam, hogy beugrom. Egyik térdemen Trisha, a
másikon Sophie ült. Azóta Sophie is az én lányom.
- És mi a helyzet a nagymamával
- Anna lerövidítette a turnéját, vett egy házat Phillyben, hogy Sophie közel legyen
Harryhez. De még így is évek teltek el, mire Anna teljesen föladta a karrierjét, szóval Sophie
nagyon sok időt töltött nálam.
- És Anna miért hagyta abba végleg a turnézást
- Olyan sokat elmulasztott a saját lányai életéből. Azt hiszem, végül rájött, hogy Sophieval
és Elle-lel még egy esélyt kapott az élettől.
- Elle-lel
Katherine szemébe riadalom ült. Majd megrázta a fejét.
- Majd Sophie mesél neked Elle-ről. Vito, én végigkísértem ennek a lánynak az egész
életét, akár fent volt, akár lent. Mindent megtennék, hogy biztonságban tudjam. Hogy
boldognak lássam.
Vito ismét Sophie felé pillantott.
- Most biztonságban van. És remélem, boldog is.
- Derék ember vagy, Vito. Téged is láttalak elégszer fent is, lent is. Barátok vagyunk.
Remélem, az az ostoba megjegyzés a részemről nem húzza keresztül azt a sok szép évet.
- Persze hogy nem. És soha nem is fogja. Inkább a saját testemmel fogom fel azt a
golyót, csak vele ne történjen semmi baj.
- Ilyet inkább ne is mondj! - suttogta Katherine. - Csöppet sem vicces.
- Nem annak szántam. Mi történt azzal a hullazsákkal, Katherine
- Azt is Sophie-nak kell majd elmesélnie. - Lábujjhegyre emelkedett, és arcon csókolta
Vitót. - Köszönöm, hogy megbocsátottál. Nem leszek olyan ostoba, hogy még egyszer
kockára tegyem a barátságunkat.
- Egy német csokis sütivel akár meg is pecsételheted az alkut - mondta Vito, mire
Katherine elnevette magát.
- Majd ha vége ennek az egésznek, kettőt is sütök neked. Teljesen kivagyok. Megyek
haza.
- Elkísérlek a kocsiig - mondta Vito. - Neked is óvatosnak kell lenned.
Katherine a szemöldökét ráncolta.
- Gondolom, ezt sem viccnek szántad.
- Nem hát. Gyere!

HUSZADIK FEJEZET
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 9-55
- Te jó ég! - Sophie csak lesett, amikor meglátta Vito beállóján a kocsikat. - Itt meg mi
folyik
- Egy kis családi kupaktanács - mondta Vito, és kisegítette a lányt a furgonból.
- Egy kis családi kupaktanács De miért
- Pár dolgot meg kell beszélnünk. - Vito összeszűkült szemmel vizslatta az utcát, Sophie
megborzongott. Amióta kiléptek az őrsről, egyfolytában ezt csinálta, egy percre sem lankadt
az ébersége. Sophie látta, ahogy Katherine-nel beszélgetnek. Tehát kibékültek.
Katherine azonban mondott a férfinak valamit. Vito valahányszor ránézett, sötét
szemében valami kérdésfélét látott. Ám Sophie-nak is megvoltak a maga kérdései, de a
hajnali négyórás fölkelés óta egy perc idejük sem volt szót váltani egymással. Vito még most
este a hazafelé úton is folyamatosan a mobilon lógott, hogy Lizzel és Nickkel beszéljen.
Az állam közlekedésrendészete az utóbbi pár órában keményen dolgozott, hogy Jager
van Zandtot, az 0R0 elnökét a térfigyelő kamerák és kezelők segítségével végig követni
tudják az I-95-ös autópályán. Van Zandt Philadelphiába jött. Vito ezt igen érdekesnek találta,
és Sophie is, habár ő csak elméleti szinten. Muszáj volt ebbe az elméleti megközelítésbe
kapaszkodnia, hogy a rettegés gyakorlatilag úrrá ne legyen rajta. A rettegés senkin nem segít.
- És mi lenne a napirend - kérdezte, amikor a férfi a feljáró felé irányította.
- A kombi a bátyámé, Dinóé, azért van itt, hogy meglátogassa az öt fiát, akik vasárnap
óta nálam laknak. Az egyik napirendi pont az, hogy meddig maradnak.
- Öt fiú
Vito biccentett.
- Igen. Öt. Elég érdekes tapasztalat...
Sophie egyik szemöldöke megemelkedett.
- Most már értem, miért akartál nálam maradni éjszakára. Csak ki akartad magad aludni.

- Mintha bármelyikünk is kialudta volna magát. Dino felesége kórházban van, a másik
napirendi pont az, hogy mikor jöhet haza. Az a régi Volkswagen Tinóé. A Chevyt meg Tess
bérli. A Buick apámé, ő pedig azért jött, hogy veled találkozzon.
Sophie szeme elkerekedett.
- Az apád is itt van Találkozom az apáddal Szörnyen nézek ki.
- Szerintem pedig gyönyörű vagy. Kérlek. Apám tényleg nagyon kedves, szeretne veled
találkozni.
Sophie mégsem mozdult.
- És... hol a te motorod
Most Vito szemöldöke ugrott fel.
- A garázsban a Mustang mellett. Ha jó kislány leszel, később megmutatom mindkettőt. -
A férfi habozott. - Sophie, ha ez a gyilkos figyel téged, akkor engem is látott. Biztosnak kell
lennem abban, hogy a családom biztonságban van. Ez a napirend utolsó pontja.
- Erre nem is gondoltam - suttogta maga elé Sophie. - Igazad van.
- Tudom. Befagy a fenekem, inkább menjünk be.
A férfi beterelte Sophie-t az emberekkel zsúfolt lakásba. A konyhában egy nő állt a
tűzhely mellett, hosszú haja sötét csigákban omlott alá. Egy magas, őszülő halántékú férfi
pedig egy pelenkás gyerkőcöt lovagoltatott a vállán. Az asztalnál könyvvel a kezében egy
kiskamasz fiú tanult. A kanapén ezüsthajú, vállas férfi nézte a villódzó televíziót térdén egy
kisfiúval. Egy másik gyerek hason feküdt a nappali közepén, tekintete a képernyőre
szegeződött, a harmadik magában ült, s szemmel láthatóan duzzogott.
Sophie egyedül Tinót ismerte föl, hosszú hajával és ábrándos tekintetével éppen úgy
nézett ki, mint amilyennek a reneszánsz művészeket mindig is képzelte.
Vito becsukta az ajtót, hirtelen minden elcsöndesedett. Sophie mintha kivilágított
színpadra lépett volna ki.
- Nocsak, nocsak. - A nő a konyhaajtóba sétált, kezében kanál, arcán mosoly. - Szóval ő
a híres Sophie. Tess vagyok, Vito nővére.
Sophie erre elmosolyodott.
- A csomagküldő szolgálat... Köszönöm.
- Egyszer majd meséld el, mi volt a jelentősége annak a játéknak, és mi a fene baja van a
recepciósotoknak. Isten hozott! - Tess behúzta Sophie-t a nappaliba, s mindenkit gyors
egymásutánban bemutatott. Először is Dinót és Dominicot. A kisfiú Pierce, a nagyobb fiúcska
Connor, a duzzogó gyerkőc pedig Dante.
Ekkor a megtermett férfi felállt a kanapéról, a szoba azonnal parányinak tetszett.
- Michael vagyok, Vito apja. Tinó rajza meg sem közelíti a valóságot.
Sophie csak pislogott.
- Milyen rajz
- Addig nem nyugodott, amíg le nem rajzoltalak neki - mondta Tinó, és megfogta a lány
kezét. - Hogy vagy, Sophie Nagy megrázkódtatás lehetett.
- Már sokkal jobban vagyok, koszi. - Ismét Vito apjához fordult. - A fiai nagyon kedves
és tehetséges emberek. Büszke lehet rájuk.
- Az is vagyok. És nagyon boldog, hogy végre Vito mellett hölgyet látok. Már kezdtem
aggódni, hogy...
- Apu - szólt rá Vito. Sophie megköszörülte a torkát.
- Tehetséges, kedves és férfias fiúk - ismételte, mire Tess kuncogását hallotta a háta
mögött.
Michael elmosolyodott, Sophie most már tudta, honnan örökölte Vito a sármos vonásait.
- Foglaljon helyet, és meséljen valamit a családjáról.
Tess Vitóba karolt, amikor az apjuk Sophie-t a kanapé felé vezette, olyan királyi
tartással, mintha az ülőalkalmatosság legalábbis trón volna.

- Te olyan titkolódzós vagy. De apa minden kicsi részletet kiszed belőle, mire elmentek.
Én meg majd belőled szedem ki.
Vito úgy érezte, ez nem igazán zavarná.
- Sophie meg tudja egyedül is oldani. Veled viszont csakugyan beszélnem kell, Tess.
Nővére szemében a csillogás azon nyomban elhalványult.
- Tudom. Tinó elmesélte, hogy a gyilkos, akit kerestek, tegnap meglátogatta Sophie-t.
Muszáj, hogy Sophie megnyugodjon. - Leültek az asztalhoz Tinó, Dino és Dominic mellé. -
Mondjad, Vito.
- Mindannyian láttátok a híreket. Több holttestet találtunk eltemetve. A férfi pedig, aki
ezt elkövette, figyeli Sophie-t. Egy percre sem hagyom, hogy a látómezőmből kikerüljön.
Dino bólintott, arca elkomorodott.
- És a fiúk Veszélyben vannak
- Semmi nem utal arra, hogy a gyilkos minket, zsarukat figyelne. De a férfi okos, tudja,
hogy a nyomában vagyunk, ezért nem válaszolhatok nemmel. Amíg ennek az egésznek vége
nincs, távol tartom magamat ettől a háztól.
Dinónak mintha a szívét tépték volna ki.
- Mi addig nem költözhetünk haza, amíg minden négyzetcentiméter szőnyeget ki nem
cseréltek a házban. Az átmeneti időre kereshetek ugyan albérletet, de az beletelik pár napba.
A családban senki másnak nincs akkora háza, ahol mind elférünk.
- Tudom, hogy anyuéknak muszáj volt eladniuk a házat, de bárcsak vártak volna vele egy
kicsit - morgott Tinó. - Oda akár tíz gyerek is befért volna.
De a régi házban, ahol felnőttek, lépcsők voltak, a szülők az új lakásban pedig egyetlen
szinten rendezkedtek be, hogy Michaelnek ne kelljen magát megerőltetnie. Remélhetőleg
minden megtakarított energia meghosszítja apja életét. Vito azon kapta magát, arra vágyik,
hogy apja az ő gyerekeit is megláthassa, akik Vito képzeletében mind szőke hajúak és csillogó
zöld szeműek.
- Vagy mehetünk szállodába - tette hozzá Dino bizonytalanul.
- Ne. Szerintem nyugodtan maradhattok, Dino, komolyan. És amikor Molly kijön a
kórházból, lakhattok az emeleti részen. Én lemegyek Tinóhoz.
- Igaza van - helyeselt Tinó. - Tess és Dom meg én majd vigyázunk a kicsikre,
nemsokára Vitónak is lesz megint ideje, és minden visszatér a régi, őrjítő kerékvágásba.
- Én pedig itt maradok addig, míg Molly százszázalékosan föl nem épül - mondta Tess. -
Úgyhogy ne aggódj!
- De a pszichiáteri praxisod - tiltakozott Dino. - És a betegeid.
- A betegeket rábíztam a kollégáimra. Különben is, már nincs is annyi páciensem.
Visszavettem egy kicsit.
Mert már szeretnének saját kisbabát, gondolta szomorúan Vito. Tessből csodás anya lesz.
Ha van igazság a földön, akkor végre megkapja a hőn áhított családot.
És Sophie is. Vito felállt.
- Össze kell csomagolnom. Dino, akkor költözöl át, amikor csak akarsz.
Tinó kajánul elmosolyodott.
- Talán a bátyus azért ajánlja fel olyan készségesen a fedelét, mert tudja, hogy nemsokára
lesz neki másik...
- Dögös a csaj, Vito - tette hozzá Dino vigyorogva. Oldalba bökte Dómot.
Dominic elvörösödött.
- Hagyd abba! - morogta a fiú.
- Kiszemelt egy kislányt a suliban - mondta Dino. Dominic szeme villámokat szórt apja
felé.
Tess megpaskolta Dom karját.

- Nyugi, Dom, inkább szokj hozzá. Csak vigyázz, nagyapád nehogy megneszelje,
különben jön a vallatás.
- Miféle vallatás - kérdezte Michael, ahogy belépett a konyhába. A választ meg sem
várta, elkezdte kihuzigálni a fiókokat és mindent feltúrni.
- Mit keresel, apu - kérdezte Vito.
- Hosszú nyelű fakanalat és fa sasliknyársat. Sophie meg akarja mutatni a fiúknak,
hogyan kell katapultot építeni.
- Mintha e nélkül nem is tudnák hajigálni egymást - morgott Dino, de azért fölállt, hogy
segítsen az apjának. - Katapult, he Nem is rossz ötlet.
Tinó egyik szemöldöke magasba szökött.
- Gyors mocija van, háztartási eszközökből középkori fegyvert dob össze, és szép... a
pulóvere.
Dino fölnevetett.
- Szerintem eszményi feleség lenne, Vito.
- Akkor ez a végszó. Tinó, szükségem lenne a segítségedre. - Vito a nagyimonitorról
akarta kérdezni, de nem Tess előtt, mert a nővére érthető módon irtózott a rejtett kameráktól,
mivel pár évvel ezelőtt tudta nélkül meglesték.
Amikor Vito visszatért, az apja már a kanapén ült, és egy fadarabot farigcsált. Sophie a
földön ült, és segített a srácoknak az eddig a polcon csinosan sorakozó könyvekből erődöt
építeni. Pierce fölpillantott, arca egészen kipirult az izgalomtól.
- Várat építünk, Vito bácsi, vizesárokkal meg mindennel!
- Vizesárokról szó sem volt, Pierce - mondta Sophie. - Nem hinném, hogy a nagybácsid
Örülne, ha elárasztanánk a nappaliját, úgyhogy ilyesmiről ne is álmodozz. .. - Vito
összerezzent, amikor Connor egy újabb kupac könyvet dobott le Sophie mellé, de a lány csak
kedvesen fölmosolygott a fiúcskára. - Köszönöm, Connor. Hogy állunk a katapult
ellensúlyával, Michael
Az apa sértődöttnek mutatta magát.
- A jó munkához idő kell, Sophie.
- Első Edvárdnak csupán pár hónapba telt a világ legnagyobb katapultját megépítenie,
Michael - jegyezte meg a lány szárazon. - Százharmincöt kilós súlyokat is el tudott hajítani.
Mi pedig csak pattogatni való kukoricát fogunk, úgyhogy siessen...
- Mennünk kell - mondta Vito. - A fiúknak ágyba kell bújniuk. - És nekem is, tette hozzá
magában.
- De Viiito bácsiii - nyafogott Pierce. - Csak pár percet még...
- Igen, Viiito bácsiii - visszhangozta Sophie, az ő nyafogása még Pierce-én is túltett,
majd a két összeesküvő kacagásban tört ki. - Hadd fejezzük be legalább a külső várfalat... -
Szeme sarkából vidáman lesett Vito felé. -Ha segítesz, hamarabb elkészülünk.
A lány olyan boldognak tűnt, hogy Vito képtelen volt visszautasítani a kérést. Letérdelt a
padlóra, és körbenézett.
- És Dante hol van Ő is segíthetne.
- Nem akart - magyarázta Pierce. - Azt mondta, nincs jól.
- Rosszul van Vissza kellene mennünk vele a dokihoz Csak nem került több higany a
szervezetébe, mint gondoltátok - Vito már kezdett is fölkászálódni, de apja a fejét rázta.
- Dante egészséges, mint a makk. Csak lelkileg nincs jól.
- Dante törte be a gázórát - mondta Pierce tárgyilagosan.
Vitónak eszébe jutott, milyen mély kétségbeesést látott a kisfiú arcán, amikor pár napja
sírdogálva találta a hátsó verandán.
- Már értem. Hogy történt
- Hógolyóztak a szomszéd gyerekekkel, s a lövedékbe jeget tettek, hogy jobban repüljön
- válaszolt Michael. - Az egyik szomszéd gyerek elmondta az anyjának, Danténak pedig színt

kellett vallania. Sajnos először hazudott. Azt mondta, nem tudja, hogy történt. Szerencsére
azonban Molly állapota már javul, Dante pedig jó eséllyel bejuthat Philly baseballcsapatába.
Pokoli erős karja van.
- Két karja van, nagypapi - jegyezte meg Pierce. - És csúnya szót mondtál.
- Akkor elképesztően erősek a karjai - javította ki magát Michael. - És igazad van,
csúnya szót mondtam. Bocsáss meg, Pierce! Többet nem fordul elő. Itt az ellensúlya, Sophie.
A lány egész végig kíváncsian figyelte őket.
- Segítenél felajzani
Vito nagyot sóhajtott.
- Neked bármit.
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ÉJJEL 11.35
- Kedves volt Tesstől, hogy csomagolt nekünk vacsorát - mondta Sophie, miután tisztára
kapirgálta a tányérját. Meztelenül ült az ágyon, Vito a párnán hevert mellette, csak nézte, csak
nézte, mert végre szabadon megtehette. Sophie lenyalta a villát. - Még hidegen is finom,
- Nem hűlt Volna ki, ha azonnal nekiláttunk volna, mihelyst hazaérünk, de nem hagytad -
viccelődött Vito. - De nem, te szexmániás nőszemély a hajamnál fogva föl kellett hogy
rángassál az emeletre.
Sophie csak vigyorgott, és Vito felé bökött a villával.
- Majd megkapod a magadét.
A férfi szemtelenül rásandított.
- Ó, azok a nagy ígéretek! Gyere, és add meg a tartozásodat!
Sophie mosolya elillant. A tányérokat gondosan odébb helyezte, Vito azonnal tudta,
hogy elérkezett a vallomások ideje.
- Ha már a tartozásokat emlegeted, itt az ideje, hogy színt vallj, Ciccotelli. Mi a helyzet a
rózsákkal Szerintem eleget vártam.
- Tudom - sóhajtott. - Andreának hívták.
Sophie elvörösödött.
- És örökké szeretni fogod. Semmi értelme nem volt letagadni.
- Igen.
Sophie nagyot nyelt.
- Hogyan halt meg
Vito habozott, majd kibökte.
- Én öltem meg.
Sophie tekintetében egy pillanatnyi döbbenet suhant át, majd megrázta a fejét.
- Az egészet meséld el, Vito! Az elejétől fogva.
- Andreát egy ügy kapcsán ismertem meg, megöltek egy tinédzsert. Andrea öccse volt.
- Ó! - Sophie szemébe bánat ült. - Iszonyú így elveszíteni egy hozzátartozót.
Vito Elle-re gondolt, a névre, amelyet Katherine véletlenül ejtett ki, arra gondolt, vajon
ki lehetett. De ez most az ő számvetésének az ideje, és nem fog megfutamodni.
- Nickkel dolgoztunk az ügyön, és nekem nagyon megtetszett Andrea. Neki meg én, de
először küzdött az érzés ellen.
- Miért
- Először is még mindig gyászolt. Attól félt, csak érzelmi támaszt keres bennem. De volt
még más bonyodalom is. Nem csupán részese volt egy folyamatban levő ügynek, hanem ő is
zsaruként dolgozott, ráadásul nálam alacsonyabb beosztásban. De én csak nyomultam, nem
adtam fel.
Sophie ajka egyik oldalon kényszeredett mosolyra húzódott.
- Azt hiszem, ezt én is megtapasztaltam.

- Én pedig nagyon sokáig és nagyon sokat gondolkodtam, mielőtt elküldtem volna azt az
ajándékot. Nem akartam erőltetni, ha tényleg nem akarod. De egészen elvarázsoltál, Sophie.
- Jól csináltad. Mindent rám hagytál. De most nem rólam van szó. Folytasd!
- Végül annyira nyomultam, hogy Andrea beadta a derekát, de nagyon félt, hogy a
főnöke megtudja. Úgy döntöttünk, egészen addig nem beszélünk róla, amíg nem látjuk, merre
halad a kapcsolatunk. Aztán majd meghozzuk a megfelelő döntést a karrierünkről. Úgy láttuk,
nincs értelme nagydobra verni az egészet, amíg nem vagyunk benne biztosak, hogy tartós
lesz.
- De biztosak lettetek benne.
- Igen. Pár hónap után úgy döntöttünk, hogy megmondjuk a főnökeinknek. Az én
felettesem Liz volt, bíztam benne, hogy majd segít megtalálni a legjobb megoldást. Andrea
főnöke nem volt olyan nagylelkű, ezért Andrea ellenállásra számított. És mindeközben én és
Nick Andrea öccsének ügyén dolgoztunk. Kiderült, hogy a bátyja tette.
Andrea egészen összetört.
- De miért ölné meg valaki az öccsét
- A drog miatt. A bátyó amfetaminfüggő lett, a kisöccse pedig az útjában volt. Azon az
éjjelen, amikor Andrea meghalt, épp hazaértem tőle, amikor fölhívtak a központból. Az egyik
szomszéd látta a srácot hazajönni, és értesítette a rendőrséget. - Fölsóhajtott. - Később
kiderült, hogy Andrea pénzt adott neki.
Sophie összerezzent.
- Segített neki megszökni.
- Aha, de mi Nickkel ezt nem tudtuk. Álmomban sem gondoltam volna. Odaértünk
Andrea lakásához, a kijáratnál fedeztek minket. Andreának nem is kellett volna ott lennie. Ő
is elment otthonról, amikor én. Szolgálatban volt.
- Mégis ott volt...
Vito lehunyta a szemét, mindenre tisztán emlékezett.
- Igen. Ott volt. Andrea bátyja hallotta, hogy bejelentjük magunkat. Ma már azt
gondoljuk, Andrea valószínűleg rá akarta venni, hogy adja meg magát, és amikor nem tette,
akkor Andrea nekiszegezte a fegyvert. De a srác fejbe vágta egy székkel. A széken megtaláltuk
Andrea haját és vérét. Szóval később... kiüríttettük a házat, és megrohamoztuk az
épületet. A srác elkezdett lövöldözni.
- Elvette Andrea fegyverét.
- Pontosan. Akkor már éjszaka volt, bent rekedt a lépcsőházban. Kilőtte a világítást, és...
vaksötét lett. Nick fölkapcsolta a zseblámpáját, és az a szemét rohadék rálőtt. Csak horzsolta a
vállát, és Nick inkább lekapcsolta a lámpát. A srác azonban tovább lövöldözött. Amikor a
szemünk hozzászokott a sötéthez, már láttuk a körvonalait, ezért visszalőttünk. Egy perc
múlva már nem lőtt többet, ezért visszakapcsoltuk a zseblámpát. A srác halott volt. És Andrea
is.
Sophie megsimogatta Vito karját.
- Ó, Vito. Pajzsként használta a saját testvérét
- Ezt nem tudtuk. Még arról sem tudtunk, hogy Andrea odabent van. A bátyja leütötte, és
lerángatta a lépcsőn. Valószínűleg túsznak akarta használni. Ha hagyom, hogy kijöjjön, akkor
láttuk volna, hogy Andrea vele van.
- Ha hagytad volna, hogy kimenjen, akkor sokkal több emberre lőhetett volna, Vito. Ott
voltak a lakók meg a kíváncsiskodó járókelők. Visszatartottad. Nem hiszem, hogy ebben
hibásnak találtak.
- Nem is. Jött a nyomozás, ahogy mint minden alkalommal, amikor az ember elsüti a
fegyverét. De ez alapos volt, hiszen meghaltak miatta. Egy zsaru is meghalt.
- Senki nem tudott rólad és Andreáról

- Nem. Nagyon ügyesen titkoltuk mindenki előtt. Csak Nick jött rá, mert mondtam
valamit, amikor megláttam Andreát a lépcsőn heverni - a saját vérében. Tinó is megtudta,
mert tavaly az egyéves évfordulón elmondtam neki. A sárga földig leittam magam.
- Ezt meg tudom érteni.
- Liz gyanakodott. Egészen tegnap estig nem tudtam, hogy Katherine is tudja.
Sophie fölsóhajtott.
- Becsületére legyen mondva, soha még csak meg sem említette volna, ha nem rettegne
miattam. Tud titkot tartani. A némaság szobra lehetne.
Vito szemöldöke megemelkedett.
- Talán mégsem. Megemlítette Elle-t.
Sophie a szemét forgatta.
- Azt hiszem, a szobor megrepedt valahol.
- Elle meghalt - mondta Vito. - Ki volt A testvéred
- Honnan jöttél rá
- Katherine azt mondta, Anna végképp felhagyott a turnézással, amikor rájött, hogy
„Sophie-val és Elle-lel még egy esélyt kapott az élettől". - Vito megvonta a vállát. - Én pedig
nyomozó vagyok.
- Viszont nem tudsz valami jó katapultot építeni, de ezt nem vetem a szemedre.
Vito ujjával végigsimított Sophie finom metszésű állán.
- Ki volt neked Elle
- A féltestvérem. Akkor született, amikor én tizenkét éves voltam. A nyarat épp
Franciaországban töltöttem, és hatalmas kavarodásra értem haza. Nagyi épp turnézott, amikor
Léna csak úgy bedobta Harry karjaiba a pólyába csomagolt jövevényt. Elle még egyhetes sem
volt.
- Anyádnak annyi az anyai ösztöne, mint egy krokodilnak.
- A krokodilok sokkal jobban gondoskodnak a kicsinyeikről. Ez volt az, amikor Anna
végképp visszavonult. Az Orfeusz kivételével az összes fellépését visszamondta, azt csak
azért nem, mert itt játszották Phillyben.
- Ezek szerint isteni szerencse, hogy hallhattam.
- Bizony.
- Tehát Anna nevelte föl Elle-t.
- Anna és én. Jobbára én. Anna sosem volt tyúk-anyótípus. „Csinálj valamit ezzel a
babával", dörgött rám, amint hazaértem az iskolából, de én nem bántam. Elle az enyém volt.
- Akkor volt először tényleg valaki egészen a tiéd Sophie szomorúan elmosolyodott.
- Mondom én, hogy nem olyan nehéz engem kiismerni.
Elle-nek gondok voltak az egészségével, többek között súlyos ételallergiában szenvedett,
ezért minden egyes köhintésére ugrottam. Főleg akkor, amikor Léna hazaviharzott. Sosem
figyelt oda Elle-re.
- Léna visszajött
- Hébe-hóba. Kicsit furdalta a lelkiismeret, akkor visszajött, körbeölelgette Elle-t, aztán
egy vagy két nap múlva eltűnt. Eleinte azt hittem, Elle miatt Léna majd lenyugszik,
megállapodik, ha már miattam nem tette. De ez nem történt meg. Telt-múlt az idő, Elle
növögetett... - Sophie elmosolyodott. - Gyönyörű kislány volt. Olyan, mint egy Botticelliangyal
azokkal a fürtökkel és a hatalmas kék szemekkel. Az én hajam egyenes volt, akár a
szög, magas voltam, esetlen, de Elle tényleg káprázatos volt. Az emberek megálltak és
megbámulták. Ajándékokat adtak neki.
- Ajándékokat Mint például
- Általában ártalmatlan dolgokat, matricát, babát. Néha azonban nasit is, amitől a szívbaj
kerülgetett, mert Elle annyi mindenre volt allergiás. Minden címkét el kellett olvasnunk.
Vito már kezdte kapizsgálni, hova fog a történet kilyukadni.

- Aztán egy szép napon Léna megjelent, amikor te nem voltál otthon, és valamit adott
Elle-nek enni.
- Az érettségi bankett estéje volt. Nemigen randizgattam. Mindig Elle körül ugráltam.
Akkoriban még nyaralni sem mentem el Franciaországba. De ez volt a bankett. És Mickey
DeGrace volt a táncpartnerem.
- Gondolom, ő volt a nagymenő - jegyezte meg Vito szárazon.
- Egész gimi alatt Mickey DeGrace körül ólálkodtam. Észre sem vett, de Trisha,
Katherine lánya a fejébe vette, hogy stílust kell váltanom. Annyira jól sikerült, hogy
életemben először Mickey ólálkodott körülöttem. Eljött a bankett napja, és mi... nos, leléptünk
a táncról. Mickey az összes rejtekhelyet ismerte a suliban. Engem meg annyira lázba hozott,
hogy velem foglalkozik, hogy csak mentem utána.
Ez határozottan rossz felé halad, gondolta Vito. Meghal a húga, erre még rájön a titkos
enyelgés miatt érzett lelkiismeret-furdalás.
- Mi történt, Sophie
- Mi ketten... tudod... Egyszer csak valaki megütögeti a vállam, én meg arra gondoltam,
„most kirúgnak". Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a főiskoláról szőtt álmaim köddé
válnak, rögtön az első és egyetlen kihágásommal.
- Szűz voltál - jegyezte meg Vito, Sophie bólintott.
- Azt hiszem, ez vonzotta Mickey-t. Az összes többi lány megvolt már neki. Én voltam a
friss hús. Szóval már azon gondolkoztam, hogyan... magyarázom... ki magam, akkor
megláttam a tanár arcát és... azonnal tudtam. Még csak észre sem vette, hogy Mickey a nadrágját
ráncigálja fölfelé.
- Elle-lel volt valami. Léna visszajött.
- Léna visszajött, elvitte Elle-t fagyizni. A tanár elrángatott a cukrászdába, de már
elkéstünk. Katherine ott volt, sírt. - Sophie nehezen vette a levegőt. - Épp a zsákot cipzározta
be, amikor berohantam, még a báli ruhámat sem vettem le. Fölnézett, meglátott és... - Sophie
megborzongott.
- Pont, mint vasárnap - mondta Vito, Sophie ismét bólintott.
- Pont, mint akkor. A következő, amire emlékszem, hogy itt ébredek. Harry bácsi pedig
ott alszik. - Sophie a székre mutatott. - Elle meghalt. Léna gyümölcsfagyit vett neki dupla
adag dióval. Elle torka feldagadt, megfulladt. Léna megölte. - Felpillantott, szemében keserű
gyűlölet. - Azt hiszem, ez rohadtul komoly ok, hogy gyűlöljem az anyám, Vito.
- Léna tudta, hogy Elle allergiás
Sophie szeme fölvillant.
- Tudhatta volna, ha többet van vele. Nem tudom, Léna mit tudott, mit nem, de Elle nem
az ő lánya volt, hogy csak úgy elvigye. Hanem az enyém.
Vitónak eszébe jutottak a szavak, amelyeket Katherine vasárnap a bűntény helyszínén
használt. „Baleset volt", mondta. Vito most bölcsen úgy döntött, annak ellenére, hogy
mélységesen egyetért ezzel, mégsem követi el ő is azt a hibát, hogy Sophie-val közli ezt.
- Sajnálom, szívem.
Sophie mély levegőt vett, majd nagyot fújt.
- Köszönöm. Már az is segített, hogy elmeséltem. Miután Elle meghalt, nagyon kétségbe
voltam esve. Nem volt maradásom ebben a házban. Minden Elle-re emlékeztetett, így hát
Harry elküldött az apámhoz. Alex rávett, hogy maradjak Franciaországban, és jelentkezzem
egy párizsi egyetemre. Ott találkoztam Etienne Moraux-val. Alexnek jó kapcsolatai voltak,
pénze is, hogy a tanulmányaimat fizesse. A jegyeim jók voltak, folyékonyan beszéltem
franciául, kettős állampolgárságom volt. Jó asszisztensnek bizonyultam Etienne számára, aki
az egyik legnagyobb franciaországi archeológus.
- És hogy került Brewster a képbe

- Anna azt akarta, hogy térjek haza, ezért a Sheltonra jelentkeztem a végzős programhoz.
Alán Brewster akkor már legenda volt, szakmai szempontból nagyon, nagyon jelentős lett
volna a keze alatt végezni. - Hirtelen összerezzent. - Nem viccnek szántam. Mármint hogy a
keze alatt.
- Nem is gondoltam - jegyezte meg Vito. - Szóval Brewsternél tanultál, és...
- Őrülten beleszerettem. Addig valahányszor egy velem egyidős sráccal randiztam volna,
mindig beugrott Mickey DeGrace arca, aztán Elle, úgyhogy inkább nem randiztam. Egészen
Alanig. Ő volt az első férfi, aki nem Mickey-re emlékeztetett. Azt hittem, ő is szeret. Egy
franciaországi ásatáson dolgoztunk, és Alan kitüntetett a figyelmével. Hamarosan már a
sátrában izzott alattunk a lepedő. Aztán megtudtam, hogy Alan nős, meg hogy az összes
asszisztensével lefekszik, és... fecsegett is róla. Nyíltan. Azért jelest kaptam tőle - fejezte be
keserűen. - Mivel olyan „szolgálatkész" asszisztens voltam.
Vitónak eszébe jutott, milyen szavakat használt Brewster, azt kívánta, bárcsak arcul
csapta volna azt a kígyót, amikor ott volt a lehetőség. Brewster azonban eltűnt. Vitónak
valószínűleg kicsit jobban kellett volna aggódnia.
- Ahogy mondtam, Brewster egy seggfej. Felejtsd el!
- Valamilyen szinten már megtettem. Visszafutottam Etienne-hez, aki talált nekem helyet
a saját végzős programjában. Lediplomáztam, Anna pedig azt akarta, hogy jöjjek haza. Állást
kaptam itt az egyik philadelphiai főiskolán, de a Brewster házaspár miatt vagy elkerültek,
vagy kigúnyoltak. Ezért visszamentem Franciaországba, ahol ezzel senki nem törődött.
Hónapokig dolgoztam, hogy bevegyenek a Mont Vert-kastély ásatásába, mire Harry fölhívott,
hogy Annát szélütés érte. Csapot-papot otthagytam, és végül hazajöttem. - Szemöldöke
megemelkedett. - Tednél találtam állást, és tanítok a Whitmanon. És találkoztam veled.
- De az apád gazdag volt. Miért van olyan nagy szükséged pénzre
- Alex hagyott rám örökséget, de a java részét elvitte Anna ápolása. Ennyi.
- Köszönöm, hogy elmesélted. - Vito kitárta a karját, Sophie pedig közé vackolta magát.
- Én is köszönöm. Bármi történik velünk, Vito, senkinek sem beszélek Andreáról, habár
semmi szégyellnivalód nincsen. Az ő döntése volt. Te pedig csak a munkádat végezted.
Vito a szemöldökét ráncolta. Már eldöntötte, hogy mire vágyik, mi történjen. Már abban
a pillanatban, amikor találkoztak, akarta a lányt, arra viszont akkor jött rá, hogy örökre akarja,
amikor látta, Sophie a fakanálból, pálcikákból és az apja faragta ellensúlyból barkácsolt
katapultból hajigált kukoricaszemekkel menynyire föl tudja vidítani az unokaöccseit.
Csak az zavarta, hogy Sophie bizonytalan. De emiatt még ráér aggódni. Homlokon
csókolta a lányt, majd lekapcsolta a villanyt.
- Próbáljunk aludni.
- Ó, Viiito bácsiii - nyafogta Sophie a sötétben. - Muszáj
Vito kuncogott.
- Kapsz öt percet. - Nagy levegőt vett, amikor Sophie keze végigsiklott a testén, és
megmarkolta. - Akkor tízet... - A lány feje eltűnt a takaró alatt, Vito pedig várakozásteljesen
hunyta le a szemét. - Vagy amennyire szükséged van, nem kell sietned...
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, REGGEL 7.15
- Halihó! - kiáltott Sophie, amikor belépett az Albrightba. - Van itthon valaki
- Elég kísérteties így elsötétítve - suttogta Vito. - A sok kard és páncél... Szinte várom,
hogy hirtelen előugrik Fred, Vilma vagy Scooby-Doo.
Sophie könyökével oldalba bökte a férfit, örömmel hallotta, hogy az felnyög. - Sss.
Darla lépett ki az irodából, szeme egészen elkerekedett, amikor megpillantotta Vitót.
- Ez meg ki

Sophie lehúzta a kabátja cipzárját, majd fölkapcsolta a villanyt.
- Darla, bemutatom Ciccotelli nyomozót. Vito, ő Darla Albright, Ted felesége. Mondd
meg, kérlek, Darlának, hogy nem keveredtem semmi törvénytelen dologba.
Vito kezet fogott az asszonnyal.
- Örülök, hogy megismertem, Mrs. Albright. - Fejét kissé lehajtotta. - Sophie nincs
bajban, ő maga a bajkeverő.
Darla kuncogott.
- Mintha nem tudnám. Sophie, miért furikáznak mostanában téged
- Nem jó a kocsim - mondta Sophie. Darla pont olyan kevéssé tűnt meggyőzve erről,
mint Ted.
- Aha... Örülök, hogy megismertem, Ciccotelli nyomozó. Sophie, csomagod jött. Már ott
várt kint, amikor megérkeztem. - A pultra mutatott, majd visszatért az irodába.
Sophie először a barna csomagocskára pillantott, majd Vitóra.
- Ezen a héten kaptam egy jó és egy rossz csomagot. Fogadjam el a dobozt, vagy inkább
kukucskáljak be a kettes számú függöny mögé
- Majd én kinyitom - mondta Vito, és lehúzta a kesztyűjét. Kinyitotta a kártyát, és csak
pislogott. - Vagy valami titkosírás, vagy oroszul van.
Sophie elmosolyodott, ahogy az üzenetet olvasta.
- Cirill betűkkel van írva. Jurij Petrovics küldte. „A kiállításához." Nyisd ki, kérlek. -
Vito kinyitotta a dobozt, Sophie örömében majdnem elájult. - Vito!
- Egy bábu - mondta a férfi.
- Matrjoska. Sok fabábu egymásba téve.
- Értékes
- Pénzben mérve nem. - Kinyitotta a legnagyobb bábut, s egy újabb üzenetet talált benne,
amitől elszorult a torka. - Ha a hozzá kapcsolódó emlékeket nézzük, akkor viszont
megfizethetetlen. Az édesanyjáé volt. Kevés dolgot hozott magával Grúziából, ez az egyik.
Kölcsönadja nekem a hidegháborús kiállításomra. Tegnap eljött, hogy megköszönje. De
álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt adja nekem.
- De mit köszönt meg
- Küldtem neki egy üveg kitűnő vodkát a könyvtáros Barbarán keresztül. Ott álldogált az
üveg a nagyi bárszekrényében, ki sem nyitották. Úgy gondoltam, Jurij többre fogja értékelni,
mint Anna.
- Nagy benyomást tehettél rá, az biztos, Szofja Alekszandrovna - viccelődött Vito, és
gyöngéd csókot nyomott Sophie arcára. - És rám is nagy benyomást tettél.
Sophie elmosolyodott, ahogy visszahelyezte a bábut a dobozába.
- Mit szólnál egy tárlatvezetéshez
- Nincs rá időm. De... - elkomorult - mutasd meg nekem, hol láttad Simont.
Sophie odavezette ahhoz a falhoz, amelyet az Első Ted felfedezőútjairól készített képek
borítottak.
- Itt állt.
Vito biccentett.
- És pontosan mit is mondott
Sophie elismételte. Aztán csak a fejét csóválta, és a helyet bámulta, ahol korábban a
rokkant férfi állt.
- Mi az - kérdezte Vito. - Eszedbe jutott még valami
- Igen, de nem Simonról.
- Akkor miről - hangzott a gyengéd kérdés. - Mondjad!
- Eszembe jutott Annié Oakley, a mesterlövész története. Európai koronás főknek tartott
bemutatókat. Egyik nap Annié kiválasztott egy önként jelentkezőt a közönség soraiból, és a
férfi foga között tartott szivar végéről lelőtte a hamut. Ez a férfi lett később Vilmos császár.

Ezek a tények. Azt mesélik, amikor Annié később ezt megtudta, azt mondta, bárcsak elvétette
volna a lövést, s akkor elkerülhették volna az első világháborút.
- Pedig nem - jegyezte meg Vito. - Nem egyetlen ember robbantotta ki azt a háborút.
- Ez igaz. De azt hiszem, egy kicsit értem, mit érezhetett Annié akkor. Simonnal épp a
vikinges tárlatvezetés után találkoztam - folytatta csöndesen. - A vállamon még ott volt a
csatabárd, és amikor Simon rám nézett, még erősebben markoltam a fegyvert. A hideg rázott
ki attól az embertől. Persze visszafogtam magam. Bárcsak ne tettem volna.
Vito megszorította a lány vállát, és maga felé fordította.
- Sophie, ez a férfi nagyon sok embert megölt. Ezt nem akadályozhattad volna meg. És
nem szeretném, ha azzal a képpel kelnél és feküdnél, hogy a te csatabárdod áll ki az ürge
fejéből. Majd mi elkapjuk. Akkor majd nézegetheted a rács túloldaláról. Rendben
- Rendben - suttogta Sophie, ennek ellenére azt gondolta, piszok jól nézne ki az a
csatabárd ennek a sorozatgyilkosnak a fejébe állva.
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, REGGEL 8 ÓRA
Vito az asztalra hajította a fánkos dobozt.
- Remélem, most meg vagy elégedve.
Jen belesett a doboz teteje alá.
- Ez nem a ti pékségetekből való!
Vito összeszűkült szemmel nézett a nőre.
- Ne akard, hogy megbántsalak, Jen.
A nő csak vigyorgott.
- Egy percig sem hittem, hogy megint hozol fánkot. Csak nyikorogtam.
- Ha már a nyikorgásnál tartunk - szólt közbe Nick, és lehuppant az egyik székre -, a
srácok az elektronikusoktól azt mondják, az a hang a szalagon... amelyik olyan kísértetiesen
visszhangozva nyikorog... valami csigasor egy liftaknában.
- Ezek szerint egy olyan épületet kell keresnünk, ami templom, és liftje is van - Jen
kivett a dobozból egy porcukros fánkot. - Ez eléggé leszűkíti a lehetőségeket.
A csapat többi tagja is lassan beszivárgott a terembe, helyet foglaltak az asztal körül, Liz,
Nick és Jen az egyik oldalon, Katherine és Thomas Scarborough a másikon. Vito odalépett a
fehér táblához, majd fölírta a Zachary Webber nevet az első sor harmadik négyszögébe, s csak
utána ült le az asztalfőre.
- Már csak két áldozatot kell azonosítanunk.
- Nem is rossz, Vito - mondta Liz. - Nem is gondoltam volna, hogy egy héten belül
azonosítani tudtok kilencből hét holttestet. Most, hogy majdnem az összes áldozatról tudjuk,
kicsoda, visszaküldtem Bevet és Timet. Kezdenek az új esetek a fejemre nőni.
- Nagyon sokat segítettek - jegyezte meg Nick. - Hiányozni fognak - tette hozzá
gyászosan, majd fölpillantott. - De mivel már nincsenek itt, több fánk jut mindenkinek.
- Szívemből beszéltél, ember-vigyorgott Jen. Lenyalogatta az ujjait, és egy papírlapot
csúsztatott Vito felé. - Az USDA geológusai szerint ebben a száz mérföldes körzetben ezeken
a területeken tipikusan olyan a talaj, mint amilyet a sírokban találtunk.
Vito a fejét csóválta a térkép láttán.
- Ez nem nagy segítség. Több száz hold.
- Több ezer - bukott ki Jenből. - Sajnálom, Vito, ezen a ponton ez a legtöbb, amit
megtudtunk.
- És mi a helyzet a szilikonos síkosítóval - kérdezte Vito, mire Jen vállat vont.
- A Pfeiffertől kapott magazin hátulján felsorolt összes családi vállalkozásnak küldtem
belőle mintát. Eddig egyikük sem válaszolt. Ma utánajárok.

- Katherine
- Kikértem a duttoni orvos szakértőtől Simon Vartanian halotti anyakönyvi kivonatát. És
kezdeményeztem annak a holttestnek az exhumálását is, akit Simon sírjába temettek.
- Ezt mikor kezdenék - kérdezte Liz.
- Remélhetőleg valamikor ma délután. Este, miután elmentek, Vartanian ügynök pár
telefonhívással elegyengette nekünk az utat.
Vito körbenézett az asztal körül.
- Dániel és Susannah Vartanian. Mi a véleményetek
- Őszintén megrendültek, amikor megtudták, hogy Simon még mindig él - mondta
Thomas. - Azonban érdekes, arról nem kérdeztek semmit, hogyan találtuk meg a szüleiket.
- Talán arra számítottak, úgysem mondjuk el - jegyezte meg Jen.
Nick a fejét rázta.
- Én megkérdeztem volna. Főleg a kiszivárgott hírek fényében. Nem titok, hogy egy
rakás holttestet találtunk odakint. Habár a területet ponyvával letakartuk, a hírekben még így
is mutattak légi felvételeket, Dániel pedig már napok óta itt van Phillyben. Az ő helyében én
tudni akartam volna, ott találták-e meg az én szüleimet is. De a Vartanian testvérek még csak
rá sem kérdeztek.
- Talán én is megkérdeztem volna - szólt Jen. - Ennek ellenére az is lehet, hogy nem
akartam volna tudni.
Liz ajka félmosolyra húzódott.
- Van jó hírünk is. Greg Sanders volt barátnője tegnap este megjelent a srác
búcsúztatóján. A hitelezők elől bujkált. Azok verték szét a lakását, akiknek Greg egy rakás
kártyaadóssággal tartozott. Mr. Sanders megígérte, hogy kifizeti a fia adósságát, hogy Jill
biztonságban legyen.
- Greg után még most is takarítani kell a mocskot, pedig meghalt - mormogta Vito. -
Kíváncsi vagyok, Simon apja mennyiben takarított a fia után, és mennyiben mentette a saját
bőrét. Még valami
- A Claire Reynolds-féle levelek elemzése - folytatta Jen. - Az írásszakértő, akivel
beszéltem, „meglehetősen biztos" abban, hogy mindkét levelet ugyanaz a személy írta alá.
- Ó! - Vitónak eszébe jutott valami. - Hoztunk kézírásmintákat az oRo-tól... Van Zandttól
és a titkárnőjétől. A szakértő összehasonlíthatja ezeket is az aláírásokkal.
- Úgy lesz. Nos, ami a Claire kartonjának másolatát kikérő levelet illeti, tudjátok,
amelyet dr. Gaspar küldött Texasból... Nincs is ilyen személy. A cím pedig egy állatorvosé.
Liz zavartan oldalra biccentette a fejét.
- És ők kapták meg Claire kartonját
- Nem tudom, majd ma fölhívom őket. A labor ellenőrizte a tintát. Mindkét levélen
ugyanaz. Természetesen ugyanolyan a tinta, mint a város több millió más papírlapján, viszont
ugyanaz a márka és ugyanaz a nyomtatómodell. Ez is valami.
- Ujjlenyomatok - kérdezte Vito.
Jen keserűen fölnevetett.
- A felmondólevélen Ezernyi. Valószínűleg kivenni sem lehet őket. Az orvostól kapott
lapon azonban csak néhány van. Kinek a kezén mehetett át
- Pfeifferén és a recepciósén. Veszünk tőlük ujjlenyomatot, és azt kihagyjuk a vizsgálat
során.
- Ahogy beérkezik, azonnal leküldöm - ígérte Jen.
- Sikerült Sophie-nak megnéznie a Sanders gyerek arcára ütött bélyeget - érdeklődött
Nick.
Vito a homlokát ráncolta. Ezt elszúrta.
- Nem, az este minden összezavarodott, amikor meghallotta a felvételt. Majd ma
megkérem.

- És ellenőriztétek azt a diákot, akiről mesélte, hogy a megbélyegzésről kérdezett -
kérdezte Nick.
- Milyen diák - akarta tudni Liz.
Vito homlokára még több ránc ült.
- Nem. Annyit rohangáltunk tegnap az 0R0 miatt, hogy ez kimaradt. Sophie
megemlítette, hogy az egyik diákja pár napja a megbélyegzésről érdeklődött, de a srác
rokkant, és kerekes székkel jár.
- Kérem a srác adatait - mondta Liz. - Utánanézek. Te pedig Simon után.
- Köszi, Liz. - Vito igyekezett összeszedni a gondolatait. - Akikről tudjuk, hogy
Simonnal személyesen is találkoztak, az áldozatokat leszámítva, mind az oRo-nál dolgoznak..,
név szerint Derek Harrington és Jager van Zandt, és mindketten eltűntek.
- És dr. Pfeiffer - vetette közbe Katherine. - Ha Claire az ortopéd szakorvosnál
keresztezte Simon útját, akkor Pfeiffer is látta.
Vito mosolya pengeéles volt.
- Igazad van. Bírósági végzést kell kérnünk, hogy adják ki Simon kartonját. Milyen névre
kérjük Kétlem, hogy Simon Vartanian néven jelentkezett be.
- Frasier Lewis - kezdte számolni az ujjain Nick. - Bosch, Tunch.
- Warhol, Goya, Gacy. - Jen megvonta a vállát. - Ahány kép, amit a fiatal Simon a
testvérei elmondása szerint a falra tett vagy az ágya alá rejtett.
Nick már írta is a neveket a jegyzettömbjébe.
- És a második zsarolót is meg kell találnunk. Ha valami köze volt Claire-hez, azt is
tudhatja, vajon a lány tudta-e, hol lakik Simon. Lehet, hogy egyik nap Claire az orvosi
rendelőtől hazáig követte Simont.
- Tehát megkeressük azt az újságban megjelent fotót - jegyezte meg Vito. Valaki
kopogott az ajtón, majd Brent Yelton dugta be a fejét.
- Bejöhetek
Vito intett neki.
- Persze. Mit hoztál
Brent leült, laptopját az asztalra helyezte.
- Sűrű fésűvel mentem át Kay Crawford számítógépén. Ő az a modell, akire Simon nem
tudta rátenni a kezét. Megtaláltam a vírust. Az, aminek gondoltam... egy késleltetett időzítésű
trójai, amelyet egy e-mail megválaszolása aktivál. A meghajtó, amelyről Bosch eredeti
üzenetére válaszoltam, reggelre le lett sikálva, úgyhogy egynapos lehet a késleltetés.
- Választ kaptál az ajánlat elfogadására - kérdezte Liz.
- Még nem. Sőt senki nem is nézte meg Kay önéletrajzát a UCanModel oldalon. Úgy
tűnik, Simont már nem érdekli, ami Kay számára jó hír, nekünk annál kevésbé.
- Kay tehát életben maradt - mondta Vito. - Ezt a többiekről sajnos nem mondhatjuk el.
- Ha már a többieknél tartunk - folytatta Brent -, valamit meg kell mutatnom nektek.
Felhívott a törvényszéki számítógép-szakértő, aki azzal a két New Yorkival dolgozik.
- Carlosszal és Charlesszal - vetette közbe Nick.
- Carlos és Charles - nevette el magát Liz. - Majdnem olyan jó, mint a...
- Igen, igen, mint a Nick és Chick. - Vito a szemét forgatta. - Már mi is kiszúrtuk. Szóval
mit mondott a szaki
- Nem az a lényeg, amit mondott, hanem amit adott. - Brent Vito és a többiek felé
fordította a laptopot. - Ezeket az átvezető jeleneteket találták Van Zandt asztalfiókjában egy
CD-n.
Jeges rémület szorította össze a szívüket, ahogy nézték a jeleneteket.
- Ez Brittany Bellamy - mormogta Vito -, amikor a lányt becibálták az inkvizíciós
székbe. - Némán figyeltek, hallgatták a lány sikoltozását, míg Brent előre nem hajolt, hogy
leállítsa.

- És ez csak rosszabb lesz - mondta összeszorított szájjal. - Warren Keyes szerepel a
második CD-n, őt kínpadra feszítik és...
- Kibelezik - fejezte be a mondatot Katherine komoran.
Brent nagyot nyelt.
- Igen. Bili Melville van a harmadik CD-n, az viszont nem átvezető jelenet. Hanem
játékrész. A játékos az inkvizítor, Billel harcol, aki lovagot játszik. Hihetetlenül akciódús.
Ilyen jő fizikai modellezést szinte nem is láttam.
- Elképzelhető, hogy a fickó, aki a fizikai modellezést készítette - kezdte Vito -, az, akit
Van Zandt átédesgetett egy másik vállalattól... együtt dolgozhatott Simonnal, hogy ezt
összehozzák
- Nem feltétlenül. A játékmotor szépsége abban rejlik, hogy az a mozgásminták
valóságos kelléktára. Futás, ugrás, döfés... mind be van programozva, akár egy váz. A rajzoló
dönti el, milyen legyen a szereplő magassága, súlya, egyéb tulajdonságai, a játékmotor pedig
felhasználja a betáplált mozdulatokat, majd megalkotja a pontosan mozgó figurát. Egy
könnyű szereplő fürgén mozog, egy nehezebb pedig döngve. A rajzoló egy másik programmal
készíti el az arcot, majd importálja a figura testére. Olyan, mintha egy mozgó alakot a
csontváztól kifelé építenél meg. Amint a fizikai modellezésben jártas ürge elkészítette a
motort, Simon máris dolgozhat tőle függetlenül, főleg úgy, hogy ennyire ért a
számítógépekhez.
- Káprázatos - mormogta Jen, majd zavartan összerezzent. - Elnézést. Egészen magával
ragadott a technikai beszámoló. Szóval Bilit egy buzogánnyal ölték meg
- Igen, és... igen. A főverzióban leütik, ő pedig térdre rogy. Unalmas. De ha ezt
használod... - Brent magasba emelt egy papírlapot. Egy kisebb lap másolata volt, amelyre
számokat írtak. - Kinyitod a „húsvéti tojást". Ez a programozó ajándéka a játékosnak. Ez a
„húsvéti tojás" más jelenetet mutat: Bili Melville feje teteje egyszerűen lerepül.
- Ahogy a valóságban is meghalt - dünnyögte Katherine.
- Hadd nézzem azt a papírt! - mondta Nick, majd szemöldökét ráncolva nézegette a lapot.
- Ez nem Van Zandt írása. Ha összehasonlítod azzal, amit tőle kaptunk, akkor látható, hogy
más az írás. - Vitóra pillantott. - Lehet, hogy Simon Vartanian eredeti kézírásának másolatát
láthatjuk.
Vito kuncogott.
- Jen, kérd meg az írásszakértőt, hogy vesse össze ezt is a levélen szereplő aláírással.
Habár ezek számok, nem betűk, biztos ki tud belőle okoskodni valamit. Szép munka volt,
Brent. Még valami
- A templom. Simon ugye az egyházat emlegette a felvételen Nos, a harci jelenet után,
amelyben Bili Melville meghal, következik az átvezető jelenet. Egy kriptába jutunk, ahol két
szarkofágot találunk. A nő keze imára kulcsolva, a férfi kardot tart.
- Warren és Brittany - jegyezte meg Vito. - És utána
- Nos, a kriptában vagyunk, amely egy templomhoz kapcsolódik. A templomból pedig a
várbörtönbe lehet lejutni.
Vito kiegyenesedett ültében.
- Úgy érted, megmutatja a templomot
Brent hunyorgott.
- Igen is meg nem is. A templom maga egy francia apátság másolata, egy híres apátságé.
Simon maga nem alkot újat, de piszok jól másol.
- Akkor most a templomban gyilkol, vagy a felvételen elhangzó szavak csak jelképes
értelműek - kérdezte Vito. - Thomas
- Szerintem jelképes - mondta Thomas. - A környékbeli templomok egyáltalán nem úgy
néznek ki, mint amilyet Simon választana, annyira ragaszkodik a hitelességhez. És az ilyen
nagy épületek lakott területeken vannak, közel az emberekhez. Meghallanák, de a felvételen

az hangzik el, hogy „senki sem fogja meghallani". De tévedhetek, ezért nem árt megnézni
azokat a templomokat, amelyeket abban a körzetben építettek, amelyet Jen USDAtalajtérképe
mutat.
- Rendben. - Vito elgondolkodott. - Megvannak hát a következő lépések. Exhumálni az
illetőt, aki Simon sírjában fekszik, csak hogy biztosak legyünk, nem ő az. Elkérni dr.
Pfeiffertől Simon kartonját. Megtalálni a második zsarolót. Ellenőrizni Sophie tanítványát és a
templomokat Jen térképén. És megtalálni Van Zandtot. Tegnap a philadelphiai fizetős
autópályán robogott, Charles és Carlos szerint pedig még nem ért haza manhattani lakására.
Kiadták a körözést, még a reptereken is, hátha meg akar lépni az országból. - Vito végignézett
a társain. - Még valami
- Csak annyi, hogy Kay Crawford hálás köszönetét küldi - mondta Brent. - Nem sokat
tud a nyomozásról, de annyit igen, hogy lássa, épphogy megmenekült valami szörnyűségtől.
Megkért, hogy mondjam meg nektek, mennyire hálás.
- És neked is megköszönte - kérdezte Liz, szeme pajkosan csillogott.
Brent igyekezett elrejteni a mosolyát, de nem sikerült neki.
- Még nem. Meghívott vacsorázni, de mondtam neki, hogy majd akkor, ha ennek az
egésznek vége. Hé - tiltakozott, amikor Nick kuncogni kezdett -, különben egy hozzám
hasonló srác hogy a fenébe randizhatna egy dögös, száznyolcvan magas, szőke bombázóval
Vito mosolya azonnal elillant.
- Hogyan
Brent körülnézett. Mindenki a szemöldökét ráncolta.
- Kay magas és szőke. Valami rosszat mondtam
- Képed is van róla - kérdezte Nick.
- Csak az, amelyik a UCanModel oldalon is van. - Brent előhívta az oldalt, Vitóban
megállt az ütő.
- Szent isten - suttogta.
- Mi az - tudakolta Brent.
Nick arca egészen merev lett.
- Olyan, mint Sophie Johannsen.
Jen is megnézte.
- Most hát tudjuk, Simont miért nem érdekli már ez a modell.
- Mert Sophie-t választotta helyette. - Katherine hangja remegett. - Vito...
- Tudom. - Vito igyekezett leküzdeni a rettegését. -Liz, mi...
- Azonnal küldök egy rendőrt a múzeumhoz - jelentette ki Liz. - Sophie napi huszonnégy
órás védelmet kap, míg le nem tartóztattuk Simont. Egy ujjal sem fog hozzányúlni, Vito.
Vito reszketve bólintott.
- Köszönöm. Menjünk. Vigyázzatok magatokra! És kapjuk el! Könyörgök.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, REGGEL 9.30
- Sophie!
Sophie fölpillantott a számítógépből, Harmadik Ted állt dühösen az iroda ajtajában.
- Ted!
- Ne gyere ezzel a Teddel! Mi ez az egész - szegezte neki a kérdést a férfi. - Az egy
dolog, hogy zsaruk tesznek ki a kapuban, az meg egy másik, hogy zsaruk hemzsegnek a
múzeumomban. Mi a fene folyik itt
Sophie fölsóhajtott.
- Sajnálom, Ted. Fél órával ezelőttig én sem tudtam róla. Egy nyomozásban segítek a
rendőrségnek.
- Csak válaszolsz nekik a történelemmel kapcsolatos kérdéseikre. Igen, emlékszem.
- Nos, valakinek nem tetszik, hogy segítek nekik. Úgy vélik, veszélyben lehetek. Ezért
küldtek valakit, hogy vigyázzon rám. Csak átmeneti kellemetlenség.
Ted haragos tekintetébe riadalom költözött.
- Szent isten! Ezért furikáznak veled föl s alá egész héten. És a kocsiddal és a motoroddal
sincs semmi baj.
- A motorommal azért van. Valaki cukrot dobott a tankba. - Amanda Brewster azonban
elég óvatos volt, és kesztyűt viselt. A rendőrség egy árva ujjlenyomatot sem talált.
- Sophie, ne zavarj össze! Hogy néz ki ez az illető
- Nem tudom.

- Sophie! - Ted két szemöldöke szinte összeért. - Ha valaki az életedre tör, akkor az
egész múzeum veszélyben van. Mondd el az igazat!
Sophie a fejét rázta.
- Bár tudnám. De őszintén mondom, fogalmam sincs. - Lehet fiatal, öreg. Bármelyik
tömegben bármelyik arc. Egy évig leskelődött a saját nővére után, aki meg sem ismerte.
Sophie-n borzongás futott végig. Akár ott állhatna vele szemtől szemben, és nem is tudná. -
Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor elmegyek.
Ted nagyot fújt.
- Nem, nem akarom, hogy elmenj. Mára négy tárlatvezetést terveztünk. - Savanyúan, de
szeretettel mosolygott a lányra. - Ugye, ez nem valami részletesen kidolgozott terv, hogy
elkerüld a Szent Johanná-s tárlatvezetést
Sophie elnevette magát.
- Bárcsak eszembe jutott volna, de nem erről van szó.
Ted elkomorult.
- Ha veszélybe kerülsz, csak sikíts!
Sophie ismét megborzongott, most még erősebben. Érezte, hogy a mosoly hirtelen elillan
az arcáról.
- Rendben, majd sikítok.
Ted az órájára lesett.
- Sajnos a show-nak folytatódnia kell. Tízkor viking királynő vagy. Jobb, ha indulsz is
sminkelni.
ATLANTA, GEORGIA, JANUÁR 19-E, PÉNTEK,
DÉLELŐTT 10.30
Frank Loomis a reptéren találkozott velük.
- Részvétem a szüléitekkel történtek miatt.
- Köszönjük, Frank - mondta Dániel. Susannah szinte meg sem szólalt. Olyan
törékenynek tűnt. Mióta megtudták, hogy Simon már egy éve folyamatosan ott ólálkodott
körülötte, mindketten a kiborulás szélén álltak.
- Meg kell mondanom, Dániel, nem kellett sok, azonnal elterjedt a városban, hogy
kiássuk Simon sírját. Fel kell készülnötök a riporterek megjelenésére.
Dániel besegítette Susannah-t Frank kocsijába.
- Mikor kezdik a kihantolást
- Valamikor kettő után.
Dániel az első ülésre kászálódott be, hátrafordult, hogy megnézze Susannah-t, aki épp
egy fénymásoló papíros doboz tetejét emelte le.
- Az mi
- A szüleitek postája - válaszolt Frank. - Ma reggel a posta felé jártam, elhoztam ezeket.
És még van három másik doboz a furgonban. Megkértem Wandát, hogy valamennyire nézze
át, ezért a rendes levelek java részét áttette abba a dobozba, amelyik most nálad van, Suzie.
- Köszönöm. - Susannah nagyot nyelt. - Isten hozott minket idehaza.
PHILADELPHIA JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLELŐTT 10.45
Vito a bejelentőpultra hajolt.
- Miss Savard.
- Nyomozó úr - Pfeiffer recepciósa érdeklődve pillantott Nickre. - És ő
- Lawrence nyomozó - mutatkozott be Nick. - Beszélhetnénk dr. Pfeifferrel
- Épp egy beteget vizsgál, de szólok neki, hogy itt vannak.

Maga Pfeiffer jelent meg a váró ajtajában.
- Nyomozó urak! - Bevezette őket a rendelőbe, és becsukta az ajtót. - Megtalálták Claire
Reynolds gyilkosát
- Még nem - mondta Vito -, viszont egy másik betege neve is fölmerült a nyomozás
során. - Mind helyet foglaltak, Pfeiffer nagyot sóhajtva.
- Élő páciensekről nem adhatok felvilágosítást, nyomozó. Bármennyire szeretnék is
segíteni.
- Erre föl is készültünk - jegyezte meg Nick. - Hoztunk bírósági végzést, hogy
segíthessen.
Pfeiffer szemöldöke magasba szökött. Előrenyújtotta a kezét.
- Lássuk csak!
Vito furcsa habozásfélét érzett, hogy átnyújtsa-e.
- Nagyban számítunk a titoktartására.
Pfeiffer csak biccentett.
- Értem a játékszabályokat, nyomozó.
Vito megérezte, hogy Nick teste megfeszül mellette, tudta, hogy ugyanaz a kellemetlen
érzés vett erőt mindkettőjükön. A kartonra azonban szükségük van, ezért az asztal fölött
átnyújtotta a bírósági végzést.
Pfeiffer csak bámulta a végzésen szereplő névsort, arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
Aztán biccentett.
- Azonnal itt leszek.
Amikor elhagyta a helyiséget, Nick keresztbe fonta karját a mellén.
- Játékszabályok
- Tudom - mondta Vito. - Amikor visszamegyünk, nézzünk utána neki is.
Pfeiffer egy perccel később már vissza is tért.
- Ezek Mr. Lewis iratai. A programban részt vevőkről fényképet is készítettünk. A képet
is mellékeltem.
Vito elvette a dossziét, kinyitotta, s szeme elé tárult Simon Vartanian újabb
személyisége. Rejtett kamerás felvétel volt, Simont Pfeiffer várójában kapták lencsevégre. A
srác álla lágyabb, orra kevésbé éles vonalú, mint azon a képen, amelyet Tinó rajzolt Frasier
Lewisról. Átadta az iratokat Nicknek.
- Mintha nem lenne meglepve, doktor úr - jegyezte meg Vito szelíden.
- Tudja, hogy van ez, valaki lelövöldözi az egész családját, utána meg az összes
szomszéd sopánkodik, hogy „pedig olyan kedves volt, egészen le vagyunk sújtva". Nos,
Frasier nem volt kedves. Olyan hűvös volt, hogy fölállt a szőr a hátamon tőle. Mintha egy
kobraketrecbe lépett volna be az ember. Az pedig ott paróka.
Vito nagyot nézett.
- Tényleg
- Igen. Épp egy vizsgálatról tértem vissza, a parókája félre volt csúszva. Becsuktam az
ajtót, kopogtam, megvártam, míg szól, hogy szabad. Addigra már megigazította.
- És milyen az eredeti haja - kérdezte Nick.
- Kopaszra volt borotválva a feje: Ami azt illeti, Frasier Lewis testén egy szál szőr sem
volt.
- Nem találta ezt furcsának - érdeklődött Vito.
- Nem különösebben. Frasier atléta volt. Nagyon sok atléta gyantázza magát.
Nick becsukta a dossziét.
- Köszönjük, dr. Pfeiffer. Magunktól is kitalálunk. Alig ültek be Nick kocsijába, máris
megcsörrent Vito mobilja. Liz hívta.
- Gyertek be! - mondta Liz izgatottan. - Újabb karácsonyi meglepetés érkezett.

JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLUTÁN 1.35
Egy „névtelen" bejelentés segítségével találták meg Van Zandtot. Vito és Nick
összeszedegették a bizonyítékmorzsákat Jennel, mielőtt bementek volna Lizhez a
vallatószobába. Liz éppen a reflexiós ablak innenső oldaláról tanulmányozta Van Zandtot.
Vito szeme ölni tudott volna, ahogy ránézett a férfira. Van Zandt ingerültnek látszott
ugyan, de háromrészes öltönyében makulátlanul festett. Ügyvédje vékonydongájú emberke,
éppolyan ingerültnek tűnt, ám közel sem olyan fessnek.
- Már tűkön ülök - mondta Vito.
Liz szája szeglete megemelkedett.
- Én is. Egy lenyomozhatatlan mobilról jött a bejelentés a 91l-re. A hívó azt mondta, Van
Zandtot megtaláljuk a szállodájában, még a szobaszámot is megadta. Miután Van Zandtot
behoztuk, visszahívott minket, ám akkor már a saját számomon.
- Tehát figyelt, hogy biztos legyen benne, hogy behozzuk - mondta Nick. - Simon még
mindig Phillyben van.
- Bizony. Pont olyan hangja volt, mint amit a felvételen hallottunk. Kivert a víz.
- Mit mondtatok neki - kérdezte Vito.
- Megkérdeztem, ki ő, de csak nevetett. Van Zandt kocsiját nem találtuk a szálloda
parkolójában, amikor behoztuk. Azt állította, amikor reggel indulni akart, már nem volt ott,
ahol leparkolta. - Liz egy papírlapot nyújtott feléjük. - Amikor Simon fölhívott, megmondta,
hol találjuk Van Zandt kocsiját, azt javasolta, nézzünk be a csomagtartóba, majd megkért,
hogy adjam át az üzenetet VZ-nek. - Ujjával idézőjelet rajzolt a levegőbe. - Általában nem
állok be futárnak egy gyilkos kedvéért, de jelen körülmények között...
Vito már tudta, mit találtak Jen helyszínelői Van Zandt csomagtartójában, így Nickkel
már úgymond fölfegyverkezve jöttek. Vito kivette Liz kezéből a lapot, komoran fölnevetett.
- Van Zandt nem tudta, hogy kivel áll szemben.
- De Simon Vartanian sem - jegyezte meg Liz ugyanolyan komoran. - Menjetek be, hadd
tudja meg az az arrogáns rohadék, hogy kicsesztek vele.
Van Zandt fölpillantott, amikor Vito és Nick belépett - a vallatószobába. Tekintete hideg,
ajka csak egy keskeny vonal. Ülve maradt, és egy szót sem szólt. Az ügyvédje azonban
fölpattant.
- A nevem Doug Musgrove. Semmivel nem tarthatják bent az ügyfelemet. Engedjék el,
vagy kénytelen leszek hivatalosan pert indítani a Philadelphiai Rendőrség ellen.
- Tegye azt! - mondta Vito. - Jager, ha ez itt a hivatali ügyvédje, akkor jobban tenné, ha
föllapozná a régi jó telefonkönyvet, és szerezne magának egy bűnügyi védőügyvédet.
Van Zandt szeme fölparázslott. Musgrove fölcsattant.
- Tartóztassák le, vagy engedjék szabadon! - kiáltotta. Vito vállat vont.
- Rendben. Jager van Zandt, letartóztatom Derek Harrington meggyilkolásáért.
Van Zandt azonnal talpra ugrott, arca egészen eltorzult a dühtől.
- Mi van - Az ügyvédjére nézett. - Mi a francról beszél
- Ó, hadd fejezzem be! - folytatta Vito. - Addig nem hivatalos, míg be nem fejeztem. -
Fölsorolta Van Zandt jogait, majd leült, és előrenyújtotta a lábát. - Kész. Most jön a maga
része.
- Én nem Öltem meg senkit - csikorogta Van Zandt. - Musgrove, vigyél ki innen.
Musgrove is leült.
- Letartóztattak, Jager. Majd óvadékkal kihozunk.
Jager fölhorkant.
- Nem öltem meg Dereket. Semmi bizonyítékuk nincs.
- Nálunk van a kocsija - jegyezte meg Nick, Van Zandt nagyot nézett.

- Ellopták - mondta mereven. - Ezért voltam még mindig a szállodában.
Vito az állát vakargatta;
- Aha... És be is jelentette, hogy ellopták
- Nem.
- Egy három hónapos Porsche. Abban a pillanatban bejelentettem volna, hogy eltűnt.
- Nos, ugye, tudja, mit mondanak arról, hogy a gazdag fiúkák hogyan bánnak a
játékaikkal... - mondta Nick vontatottan.
Van Zandt az asztalra csapott.
- Nem öltem meg Dereket. Azt sem tudom, hol van,
- Ez nem gond. Mi tudjuk - mondta Vito. - A Porschéja csomagtartójában. Legalábbis ott
volt. Most már a halottasházban van.
Van Zandt szeme megrebbent.
- Meghalt Tényleg meghalt
- Minthogy egy 1943-ból való német Lugerrel a homloka közepén fejbe lőtték. - Nick
hangja egészen nyers volt. - És egy ugyanilyen fegyvert találtunk elrejtve a kerékcserekészlet
dobozában. Ugyanezzel ölték meg Zachary Webbert is.
- Ó, igen - tette hozzá Vito -, és Kyle Lombardot meg Clint Shafert is. Nehogy
kifelejtsük őket.
Örömmel konstatálták, hogy Van Zandt elfehéredik.
- Valaki odatette a fegyvert - sziszegte dühösen. - A másik két ember nevét pedig soha
nem is hallottam.
- Jager, maradj csöndben - szólalt meg Musgrove. Van Zandt tekintete csak úgy szórta a
villámokat ügyvédje felé.
- Menj, és keríts nekem egy védőügyvédet! Nem öltem meg senkit, sem Dereket, sem
mást. Azt sem tudtam, hogy Derek eltűnt.
- Természetesen majd elmondhatja a bíróságnak, hogy azért ölte meg, hogy ne
szenvedjen tovább - mondta Nick rezzenéstelen arccal. - Eleget szenvedett, tekintve, hogy a
két lábát megégették, és a belső szerveit kiszaggatták.
Van Zandt megmerevedett.
- Micsoda
- És a kezét eltörték, a nyelvét pedig kivágták. - Nick leült. - Szóval nem hinném, hogy
létezik olyan bíróság, amelyik irgalmasnak találná magát, Mr. Van Zandt.
Egyedül a férfi nyeldeklése mutatta, hogy megrázta, hogy hajdani barátját ilyen
brutálisan megkínozták.
- Semmi ilyet nem tettem.
- A fegyver mellett ezt találtuk - folytatta Vito. Egy képet helyezett az asztalra, és
elégedetten nyugtázta, hogy Van Zandt összerezzent. - Ez Derek Harrington kocsija, az
ablakon pedig a maga biztonsági őre kukucskál befelé. Ez pedig a maga tükörképe az ablaküvegen.
Ott állt mögötte. - Vito hátradőlt a székben. - Tegnap, amikor megadta nekünk Derek
lakásának a címét, már tudta, hogy a beosztottja eltűnt.
- Nem tudtam. - Van Zandt a szavakat összeszorított foga mögül köpte ki.
- Derek szembeszállt magával a Zachary Webberről készült képek kapcsán - folytatta
Nick. - Ezt a srácot egy német Lugerrel lőtték fejbe a maga játékában. Hát megoldotta, és
elkapta, megölte Dereket, majd bedobta a csomagtartóba, és otthagyta egy útszéli
pihenőhelyen.
- Nem is tudják, mikor készült a kép - vetette közbe gúnyosan Musgrove.
- Ó, dehogynem. A fotós igen okos volt – mondta Nick. Vito egy másik képet csúsztatott
át az asztalon.
- A kinagyított részleten jól látszik Harrington kocsija mögött a bank felirata. Tessék:
hőmérséklet, nap, óra, perc.

Van Zandt hirtelen úgy kiegyenesedett, mintha karót nyelt volna, arca továbbra is
hamuszürke volt.
- Photoshoppal bármelyik tizenéves manipulálhatja a képeket. Nem jelent semmit.
Jen is úgy vélte, hogy a képek manipuláltak, de nem árulták el Van Zandtnak.
- Talán, de a maga titkárnője már föl is adta... - mondta Nick. Vito bólintott.
- Bizony, így igaz. A New York-i rendőrség ma reggel vette föl a vallomását. Minthogy
akadályozással vádolhattuk volna, elismerte, hogy három napja maga és Harrington
összevitatkoztak, s Derek kilépett. S maga azonnal behívatta a biztonsági őrét.
- Részletkérdés - vetette közbe Musgrove, azonban hangjában bizonytalanság csengett.
Vito megvonta az egyik vállát.
- Lehet, de van még más is. A fegyver mellett bankszámlakivonatot is találtunk, amely
szerint pénzt fizetett Zachary Webbemek, Brittany Bellamynak és Warren Keyesnek. - Vito
az asztalra helyezte az áldozatok fényképét. - Ugye, fölismeri őket
- Megtaláltuk a CD-ket is - folytatta Nick immár szelíden. - Maga elképesztő egy
rohadék, Van Zandt, ilyen szemétséget kigondolni...
Van Zandt összeszorította az állkapcsát.
- Ez meg lett rendezve...
- Névtelen bejelentés alapján találtuk meg magát... VZ - mondta Nick, mire Van Zandt
szeme fölizzott. - A bejelentő meg is kért minket arra, hogy adjunk át egy üzenetet. Mi is volt
az, Chick
- „Sakk-matt" - válaszolt Vito. Van Zandt arckifejezése leírhatatlan volt.
- A tűzzel játszott, Jager - folytatta Nick. - És szépen megégette magát. Most pedig
gyilkosságért elítélik.
Van Zandt az asztalt bámulta, állán az egyik ideg rángatózni kezdett. Amikor fölnézett,
Vito tudta, hogy győztek.
- Mit akarnak - kérdezte Van Zandt.
- Jager - kezdte volna Musgrove, de Van Zandt egy vicsorgassál elhallgattatta.
- Csak fogd be, és keríts nekem egy igazi ügyvédet! Most hát, nyomozó urak, mit
akarnak
- Frasier Lewist - válaszolt Vito. - Azt a férfit, akit maga Frasier Lewisként ismer.
DUTTON, GEORGIA, JANUÁR 19-E, PÉNTEK,
DÉLUTÁN 2.45
Ha húga nem roppantotta volna el majdnem a kezét, Dániel azt hitte volna, hogy Susannah
teljesen higgadt. Arca nem árult el semmit, összeszedetten állt, pont ilyen lehet a
tárgyalóteremben is. De most nem ott vannak. Mögöttük csak úgy villogtak a vakuk, mintha
szinte az egész tárgyalóterem kivonult volna, hogy megnézze, mit temettek Simon sírjába.
Dániel tudta, hogy nem a fivérüket.
- Dániel - suttogta Susannah -, azon gondolkodom, amit az archeológus mondott. Hogy
apu nem akarta, hogy anyu megtudja, megtalálta Simont.
- Én is ezen gondolkodom. Apának tudnia kellett, hogy Simon él. Nem akarhatta, hogy
anyu megtudja, mit tett. Azon töprengek, miért vitte el a képeket Philadelphiába.
Susannah mosolyában semmi öröm nem tükröződött.
- Megzsarolta Simont. Képzeld csak el. Ha tudta, hogy Simon él, mire ez az egész -
Bólintott, ahogy a daru megindult. - És ha az egészet csak eljátszotta, miből tudhatta, hogy
Simon nem jön vissza
- Biztosítékként megtartotta a képeket - válaszolt Dániel elgyötörten. - De miért csinálta
ezt az egészet Suze, ha tudsz valamit, kérlek, mondd el. Kérlek.

Susannah sokáig nem szólt semmit, Dániel már-már azt hitte, nem is fog válaszolni.
Ekkor húga fölsóhajtott.
- Már akkor is minden szörnyű volt, amikor otthon laktál, Dániel, de miután elmentél a
főiskolára, még ezerszer szörnyűbb lett minden. Apu és Simon állandóan veszekedtek. Anyu
pedig mindig közéjük állt. Iszonyatos volt.
- És te - Dániel igyekezett gyöngéden föltenni a kérdést! - És te mit csináltál, amikor
veszekedtek
Susannah nagyot nyelt,
- Minden szakköri foglalkozásra jelentkeztem, amire csak lehetett, amikor pedig
hazaértem, elbújtam a szobámban. Ez volt a legegyszerűbb. Aztán másnap, hogy Simon
leérettségizett, minden a feje tetejére állt. Szerda volt, anyu bement a városba a fodrászához.
Én a szobámban voltam, hallottam, hogy apu kinyitja Simon szobájának ajtaját, aztán
rettenetesen összevesztek. - Lehunyta a szemét. - Valami képekről vitatkoztak. Akkor azt
hittem, azokról van szó, amelyek Simon ágya alatt voltak, viszont most már tudom, hogy
valószínűleg azokról vitáztak, amelyeket te találtál meg. Aput éppen akkor készültek bírói
hivatalában megerősíteni. Azt mondta, Simon a hülyeségeivel teljesen elcseszi a karrierjét, de
most már mindebből egyszer s mindenkorra elég, mostanra már túl sok dolgot elcseszett.
Aztán hirtelen minden elcsöndesedett.
- És utána
Susannah kinyitotta a szemét, csak bámulta a darut.
- Még mindig vitatkoztak, csak olyan halkan, hogy nem tudtam kivenni. Egyszer csak
Simon üvölteni kezdett, hogy „előbb látlak a pokolban, mint hogy te engem börtönbe küldjél,
öreg". Apu azt kiabálta, hogy „téged pedig tárt karokkal fogadnak majd a pokolban". Aztán
Simon azt, hogy „te már csak tudod, egyívásúak vagyunk". - Nagyot nyelt. - Ezután Simon
csak annyit tett hozzá: „az én fegyverem egy szép napon sokkal nagyobb lesz, mint a tiéd".
Dániel egészen eddig visszatartotta a lélegzetét, most nagyot fújt.
- Szent isten.
A lány bólintott.
- A bejárati ajtó becsapódott, és... Nem is tudom, miért, de valami azt súgta, bújjak el,
tehát elbújtam a szekrénybe. Egy perccel később az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Szerintem
apu nézte meg, hogy hallottam-e őket.
Dániel megrázta a fejét, de zavarodottsága ettől sem múlt el.
- Suze, ez iszonyat.
- Fogalmam sincs, mit csinált volna, ha megtalál. Aznap este Simon nem jött haza
vacsorázni. Anyu majd megőrült. Apu azt mondta, Simon biztos elment valahová a
haverjaival, szóval ne aggódjon. Pár nap múlva apu azt mondta, fölhívták, hogy Simon
meghalt. - Szomorúan nézett Dánielre. - Egész idáig azt hittem, apu ölte meg Simont.
- És miért nem szóltál egy szót sem
- Pontosan ugyanazért, amiért te, amikor azt hitted, apu elégette a képeket. Az én szavam
az övé ellen. Én csak tizenhat éves voltam. Ő tiszteletben álló bíró.
Dánielnek forgott a gyomra.
- Én meg otthagytalak. Istenem, Suze. Ne haragudj! Ha tudtam volna, hogy veszélyben
vagy... ha csak annyit, hogy félsz, magammal vittelek volna. Kérlek, hidd el nekem!
Susannah tekintete visszavándorolt a darura.
- Történt, ami történt. Tegnap este rájöttem, hogy apu valószínűleg megtalálta azokat a
képeket, tudta, hogy a karrierjének vége, ha valaki meglátja őket. Valószínűleg közölte
Simonnal, hogy menjen el, és soha többé ne is jöjjön vissza, börtönnel fenyegette, ha nem
engedelmeskedik. Apu azt is tudta, anyu sosem adná fel, hogy Simont megtalálja, mindaddig,
amíg remélni lehet, hogy még él. Ezért...
- Ezért úgy rendezett meg mindent, hogy anyu azt higgye, Simon meghalt.

- Csak így van értelme. - Susannah az ajkát harapdálta. - Egész éjjel róluk, kettőjükről
gondolkodtam. Megkínozta apát, Dániel.
- Tudom. - Ő sem tudott egész éjjel aludni a gyötrő gondolatoktól.
- Gondolod, hogy azért kínozta meg, hogy apu árulja el neki, hol van anyu
- Ez is megfordult a fejemben - vallotta be Dániel. - Szerintem Simon képes ilyesmire.
- Ó nagyon is tudom, hogy képes.
- Suze... mi történt Mit tett veled
Susannah a fejét rázta.
- Ne most! Majd egyszer. De nem ma.
- Ha kész vagy rá, csak hívj.
A lány még jobban megszorította a bátyja kezét.
- Rendben.
- Azt akarom hinni, hogy apu inkább meghalt, de nem engedte Simont anyu közelébe -
mondta Dániel.
- Én pedig szeretném azt hinni - mondta Susannah határozottan, ami mindent elárult.
- Te is tudod, hogy Simon nincs benne - szólalt meg Dániel, amikor a daru kiemelte a
koporsót a sírból.
- Tudom.
PHILADELPHIA, JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLUTÁN 4.20
- Sophie!
A lánynak a szívverése is elállt ijedtében, amikor Harry átvágott az előtéren egy
pillantást sem vetve Lyon rendőrtisztre.
- Harry! Mi történt nagyival
A férfi óvatosan méregette Sophie vállán a csatabárdot.
- Semmi. Anna jól van. Letennéd azt A frász kerülget miatta.
Sophie megkönnyebbülten a földre helyezte a bárdot.
- Öt perc múlva kezdődik a tárlatvezetés, Harry.
- Muszáj mondanom neked valamit. Személyesen. És nem fogsz neki örülni. Freya szólt,
hogy fölhívtad, és megkérdezted, mi vittük-e el Anna lemezgyűjteményét. .. hogy biztonságba
helyezzük. De nem. Körülnéztem, és... hát... valaki elvitte.
Sophie szeme összeszűkült.
- Akkor ki - De már tudta.
- Léna. Megjelent, miután Anna agyvérzést kapott, de elküldtem. Ezért elment Annához,
elvitte a lemezeket meg egyéb értékeket. Pár dolgot megtaláltam az eBayen. Aki az eBayen
árulja, azt hitte, legálisan jutott hozzájuk Lénától. Sajnálom.
Sophie lassan fújta ki a levegőt, torkában dobogott a szíve.
- Még valami
- Igen. Amikor megtudtam, hogy eltűntek a lemezek, beszéltem Anna ügyvédjével.
Kiderült, hogy Anna egy csomó pénzt kötvényekben tartott, amiről nem is tudtam. Az ügyvéd
akkor szólt volna, ha Anna meghal. Tekintve, hogy... - Harry mély lélegzetet vett. - Az
ügyvéd utánanézett a kötvények sorszámának. Készpénzre lettek váltva. Sajnálom, Sophie.
Az örökséged nagy része... a tiéd és Freyáé... eltűnt.
Sophie tompán bólintott.
- Köszönöm, hogy személyesen mondtad el. De most vár a munka.
Harry a szemöldökét ráncolta.
- Hívnunk kell a rendőrséget, és följelentést kell tennünk.
Sophie kissé túl nagy lendülettel vetette vállára a csatabárdot.

- Te tegyél följelentést. Ha én teszek, akkor esetleg találkoznom kell vele. Ha rajtam
múlik, akkor soha az életben nem akarom többé látni.
- Sophie, várj! - Harry észrevette a rendőrt. - Miért áll ez a zsaru az előtérben
- Biztonsági okokból. - Inkább volt féligazság, mint félhazugság. - Harry, a csoportom
kint várja a tárlatvezetést, mennem kell. Lénával pedig csinálj, amit akarsz! Engem nem
érdekel.
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLUTÁN 5 ÓRA
A tárgyalóasztal mellé érve Vito ledobta magát a székbe, tarkóját dörzsölgette, fáradt
volt és csalódott.
- Basszus! - Három órán keresztül vallatták Jager van Zandtot, időnként egy-egy részletre
fény derült, de összességében nézve közel sem jutottak annyi információhoz, mint remélték.
Liz leült mellé.
- Az is lehet, hogy Van Zandt tényleg nem tudja, hol van Simon, Vito.
- Esetleg kínpadra vetheted, hátha kiböki - mormogta Jen, majd vállat vont, amikor Liz
szemöldöke megemelkedett. - Csak egy ötlet.
- Piszok jó ötlet - mondta Katherine, és az asztal körül ülők tekintete alapján nem ő volt
az egyetlen, aki így gondolta.
Nick, Jen, Katherine, Thomas, Liz, Brent mind komoran várták az esti megbeszélés
kezdetét. Új ember kapcsolódott hozzájuk, mégpedig Magdaléna Lopez helyettes
államügyész, aki csakúgy, mint Thomas és Liz, végignézte Van Zandt kihallgatását. A
törékeny Maggy sötétbarna szeme most egészen összeszűkült, ahogy beszélt.
- Vagy tudja, vagy nem. De nem vagyok hajlandó többet nyújtani neki, mint amit
módomban áll, főleg nem teljes védettséget.
Maggy fölajánlotta Van Zandtnak, hogy az előre kitervelt gyilkosság vádját emberölésre
enyhíti, ha megmondja, hol találják meg Frasier Lewist, vagyis Simont, de Van Zandt
arrogánsan teljes védettséget követelt.
- Maggy, nem akarjuk, hogy teljes védettséget adj neki - mondta Vito. - Lehet, hogy nem
ölt meg senkit, de kutya legyek, ha nem akart az egészből hasznot húzni.
- Emellett - vetette közbe Nick -, ha Simon azt gondolta volna, hogy Van Zandt tud
bármi használhatót, nem játszotta volna a kezünkre. Teljesen jól csináltad, Maggy. - Vitónak
az volt az érzése, hogy ez utóbbit Nick kelletlenül, de elismerésnek szánta, azután, hogy a
Siever-ügyben Maggy a vádlottat bűnösnek nyilvánította. Most végre Nick úgy érezheti, hogy
megérdemelte a karácsonyi üdvözlőlapokat, amelyeket a Siever lány szülei küldenek neki
minden évben.
- Megadta nekünk Simon mobilszámát - jegyezte meg Vito.
- Ugyanaz a szám, amelyről Simon engem is hívott - mondta Liz. - Nincs GPS,
lenyomozhatatlan.
- Elég sokat elárult, ahogyan Van Zandt reagált arra, hogy igazi embereket gyilkoltak
meg a játék kedvéért - merengett Thomas. - „A száraz ágakat le kell vágni, hogy megmentsd a
fát - utánozta Van Zandt erős akcentusát. - Időnként élő ágakat is levág az ember."
- Az elkerülhetetlen veszteség elmélete - bólogatott Nick. - Nyálas rohadék.
- Sophie mondta, hogy az oRo-ban a nagy R a holland gazdagság szóra utal - jegyezte
meg Vito. - Azt hiszem, Van Zandt soha nem titkolta, hogy a pénzre utazik.
Thomas a fejét csóválta.
- Van Zandt talán még nagyobb szociopata, mint Simon Vartanian. Simon legalább a
művészetért csinálja.

- Van Zandt azt állítja, hogy még nem fizetett Simonnak - fordult Vito Katherine, Brent
és Jen felé. - Simonnak jogdíjként fizetett volna, és az csak három hónappal később lenne
esedékes.
- És a jogdíjak szart sem érnek - tette hozzá Nick. -Simon nem a pénzért csinálta.
- Hogyan akadt össze Simon és Van Zandt - kérdezte Jen.
- Van Zandt a Sohóban levő lakása közelében egy bárban ücsörgött - válaszolt Vito a
fejét csóválva. -A bár annak az utcának a túlsó végében áll, amelyik abba a parkba fut, ahol
Susannah Vartanian szokott kutyát sétáltatni. Szerintünk egy olyan alkalommal találkozott
Simon Van Zandttal, amikor éppen Susannah után leskelődött. Szóval egy éve ott a bárban
Simon odament Van Zandthoz, vett neki pár italt, és mutatott neki egy demólemezt.
- A fojtogatós jelenetet Clothilde-dal - mondta Nick. - De modern közegben. Van Zandt
ígéretesnek találta, és azt mondta Simonnak, ha átalakítja második világháborús jelenetté,
akkor beteszi a következő játékba. Simon átalakította, Van Zandt pedig újakat kért. Simon
elkészítette a lugeres és a gránátos jelenetet. Van Zandt csak ennyit tudott beletenni a Behind
Enemy Linesba, mert szorította a határidő.
- Derek tiltakozott - vetette közbe Thomas szemöldökét ráncolva -, „mert az ürge gyenge
volt 1 '.
Maggy Lopez fölsóhajtott.
- Van Zandt nagyon durva.
- És remélem, elevenen rohad majd a pokolban - mordult föl Nick. - Elég annyi, hogy
Van Zandt nem tudja, Lewis honnan jött, hol lakik, és ki a gránáttal megölt fiú.
- Nos, van pár információm Frasier Lewisról - szólt közbe Katherine. - Az igazi Frasier
Lewisról.
Vito meglepetten kapta föl a fejét.
- Van igazi is
- Ó, van bizony. Egy negyvenéves iowai farmer. Simon egy ideje az ő
egészségbiztosítását használja. Az igazi Frasiernek egymillió dolláros plafonú egészségbiztosítása
van. Ha komolyan megbetegedne, nagy bajban lenne, mert ennek a pénznek jó
része köddé vált. Végig törtem a fejem, hogyan tudta Simon megfizetni a spéci művégtagot,
amelyet dr. Pfeiffer dossziéja alapján használt. Biztosítási csalással fizetett a saját
egészségügyi ellátásáért.
- Az igazi Frasier Lewisnak mindkét lába ép - kérdezte Nick.
- Igen - válaszolt Katherine. Nick összevonta a szemöldökét.
- Pfeiffer nem vette volna észre, hogy nem is volt amputáció .
- Nem feltétlenül - gondolkodott el Brent. - Simon nagyon ért a számítógépekhez. Eddig
is sejtettük, hogy hozzá tud férni mások pénzügyeihez. És mi van akkor, ha egészségügyi
adatbázisokhoz is Mi van, ha pont így lopta el Lewis egészségbiztosítási identitását Mert
ezáltal belepiszkálhatott Lewis kórtörténetébe Csak egy gondolat.
- Jó gondolat. Akkor nézz utána - mondta Vito -, lássuk meg, mi sül ki belőle.
- Örülök, hogy valamit mégis bedobhattam a közösbe, mert amúgy nem találtam semmit
Dániel apjának számítógépén. Legalábbis semmit, ami közvetlenül Simonhoz vezetne. Egy
alkalmazás lett letöltve... ami lehetővé tette a felhasználónak, hogy távolról belépjen a férfi
gépére, de ettől eltekintve semmi különös. Csak egy sima Unix-alkalmazás, amelyet bárki
letölthetett.
- Csalódottnak tűnsz - jegyezte meg Nick. Brent fölnevetett.
- Talán egy kicsit az is vagyok. Valami nagy dolgot vártam a trójai időzítők után,
amelyeket Simon a modellek gépén használt. De ez egyszerű és elegáns volt. És
lenyomozhatatlan. Talán az egészségügyi adatbázisokkal több szerencsém lesz. Azok
többnyire nem olyan elegánsak. Ó! - Brent átnyújtott Vitónak egy bekeretezett képet. - A

duttoni seriff, aki beküldte a gépet, ezt küldi. Azt mondta, Dániel és Susannah megkérték,
hogy adja át nekünk.
- Ez Simon - mondta Vito. - Csak fiatalabb. Ugyanaz az arc, mint Pfeiffer képén. Azt
hiszem, még Simon is nehéznek találta, hogy az orvosi vizsgálaton egy parókánál többet
használjon, hogy megváltoztassa a kinézetét. Újabb részlet a kirakóhoz.
Nick a homlokát ráncolta.
- Az a távirányítós letöltés... Meg tudod mondani, mikor csinálták
- Naná - válaszolt Brent. - Pár nappal hálaadás után.
- Vajon Simonnak be kellett mennie a házba, hogy megoldja a letöltést - kérdezte Nick.
- Nemigen tudok más módot elképzelni, ha egyedül csinálta.
Liz összezavarodva próbálta követni a gondolatmenetet.
- Mr. és Mrs. Vartanian azért utazott ide, hogy megkeressék a zsarolót és feltehetőleg
Simont. Valamikor meg is találták Simont, vagy ő találta meg őket, mert mindkettőjüket
megölte, és eltemette odakint. Szóval utána Simon visszamegy Georgiába, megbütyköli az
apja gépét, hogy távolról is hozzáférjen, kikészíti az utazási prospektusokat, mintha a szülei
csak üdülni mentek volna. És még a számláikat is kifizeti. De miért
- Nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy a szülei meghaltak - mondta Jen. - Arthur
nyugalmazott bíró volt... valaki biztosan nyomozni kezdett volna.
- És Dániel meg Susannah is belekeveredett volna, ahogy bele is keveredtek. - Nick
Vitóra pillantott. - Távol akarta őket tartani, mert rájuk még nem készült fel.
- Legalább már tudják, hogy vigyázniuk kell - mormogta Vito. - Hol vannak
- Otthon, Duttonban - felelte Katherine. - Hazamentek az exhumálásra.
- És megvan az eredmény - kérdezte Vito.
- Csak annyi, hogy a holttest nem Simoné. A csontok egy százhetvenöt cm magas férfiéi.
- Nem volt boncolás - érdeklődött Liz, mire Katherine a szemét forgatta.
- Mexikói boncolás - válaszolt Katherine. - A feltételezett autóbaleset Tijuanában történt.
Vartanian apja leutazott, megkapta a halotti anyakönyvi kivonatot, fogta a koporsót, és
áthozta a határon. Vagy megkent valakit, vagy aki belenézett a koporsóba, csak egy szénné
égett holttestet látott, és azonnal visszacsukta a fedelet.
- Tehát még akkor sem tudhatta feltétlenül, hogy Simon még él - jegyezte meg Jen.
Katherine megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs. Szerintem Dániel és Susannah szeretné tudni, de ezen a ponton nem
tudnám megmondani, hogyan segítene ez abban, hogy Simont megtaláljuk.
- Pfeiffer vagy az asszisztense bejöttek már, hogy ujjlenyomatot vegyünk tőlük -
kérdezte Nick.
Jen a fejét rázta.
- Még nem.
- Majd szólj, ha bejöttek - kérte Vito. - Még valami Mi a helyzet a kőfejtő közelében
épített templommal Vagy a szilikonos síkosító gyártójával
- Az egyik technikus a cucc gyártóit hívogatja, ketten pedig a templomokat csekkolják.
De még semmi. Én személy szerint egész nap Van Zandt kocsiján dolgoztam. Sajnálom, Vito.
Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Vito felsóhajtott.
- Tudom. - Sophie-ra gondolt. - De bele kell húznunk.
- Most, hogy Van Zandt börtönben van - merengett Nick -, mi van, ha Simon úgy dönt,
itt hagyja a várost Az oRo-nak annyi. Simonnak már nincs állása.
- Valahogy itt kell tartani - mondta Vito. - Előcsalogatni.
- Most biztos azt gondolja, jól kicseszett Van Zandttal. - Nick Maggy Lopezre pillantott.
- Mi lenne akkor, ha Van Zandtot kiengednénk
Maggy a fejét rázta.

- Nem engedhetem ki csak úgy. Vádat emeltünk ellene. Nem fogadta el az alkut, én meg
nem adok neki védettséget. Végig kell járnia a hivatalos utat. Nick, nem hiszem el, hogy
éppen te akarod tőlem, hogy lepaktáljak vele.
- Nem akarom, hogy lepaktálj vele - védekezett Nick. - Csak azt szeretném, ha kimenne
az utcára, hogy követhessük. Tulajdonképp nem elengedned kell... Holnap lenne a
meghallgatása, nem
- És Két órával ezelőtt még te magad akartad beledöfni a méreggel teli injekciós tűt.
Most meg azt akarod, hogy engedjem ki az utcára. Azt akarod, hogy csalit csináljak belőle.
- Én semmi kivetnivalót nem látok ebben - hümmögött Nick. - Szorosan követjük. Simon
nem bír ellenállni a kísértésnek. Mintha csak egy nagy célkeresztet festenénk Jager seggére.
- Inkább egy nagy R betűt - jegyezte meg Brent. - Mint rohadék.
- És a száraz ágas megjegyzéséről se feledkezz el -tette hozzá Vito. - Van Zandt
megérdemli, amit kap, Maggy. De nem fogjuk hagyni, hogy Simon elkapja, mert Van Zandtot
is rács mögé akarjuk dugni. Ha tudott a gyilkosságokról, és mégis annyiban hagyta, akkor
bűnrészes.
Maggy felsóhajtott.
- De ha elveszítjük...
- Nem fogjuk - ígérte Nick. - Semmi más dolgod nincs, mint egy picuri óvadékot kérni.
- Rendben - mondta Maggy. - Remélem, nem bánom meg.
- Nem fogod - ígérte Vito, és hirtelen visszatért belé az élet. - Liz, pár napra
visszahívhatnánk Bevet és Timet Esetleg csak holnapra Több figyelő szemre lesz
szükségünk.
- Megoldom - válaszolt Liz. - De csak egy napra. Ha ez összejön, akkor újra átbeszéljük
a teendőket.
- Akkor ezzel is megvolnánk. - Vito felállt. - Találkozunk korán reggel, és
összehangoljuk a lépéseket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, ESTE 7 ÓRA
Sophie lerogyott Vito furgonjának hátsó ülésére. Eddig sikerült dühét magába fojtania,
ám most, hogy a napnak vége, ismét emészteni kezdte a harag. Ugyan mit vehet még el Léna
Vito beindította a motort, csak ült némán, míg a fűtés kezdte fölmelegíteni az utasteret.
Sophie tudta, arra vár, hogy végre mondjon valamit. Azt is tudta, hogy a férfinak is rossz
napja volt. És az ő gondjai ezerszer nagyobbak. Egy gyilkost kell elkapnia.
Míg azon rágódott, hogy eltűnt pár bakelitlemez, legalább nem gondolt arra, hogy
ugyanaz a gyilkos figyeli őt is, szóval ez egyszer Léna akaratán kívül talán jót cselekedett.
Megfordult, hogy Vitóra nézzen.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, de mit gondolsz a vikinges tárlatvezetésemről
A férfi szemében tűz lobbant, ajka mosolyra húzódott. Sophie szíve hevesebben kezdett
verni.

- Szerintem te vagy a legizgatóbb viking harcos a világon. Legszívesebben ott helyben
rád vetettem volna magam.
Sophie elnevette magát, s ez is volt Vito szándéka.
- Annyi gyerek előtt Szégyelld magad!
Vito szájához emelte a lány kezét.
- Mi a baj, Sophie
Olyan kedvesen kérdezte, hogy Sophie szeme szúrni kezdett.
- Harry ma délután bejött hozzám. - Elmesélte, mi történt, figyelte, ahogy a férfi tekintete
elkomorodik.
- Föl kellene jelentened.
- Mintha Harryt hallanám. Akkor sem jelentettem föl, amikor Léna megölte a húgomat.
Ugyan most miért jelenteném föl, hogy ellopott pár régi fonográflemezt
Vito a fejét rázta.
- Elle halála baleset volt. Ez a lopás viszont nem az.
Sophie fölszegte a fejét.
- Most meg mintha Katherine-t hallanám.
- Azért, mert Katherine-nek igaza van. Sophie, Léna szörnyű anya, de nem akarta
megölni Elle-t. Ezt a lopást viszont szándékosan követte el. Eltervezte, és hasznot húzott
belőle. Ha már utálni akarod, legalább azért utáld, amit szándékosan követett el. Csak azért
utálni, mert diót adott egy kisgyereknek, akiről nem is tudta, hogy allergiás, teljesen
fölösleges.
Sophie eltátotta a száját.
- Fölösleges
- És gyerekes - tette hozzá csöndesen. - Tegnap este azt mondtad, Andrea maga döntött,
és igazad volt. Léna is maga döntött. Ezekért tartsd felelősnek, azért, hogy magadra hagyott,
hogy lopott a nagymamádtól, Sophie, de azért ne, hogy Elle meghalt. Az ilyen gyűlölet elpocsékolt
energia.
Sophie érezte, hogy mindjárt elsírja magát.
- Bármiért utálhatom, amiért csak akarom, Vito, és ehhez tényleg semmi közöd, úgyhogy
fogd be.
Vito erre összerezzent, s elfordította a tekintetét.
- Rendben. - Behajtott a forgalomba. - Azt hiszem, ez megmutatja, hol a helyem.
Sophie-nak lelkiismeret-furdalása támadt.
- Ne haragudj, Vito. Nem kellett volna ilyet mondanom. Csak csalódott vagyok, mert így
nem tudok semmilyen zenét bevinni a nagyinak, és annyira szerettem volna ismét boldognak
látni.
- Már akkor is boldog, ha láthat. - Ám még mindig nem nézett a lányra, pedig megállt a
piros lámpánál. Sophie pánikba esett.
- Vito, ne haragudj. Nem kellett volna azt mondanom, hogy fogd be. Nem vagyok
hozzászokva, hogy érdekeljen mások véleménye. Legalábbis olyasvalakié, akinek a
véleménye számít.
- Rendben van, Sophie. - De nem volt rendben. Sophie világosan látta. Fogalma sem volt,
hogyan tehetné jóvá, így hát gondolatban kihátrált, és egy másik irányból közelített.
- Vito, nem találtátok meg, ugye Simon Vartaniant...
A férfi álla megfeszült.
- Nem. Viszont megtaláltuk mindkét játékmestert.
- Élve
- Az egyiket élve.
Sophie mély levegőt vett.
- Simon kezdi elvarrni a szálakat, ugye

A férfi arcán megrándult egy izom.
- Olybá tűnik.
- Tényleg óvatos vagyok, Vito. Ne aggódj miattam, ez elvonná a figyelmedet.
Most végre ránézett, átható tekintettel, ettől Sophie rettegése elmúlt. Megkönnyebbült.
- Jól van. Mert kezdek egyre közelebb kerülni hozzád, Sophie. Szeretném, ha érdekelne a
véleményem, és szeretném, ha közöm lenne ahhoz, hogy mit érzel.
Sophie hirtelen nem tudta, erre mit is felelhetne.
- Ez jó nagy lépés, Vito. Főleg nekem.
- Tudom. Azért vagyok kész türelmesnek lenni. - Megpaskolta a lány combját, majd
megfogta a kezét. - Ne aggódj, Sophie! Törődöm veled, de nem akarok rád telepedni.
Sophie csak bámulta a férfi erős kezét, barnasága csak úgy világított az ő fehér bőrén.
- Csak arról van szó, hogy hajlamos vagyok elcseszni a dolgokat. Ezt pedig nagyon nem
szeretném elcseszni. Akármi van is közöttünk.
- Nem fogod. Most pedig dőlj hátra, és élvezd a kocsikázást. - Elmosolyodott. - Át a
folyón s át a réteken. Megyünk a nagymamához.
Sophie összeszűkült szemmel nézett Vitóra.
- Miért van olyan érzésem, mintha te lennél a csúnya, rossz farkas
Vito csak vigyorgott.
- Hogy jobban bekaphassalak, kis unokám Sophie nevetve csapta meg a férfit.
- Csak vezess, Vito!
Az út hátralevő részében könnyed beszélgetés folyt közöttük, s Lénáról, Simonról,
komoly kapcsolatokról egy szót sem ejtettek. Amikor elértek a szeretetotthonhoz, Vito
kisegítette a lányt a furgonból, aztán hátranyúlt az ülés mögé, és egy hatalmas
bevásárlószatyrot húzott elő.
- Ez meg mi
A férfi a háta mögé dugta a szatyrot.
- Ez itt a csemegéskosár a nagymamának.
Séta közben Sophie egyre csak mosolygott.
- Akkor én vagyok a csúnya, rossz farkas
Vito csak nézett előre rendületlenül.
- Bármikor felmászhatsz a kéményemen. Sophie kuncogott.
- Nagyon rossz vagy te, Vito Ciccotelli, velejéig romlott. ..
A férfi sietős csókot lehelt a lány ajkára, amikor megálltak Anna ajtajánál.
- Most jól megszidtál.
Sophie nagymamája kíváncsian figyelte őket az ágyból, a lány gyanítani kezdte, Vito
ezért csókolta meg pont az ajtóban. Anna jól fest, nyugtázta Sophie, amikor a nagyi mindkét
orcáját megpuszilta.
- Szia, nagyi!
- Sophie! - Anna kinyújtotta gyönge kezét, hogy megérintse a lány arcát. Még ez a
rebbenő mozdulat is több volt, mint amit az utóbbi időben bármikor is megtett. - Hát ismét
magaddal hoztad a lovagodat.
Vito leült az ágy mellé.
- Jó napot, Anna! - Megcsókolta az idős hölgy arcát. - Ma sokkal jobban néz ki. Az arca
határozottan rózsás.
Anna felragyogott rá.
- Maga kis hízelgő. Ez tetszik.
Vito visszamosolygott rá.
- Sejtettem. - Benyúlt a szatyorba, elővett egy hosszú szárú rózsát, és udvariasan
átnyújtotta. - Gondolom, a rózsa is tetszeni fog. Anna szeme felcsillant, Sophie szeme
szúrni kezdett.

- Vito... - suttogta.
A férfi feléje pillantott.
- Te is kaphattál volna, de nem. Folyton csak „hagyd abba, Vito", „olyan rossz vagy,
Vito". - A férfi ráhajtotta Anna ujjait a rózsa szárára. - Leszedettem a tüskéket. Érzi az illatát
Anna bólintott.
- Igen. Már nagyon rég nem szagoltam rózsát.
Sophie nagyon dühös lett magára, amiért neki ez eddig nem jutott az eszébe, ám úgy
tűnt, Vito még korántsem végzett. Egy egész csokor nyílófélben lévő rózsát vett elő, majd egy
fekete porcelánvázát, amelyet óvatosan az éjjeliszekrényre helyezett. A porcelánt csillogó
kristályok díszítették, úgy szikráztak, akár a csillagok a fekete égbolton. Elrendezte a
rózsákat, majd megigazította a vázát.
- Most még jobban érezheti az illatukat - mondta, majd fölvette az éjjeliszekrényről a
műanyag kancsót, és Sophie felé nyújtotta. - Hoznál egy kis vizet a virágoknak, Sophie
- Természetesen. - De a kancsóval kezében mégis megállt az ajtóban. Vito még mindig
nem végzett. Egy apró kazettás magnót vett elő.
- A nagyapám gyűjtötte a lemezeket - magyarázta. Anna szeme tágra nyílt.
- Csak nem zenét hozott - suttogta. Sophie a pokolba kívánta Lénát. Aztán magát is,
amiért egész eddig eszébe sem jutott a zene.
- Nem egyszerűen zenét - mondta Vito mosolyogva. Sophie-nak még a lélegzete is elállt
tőle egy pillanatra.
Anna résnyire nyitotta, majd összeszorította a száját.
- Csak nem az... Orfeuszt - kérdezte, még a levegőt is visszatartotta, akár egy gyerek,
aki fél, hogy nem lesz a válasz.
- De bizony azt. - Vito elindította a magnót, Sophie azonnal fölismerte a Che faro
kezdőütemeit, ez volt az az ária, amely annak idején meghozta Annának a hírnevet. Aztán
Anna tiszta mezzoszoprán éneke töltötte be a szobát, csak áradt a parányi hangszóróból. Anna
kiengedte az eddig visszatartott levegőt, szemét lehunyta, ellazult, mintha egész eddig csak
erre várt volna. Sophie torka elszorult, szíve összefacsarodott, ahogy nézte, amint nagyanyja
ajkával követi a dalt.
Vito le sem vette szemét a nagymama arcáról, Sophie szíve ettől még jobban
összefacsarodott. Vito nem azért tervezte el mindezt, hogy őt lenyűgözze, hanem azért, hogy
mosolyt csaljon egy idős asszony arcára.
De Anna nem mosolygott. Könnyek gördültek alá az arcán, ahogy próbált levegőt venni,
hogy énekelhessen. Ám tüdeje gyönge volt, csak szánalmas károgás hagyta el a torkát.
Sophie egy lépést hátrált, képtelen volt nézni Anna elvetélt igyekezetét, s a kétségbeesést
nagyanyja szemében, amikor feladta. Sophie a melléhez szorította a kancsót, elfordult, és
lassan elindult kifelé.
- Sophie! - próbálta az egyik nővér megállítani. - Mi a baj Annának segítségre van
szüksége
Sophie a fejét rázta.
- Semmi. Csak vízért megyek. - Elindult a hall végében álló teakonyha felé, és remegő
kézzel kinyitotta a vízcsapot. Teletöltötte a kancsót, felindultságát igyekezett megzabolázni,
ahogy a csapot zárta.
Hirtelen ledermedt. Még egy hang töltötte be a teret. De nem Anna lágy mezzója. Hanem
mély bariton. Úgy húzta maga felé, akár a mágnes.
Dobogó szívvel ment vissza Anna szobájához, ahol már hat nővér állt megbabonázva,
lélegzet-visszafojtva az ajtóban. Sophie átpréselte magát közöttük, hirtelen megtorpant, és
csak bámult.
Később, ahogy visszagondolt rá, úgy érezte, ebben a megdöbbentő pillanatban lett
szerelmes.

Hát tévedett. Nem Freya nagynénié az utolsó rendes ember. Hiszen ott ül egy a nagyi
mellett, énekli a szavakat, amelyeket Anna képtelen. Hangja erős és tiszta. A férfi, arcán
gyöngédség, Anna Vito szájának minden mozdulatát itta a szemével, olyan boldogan, hogy
szinte fájt nézni.
De Sophie nézte, s amikor Vito az utolsó szótagot is kiénekelte, a lány csak állt
könnyáztatta arccal, mosolyogva. Háta mögött a nővérek egyként sóhajtottak fel, majd
szipogva visszaszállingóztak dolgozni.
Vito Sophie-ra nézett, szemöldöke megemelkedett.
- Ha könnyekkel töltötted meg azt a kancsót, nem lesz jó, mert tönkreteszi a rózsákat,
Sophie - viccelődött.
Lehajolt Annához. - Megríkattuk...
- Sophie mindig is sírós volt. Még a rajzfilmeken is sírt. - A szavakat egyértelműen
szeretet hatotta át.
- Nem is tudtam, hogy figyeled, hogy sírok a rajzfilmeken, nagyi.
- Mindig figyeltelek, Sophie. - Esetlenül megpaskolta Sophie kezét. - Olyan jó volt látni
téged felnőni. Kedvelem a lovagodat. Meg kéne tartanod. - Egyik szemöldöke magasba
szökött. - Ugye, érted, mire gondolok
Sophie és Vito tekintete találkozott.
- Igen, értem. Nagyon is értem.
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, ESTE 8 ÓRA
Valami megváltozott, gondolta Vito. Meghittebb lett. Sophie másképpen dőlt neki, ahogy
mentek vissza a furgonhoz. És rámosolygott, ami mindig jólesett neki.
- Ha tudom, hogy az énekléssel hódíthatlak meg, már vasárnap dalra fakadtam volna.
Ami azt illeti, ha ezzel javítok a pozíciómon, akkor bármit eléneklek neked, amit csak kérsz. -
Kinyitotta az ajtót, de Sophie ahelyett, hogy beszállt volna, a férfi karjaiba bújt. Meleg, lágy
volt a csókja, Vito azt kívánta, bárcsak ne a fagyos parkolóban állnának.
- Nem az ének miatt. Hanem minden együtt, ahogy fogtad a kezét, és ahogy nézett téged.
Nagyszerű ember vagy, Vito Ciccotelli.
- Az előbb még velejéig romlott voltam.
Sophie aprót harapott Vito ajkába, a férfi egész testét átjárta a vágy.
- A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. - Bemászott a furgonba, és a férfi felé fordult.
- Azt hiszem, fölhívom a helyi operaegyletet. Talán küldenek valakit a nagyihoz látogatóba.
Gondolhattam volna a zenére, Vito. Erről szólt az egész élete. El se hiszem, hogy elkerülte a
figyelmemet.
- Mert arra figyeltél, hogy fölépüljön. -Vito bemászott a kormány mögé, és becsapta az
ajtót. - Ne emészd magad! - Behajtott a forgalomba, s elindult Anna háza felé. - És ami azt
illeti, Tinó vette át nekem az áriát.
- De neked jutott az eszedbe. És a virágok is. Erre is gondolhattam volna.
- Be kell vallanom, hogy a rózsákkal mögöttes szándék vezetett. A váza a nagyimonitor.
Sophie csak ámult.
- Tessék
- A kristályok... Az egyik a kamera. Most akkor megtudjuk, Marco nővér tényleg
gonosz-e.
Sophie a férfira nézett.
- Elképesztő vagy.
- Nem mondanám. Tinó szerezte meg, miután tegnap este a sógorunk, Aidán, ellátott
minket pár ötlettel, mialatt ti a várat építgettétek. Megköszönném, ha nem említenéd a

kamerát Tess előtt. Nagyon kihozza a sodrából, amikor embereket akaratuk ellenére filmre
vesznek.
- Lakat a számon.
- Akkor jó. Szóval most hazamegyünk hozzád, és újra énekelek, csak neked. Nehogy
elfelejtsd, hogy elképesztő vagyok.
Sophie elnevette magát.
- Majd később. Megígértem a fiúknak, hogy segítek nekik befejezni a várat. Tehát
először hozzád megyünk. Azután haza, és szerelmeskedünk. Elképesztően.
Vito nagyot sóhajtott.
- Pedig azt hittem, állat módjára dugunk majd a lépcsőn...
Sophie pajkosan fölnevetett.
- Először a várépítés. Utána jöhet az ostrom.
Figyelte, ahogy elhajtanak. Szerencséje volt, gondolta, hogy még azelőtt levette a
fülhallgatót, hogy az ajtó becsapódott volna, különben még beszakadt volna a dobhártyája. Ha
a zsaru csak egy pillanattal előbb csukja be az ajtót, nem hallotta volna meg a varázsigét.
Ám nem hitt a szerencsében. Csak az intelligenciában, képességekben és a sorsban. Csak
az ostobák hisznek a szerencsében, ő pedig nem ostoba. Saját eszének köszönheti, hogy
életben van. És ez így is marad. Van Zandtra gondolt, aki ott ül most a cellában drága öltönyében
- határozottan elégedett volt. Habár egy kis megbánást is érzett. Kár elpocsékolni
egy ilyen üzleti lehetőséget, mint amelyet Van Zandt agya jelentett. De van még egy nagy
koponya a világon.
Már fel is sorakozott az első. Van Zandt legerősebb és legelszántabb riválisa, akinek
szintén fölfelé ível a csillaga. Simon megkereste az eddig elvégzett munkáival, elég volt
tizenöt perc, és már meg is egyeztek a feltételekben. Az Inkvizítort így is kiadják, s a Derek
halála, illetve Van Zandt bebörtönzése és persze a meggyilkolt áldozatok keltette izgalom
hatalmasat lódítanak majd az eladásokon.
Végül csak eléri, amit akart. Fölfedezik. Végre elindíthatja saját karrierjét. Közismert
lesz, s eladhatja a festményeit. Többé ugyan nem használhatja a Frasier Lewis nevet, de nem
baj. Nem számít, milyen néven fut a munkája. Mindaddig, amíg az emberek tudják, hogy az
enyém.
Már csak egyetlen festménysorozatot kell elkészítenie. Van Zandtnak igaza volt a
királynéval kapcsolatban. Abban a pillanatban, hogy Simon meglátta Sophie Johannsent teljes
pompájában, azonnal tudta, mire van szüksége, mit akar. És eléggé jól ismerte magát ahhoz,
hogy azt is tudja, képtelen lesz addig felállni a játék mellől, amíg minden egyes részlete nem
tökéletes. Látnia kell, ahogy Sophie Johannsen meghal.
Csakhogy a nő okos és óvatos. Minden percét a zsaruval tölti. Ám most már tudja,
hogyan választhatja el a kiszemelt bárányt a nyájtól.
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, ÉJJEL 11.30
- Csodás ez a vártorony - bólintott ragyogó tekintettel Michael felé. - Szépek a fakockák.
- Sophie és Pierce a másfél méter átmérőjű és egy méter magas félkörös faépítmény mögött
ültek. Még keskeny ablakokat is építettek, amelyekről Sophie elmagyarázta, arra valók, hogy
a vár védelmében onnan nyilazzanak a katonák.
Ennek érdekében el is kellett szaladniuk a helyi játéküzletbe, hogy íjkészletet vegyenek.
Legalább az előző este használt könyvek újra ott sorakoztak katonás rendben a polcon, így
Vito nem panaszkodhat többet amiatt, hogy olyan lett a nappalija, mint egy normann vár.

Sophie végigsimított az egyik fakockán, Vito tudta, egy szálka nem sok, annyit sem fog
rajta találni.
- Egy vagyonba kerülhettek.
Vito apja teljes nyugalmat színlelt.
- Csak pár régi fakocka, ami megmaradt a műhelyemből, Dom és Tess ma hozta el suli
után. - De Vito látta, apja sugárzik a büszkeségtől.
- Apu még akkor faragta őket, amikor kicsik voltunk - szólt oda Vito a fotelból, vagyis a
felvonóhídról. A többi bútort is vagy arrébb tolták, vagy felfordították és várorommá
alakították. - Apu igazi ácsmester.
Sophie szeme elkerekedett.
- Tényleg Most már értem a katapultot. Nem semmi.
- Kész is vagyok! - kiáltotta Connor, és helyére tette a modellt. Eltűnt az előző este
fakanálból hevenyészve összetákolt katapult, helyette ott állt a méretarányosan lekicsinyített
változat, amely még egy kövér hálaadási pulykát is ki tudott volna lőni. Connor ki is akarta
próbálni egy fagyasztott csirkével, de szerencsére Sophie itt megálljt parancsolt.
Vito gyanította, hogy apja egész nap a modellen dolgozott, s farigcsált a bicskájával,
amely nélkül soha egy lépést sem tett. A régi szép időkben a fafaragó szerszámaival Michael
egy óra alatt végzett volna egy ilyen modellel, de a szerszámokat eladták, amikor Michael a
szíve miatt kénytelen volt feladni a bútorasztalos vállalkozását.
- Nem is vagy kész - fordult Sophie Connor felé. - És mit fogsz elhajítani
- Itt az ideje lezavarni ezt a csatát - jegyezte meg Vito szárazon. - Mindjárt éjfél, Piercenek
és Connornak már rég ágyban kellene lennie. - Ő maga már órák óta ágyba kívánkozott.
- Vito bácsi! - nyavalygott Pierce. - Holnap szombat. - Reménykedve tekintett föl
Sophie-ra.
- Sajnálom, kicsim - mondta Sophie. - Nekem holnap is dolgoznom kell. Tess, Dominic!
- Jövünk már! - szólt Tess, majd meg is jelent Dómmal a konyhaajtóban, hozták a
zacskós főtt tésztát. - Még sosem kellett egy egész ostromló hadseregnek főznöm, de tessék
Vad hadművelet vette kezdetét, a fiúk egymás után próbálták ki a katapultot, mialatt
Sophie és Michael újraépítette a sérült falszakaszokat.
Tess Vito széke mögött keresett fedezéket.
- Apu évek óta nem mulatott ilyen jól.
- Anyu nem engedi neki - mormogta Vito. - Minden lélegzetvételét árgus szemmel lesi.
- Nos, anyu nincs itt. Elküldtem Tinóval az éjjel is nyitva tartó Wal-Martba egy jó hosszú
bevásárlólistával. Srácok, a konyhátok szinte kong az ürességtől, nekem pedig hatalmas
adagokat kell majd előre megfőznöm, hogy legyen mit tenni a fagyasztóba, mire Molly hazajöhet
a kórházból. - Vállat vont. - Anyunak kellett, hogy fontosnak érezze magát, úgyhogy
most boldog. Apu is boldog. A gyerekek pedig magukon kívül vannak az örömtől. Te is
boldognak tűnsz, Vito.
Vito fölnézett nővérére.
- Az is vagyok.
Tess a karfára telepedett.
- Örülök neki. Tetszik nekem a te Sophie-d, Vito.
Az ő Sophie-ja éppen elhajolt, hogy el ne találja a főtt tésztával töltött zacskó.
- Nekem is... - Most döbbent rá, hogy ma este mindketten valami fontos dolgot tettek a
másik családjáért. Szilárd alap egy olyan kapcsolat kezdetéhez, amelyet Vito nagyon, nagyon
sokáig táplálni akart.
- Jó kezdet - suttogta Tess - egy tartalmas élet felé. Megérdemled. - Aztán Tess
felsikoltott, csakúgy, mint Sophie, mert a katapult az egyik zacskót a plafonnak vágta, a
nejlon szétrepedt, és mindent beterített a ragacsos tészta.
Vito elhúzta a száját.

- Ugye, ezt soha az életben nem fogom levakarni a plafonról és a falakról
Tess kuncogott.
- Lelki szemeimmel sok-sok tésztával beterített falat látok, Vito.
Sophie és Michael csak nevettek, mint a félbolondok, ettől Vitónak is nevethetnékje
támadt. Végül Sophie feltápászkodott, s nekiállt kiszedegetni a hajából a tésztát.
- És ezzel a végszóval kihirdetem a takarodót. Ne! - mondta, amikor Pierce nyüszögni
kezdett. - A tábornokok nem szoktak nyavalyogni, hanem menetelnek. Szépen, csöndben
irány a földszint. Föl ne ébresszétek Gust. - Amikor a fiúk elmentek, Sophie Vitóra pillantott.
- Hol a vödör és a felmosórongy
- Kint a hátsó verandán - válaszolt Vito, és felállt a székből. - Ülj csak le, apa. Fáradtnak
tűnsz.
Michael visszaült, ami arra engedett következtetni, hogy csakugyan kimerült. Ám még
mindig nevetett.
- Ez jó volt. Ezt meg kéne ismételnünk minden áldott pénteken. Hagyományt teremtettél,
Vito.
Vito felsóhajtott.
- Tészta a falra, a csapatomnak pedig fánk. Dom, Tess, segítsetek elpakolni a kockákat. -
Már mindet a fal mellé hordták, amikor Vitónak feltűnt, hogy Sophie nem érkezett vissza a
vödörrel. Pulzusa meglódult. Levette róla a szemét... Csak kiengedte a hátsó verandára, de
levette róla a szemét.
- Azonnal jövök - mondta feszülten.
Majd nagyot sóhajtott, amikor kiért a verandára, és ott állt Sophie Dante mellett, aki egy
fejre állított vödrön kuksolt begubózva.
- Szerintem csak fájdalmat okozol magadnak - mondta Sophie. - Lemaradtál a játékról.
- Senkinek nem is hiányoztam odabent - mormogta a kisfiú. - Akkor meg minek adjam
oda a vödröt
- Először is azért, mert én vagyok a felnőtt, és neked udvariasnak kell lenned. Másodszor
is, mert Vito nagybácsi biztosan tűkön ül már, amiért a tészta lassan odaköt a falra.
Harmadszor pedig azért, mert mindjárt kihúzom alólad a vödröt, és elviszem, pedig ezt nem is
akarom. Dante hunyorogva nézett fel rá.
- Úgyse meri.
- Csak figyelj! - mondta Sophie. - Tényleg nagyon undok vagy, Dante, hogy inkább
idekint duzzogsz.
Dante talpra ugrott, és odébb rúgta a vödröt.
- Hülye, vacak vödör, hülye játék és hülye család, Úgyis mindenki utál. És nincs is rájuk
szükségem.
Sophie felkapta a vödröt, és indult volna el, majd felsóhajtott.
- A családod nem hülye, nagyon is különleges. És mindenkinek szüksége van családra.
És senki nem utál.
- Mindenki úgy néz rám, mint valami gazemberre, vagy mire. Csak azért, mert betörtem
a gázórát.
- Nos, én csak egy külső szemlélő vagyok, de nekem úgy tűnik, senki sem haragszik rád,
amiért betörted a gázórát. Úgy értem, nem szándékosan tetted, pontosan ugyanúgy, ahogy
nem akartál anyukádnak rosszat. Ugye... nem akartál anyukádnak rosszat, Dante
Dante megrázta a fejét, de még mindig duzzogott. Egyszer csak leereszkedett a válla,
Vito hallotta, hogy szipog.
- Nem. De anyu utálni fog. - Őszinte sírás fakadt fel belőle, Sophie átölelte a vállát. -
Majdnem megöltem, és most utálni fog.
- Nem, dehogy fog... - suttogta Sophie. - Dante, tudod, mit gondolok Szerintem mind
csalódtak, mert amikor megkérdezték, te voltál-e, akkor hazudtál. Talán itt az ideje, hogy jóvá

tedd azt, amit szándékosan csináltál, és felejtsd el azt, amit nem. - Vito látta, hogy Sophie
válla megmerevedik, majd hallotta, hogy csöndesen fölnevet. - Ez öngól nekem. Ezek szerint
kint akarsz maradni egész éjszakára, Dante
Dante az arcát törölgette.
- Talán.
- Nos, akkor hozz magadnak egy pokrócot, mert nagyon hideg lesz ma éjjel. -
Megfordult, és elindult befelé, ekkor észrevette, hogy Vito figyeli. Fölemelte a vödröt. -
Megyek föltakarítani.
- Hála istennek.
Sophie szemöldöke megemelkedett.
- Én pedig följelentem Lénát.
- Hála istennek.
Elsétált Vito mellett, és halkan csak ennyit mondott:
- Aztán... jöhetnek az állatok.
Vito csak vigyorgott a távolodó lány után.
- Hála istennek.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, REGGEL 7.45
- Korán érkeztél.
Sophie ijedten fordult hátra a raktárhelyiségben, levegőért kapkodott, kezét a szájára
tapasztotta. Egy percig csak bámulta Negyedik Theót, szíve majd kiugrott a helyéről.
- Hirtelen nagyon érdekelni kezdett a mi kis múzeumunk, Sophie. Ugyan miért
Sophie összeszedte magát, egy lépést hátrált. Vito fél órával ezelőtt maga kísérte be az
Albrightba. Lyons már odakint várt, a vitrineket pucoló Harmadik Ted és Patty Ann engedte
be. Sophie-nak föl sem tűnt, hogy Theo is bent van a múzeumban.
- Hogy érted ezt
- Pár napja még utáltad a tárlatvezetést, apával pedig úgy bántál, mintha egy idióta lenne.
Most pedig már korán bejössz, sokáig maradsz. Ládákat pakolászol, új tárlatokon dolgozol,
amitől apa egyre boldogabb, anyu pedig már előre számolja a sok pénzt, ami befolyik a
kasszába. Tudni akarom, mi változott meg.
Sophie szíve még mindig hevesen zakatolt. Simon Vartanian még mindig odakint
ólálkodik, ő pedig tényleg semmit nem tud Theo Albrightról. Csak annyit, hogy megtermett
srác, majdnem százkilencven magas. Még egy lépést hátrált, örült, hogy Lyons hallótávolságon
belül van.
- Talán úgy döntöttem, ideje megdolgoznom a fizetésemért, habár ezt a kérdést én is
föltehetném neked. Pár nappal ezelőtt még alig lehetett látni téged. Most pedig valahányszor
megjelenek, te is itt teremsz. Miért
Theo tekintete elsötétült.
- Mert figyellek.
Sophie csak pislogott.
- Figyelsz engem Miért
- Mert apámtól eltérően én nem vagyok idióta, aki bárkiben megbízik. - Sarkon fordult,
elindult kifelé, Sophie csak állt, és bámult utána tátott szájjal.
Majd megrázta a fejét. Hiszen nevetségesen viselkedik, miért fél Theótól De igazából
mit tud az Albright családról Ne hülyéskedj, Sophie. Simon harmincéves, az apja bíró volt.
Theo alig tizennyolc, az apja pedig egy archeológus unokája. Tényleg nevetségesen viselkedik.
Theo csak egy fura nagykamasz. De azért...
Megtalálta a csatabárdot, amellyel pár napja Theo a ládákat nyitogatta neki, és
karnyújtásnyira letette. Még akkor is, ha Lyons odakint őrködik, nem árt fölkészülni.

ATLANTA, GEORGIA, JANUÁR 20-A, SZOMBAT,
REGGEL 8.45
- Dániel. Ide nézz! Ezt anyu küldte.
Dániel épp a leveleket szortírozta, ám most fölpillantott. Susannah egy papírlapot
bámult, a férfi azonnal fölismerte annak a hotelnak a levélpapírját, ahol a szüleik megszálltak.
- Írt nekünk És elküldte saját magának Miért
Susannah bólintott.
- Azt írja, neked is küldött egy levelet. - A lány azonnal átkutatta a papírhalmot, meg is
találta, amit keresett, és átnyújtotta bátyjának. Susannah megszagolta a levelét, míg Dániel a
sajátját nyitogatta. - Az ő parfümje van rajta.
Dániel nagyot nyelt.
- Mindig is szerettem azt a parfümöt. - Átfutotta az írást, szíve összeszorult, ahogy
átgondolta, hogyan állhatott össze anyja számára szépen, lassan a kép. - Tudta, hogy apu
hazudik neki arról, hogy Simont keresik neki, de nem volt ereje mindenhova vele menni.
- Ugyanaz a két levél - kérdezte Susannah. Egymás mellé tették a két lapot.
- Úgy tűnik, igen. Azt hiszem, nem akart kockáztatni.
- Két napig ott ült a szállodai szobában, Dániel, várta, hogy apu visszamenjen.
- Szerintem apu Simonhoz ment - mormogta Dániel.
- De én csak két órára voltam tőlük. – Susannah hangjában megbántottság csengett. -
Anyu pedig ott ült betegen, egyedül két álló napig, és még csak föl sem hívott.
- Simon volt a kedvence, már akkor is, amikor mi egészen kicsik voltunk. Nem tudom,
miért fáj még mindig, hogy anyu olyan „vagy ez, vagy az" alapon látott mindent. Vagy
minket szeret, vagy Simont.
- Egészen az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy Simon megjavul. - Susannah
lecsapta a levelet az asztalra. - És bízott benne. - Könnyek gyűltek a szemébe.- Tudta, hogy
apu eltűnt, de azért elment, hogy találkozzon Simonnal.
Dániel nagyot fújt.
- És Simon megölte.
- Ha ezt olvasod, akkor valószínűleg én már halott leszek. Ha ezt olvasod, akkor
elégedett lehetsz, hogy igazad volt a testvéreddel kapcsolatban.
- Találkozott vele, Simon pedig megfojtotta, aztán egy jeltelen sírba dobta. - Susannahra
nézett, képtelen volt keserűségén uralkodni. - És valami bennem azt mondja, hogy azt
kapta, amit megérdemelt.
Susannah a földet nézte.
- Bennem is. Ezért küldte a leveleket saját magának. Ha csak egy ártatlan találkozás lett
volna Simonnal, akkor a nagy semmiért fedte volna föl a félelmeit kis kedvence jelleméről.
Ha nekünk küldi, megtudjuk. Ha magának, akkor eltüntetheti a leveleket, mielőtt bárki rájön.
- És úgyis haldoklott. - Dániel is az asztalra dobta a levelet. - Ugyan mit veszíthetett
Hacsak nem a velünk tölthető időt.
- Simon még mindig odakint van.
Dániel habozott. Egész reggel azon töprengett, hogyan mondhatná meg neki. Csak bökd
ki, essél túl rajta!
- Van még valami más is, Suze, Gondolni sem akartam rá, de egész éjjel csak azon járt az
eszem, amit Ciccotelli mondott, hogy megtalálták Claire Reynoldsot, a szüleinket és még két
üres sírt... csak azt nem mondták el, hogy még hat másik holttestet is találtak.
Susannah szeme elkerekedett.

- Úgy érted, a sírok, amelyeket találtak... láttam a hírekben. De nem raktam össze a
kettőt. Pedig...
- Igen. Azt hiszem, letaglózott, hogy kiderült, Simon nem halt meg. - Dániel elhallgatott.
- Nem, ez nem igaz. Nem is akartam foglalkozni vele. De csak gyötört a gondolat, ezért
reggel fölhívtam Vito Ciccotellit, és rákérdeztem. Megerősítette, hogy Simont tíz gyilkosság
miatt körözik. Talán többért is.
Susannah elgyötörten hunyta le a szemét.
- Azzal győzködöm magam, hogy rosszabb már nem lehet.
- Tudom. Éveken át forgolódtam álmatlanul a képeken látott emberek miatt, hogy eredeti
felvételek-e. Hogy Simon keze benne lehet a halálukban. Hogy nem tudtam rajtuk segíteni.
Most pedig újabb áldozatok vannak, és most nem fordíthatom el a fejem. Vissza kell mennem
Philadelphiába, hogy segítsek Ciccotellinek és Lawrence-nek.
- Veled megyek. Ezen a héten együtt álltunk a szüleink holtteste fölött. Amikor ennek
vége, remélem, Simon végre igazán halott lesz, és az ő teste fölött is együtt állhatunk.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, REGGEL 9.15
- Készen állunk - kérdezte Nick, és Vito felé nyújtott egy pohár kávét, ahogy
becsusszant a kormány mögé.
- Aha. - Vito felhajtotta a műanyag fedelet. - Bev és Tim már a helyükön a háztömb
mellett. Maggy Lopez épp most hívott, szólt, hogy Van Zandt mindjárt sorra kerül. Ha a bíró
megítéli neki az óvadékot, akkor egy órán belül kint is lehet.
- Remélem, bejön a dolog - dörmögte Nick. - Nem nézném jó szemmel, ha Van Zandt
megúszná.
- Én sem. - A szavak sokkal rekedtebben hagyták el a torkát, mint szerette volna.
Nick Vitóra sandított.
- Félsz.
Vito egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán mérgesen megköszörülte a torkát.
- Igen. Halálosan félek. Valahányszor megcsörren a telefonom, mindig az fut át rajtam,
hogy azért hívnak, mert elkapta Sophie-t. Mert nem vigyáztam rá eléggé.
- Ez most nem olyan, mint Andreával, Chick. Most nem vagy egyedül.
Vito bólintott, bárcsak megnyugodott volna ettől.
Ám tudta, egészen addig nem fog szabadon lélegezni, míg Simon Vartanian nem kerül
rács mögé. Jó, hogy törődnek vele a barátai.
- Köszi. - Hirtelen megcsörrent a mobilja, ijedtében összerezzent. De csak Jen volt az. -
Mi a helyzet
Jen ásított.
- Egész éjjel fönt voltam Vito.
- Én is - mondta, aztán észrevette magát. - Ööö... ne haragudj!
Jen morogni kezdett.
- Kezdelek megutálni, Ciccotelli. Én egész éjjel dolgozom, te pedig lepedőakrobatát
játszol. Nem, azt hiszem, már utállak is.
- A jövő héten minden egyes nap hozok neked aprósüteményt. A mi pékségünkből.
- Kevés, de kezdetnek jó lesz. A talajtérképen ötven-mérföldes körzetben minden
templomot bejelöltünk. Egy csöppet sem hasonlítanak arra, amelyik a játékban van.
- Nos, ez eleve lutri volt. Azért kösz, hogy megpróbáltátok.
- Le ne tedd nekem, Chick! Megtaláltam a képedet.
- Milyen képemet

- Azt, amelyik az újságban jelent meg Claire Reynoldsról és a szerelméről. Egy három
évvel ezelőtti felvonuláson készült. Harminc év körüli nő, világos a haja. Vékony. Semmi
különös nincs rajta. Sosem láttam.
- A francba! - mormogta Vito. - Pedig annyira reménykedtem. Bárcsak be tudnék menni
megnézni, de itt kell maradnom. Van Zandt bármelyik pillanatban kijöhet.
- Tud a telefonod képüzenetet fogadni
- Nem, de Nické igen. El tudod küldeni
- Már megy is.
- Add ide a telefonod! - fordult Nick felé Vito, majd csak pislogott a képernyőre, amikor
a kép letöltődött. Minden izma megfeszült. - A kurva életbe!
- Ki az - kérdezte Nick, majd visszavette a telefont, és nagyot füttyentett. - Micsoda
hidegvérű ribanc!
Jen hangja új erőre kapott.
- Fölismered, Vito
- Stacy Savard - mondta Vito. - Pfeiffer recepciósa a kettes számú zsaroló.
- Megszerzem a címét, és azonnal odaküldök egy járőrkocsit.
Vito elvette Nicktől a telefont, csak bámulta a szemcsés képet.
- Tudta, hogy Claire meghalt, és rezzenéstelen arccal képes volt a szemünkbe nézni.
- Mit akarsz tenni, Vito Savardon dolgozni vagy megvárni Van Zandtot
- Hadd menjen el a járőr Savardért. Majd kérek házkutatási parancsot. Ha ez a terv Van
Zandttal nem jön össze, akkor a kettes számú zsaroló lesz a B terv.
JANUÁR 20-A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 12.45
Valószínűleg nem tanácsos, de Simon nem tudott ellenállni a kísértésnek. Ha háta mögött
kell hagynia a Frasier Lewis-féle személyazonosságot, akkor legalább csinálja stílusosan.
Természetesen, ha az államügyész Van Zandtot bent tartotta volna a börtönben, ahelyett, hogy
óvadék ellenében szabadlábra helyezi, akkor ez az egész lehetőség még csak föl sem merül.
Összességében véve nem más ez, mint holmi kellemes irónia. Simon a Behind Enemy
Linesban a második németet bajonettel akarta keresztülnyársalni. Sokkal bensőségesebb és
személyesebb bajonettet használni. De Van Zandt ragaszkodott a hatalmas robbanáshoz.
Simon sokat aggódott a hatvanéves gránát detonátorának érzékenysége miatt. Mi lesz, ha
hiába tervezte el a jelenetet, mert egy vacakot sóztak rá Alapos ember lévén erre az
eshetőségre is készített tervet. Elmosolyodott. Kyle Lombard, minthogy fukar volt, a nagyobb
tételre árengedményt adott.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 12.55
- Hogy érted azt, hogy eltűnt - üvöltötte Vito a telefonba.
- Úgy értem, nincs otthon - válaszolta ingerülten Jen. - A kocsija is eltűnt. Ma reggel az
egyik szomszéd látta egy bőrönddel elmenni. Kiadtuk a körözést.
- Elárultuk magunkat, amikor elkértük Lewis kartonját. - Vito a homlokát dörzsölte. -
Hívjátok föl a reptereket és a buszpályaudvarokat. Tudnál egy járőrautót küldeni Pfeiffer
lakására
- Őt is letartóztatjuk
- Csak beszélni akarunk vele. Kérd meg, hogy jöjjön be kihallgatásra. Nemsokára ott
vagyunk.
- Van Zandt még nem jött ki - kérdezte Jen.

Vito a bíróság épületére pillantott.
- Biztos apróban fizeti ki az óvadékot.
Jen halkan fölnevetett.
- Nos, egy találat azért van. Stacy Savardnak otthon ugyanolyan nyomtatója van, mint
amelyen Claire leveleit kinyomtatták.
- Chick! - sziszegte Nick. - Odanézz, ott jön Van Zandt.
- Mennem kell, Jen. Kezdődik a műsor. - Vito zsebre dugta a telefonját, amint Van Zandt
kilépett a bíróságról. A férfi arca hideg és merev, ügyvédje jó hat méterrel utána. Öles
léptekkel sietett a járda pereme felé, kezével már intette is le a taxit, az útjába kerülő öregembert
gond nélkül félrelökte.
Vito hátán felállt a szőr. Volt valami...
- Nick! - mondta Vito. - Az öregember...
- A francba! - hördült fel Nick, és azon nyomban kiugrott az autóból.
- Álljon meg! Rendőrség! - kiáltotta Vito, mire az öregember föltekintett. Egy pillanat
törtrészéig Vito Simon Vartanian hideg szemébe bámult.
Vartanian rohanni kezdett. Nagyon gyorsan. Vito és Nick utána.
Aztán elszabadult a pokol. Van Zandt a szemük láttára robbant cafatokra.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 1.40
Majdnem elkapták. Simon bent ült a járműve első ülésén, még mindig dühöngött. Egy
óvatlan lépés, és már a hatóság kezén lenne.
Csak nem szeretnének kézre keríteni
Ez a Ciccotelli nevű nyomozó okosabb, mint gondolta. És sokkal könyörtelenebb.
Csalinak használták Van Zandtot... hogy előcsalogassanak. Ha nem érintette volna olyan
közelről, akkor csodálatra méltó tulajdonságnak találta volna ezt a pimasz könyörtelenséget.
De túl közelről érintette. Azonban távlataiban szemlélve a dolgokat, ez csak egy
aprócska összetűzés volt. A zsaruk csak Frasier Lewist ismerik. Azok, akik tudják, hogy
Simon igazából nem halt meg, már rég nem élnek.
Leszámítva a zsarolót, akinek az amatőr próbálkozása odavezette a szüleit őhozzá. Meg
kell találnia azt a zsarolót, hogy megfizessen, akár férfi, akár nő. S akkor jöhet Susannah és
Dániel. A két mintagyerek, akik most egy cipőben járnak.

Nem is egyben, mint ő, hanem négyben, s ez éppen elég ok, hogy gyűlölje a testvéreit.
Az pedig, hogy mindketten az igazság szolgálatára esküdtek föl, veszélyes ellenséggé tette
őket.
Már nem sokáig lehet fenntartani a látszatot, hogy Arthur és Carol Vartanian csak
elutaztak pihenni, hogy csak eltűntek. Dániel és Susannah nem fogja feladni. Addig ásnak,
míg meg nem tudják, hova tűntek a szüleik. Épp elég okosak ahhoz, hogy összeillesszék a
részleteket. És ha elég mélyre ásnak, akkor még arra is rájönnek, hogy valaki más fekszik
Simon sírjában.
Simon sokat merengett azon, ki lehet a sírkő alatt, kit talált az apja, hogy átvegye a helyét,
képletesen szólva. Már akkor is megkísértette, hogy maga nézze meg, amikor tizenkét év után
először hazament Duttonba, hogy elrendezgesse szülei üdülésének bizonyítékait, és
megbütykölje apja számítógépét, hogy hozzáférése legyen a géphez.
Az apja eljött hozzá, most viszont neki magának kell elmennie Dánielt és Susannah-t
elkapni. Pontosan tudja, hol találja őket. Dániel egy kis házban él Atlantában, míg Susannah
lakást tart fenn a Sohóban. Dániel volt a „törvény", a kis Susannah pedig a „rend".
Artie büszke lehetne. De nem volt az. Mert a bírói talár alatt Arthur Vartanian
ugyanolyan romlott volt, mint én. Dánielnek és Susannah-nak mennie kell. De először itt van
ez a kis leszámolás. Ám ahogy sima utcai bűnözőként a rendőrség elől szökött, egyértelmű
volt, hogy fölismerték - nem Frasier Lewisként, hanem az öregemberként. És az egyetlen, aki
látta öregemberként, és még él... az Sophie Johannsen. Szeme összeszűkült. Bárhova megy,
mindig ebbe a nőbe botlik.
Egészen addig minden a terv szerint haladt, amíg Sophie Johannsen kérdezősködni nem
kezdett a feketepiaci műkincsekről. Minden onnan indult. A nő túl sokat tudott, és ő maga
addig nem nyugszik, amíg el nem némítja.
Álla megfeszült. Különben is, olyan szép pofikája van, micsoda arcjáték! Akár színész
vagy modell is lehetne. Nos, nemsokára az is lesz.
Az, hogy a folyamat során annak a Ciccotelli nevű nyomozónak is baja esik...
Elmosolyodott. Bónuszpont.
Még extraéletet is nyerhetek. Simon kuncogni kezdett. Belső egyensúlya helyreállt,
kiszállt a kocsiból, és besétált a szeretetotthonba.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 4.15
Liz összerezzent, amikor Vito és Nick bejött' a kis fülkébe.
- Ó...fiúk...
- Csak kisebb égési sérülések - mondta Vito. - Szerencsénk volt. Csak Van Zandt
ügyvédje sérült meg, továbbá két járókelő és mi. A járókelőket ellátták, majd elengedték.
- Az ügyvéd - kérdezte Liz.
- Kiheveri - mondta Nick. - Jó hat méterrel Van Zandt mögött volt, amikor a robbanás
történt.
Vito leült az asztalához.
- Épp csak megkarcoltak a szanaszét repülő szilánkok.
- Behívtam Bevet, Timet és még fél tucat embert, akik rajta vannak az ügyön - mondta
Liz -, de...
Nick a fejét rázta.
- Az a szemétláda úgy tud azon a műlábon rohanni, Liz... A meglepetéstől ledermedtem.
Aztán Van Zandt fölrobbant. Ez egy kissé jobban meglepett.
- Mi a fene történt Arról volt szó, hogy figyelitek! - A helyettes államügyész, Maggy
Lopez sietett be, ám azonnal megtorpant, amikor meglátta őket. - Szent isten!

- Simon már várta Van Zandtot. - Vito a tarkóját masszírozta. - Egy gránátot dobott Van
Zandt kabátzsebé-be. A helyszínelők összeszedtek pár szilánkot. Meg mernénk rá esküdni,
hogy ugyanaz, mint amit abból a srácból szedtünk ki, akit még nem azonosítottunk.
Nick lerogyott a székbe, szemét lehunyta.
- Sajnálom, Maggy.
Lopez mindkettőjüket végigmérte.
- Nincs miért sajnálkoznod. Van Zandt valószínűleg a tervünk ellenére is kapott volna
óvadékot. Nem volt elég bizonyítékunk, hogy vizsgálati fogságba helyezzük. A többi
tényezővel együtt sem. Szóval most mihez kezdtek
Nick Vitóra pillantott.
- AB terv Stacy Savard
Vito gúnyosan fölnevetett.
- A francba! Még azt sem tudjuk, hol van Savard.
Liz elmosolyodott.
- De tudjuk. Bent voltatok a kórházban, amikor behozták.
Vito kiegyenesedett ültében.
- Elkaptuk Stacy Savardot És itt van
- Aha. A kocsiját megtaláltuk a reptéri parkolóban.
Szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy fölszálljon az első repülőre, amelyik elhagyja
az országot. Ha készen álltok, a tietek.
Vito arcára fenyegető mosoly ült.
- Ó, nagyon is készen állunk. Alig várom, hogy azzal a hidegvérű ribanccal szót
válthassak.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 4.50
Sokkal nehezebb volt Van Zandtot kiiktatni, mint gondolta, de most, hogy ismerte
ellenfelét, Johannsent könnyebb lesz. Minden eshetőségre fölkészült, az egyenruhás rendőri
kísérettől a nőt árnyékként követő nyomozókig mindenre. Készen állt.
Szája széle mosolyra húzódott. Nemsokára az egyik nővér kicseréli a nagyi infúzióját.
Megszólal a riasztócsengő, kitör a pánik. A kedves Sophie pedig sürgős telefonhívást kap.
Egy valóságos, sürgős telefonhívást. Mindig is csodálta Johannsenben, hogy milyen szenvedélyesen
rajong a valósághű dolgokért. Volt valami... párhuzamos Sophie sorsában.
A nagyi haldoklott, ezért hazajött. Mivel itthon volt, találkoztak. Mivel találkoztak, és a
keze alatt tanult, hatalmas tudásra tett szert a középkori világról, és ennek a tudásnak
köszönheti, hogy egy pokolian valósághű játékot alkothatott. De a játék miatt és azért, mert
Johannsen belekeveredett, a rendőrség túl közel került hozzá. Mindig is azt tervezte, hogy a
megfelelő időben eltakarítja a nőt az útból, de a rendőrség közelsége arra kényszeríti, hogy a
tervezettnél előbb játssza ki ezt a lapot, és emiatt.,. Az órájára pillantott. Itt az idő. És emiatt,
a nagyi haldoklik. Valóságosan.
Íme, a nagy, csodálatos körforgás. A sors.
Hirtelen fölegyenesedett. Itt is van, jön a nagyteremből, átvág az előcsarnokon, még
mindig rajta a páncél. Abban reménykedett, hogy leveszi, különben kemény küzdelemnek néz
elébe. A nő igen magas. Még az is nagy erőt követelne, hogy hétköznapi öltözetben odébb
cibálja. A páncél kellemetlen akadály, de megoldja, ha muszáj. Egy kicsit közelebb húzódott
az ablakhoz. Nemsokára már nem lesz közöttük üveg, hogy megzavarja ezt a szórakoztató
kísérletet. Nemsokára a markában lesz, bent a várbörtönben, kamerák és lámpák között. Hogy
jobban lássam a haldoklásodat, drágám.

JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 5 ÓRA
Stacy Savard a vallatóban ült, karját szorosan keresztbe fonta a mellén. Mogorván meredt
maga elé, míg Vito és Nick be nem léptek, ekkor szánalmas kétségbeesésről árulkodó
tekintettel nézett föl rájuk.
- Mi történt Miért hoztak be
- Hagyjuk a színjátékot, Stacy! - Vito leült a lány mellett álló székre. - Tudjuk, hogy mit
tett. Nálunk van Claire laptopja, és a magáé is. Tudunk Claire-ről és Arthur Vartanianról, és a
maga zsíros kis bankszámláját is megtaláltuk. - Szándékosan összezavarodva nézett a lányra. -
Csak egyet nem értek, hogy árulhatta el ilyen csúnyán Claire-t Hiszen szerette.
Stacy arca sokáig rezzenéstelen maradt. Egyszer csak vállat vont.
- Nem szerettem Claire-t. Senki nem szerette Claire-t, csak a szülei, és ők is csak azért,
mert igazából nem tudták, milyen a lányuk. Claire gonosz volt... de az ágyban jó. Ennyi.
Nick röviden, hitetlenkedve nevetett föl.
- Ennyi Szóval mi is történt, Stacy Már az elején tudott arról, hogy zsarolja Frasier
Lewist
Stacy gúnyosan válaszolt.
- Mintha Claire valaha is megosztotta volna a titkait bárkivel is. Mindent, amit a
Vartanian családtól kapott, magának akart megtartani. Igazi ribanc.
Vito a fejét rázta, nem hitt a fülének.
- Szóval mikor tudta meg, hogy Claire meghalt
A lány szeme összeszűkült.
- Teljes védettséget kérek.
Vito fölnevetett, majd azonnal elkomorult.
- Nem.
Stacy hátradőlt.
- Akkor semmit nem mondok.
Nick pontosan erre a reakcióra számított, s most a nő elé tolta a szétroncsolódott Van
Zandtról készített fényképet. Figyelték, ahogy a lány elsápad.
- Ez... ki ez
- Az utolsó idióta, aki védettséget kért - felelt Vito egykedvűen.
- És az utolsó idióta, aki megpróbálta Frasier Lewis útját keresztezni - tette hozzá Nick
csöndesen. - Tudja, akár el is engedhetnénk. És el is árulhatnánk Frasiernek, hol találja meg.
A lány szeme elsötétedett a rémülettől.
- Nem árulnák el. Az gyilkosság lenne.
Vito fölsóhajtott.
- Itt megfogott bennünket. De ha csak kiszivárogna a történet... Frasier úgyis megtudja,
ez persze valószínűleg nem következne be a tárgyalás kezdetéig. Túl szenzációs ahhoz, hogy
hallgassunk.
- És addig újra és újra rettegve fog a háta mögé nézni, hogy Frasier mikor dob egy
gránátot a zsebébe.
Stacy beszívta az arcát. Aztán fölpillantott.
- Még tavaly októberben úgy volt, hogy Claire-rel vacsorázom. De nem jött el, ezért
elmentem a lakására. Volt kulcsom. Megtaláltam a laptopot meg a képeket, amelyeket Frasier
Lewisról készített, míg bent ültek a váróban. - Féloldalasan elmosolyodott. - Claire-ről tudni
kell, hogy irgalmatlan jó följegyzéseket készített. Később könyvet akart belőlük írni. Rájött,
hogy Lewis azonos Simon Vartaniannal, amit elég különösnek talált.
- Mivel Simon elvileg halott volt - jegyezte meg Vito.
- Aha. Lenyomozta Frasier Lewist, és kiderült, hogy a fickó Iowában él.
Nick meglepetten pislogott.

- Ezek szerint a biztosítási csalásról is tudott.
Stacy ajka makacsul megfeszült. Vito hosszan, fáradtan sóhajtva a Van Zandtot ábrázoló
fotó mellé tette a fejbe lőtt Derek Hamiltonról készült képet.
- Stacy, higgye el, nem akarja Simon Vartaniant provokálni. Ahogy minket sem.
Válaszoljon Lawrence nyomozó kérdésére.
- Igen - nyögte a lány. - Tudtam a biztosítási csalásról. Megtaláltam Claire számítógépén
az e-maileket... azokat, amiket Simonnak és az apjának küldött. Az apának annyit írt, „tudom,
hogy mit tett a fia".
- Mit gondolt, mit értett ezen - kérdezte Nick. A lány vállat vont.
- Azt, hogy Simon átveri a biztosítót, és az apa csak megrendezte a fia halálát. A
Simonnak küldött e-mailben azt írta, „tudom, ki vagy, Simon". Az apa fizetett. Simon
ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak, és mint egy ostoba liba, Claire el is ment hozzá.
- Hová - tette föl Vito a kurta kérdést. - Hol találkoztak
- Simon azt kérte, hogy találkozzanak a könyvtárnál, ahol Claire dolgozott. De Claire
még napok múlva sem jelentkezett, sehol. Így hát levontam a logikus következtetést, hogy
meghalt.
- És elküldte a leveleket - fejezte be Nick a gondolatmenetet. - A könyvtárnak és saját
magának.
- Igen. Elküldtem a leveleket.
Vito eddig azt hitte, hogy ebben az ügyben már elég szociopatával hozta össze a sors, de
csak vannak még.
- És folytatta, ahol Claire abbahagyta.
- Csak az apával, Simonnal nem.
- Vele miért nem - kérdezte Nick. Stacy hitetlenkedve nézett a férfira.
- Mert gyilkos. Pff. Claire meg hülye volt. De én nem.
- Mégis itt van, tehát az intelligenciája nem kézenfekvő tény - jegyezte meg Nick
csöndesen. Ám a férfi arcán remegett egy izom, és Vito tudta, kollégája nyugalma csak álarc.
- Mert gyilkos. - Vito a fejét csóválta. - Minden egyes alkalommal, amikor Simon
megjelent a kontrollon, belenézett a szemébe. Tudta, hogy nem Frasier Lewis az igazi neve.
Tudta, hogy megölte Claire Reynoldsot, és soha egy szót sem szólt
A lány ismét vállat vont.
- Mi értelme lett volna Claire meghalt. Semmivel nem hozhattam volna vissza az élők
közé, és szemmel láthatóan Arthur Vartaniannak nem hiányzott az a pénz.
Nick fölhorkantott.
- Szent isten! Ez az ügy egyre meredekebb. Szóval, Stacy, árulja el, miért indult el Arthur
Vartanian, hogy magát megkeresse
Stacy csak pislogott.
- Sosem jött megkeresni. Csak fizetett.
- Ó, pedig elindult, hogy megkeresse. De meghalt. Az ő és a felesége holttestét
megtaláltuk Claire mellett eltemetve. - Nick egyik szemöldöke megemelkedett. - Akarja látni
a képeket
Stacy a fejét rázta.
- Bizonyítékot akart, hogy ismerem a fiát, ennek ellenére fizetett.
Vito Nickre pillantott.
- És mivel bizonyította be neki, Stacy - kérdezte Vito.
- Küldtem neki képet Simonról. Azt, amit Pfeiffemek készítettem.
- Az rejtett kamerás felvétel volt - idézte föl Vito. - Simon nem tudott róla.
- Persze hogy nem. Nem hagyta volna, hogy lefényképezzem, ezért akkor csináltam,
amikor nem figyelt. Arra gondoltam, egy szép napon szükségem lehet rá.

- Rendben - mondta Nick csöndesen -, most viszont nekünk lesz szükségünk a
segítségére.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 5 ÓRA
- Látod azt a sovány, kopasz ürgét - suttogta Harmadik Ted, ahogy búcsút intettek az
utolsó látogatócsapatnak. - Egy jótékonysági egyletet vezet.
Sophie mosolyogva integetett.
- Tudom. Mondta. Háromszor is.
- Kicsit sokat kérkedik vele - jegyezte meg Ted. - De rengeteg gazdag embert képvisel,
akik arra akarják felhasználni a pénzüket, hogy „előremozdítsák az oktatás és a művészetek
szent ügyét". Tetszettél neki. Nagyon.
- Tudom. Ez volt az első eset, hogy örültem neki, hogy a páncélt viselem. Bele akart
csípni a fenekembe, Ted. - Sophie a szemöldökét ráncolta, Ted viszont csak vigyorgott.
- Hiszen van kardod, Sophie. Nézd a dolog jó oldalát. Legközelebb talán a csatabárd lesz
nálad. - Meglazította a nyakkendőjét. - Azt hiszem, ma este kirúgok a hámból, és elviszem
Darlát valahova.
- A Moshuluba vagy a Charthouse-ba - kérdezte Sophie, mire Ted megbotránkozva
nevetett föl.
- Nekünk kirúgni a hámból egyenlő a kínai gyorskajával. .. - Fejcsóválva elsétált.
- Sosem járnak el. Nincs rá pénzük.
Sophie megpördült, a páncéltól azonban sután mozgott. Fölnézett, most inkább dühös
volt, mint ijedt. - Theo!
- Nem is emlékszem, utoljára mikor mentünk el valahova. - Theo félrebiccentette a fejét.
- Ó, dehogynem! Emlékszem. Még azelőtt, hogy apa fölvett téged.
- Theo, ha mondani akarsz valamit, akkor bökd ki, az isten szerelmére.
- Oké, A fizetésed több, mint amit a szüleim együtt hoznak haza.
Sophie-t ez annyira meglepte, hogy egy percig csak bámult.
- Tessék
- Úgy örültek, hogy fölvesznek téged - jött a hűvös magyarázat. - Anyu le is mondott a
fizetéséről. Arra gondoltak, egy „igazi történész" segít majd a bevételek növelésében. „Rövid
távú áldozat."
A fiú sarkon fordult, hogy elmegy, de Sophie megragadta a karját. - Theo! Várj! - A fiú
megállt, de nem nézett rá.
- Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora nehézséget jelent nekik a fizetésem. - És ezen
keresztül a fiúnak is. Elképzelte, mit jelenhet ez a pénzügyi nehézség Theo jövőjére nézve.
- Hát most tudod.
- Tavaly érettségiztél. Mi van a főiskolával
A fiú megmerevedett.
- Nincs rá pénz.
Sophie-t elkezdte furdalni a lelkiismeret, de nem engedte magán elhatalmasodni az
érzést. Harmadik Ted azért hozta ezt az áldozatot, hogy a múzeum föllendüljön. De az áldozat
is döntés.
- Theo, akár hiszed, akár nem, a szüleid kevesebbet fizetnek nekem, mintha egy
McDonald'sban dolgoznék vezető állásban. Mondhatnám, hogy visszaadom a pénzt, de
minden egyes centre szükségem van, hogy fizessem a nagyi ápolását.
A fiú megfordult, Sophie azonnal észrevette, hogy sikerült pontot szereznie.
- A McDonald'sban Tényleg

- Tényleg. Tudod, ahelyett, hogy felhúznánk magunkat, miért nem keresünk megoldást,
hogy még több pénzt hozzunk a konyhára Több tárlattal, új kiállításokkal...
Theo álla megfeszült.
- Utálom a tárlatvezetéseket. Olyan... ciki. Úgy értem, Patty Ann imád színházasdit
játszani, de...
- Én is cikinek gondoltam. De az emberek szeretik, Theo. Egyik nap, amikor
beszélgettünk, úgy vettem észre, érdekel az interaktív kiállítások tervezése. Nos
A fiú bólintott.
- Jó a kézügyességem.
- Tudom. Elképesztő munkát végeztél a nagyteremben a faburkolattal. - Sophie-nak
eszébe jutott Michael s az általa gyártott fakockák meg a katapult. - Hadd találjak ki neked
valamit, ahol hasznát veheted a kézügyességednek, és így segíthetsz...
Hirtelen rezegni kezdett a melltartója alá gyömöszölt mobil, ijedtében összerezzent.
Gyorsan kilazította a zsinórokat, amelyek összefogták a mellvasat.
- Segíts ezt levennem, Theo.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie a mobil hívásjelzőjére, már csak egy dologra tudott
gondolni.
- A nagyi szeretetotthona. - Fölvette a telefont, szíve majd kiugrott a helyéből. - Tessék!
- Fran vagyok. - Fran a főnővér, hangja sürgető. Sophie szíve egy ütemet kihagyott.
- Mi történt
- Szívelégtelenség, kihívtuk a mentőket. Sophie, gyere gyorsan! Nagy baj van,
kedvesem.
Sophie térde megrogyott, ha Theo nem kapja el, össze is esik.
- Azonnal indulok. - Sophie becsukta a telefont, keze remegett. Gondolkozz! Simon.
Lehet, hogy hazugság. Csapda. Tudta, hogy Theo figyeli, ennek ellenére fölhívta a
szeretetotthon központi számát.
- Jó napot. Sophie Johannsen vagyok. Most kaptam egy hívást, és szeretném
megkérdezni, a nagymamám csakugyan...
- Sophie Linda vagyok. - Egy másik nővér. Sophie abban erősen kételkedett, hogy
Simon két nővért is hazugságra kényszeríthet. - Fran nem hívott föl Siess a kórházba!
Gyorsan!
- Köszönöm! - Sophie letette, émelyegni kezdett. - Be kell mennem a kórházba.
- Majd én elviszlek - ajánlkozott Theo.
- Nem kell. Megoldom. Majd Lyons bevisz. - Körbenézett, szíve minden dobbanásával
nőtt benne a pánik.
- Hol van
- Sophie! Miért vesznek körül téged rendőrök - kérdezte Theo. Sophie, amennyire a
páncélzat engedte, átvágott az előcsarnokon az ajtó felé, Theo utána.
- Majd később. Hol van Lyons A francba! - Az ajtóban megtorpant, és kinézett. Odakint
minden sötét. Múlnak a percek, s Anna haldoklik, Amikor Elle volt rosszul, elkésett. Nem
fogja hagyni, hogy Anna egyedül haljon meg. Felrántotta a lábszárvédőt összefogó tépőzárat.
- Segíts ezeket levennem! Kérlek!
Theo leguggolt, és levette a lábszárvédőket. Megfogta Sophie lábfejét.
- Emeld föl!
Sophie engedelmeskedett. Egyik kezével a hideg üvegnek támaszkodott, hogy el ne
essen, míg Theo leveszi róla a csizmát. Kilesett az ablakon, megpillantott egy rendőrt, arcát
csak félig lehetett látni, mert elfordult. Szájában cigaretta parázslott. Ez nem Lyons. Sophie az
órájára pillantott. Már elmúlt öt. Őrségváltás. Theo lehúzta a másik csizmát is, Sophie
kiviharzott az ajtón, úgy intett vissza.
- Köszi, Theo. Majd fölhívlak.

- Sophie, várj! Nincs rajtad cipő!
- Nincs időm visszamenni értük!
- Majd én hozom! - kiáltotta Theo. - Csak egy másodperc. Várj meg!
De nem volt rá idő. Sophie csak rohant a másik rendőr felé, tudomást sem véve arról,
hogy a hideg járdán majd lefagy a lába. Csak addig tart, míg el nem éri a járőrautót. Majd kap
papucsot a kórházban.
- Uram! Be kell mennem a kórházba! Most! - Elindult a járdaszegély felé, ahol az autó
parkolt, háta mögött lépéseket hallott.
- Dr. Johannsen! Várjon! Parancsom van, hogy itt várjak magával, amíg az egyik
nyomozó magáért jön.
- Nincs időm várni. Be kell mennem a kórházba.
- Rendben. - A férfi utolérte, karon fogta. - Ne siessen annyira, mert elcsúszik a jégen.
Nem segít a nagymamáján, ha elájul, mert elesik.
Sophie már nyitotta a száját, hogy sürgesse a rendőrt, amikor hirtelen megmerevedett.
Meg sem említette Annát. Simon. Elrántotta a karját.
- Nem. - Két lépést tett, de a férfi hátulról átkarolta a nyakát, és egy ronggyal befogta a
száját. Sophie úgy küzdött, mint egy elkeseredett kis állat, ám a férfi erős volt, robusztus.
Susannah Vartanian hangja visszhangzott a fülében, halkan, kísértetiesen: Simon nagyobb
volt. - Ne! - De a szavakat lefojtotta a rongy, szeme előtt kezdett elhomályosodni minden.
Küzdj! Kiálts! De teste már nem engedelmeskedett. Sikoltása éles volt, hangos, de csak
odabent, a fejében. Senki nem fogja meghallani.
A férfi maga után húzta. Sophie igyekezett elfordítani a fejét, hogy lássa, hova viszi, de
nem volt rá képes. Hallotta, hogy egy ajtó nyílik, hirtelen fájdalom szaladt végig a gerincén.
Még érezte a testét, de már csak a szemét tudta forgatni, ott hevert a hátán, és nézett kifelé a
furgon oldalsó ajtaján.
Erejét összeszedve próbált kivenni valamit az elmosódott képből, Theo jelent meg a férfi
mögött. A cipőm. Theo a cipőjét tartja a kezében. Simon biztosan kiolvasott valamit a
szeméből, mert a férfi egy ökölcsapással leterítette Theo Albrightot.
Aztán elindultak. A furgon megugrott, amikor átmentek valami nagyobb dolgon, majd
hangos kerékcsikorgás kíséretében kihajtottak a parkolóból. Vito, gondolta Sophie, ahogy
igyekezett legyőzni a rongyon levő szer hatását. Ne haragudj! Aztán minden elsötétült előtte.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 5:30
Stacy Savard ellenségesen méregette őket.
- Nem beszélek vele. Nem kényszeríthetnek rá. Én is így fogom végezni. - Arrébb tolta a
képeket. - Szó sem lehet róla. Maguk meghibbantak.
Vito visszanyelte dühét és undorát.
- Bármikor följelenthette volna Simon Vartaniant, és több mint tíz ember halálát
megelőzhette volna. Meggyilkolásuk a maga lelkén szárad. Ezért fog segíteni. Azt akarjuk,
hogy előcsalogassa Simont.
- Telefonon - jegyezte meg Nick csöndesen. - Nem kell személyesen beszélnie vele. És
ha úgy dönt, hogy nem segít... Nos, nincs módunkban minden egyes alkalommal befogni a
sajtó száját.
Savard fölszegte a fejét.
- Úgy tűnik, nincs sok választásom. Mit mondjak neki
Nick mosolya egy csöppet sem volt hízelgő.
- Mindig van az embernek választása, Miss Savard. Magának valószínűleg ez lesz az első
jó választása. Följegyezte Simon kartonjára, hogy újabb adag szilikonos síkosítót rendelt.
- Két napja. Általában a magánrendeléseket elfogadó gyártóktól szerzi be, de majdnem
elfogyott neki az összes, ezért rendelt rajtunk keresztül, mert így hamarabb megkapja. Szóval
- Szóval - folytatta Nick -, bejön velünk Pfeiffer rendelőjébe, az irodai telefonról fogja
fölhívni, és szól neki, hogy megérkezett a rendelése.
- De ma zárva a rendelő - jegyezte meg Stacy immár remegő hangon,
- Majd dr. Pfeiffer kinyitja a kedvünkért - nyugtatta Vito. - Alig várja, hogy segíthessen.
Ami azt illeti, az ő ötlete volt, hogy a síkosító legyen a csali. - Vito nagy örömmel nyugtázta,
hogy a lánynak leesik az álla. - Ugyan mit gondol, Stacy, hogyan találtuk meg ilyen hamar
magát A reptereken figyeltettük, de nem foglalt magának helyet, sőt még a becsekkolásig
sem jutott el. Pfeiffer átgondolta a dolgokat, és arra a következtetésre jutott, hogy maga is
biztosan benne van. Ezért ma reggel követte, és amikor kiért a reptérre, fölhívott minket.
Az ajtó kinyílt, Liz dugta be a fejét, arcán kiismerhetetlen kifejezés ült.
- Nyomozó urak!
Vito és Nick fölállt, Nick még visszaszólt a lánynak.
- Gyakorolja a legkedvesebb recepcióshangját, Stacy! - mondta atyaian. - Mert Vartanian
nem hülye. Egy kilométerről kiszúrja, ha valakinek remeg a hangja az idegességtől. - Nick
becsukta az ajtót, amikor már mind az üveg túloldalán álltak.
- Te is hallottad ezt - kérdezte Vito. Nick a fejét csóválta.
- Micsoda intrika.
A börtön majd megtöri egy kicsit.
- Vito - suttogta Jen idegesen.
Vito elfordult az ablaktól, ereiben megfagyott a vér. Jen falfehér, Liz kifejezése már nem
kiismerhetetlen, hanem merő visszafojtott rettegés.
- Sophie-ról van szó - kezdte Liz. - A nagymamáját kórházba szállították. Szívinfarktust
kapott.
Vito igyekezett nyugodt maradni.
- Bemegyek a múzeumba, és beviszem Sophie-t a kórházba.
Liz elkapta a karját, megszorította, mert a férfi el akart sietni mellette.
- Vito, ne! Figyelj! A mentőket kihívták az Albright Múzeumhoz. Az Albright fiút
ájultan találták a múzeum előtt. - Liznek szemmel láthatóan uralkodnia kellett az indulatain. -
Lyont pedig holtan találták a járőrautó hátsó ülésén.
Vito kinyitotta a száját, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki belőle.
- És Sophie - kérdezte rekedten Nick. Liz remegett.

- A szemtanúk látták, hogy erőszakkal betuszkolják egy fehér furgonba, amelyik aztán
hátratolatott, keresztül az Albright fiún, majd elhajtott. Sophie eltűnt.
Vito csak saját érverését hallotta, szíve először kihagyott egy ütemet, majd vadul dobolni
kezdett.
- Akkor elkapta - suttogta.
- Igen - suttogta Liz is. - Sajnálom, Vito.
A férfi zsibbadt aggyal bámult be az ablakon, vissza kellett fognia a démoni vágyat, hogy
elkapja ezt a Savardot, és kitekerje a nyakát.
- Tudta, hogy Simon gyilkos, de egy szót sem szólt. ~ Nehezen vette a levegőt, alig tudta
kinyögni a szavakat. - Most pedig késő. Most már arra sem tudjuk felhasználni, hogy Simont
előcsalogassuk. Ez a szemét megkapta, amit akart. Elrabolta Sophie-t.
Nick elkapta Vito másik karját, addig szorította, míg Vito feléje nem fordult.
- Vito, nyugodj meg és gondolkozz! Simonnak még mindig kell az a síkosító. Még
összejöhet. Meg kell próbálnunk.
Vito bólintott, szédülése nem csillapodott. De már tudta, mi vár rájuk. Látta Simon
szemét, pontosan azelőtt, mielőtt Van Zandt fölrobbant volna. Hideg, számító szemek. Mintha
egy kobraketrecbe lépett volna be az ember, ahogy Pfeiffer mondta. És most Sophie van
abban a ketrecben.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 6.20
Simon mobilja megcsörrent. Szemöldökét ráncolva nézett a híváskijelzőre, majd óvatosan
beleszólt a telefonba.
- Halló!
- Mr. Lewis, Stacy Savard vagyok, dr. Pfeiffer rendelőjéből.
Simon beszívta az arcát. A rendelő nincs nyitva hétvégenként.
- Igen
- Dr. Pfeiffernek családi ügyek miatt el kell utaznia, ezért a rendelő körülbelül egy hétig
zárva tart. Bejöttünk, hogy a halaszthatatlan dolgokat elintézzük. Megkért, hogy szóljak, az ön
által rendelt szilikonos síkosító megérkezett.
Simon kis híján elnevette magát.
- Most egy kissé elfoglalt vagyok. Majd hétfőn bemegyek érte.
- De hétfőn már zárva leszünk. Egész héten. Ha szüksége van a síkosítóra, akkor még ma
este el kell jönnie érte. Nem venném a lelkemre, ha kifogyna az otthoni készlete.
Egész jó, gondolta Simon elismerően, ám a nő hangja alig észrevehetően remegett.
- Majd találok megoldást. Úgyis nemsokára elköltözöm.
Letette, mielőtt Stacy egy szót szólhatott volna, s most már hangosan kacagott. Savard
együttműködik a rendőrséggel, egy idióta is kiszúrta volna.
- Tényleg okos a barátod - szólt hátra Simon. - De én okosabb vagyok. - Válasz nem
érkezett. Ha a lány még eszméletlen, nemsokára magához tér, tudta jól, de nem fog sok vizet
zavarni. Még korábban, amikor elhagyták a főutat, Simon azonnal félreállt, hogy a rendszámtáblát
lecserélje, s a lányt megkötözte a csuklóján és a bokáján.
Stacy Savard remegő kézzel tette le a telefont.
- Minden tőlem telhetőt megtettem.
- De nem volt elég - vágta oda Nick. - Rájött.
Vito két kezét végighúzta az arcán, amikor két civil ruhás rendőr jött be, hogy Stacy
Savardot bilincsbe verve visszavigye az őrsre.
- Tudtam, hogy nem fog bejönni.
Pfeiffer csak állt kezét dörzsölve.

- Sajnálom. Abban reménykedtem, hogy összejön.
- Már így is rengeteget segített, doktor úr - fordult felé Nick kedvesen. - Nagyon hálásak
vagyunk érte.
Pfeiffer biccentett, figyelte, ahogy Savardot kivezetik a helyiségből.
- Nem tudom elhinni, hogy annyi éven át egy ilyen emberrel dolgoztam együtt egy
rendelőben, és mégsem ismertem meg igazán. Egész végig abban reménykedtem, hogy
tévedtem. Ezért nem mondtam semmit tegnap, amikor itt jártak. Nem akartam ujjal mutogatni
és csak vaklármát kelteni.
Vito azt kívánta, bárcsak Pfeiffer ujjal mutogatott volna, ám egy szót sem szólt.
- Mi legyen akkor a következő lépés - kérdezte Nick, amikor visszaültek a kocsiba.
- Újra kezdjük az elejéről - válaszolt Vito komoran. - Valamit biztosan nem vettünk
észre. - Kibámult az ablakon. - És imádkozzunk, hogy Sophie kitartson a megérkezésünkig.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 8.15
- Van róla filmfelvétel. - Brent lépett be a konferenciaterembe kezében egy CD-vel,
amelyet azonnal átnyújtott Jennek. - Ez a rohadék megbütykölte az idős asszony infúzióját.
Vitónak akkor eszébe jutott a kamera, amelyet Anna ágya mellett helyeztek el, amikor
Nickkel jöttek visszafelé Pfeiffer rendelőjéből. Most ott állt Jen széke mögött, figyelte, ahogy
a nő behelyezi a kamerafelvételt tartalmazó lemezt a laptopba. Nick és Liz a jobbján állt,
Brent is odalépett, és megállt bal felől. Katherine ülve maradt, sápadt volt, és kába.
Vito képtelen volt a szemébe nézni. Megígérte, hogy vigyáz Sophie-ra, és nem tartotta
meg az ígéretét. Sophie-t be is zárhatta volna, amíg Simont el nem kapják. Egy csomó
mindent megtehetett volna. De nem tette, és Sophie eltűnt. Simon Vartanian elkapta, és
mindannyian tökéletesen tisztában voltak azzal, mire képes ez az ember.
Nem szabad így gondolkoznia. Szépen lassan becsavarodik. Koncentrálj, Chick! És
találd meg azt a részletet, amelyik eddig elkerülte a figyelmedet!
Brent felé sandított.
- Simon az első felvételszakasz kezdete után öt órával jelenik meg. A kamera akkor
kapcsol be, ha mozgást érzékel. Az első két órán te vagy Sophie-val, amikor tegnap este
meglátogattátok a nagymamáját. Ezt a látogatást áttekertem, a nővérviziteket is, a vérnyomásméréseket,
gyógyszerkiosztást, étkezést. Még kártyáztak is.
Vito Brentre bámult.
- Kártyáztak
- Az egyik nővér ma reggel tíz óra tájban bejött egy paklival. Azt mondta, elérkezett a
napi játék ideje. Sophie nagymamája vesztett, közölte a nővérrel, hogy gonosz.
- Ugye, a nővért Marconák hívják
- Aha. És ő mentette meg az idős hölgy életét is.
- Nos, legalább kiderült, hogy a nővérek nem bántalmazták Sophie nagymamáját. - Vito
a fejét csóválta. - Anna egyszerűen csak nem szeret veszíteni a kártyában.
- Megvan - mondta Jen. Figyelték, ahogy Simon Vartanian belép az idős hölgy
szobájába, és leül az ágya szélére. Öregembernek van öltözve.
- Valószínűleg egyenesen Van Zandt felrobbantása után jött - mormogta Nick.
- Sok dolga volt ma - jegyezte meg Jen szárazon. - Hogy rohadna meg!
Brent előrehajolt Jen feje fölött, és előretekerte a felvételt.
- Azt mondja Annának, hogy az operaegylettől jött. Hogy Sophie küldte. Nevén szólítja.
Húsz percig beszélgetnek, aztán á nagyi elalszik. íme, itt bütyköl az infúzióval.

A felvételen jól látszott, hogy Simon elővesz a zsebéből egy fecskendőt, s a tartalmát
benyomja a nővér által az ágy mellé állított infúzióba. Majd elteszi a fecskendőt, megnézi az
egyenletesen csöpögő infúziót, aztán az órájára pillant.
- Nagyon egyszerű és hatásos késleltetés - mondta Jen tompultan. - így marad ideje
elmenni a szeretetotthonból, és lesben állva várni a kórházba tartó Sophie-ra.
Simon ismét mindenre jó előre gondolt. Amitől Vito ereiben ismét megfagyott a vér.
Brent megköszörülte a torkát.
- A nővér bejön, hogy kicserélje az infúziót. - Jen előretekert, majd tovább nézték a
felvételt. Megint Marco nővért látták, amint följegyzi Anna mérési adatait, miután kicserélte
az infúziót. A képernyő elsötétedett, a következő pillanatban minden kaotikus lett, ahogy a
nővér berontott a szobába. A szívmonitor csipogott, Anna rángatózott a fájdalomtól. Marco
Anna szájához hajolt.
- A nővér azt mondta, Anna panaszkodott, hogy égő fájdalmat érez - jegyezte meg Liz. -
Elképesztően jó. Csak egy pillantást kellett vetnie a szívmonitorra, azonnal észrevette a
kálium-klorid-túladagolás jeleit. Azonnal bikarbonátinjekciót adott neki. Ezzel elkerülte a
szívinfarktust.
- És megmentette Anna életét - mormogta Vito, és nagyot nyelt.
- Marco azt hitte, ő követett el valami hibát az infúzióval - folytatta Liz. - Már fel is
készült a fegyelmi eljárásra, sőt arra is, hogy elbocsátják. De azt mondta, hazudni nem fog, ha
ártott egy betegnek, akkor vállalja érte a felelősséget.
Vito felsóhajtott.
- Tud a kameráról
- Nem - mondta Liz. - Ha megmondanánk, megnyugodna, hogy nem ő volt a hibás.
- És azt is megtudná, hogy Sophie nem bízott benne - fejezte be Vito a mondatot. - De
úgyis meg kell tudnia. És Sophie családjának is. Később bemegyek a kórházba. - Leült a saját
székére az asztalfőre. Az ügy elején örült, hogy ő lesz a felelős egy ekkora volumenű
nyomozás levezényléséért. Most ez a felelősség mázsás súlyként nehezedett rá. A nyomozás
az övé. Az is, ahova innentől fogva eljutnak. Ami annyit tesz, bármi történik Sophie-val, az az
ő lelkét fogja nyomni.
- Szóval mi az, amit még nem vizsgáltunk meg - kérdezte Vito. - Szükségünk van a
részletekre.
- A morzsalékos talajra épült, lifttel fölszerelt, magában álló épületeket - mondta Jen.
- Az első sorban az idős nő és a férfi személyazonosságát sem ismerjük - tette hozzá
Nick.
Liz összeszorította a száját.
- Annak a rohadt földterületnek sem néztünk utána - mondta, mire Vito összeszűkült
szemmel pillantott rá.
- Úgy érted, miért pont azt a földterületet választotta - kérdezte, s Liz bólintott.
- Ezt a kérdést még nem válaszoltuk meg, Vito. Miért pont az a terület Hogyan
választotta ki
- Winchester, a nyugalmazott postai dolgozó, aki a föld tulajdonosa, azt mondta, előtte a
nagynénjéé volt. - Vito megperdült a székben, hogy a táblára nézzen. - Az idős hölgy, akit
Claire Reynolds mellé temettek, nem lehet Winchester nagynénje.
- Mert a nagynéni csak most októberben halt meg - folytatta Nick. - Ez az idős hölgy
pedig egy évvel ezelőtt.
- Európai volt - jegyezte meg Katherine. Ez volt az első, amit azóta mondott, hogy
belépett a terembe. - Analizáltattam a fogtöméseit, tegnap késő este jött meg az eredmény.
Amalgámtömései voltak, amelyet nálunk sosem használtak, de Németországban az ötvenes
években gyakori megoldás volt. - A fejét rázta. - Nem tudom, mi hasznosat tudtok belőle
kihozni. A háború után ezrével emigráltak onnan az emberek, ide.

- Ez is új részlet - mondta Vito. - Menjünk, és látogassuk meg újra Harlan Winchestert!
Derítsünk ki mindent a nagynénjéről! Kell valami kapocsnak lennie a föld és Simon között, és
jelen pillanatban csak a nagynéni köthető ahhoz a területhez.
Liz a férfi vállára tette a kezét.
- Van egy jobb ötletem. Nickkel elmegyünk Winchesterhez. Te pedig Sophie
családjához.
Vito felszegte a fejét.
- Liz, ezt muszáj nekem csinálnom.
Liz kedvesen, ám szigorúan mosolygott rá.
- Ne akard, hogy átvegyem tőled az ügyet, Vito. V
Vito már nyitotta a száját, de meggondolta magát.
- Szóval le akarsz lökni a vödörről - mondta csöndesen, ahogy eszébe jutott Sophie és
Dante.
- Furcsa gondolattársítás, de legyen, igen, valahogy így. - Liz felvonta a szemöldökét. - Túl
sok minden feszít belülről. Menj haza! Töltődj fel! Ez parancs.
Vito felállt.
- Rendben. De csak ma este. Holnap reggel újra itt vagyok. Ha nem teszek valamit, hogy
megtaláljam, meg fogok őrülni, Liz.
- Tudom. Bízz bennünk, Vito! Minden követ megmozgatunk. - Jenre nézett. - Egész éjjel
bent voltál. Te is menj haza!
- Nem fogok vitatkozni veled - mondta Jen, és becsukta a laptopját. - De nem vagyok
benne biztos, hogy egyáltalán hazajutok. Azt hiszem, inkább csak őgyelgek egy kicsit. -
Kifelé menet jó erősen megölelte Vitót. - Ne add fel a reményt!
- Nick, te velem jössz - mondta Liz. - Hozom a kabátom.
- Követem a példád - mondta Nick, majd megtorpant Vito mellett. - Aludd ki magad,
Chick! - mormogta. - És ne gondolkozz! Piszkosul túlzásba viszed a gondolkodást. - Aztán
eltűnt Liz után.
Brent habozott, aztán átnyújtott Vitónak egy műanyag tokba bújtatott CD-t.
- Úgy gondoltam, biztos akarsz egy másolatot. - Szája egyik szeglete szomorúan
húzódott fölfelé. - Eszméletlen orgánumod van, Ciccotelli. Szem nem maradt szárazon fent az
informatikusrészlegen, amikor a felvételnek ahhoz a részéhez értünk.
Vitónak égett a szeme.
- Köszönöm. - Brent is elment, csak ő maradt hátra kettesben Katherine-nel. Ügyet sem
vetett rá, hogy a nő látja, kezével letörölte a szemét.
- Katherine, fogalmam sincs, mit mondhatnék.
- Én sem, csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom.
Vito csak pislogott.
- Te sajnálod
- A héten rést ütöttem a barátságunkon, mégpedig nagyobbat, mint gondoltam. Mivel
megbántottalak, most azt hiszed, hibáztatlak a történtekért, pedig mi sem áll távolabb az
igazságtól.
Vito csak forgatta kezében a CD-t.
- Pedig hibáztatnod kéne. Én hibáztatom magam.
- Én pedig magamat, hogy bevontam Sophie-t az ügybe.
- Csak azt a sok áldozatot látom a szemem előtt.
- Tudom - suttogta a nő rekedten.
Vito most rápillantott. Katherine tekintete akár az űzött vadé. Ezen a héten tizenkét
boncolást végzett el, és mind Simon Vartanian áldozata volt.
- Te mindenkinél jobban érted. Katherine bólintott.

- És ismerem Sophie Johannsent. Ha csak egy szikrányi reménye is van életben maradni,
belekapaszkodik a lehetőségbe. Neked pedig csak erre szabad gondolnod, mert egyelőre más
reményünk nincs.
JANUÁR 20A, SZOMBAT, ESTE 9.15
Sophie ébredezett. Fölnyitotta a szemét, tekintetét végigjártatta mindazon, amit feje
elfordítása nélkül láthatott. Fölötte hangszigetelő álmennyezet. Fölismerte, mert Annát
számtalanszor elkísérte a lemezstúdióba, onnan tudta, ezzel nem csupán hangszigetelik a helyiséget,
hanem a hangminőséget is így szabályozzák. A falakat kő borította. Nem tudta volna
megmondani, valódi vagy műkő. A falitartókba állított fáklyák elég élethűnek tűntek, megmeglobbanó
fényük sejtelmes árnyakat vetett mindenfelé.
Halálszagot érzett. Eszébe jutottak a sikolyok. Greg Sanders itt halt meg. És a többiek is.
És te is. A fogát csikorgatta. Nem, ha maradt egy szikrányi erőm. Túl sok vár rá még az
életben, hogy csak úgy feladja.
Jó gondolat, de gyakorlatilag meg van kötözve, keze is, lába is, és egy falapra van
fektetve. Ruha volt rajta, de nem a sajátja. Valami díszruha vagy talár. Lépéseket hallott,
gyorsan lehunyta a szemét.
- Ne tettesd magad, Sophie. Tudom, hogy ébren vagy. - A férfi csöndesen, finom
hangsúllyal beszélt. - Nyisd csak ki a szemed. Nézz rám!
Azért sem nyitotta ki. Minél tovább elodázza a konfliktust, annál több ideje marad
Vitónak, hogy megtalálja. Mert meg fogja találni. Ebben biztos volt. Csak az a kérdés, hol és
milyen állapotban lesz ő addigra.
- Sophie! - duruzsolt a férfi. Érezte Simon leheletét az arcán, igyekezett rezzenéstelenül
feküdni. Érezte a szelet, amelyet a férfi teste csapott, amikor fölegyenesedett. - Jól csinálod. -
Mivel már számított rá, sikerült nem összerezzennie, amikor a férfi belecsípett a karjába. A
férfi fölnevetett. - Kapsz még pár órát, de csak azért, mert újra kell töltenem az áramköreimet.
- Az utolsó szavakban szinte kedélyes önirónia bujkált.
- Amint feltöltődtem, újabb harminc órán át fogok pörögni. Gondold csak el, mennyi
móka vár ránk abban a harminc órában, Sophie. - Kuncogva odébbállt. Sophie csak
imádkozni tudott, hogy ne vegye észre rajta a borzongást, amit már nem tudott
megakadályozni.
JANUÁR 20A, SZOMBAT, ESTE 9:30
- Jó estét, Anna! - Vito leült az intenzív szobában az ágy mellett álló székre. Anna alig volt
eszméleténél, ám a jó szeme megrezzent. - Semmi baj - folytatta. - Érthető, ha nem tud
beszélni. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van.
Az idős asszony tekintete az ajtóra siklott, ajka megremegett, de egy szót sem szólt.
Sophie-t keresi, és Vitónak nem volt szíve elmondani neki az igazat.
- Hosszú napja volt, és elaludt. - Nem is hazudott. A szemtanúk állítása szerint Sophie-t
úgy rángatták be a fehér furgonba, teste egészen erőtlen volt, mintha elkábították volna. Vito
azt remélte, csakugyan ez történt, és még mindig alszik. Minden egyes óra alvás növeli az
esélyét, hogy megtalálják.
- Ki maga
Vito megfordult, Anna egy fiatalabb és alacsonyabb hasonmása bámult rá az ajtóból. Ez
lenne Freya, gondolta. Megpaskolta Anna kezét.
- Visszajövök, amint tudok, Anna.
- Azt kérdeztem, ki maga! - Freya hangja bántóan éles volt, Vito kihallotta belőle a
pánikot.

A pánikot értette.
- Vito Ciccotelli vagyok, Anna egy ismerőse. És Sophie-é is.
Egy idős férfi jelent meg Freya mögött, csak a tarkóján göndörödött némi haj, szemében
riadalom és remény küzdött egymással. Ez lesz Harry nagybácsi.
A férfi meg is erősítette ezt a feltételezést.
- Harry Smith vagyok, Sophie nagybátyja. Maga pedig az ő zsaruja.
Az ő zsaruja. Vito szíve hevesebben kezdett verni.
- Keressünk egy helyet, ahol beszélhetnénk.
- Sophie - kérdezte Harry, amint leültek a kis váróban.
Vito a kezét nézegette, majd felpillantott.
- Még mindig nincs meg.
Harry a fejét rázta.
- Nem értem. Miért bántaná bárki is Sophie-t
Vito figyelte, hogy Freya ajka megfeszül. Csak egy aprócska mozzanat, valószínűleg az
idegesség miatt. Nem volt benne biztos. Csak annyit tudott, hogy a vele szemben ülő férfira
Sophie úgy tekint, mintha az apja lenne, tehát megérdemli, hogy tudja az igazat.
- Sophie egy nyomozásban segít nekünk. Még a sajtóban is megjelent.
Harry szeme összeszűkült.
- Azokról a sírokról van szó, amelyeket az öregember talált a fémkeresőjével
- Pontosan. Egész héten az után a férfi után nyomoztunk, aki megölte azokat az
embereket. - Mély levegőt vett. - Okunk van azt feltételezni, hogy ő rabolta el Sophie-t is.
Harry elsápadt.
- Szent isten. Hiszen kilenc holttestet találtak.
Azóta még ötöt, talán hat is lesz, mert Alan Brewstert nem találták meg azóta sem. De
Harrynek erről nem kell tudnia.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk.
- Az anyám épp most kapott szívinfarktust - mondta Freya vontatottan. - Alig egy órával
azelőtt, hogy Sophie eltűnt. Az időzítés nem lehet véletlen.
Vitónak eszébe jutott Marco nővér arckifejezése, amikor beszámolt neki a felvételről és a
megmachinált infúzióról. Amint sejteni lehetett, a nő egyszerre volt dühös és
megkönnyebbült. Azon gondolkodott, vajon mi lesz Freya Smith reakciója.
- Nem is volt az. A gyilkos hozzányúlt az édesanyja infúziójához, magas koncentrációjú
kálium-kloridot fecskendezett bele. - Valószínűleg durva őrleményt, legalábbis Jen szerint.
Azt a fajtát, amelyet télvíz idején a tetők és járdák sózásához használtak, s amelyet ilyenkor
bármelyik barkácsboltban be lehet szerezni.
Freya szája keskeny vonallá préselődött.
- Megpróbálta megölni az anyámat. Azért, hogy elkapja Sophie-t.
Vito a szemöldökét ráncolta, nem a szavak, hanem a hangsúlyozás miatt. Szemmel
láthatóan Harry is. A férfi arcán döbbent kifejezés suhant át.
- Freya, ez nem Sophie hibája. - Amikor Freya egy szót sem szólt, Harry szédelegve
föltápászkodott. - Freya! Sophie eltűnt. Égy olyan ember kapta el a mi Sophie-nkat, aki már
megölt kilenc embert.
Freya sírva fakadt.
- A te Sophie-d - kiáltotta. - Mindig a te Sophie-d. - Fölnézett a férjére. - Van két saját
lányod, Harry. Velük mi van
- Imádom Paulát és Ninát - válaszolt Hány, döbbenete lassan átcsapott haragba. - Hogy
mersz ilyesmire célozni De Paulának és Ninának mindig ott voltunk mi ketten. Sophie-nak
pedig nem volt senkije sem.
Freya arca eltorzult.
- Sophie-nak ott volt Anna.

Harry először falfehér lett, majd arcán vörös foltok jelentek meg, ahogy kezdett
rádöbbenni, pontosan mit is hallott.
- Mindig azt hittem, Léna miatt van az egész. Hogy azért nem szereted Sophie-t, mert
Léna lánya. Pedig Anna miatt van. Mert Anna befogadta.
Freya már szipogott.
- Mindent feladott azért a lányért. A házát, a karrierjét. Miattunk sosem maradt otthon.
De Sophie kedvéért... Sophie-ért mindent. Most pedig anyám ott fekszik odabent, és
haldoklik. - Visszanyelte a feltörő zokogást. - Sophie miatt.
Vito nagyot sóhajtott. A jó Freya nem is annyira jó.
- Szent isten, Freya - suttogta Harry. - Ki vagy te valójában
A nő két kezébe temette az arcát.
- Menj innen, Harry! Csak menj!
Harry remegve kitántorgott a kis váróból, majd a falnak dőlt. Vito zavart és megvető
pillantást vetett a zokogó Freya felé, és odalépett Harryhez. A férfi szeme lehunyva, arca
nyúzott.
- Egész ma estig nem értettem.
- De egyvalamiben tévedett - mondta Vito gyöngéden.
Harry nagyot nyelt, de kinyitotta a szemét.
- Miben
- Nem igaz, hogy Sophie-nak nem volt senkije. Maga ott volt neki. Nekem azt mondta,
maga az igazi apja, és azt hiszi, ezt még soha nem mondta el magának.
Harry krákogott.
- Köszönöm - mondta reszelős hangon. Vito átfogta a férfi vállát.
- Sophie-nak csak maga volt, és Anna. És most már én is. És meg fogjuk találni. - Az ő
torka is elszorult, de igyekezett folytatni. - És szeretni fogom, Harry, és megteremtem neki azt
az otthont, amire mindig is vágyott. Szavamon foghat, Harry.
A férfi belenézett a nyomozó szemébe, fölmérte mind Vito ígéretének, mind a saját
válaszának a súlyát.
- Mondtam neki, hogy őrá is vár valaki. Hogy csak türelmesnek kell lennie és várni.
Türelmesnek lenni és várni. Ebben a pillanatban Vitónak egy csöpp türelme sem volt.
Tudta jól, Liz ráparancsolt, hogy menjen haza, de képtelen volt rá. A türelemnél és
várakozásnál ezerszer többel tartozott Sophie-nak.
- Azonnal fölhívom, ha megtudok valamit - mondta Vito. -Amint megtaláltam.
Vito pár lépést tett, majd eszébe jutott a felvétel.
- Lucy Marco, a nővér, aki Annát gondozta... Az ő gyors reakciója mentette meg Anna
életét.
Harry lehunyta a szemét.
- Mi pedig üvöltöttünk vele - dörmögte. - Azt mondta, valamit elrontott Anna
infúziójával, mi pedig üvöltöttünk vele. Megígérem, hogy jóváteszem.
Vito más válaszra nem is számított.
- Rendben. Azt is tudnia kell, hogy a fiatalember, a múzeum tulajdonosának a fia,
kockára tette az életét, hogy megállítsa azt az ember, aki elrabolta Sophie-t.
Harry szeme azonnal felpattant.
- Negyedik Theóra gondol Sophie azt hitte, a fiú ki nem állhatja.
Vito lelki szeme előtt megjelent az Albright család tekintetében ülő rémület, mind Sophie
miatt, mind Theo miatt, aki súlyos belső sérüléseket szenvedett, amikor Simon hátrafarolt, és
áthajtott rajta a furgonnal.
- Mindannyian kedvelték, Harry. Rettegnek az életéért.
Harry bizonytalanul biccentett.
- És Theo Rendbe jön

- Ebben bíznak. Felépül.
Harry ismét biccentett.
- Szükségük lenne... valamire
Vito felsóhajtott.
- Biztosításra. Nincs nekik. Egy árva centjük sem. - Biztosítás. Simon lopta a sajátját.
Vito mély levegőt vett, amikor a felismerés mellbe vágta. A nagy nyomozás közben el is
feledkezett a legfontosabb alapelvről. Kövesd a pénzt!
- Mi az - Harry rémülten kapta el a karját. - Mi az
Vito megszorította az öregember vállát.
- Eszembe jutott valami. Mennem kell. - Elsietett a lift felé, futás közben már tárcsázta is
Maggy Lopez számát.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 9-50
Épp időben dugta be a konnektorba a lábát. Az utóbbi napokban olyan elfoglalt volt,
hogy addig használta az akkumulátort, amíg az majdnem teljesen lemerült. Órákba telik, mire
teljesen feltöltődik. Volt másik műlába is, de egyikkel sem lehetett olyan sokféle mozdulatot
akkora biztonsággal megtenni, mint ezzel a mikroprocesszoros darabbal, amelyet, Pfeiffer
kísérletének hála, megkapott, és az volt az érzése, Sophie Johannsen megöléséhez az összes
erejére szüksége lesz.
Arra gondolt, amikor a lányt beöltözve és csatabárdot lengetve látta. Nem holmi törékeny
virágszál. Igen, szüksége lesz Pfeiffer készülékének teljes kapacitására.
A stúdióban ült az ágyon, egy pillanatra megmerevedett, átgondolta dr. Pfeiffer ügyét.
Pfeiffer és a nővérke segédkezet nyújtottak a zsaruknak. Csak ez lehet az egyetlen magyarázat
arra a telefonhívásra. Jöjjön be a síkosítóért. Ha! Őszintén, ennél többet nézett ki
Ciccotelliből. Rohadtul jól tette, hogy nem engedte Pfeiffer asszisztensének, hogy lefotózza.
Különben Ciccotelli is tudná, milyen az igazi arca. Ez legközelebb, amikor új életet kezd,
komoly problémákat okozhatna.
Amint Sophie Johannsen meghalt, már csak az öreg ivadékai lesznek hátra. Elmosolyodott,
hirtelen vágyakozni kezdett a családi összejövetel iránt. Főleg Dánielt akarta viszontlátni. A
befejezetlen mátrix melletti asztalra helyezett csapdára nézett. Nyomasztotta, hogy a
gyönyörűen eltervezett sírkertje befejezetlen marad. Jóvá kell tennie azzal, hogy befejezi,
amit a bátyja annyi évvel ezelőtt elkezdett. Oly sokszor álmodott a bosszú pillanatáról... Talán
ma éjjel a csapdában állat módjára vergődő Dánielről fog álmodni.
Ám túl nyugtalan volt ahhoz, hogy elaludjon. Ha a lába föl lenne töltve, most elmenne
futni. így másképp kell levezetnie a sok felgyülemlett feszültséget, és meg is van rá a
megfelelő módszer. Felhúzta a régi lábát, átvágott a szobán a lépcsőházból nyíló ajtóhoz.
Kinyitotta, majd elmosolyodott. Brewster hevert ott magzati pózban, keze, lába megkötözve.
De lélegzett.
- Föladtad már a reményt, Brewster
A megkötözött ember szeme megrebbent, de a férfi, maga semmi zajt nem csapott. Még
csak nem is nyöszörgött. Brewstert akár fél lábon is be tudná állítani egy hurrikán kellős
közepére. De Alan Brewsterrel más tervei voltak.
- Tudod, Alan, igazán még egyszer sem köszöntem meg neked. Te voltál a kis támogató
csapatom kulcsembere. Minő véletlen, hogy éppen a te neved került elém az elsők között,
amikor a középkori hadviseléssel foglalkozó szakembereket kerestem. És minő véletlen, hogy
éppen ilyen... segítőkész kereskedőkkel állsz kapcsolatban. - Ülő helyzetbe húzta Brewstert,
és nekitámasztotta a falnak.
- Ha már itt tartunk, hálás köszönetem azért, hogy beszéltél dr. Johannsenről is, hogy
visszatért Franciaországból... hogy is mondtad Igen szolgálatkész asszisztens. Nagyon jól

mondtad. Nagy segítségemre volt a szakértelme. Természetesen mi ketten más-más oldalról
közelítettük meg az ő különleges szakértelmét. Örülök, hogy annyira lefoglaltak az alantasabb
gondolatok, hogy nem használtad ki teljesen az akadémikus ismereteit.
Csak állt, és Brewstert méregette, gondolatban már el is kezdte tervezni a jelenetet. Van
Zandtnak igaza volt, hogy fejedelmi királynéra van szükségük, és hosszú töprengés után
kénytelen volt abban is egyetérteni vele, amit a buzogányos jelenetről mondott. Valami sokkal
drámaibb kellene.
VZ azt akarta, hogy valaki felrobbanjon. Simon elmosolyodott. Teljesítette VZ
kívánságát, közelről és személyre szabottan. Ám ez alkalommal filmre is veszi.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 9.55
Vito épp akkor érte utol Maggy Lopezt, amikor az beért az őrsre.
- Maggy! Köszönöm, hogy eljöttél. - Megfogta a nő könyökét, és a lift felé terelte. -
Sietnünk kell. Már öt órája nála van Sophie. - Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy
ne gondoljon arra, mit tehetett vele Simon ez alatt az idő alatt.
Maggy szinte szaladt, hogy lépést tudjon tartani vele.
- Ki fogom törni a bokámat. Lassíts!
Vito egy kicsit lassított, de ahogy múltak a percek, egyre idegesebb lett.
- Szükségem van a segítségedre.
- Sejtettem. - Maggy mély levegőt vett, amikor a lifthez ének. - És pontosan mire lenne
szükséged, Vito
A liftajtó kinyílt, Vito betuszkolta a nőt.
- Hozzáférésre van szükségem Simon Vartanian pénzügyi adataihoz.
Maggy bólintott.
- Rendben. Engedélyért folyamodom, mégpedig az összes néven, amelyet Pfeiffernél is
használtunk, hogy megkapjuk Simon kartonját. - Szeme összeszűkült. - De erre telefonon is
megkérhettél volna. Mit akarsz, Vito
A lift csengetett, Vito kitolta Maggyt a gyilkossági osztály előterébe. A nő megtorpant,
és félrelökte a férfi kezét.
- Hagyd már abba! Mit akarsz, Vito
A férfi mély levegőt vett.
- Nem várhatom ki az engedély megérkezését, Maggy. Nincs rá idő. Simon vett magának
ezt-azt. Biztos volt valami pénzforrása. Meg kell találnom ezt a forrást.
- Szóval megnézzük a banki tranzakciónaplókat és fizetésteljesítéseket. - Homlokát
ráncolva nézett fel Vitóra. - Legálisan.
- Nincs fizetésteljesítés. Sőt semmi, amit Simon vett. A francba - sziszegte Vito. - Már öt
órája nála van Sophie. Ha ez nem sürgető körülmény, akkor a franc tudja, mi lenne az. Csak
ismersz valakit, aki ezt az információt azonnal meg tudja szerezni. Kérlek!
Maggy elbizonytalanodott.
- Vito... legutóbb, amikor segítettem neked, meghalt egy ember.
Vito igyekezett higgadt maradni.
- Azt mondtad, Van Zandt óvadékkal amúgy is kiszabadulhatott volna. És ami azt illeti,
megérdemelte a halált. De Sophie nem.
Maggy lehunyta a szemét.
- Nem te döntőd el, ki haljon meg, és ki nem, Vito.
Vito elkapta a nő vállát, mire Maggy szeme azonnal felpattant. Vito még erősebben
szorította, tudomást sem véve a nő haragosan villogó szeméről.

- Ha nem találom meg, akkor megkínozza és megöli. Könyörgök, Maggy. Kérlek.
Valamit csak tudsz tenni. Kérlek.
- Istenem, Vito. - A férfi lélegzet-visszafojtva várt, míg az államügyésznő legyőzte
határozatlanságát, és nagyot sóhajtva így felelt: - Rendben. Körbetelefonálok.
Vito lassan kifújta az addig bent tartott levegőt, végre újra tudott lélegezni.
- Köszönöm.
- Még ne köszönj semmit - válaszolt Maggy komoran, majd a férfi mellett besietett az
irodába.
Brent Yelton már ott várta Vitót az asztalánál.
- Bejöttem, amilyen gyorsan csak tudtam.
Maggy Vito felé pillantott.
- Saját, külön bejáratú hacker Nagyon biztos vagy magadban, nagymenő.
Vito igyekezett legyűrni a lelkiismeret-furdalását.
- Használhatod Nick asztalát, Maggy.
A nő leült, csak mormogott maga elé, míg előásta táskájából a digitális személyi titkárát.
Brent elégedetten biccentett.
- Mit kell megbütykölnöm
Olyan izgatottnak tűnt, hogy Vito kis híján elmosolyodott.
- Még nem tudom. Egész eddig azon törtem a fejem, hogy eszembe jusson valami, amit
Simon vehetett.
- Síkosítót a dokitól - jegyezte meg Brent, de Vito a fejét rázta.
- Pfeiffernél mindig készpénzzel fizetett. Az orvosi kezelés költségeit és a síkosítót is.
Befelé jövet utánakérdeztem. Nem nézhetnénk meg a helyi bankokat Lehet, hogy volt
csekkszámlája.
Brent teleszívta levegővel a száját.
- Sokkal könnyebb lenne, ha tudnánk, hol érdemes kezdeni. Kényes munka egy bank
adatbázisába betörni. Sok időbe telik. Sokkal egyszerűbb lecsekkolni a hitelirodákat, hátha
van hitelkártyája.
Maggy felnyögött.
- Ezt hallani sem bírom. - Felpattant, és átült egy másik asztalhoz, hogy hallótávolságon
kívül kerüljön. De kezében ott a mobilja, és hívásokat intéz.
Ez is valami, gondolta Vito. Brent fölnyitotta a laptopját.
- Az 0R0 hogyan fizetett neki
- Még nem fizettek. Van Zandt azt mondta, még három hónapig nem is kapott volna
jogdíjat. - Vito kinyitotta a fiókját, és elővette a Pfeiffertől kapott orvosi kartont. - Itt van a
társadalombiztosítási szám, amelyet Pfeiffernek megadott. Nézd meg a többi álnéven is.
Brent együtt érzőn pillantott fel.
- Menj csak odébb, Vito!
Vito válla leereszkedett.
- Ne haragudj! Olyat mondogatok, amit úgyis tudsz.
- Hozz kávét! - Brent elvigyorodott. - Két cukorral iszom.
Vito megfordult... és egyenesen Jennek ütközött. A nő megingott, alig bírt a sarkán
megállni.
- Te meg mit keresel itt - szegezte neki a kérdést. A nő haja szanaszét állt, úgy festett,
mint aki épp most ébredt. Szeme összeszűkült. - Te meg miben sántikálsz
- Követem a pénz útját - válaszolt Vito komoran -, ahogy már eddig is kellett volna
tennem. És te mit keresel bent
Jen hátralesett a válla fölött, és Vito csak most vette észre a két fiatalt a nő mögött.
- Hadd mutassam be Martát és Spandant. Sophie végzős diákjai.

Marta filigrán nő, haja sötét, arcát könny maszatolta. A riadt szemű, fiatal indián srác
karjába kapaszkodott.
- A hírekben láttuk - mondta remegő hangon Marta. - Hogy lövöldözés volt az Albright
előtt. És hogy dr. J.... hogy valaki elrabolta.
- Ahogy meghallottuk, jöttünk is be - vette át a szót Spandan. - Istenem. El se tudom
hinni.
- Az ügyeletes tiszt felhívta Lizt, ő pedig engem. - Jen a székek felé mutatott, a diákok
leültek. - Bemutatom Ciccotelli nyomozót. Mondják el neki is azt, amit nekem.
- A riporter - kezdte bizonytalanul Spandan - azt mondta, hogy dr. J. egy nyomozásban
segített a rendőrségnek. Az ön nyomozásában, uram. Azt is mondta, hogy arról a kilenc sírról
van szó, amelyet találtak, és Greg Sanders volt az utolsó áldozat. - Nagyot nyelt. - És azt is
mondta, hogy az elkövető lába amputálva volt.
Vito idegesen lesett Jen felé, aki vállat vont.
- Tudtuk, hogy egyszer ki fog szivárogni, Chick. Szerencsések vagyunk, hogy a sajtónak
ilyen sokáig tartott összeillesztenie a részleteket. - Bátorítóan biccentett Spandan felé. -
Folytassa csak!
- Minden vasárnap dr. J.-vel dolgozunk. A múzeumban.
- Szóba került a megcsonkítás mint az egyik középkori büntetés, amelyet lopásért róttak
ki - fakadt ki Marta. - A kezet és az ellentétes lábfejet vágták le. És erre elrabolják dr. J.-t.
Muszáj volt bejönnünk és elmondanunk.
Vito felnyitotta a száját, de egy szót sem tudott kinyögni, még levegőt sem kapott.
- Szent isten - suttogta. - El sem jutottam oda, hogy megkérdezzem a megbélyegzésről
vagy a megcsonkolásról vagy a templomról. Ha megkérdeztem volna...
- Ne kezdd el, Vito! - vágott közbe Jen. - Semmi értelme.
- Megbélyegzés - kérdezte szemöldökét ráncolva Spandan. - Megbélyegzésről nem
beszéltünk.
- De az egyik diák igen - mondta Vito, igyekezett rendesen lélegezni. - Nem magukkal,
ugye
Mindkét diák a fejét rázta.
- Csak négyen vagyunk - jegyezte meg Marta. - Sem Bruce-t, sem Johnt nem találtuk,
ezért csak ketten jöttünk be.
- Sophie Johnt emlegette. John... - Vito lehunyta a szemét - Trapper.
Jen fölsóhajtott.
- A francba!
- Tudjátok, hol lakik John - kérdezte Vito, mire a két fiatal megint csak a fejét rázta. -
Milyen kocsija van
- Egy fehér furgonja - vágta rá Spandan habozás nélkül. - Kedd este elvitte dr. J.-t.
- Mert valaki belebütykölt a motorjába. - Lélegezz mélyeket! Gondolkozz! Majd hirtelen
beugrott egy részlet. - Ha diák, akkor tandíjat fizet. - Brenthez fordult.
Brent már gépelte is.
- Rajta vagyok. Jó lenne tudni az oktatási azonosító számát.
- Nem tudjuk egymás számát - mondta Spandan. - De a könyvtárnak megvan. Csak így
lehet könyveket kivenni.
- Fölhívom a könyvtárat - mondta Brent. - De valószínűleg már zárva van.
Maggy felállt.
- Talán a vendégeinknek jólesne pár falat.
Jen szemöldöke megemelkedett, majd szeme felcsillant, amikor megértette a célzást.
- Leviszem őket a büfébe.
Marta vadul rázta a fejét.
- Nem, egy falat sem menne le a torkomon.

- Arra céloznak, hogy mennünk kell - mormogta Spandan. Vitóra pillantott. -
Visszamegyünk az egyetemre. Kérem, hívjon fel minket, ha megtalálták dr. J-t.
Brent megvárta, amíg a fiatalok távoznak.
- A könyvtár zárva. Megpróbáljak valahogy bejutni
Jen fölemelte az egyik kezét.
- Várj! Liz megkérte Beverlyt és Timet, hogy nézzenek utána John Trappernek. Bev
fölhívott, és azt mondta, utánanéztek, az adatlapján az áll, hogy kerekes székhez van kötve.
- De azt tudjuk, hogy Simon képes orvosi papírokat hamisítani - mondta Vito. - Ha Bev
és Tim látta Simon orvosi papírjait, akkor tudják, milyen biztosítása van. Ha fizette a tandíjat
vagy bármit az egyetemen, akkor eljuthatunk a bankjához.
- Azonnal fölhívom őket - mondta Jen, leült egy üres asztalhoz. Maggy Lopez közeledett
feléjük, tekintete egészen elkomorodott.
- Ismerek valakit az információ-visszakereső rendszernél. Vito, tisztában kell lenned
vele, ezután mi történik. Ez egy nem engedélyezett keresés. Amit ettől a ponttól kezdve
találunk, mind a mérgezett fának a gyümölcse. Nem használhatjuk fel a bíróságon. Ha annak
alapján tartóztatod le Simon Vartaniant, amit ezután találunk, akkor tizenhárom gyilkosságért
felelhet.
Vito belenézett a nő szemébe.
- Igyekezzünk, nehogy tizennégy legyen.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ÉJJEL 10.30
Sophie egész teste fájt. Minden egyes izma pattanásig feszült, képtelen volt ellazulni. Az
előbb valami felrobbant, füle még mindig csengett az éles hangtól. Olyan erejű volt a
detonáció, hogy néhány kő le is esett a falról. Még idejében sikerült visszanyelnie a feltoluló
kiáltást, de teste reflexszerű összerándulását képtelen volt elrejteni. Ha most lejönne Simon
Vartanian, azonnal észrevenné, hogy ébren van.
Muszáj ellazulnia. Nyugtató zenét képzelt maga köré. Vito Che farójára gondolt. A férfi
tekintetére, ahogy Annának énekelt... Anna! Kérlek, ne halj meg, nagyi! Kérlek, maradj
életben!
Annáért imádkozott. És azt kívánta, bárcsak Simon meghalt volna abban a robbanásban.
A mennyezet recsegni kezdett a feje fölött, hangosan, hosszan. összeugrott tőle a
gyomra. Simon nem halt meg. Ott sétálgat fölötte. Azért fohászkodott, hogy maradjon is ott,
legalább addig, míg a lehunyt szeméből kicsorduló könnyek föl nem száradnak.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ÉJJEL 11.45
Liz lecsapott Vito asztalára egy dobozt.
- Vito, azt hiszem, megkértelek, hogy menj haza!
Morcosan nézett a Nick asztalánál ülő Maggyre és Jenre, aki odahúzta Vito asztalához a
székét, lábát föltette, hogy az ölében tartsa a laptopját. Brent szintén hasonló pózban elnyúlva,
lábukat keresztül-kasul befonta a sok vezeték.
- És ti hárman pedig... - dörrent fel Liz - a parancsom ellenére még támogatjátok is.
Jen vállat vont.
- Hozott teasütit. - Lábujjával megbökte a dobozt. - Vegyél te is!
Nick jött be, ő is egy bizonyítékokkal telepakolt dobozt hozott.
- Hű, teasüti! Farkaséhes vagyok!
Liz kimerülten sóhajtott, és ha nem találták volna meg azt, amit kerestek, nem sok jó sült
volna ki az egészből.
- Rendben. Mi folyik itt
Vito felpillantott a számítógép képernyőjéről.
- Rendszermérnök.
Liz értetlenül rázta a fejét.
- Kicsoda, micsoda
- Simon Vartanian rendszermérnök. - Vito egy papírlapot húzott elő a nyomtatóból. -
Sikerült megszereznünk az adópapírjait.
Liz a homlokát ráncolta.
- Hogyan Vagy már tudni sem akarom
Jen a vállát vonogatta.
- Brent elbeszélgetett az egyik informatikus haverjával, aki történetesen az információvisszakereső
rendszernek dolgozik.
- Aki történetesen egy haver haverjának a haverja - mondta Brent, és Maggyre
mosolygott. - Megvan a társadalombiztosítási szám, amelyet Simon használt, amikor John

Trapperként beiratkozott Sophie-ék főiskolájára. Csekkel fizette a tandíjat, és a csekkszámlájára
az utóbbi évben több befizetés is történt. Trapper saját hálózatkezelői vállalkozást
vezetett. Vito átnyújtotta Liznek a papírt.
- John Trapper az utóbbi évben húsz cégtől kapott pénzt egyedi megbízásos szerződéssel.
- Gúnyos pillantást vetett Liz felé. - Ez egy rohadt tanácsadó.
Vito szinte látta, hogyan forognak Liz fejében a fogaskerekek.
- Aki persze nem ingyen dolgozott - jegyezte meg.
- Nem hát - mosolygott komoran Vito. - Távolról sem.
- Vito azon töprengett, honnan van Simonnak annyi pénze - magyarázta Jen. - Az
egészségügyi ellátásra úgy tett szert, hogy ellopta Frasier Lewis biztosítását. De Simonnak
valahol laknia is kell, szüksége van jó drága számítógépes felszerelésekre, s ki kellett fizetnie
Kyle Lombardnak a sok-sok nyalánkságot is. Claire-nek egy centje sem volt, szóval nem tőle
lopta, és nem is a szüleitől. De akkor miből él
- Kövesd a pénzt - merengett Nick sütivel a szájában. - Okos.
- Rendben - mondta Liz. - Le vagyok nyűgözve. Pontosan mi egy rendszergazda
munkája
- Hát rendszereket rak össze - válaszolt Brent. - Összekapcsolja az irodai számítógépeket,
vagy azokat beköti egy másik rendszerbe. Az összes ilyen gép össze van kapcsolva a
rendőrség hálózatával. A megosztott szervereken található fájlokat bárki megnézheti, ha van
hozzáférése. Kereshet az adatbázisokban, ha van hozzáférése. A lényeg a hozzáférés.
Liz kivett egy fánkot a dobozból.
- Folytasd, Brent! Még tudlak követni.
- Az olyan nagy szervezetek, mint a Philadelphiai Rendőrség is, saját
informatikuscsapatot tart fenn, hogy karbantartsa a hálózatot, hogy mindenki elérhesse a
munkájához szükséges információkat. E-mail fiókokat stb. De fontos, hogy mindenki csak
ahhoz férjen hozzá, amihez szükséges. A humánerőforrástól mindenki letöltheti mondjuk az
egészségbiztosítási adatlapot, de a levélkihordó srác nem léphet be az automatikus ujjlenyomat-azonosító
rendszerbe.
- A nagy szervezeteknek saját informatikuscsapatuk van - folytatta Vito. - A
kisebbeknek, ahol, mondjuk, csak tíz alkalmazott dolgozik, ugyanúgy szükségük van a
hálózatra, de ők tanácsadót bérelnek erre a feladatra.
- És Simon is ilyen tanácsadó - bólintott Liz. - Az a tippem, hogy Simon nem csak a
művészetnek szentelte munkásságát. Lopott ezektől a szervezetektől
Brent elmosolyodott.
- Nem a szervezetektől. Hanem az ügyfeleiktől. Minden hálózatnak van egy
rendszergazdája, az állítja be, kinek mihez lehet hozzáférése. Arra gondolunk, hogy Simon
néhány vagy akár az összes szervezet esetében nyitva hagyott valami kiskaput, s
rendszergazdai jogosultságot adott magának. Bármikor visszatérhetett a rendszerükbe, hogy
bárkiről bármit megnézzen.
- Például a pénzügyeit - jegyezte meg Nick. - A modellekét, Warrenét, Brittanyét, Bili
Melville-ét és Greg Sandersét. Ezért tudta, hogy kilátástalan helyzetükben pénzre volt
szükségük... A rohadék.
Vito a kinyomtatott lapra bökött.
- Frasier Lewis húsz céggel állt szerződéses viszonyban. Ezek közül hat befektetési
brókercég, három ingatlanügynökség és kettő egészségbiztosító.
- De itt meg is akadtunk - jegyezte meg Maggy. - Ellenőriztük ezeket a cégeket, hátha
találunk valami kapcsolatot köztük és a Vartanian család vagy bármelyik áldozat között, de
eddig semmit sem találtunk.

- Jó. - Liz kivette Vito kezéből a lapot. - Simon valóban mindenre gondolt. - Hirtelen
elégedetten fölnevetett. - Még szerencse, hogy mi is. - Átnyújtotta a papírt Nicknek. - Nézd
meg felülről a hatodik céget, Nick.
Nick mosolya akár a penge.
- Kibaszott rohadék. - Hátba csapta Vitót, és letette a listát az asztalra. - Chick, ez a cég
kezelte Winchester nagynénjének az összes pénzügyét. - Hüvelykujjával a háta mögött
elhelyezett dobozra mutatott, amelyben a bizonyítékokat gyűjtötték. - Ötévnyi
brókerkimutatás.
- A Rock Solid Befektetési Társaság komoly brókercég, rengeteg nyugdíjas ügyfelük van
- tette hozzá Liz. - Nagyon sok idős ember náluk tartja a pénzét.
- Talán a Claire mellé temetett idős hölgy is közéjük tartozott. - Vito mély levegőt vett.
Egészen közel jártak már. Csak fohászkodni tudott, hogy ne legyen késő. - Rendben. Szóval
mi a teendő
- Szerintem engedélyre van szükségünk, hogy átnézhessük a Rock Solid-ügyfelek
papírjait - válaszolt Maggy. - Remélem, az illetékes bíró álmatlanságban szenved. Ki akar
menni
Vito felállt, ám Liz és Nick megragadta a vállát, és visszanyomták a székre.
- A francba, Liz - sziszegte Vito. - Ez egy csöppet sem vicces.
Először Liz komolyodott el.
- Maggy, Nicket vidd magaddal. Brent, te is mégy, hátha valakinek informatikusnyelven
kell beszélnie a cég hálózatüzemeltetőjével. Vito, te pedig velem maradsz. Ha csakugyan
segíteni akarsz Sophie-nak, akkor pihensz egy kicsit. Szükséged lesz az erődre, ha megtaláltad
Simon Vartaniant.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 3:10
Vito asztalán megcsörrent a telefon, a férfi azonnal fölkapta a kagylót.
- Ciccotelli.
- Tess vagyok. Tudom, hogy telefonálnál, ha hallottál volna valamit. De mind itt
vagyunk, az egész család, itt ülünk a nappaliban, és nagyon aggódunk érted. Csak tudni
szerettük volna, van-e valami újság.
Vito szinte látta maga előtt, ahogy a család összegyűlik, hogy támogassák, sóvárogva
gondolt arra, bárcsak velük lehetne, és megvigasztalhatnák.
- Értem nem kell aggódnotok. Sophie-ért aggódjatok.
- Aggódunk is. Hidd el! Már-már betegre aggódjuk magunkat - tette hozzá Tess
csüggedten. - Ne add fel! Biztos vagyok benne, hogy Sophie tudja, minden tőled telhetőt
megteszel, hogy megtaláld.
Ha valaki érti, Tess az.
- Köszönöm. Mondd meg mindenkinek, hogy köszönöm. Hívlak benneteket, amint lehet.
- Letette, hátradőlt, mellén keresztbe fonta a karját. Már tíz óra eltelt azóta, hogy Simon
elkapta Sophie-t, s három azóta, hogy Maggy, Nick és Brent elmentek előkeríteni a Rock
Solid Befektetési Társaság ügyfeleinek adatait. - Hol a pokolban lehetnek
Jen együtt érzőn pillantott fel a laptopjából.
- Próbálj lazítani, Vito! Tudom, hogy nehéz. Maggy Lopez elég könnyen meg tudta
szerezni az engedélyt. Ám a vártál jóval nehezebbnek bizonyult találni valakit a Rock Solid
Befektetési Társaságnál, akinek az egész ügyféllistához hozzáférése van. Az egy szem bróker,
aki szabadidejében ellátta a rendszergazdai feladatokat, épp szabadságon volt, és nem tudták
elérni. Úgy tűnt, senki más nem ismeri az összes jelszót, és a sors iróniájának köszönhetően
valaki egyenesen azt tanácsolta, hogy keressék meg a hálózati tanácsadójukat.

Vito próbált ugyan lazítani, de sehogyan sem sikerült. Csak meredt a CD-re, amelyre
Brent átvette a rejtett kamera felvételét. Eszébe jutott, amikor Sophie az apja filmjét nézte,
mert szüksége volt arra, hogy lássa Alexet. Most Vitónak volt szüksége arra, hogy lássa
Sophie-t. Behelyezte a CD-t a számítógépébe, meglátta saját magát, ahogy ül Anna ágya
szélén, aztán az ajtóban álló, kezében műanyag kancsót szorongató Sophie-t.
Levette a hangot, majd előretekert, míg a kamera újra Sophie-t mutatta, kezében még
mindig ott a kancsó, s szemében könnyek gyűlnek. Látta, ahogy a lány arca ellágyul, és
tekintete megváltozik. És most meglátta azt is, amit péntek este nem láthatott, mert Annára
figyelt -Sophie szerelmes tekintettel figyeli őt. A szavakat egyikük sem mondta ki. Sophie
annyira félt, hogy mindent elrontana, ám most Vito a saját szemével láthatta. Vito leállította a
felvételt, lehunyta a szemét, és olyat tett, amit már két éve soha. Imádkozott.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 4.15
Nick rontott be, kezében egy kupac papírt szorongatva.
- Megvan a lista!
Vito azonnal talpra szökkent, ám oldalakon keresztül csak semmitmondó nevek
sorakoztak. Fölnézett Lizre, aki Nick hangja hallatán sietett át saját irodájából.
- És ezzel meg mi a csudát kezdjünk - kérdezte ingerülten, Brent ott állt közvetlenül
Nick mögött, hóna alatt a laptop.
- Átnézzük, kiszűrjük. Katherine azt mondta, szerinte a sírban talált idős hölgy hatvan és
hetven között lehet, úgyhogy lefuttattam egy keresést az ötvenöt és nyolcvan év közötti női
ügyfelek között, csak a biztonság kedvéért. Több mint háromszáz név. Ha csak a hatvan és
hetven év közöttieket nézem, még akkor is több mint kétszáz.
Vito visszarogyott a székbe.
- Kétszáz, - Abban reménykedett, hogy azonnal egyetlen név bukkan fel. Ám a többiek
töretlenül lelkesek maradtak. Egészen fel voltak villanyozva, Vito az ő erejükből táplálkozott.
Jen föl-le járkált.
- Rendben. Akkor gondolkozzunk! Mit is lopott ezektől az emberektől Pénzt
- Ingatlant - válaszolt Liz. - Ellopta Winchester nagynénjének a földjét. Lehet, hogy
másokét is. Esetleg egy kőfejtő környékén, amelyik elég messze esik minden lakott területtől,
úgyhogy bármit csinálhatott anélkül, hogy bárkiben gyanakvást keltett volna.
- Vagy anélkül, hogy meghallották volna - tette hozzá Nick.
Vito lehunyta a szemét, kezdett megint kétségbeesni.
- Természetesen azt feltételezzük, hogy Sophie-t is ugyanoda vitte, ahová a többieket.
- Ne hamarkodjunk el semmit! - mondta határozottan Nick. - Amíg nincs okunk mást
feltételezni, minden okunk megvan abban bízni, hogy Simon ragaszkodik a megszokott
forgatókönyvéhez.
Vito vadul bólintva állt fel
- Rendben, szétosztjuk a listát, és utánanézünk, hogy ezek közül az emberek közül kinek
van tulajdona azokon a területeken, ahonnan az USDA talajtérképe szerint a sírok kitöltéséhez
használt homok származhatott. Aztán megnézzük, vajon melyik háznak lehet kétes a
története.
- A liftcsiga! - szólt közbe Nick. - És ne feledkezzetek meg a nő fogtöméséről sem! Olyat
keressetek, aki 1960 előtt Európában élt.
- Még este felhívott Dániel - mondta Liz. - Visszajöttek a húgával, mert segíteni
szeretnének. Kapcsolatban maradok velük vész esetére, ha egy esetleges túsztárgyalás miatt
szükségünk lenne információra.
Vito alig kapott levegőt.

- Akkor mozgás! Már tizenegy órája tartja fogva Sophie-t.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 4.50
Simon hátradőlt a számítógépe előtt, karjait nyújtóztatta. Alán Brewster sokkal nehezebb
volt, mint amilyennek tűnt. Ennek ellenére jó döntés volt a filmezés kedvéért kivinni a csűrbe.
Már maga Brewster felrobbanó koponyája is épp elég mocskot csinált, de a gránát kéltette
légnyomás a csűr falának egy részét is elvitte. Ha idebent filmezett volna, tönkretette volna a
stúdiót.
Eredetileg kint akarta hagyni Brewster tetemét, de rá kellett jönnie, hogy a csűr
megvilágítása nem elégséges ahhoz, hogy a felvételen minden apró részlet jól látszódjon. A
videofelvétel kásás volt, a kamera lencséje egészen összemocskolódott a szerteszét repülő
emberi maradványoktól. Ezért inkább visszahozta Brewstert, hogy jobban megszemlélhesse,
mi maradt belőle. Természetesen behozni sokkal könnyebb volt már. Úgy saccolta, csak
Brewster feje lehetett vagy négy és fél kiló.
Egy kattintás az egérrel, s Simon máris visszajátszotta a jelenetet, amelyet Bili Melville
buzogány általi elhalálozásáról készített. Bármennyire nem volt az ínyére, el kellett ismernie,
Van Zandtnak százszázalékosan igaza volt. Most, hogy látta a lovag fejét szétrobbantani, belátta,
az Inkvizítor így sokkal, de sokkal izgalmasabb játék lesz. Nem valósághű, de piszkosul
izgalmas.
Simon várakozásteljesen dörzsölte a tenyerét. Sophie egyszerre lesz valósághű és
izgalmas adalék, már alig várja... Az órájára pillantott. Még néhány óra, és a lába teljesen
feltöltve készen is áll a viadalra.
Csakúgy, mint Sophie.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 5.30
- A francba! - Vito csak bámulta az USDA-féle talajtérképet, rajta közel negyven
zászlócska jelezte az idős hölgyeket, akik egyrészt azon a bizonyos talajszerkezetű területen
laktak, másrészt számlát vezettek a Rock Solid Befektetési Társaságnál. Szaladt az idő. Már
majdnem tizenhárom órát elvesztegettek.
- Még mindig túl sok a név - morogta Nick. - És egyikük sem német.
- Az idős hölgynek lehetett akár a leánykori neve is német - jegyezte meg Jen. - Muszáj
lesz nekiállni telefonálgatni. Nincs más megoldás.
- De ha megtaláljuk azt a bizonyos házat, akkor Simon fogja fölvenni a telefont - vetette
közbe Brent. - Fölfedjük magunkat.
Mindenki várakozva nézett Vitóra. Egy percig hasztalan törte a fejét, ám hirtelen
beugrott a megoldás.
- A legközelebbi hozzátartozója - kérdezte. - A Rock Solid bróker-adatlapokon nincs
rajta a legközelebbi hozzátartozók elérhetősége
Brent izgatottan bólintott.
- Minden bent van az adatbázisban.
- Akkor megint szétosztjuk a listát - pislogott Vito a kezében tartott nevekre. - Nick, tiéd
Dina Andersontól Selma Crane-ig. Jen, tiéd Margaret Diamondtól Priscilla Henley-ig. -
Liznek, Maggynek és Brentnek is kiosztotta a neveket, majd felkapta, ami megmaradt. És
ismét imádkozott.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.20

- Sophie - énekelte lágyan. - Visszajöttem.
Amikor Sophie nem válaszolt, felkacagott.
- Jó színésznő vagy. De hát a véredben van, nem Apád színész, nagymamád pedig
operadíva. De hát... mindig is tudtam. Azt reméltem, majd te mondod el.
Nem. Ez nem lehet. Sophie igyekezett meg se moccanni. Ezek Ted szavai.
- Jó érzés, hogy végre találkoztunk, Sophie.
De nem! Tudta, hogyan néz ki Simon. Ted jól megtermett ember. Vajon ennyire Sehogy
sem tudta fölidézni. Annyira fáradt volt, a rettegés miatt a sírás fojtogatta.
- Marié Antoinette-re gondoltam. Természetesen a fejével együtt. - Ujjait végighúzta a
lány nyakán, aki erre összerezzent, mire Simon fölnevetett. - Nyisd ki a szemed, Sophie!
A lány lassan nyitotta fel a szemét, csak fohászkodni tudott, hogy ne Ted legyen az. Az a
széles arc, erős áll csak egy ujjnyira volt tőle. Fénylett a mosolya, csakúgy, mint a tar
koponyája. Szemöldöke sem volt.
- Hű! - suttogta, mire a lány megint összerezzent. De nem Ted az. Hála istennek.
Ám megkönnyebbülése döbbenetesen rövid ideig tartott.
- Vége a barkochbának, Sophie. Egy csöppet sem érdekel, milyen sors vár rád
Sophie felszegte az állát, körbenézett, a rémülettől megfagyott ereiben a vér, gyomra
összeugrott. Meglátta a széket, pontosan olyan volt, mint a múzeumban. Látta a kínpadot is,
az asztalt, amelyen ott sorakozott az összes kínzóeszköz, amelyekkel ez a férfi annyi életet
kioltott. Végignézett magán, látta, hogy krémszínű, lila szegélyű bársonyruhát visel. Még a
gondolat is, hogy ez az ember hozzáért, hogy átöltöztette... Nagyot nyelt, hogy a fintort
visszatartsa.
- Tetszik a ruha - hangzott a kérdés, mire Sophie fölemelte a tekintetét. A férfi arcán
elnéző vidámság, egyetlen izma sem rándult, félelemnek még csak nyoma sem volt.
- A krémszín csodálatos kontrasztot ad majd a testednek.
- Nagyon szűk - jegyezte meg Sophie hűvösen, büszke volt, hogy a hangja nem remeg.
A férfi vállat vont.
- Eredetileg másnak szántam. Az utolsó pillanatban kellett kiigazítanom.
- Varrni is tud
A férfi arcára gonosz mosoly ült.
- Sok mindenben tehetséges vagyok, dr. Johannsen. Különösen jól bánok a tűvel és
egyéb hegyes szerszámmal.
Sophie még mindig felszegve tartotta megfeszített állát.
- És mit tesz majd velem
- Nos, igazából neked köszönhetem az ötletet. Egészen addig, amíg nem hallottalak a
főnököddel a múzeumban beszélgetni, teljesen mást terveztem. Tudod, Marié Antoinette-ről.
Sophie minden erejét összeszedte, hogy a hangja kemény legyen.
- Pár századot átugrott, nem
A férfi csak mosolygott.
- Öröm lesz veled játszadozni, Sophie. Nem tudtam guillotine-t szerezni, szóval ettől
nem kell félned. Ennél valami sokkal középkoriasabbal kell megelégednünk.
Sophie nyelve a szájpadlására tapadt.
- Nem viccnek szántam.
Egy percig csak nézte, majd hátraszegte a fejét, és fölnevetett. Hidegen, rekedtesen... és
gonoszan. Gonoszan. Anna.
- Ugye, megpróbálta megölni a nagymamámat
- Mostanra már túl vagyunk a próbálkozáson, Sophie. Csak siker és bukás létezik.
Természetesen megöltem a nagymamádat. Mindig végigcsinálom, amit elkezdtem.
Sophie alig tudott uralkodni a feltörő elkeseredésén.

- Maga rohadt szemét!
- Ne káromkodj, kedvesem - énekelte. - Hiszen királyné vagy. - Hátralépett, ekkor
Sophie meglátta a patyolatfehér lepedőt, amelyet két hosszú rúdon vetettek át. A férfi
megmarkolta a szövetet, Sophie akkor vette észre, hogy a két rúd valójában két hosszú mikrofonállvány.
Simon színpadias mozdulattal rántotta le a lepedőt, mögötte előtűnt egy
emelvény, körülötte alacsony, fehér kerítés. Az emelvény közepén pedig egy tetején homorú
tőke. Csupa vér.
- Nos - hallotta. - Mit gondolsz
Sophie egy percig csak bámult, agya igyekezett eltaszítani magától a gondolatot, hogy
amit lát, az a valóság. Lehetetlen. Ez őrület. Nem a valóság. De eszébe jutottak a többiek. -
Warren, Brittany, Bili... és Greg. Mindet Simon Vartanian keze kínozta meg. És ezt is végre
fogja hajtani, ezt az ocsmányságot, ebben egészen biztos volt.
Igyekezett összeszedni mindazt, amit Vartanianról tudott, de csak Greg Sanders sikolya
visszhangzott a fülében. A tőke véres. Levágta Greg kezét. Sikítani szeretett volna, de addig
harapta a nyelvét, míg sikerült visszatartania.
Simon Vartanian egy szörnyeteg. Hatalomra éhes rohadék. Uralomra vágyik. Nem
engedheti, hogy fölébe kerekedjen. Nem fog belemenni ebbe a játékba, nem asszisztál neki.
Dacolni fog, habár minden idegszála remeg a félelemtől.
- Várok, Sophie. Mit gondolsz
Sophie igyekezett felszínre hozni a benne rejlő színészi vénát, és hangosan fölnevetett.
- Ugye, csak viccel
Simon szeme összeszűkült, arca elkomorodott.
- Nem szoktam viccelni.
És azt sem szereti, ha kinevetik. Ezt fogja kihasználni. Minthogy keze-lába még mindig
meg volt kötözve, mindent ki kell használnia, amivel húzhatja az időt. Szórakozott
hitetlenkedést erőltetett a hangjába.
- Komolyan azt várja, hogy odasétálok a tőkéhez, lehajtom a fejem, s nyugodtan hagyom,
hogy lenyakazzon Őrültebb, mint gondoltam.
Simon hosszú percig csak nézte, majd alig észrevehetően elmosolyodott.
- Mindaddig, amíg meglesz a filmem, nem érdekel, mit gondolsz. - Odalépett egy magas,
széles szekrényhez, és kitárta az ajtaját.
Sophie-nak most valóban minden erejét össze kellett szednie, hogy arcán a gúnyos
kifejezést át ne vegye a jeges rémület, amikor szíve egy pillanatra kihagyott.
A szekrény dugig tömve tőrökkel, bárdokkal, kardokkal. Nem egy közülük nagyon régi,
foltos. A kortól. És a használattól. Mások fényesek, újak, szemmel láthatóan másolatok. És
mind halálos fegyver. Simon félrebiccentette a fejét, hosszasan vizsgálta a felhozatalt, Sophie
tudta, őmiatta húzza szándékosan az időt. És bejött neki. Sophie-nak eszébe jutott a sírban
talált halott, Warren Keyes. Simon kizsigerelte. Eszébe jutott Greg Sanders sikolya, ahogy
Simon levágta a férfi kezét.
Torkát egyre jobban szorongatta a félelem. Ennek ellenére igyekezett nemtörődöm
módon mosolyogni.
Simon elővett egy csatabárdot, ahhoz hasonlót, amelyet Sophie lengetett a vikinges
tárlatvezetésen. A férfi vállára vetette a fegyvert, majd a lányra mosolygott.
- Neked is pontosan ilyened van.
Sophie igyekezett hűvösen válaszolni.
- Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és fejbe vágnom magát.
- Általában bölcs dolog az ösztöneinkre hallgatni - helyeselt nyájasan, majd visszatette a
bárdot a helyére. Végül egy kard mellett döntött, amelyet lassan ki is húzott a hüvelyből. A
penge megcsillant, új volt és fényes. - Elég éles. Szép munkát lehet vele végezni.
- Csak másolat - jegyezte meg Sophie megvetően. - Jobbra számítottam.

A férfi egy percig csak nézte a lányt, majd fölnevetett.
- Ez jó! - Odavitte Sophie-hoz a kardot, az arca elé tartotta, megforgatta, hogy
megcsillanjon rajta a fény. -A régi kardok arra jók, hogy az ember megtapasztalja, milyen a
súlya, mérete, fogása. Hogyan lehet vele harc közben mozogni. De a régi kardok rondák,
rozsdásak, és nem elég élesek.
- Nos, nekünk pedig éles kell, nem - mondta Sophie szárazon, csak remélve, hogy a férfi
nem hallja meg, mennyire zakatol a szíve.
Simon elmosolyodott.
- Hacsak nem azt szeretnéd, hogy átnyiszáljam azt a szép kis nyakadat.
Már megint kóstolgatja. Erejét összeszedve vont vállat.
- Ha a kardot akarja, akkor nem használhatja a tőkét. Pont olyan, mintha nadrágtartót és
övet is hordana az ember. Ami nem szokás.
Simon ismét méregetni kezdte, majd odasétált az emelvényhez, felkapta a tőkét, és
félretette.
- Igazad van. így legalább jobban látszik majd a csinos kis pofikád. Köszönöm. - Helyére
tolt egy háromlábú állványra emelt kamerát.
- Szívesen. Szóval a többi áldozatnak a régi kardokat adta
Simon hátrapillantott a válla fölött.
- Igen, Meg akartam ragadni a mozdulatokat. Miért
- Mindig is érdekelt, milyen érzés lehet egy közel nyolcszáz éves kardot a kezemben
tartani.
- Mintha csak átaludta volna azt a sok-sok évet, és csak a te kedvedért ébredt volna fel.
Sophie eltátotta a száját, amikor fölismerte saját szavait. Amikor megszólalt, hangját alig
lehetett hallani.
- John
A férfi csak mosolygott.
- Többek között.
- De a... - A kerekes szék. Ó, Vito!
- A kerekes szék - tüntetően felsóhajtott. - Tudod, hogy van ez, az emberek nem
gondolják, hogy egy öreg vagy egy fogyatékos veszélyes lehet. Észrevétlen maradtam, habár
mindenki látott.
- Ó... egész idő alatt
- Egész idő alatt - ismételte vidáman. - Értsd meg, dr. J., nem vagyok sem őrült, sem
ostoba.
Sophie uralkodott magán, sikerült hangja remegését meggátolnia.
- Csak gonosz.
- Csak azért mondod, hogy hízelegj. Ami azt illeti, a gonosz igazán relatív fogalom.
- Talán egy párhuzamos univerzumban ez igaz lehet, de ebben az univerzumban ok
nélkül embereket leöldösni gonosz cselekedetnek számít. - Félrebiccentette a fejét. - De miért
tetted
- Mit Miért öltem meg annyi embert - Helyére tolt egy másik kamerát. - Több okom is
volt. Egyesek az utamba kerültek. Volt, akit utáltam. De a legtöbb esetben csak látni akartam,
ahogy meghalnak.
Sophie mély levegőt vett.
- Látod Ez simán rossz. De nem fogod... Simon fölemelte a kezét.
- Csak azt ne mondd, hogy nem fogom megúszni. Ez olyan közhelyes, tőled tényleg
többet vártam. - A harmadik kamerát is a helyére tolta, majd hátralépett, leporolta a kezét. - A
kamerák készen állnak. Most pedig jöhet a hangteszt.
- Hangteszt...
- Igen. Hangteszt. Üvöltened kell. Gyerünk, kiálts csak!

Sophie a fejét rázta.
- Szó se lehet róla, te rohadék!
A férfi kuncogott.
- Csak semmi csúnya beszéd, kedvesem. Kell a sikoly. Különben használnom kell a
bárdot.
- Így is, úgy is meghalok. És nem teszem meg neked ezt a szívességet.
- Azt hiszem, Warren is ezt mondta. Nem, az Bili volt. A csúnya, rossz, fekete öves Bili
bácsi. Azt hitte, kemény legény. A végén mégis úgy zokogott, akár egy kisgyerek. És
sikoltozott. Nem is keveset.
Odalépett hozzá, megérintette a lány még mindig koszorúba font haját.
- Gyönyörű a hajad. És örülök, hogy be van fonva. Nem szívesen vágtam volna le -
kuncogott. - Habár butaságnak tűnhet amiatt aggódni, hogy levágom a hajad, amikor egy
sokkal fontosabb részedtől kell megválnod. - Ujjával végighúzott a saját nyakán. - Azt hiszem,
valahol itt.
A páni félelemtől alig kapott levegőt. Hiába gúnyolja a férfit, nem fog időt nyerni vele.
Vito, hol vagy Hátrafeszítette a testét, hogy a férfi keze elől elhúzódjon.
- Melyik volt Bili Akit kizsigereltél
Simon szemmel láthatóan meghökkent.
- Nocsak, nocsak. Többet tudsz, mint gondoltam. Nem is hittem volna, hogy még a
részleteket is megtudod a zsaru pasidtól.
- Nem tőle tudom. Ott voltam, amikor kiásták. És levágtad Greg Sanders egyik kezét.
- És az egyik lábfejét. Megérdemelte. Lopott az egyháztól. Te magad mondtad.
A rémülettől egészen felkavarodott a gyomra. Az ő szavait, az ő óráit használta föl
ezekhez a hidegvérrel elkövetett gyilkosságokhoz!
- Te elmebeteg rohadék!
A férfi tekintete elsötétült.
- Csak azért adtam haladékot, mert elszórakoztattál. De az idő lejárt. Ha megpróbálsz
fölidegesíteni, nem fog sikerülni. Ha dühös vagyok, még jobban tudok összpontosítani. -
Elkapta a lány kezét, s lerántotta az asztalról a földre.
Sophie összerándult, amikor a csípője nekicsattant a kemény betonpadlónak.
- Igen, pont, mint Greg Sandersszel. - Levágta a férfi egyik kezét... és egy lábfejét. Mert
lopott az egyháztól.
De Sophie nem ezt mondta. Bizony nem. Simon hibát követett el. Nem is figyel jobban,
ha dühös. Hibázik. Ezt ki kell használnia.
A férfi keresztülrángatta a szobán, Sophie küzdött, hogy kiszabaduljon a szorításából.
Aztán csillagokat látott, mert a férfi a vastag hajfonatnál fogva odaverte a fejét a földhöz.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer!
Sophie a hátára gördült, felnézett a férfira, zihált. Simon hatalmas, főleg ebből a szögből.
Ott áll, ökölbe szorított keze a csípőjén, arca, mint a kő. Ám ő is zihált, orrlyuka ki-kitágult.
- Elcseszted Greggel, ugye, tudod - lihegte Sophie. - A lábfej levágása nem az
egyházhoz kapcsolódik. Csak a kézé. Olyan dühös lettél, amiért lopni akart tőled, hogy
elszúrtad a részleteket.
- Nem szúrtam el semmit! - Sophie feje alá nyúlt, megmarkolta a ruhát, s addig csavarta,
míg a bársony belevágott a lány nyakába, s elszorította a levegő útját. Sophie szeme előtt
csillagok táncoltak, vonaglott, próbált kiszabadulni. A férfi hirtelen elengedte, Sophie végre
levegőhöz jutott, mélyet lélegzett.
- Rohadj meg! - vicsorgott köhögve. - Megölhetsz, de önszántamból nem adok neked
semmit a drágalátos játékodhoz.
Simon két kézzel megragadta a ruha fűzős részét, és könnyedén talpra állította a lányt,
majd megemelte, hogy a szemük egy magasságba, kerüljön.

- Pedig megadod nekem, amit akarok. Ha oda kell is szögeljelek, de nem fogsz velem
szembeszállni. Megértetted
Sophie arcul köpte, örömmel nyugtázta, hogy a férfi arca eltorzul a dühtől. Simon
fölemelte az egyik öklét, másik kezével még mindig magasba tartotta a lányt. Sophie felszegte
a fejét, várta az ütést. De nem érkezett.
- Nem teszem tönkre a pofikádat... csinosnak kell maradnia. - Ruhaujjával megtörölte az
arcát, majd letette a lányt.
- Mi a baj - Szándékosan gúnyolódott vele. - Nem tudsz pár horzsolást elnézni, ha már
egyszer úgyis halhatatlanná teszel abban az ostoba játékodban Vagy modell nélkül nem is
tudsz dolgozni Kiakasztó lehet, ha az ember nem tud mást, csak másolni. Ha soha nem alkot
semmit magától... - Nagyot nyelt, és ismét felszegte a fejét. - Simon.
A férfi álla megfeszült, szeme összeszűkült, megint földre nyomta a lányt.
- Mit tudsz
- Mindent - mosolygott gúnyosan. - Mindent tudok. És a rendőrség is. Gyerünk, folytasd
csak, ölj meg, de tényleg nem fogod megúszni. Elkapnak, börtönbe kerülsz, ahol egész álló
nap festheted a bohócokat, és még csak az ágy alá sem kell őket dugnod.
Simon állán remegett egy ideg.
- Hol vannak Sophie rámosolygott. - Kik
A férfi megrázta, olyan erősen, hogy Sophie fogai egymásnak koccantak.
- Dániel és Susannah. Hol vannak
- Itt, téged keresnek. Ahogy Vito Ciccotelli is téged keres. És nem nyugszik, míg meg
nem talál. - A férfira hunyorgott. - Csak nem azt hitted, hogy senki sem fog rájönni, Simon
Hogy senki nem fog megtalálni Tényleg azt hitted, hogy senki nem fogja meghallani
- Senki nem talált meg - mondta Simon. Ismét magasba emelte a lányt, Sophie
összerezzent, mire a férfi elmosolyodott. - Soha, senki nem hallott meg - tette hozzá. - És
senki nem fog meghallani téged sem.
Sophie a dühtől valósággal merész lett.
- Tévedsz! Mindenki, akit megöltél, egészen mostanáig kiáltott, hiába temetted el őket.
Csak nem figyeltél. De Vito Ciccotelli figyelt, és figyelni is fog.
Simon lenyomta, Sophie térdre rogyott.
- Akkor őt is megölöm. De először téged.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.45
Selma Crane, mielőtt Simon a Winchester-telken Claire Reynolds mellé temette volna,
egy csinos viktoriánus házban lakott. Vito odaosont a ház mellé épített garázshoz, kezében
fegyver, és benézett az ablakon. Odabent egy fehér furgon állt. A behajtó végében leparkolt
járőrautó mögött figyelő Nick és Liz felé biccentett. Nick és Liz mögött fölsorakozott a
kommandós csapat, készen arra, hogy megrohamozza a házat, amint Vito jelt ad. Ciccotelli
odament hozzájuk.
- Fehér furgon. Bent mozgásnak semmi jele.
A kommandósok parancsnoka előrelépett.
- Bemegyünk
- Jobb szeretném meglepni - válaszolt Vito. - Egyelőre várunk.
Egy autó közeledett, a kormány mögött Jen McFain ült. Dániel Vartanian ült mellette,
mögöttük a húga. Néma csöndben közeledtek, az autó ajtaját nyitva hagyták.
- Bent van - kérdezte Dániel halkan.
- Azt hiszem, igen - válaszolt Vito. - Egy hátsó ajtó vezet a konyhába. A ház túlsó
végében az összes ablak be van deszkázva, és kátránypapírral bevonva.

- Akkor itt lakik - suttogta Susannah. - Simon mindig szerette maga szabályozni a fényt,
ezért a szobájában betakarta az ablakokat, és állítható fényerősségű lámpákat szerelt föl.
- McFain elmondta, mi történt közben - folytatta Dániel. - Hogy elfogta a
konzultánsukat. Hadd menjek be!
- Nem. - Vito a fejét rázta. - Semmiképp sem. Nem fogom fölkészületlenül beengedni
csak azért, mert furdalja a lelkiismeret, hogy tíz éve nem jelentette föl.
Dániel álla megfeszült.
- Azt akartam mondani - kezdte óvatosan -, hogy részt vettem terrorelhárítási
kiképzésben, és képzett közvetítő fél vagyok. Tudom, mi a teendő.
Vito habozott.
- Viszont az elkövető testvére.
Dániel állta a pillantását.
- Ez most tényleg kötözködés. Fölajánlottam a segítségemet. Fogadja el!
Vito Lizre pillantott.
- A mi közvetítőnk mikorra ér ide
- Még egy óra - válaszolt Liz. - Minimum.
Vito az órájára nézett, habár tudta, mennyi az idő, és pontosan hány perc telt el. Sophie
odabent van, érezte. Nem akart arra gondolni, hogy ebben a pillanatban Simon épp mit
művelhet vele.
- Nem várhatunk még egy órát, Liz.
- Dániel képzett közvetítő. A felettese informált róla, amikor az egyik este
leellenőriztem. Szeretnéd, ha vállalnám a felelősséget, és engedélyezném
Kísértő ajánlat. De Vito a fejét rázta, és egyenesen Dániel Vartanian szemébe nézett.
- Engedelmeskedik a parancsaimnak. Nem kérdez, nem hezitál.
Dániel szemöldöke megemelkedett.
- Vegye úgy, hogy a konzultánsa vagyok.
Vito megdöbbent, ennek ellenére elmosolyodott.
- Szerelkezzen föl. Mi ketten elöl megyünk, Jen, te Nickkel pedig hátul. A kommandósok
készenlétben várnak.
- Az első lövésre beküldőm őket - mondta Liz, mire Vito bólintott.
- Minden eshetőségre készüljetek fel. Indulás.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.50
Sophie térdre kényszerítve, Simon belemarkolt a hajfonatába. Vadul feszítette a lány fejét,
fölrángatta, amikor küzdött.
- Sikolts, a rohadt életbe! - sziszegte, s megtekerte a fonatot. Sophie-nak égett a fejbőre.
Inkább a nyelvét harapta, de néma maradt.
Nem fog sikoltani, nem adja meg a férfinak, amit akar. Oldalra dőlt, egészen
kitekeredett, mert a csuklója és a bokája megvolt kötözve, s még mindig térden állt. Simon
beletaposott a vádlijába, hogy ne mozdíthassa a lábát. A férfi a hajánál fogva ismét
fölrángatta, és maga mögé penderítette. Sophie hallotta a kard pengését, ahogy kihúzta a
hüvelyéből, majd a hüvely odaesett a lába elé. A férfi, bal kézzel a haját szorongatta, följebb
húzta, hogy szabadon odaférhessen a lány tarkójához, miközben Sophie fejét a kamera felé
fordította. Jobb kezét megemelte, Sophie ismét a nyelvébe harapott.
Ne sikolts! Akármi történik is, ne sikolts!
- Sikolts, a rohadt életbe! - kiáltott a remegő férfi magából kikelve.
- Menj a pokolba, Vartanian! - vágta oda Sophie. A férfi újra beletaposott a vádlijába, a
fájdalom végigszaladt a lány gerincén. Még erősebben harapta a nyelvét, már a vére is

kiserkent. Megfeszítette a testét, hogy leköphesse a férfit, ám az még erősebben markolta a
haját. A lány egész koponyája lüktetett a fájdalomtól, mert Simon hatalmas tenyerét kitárva
nyomta le a fejét.
Simon fölemelkedett, szinte talpra rántotta Sophie-t. Ekkor meghallotta föntről a zajt.
Recsegést. Simon teste megfeszült. Ő is hallotta.
Vito. Sophie kiköpte a vért, tüdejét teleszívta levegővel, és felkiáltott.
- Fogd be! - mordult rá Simon.
Sophie legszívesebben dalra fakadt volna. Ehelyett újra felkiáltott. Vito nevét kiáltotta.
- Te hülye ribanc! Meg fogsz halni. - Simon keze magasba lendült, ép lábára nehezedve
lenyomta a lány mindkét lábát.
Az ép lába. Sophie váratlanul jobbra billent, majd teljes erőből balra, a vállával
nekifeszült Simon műlábának. A férfi megtántorodott egy rövid pillanatra, majd eldőlt. A kard
kiesett a kezéből, ahogy gazdája igyekezett fölfogni az esést. Sophie oldalra gurult, alig
sikerült elkerülnie, hogy Simon rá ne zuhanjon. Ám a férfi még mindig a hajába kapaszkodott,
nem szabadulhatott. A lépcső tetején kinyílt az ajtó, lépések zaja hallatszott.
- Rendőrség! Ne mozduljon!
Vito.
- Itt vagyok lent! - kiáltotta Sophie.
Simon a jobb térdére emelkedett, majd hátranyúlt, és maga elé rántotta a lányt. Akár egy
emberi pajzsot.
- Vissza! - üvöltötte. - Vissza, különben megölöm.
A lépések egyre közeledtek, Sophie egyszer csak megpillantotta Vito cipőjét, majd a
lábát. Aztán az arcát, tekintete egészen fekete az elfojtott dühtől.
- Bántott, Sophie
- Nem.
- Egy lépést se tovább! - figyelmeztette Simon. - Különben, esküszöm, kitekerem ennek
a ribancnak a nyakát.
Vito még mindig a lépcsőn állt, pisztolyát Simonra szegezte.
- Hozzá ne nyúlj, Vartanian - mondta Vito halkan és baljóslatúan. - Különben szétlövöm
a fejed.
- És kockáztatnád, hogy megölöd Nem hinném. Szerintem inkább visszamégy azon a
lépcsőn, és visszavonulót fújsz. Akkor szépen kisétálunk innen, én és a csinos kis barátnőd.
Sophie alig kapott levegőt, Simon egyik keze a haját markolta, másik karjával átfogta a
nyakát. Simon ennél jobban el sem tervezhette volna, ennél hatékonyabban nem is tudta volna
megtalálni azt a fájó pontot, amely Vitót meghátrálásra kényszerítheti.
- Öld meg, Vito! - suttogta Sophie. - Öld meg azonnal, különben tovább folytatja. Nem
tudnék ezzel a tudattal élni.
- Kis barátnődnek halálvágya van, Ciccotelli. Gyere csak közelebb, és azonnal teljesítem
a kívánságát. Engedj szabadon elmennem, akkor elengedem.
- Nem, Simon. - Lágy, csöndes és nyugodt hang hallatszott. - Nem fogsz elmenni. Nem
engedlek el.
Sophie érezte, hogy Simon teste megfeszül Dániel hangjának hallatán, ezért oldalra
fordult, de a férfi nem engedte, s mindketten fölborultak. Simon egészen odanyomta a
betonpadlóhoz, súlya kipréselte belőle a maradék levegőt is. A férfi térdre emelkedett, s a
lányt is magával húzta. Sophie meglendítette összekötözött kezét, de csak a levegőbe
bokszolt. Simon még erősebben csavarta a haját, Sophie szemét elöntötte a könny.
Ismét meglendítette a kezét, próbált valamiben megkapaszkodni, eltolni magát Simontól,
hogy Vito lőhessen. Megint eldőlt, ám most a keze fémhez ért. Simon fényes kardjához.
Sophie a fegyver fölé térdelt, megmarkolta, kitekerte a testét, így a penge az oldalához simult.

Teljes erejéből hátradöfött vele. A kard húsba mélyedt. Simon meglepetten zihált,
hátradőlt, s magával rántotta a lányt. Sophie elengedte a markolatot, térdre gurult, előrehajolt,
a fájdalomtól egészen összegörnyedt, mert a férfi még mindig a haját markolta. Egy pillanatig
csak saját lihegését hallotta, majd lépések dübörögtek le a lépcsőn.
Simon a hátán feküdt, lágyékából a saját kardja meredezett elő, a penge groteszk szögben
állt ki a testéből. Fehér ingén sebesen terjedt a vörös folt. Szája nyitva, levegőéit kapkodott.
Szemében még mindig a gyűlölet és a harag tüze égett, hirtelen előrelendült, és szabad
kezével a lány torka után kapott.
- Meg se moccanj! - kiáltotta Vito. - Mert komolyan le akarlak lőni.
Sophie alig kapott levegőt, kiegyenesedett, amennyire csak tudott, szemét le sem vette
Simonról.
- Gyerünk, kiálts csak, Simon!
- Te ócska ribanc! - kiáltotta Simon. Szeme összeszűkült, még egyszer előrelendült.
Sophie túl későn vette észre, hogy a férfi kifelé csavarja a csuklóját, és előveszi az ingujjba
rejtett keskeny pengét. Ekkor lövéseket hallott, és ugyanabban a pillanatban metsző fájdalmat
érzett az oldalában.
A haját markoló kéz elernyedt, lejjebb húzta a fejét, most újra ott térdelt Simon mellett,
nyaka természetellenes pózba tekeredve. Fölfelé tudott nézni, de lefelé nem. Szeme sarkából
látta, hogy Vito hátralép, és elteszi a fegyverét.
Mintha egy egész hadtest viharzott volna át az emeleten, majd le a lépcsőn.
- A helyszín biztosítva - kiáltott Vito, ám a hangja remegett. - Hívjátok a mentőket!
Sophie érezte a puskapor fanyar füstjét és a vér fémes szagát. Hirtelen hányingere lett.
- Szedjétek ki a hajamból az ujjait - nyöszörögte. Majd Dániel karjába rogyott, aki
igyekezett Simon hatalmas kezét kiszabadítani a hajfonata alól. Óvatosan hátára fektette
Sophie-t, aki összeszorította a szemét, mert annyira hasogatott az oldala.
- Merde - suttogta. - Piszkosul fáj.
- Chick! - hallatszott Nick hangja a lépcső felől. - Mi történt
Vito Sophie mellé tolakodott.
- Hívjatok még egy mentőt, Nick! Sophie megsérült. - A pengével csíkokra hasogatta a
ruhát, a lány sebéhez nyomta a rongyokat, hogy a vérzést valamennyire csillapítsa.
- Nem mély - mondta. - Nem mély.
Sophie fintorgott.
- Akkor is pokolian fáj. Ugye, meghalt
- Igen - mondta Vito. - Meghalt.
Sophie arrafelé pillantott, ahol alig egy méterre tőlük Simon feküdt, s világtalan szeme a
plafonra meredt. Két másik seb éktelenkedett rajta, az egyik a fején, a másik a mellkasán.
Komor elégtételt érzett, hogy a kard még mindig ott meredezik a hasában.
- Azt hiszem, Katherine meg tudja mondani, melyikünk ölte meg - mondta Sophie.
- Ne érezd magad hibásnak, Sophie - suttogta Vito. - Nem volt más választásod.
Sophie gúnyosan fölnevetett.
- Hibásnak Épp abban reménykedem, hogy az én kardom ölte meg ezt a rohadékot.
Habár, valószínűleg az viszi el a fődíjat, aki fejbe lőtte.
- Az én leszek - jegyezte meg Vito.
- Jó - sóhajtott Sophie. Fölnézett Dánielre, akinél már ott volt a vékony penge, és a lány
köteleit vagdosta. - Sajnálom.
- Mit - kérdezte Dániel. - Azt, hogy meghalt, vagy azt, hogy nem én viszem el a fődíjat
Sophie hunyorogva méregette a férfit.
- Mindegy, amelyik jobban hangzik.
Dániel csöndesen fölnevetett.

- Azt hiszem, nagy szolgálatot tettünk ma a világnak. Szóval, Sophie, a késszúráson kívül
van más sérülésed is
- Talán a nyelvem. - Kinyújtotta, mire mindkét férfi összerezzent,
Dániel óvatosan kezébe vette a lány állát, és a fény felé fordította az arcát.
- Szent isten, kislány, majdnem teljesen átharaptad. Ezt össze kell varrni.
- De nem sikoltottam - mondta elégedetten. - Csak akkor, amikor meghallottalak
benneteket.
Dániel komoran mosolygott.
- Nagy szerencse, Sophie. - Megfogta a lány egyik kezét, és dörzsölni kezdte a
kötélnyomot a csuklóján.
Vito a másik kezét fogta meg, most már a saját keze csupa remegés volt.
- Ó, istenem. Sophie.
- Jól vagyok, Vito.
- Tényleg jól van - ismételte Dániel. Vito dühös pillantást vetett Dánielre.
- Ez meg milyen hülye túsztárgyalás volt - csikorogta dühösen. - „Nem, nem fogsz
elmenni. Nem engedem." Milyen kibaszott tárgyalási módszer ez
- Vito! - suttogta Sophie.
- Nem engedted volna el - válaszolt Dániel. - Te is tudod. Simon utálta, ha
parancsolgatnak neki. Csak remélni tudtam, hogy ezen felhúzza magát, és Sophie előnyt tud
kovácsolni belőle. - Mosolyogva nézett a fekvő Sophie-ra. - Jól csináltad, kislány.
- Köszönöm.
- Szólnom kell Suze-nak. - Dániel fölegyenesedett. - Sajnálom, Vito. Nem akartam rád
ijeszteni.
Vito megborzongott.
- Rendben. Sophie biztonságban van. Simon meghalt. Én pedig boldog vagyok. - Amikor
Dániel fölment a lépcsőn, Sophie megszorította Vito kezét.
- A nagyi
- Javul.
Sophie most tudott először megkönnyebbülten felsóhajtani, pedig az oldala rettenetesen
fájt.
- Köszönöm.
Vito zavartan nézett le rá.
- Nagyon furmányos kardforgatás volt.
Sophie elmosolyodott.
- Apámmal sokat vívtunk. Alex bajnokságokat nyert, és én sem vívtam rosszul. Ha
Simon látta volna a Johannás tárlatomat, akkor tudta volna.
Vito visszaemlékezett, hogy Sophie a tárlatvezetés alatt milyen mesterien lengette a
kardot a gyerekek legnagyobb örömére. Úgy érezte, ezután képtelen lesz még egyszer
végignézni ezt a mutatványt.
- Talán nyugdíjazhatnánk Johannát. És bővíthetnéd a repertoárodat - tette hozzá Nick
akcentusát utánozva.
Sophie lehunyta a szemét.
- Jó Ötlet. De nem hiszem, hogy ezek után volna kedvem Marié Antoinette-hez.
Vito szájához emelte Sophie két kezét, remegve nevetett föl.
- Még mindig ott van a meztelen felsőtestű kelta harcos királynő.
- Boudicca - suttogta Sophie, s ekkor újabb lépések robaja hallatszott a lépcső felől.
Megérkezett a rohammentő. - Az éjszakai korhatáros tárlat. Ted. pillanatok alatt összeszedi
Theo főiskolai tandíját.

HUSZONHATODIK FEJEZET
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.50
- Vito, gyere be, ezt nézd meg! - hívta vissza Nick Vitót a házba. - Az emeleten.
Vito Selma Crane autóbeállójáról nézte, ahogy a mentő elviszi Sophie-t. Kihúzta magát,
s bement, a házba folytatni a munkát. Fölment, majd tágra nyílt szemmel lassan körbefordult.
- Azt gyanítom, Selma Crane nem éppen ebben az állapotban hagyta maga után a házat.
- Hát... biztosan nem. De ami igazán érdekes, az ott van.
Simon Vartanian kényelmesen berendezkedett. Az emeleten az összes belső falat
lerombolta. A túlsó sarokba tolt franciaágyat és a feltuningolt számítógépes munkaállomást
leszámítva az egész helyiség egy hatalmas stúdió. Vito odalépett a túlsó fal előtt álldogáló
Nick mellé, és tanulmányozni kezdte a hátborzongató festményeket.
Hosszú perc telt el így, Vito csak bámult, el sem tudta képzelni, milyen elme... alkot
ilyeneket. Mert nem sima másolatok voltak. Simon Vartanian valami különlegeset festett az
áldozatok szemébe. Fényt vagy talán a fény kihunyását.
- A halál pillanata – suttogta.
- A halál, stációit tanulmányozta a kínzások segítségével - mondta Nick. - Claire meghal.
Zachary meghalt. Jared meghal. Aztán itt vannak a sorozatok Biliről, Brittanyról, Warrenről
és Gregről.
- Ezek szerint az utolsó áldozat neve Jared. Kezdetnek megteszi.
- Talán soha nem tudjuk meg, valójában kicsoda. Az is lehet, hogy Simon csak a
keresztnevét ismerte. Az összes „modellről" alapos följegyzéseket készített, kivéve Jaredről. -
Nick Simon számítógépe felé mutatott, ahol a makulátlan asztal közepén egy dosszié hevert.
Nick rátette a kezét, amikor Vito kinyúlt érte. - Ne feledd, Sophie megmenekült. Rendben
Vito bólintott, majd a fogát csikorgatta, amikor a dosszié tartalma láttán ismét
eluralkodott rajta a harag.
- Lefényképezte Sophie vikinges tárlatvezetését. - A lány ott állt a sok ámuló gyerek
előtt, tekintete elszánt, ahogy a csatabárdot a feje fölé lendíti. Vito becsapta a dossziét. - Csak
annak örülök, hogy nem látta a Johannás tárlatot. Ez a kis meglepetés mentette meg Sophie
életét.
- Ide nézz! - A diagramon a függőleges nyíl Kyle Lombardtól Clint Shafering vezetett,
onnan Sophie-hoz. Alan Brewster nevétől pedig mindháromhoz.
- Ezek szerint Alan is benne volt - jegyezte meg Vito.
- Én is erre tippelek.
Vito szeme összeszűkült,
- Megtaláltad Brewstert

- Azt hiszem, igen. Rájöttem, mi volt az a nyikorgó hang a felvételen. - A lépcső mellett
húzódó falhoz lépett, és kinyitott egy kisebb ajtót. - Étellift.
Vito benézett és elfintorodott. Odabent egy meztelenre vetkőztetett férfit látott, akinek
szinte az egész feje hiányzott.
- Pont olyan, mintha a feje... felrobbant volna. - Előrehajolt, hogy megnézze a férfi
kezét. - A pecsétgyűrűn AB monogram van, úgyhogy valószínűleg Brewster az.
- Az étellift lemegy egészen az alagsorba, és az első emeleten is nyílik neki egy ajtó.
Simon így szállította le az áldozatait és a nehezebb felszereléseket. Az a benyomásom, hogy
az elhunyt áldozatokat pedig felhozta, hogy lefesthesse őket.
- Ez gusztustalan.
- Na igen. - Nick benyúlt a liftaknába, megrántotta a köteleket, hogy a lift Alán
Brewsterrel a két emelet között félúton megálljon, majd visszahúzta. A nyikorgás pontosan
úgy visszhangzott, mint a felvételen. - Az időgépe.
Jen átjött abból a sarokból, ahol Simon a nappaliját rendezte be. Mintákat gyűjtött.
- És mi a helyzet a templommal
- Lent van az alagsorban - válaszolt Vito. - Az alagsor egy részét leválasztotta, az lett a
kripta. Templomablakokat ábrázoló posztereket tett a falra, meg ilyeneket.
- Tehát nincs templom. - Jen fölsóhajtott. - Órákat pazaroltunk el miatta.
- Jen, köszönöm - mondta Vito, és nagyot nyelt. - Köszönöm mindkettőtöknek.
- Örülök, hogy Sophie jól van. - Jen megköszörülte a torkát. - Megtaláltam Simon
maradék síkosítóját. Összevetem azzal, amelyet Warren kezén találtunk, de biztos vagyok
benne, hogy egyezni fog.
- És mi legyen a festményekkel - kérdezte Nick. - Úgy értem, lefoglaljuk őket
bizonyítékként, de mit akarnak tenni velük a végén a Vartanian testvérek
- Elégetjük - hallották Susannah Vartaniant a lépcső felől. - Meg akarjuk semmisíteni a
képeket.
- Mi is összeillesztettük a részleteket - mondta Dániel. Föllépkedett húga mellett a
lépcsőn, majd visszafordult, kinyújtotta a kezét, és fölsegítette. - Anyánk gyanakodott, hogy
apánk valami módon fedezte Simon bűneit, de azt sosem gondolta, hogy a fia él. Amikor
Stacy Savard elküldte a képet apánknak, anya meglátta, és arra gondolt, valami hatalmas
tévedés történhetett az azonosítás során, hogy Simon talán nem is tudja, hogy mi mind
halottnak hisszük. De amikor ideértek apával, kezdett neki is összeállni a kép. Az utolsó húzás
az volt, hogy apa azt az idős orosz férfit kezdte el kérdezgetni a könyvtárban.
- Arra a következtetésre jutott, amire Sophie is - folytatta Susannah. - Fölbérelt valakit,
hogy figyelje apát. Rájött, hogy apa megtalálta Simont, és ezt soha nem volt szándékában
elárulni neki. Üzenetet hagyott nekünk, hogy találkozni akar Simonnal, hogy saját maga
győződjön meg arról, mi is történt évekkel ezelőtt. A levelében azt írta, ha sosem tér vissza,
akkor igazunk volt, Simon pontosan olyan gonosz, mint ahogy mi állítottuk.
- Sajnálom - mondta Vito. - Túl kevés, túl későn, és senki nem nyert vele semmit.
- Simon most már valóban halott. Ki tudja, meddig folytatta volna a gyilkolászást. -
Dániel a képekre pillantott. - Úgy értem, egész életében azt a villanásnyi fényt kereste. És
végül meg is találta, és sosem hagyta volna abba. Folytatta volna az öldöklést. Tehát ma mind
nyertünk vele. - Kezet fogott. mindhármukkal, arcára mosolyt erőltetett. - Hazamegyek,
folytatom a munkám. Ha Atlantában jártok, ugorjatok be.
Susannah nem mosolygott, mikor kezet rázott a többiekkel,
- Köszönöm. Dániellel szinte egész életünkben erre a végkifejletre vártunk.
Jen habozott, majd megvonta a vállát.
- Egy medvecsapdát is találtunk. És egy rajzot is rólad beszorulva a csapdába.
Dániel zavartan biccentett.

- Szóval ez a vég várt volna rám. Nem lep meg. - Karon fogta a húgát, és elindultak
lefelé a lépcsőn.
- Várjatok! - kiáltotta Vito. - Muszáj megkérdeznem. Hova fogjátok Simont temetni
- Nem fogjuk eltemetni - válaszolt Dániel. - Már megbeszéltük, ha eltemetjük, csak
híresebb lesz tőle. Nem akarjuk, hogy sorozatgyilkos-rajongók lepjék, el Duttont.
Susannah bólintott.
- Ezért az atlantai klinikának adományozzuk a testét. Talán valaki valami hasznosat tanul
ezáltal.
- Például azt, milyen egy szociopata agya - kérdezte Jen.
Dániel vállat volt.
- Talán. Ha mást nem is, valamelyik orvostanhallgató megtanulhat rajta életet menteni.
Az egyik járőrautóval megyünk vissza, úgyhogy ne aggódjon miattunk, McFain őrmester.
A Vartanian testvérek elmentek. A lépcső tetején állva Vito, Nick és Jen kiláttak a
bejárati ajtón, figyelték, ahogy a két testvér odalép a hordágyon heverő Simon mellé.
Susannah válla leereszkedett, Dániel átölelte.
- Most már tényleg meghalt - mondta csöndesen Vito. - És örülök, hogy így van.
- Ó, ha már itt tartunk. - Nick belenyúlt a zsebébe, és három videokazettát húzott elő. -
Simon bekapcsolva hagyta a kamerákat. Dániellel a megfelelő dolgot tettétek, de... - Vito
kezébe nyomta a kazettákat. - Szerintem ezt biztonságos helyre szeretnéd dugni.
Vito elindult lefelé.
- Köszi. Most pedig megyek lezuhanyozni, visszamegyek az őrsre elvégezni a
lövöldözéssel kapcsolatos papírmunkákat, aztán veszek hat tucat rózsát.
Jennek leesett az álla.
- Hat tucatot Kinek
- Sophie-nak, Annának, Mollynak, Tessnek. És anyunak is, mert akármilyen rossz
anyának tartottam néha, Sophie anyja milliószor rosszabb.
- Ez még csak öt tucat, Vito - jegyezte meg Jen.
- A hatodikat a temetőbe viszem. - Másnap kimegy Jersey-be, ugyan egy hetet késni fog,
de már eldöntötte. Andrea megértette volna, hogy sűrű hete volt.
- Vito... - sóhajtott Nick.
- Már eldöntöttem, Nick - fordult felé Vito. - És lezárom. És utána már jól leszek,
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 1.30
- Harry, ébresztő! - rázogatta Sophie az öreg vállát. A férfi kint az intenzív osztály
várójában ültében aludt el a kanapén.
Felriadt, kinyitotta a szemét.
- Anna
- Alszik. Menj haza pihenni, Harry! Nyúzott vagy.
A férfi maga mellé húzta Sophie-t a kanapé karfájára.
- Te is.
- Csak pár öltés. - Valójában inkább tizennégy öltés, az oldala és a nyelve még mindig
pokolian fájt, de annyira boldog volt, hogy él, hogy nem is bánta ezt a kis füllentést.
Harry végigsimított hüvelykujjával a Sophie arcán éktelenkedő zúzódáson.
- Megütött.
- Nem, nem ütött meg. Ezt akkor szereztem, amikor lehajoltam a kardért. Látnod kellett
volna, Harry - tette hozzá vidáman. - Erről Flynn trükkje volt. En garde! - mutatta, hogyan
lendült előre.
Harry megborzongott.

- Nagyon is jól el tudom képzelni. Nem akarom látni.
- Kár. Úgy tudom, megvan videón. Ha legközelebb álmatlanságban szenvedsz, akár meg
is nézhetjük. - A férfira vigyorgott, aki akarata ellenére elnevette magát.
- Sophie, te javíthatatlan vagy.
A lány elkomorodott.
- Menj csak haza, Harry! Ne bujkálj tovább!
A férfi felsóhajtott.
- Nem értheted.
Sophie addig erősködött, míg Harry el nem mesélte neki, mi történt közte és Freya
között. Sophie megcsókolta az öreg kopasz feje búbját.
- Azt értem, hogy szeretsz. És azt is, hogy feleséged van, akit szintén szeretsz, -
leszámítva ezt az egy dolgot. Nincs szükségem arra, hogy Freya szeressen, Harry. Jó lenne, ha
szeretne, de ha miattam kenyértörésre kerülne a sor közöttetek, inkább meghalnék. -
Összerezzent. - Ezt nem kellett volna mondanom. Szóval menj csak haza! Legyél a
családoddal! Inkább a karosszékedben aludj, és ha szükségem lesz rád, tudom, hol talállak.
A férfi összeszorította a száját.
- Ez sehogy sem jó így, Sophie. Hiszen nem ártottál neki semmit.
- Nem, valóban nem, de én másképp látom a dolgot: van apukám és anyukám... te és
Katherine.
- Ez nem igazi család, Sophie.
A lány csöndesen fölnevetett.
- Harry, az „igazi" apám a nagymamám szeretője volt, és az „igazi" anyám tolvaj. Inkább
te és Katherine legyetek a szüleim, mint ők. És ami azt illeti, én legalább megválaszthatom a
családomat. Hány ember mondhatja ezt el
A férfi átölelte a lányt, óvatosan magához szorította.
- Kedvelem a nyomozódat.
- Én is.
- Az is lehet, hogy nemsokára saját családod lesz - tette hozzá ravaszkásan.
- Lehet. És megígérem, neked mondom el legelőször. - Közelebb hajolt. - Én a helyedben
leporolnám azt a szmokingot. Lehet, hogy nemsokára az oltárhoz kell kísérned egy ifjú
hölgyet.
Harry nagyot nyelt.
- Mindig azt gondoltam, Alex lesz az. Gondolom, most, hogy meg...
- Csitt! - Sophie szeme megtelt könnyel, most először a mai napon. - Harry, még ha élne
is Alex, akkor is téged kértelek volna meg. Ő is tudta. Azt hittem, te is. - Álló helyzetbe húzta
a férfit, és az ajtó felé tolta. - Most pedig menj! Én egy kicsit még itt maradok Annával, aztán
én is hazamegyek.
- Vitóval - kérdezte Harry óvatosan.
- Akár föl is teheted rá a Bette Davis-gyűjteményedet.
Integetett, amíg a férfi az előtér végébe nem ért, majd elmosolyodott. Amint becsukódott
Harry mögött a liftajtó, kinyílt egy másik, és Vito lépett ki rajta, mindkét kezében egy-egy
csokor fehér rózsa.
- Szia.
Ettől a mosolytól Vito szívdöglesztő filmsztár lett, már nem sima jóképű divatmagazinmodell,
és Sophie szíve majd kiugrott a helyéről.
- Szóval fent vagy - mondta Vito.
- A kezelést megkaptam, elengedtek - mondta Sophie, fölemelte a fejét, hogy megkapja a
bódító csókot. - Nem hiszem, hogy beengedik a rózsákat az intenzívre. Sajnálom.
- Akkor azt hiszem, mind a tiéd. - És a váró asztalára tette a virágokat, majd beletúrt a
lány hajába, a tekintetét kereste.

- Az igazat. Hogy érzed magad
- Jól. - Lehunyta a szemét. - Testileg legalábbis. Volt pár nehéz percem, amikor
végiggondoltam, mi minden történhetett volna, ha nem érkeztek meg idejében.
Vito homlokon csókolta, majd magához vonta.
- Tudom.
Sophie odanyomta arcát a férfi mellkasához, hallgatta szíve megnyugtató dobogását.
Pontosan erre volt szüksége.
- Eddig el sem mondtad, hogyan találtatok meg.
- Hm. Nos, Claire Reynolds mellé egy idős hölgy volt temetve. Ugyanannak a befektetési
brókercégnek volt az ügyfele, mint az a nő, aki annak idején a földterület tulajdonosa volt. A
nevét nem tudtuk, ezért átnéztük az összes ügyfelet, aki kőfejtő közelében lakott.
Sophie eltolta magát, és fölnézett Vitóra.
- Kőfejtő
- A sírok feltöltéséhez használt talaj kőfejtő közeléből származott. De még akkor is túl
sok nevünk volt, és már hajnalodott. Katherine megtudta, hogy az azonosítatlan nőnek olyan
fogtömése volt, amelyet valamikor az 1960-as évek előtt Németországban készítettek, viszont
egyik név sem volt európai. Nem telefonáltuk körbe az ügyfeleket, mert nem akartuk
megkockáztatni, hogy Simon vegye föl a kagylót. Ehelyett inkább az ügyfelek adatlapján
szereplő kapcsolattartó rokonokat hívogattuk föl, mire rábukkantunk egy nőre, akinek az apja
az 1950-es években a Német Szövetségi Köztársaságban volt diplomata. A nőt Selma Cranenek
hívták.
- Ezek szerint Simon háza Selma Crane-é volt. És Selma Crane meghalt.
- Simon megtalálta a legtökéletesebb helyszínt, és ölt érte. A nőt Claire mellé temette, és
tovább fizette Selma számláit. Sőt két éven át még a karácsonyi üdvözlőlapjait is elküldte
helyette.
- Azt mondta, azért ölt, hogy nézze, hogyan halnak meg.
- És lefesse őket. Vászonra. Híres akart lenni. - Ujjával fölemelte Sophie arcát, a lány
ekkor vette észre a mély árkokat a férfi szeme alatt. - Megnéztem a videofelvételt. Tényleg
színésznőnek kellene menned. Ahogy bosszantottad...
Sophie megborzongott.
- Úgy féltem, de nem akartam, hogy lássa.
- Azt mondtad, mindenki, akit megölt, egészen mostanáig kiáltott, hiába temette el őket,
és hogy én meghallottam - mondta szinte áhítatosan. Sophie rádöbbent, hogy ennél szebb
bókot keresve sem találhatott volna.
- És mindig is meg fogod hallani. - Felágaskodott, és csókolt lehelt a férfi ajkára; - Éh
hős lovagom.
A férfi elhúzta a száját.
- Nem akarok lovag lenni. Mi lenne, ha simán csak a zsarud maradnék
- És én mid leszek
Sophie szemébe nézett, a lány szíve vidáman dobbant egyet.
- Kérdezz meg pár hónap múlva, és azt felelem, a feleségem. - A férfi egyik szemöldöke
magasba szökött; - De egyelőre „az én Boudiccám" tökéletesen megfelel.
A lány elégedetten mosolygott fel rá.
- Gonosz vagy, Vito Ciccotelli, velejéig romlott.
A férfi átkarolta a vállát, és elvezette a nagymama szobájához.
- Csak azért mondod, hogy hízelegj.
Sophie csak úgy ragyogott felé, amikor a kardiológián beengedték őket az intenzív
osztályra.
- Csak nem láttad a videón, amikor Simon ezt mondja nekem Te kígyó.
A férfi csak kuncogott.

- Sajnálom. Ezt nem hagyhattam ki.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 4.30
Dániel a vonatállomás előtt állt meg a bérautóval.
- Bár ne kellene menned, Suze.
Húga bánatosan pillantott rá.
- Vár a munkám, Dániel. És az otthonom.
Érdekes, ahogyan rangsorolja a kettőt. A munka, azután az otthona. Ő maga is pontosan
így állította fel magában a fontossági sorrendet.
- Mintha újra megtaláltalak volna..
- Találkozunk a jövő héten - Duttonban, a szüleink temetésén.
- És utána Maradni fogsz
A lány nagyot nyelt.
- Otthon Nem. Ha eltemettük aput és anyut, nem hinném, hogy valaha még egyszer
haza akarok menni.
Már attól is összefacsarodott a szíve, ahogy húgára nézett.
- Suze! Mit tett veled Simon
A lány oldalra nézett.
- Majd máskor, Dániel. Azok után, ami történt... képtelen vagyok. - Kikecmergett az
autóból, és futva indult az állomás felé. Dániel mégsem hajtott el. Várt. Amikor Susannah az
állomás kapujához ért, megállt, megfordult, és nézte, ahogy bátyja figyeli őt. Húga olyan törékenynek
látszott, de tudta jól, belül pontosan olyan erős, mint ő maga. Talán erősebb is.
Végül a lány intett, csak egyet, és már el is tűnt, ő pedig ott maradt egyedül az
emlékeivel. És a megbánással.
Csak ült a néma autóban, egyszer csak hátranyúlt a laptoptáskáért. Kihúzott belőle egy
manilaborítékot. Kiborította a tartalmát, és egyenként végignézte a képeket. Ciccotellinek is
adott belőle másolatot, az eredetieket viszont megtartotta magának. Erőt vett magán, és
minden egyes felvételt alaposan megnézett, minden egyes nőt. A képek igaziak, amint mindig
is sejtette.
Minden egyes nőnek némán megesküdött, hogy megteszi, amit tíz évvel ezelőtt kellett
volna megtennie. Így vagy úgy, nem számít, hány évbe telik, de kideríti, melyik képen ki az
áldozat. Ha Simon bűncselekményt követett el ellenük, akkor legalább értesítheti a családokat,
hogy az elkövető elnyerte méltó büntetését.
És ha valaki más is felelős... Őket is megtalálom. És megfizetnek.
És akkor talán végre az ő lelke is megnyugszik.

EPILÓGUS
NOVEMBER 8-A, SZOMBAT, ESTE 7 ÓRA
- Kedves egybegyűltek! - Sophie megkocogtatta a mikrofont. - Kérhetem szíves
figyelmüket
A beszélgetés lassan elült, a zsúfolásig megtelt teremben mindenki a pódium felé fordult,
amelyen Sophie állt elegáns, csillogó zöld estélyi ruhában. Vito természetesen egész este le
sem vette róla a szemét.
Az este folyamán szinte végig ott állt mellette, ha másért nem is, azért, hogy az ösztövér
idős szponzorokat kissé távol tartsa Sophie-tól. A bácsikák sokat tettek ugyan az esemény
megrendezéséért, de még mindig nem értették meg, hogy nem csipkedhetik Sophie fenekét.
Sophie fenekének csipkedése Vito privilégiuma volt. Ezt bizonyítandó, balján ott a
fegyver. Sophie most megkereste a szemével, és rákacsintott, mielőtt a közönséghez fordult
volna.
- Köszönöm. Sophie Ciccotelli vagyok, sok szeretettel üdvözlöm önöket ma este az
Albright Történettudományi Múzeum új szárnyának a megnyitóján.
- Valósággal ragyog ma este - súgta Harry, mire Vito biccentett. Tudta, hogy Harry nem
a Sophie minden porcikáját kirajzoló estélyi ruhára céloz. Sophie-nak a szeme ragyogott, és
az arcáról sugárzó életerő mindenkire átragadt.
- Nagyon sokat dolgozott, hogy mindezt elérje - súgta vissza Vito. Ami közel sem fedte a
valóságot. Sophie fáradhatatlanul dolgozott, hogy létrehozza ezt az interaktív kiállítási
komplexumot, mely nemcsak a helyi újságok, de számtalan országos magazin figyelmét is
fölkeltette.
- Nagyon sokan vettek részt abban, hogy ezt a tervet sikerrel valóra válthattuk - folytatta
Sophie, - Ha az összes nevet föl kellene olvasnom, akkor az egész éjszakát itt töltenénk. Ezért
nem is fogom fölolvasni. De szeretném fölsorolni azokat akik fáradhatatlanul, éjt nappallá
téve dolgoztak az önök örömére most megnyíló tárlatokon... Szinte mindannyian tudják, hogy
az Albright Múzeum családi vállalkozás. A múzeumot Ted Albright alapította öt évvel
ezelőtt, hogy ezáltal folytassa nagyapja örökségét. - Szeretettel elmosolyodott. - Ted és Darla
minden egyes nap komoly áldozatokat hozott azért, hogy a működési költségeket alacsonyan
tartsák, hogy a kapuk mindenki számára nyitva állhassanak. Ezen okból kifolyólag a család
minden tagja részt vett a tárlatok kialakításában. Ted fia, Theo és apósom, Michael Ciccotelli
tervezett és épített mindent, ami idebent látható. A tárlatvezetőjük Ted lánya, Patty Ann lesz,
akit önök közül már sokan megcsodálhattak a Kis Színház West Side Story-előadásában,
Maria szerepében. - Patty Ann elmosolyodott, Ted és Darla valósággal ragyogott. Habár a

darab igencsak távol esett egy broadwayi előadástól, Patty Ann végre-valahára megtalálta a
helyét, s nevet szerzett magának a színpadon.
- Három különböző tárlatot készítettünk - folytatta Sophie. - Az ásatáson műkincsek után
kutatva valóban összepiszkolhatják a kezüket. A 20. század kiállítás időutazásra hívja önöket
a tudomány, a kultúra és a politika világába, és történeteket, hallhatnak olyan emberek
szájából, akik életük java részét ebben a században élték le. Végül elérkeznek a folyamatosan
változó Szabadság című tárlathoz, amely olyan embereket állít a figyelem, középpontjába,
akik megfizették a szabadság árát. Az első témánk a hidegháború. Jurij Petrovics Csertovra
pillantott.
- Készen áll - óvatosan a férfi kezébe helyezte az ollót, majd átnyújtott egyet-egyet
Tednek és Darlának is.
- Fogalmam sincs, hogy tudja összefogni ezt az egészet - suttogta Harry rekedten.
Vito torka már rég elszorult, tudta, most mi következik. Ám Sophie mosolygott, ahogy
Jurij és az Albright házaspár elfoglalták helyüket az ajtó elé keresztben kifeszített széles,
vörös szalag előtt, amelyen túl tizenegy hónappal ezelőtt csak egy üres raktár tátongott.
- Nagyon jó. - Sophie a mikrofonhoz, hajolt. - Nagy örömmel jelentem be, hogy ezennel
megnyitjuk az Anna Shubert Johannsen Emlékszárnyat. - A villogó vakuk fényében
hátralépett, hogy a három főszereplő elvághassa a szalagot. Annak idején azért vállalta el ezt
az állást, hogy fizethesse Anna gyógykezelését. Kitartóan folytatta a munkát akkor is, amikor
a bánat emésztette, hiszen Anna szíve Simon Vartanian gyilkossági kísérlete során
visszafordíthatatlan kárt szenvedett, s az operadíva egy hónappal ezután békésen, álmában
elhunyt.
Katherine Anna halálát gyilkosságnak nyilvánította, így Simon áldozatainak száma
elérte a tizenkilencet.
Vito úgy érezte, a pokol tüze sem elég forró Simon Vartaniannak.
Ám ez most nem a bánat ideje. Sophie lelépkedett a pódiumról, elvegyült a megjelentek
között, s Vito tekintetét kereste. Harry könnyes szemébe nézett, majd Vito felé biccentett, s
rámosolygott, mielőtt az Inquirer riporteréhez fordult volna.
- Harry, oda kell hogy menjek, nehogy a fenékcsipkedők rátegyék a kezüket Sophie-ra.
Hozna neki egy italt Azt hiszem, nagyon meleg lehetett odafenn a lámpák alatt.
Harry biccentett, és kihúzta magát.
- Mit iszik Bort Pezsgőt
- Vizet - mondta Vito. - Csak vizet.
Harry hunyorogva méregette.
- Csak vizet Miért
- Nem ihat alkoholt - válaszolt Vito, s most már elmosolyodott. - Árt a babának.
Harry Michael felé fordult, aki még mindig a szemét törölgette.
- Maga is tudott róla
- Csak ma reggel tudtam meg. Füstölt lazacot akart enni fánkkal. Elég ronda látvány volt.
Vito csak vigyorgott.
- Apa már a kiságyat tervezi.
- Amit Theo fog elkészíteni. - Michael csak úgy ragyogott, amikor a fiúra nézett. Theo
valóra váltotta mindazt, amit Vito testvérei képtelenek voltak: folytatta az öreg Ciccotelli
mesterségét. Nekik maguknak szemernyi érzékük sem volt az asztalosmunkához. Kiderült,
hogy Negyedik Theo kitesz annyit, mint ők együttvéve.
- Nem nagy dolog - szabadkozott Theo.
- Nem nagy dolog - utánozta Michael viccelődve. - Már az egyik kiságyat be is fejezte
Tessnek.

Aki kétévnyi próbálkozás után végre ikreket várt, és Vito ennél boldogabb már nem is
lehetett volna. Érkeznek a következő Ciccotelli unokák. Ami azt jelenti, a család még
nagyobbra nő.
Ami Vitót a világ leggazdagabb emberévé tette.