ANITA GAYN Senkinek sem kellesz!

ANITA GAYN
Senkinek sem kellesz!
EMILY SULLIVANT ELHAGYJA AZ ANYJA, EZÉRT KÉNYTELEN AZ APJÁHOZ ÉS ANNAK ÚJ CSALÁDJÁHOZ
KÖLTÖZNI. A BONYODALMAK JÖNNEK MAGUKTÓL.

Senkinek sem kellesz!
1.
Március vége van. Anyám jobb időpontot is választhatott volna, hogy lelépjen az új pasijával. Február
elején kezdődött. Anyám részegen, oldalán egy új pasassal támolygott be a lakásba. Épp a tévét
néztem, meg sem lepődtem az újabb egy éjszakás kalandon, csakhogy ez a fickó egy kicsit másabb
volt, mint a többi.
- Szia! – köszönt nekem. – Te meg ki a frász vagy – Megértem, hogy erősen bepiált, de azért ennél
kedvesebben is becsekkolhatott volna.
- Ezt én is kérdezhetném! – vetettem oda és felhangosítottam a tévét.
- Ez meg ki, bébi – fordult anyámhoz, akinek csak a segge lógott ki a hűtőnkből. Vihogva kihátrált,
kezében két sörrel.
- Viselkedj, Emily! Ne aggódj, Juan. Ő az én édes kislányom, hát nem gyönyörű Teljesen az anyjára
üt.
Elfintorodtam az édes jelzőre. Ez nem az a szó, amit az emberek általában használnak velem
kapcsolatban. Ráadásul milyen név az a Juan Hol a fenében szedte össze ezt a tagot Lekapcsoltam a
tévét és berobogtam a szobámba. Hangos zenét kapcsoltam, hogy teljesen elnyomjam a szomszéd
szobából átszűrődő undorító hangokat. Rég megtanultam már, ha nem veszek róla tudomást, olyan,
mintha nem lenne. Ilyenkor végig arra az időre gondoltam, amikor még ártatlan boldog kislány
voltam.
Igaz, elterveztem, hogy nem törődöm ezzel a Juan nevű förmedvénnyel, de csak nem akart leakadni
anyámról. Annyira, hogy három hete megszöktette a városból. Aznap este, mikor hazaértem a
munkából, egy cetli várt a hűtőn.
„ Emily, ma összeházasodtunk Juannal. A gépünk ötkor indul Hawaii-ra. Sajnálom, de azt hiszem,
apádhoz kéne költöznöd, amíg vissza nem jövünk. Nála majd hívlak, Anya”
- Kösz, anya! – mormoltam pár perc múlva, mikor megemésztettem az üzenet tartalmát. – Sok
boldogságot!
Tegnap megjelent az apám. Eléggé ki volt akadva, amiért nem hívtam fel és nem árultam el neki
anyám házasságát.
- De ti már nem vagytok házasok – mutattam rá –, miért kellett volna szólnom Csak nem akartál
nászajándékot venni – Jót röhögtem a poénomon, de apám szerint nem volt vicces. Tajtékzott.
- Nem hiszem el, hogy már három hete egyedül laksz itt és nekem egy szót sem szóltál! Teljesen
elment az eszed
- Miért kellett volna szólnom – Épp a konyhapulton ücsörögtem és mogyoróvajas kenyeret kentem
magamnak. – Kérsz egy szeletet
- Nem! – üvöltötte. – Emily, ezt nem gondolhatod komolyan, tizenöt éves vagy! Egy tizenöt éves lány
nem lakik egyedül!
- Tizenhat vagyok – helyesbítettem és jó nagyot haraptam a kenyérből. Apám úgy nézett rám, mint aki
mindjárt a torkomnak ugrik. Igen, ez az a hatás, amit rendszerint kiváltok. – Figyelj! – csámcsogtam és
felemeltem a kezem. – Ez semmiség. Dolgozom, eltartom magam, nem hiányoztam az iskolából sem.
Hidd el, jól vagyok! Van kajám, még több is, mint mikor anyu itthon van. Nézz be a hűtőbe! –
lenyeltem a falatot. – Minek jöttél ide
2

Senkinek sem kellesz!
- Az anyád hívott – ordított még mindig –, veled akart beszélni, akkor mondta, hogy már három hete
elment és azt mondta neked, hívj fel engem. Miért nem tetted
- Először is – Rácsavartam a mogyoróvaj tetejét az üvegre. – Nekem sem mondott semmit. Csak egy
levelet hagyott. Másodszor, a levélben nem írta, hogy hívjalak fel, csak annyit, hogy hozzád kéne
költöznöm. Nem kell, csak kéne. Én ezt tanácsként értelmeztem, tudod, egy alternatív lehetőség, ha
minden más út kiesett és…
- Nekem nincs időm ezt hallgatni! Pakold össze a holmijaid és indulunk! Már megvettem a jegyedet, a
gépünk fél tízkor indul.
- Hová is megyünk – kérdeztem a számba tömve a kenyér maradékát.
- Haza.
- Otthon vagyok – mutattam körbe.
- Úgy értem, haza, hozzánk. Ezentúl velünk fogsz élni! – ezt olyan arccal jelentette ki, mintha ő lenne
a Télapó és valami csudaszupi ajándékot nyújtana át az elkényeztetett kislánynak. Megfontoltan
megrágtam a falatot, lenyeltem és csak akkor válaszoltam.
- A francokat, én nem költözöm sehova! Teljesen jól elvagyok itt magamban, megélek addig, amíg
anyu haza nem ér.
- Emily – mondta meglepően emberségesen –, az anyád lelépett, nem fog visszajönni. Az új férje
szörfoktató Hawaii-n és egy…
- Nádkunyhóban laknak – bólintottam. – Tudom, de hidd el, ez nem fog sokáig tartani. Legfeljebb fél
évet jósolok a dolognak, aztán anyu otthagyja a francba, mielőtt kiejthetné annak a hülye koktélnak a
nevét. Tudod, amit mindig emlegetnek…
- Remélem, nem azt tervezted, hogy fél évig egyedül fogsz maradni. Ne is álmodj róla! Pakold a
holmid és indulunk!
- Apa, kicsit elkéstél ezzel a parancsolgatással, nem Nincs szükségem a nevelésedre, se semmire sem
tőled. Neked is van már saját családod.
- Ameddig fizetem a gyerektartást, akárhogy is nézzük, az apád vagyok és vannak bizonyos jogaim
veled szemben! Ebbe beletartozik az is, hogy amikor azt mondom, pakolj és költözöl, akkor te pakolsz
és költözöl!
Megdöbbenve bámultam rá.
- Te mióta fizetsz gyerektartást – Érdekes, erről még nem is hallottam. Mik vannak!
- Amióta tudom, hol vagytok – vágta rá. – Most menj pakolni, ha akarod, segítek.
- Apa, te tényleg arra akarsz engem rávenni, hogy éljek a családoddal A te házadban A te
gyerekeiddel és a feleségeddel Én, apa – próbáltam észérvekkel meggyőzni. Szemlátomást ő is
kételkedett benne, hogy ez jól fog elsülni, de elszántan bólintott.
- Már megbeszéltem velük, örülnek, hogy velünk fogsz élni. – Felnevettem erre a képtelen gondolatra.
- Mi lesz a munkámmal
- Nálunk is vannak gyorséttermek.
- Mi lesz a sulival – Ezt hülyeség volt kérdezni, mert a suli mindenhol ugyanolyan szar.
- Járhatsz egy iskolába Dorothyval. – Most vonzani, vagy taszítani akar
- Nagyszerű! – mondtam gúnyosan.
- És üzent neked valamit, mármint Dorothy. Kérte, hogy mondjam meg, Matt is az évfolyamtársad
lesz.
- Az a Matt – kérdeztem, de inkább csak suttogás lett belőle.
Apa bólintott és én eldöntöttem a dolgot. Költözöm.
Talán egy kis magyarázattal tartozom. Soha nem mondhattam el magamról, hogy csodás gyerekkorom
3

Senkinek sem kellesz!
volt. Borzalmas volt az egész. Frusztráló. Az első emlékem veszekedés apám és anyám között. Úgy
üvöltöttek, hogy belezengett az üvegajtó. Tisztán emlékszem, hogy volt üvegajtó is a házban és a hátsó
kertre nyílt. A hátsó kert sarkában volt egy nagy fa. Ilyenkor mindig a törzse mögé menekültem,
nekidőltem a léckerítésnek és sírtam. Addig voltam ott, amíg anyám vagy apám elő nem rángatott
onnan.
- Hát már megint elbújtál
Velem is kiabáltak, hogy miért nem alszom, vagy miért nem játszom valamit ahelyett, hogy bujkálok.
Egy idő után magammal vittem a plüssmacimat, így mikor kirángattak a fa mögül mondhattam, hogy
játszom. Ezt olyan sokszor csináltam, hogy másra nem is emlékszem. Pár szó a szüleimről: egyáltalán
nem jó párosítás, apám Raymond Sullivan. Ha pasi lennék és Raymondnak neveztek volna el, tuti
kinyírom magam. Na szóval, ő valami adótanácsadó vagy mi a szösz. A lényeg, hogy több, hosszú és
bonyolult szóból álló munkája van, amit eszem ágában sincs megjegyezni. Az elmúlt nyolc év alatt
összesen hatszor találkoztunk, nem vagyunk olyan jó kapcsolatban, hogy megjegyezzem, mit
dolgozik.
Az anyám Sharon Black. A Sharon nem olyan rossz név, a vezetékneve meg illik az én nevemhez.
Emily Black. Legalábbis három évvel ezelőttig még ezzel a névvel éltem, amíg apám rá nem jött a
dologra és követelte, hogy vegyem vissza az igazi nevem. Emily Sullivan. Csoda, hogy néha úgy
érzem, nem egy ember lakik bennem Tehát, anyám Sharon légiutaskísérő, legalábbis foglalkozása
szerint, aztán többféle munkából élt, takarítás, pincérkedés, rossz nyelvek szerint kurválkodás.
Mostanában csak légiutaskísérő alkoholproblémákkal. Hogy ne szépítsek semmit, kimondom:
alkoholista.
Egy szép nap, közel tizenhat és fél éve összeismerkedtek, merő véletlenségből összehoztak egy
gyereket és összeházasodtak. Majdnem teljes nyolc évig bírták együtt, aztán egy délelőtt anyám
összecsomagolta a cuccait, fogott engem és lelépett otthonról. Apámnak nem mondta el, hogy hol
vagyunk, csak másfél év múlva értesítette, hogy ha apám nagyon akar, akkor láthat. Csak pár ezer
mérföld, mi az neki.
Apám időközben elvett egy másik nőt, akinek már volt két lánya. A kicsi Dorothy, aki egyidős velem
és a nála három évvel fiatalabb húga, Lauren, aki, mint kiderült az én féltestvérem. Apám az apja! Ez
azt jelenti, hogy apám három éves korom óta (ha nem korábbról) csalta anyámat. Mindazonáltal nem
ez volt az ok, amiért anyám lelépett tőle, hisz állítólag öt éves korom óta tud, mind a viszonyról, mind
Laurenről. Valami más miatt akadt ki és cipelt el engem nyolc éves korom előtt. Szóval, ennyi az én
boldog történetem.
Este már a repülőn ültünk, egy ideig figyeltem, a negyvenes, kopaszodó apámat és próbáltam rájönni,
melyik vonásaimat örököltem tőle. Inkább az anyámra ütök. Ugyanaz a fura, kissé hosszúkás szem,
ugyanaz a világosbarna szemszín. Valószínű az eredeti hajszínünk is egyezik, bár az övé szőkére, az
enyém haragos vörösre van festve. Az arcom formája is hasonló, minden nagyképűség nélkül
állíthatom, hogy szép arcom van. Amikor megeresztek egy mosolyt, még gödröcskéim is vannak. Azt
hiszem, ezt nevezik bájos babaarcnak, csakúgy, mint anyámnál. Talán az orrom más. Megbámultam az
apám orrát, elég ronda. Az enyém kicsit formásabb, de nem anyám pisze orra. Úgy tűnik, hogy az
enyém a két orr keveréke.
- Mi az – kérdezte Raymond.
- Semmi – mondtam gyorsan és elfordultam.
- Haragszol rám, Emily – kérdezte bűntudatosan.
Na, most jön ki rajta a bűntudat, amiért nem engedett semmit elhozni a lakásunkból
4

Senkinek sem kellesz!
- Csak a ruháid pakold be! – parancsolt rám délután. – Nincs időnk piszmogni!
Az összes ruhám belefért egy közepes bőröndbe, sőt még a két pár cipőm is bedobtam mellé.
- Nem haragszom – feleltem és kibámultam az ablakon. Undorítóan magasan voltunk, pedig még csak
pár perce szálltunk fel. Csak sötétséget láttam, még a város fényeit sem. Van egyáltalán város
alattunk Hirtelen teljesen rosszul lettem és gyorsan lehúztam a rolót.
- Valami baj van – kérdezte, mintha hirtelen kinőtt volna az aggodalma.
- Semmi – mondtam vállat vonva, majd hogy ne tűnjek nagyobb bunkónak, mint amilyen vagyok,
hozzátettem. – Csak nem igazán szeretem a magas helyeket.
Ezzel én befejezettnek nyilvánítottam a beszélgetést. Épp arra gondoltam, hogy nem kéne-e itt
nyüzsögnie valami csajnak és mogyorót osztogatni Vagy pezsgőt, mint a filmekben. Vagy az talán
csak az első osztálynak jár
- Rosszul érzed magad – rémüldözött apám. – Hozassak valamit, egy kis vizet
„Pezsgőt és mogyorót” – akartam humorizálni, de inkább magamban tartottam.
- Nyugi, nem fogok hányni, meg semmi ilyesmi. Csak megszédültem, ahogy kinéztem –
megpróbálkoztam egy megnyugtató mosollyal, de inkább fintornak tűnhetett.
- Úgy néz ki, ebben rám hasonlítasz – mosolygott vissza. – Én is utálok repülni. Anyáddal is így
ismerkedtem meg.
Lefagyott az arcomról a mosolyszerűség. Nehogy idilli nosztalgiázásba kezdjen! Pedig olyan arcot
vágott.
- Egy ilyen szárnyas rémségen ültem – mutatott körbe. – Egy légörvénybe kerültünk és bepánikoltam.
Sharon mellém ült és egész úton szórakoztatott, hogy elterelje a figyelmem.
Hátradöntöttem a fejem és erősen gondolkodni kezdtem, hogy kizárjam a hangját. Utálom az ilyen
sztorikat. Inkább milliomodszorra is elképzeltem azt a boldog helyet és időt.
Ott sírtam a fa mögött, mint szokásosan.
- Mondtam neked, hogy ne szüld meg, akkor most nem kéne házasoknak lennünk! – üvöltötte épp apa.
- Mert persze ez is az én hibám! – anyám hangja sikításnak hatott az egyébként halálos csendben.
Nem emlékszem, hogy a környékről egyéb hangokat is hallottam volna, mindig csak az én szüleim
kiabálása törte meg az álmos utca némaságát. Erősen szorítottam magamhoz a macimat és potyogtak a
könnyeim, amiért miattam veszekednek. Apró, kislányos csuklások, meg kicsi nyöszörgések jöttek ki
belőlem. Hirtelen hangos huppanást hallottam magam mellett. Felnéztem és megláttam egy fiút,
fogalmam sem volt, hogy mennyi idős lehetett, de nem is érdekelt soha.
- Hát, te bőgsz itt – kérdezte és fitymálóan nézett végig rajtam.
- Hagyjál békén! – válaszoltam dacosan. – Ez a mi udvarunk!
- Mi az nálad – kitépte a kezemből a macit. – Jaj, de édes!
- Add vissza! – visítottam, ahogy a torkomon kifért.
Fiatal nő nézett át a kerítés felett.
- Matt! Mit keresel te ott – megakadt a szeme rajtam. – Hát, te kislány, miért sírsz
- Elvette – válaszoltam és a macira böktem.
A fiú utálkozó arccal a lábam elé dobta a macit, miközben az anyja leszidta. De nem, nem is volt az
anyja, csak a nevelőszülője.
- Apa! – nyitottam ki a szemem. – Ő idősebb volt nálam. Hogy lehetünk évfolyamtársak
Rögtön rájött, hogy Mattről beszélek.
- Ahogy én tudom, kétszer is megbukott, elég vad gyerek volt, amíg nem került Knightékhoz, azóta
kicsit megjavult. Legalábbis azt hallottam.
Becsuktam a szemem. Vad gyerek, mindig is vad volt egy kicsit…
5

Senkinek sem kellesz!
Másnap megint a fa mögött sírtam, újabb veszekedés volt bent. Meghallottam a már ismerősnek tűnő
huppanást.
- Már megint bőgsz, Árulkodós! – Gyorsan a hátam mögé rejtettem a macit.
- Cicát nem kaphatod meg!
- Milyen cicát Az egy medve.
- Cica – ráztam a fejem. Kicsit arrébb lökött és elszedte a macim. Magasra tartva alaposan
megvizsgálta.
- De hülye vagy! Ez egy medve!
- Add vissza! Cica! – nekiugrottam a fiúnak és ütni kezdtem a mellkasát. Csak nevetett és nem adta
vissza.
- Addig nem adom vissza, amíg nem mondod, hogy medve! – csúfolódott.
- Medve – bólintottam mindent tudón –, de Cica is. Add vissza, mert megmondalak az anyukádnak!
- Árulkodós, bőgőmasina vagy! Ez egyáltalán nem cica, és ő nem az anyukám. Az én anyukám
meghalt!
- Akkor az ki – kérdeztem gyermeki kíváncsisággal és a kerítésre mutattam, ami mögött a házuk volt.
- A nevelőanyukám, intézetből hoztak ki. – Hirtelen már nem is érdekelt a macim.
- Mi az az intézet
- Ott vannak, azok a gyerekek, akik senkinek sem kellenek. Akárki hazaviheti őket.
- Szegények – ámultam el. – Sokan vannak ott
- Igen, vannak már egészen nagy gyerekek is, azok nagyon kötekedősek, de én megvédtem magam.
Elvertem még Tommyt is, pedig ő már tizenegy éves.
Hirtelen nagyot nőtt a szememben ez a fiú. Elverni egy nagy gyereket, nem semmi, biztos nagyon
erős. Már akkor rajongani kezdtem érte. Részletesen elmesélte, hogyan vert a kissrác gyomrába. A
macim használta próbababának, nekivágta a fatörzsnek, ütötte és cibálta.
- Ne bántsd Cicát! – kértem. – Ő nem rossz!
- Hányszor mondjam neked, Árulkodós Ez egy medve.
- Tudom, hogy medve, de Cica is. Te is fiú vagy, meg Matt is – magyaráztam, hogy értse már meg
végre.
- Ez a neve – nevetett ki Matt. – Te tényleg kis hülye vagy még. A Cica nem való egy medvének.
Legyen inkább Teddy.
- Cica! – téptem ki akaratosan a kezéből.
Megint kinyitottam a szemem. Vajon megtörtént mindez Olyan álomszerű. Néhány részlet élesen
kirajzolódik, más emlékek elhalványultak. Csak azt tudom, hogy egész életemben Mattet szerettem a
legjobban. Vissza kell mennem, ha ő is ott van. Voltak kétségeim, nyolc év hosszú idő, ő is megnőtt
már. Mennyi lehet most Tizenhét Tizennyolc Talán még emlékszik rám. Örökké barátok, ígértük
egyszer egymásnak, még vérszerződést is kötöttünk. Magamban mosolyogtam. Azt csak nem felejtette
el.
Nem emlékszem, hogy mikor lettünk igazi barátok, de azok voltunk. Mindig megvigasztalt, ha a fa
mögött sírtam. Néha alaposan feldühített, mert állandóan kis hülyének nevezett, de egy idő után
megszoktam. Sokat jártam át hozzájuk. A nevelőszülei rendesek voltak, bár a nevükre nem
emlékszem. A legtöbb emlékben csak ketten vagyunk. Volt egy kedvenc helyünk valami erdős részen.
Sokszor egy dalt énekeltünk, amit ő tanított nekem. Anya nem szerette, ha ezt éneklem. Újra beleéltem
magam a legkedvesebb emlékbe.
Matt már elsős volt, igazi iskolás fiú, délelőttönként már nem találkozhattunk. Minden nap fél négykor
ott vártam az utcasarkon. Gyalog jött haza, iskolatáskáját a kezében lóbálta.
6

Senkinek sem kellesz!
- Szia, te kis hülye! – kiabálta már messziről vagy a másik kedvenc mondatom tőle. – Képzeld, mi
történt, Em…
Egész életemben egyedül ő nevezett Emnek. Soha másnak nem engedtem. Szóval, aznap nem köszönt
nekem egyik változattal sem, mert más fiúk is voltak vele.
- Matt! – kiabáltam rá és elé futottam.
- Kopj le, te kis hülye! – morogta. A fiúk vihogva kérdezgették, hogy én ki vagyok.
- A barátnőd, Matt – csúfolódtak. – Eléd jött a kedvesed
- Ez csak a szomszédék lánya – válaszolt Matt könnyedén. – Állandóan rajtam lóg!
- Mattie – ugrándoztam körülötte, mert nem fogtam fel az elutasítását –, menjünk el a tóhoz, jó
Milyen tó Nem is emlékszem tóra, habár volt valami víz…
Hirtelen mozdulattal ellökött magától, elvesztettem az egyensúlyom és elestem. Csúnyán lehorzsoltam
a könyököm.
- Mondtam, hogy hagyj békén! – mondta Matt, a fiúk nevettek rajtam. Elkezdtem sírni.
- Soha többet nem játszom veled, te… te kis hülye! – kiabáltam potyogó könnyekkel.
- Nem is akarom, hogy velem játssz! – vágta rá Matt. – Menjél árulkodni az anyukádnak!
Hazafutottam, nem értettem, hogy Matt miért volt ennyire gonosz velem. Nagyon fájt a könyököm, de
még jobban a gyermeki szívem. Anya leragasztotta a sebem, de nem mondtam el, hogy Matt bántott.
Azt mondtam, elestem. Odamentem a kerítéshez és egész délután azt lestem, hogy mit játszanak odaát.
Botokkal meg kövekkel dobálták egymást, talán valami háborús játék volt. Szerettem volna én is
játszani, de akkor sem mentem volna, ha hívnak. Matt egy áruló!
Aznap este apa és anya megint veszekedtek. Elbújtam a fa mögé, de már nem sírtam. Amióta Matt a
barátom volt sokkal kevesebbet bőgtem. Amikor anyáék veszekedtek rendszerint elmentünk játszani
valamit. Nagy nehezen átmásztam a kerítésükön és vele játszottam. Aznap nem, hiszen új barátai
voltak.
Dacosan elfordítottam a fejem, amikor földet ért mellettem.
- Gyere lovacskázni! – kuncsorgott, tudta, hogy az volt a kedvenc játékom. Felugrottam a nyakába, ő
meg idétlenül nyihogva futkározott körbe-körbe az udvarunkban.
- Nem – mondtam kimérten. Már akkor is értettem a drámázáshoz.
- Nagyon fáj a könyököd
- Nem – mondtam megint.
- Énekeljük el a Katona dalát. – Ez is csábító volt, de ellenálltam.
- Nem.
- Soha többet nem fogsz velem játszani – kérdezte feldühödve.
- Nem.
- Rendben, te kis hülye, aztán majd ne gyere hozzám sírva!
- Nem megyek. Nekem Cica a legjobb barátom! – öt éves lehettem vagy hat És még mindig megvolt
az a hülye mackó, pedig semmi érdekes nem volt benne, átlagos mackó volt.
- Akkor, szia! – Matt visszamászott hozzájuk és eltűnt.
A következő napon csak bámultam az órát, de nem mentem elé a sarokra. Bizonyos szempontból
olyan voltam, mint Lassie, nem ismertem az órát, csak azt tudtam, mikor van fél négy. Talán megérzés
volt, nem is tudom.
Több nap telt el, de pontosan nem emlékszem, mennyi. Az biztos, hogy a tapasz még ott volt a
könyökömön, amikor megint sírva bújtam a fa mögé.
- Akkor költözz el! – üvöltötte apa anyámnak. – Ha nem tudsz megmaradni mellettem, menj el! Emilyt
akármikor meglátogathatod.
- Csak nem képzeled, hogy elhagyom a lányomat! Ha én megyek, ő is jön!
7

Senkinek sem kellesz!
- Ebből a házból nem viheted el! Az én lányom is!
Utáltam, mikor miattam veszekednek, állandóan én voltam a hibás.
- Ne bőgj, Em! – hallottam magam mellett a hangját. Éreztem, hogy mennyire hiányzott ez a
gyerekhang, ügyetlenül megsimogatta a hajam. Emlékszem, milyen meleg volt a keze. – Legyünk
megint barátok!
- Neked már másik barátaid vannak – mondtam elutasítón.
- De ők nem kellenek nekem. Nem olyan kis hülyék, mint te! Őket nem lehet rávenni vicces dolgokra.
Te vagy a legjobb barátom.
- Akkor minek ütöttél meg Barátok nem verekszenek egymással!
- Nem ütöttelek meg, csak ellöktelek és elestél – magyarázta.
- Nézd meg, milyen sebem lett – mutattam neki a könyökömet. – Fáj!
- Esküszöm, hogy soha nem bántalak többet! Csináljunk egy vérszerződést, az megszeghetetlen.
- Mi az a vérszerződés – Ez kezdett érdekelni.
Akkor kötöttük meg a szerződést, Matt szerzett egy kést és megvágta az ujját.
- Most te! – mondta parancsolón és én nyújtottam a kezem. Fájt, amikor megvágta az ujjam, de nem
sírtam. Olyan érdekes volt, hogy ez rossz szavam sem lehetett.
- Esküszöm, hogy többet nem bántalak, esküszöm, hogy sokat lovacskázom veled, esküszöm, hogy
mindig barátok leszünk. Most te mondjál esküt! De csak olyat, amit megtartasz. A vérszerződés
megszeghetetlen.
- Esküszöm, hogy mindig te leszel a legjobb barátom, Mattie, még akkor is, ha bántasz…
- Nem bánthatlak, most ígértem meg!
- Akkor esküszöm, hogy örökre szeretni foglak, és te mindig játszhatsz Cicával, amikor csak akarsz!
- De kis hülye vagy! Miért akarnék játszani azzal a hülye medvével Most tartsd ide az ujjad, össze
kell érinteni a sebeket.
Összeérintettük és Mattel soha többet nem veszekedtünk.
8

Senkinek sem kellesz!
2.
Undorítóan kedves hang biztosított, hogy hamarosan landolunk. Nem szeretem kedves embereket,
mert nem hiszek bennük. Az emberek csak akkor kedvesek egymással, ha akarnak valamit.
- Mire gondoltál – kérdezte apám mellettem, különös mosolyféle ült az arcán.
- Semmire, miért
- Mosolyogtál – mondta meglepetten. – Gyönyörű vagy, mikor mosolyogsz! Gyakrabban kéne.
- Szoktam mosolyogni – jegyeztem meg szárazon. – Az egy dolog, hogy te nem látod eleget. –
Tekintve, hogy utoljára nyáron találkoztunk, akkor sem töltöttünk együtt összesen egy napot, pedig két
hétig voltunk abban a hülye hotelben. De nem, te inkább az igazi családoddal voltál, mintha nem egész
évben velük lennél.
- Clara biztosan finom vacsorát főzött a tiszteletedre – mondta még.
- Éjszaka van – jegyeztem meg –, nem
- Fél kettő – bólintott. Szuper, át kell állítanom az órámat, meg saját magamat is. Hülye időzónák.
- Nem hiszem, hogy még ébren vannak – mondtam, mikor végre megszabadultunk a repülőről.
- Dorothy biztos megvárt, nagyon izgatott, hogy hozzánk költözöl. – Dorothy mindig is túlzottan
kedves volt velem, ez nyilvánvalóvá tette, hogy utál. A féltestvérem Lauren már nehezebb eset, elég
modortalan, de legalább nem játssza meg magát. Ő ki is mutatja, hogy utál. Clara, apa felesége meg
inkább tartózkodó. Óvatos udvariassággal bánik velem, mintha akármelyik pillanatban robbanó bomba
lennék. Öröm lesz velük lakni. Viszont Mattért, megéri. Délután elmegyek hozzájuk. Talán örülni fog.
- Tudod, hol laknak – kérdeztem.
- Kik – hökkent meg apám.
- Knighték. Szeretném meglátogatni Mattet.
- Nem tudtam, hogy tartottátok a kapcsolatot – gondolkodott el Raymond a dolgon.
- Nem tartottuk – ráztam meg a fejem.
Levelek tucatjait írtam neki az évek során, de egyikre sem válaszolt. Sosem értettem miért, lehet, hogy
meg sem kapta őket. Most is elszörnyedek arra gondoltra, hogy tizenegy évesen visszaadták intézetbe.
Hogy lehet ilyet csinálni Azt hallottam, hogy utána egy ideig az apjával élt (azzal, aki börtönben volt
fegyveres rablásért, mellesleg maradandó verésnyomokat hagyott Matt testén), aztán megint intézet és
végül Knighték. Meg akartam beszélni vele ezeket. Talán mesél majd az életéről, lehet, hogy
lehetnénk még barátok, elvégre megesküdtünk.
Várni kellett a nyamvadt bőröndömre. Utálok várni, de most könnyebb volt. Elképzeltem, hogy mit
fogok mondani neki, hogy milyen lesz viszontlátni őt.
- Ismered – kérdeztem apát. – Úgy értem, hogy szoktatok találkozni
Apa bólintott.
- Még mindig odavagy érte Emlékszem, mennyire szeretted. – Hogy hagyhatott anyámnál Miért
nem kért vissza Miért nem akart többet látni Persze most úgy csinál, mintha ő lenne a mintaapák
bemutatópéldánya.
- Hogy néz ki – nem tudtam elképzelni, csak azt a borzas hajú kisfiút láttam magam előtt, szürke
színű szemekkel.
- Nagy – fogalmazta meg apám okosan. – Nem fogsz ráismerni. Nem valami jóképű, lányok kedvence
típus, de már van barátnője…
- Eszemben sincs ráhajtani – mondtam gyorsan a szemem forgatva. – Mi csak barátunk vagyunk…
voltunk. Egyébként sem érdekelnek gimis srácok.
9

Senkinek sem kellesz!
- Ezt örömmel hallom – bólintott. – Erről akartam beszélni veled, tudod nem kéne olyan sok fiúval
randiznod. – Honnan veszi, hogy én sok fiúval randizom Teljesen megőrült – Jó példát kellene
mutatnod Laurennek, most van a kényes tini korszakában. Csak most kezdik érdekelni a fiúk…
Majdnem lenyeltem a nyelvem. Nem Lauren volt, aki gátlástalanul smárolt valami szörfössel a közös
szállodai szobánkban Apa nyilván nem látta ezt. Érdekes.
- Oké, megpróbálok nem túl sokat randizni.
Végre megérkezett az én bőröndöm is. Apa lekapta arról a forgó hülyeségről, legalább nem nekem kell
cipekedni.
Úristen, mikor jártam itt utoljára…
Matt és én a hátsó udvarban játszottunk Robinson Crusoe-sat. Amióta elolvasta az lett a kedvenc
könyve, természetesen nekem is, bár én nem olvastam, csak Matt mesélte. Ő játszotta Robinsont, én
meg Pénteket.
- Te úgyis olyan kis hülye vagy, Em – mondta mindig. – Te lehetsz Péntek.
Kicsit igazságtalan volt, mert néha én is Robinson akartam lenni, de mindig letorkollt, hogy ő az
idősebb.
Anyám gyors léptekkel kirohant a házból.
- Gyere, Emily! Megyünk!
- De most jönnek a bennszülöttek! – nyafogtam. Az volt a kedvenc részem. Ide-oda futkároztam, Matt,
pedig kilőtte a bennszülötteket, akik engem üldöztek.
- Köszönj el, Mattől, sietnünk kell!
- Hova megyünk – anyám nem válaszolt, csak beviharzott. Követtük Mattel.
Anya épp két nagy bőröndöt cipelt, megdöbbenve néztem, ahogy bevágja a kocsink csomagtartójába.
- Hova mennek, Mrs. Sullivan – kérdezte Matt is. Észre sem vettem, hogy mikor fogta meg a kezem.
- Elutazunk egy kis időre – hadarta anyám. – Gyere, Emily! Sietnünk kell! – megragadta a kezem és
húzni kezdett a kijárat felé. Nagyon megijedtem.
- Hova megyünk Hol van apa – kérdeztem és nem mozdultam. Matt erősebben szorította a kezem.
- Le akar lépni Emilyvel – kérdezte Matt, ő rájött, mit jelent ez. Én akkor még nem igazán fogtam fel.
- Semmi közöd hozzá! – kiabált rá Sharon, úgy viselkedett, mint egy őrült.
- Nem viheti el! – kiabált Matt is. – Az törvénybe ütközik! Szólok a szüleimnek!
Anya elrántott Mattől. A kezem elszakadt az övétől.
- Mattie! – sikítottam és el akartam futni, de anyám a hóna alá vágott és betuszkolt a kocsiba. –
Mattie! – már sírtam is. Nem értettem az egészet, csak azt, hogy anya el akar vinni Mattől. A fiútól,
aki mindennél fontosabb a számomra.
- Mrs. Sullivan, legalább Cicát hadd hozzam le! – kiabált Matt. – Nem tud aludni nélküle!
- Cica – jutott nekem is eszembe, fenn van a szobámban, nem hagyhatom itt, ahogy Mattie-t sem.
- Jó – morogta anyám. – Hozd le!
Matt felrohant az emeletre, anyám habozás nélkül beült a kocsiba és indított.
- Ne, anya! Cica! Mattie… várjunk még!
Önkívületben sikítoztam, amíg nem kaptam egy hatalmas pofont. Akkor elhalkultam és sírtam. Soha
többet nem láttam Mattet. Anya egyenesen a repülőtérre hajtott és elkezdődött a bujkálásunk…
Új, átmeneti otthonom felé menet nyugtáztam, hogy ez a város tök ismeretlen. Még az utcát sem
találnám meg magamtól. Egyébként minden olyasmi, mint otthon. Ugyanolyan üzletek, ugyanaz a
mocsok, csak más elrendezésben.
- Emlékszel erre – mutatott apám egy gyorsétterem felé.
- Nem – böktem ki. Mi a frász csak nem egy kajálda, hű, de nagy szám!
- Minden héten eljöttünk ide anyáddal, nem emlékszel
10

Senkinek sem kellesz!
Mi van Mi csináltunk közös programokat Csak a kiabálásra emlékszem és Mattre.
- Nem emlékszem – vontam vállat.
Végre beértünk az ismerős utcába. Itt van az a sarok! Milyen fura! A szemem a sötétséget pásztázta.
Igen, ez az a ház! Kilátszik mögüle az a fa. Hát még megvan!
Még világos volt az alsó szinten. Ugh, valaki tényleg megvárt! Na, ne!
- Mondtam, hogy megvárnak – mondta apa elégedetten. Beállt a garázs elé a kocsibejáróra. –
Megérkeztünk!
- Megérkeztünk – hagytam rá. Mire nagy nehezen rászántam magam, hogy kiszálljak apa már előttem
sürgölődött, lóbálva a bőröndöm, mintha fél kiló lenne.
- Emlékszel még a járásra
- Azt hiszem – mondtam és elindultam a bejárati ajtó felé. Mikor utoljára láttam tárva-nyitva maradt…
Tétováztam egy kicsit, egyszerűen nyissak be, vagy kopogjak előtte Elvégre én csak vendég leszek
itt, nem Megkönnyítette a dolgom, hogy valaki bentről kinyitotta az ajtót. Világosbarna hajú, kicsit
manószerű, de alapjában véve nem menthetetlenül csúnya lány fogadott. A tőle megszokott széles
mosollyal dobott meg, valami rózsaszín pizsamát viselt. Hirtelen a nyakamba borult.
- Szia, Emily, de jó, hogy itt vagy! – a hangja édes, mint a méz, kicsit irritáló, túl kedves.
- Szia, Dorothy! – végre leszállt rólam. Beljebb léptem, hogy utat engedjek apámnak.
- Isten hozott, Emily – köszöntött Clara, nem figyeltem rá.
Ez az a lépcső, ahol utoljára láttam, gyors léptekkel sietett fel Cicáért. Mit gondolhatott, amikor leért
és már nem voltunk itt Összeszorult a szívem a gondolatra.
Torokköszörülés riasztott fel a gondolataimból, apámra néztem, akitől a hang származott. Sokatmondó
pillantást vetett rám. Észbe kapva fordultam a felesége felé.
- Jó estét, Mrs. Sullivan.
Ő valami világoskék, éjszakai hacukát viselt, talán selyem köntös Minden esetre egész jól nézett ki a
szőke hajával, meg a kék szemével együtt. Csinos nő, jó alakú, nem mondanám, hogy meglátszik rajta
az a két gyerek, akit erre az ocsmány világra szült. Az arckifejezése nem tetszett, mintha valami
rosszat mondtam volna, szinte vádlón bámul rám.
- Mrs. Sullivan – nevetett idegesen apám. – Miért nem Clarának szólítod
Még soha nem szólítottam Clarának, eddig sosem szólt érte.
- Jó estét, Clara – helyesbítettem vállat vonva.
Szétnéztem a nappaliban. Nem volt ismerős, a kandalló az igen, de a bútor újnak tűnt. Családiasan
berendezett helység volt, rendes, tele pasztellszínekkel.
- Biztos éhes vagy – terelt apa a konyha felé, egyébként nem voltam.
- Miattam nem kell fáradni – hárítottam.
Azért csak betuszkoltak a konyhába. A konyhabútor hasonló elrendezésű, mint régen, de ez is teljesen
újnak nézett ki. Egész jól felszerelt volt, a hatszemélyes asztalnál egyetlen tányér odakészítve,
gondolom nekem.
- Milyen volt a repülőút – kérdezte Dorothy lelkes mosollyal.
- Hosszú.
- Ülj csak le, Emily! – mondta Clara, úgyhogy leültem. Elvette a tányérom, majd visszaadta
megpakolva, egy rakás undorító zöldség meg valami vörös hús. Legalább öt embernek való adag.
Örülök, ha pár falat lemegy a torkomon.
- Köszönöm.
Kezembe vettem a villát, meg a kést és igyekeztem a lehető legkisebb falatot levágni magamnak abból
a szerencsétlen marhából (lehet, hogy disznó volt). Clara, Dorothy és apám letelepedtek mellém és
figyelték, ahogy eszem.
- Nyugodtan lefekhettek aludni – ajánlottam az első falat előtt. Felszúrtam a villára a húst és még egy
11

Senkinek sem kellesz!
darab brokkolit is.
- Ne butáskodj, Emily – így apám. – Ha ettél megmutatjuk a szobádat.
- Velem fogsz lakni – Dorothy ezt olyan hangon közölte, mintha ennek nagyon örülne. Sikerült
meggyőznie az ellenkezőjéről. Már most utálja, hogy itt vagyok. – Osztozunk a fürdőszobán is! – még
mindig mosolygott.
- Nem akarlak zavarni – ráztam meg a fejem. – Elvagyok én a kanapén is.
- Ne butáskodj! – ismételte apám. – Már beállítottunk neked egy ágyat, Dorie felszabadított neked pár
polcot is.
Szegény Dorie, biztos nem örül, hogy össze kellett túrnia a szobáját. Melyik lehet az övé Bárcsak az
lenne, amelyik ablaka a hátsó udvarra nyílik.
- Jó – nem volt más választásom, a számba tettem a villát. Megrágtam, lenyeltem a többiek figyelő
tekintete mellett. – Nagyon finom!
Igazából ugyanolyan íze volt, mint akármelyik húsnak vagy zöldségnek. Semmi extra. Az a baj velem,
hogy nem szeretem az olyan kajákat, amik nem édesek. Mindegy, mi van hozzá, csak valami cukros
legyen benne. Például, ha az egész le lenne locsolva azzal a fajta ketchuppal, amit én szeretek…
Hat falatnyi idő után úgy éreztem, ha még egy falatot leküldök, visszajön az egész a társaival együtt.
Letettem a villám.
- Tényleg nagyon finom, de nem igazán van étvágyam – néztem Clarára. Nem tetszett az
arckifejezése. Mindegy, eggyel több engem utáló ember már nem számít. – Megeszem reggelire –
ajánlottam és ebédre és vacsorára és talán következő reggelire és akkor az egész elfogy.
- Ugyan, semmi baj – nyögte ki Clara. – Biztos fáradt vagy.
Nem voltam, de azért bólintottam.
Végre fenn voltunk az emeleten.
- Az a mi szobánk – mutatta Dorothy. Igen, az a szoba az. Arrafelé vettem az irányt. Elhaladtam a
másik ajtó előtt, ami régen anyámék szobája volt. Most egy szőke hajú, csinos pofijú tizenhárom éves
kiscsaj bámult ki rajta. Annak ellenére, hogy három évvel fiatalabb nálam ugyanolyan magas.
- Na bumm, megjöttél! – köszöntött bunkó hangon.
- Na, bumm – válaszoltam.
- Ez nem igazság, apa! Ő festheti a haját, de én nem Nézd meg, az egész vörös! És még te mondtad,
hogy a szőkítés kurvás lenne, akkor ez mi – vádlón bökött a hajamra.
- Lauren! – mondta egyszerre Clara és apám, bár apám inkább kiabált.
- Ez a szín a vadító vörös – közöltem Laurennel. – A kurvás vörös az egy fokkal világosabb árnyalat –
bár én ezt viccnek szántam senki nem nevetett.
- Talán csak azért tévesztette össze, mert olyan sötét van – próbált Dorothy enyhíteni a helyzeten.
Ezek azt hiszik, komolyan beszélek
- Csak vicceltem – jegyeztem meg. Apám megeresztett egy kis erőltetett nevetést. Ha nem lenne oltári
bunkóság, most a fejem verném a falba. Milyen furcsa emberek ezek Vállat vontam és továbbmentem
a „szobánk” irányába. Most habozás nélkül benyitottam.
Utoljára itt még egy kisméretű ágy volt, meg szekrények a játékaimmal. A szőnyegen kis elefánt
minták voltak. Most két ágy volt, viszonylag közel egymáshoz, egyetlen kétfiókos éjjeli szekrény
választotta el a kettőt. Az egyiken hófehér ágynemű, a másikon világoskék. A fehér ágy felett az óriás
poszter, valami romantikus jelent lehet, egy fiú és egy lány egymás kezét fogva sétálnak a
tengerparton. A Nap lemenő félben van a piros és narancs sugarak megfestik a párt, így nem látszik az
arcuk, csak az alakjuk. Undorítóan nyálas. A másik ágy az ablak mellett van, remélem az lesz az
enyém.
- Kicsit összeraktam a ruháim, hogy legyen hely a tiednek – ugrált ide-oda Dorothy és lelkesen
mutogatta az üres polcokat és fiókokat. Szerintem az én összes ruhám el fog férni egyetlen fiókban. –
12

Senkinek sem kellesz!
Választhatsz ágyat is, nekem mindegy, melyiken alszom.
- Nekem is – mondtam, habár ez nem igaz. – Válassz nyugodtan te.
- Hát – kicsit elbizonytalanodott, de még így se fagyott le a mosoly az arcáról –, én a kéket gondoltam
neked, de választhatod a fehéret is, nekem tényleg mindegy.
- Jó a kék.
- A fürdőszobában is van egy üres polc a sminkjeidnek meg… az egyéb holmijaidnak.
- Jó, kösz.
- Hát akkor mi visszavonulunk – mondta apám, a bőröndöm lerakta az ajtó mellé. – Remélem, jól
fogod érezni magad, ha szükséged van valamire, csak szólj!
- Jó – Tétován pislogott még néhányat. – Jó éjt!
- Jó éjt, Emily!
- Jó éjszakát, apa – csicseregte Dorothy. – Jó éjt, anya!
Végre elmentek. Odamentem az ablakhoz és kibámultam. Túl sötét van, nem látszik a fa.
Dorothy mindenfélét fecsegett, de nekem a holnapi napon járt az eszem. Vajon Matt mit fog szólni
Még soha nem izgultam ennyire, ráadásul ez jófajta izgalom, még ha nem is emlékszik rám vagy nem
érdeklem túlságosan, akkor is találkozni fogunk.
Letusoltam és megmostam a fogam a közös fürdőszobában. Rózsaszín volt a csempe!
Mikor visszamentem Dorothy az én ruháimat pakolta ki a bőröndből.
- Hű, ebben alszol Az nem egy férfialsó
- De – vontam vállat, egy boxeralsó volt rajtam meg egy kopott, szakadt póló. – Kényelmes.
- Hogyhogy csak ennyi ruhát hoztál – Úgy néz ki egy fiókot és két polcot megtöltöttek, nem is tűnik
olyan kevésnek. – Vagy ez az összes ruhád
- Otthon hagytam a télikabátom – válaszoltam. – Máskor ne nyúlj a holmimhoz!
- Jó, persze, ne haragudj… csak segíteni akartam.
- Jó, csak máskor ne nyúlj hozzá! – úgy tűnik, végre sikerült kicsit letörnöm a lelkesedését. Hallgatott
egész addig, amíg be nem feküdtünk az ágyba. Nem volt sötétítőfüggöny így túl világos volt, de nem
baj, úgysem szeretem a sötét helyeket.
- Anyukád tényleg otthagyott egyedül – már kezdi a faggatást.
- Igen.
- Sajnálom.
- Nem kell, szeretek egyedül lenni.
Hallgatott kerek két percig.
- Én tényleg örülök, hogy itt vagy!
- Matt tényleg ugyanabba a suliba jár, ahova te
- Igen, hétfőtől te is jössz, nem
- Lehet – hallgattam pár másodpercig. – Matt esetleg kérdezett rólam vagy említett engem
- Nem, addig nem is tudtam, hogy ismeritek egymást, amíg egyszer apa nem mondta, akkor meg
eszembe jutott, hogy mit meséltél. Eszembe sem jutott, hogy az a Matt a te Matted lehet. Tényleg
barátok voltatok Ez olyan furcsa, úgy értem régebben te laktál itt, amíg ugye anyukád el nem…
szóval, ameddig el nem költöztetek. Neked nem furcsa visszajönni ide
Mi baja ennek a csajnak Hogy tud ennyit beszélni
- Nem.
- Most Mr. és Mrs. Knighttal lakik egy tök nagy házban, háromemeletes, annyira gazdagok, hogy hét
gyereket is nevelnek egyszerre. Matt a legidősebb, van két fiatalabb, egy fiú Michael és egy lány
Michelle. Ők ikrek, velünk egyidősek, aztán van két kislány hét évesek és egy kisfiú, aki hat éves. És a
legújabb gyerek, őt csak pár hónapja hozták. Tizenkét éves és állítólag nagyon rossz…
13

Senkinek sem kellesz!
Újra a gondolataimba menekültem. Gazdagok, ez egész jó, akkor biztos kellemes élete van, meg is
érdemli azok után, amiket az apja tett vele. Hogy tudott megint vele lenni Talán kényszerítették, vagy
nem akart az otthonban lenni miután visszaadták.
14

Senkinek sem kellesz!
3.
Korán ébredtem, aludtam vagy három órát, pedig azt hittem nem fogok tudni. Elég világos volt
odakint, Dorothy mélyen aludt mellettem és még álmában is, mintha mosolyogna. Felültem és
kinéztem az ablakon. A hátsó udvar is megváltozott, jó sok virágágyas volt minden felé, fehér
kövekkel körberakva. Sőt még a fa törzse is körül van kerítve. Mi a fenének
Halkan összekészülődtem a fürdőszobában, majd leosontam a hátsó udvarra. Mintha mágnes vonzott
volna a hatalmas cédrushoz. Eddig nem tudtam, hogy cédrus, csak most eszméltem rá, előrenyújtottam
a kezem és megérintettem a törzsét. Milyen kicsi az a hely mögötte, nem is hiszem el, hogy befértem
oda. Nem tudom mi késztetett rá, de bemásztam. A hátam keményen préselődött a deszkának a
térdeimet meg dörzsölte a fa törzse, de nem érdekelt. Itt voltam újra ezen a boldog helyen.
Kedvem lett volna sírni, pedig már két éve nem tettem. Becsuktam a szemem és a térdemre hajtottam a
fejem. Mennyi emlék köt ide, mindent fel tudtam idézni, a huppanást, amivel a földre érkezett. A
gyerekhangját.
- Hé, te kis hülye, megint bőgsz – felemeltem a fejem. Komolyan kezdek begolyózni. Itt ülök egy fa
mögött és hangokat hallok a fejemben Kicsit ijesztő, mégsem mozdultam.
Igazából mindenki szerint őrült vagyok, a régi sulimban inkább nem is szóltak hozzám és mivel nekem
így volt jó én sem hozzájuk. Nem tudom, hogy én miért nem vagyok olyan, mint a többi lány, pedig
talán mindenkinek könnyebb lenne. Még nekem is. Az a baj, hogy nem szeretek beszélgetni az
emberekkel, inkább hallgatag típus vagyok, a véleményem megtartom magamnak, de ha mégis muszáj
kimondanom, senkinek sem tetszik. Tudom, hogy apám is mit gondol rólam, egyszer két éve
megkérdezte drogos vagyok-e. Mondtam neki, hogy a könyvfüggőséget kizárva nem. Azt hitte
viccelek. Anyám mindig szekált, hogy miért nem randizom srácokkal, összejöttem egy pasival, ő
huszonhárom volt. Anyám eléggé kiakadt, mire a fejéhez vágtam, hogy ő mondta, hogy randizzak.
Kiderült, hogy ő korombeli srácokra gondolt. Tizenhat éves, szexmániás, tahó bunkókra. Ha ezzel
kezdi, akkor eleve nem fogadom meg a tanácsát. De ha akar valamit, miért nem részletezi, hogy
pontosan mit vár el tőlem Nem nehéz, mondanak nekem valamit, ha elképzelhetőnek találom,
megcsinálom, ennyi.
Egy idő után fázni kezdtem, úgyhogy feltápászkodtam és visszaosontam a házba.
Clara sündörgött a konyhában, úgy néz ki reggelit készített vagy mi a szösz. Olyan cselekedet, amit
anyámtól még sosem láttam. Az előző napi kék selyemizéjét viselte és majdnem felsikoltott, amikor
meglátott.
- Emily – kapott levegő után a kezével meg a mellét masszírozta. – Hú, de megijesztettél! Te meg hol
voltál
- Kint.
- Hogyhogy ilyen korán keltél Szombat van, még aludhattál volna pár órát.
- Nem szoktam sokáig aludni. – Levettem a cipőm, hogy ne hagyjak sáros nyomokat a kövön.
Úgy néz ki ezzel ki is merítettük az összes beszédtémánkat. Néztem, ahogy folyós tésztát kever ki.
- Segítsek valamit – Istenem add, hogy palacsinta legyen abból az izéből!
- Dehogy, menj csak a nappaliba, nézd a tévét, vagy…
- Szívesen segítek.
Végül nagy nehezen kitalálta, hogy megteríthetem az asztalt. Nem értettem mi baja velem, hacsak az
nem, hogy a férje első feleségétől vagyok. Erről meg nem tehetek. Sosem voltam goromba vele,
15

Senkinek sem kellesz!
legalábbis szándékosan biztosan nem, mégis sütött róla, hogy nehezen visel el. Persze az is lehet, hogy
paranoiás vagyok és ő csak olyan mindenkire olyan gyanakvó pillantást vetek, mintha a házat akarná
felgyújtani típus. Meglehet.
- Kérdezhetek valamit – nyögte ki.
- Persze. – Legfeljebb nem válaszolok.
- Anyád hagyott neked pénzt, amikor lelépett
- Nem.
Már egész sok palacsintát kisütött. Hölgyeim és uraim, így készül a palacsinta, ilyet is csak tévében
láttam eddig. Vajon meg tudnám csinálni Lehet, csak akkor legközelebb meg kell néznem miből áll
az a fehér trutyi.
- Akkor miből éltél az elmúlt három hétben
- Dolgoztam.
- És az elég volt mindenre – Milyen óvatosan kérdezget, mintha félne, hogy nekiugrok vagy ilyesmi.
- Volt spórolt pénzem is.
- És ha az elfogy miből éltél volna – Komolyan, ennyi hülye kérdést. Vállat vontam, szerencsére nem
fogyott el, köszönettel az extra takarékos énemnek. Előre meg minek gondolkodni
Befejezte a palacsintát, úgy láttam, hogy még újabb kérdések környékezik, csak nem meri kérdezni.
Odaállt elmosogatni, odamentem mellé eltörölgetni az edényeket. Komolyan, mintha taszította volna a
közelségem.
- Milyen házias vagy – jegyezte meg. – Anyádnak is sokat segítettél
- Én csináltam mindent. – Ja, ha rendet akarsz kislányom, csináld meg magadnak, nem elég, hogy
egész nap dolgozom, még takarítsak is utánad Szerencsére nem volt nagy lakás, könnyű volt rendet
tartani. Ezt sokkal nehezebb lehet. Szerintem a mi lakásunk beférne ennek a háznak a nappalijába.
Szemlátomást Clarának is ilyesmi járt az eszében.
- Milyen volt a lakásotok
- Kicsi, ez legalább ötször akkora – elgondolkodva hümmögött. – Ismered Knightékat
- Igen – úgy tűnt meglepte a kérdésem.
- Messze laknak innen
- Néhány utcányira.
- Melyik busszal lehet odajutni
- Elvihetlek – ajánlotta.
- Nem kell fáradnod, ha megmondod a címet, odatalálok egyedül is. – Azt hittem rám hagyja az
egészet, de csak gondolkodott egy keveset.
- Jobb szeretnélek én elvinni, új vagy még a városban, nem akarom, hogy eltévedj.
- Kösz.
Most már tényleg kimerítettük a beszélgetést. Nem volt miről beszélni, így megkukultunk. Nem
sokkal később felébredt apám. Az újabb nagy attrakció volt, kék-fehér csíkos köntöst visel, meg
valami szőrős papucsot. A haja úgy nézett ki, mintha a konnektort nyalogatta volna.
- Jó reggelt! – Odamasírozott és megcsókolta a feleségét. Igyekeztem nem odanézni, de hozzám is
odajött és homlokon csókolt. Ő, engem! Ilyen se történt velem mostanában, ez biztos az újabb jelenet
a Tökéletes apuka című filmből.
- Hogy aludtál, szívem – Két perc kínos hallgatás után rájöttem, hogy ez a mondat nekem szólt,
ugyanis hiába vártam Clara válaszára. Mióta lettem én a szíve Tegnap óta
- Jól – mondtam gyorsan.
Átmentünk a nappaliba, az evéssel meg kellett várni a két másik lányt is. Apám és Clara beszélgettek,
néha kérdeztek valamit, amire elég volt igennel vagy nemmel felelnem.
16

Senkinek sem kellesz!
Az idő lassabban tellett, mint számítottam rá, nekem végig egy szürke szemű kisfiú járt a fejemben.
Végre Dorothy is lerobogott a lépcsőn. Száján az elmaradhatatlan mosollyal apa ölébe ugrott, nagy
puszit nyomott az arcára, majd ő is kapott csókot a homlokára.
A legtovább Laurenre kellett várni, olyan rövid topot viselt, mintha nyár közepe volna, hozzá meg
miniszoknyát fekete harisnyával. Ki is a kurva
- Lauren, hogy nézel ki – tátotta el a száját Clara.
- Jól – vágta rá Lauren. Hihetetlen, hogy ez a kis pofátlan bunkó a féltestvérem. Én már rég
felképeltem volna apa helyében. Bölcsen csak figyeltem, szerintem már mindenki számára világos,
hogy én nem vagyok az a hangosan a dolgokba beleavatkozó típus.
- Úgy nézel ki, mint egy örömlány! – mondta apa megbotránkozva.
- Nem én vagyok az egyetlen – Lauren vigyorra húzta a száját és rám bámult.
- Lauren! – ugh, apa azt az üvöltést vette elő, amivel engem is szórakoztatott előző nap. Ennek nem
lesz jó vége.
- Laurie, most mit hülyéskedsz – kérdezte Dorothy, kicsit visszavett a mosolyból, de még így is
kilátszott vagy nyolc foga. Teljes fokozaton szerintem húsz kilátszik, sőt lehet, hogy mind a
harminckettő.
- Fogd be! Csak az akartam mondani apának, hogy nem kell másik városból kurvát hoznia a családba,
itt vagyok én!
Hűha, most meg kéne sértődnöm Ezzel csak önmagát járatja le, nem mondtam semmit.
- Hogy mersz ilyet mondani Emily a testvéred, ha még egyszer kiejted a szádon azt a szót…
- Azt, hogy kurva – kiabálta Lauren. – Mi tetszene jobban Ribanc, repedtsarkú, szajha, lotyó, céda…
vörös hajú…– szemlátomást már küszködött a szavakkal. – Julia Roberts!
- Julia Roberts – kérdeztem vissza, nem akartam megszólalni, de ez inkább dicséret volt. Legalábbis
én szeretem Julia Robertset, kicsit nyálas, de jó filmjei vannak – Mi bajod van Juliával
Laurent láthatóan megakasztottam a tini hisztijében. Ez már majdnem röhejes. Julia Roberts
Nem értem a korombelieket. Miért a jó színésznőket szólják le Azért, mert Julia kurvát játszott a
Micsoda nőben Na és Az Erin Brokovichban például tök jó volt, sőt nemrég láttam azt a filmet. Mi
is volt a címe George Clooney ex nejét játszotta… ja és Brad Pitt is volt benne, meg az a másik
nyálas fickó… valami kaszinókat raboltak ki
Rádöbbentem, hogy vagy egy percet elmulasztottam a veszekedésből. Kiskoromból kifolyólag jó
vagyok a kiabálás kizárásában. Gondoltam nem zavarom a balhét a családi paradicsomban, felmentem
az emeletre. Már csak ebédig kell kibírnom, Clara azt mondta ebéd után elvisz Matthez.
Alig ültem le az ágyamra, Dorothy feljött utánam.
- Ne haragudj, Emily! Laurie csak féltékenykedik.
- Mire féltékeny – kérdeztem.
- Rád. Kicsit haragszik, hogy ideköltöztél.
- Kicsit – kérdeztem szarkasztikusan. – Ő is utál. Mindig ilyen hisztis
- Csak utóbbi időben – rázta meg a fejét gondterhelten. – Régen sokkal kedvesebb volt, most mindig
vadul. A múltkor is összeveszett a barátnőjével…
Szépen bevetettem az ágyam, és visszaültem rá. Dorothy hangja keringett a fejemben, a szavakat nem
értelmeztem csak a hangsúlyokat, mikor kicsit elhalkult hümmögtem egyet, ez elég volt neki és újult
lelkesedéssel folytatta. Kis pletykafészek! Ha még egy hétig leszek itt, már az egész élettörténetét
tudni fogom.
Csak akkor hallgatott el, amikor odalent elhaltak a csatazajok és apa feljött hozzánk.
- Emily szívem, ne haragudj! Nem gondolta komolyan…
- Minden oké – fojtottam bele a béna magyarázkodást. Láthatólag megkönnyebbült.
- Gyertek le reggelizni! – Dorothy jól nevelten engedelmeskedett, táncos léptekkel kiugrált az ajtón. –
Te nem jössz
17

Senkinek sem kellesz!
- Talán később, ha ti ettetek már – mondtam.
- De szívem, ne butáskodj!
- Hagyjunk időt Laurennek – magyaráztam –, nem látod, hogy féltékeny Azt hiszi, hogy ezentúl
engem fogsz szeretni és nem őt.
- Tényleg
- Ja, menj le és mondd neki, hogy ő az igazi családod, én meg úgyis csak vendég vagyok, és hamar
elmegyek. Ennek örülni fog, meglátod!
- Emily, te itt nem csak vendég vagy, ez a te otthonod is. Mindig is az volt!
„Akkor miért nem hívtál ide soha ezelőtt Nyolc éve nem jártam itt, te hazug disznó! Ne kezdd ezt az
álszent felelősségteljes apa vagyok dumát! Eddig hol voltál Mit akarsz most, amikor már felnőttem”
- Persze – bólintottam.
- Nem jössz le mégis
- Nem – nyomott egy csókot a homlokomra (a második két órán belül) és kiment.
Körbenéztem és felfedeztem egy órát. Fél kilenc. Tegyük fel, egy óra felé ebédelünk, aztán mehetünk.
Ha szerencsém van, kettőre már ott leszek. Ha kicsit késünk fél háromra, akkor is marad elég időnk
beszélgetni.
Csak addig bírjam ki…
Alig fél óra múlva Dorothy visszatért, furcsa volt, hogy nem mondott semmit, de aztán rá is jöttem az
okára. Lauren az ajtófélfát támasztotta. Utálkozó arccal nézett rám.
- Sajnálom, amiket mondtam – vetette oda nekem.
- Felejtsük el! – vontam vállat. Szerintem lesz még rosszabb is.
- Anya üzeni, hogy menjél le reggelizni.
Feltápászkodtam az ágyról, nem mozdult az ajtóból, úgyhogy óvatosan kellett átpréselnem magam a
harminc centis helyen. Még szerencse, hogy ilyen sovány vagyok. Anyám mindig azt mondta, hogy
gebe, pedig a hátsóm méretes. Oda raktározódik a sok édesség, amit eszem. Egyszer megpróbáltam
lefogyasztani, de nem sokat használt. Utána már nem érdekelt. A pasik szeretik a nagyseggű nőket.
Legalábbis én majd olyan férjet választok, aki szereti.
Épp a lépcsőn talpaltam lefelé, mikor meghallottam a konyhából Clara fojtott hangját.
- Olyan ijesztő, Ray. Ma reggel is, épp a reggelit készítettem elő és egyszer csak megjelent a kertben,
pedig előtte sehol sem volt. Megkérdeztem, mire azt mondta, hogy kint. Lehet, hogy elszökött az éjjel
- Ugyan hova mehetett volna – kérdezte apa türelmetlen hangon.
- Nem tudom, de kint nem volt, ebben biztos vagyok. És a viselkedése is olyan furcsa. Miért nem
mosolyog soha Miért nem válaszol normálisan Frászt kapok attól, hogy itt ólálkodik a házban!
- Nem ólálkodik – csattant fel apa. – Ez az ő háza is. Ő is a lányom!
- Tudom – csitította Clara –, nem is arról van szó, csak félek, hogy rossz példát fog mutatni a
lányoknak. Muszáj ugyanabba az iskolába járatni, mint Dorothyt Egyáltalán milyen a tanulmányi
átlaga Jaj, Ray, nem tetszik ez nekem!
Feljebb másztam a lépcső tetejéig, majd trappolva indultam le. Rögtön abbahagyták a dumálást.
Feljegyezni a képzeletbeli listámra, ezentúl trappolva kell közlekednem.
Apa elmosolyodott, mikor meglátott a konyhaajtóban.
- Kibékültél Laurennel
- Igen – Ha ezt annak lehet nevezni.
Clara egy tányérra rakott nekem két palacsintát és letette az asztalra. Odatolta mellé a csoki és a
karamellöntetet is. Rögtön összefutott a nyál a számban.
- Reggelizz meg! – intett Clara.
- Köszönöm – bólintottam és leültem. Megint mindketten bámulták, ahogy eszem. Méghogy én
vagyok a furcsa.
18

Senkinek sem kellesz!
Nagyon finom volt a palacsinta, ez már tényleg kellett nekem, pár százalékkal megemelkedett
vércukorszint. Szerintem egyébként cukorfüggő vagyok, ha bizonyos időközönként nem eszem semmi
édességet teljesen lefáradok és elkedvetlenedem.
- Nagyon köszönöm, finom volt – felálltam a tányérommal és odamentem a mosogatóhoz, ahol már ott
voltak a többiek reggelis tányérjai is. Megengedtem a vizet és a kezembe vettem a szivacsot.
- Mit csinálsz – kérdezte Clara döbbenten. Elzártam a csapot és hátrafordultam.
- Elmosogatok – mondtam kérdő hangsúllyal. Mi baja van Néztem rá, majd apámra. Talán tiltja a
törvény, hogy kilenc óra tizenhét perckor mosogassak
Apa felnevetett.
- Semmi baj, Emily, csak Dorothy és Lauren nem olyan jól neveltek, mint te. Őket mindig noszogatni
kell a mosogatásra.
Újra megnyitottam a csapot. Lassan elmostam mindent. A hátam mögött lévő szótlanság miatt arra
gyanakodtam, hogy ezek a hátam mögött cinkos pillantásokat vetnek egymásra. Clara, amolyan
megmondtam, hogy furcsa ez a lány nézéssel szuggerál, apám meg nyugtatgatja kis ez csak az új
kislányunk pislantásokkal.
Mindent az edényszárítóra tettem, majd elzártam a vizet. Megfogtam a száraz konyharuhát, hogy
eltöröljem és a helyére rakjam a dolgokat. Ekkora kezdett Clara magára találni.
- Add ide, majd én megcsinálom! – Kirántotta a kezemből a konyharuhát. Arrébb léptem és
kinyitottam azt a szekrényajtót, ahol a tányérok voltak. Amelyiket eltörölte a helyére tettem.
- Hallom délután Knightékhoz mentek – szólalt meg apám, vártam egy ideig, hátha Clara helyesel, de
mivel nem tette én következtem.
- Igen.
- Nem fogsz ráismerni – folytatta apám –, kétszer akkora, mint én.
Apámra néztem. Nem túl magas, nyurga krapek, nem nehéz kétszer akkorának lenni, mint ő.
- Azt hallottam, hogy egész jó tanuló, Susannak sosincs panasza rá – arra tippeltem, hogy Susan Mrs.
Knight lehet, bár nem kérdeztem meg. – A te jegyeid milyenek
- Nem olyan rosszak.
Fentről valami zene hallatszott. Talán valami fuvola
- Dorothy – mondta büszkén Clara –, benne van a zenekarban. Naponta egy órát gyakorol, hétvégén
többet is. Ha így folytatja még a Juillardra is felveszik.
- Szép.
- Te játszol valamilyen hangszeren
- Nem.
Befejeztük a mosogatást, minden rendesnek látszott.
- Segítsek még valamit
- Menj csak tévézni vagy…
Clarának nem jutott eszébe több opció, úgyhogy befejezetlenül hagyta a mondatot.
- Biztos – kérdeztem a miheztartás végett.
- Persze.
Vállat vontam és felmentem a szobámba, vagyis a szobánkba. Dorothy az ágyon ült, előtte kották,
elhalt a dallam, amikor beléptem.
- Zavarlak
- Nem, nyugodtan gyere. – Megint villantott egy mosolyt, majd újra fújni kezdte a hangszerét. Valami
gyorsabb dallam volt, amit nem ismertem.
Leültem az ágyamra és kibámultam az ablakon. Átláttam a szomszéd udvarba, ahol Matt lakott. Hogy
is hívták a nevelőszüleit Fogalmam sincs, az rémlik, hogy Matt vezetékneve Harper, de az még az
apjáról maradt rá. Miért felejtettem el ennyi mindent Hét éves voltam, egy hét évesnek sokkal több
19

Senkinek sem kellesz!
emléke kéne, hogy legyen. Olyan az agyam, mint egy szita. Ahogy hallom Dorothyé is, már
negyedszerre kezdte elölről ugyanazt a darabot. Visszanéztem rá.
- Bocs, biztos unod már – mosolygott bocsánatkérően.
- Szeretem Beethovent, csak talán a végét is jó lenne hallani egyszer.
- Valami nem stimmel – rázta meg a fejét.
- Mert rossz hangot játszol – mutattam rá.
- A kottáról olvasom – vetette ellen.
- Biztos rossz a kotta – vontam vállat. – Miért nem ellenőrzöd le
Nem mondott semmit, gondoltam nem hisz nekem, pedig az lehetetlen, hogy négyszer egymás után
félreolvassa és pont mindig ugyanott. Ötödszörre is elbaltázta. Kezdett idegesíteni.
- Mutasd már! – kértem, odanyújtott valami lapot. Nem kottának nézett ki, valamilyen másolat
lehetett. – Ezt honnan vetted
- Az internetről – rámutatott az egész mappájára –, sosincs kedvem lapozgatni a könyvben és
kinyomtattam őket.
- Hol a könyved – kelletlenül elővette.
Nem csodálom, hogy nem volt kedve lapozgatni, dög nehéz hosszúkás förmedvény volt.
Megtámasztottam a térdemen és kinyitottam a tartalomnál. Hamar megtaláltam a darabot és
odalapoztam. Magam elé húztam Dorothy kottáját és elkezdtem ellenőrizni a hangjegyeket.
- Megmondtam – vetettem oda és rámutattam a hibára. Valahogy másnak tűnt, az ne kérdezze senki,
hogy mi volt a különbség, mert nem tudok kottát olvasni, viszont szemem van.
Visszaültem az ágyamra és újra kibámultam.
Dorothy elkezdte játszani újra, de még oda sem ért a hibás részhez hirtelen elhallgatott a zene.
- Emily – ránéztem. Döbbenten nézett rám, mintha most látna először. – Honnan tudtad
- Tippeltem – vontam vállat –, négyszer egymás után ugyanott elhibázni túl nagy véletlen lenne.
Újra kinéztem, már csak pár óra. Azt már fél lábon is kibírom.
- Nem a hibát – visszanéztem. – Honnan tudtad, hogy ez a III. Szimfónia
Úgy csinál, mintha nem mondtam volna az előbb is. Utálom ismételni önmagam.
- Szeretem Beethovent – majd hozzátettem –, ahogy mondtam is.
Minek beszélek, ha nem is figyel rám senki Kár a fáradtságért.
Dorothy végre lejátszotta az egészet, kész megkönnyebbülés volt. El kellett ismernem, hogy tényleg
szépen játszik, amikor egy hibát sem ejt. Hallottam, hogy a papírjait zörgeti, vett egy nagy levegőt,
ebből tudtam, hogy valami mondandója van.
- Szereted a klasszikus zenét – mosolygott, teljes erőbedobással.
- Igen.
- Ki a kedvenced Beethoven
El kellett gondolkodnom a kérdésen. Ezt még soha nem gondoltam végig. Beethoven lenne a
kedvencem Inkább Mozart, de mégsem. Pörgettem a fejemben a dallamokat.
- Talán Brahms – mondtam végül. Szeretem Brahms zenéjét, jók a szimfóniái. Persze Chopin is szóba
jöhet, de nála Mozartot jobban szeretem. Mozartnál pedig Brahmst szóval ő a kedvencem. Azt hiszem.
Dorothy vérszemet kapott a közlésemtől és vizsgáztatni kezdett, lejátszott két Brahmst, majd összevissza
kezdett lapozgatni a könyvében és kis részleteket fújt nekem, majd kérte, hogy nevezzem meg a
zeneszerzőt. Majdnem két órán keresztül szórakoztatta magát ezzel. Igyekeztem nem túl unott képet
vágni. Épp az utolsón törtem a fejem, egyáltalán nem volt ismerős. Dorothy már kétszer
körbevigyorogta a fejét.
- Nem tudom – adtam meg magam, csak szálljon le rólam végre.
- A Jó reggelt, kölykök! főcímdala – árulta le.
- Az meg mi – kérdeztem.
- Egy műsor, ami reggel szokott lenni, régebben mindig megnéztem iskola előtt. Aztán lecserélték a
20

Senkinek sem kellesz!
műsorvezetőt és már nem volt olyan jó a színvonala. Az új fiú csak tizenhárom éves, a régit azért
dobták ki, mert túl nagy lett egy gyerekműsorhoz. Már majdnem tizenhét volt és…
Az agyam jelezte, hogy túl sok az információ, amit nem akart befogadni, úgyhogy kikapcsoltam
magamban Dorothy hangját.
Már majdnem egy óra volt, mikor apa bejött.
- Hát ti mit csináltok, lányok – kérdezte nagy lelkesen.
- Beszélgetünk – vágta rá Dorothy. – Épp a suliról meséltem.
Ja, elkezdte sorolni, hogy kik járnak az iskolába, meg mesélte, hogy nem sok barátnője van, mert…
arra nem emlékszem, aztán elkezdett arctalan személyeket elemezni. Néha közbeszúrtam egy-két
helyeslő szavacskát és ennyi elég volt neki. Apámat láthatóan mennyei boldogsággal töltötte el, hogy
még nem öltük meg egymást.
- Emily, jól érzed magad itt – kérdezte apa.
- Jól – válaszoltam, mert végül is rosszul nem éreztem magam, úgyhogy ezt az állapotot, akár jónak is
fel lehet fogni.
- Örülök, gyertek le ebédelni! – Úgy láttam Dorothy megéhezhetett a sok beszédtől, mert
villámgyorsan eltűnt a szobából. Persze meglehet, hogy az én mozgásom túl lassú. Apám az ajtóból
figyelt – Emily…
- Igen
- Korán keltél ma.
- Igen.
- Clara mondta, hogy kint voltál, de ő nem látott az udvarban. Megkérdezhetem hol voltál
- A hátsó udvarban voltam – szögeztem le. – Clara biztos nem látott a fától.
Apám felnevetett.
- Elbújtál a fa mögé Nosztalgiázni támadt kedved – Ezt nagyon viccesnek találta. Odajött hozzám,
átkarolta a vállam és kifelé vezetett a szobából.
Legszívesebben lelöktem volna a kezét, nem igazán bírom a tapperolást, de most nem tettem szóvá.
Szerencsére a lépcsőnél előre engedett.
Az asztalnál már ott ült Lauren és Dorothy. Három üres hely volt, az egyik Lauren mellett, egy
Dorothy mellett és egy az asztalfőn. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Dorothy melletti hely, amit szívem
szerint elfoglaltam volna Clara-é, az asztalfő meg gondolom, apámnak van fenntartva, így nekem a
Lauren melletti hely jut. Megmostam a kezem a csapnál és mire megfordultam, hogy elfoglaljam a
kinézett helyem, már apám ült ott. Nekem maradt az asztalfő. Szuper, mindenki totálplánban
bámulhatja, ahogy a kajával küszködöm.
Csirke volt meg valami saláta, amiben paradicsomszeletek voltak. Ez nem is olyan rossz, szeretem a
paradicsomot, főleg, ha jó édes.
- Emily, egy órán belül indulhatunk – mondta Clara.
- Jó – feleltem.
Végre újra láthatom Mattet. Nagyon kíváncsi voltam a reakciójára, egyetlen ilyen emlékem van,
amikor elmentem és újra láttuk egymást, mondjuk az csak egy hét volt…
Apa kitalálta, hogy nyaralni megyünk, fogalmam sincs hol voltunk. Öt vagy hat lehettem, nem is
tudom, csak arra emlékszem, hogy a második nap már sírtam Matt után. Hosszú volt az az egy hét.
Majd kiugrottam a bőrömből, amikor hazafelé tartottunk. Apáék még ki sem szálltak én már rohantam
át Mattékhez.
- Mattie, Mattie – kiabáltam hangosan, pedig emlékszem, hogy este volt, talán késő éjszaka lehetett.
Pizsamában szaladt ki hozzám.
- Em, végre megjöttetek! – Akkor volt először, hogy megpuszilt, erre tisztán emlékszem. Én mindig a
21

Senkinek sem kellesz!
nyakán lógtam, meg puszilgattam, de ő akkor először.
Addig kuncsorogtam, amíg megengedték, hogy Mattel aludjak. Sokszor aludtunk együtt, mikor anya
repülőúton volt, apa meg sokáig dolgozott. Aznap este az ágyban ezredszerre is megkérdeztem.
- Hiányoztam, Matt – örömmel hallgattam a válaszát.
- Hiányoztál, Em! – Később, amikor már lefárasztottam csak ennyi. – Igen, te kis hülye!
Most, hogy így belegondolok emlékszem téli estékre is, amikor együtt aludtunk. Mindig nevetett,
hogy Cicát is be kell takarni, de addig nem tudtam aludni, amíg úgy hittem, hogy fázik. Sokszor fázott
a lábam, ilyenkor mindig Matt meleg lábszárához dugtam a talpamat.
- Kis, hülye béka – mondta ilyenkor, de sosem lökött el. Szerettem Mattel aludni, néha ijesztő
történeteket is mesélt…
- Emily! – Apám hangja riasztott fel az emlékekből. Nehéz visszaemlékezni, sok részlet csak most
ugrik be.
- Tessék – kérdeztem, észre sem vettem, hogy mikor tüntettem el ennyi kaját.
- Ez nagyon ijesztő! – fintorgott Lauren és döbbenten nézett rám. Ami azt illeti az egész társaság
bámult.
- Bocs, elgondolkodtam – Még mindig csinálták. Most mi van Nem nézik ki belőlem, hogy
gondolkodok
- Mosolyogsz! – jegyezte meg Dorothy. Hirtelen megéreztem, hogy tényleg valami idétlen vigyor ül
az arcomon. Próbáltam eltüntetni, de mikor eszembe jutott az a békás mondat megint előjött.
Kínomban a számat harapdáltam, de nem bírtam tovább felnevettem. Hogy ne nézzenek totális
hülyének, kiböktem.
- Csak eszembe jutott valami! Bocs.
- Nem kell bocsánatot kérned – így apám, furcsa tekintettel bámult, amit nem igazán tudtam hova
tenni.
- Valami baj van – kérdeztem.
- Amikor mosolyogsz, annyira más vagy – fogalmazta meg.
- Igen, Emily, bárcsak én is olyan szép lennék, mint te – szólalt meg Dorothy is. Szélesen mosolygott,
viszont az én jókedvemet elvették.
- Tisztára, mint valami skizofrén. – Lauren a terítőre pöckölt egy paradicsomot. Azon kezdtem
töprengeni, hogy vajon hagy-e foltot ezen a hófehér anyagon.
- Lauren a szádat, inkább evésre használd! – mondta apa.
- Mit véditek állandóan – csattant fel Lauren, úgy láttam kezd bepöccenni. – A kicsi Emily így, a
kicsi Emily úgy, szegényt elhagyta az édesanyja, jaj de kár érte. Állítsunk rögtön emlékművet az
utolsó lotyó…
- Lauren! – kiáltott fel Clara. Letettem a villám és ártatlanul bámultam Laurenre.
- Hát te miről beszélsz – kérdeztem összezavarodottságot színlelve. – Az én nevem nem Emily,
hanem Rose. Rose Newton.
Igyekeztem üveges tekintet erőltetni magamra és tétován mindenki arcára ránéztem. A hatás nem
maradt el. Lauren tágra nyílt szemmel meredt rám, apám összezavarodott. Dorothy képére fagyott a
mosoly, Clara, pedig rémülten levegő után kapkodott.
- Emily
Nem akartam szívbajt hozni az öregekre, így abbahagytam a hülyéskedést.
- Csak vicceltem – Laurenre néztem. – Az erős érzelmi hatások gyakran erősítik a skizofrén tüneteket.
Például, ha így kiabálsz, előfordulhat, hogy összezavarsz egy kettős személyiségű személyt. Ha
skizofrén lennék és így kiabálnál velem, biztos nagyon haragudnék rád. Talán rád borítanám az asztalt,
vagy a tíz körmömmel esnék neked és kikaparnám a szemed.
Lauren úgysem mered tekintetű szemében azért észrevettem, a félelem néhány szikráját. Jó, úgy néz ki
22

Senkinek sem kellesz!
nem teljesen hülye. Igazából engem nem olyan könnyű felmérgesíteni, de ha valamiért mérges
vagyok, akkor tényleg kiszámíthatatlan dolgokat művelek. Mivel nem akartam, hogy tovább
bámuljanak hozzátettem.
- Szerencséd, hogy nem vagyok skizofrén – Azzal újra felvettem a villám és enni kezdtem.
Lassan és csendesen mindenki folytatta az evést. Lauren befogta a száját végre, a többieknek, meg azt
hiszem nem maradt hozzáfűznivalója a dologhoz. Szerintem azon gondolkodtak, hogy normális
vagyok-e. Sajnos így vagyok ezzel, sokan nem értékelik a humoromat.
Ahogy láttam lassan mindenki befejezte az ebédet. Lauren szó nélkül felállt és hangos csattogással
felrohant a szobájába, apám is letette a villáját és felemelkedett, szóval én is engedélyeztem
magamnak a dolgot. Begyűjtöttem hármunk tányérjait és a mosogatóhoz vittem.
- Nagyon jól főzöl – mondtam Clarának, mikor visszafordultam.
- Köszönöm – ezzel ki is merítettük az összes társalgási keretemet. Mit mondhatnék még Nem
vagyok az a fecsegő típus.
Dorothy csatlakozott hozzám, így én mosogattam, ő meg a tányérokat törölte szárazra.
- Szóval meglátogatod Mattet – kérdezte.
- Ez a terv.
- Biztos örülni fog neked.
Hát én is valami ilyesmiben reménykedtem. Lehet, hogy nem annyira közvetlen modorú, így csak
feszélyezetten váltunk pár mondatot, de az is lehet, hogy annyira megörülünk egymásnak, hogy be
nem áll a szánk, amíg mindent ki nem beszélünk magunkból. Az első a valószínűbb, nem hiszem,
hogy ő olyan sokat gondolt rám, mint amennyit én rá, mert akkor minimum válaszol a leveleimre.
Igaz, hogy már három éve nem írtam neki, de talán sajnálta, hogy nem írtam többet. Igazság szerint
belefáradtam a dologba. Öt éven át leveleket írni valakinek, aki semmit nem válaszol nem túl biztató
dolog.
Végre befejeztük a mosogatást, kicseréltük az asztalterítőt és visszamentünk a nappaliba.
- Indulhatunk, ha akarod – ajánlotta Clara.
- Jó, egy perc – Felsiettem a szobánkba, Dorothy szorosan jött mögöttem, mint egy palotapincsi.
Vetettem egy pillantást az udvarra. Alapjában véve süt a nap, de a cédrus hajladozó ágaiból arra
következtetek, hogy erősen fúj a szél. Dzsekit kell vennem. Előszedtem a barna bőrdzsekim, ez az
egyetlen dzsekim, még a pasimtól kaptam vagy egy éve, kicsit kopott, de megjárja. Végignéztem
magamon, farmer, szürke pulcsi. Némi tétovázás után kivettem a fekete nadrágom és a legújabb
türkizkék felsőcsodám, amit anyám vett nekem karácsonyra.
Villámgyorsan átöltözködtem a fürdőben, majd belenéztem a tükörbe. Lófarokba fogott hajam, kicsit
zilált. Kibontottam és megfésülködtem. Nem mondhatni, hogy hosszú. Épp a vállamig ér, általában
simán copfba fogom, de most elgondolkodtam. Hagyjam leeresztve Hirtelen belém villant: kurvás
vörös. Befogtam megint copfba, de aztán gondoltam egyet és befontam. Reménykedtem, hogy a
kisiskolás stílus ront valamit a kurvás hatáson (amennyiben tényleg kurvának nézek ki). Eltűnődtem a
smink lehetőségén is, de azt már túlzásnak éreztem.
Amikor kijöttem a fürdőből, Dorothy megdöbbenve nézett rám.
- Hogy nézek ki – kérdeztem. Majdnem leharaptam a saját nyelvem. Ezt tényleg én kérdeztem
Ezelőtt sosem érdekelt, hogy milyen vagyok, de most valahogy…
- Nagyon csinos vagy! – A szó beleégett az agyamba, csinos. Ezt még sose mondták nekem.
Gyanakodva néztem Dorothyra, de nem úgy tűnt, hogy álszenteskedik.
Felkaptam a dzsekim és lerohantam, most nem kellett tettetnem a trappolást, tényleg trappoltam.
Apám és Clara a nappaliban voltak, mindketten tátott szájjal bámultak. Most vagy nagyon hülyén
nézek ki, vagy tényleg jól.
- Mi az – kérdeztem.
23

Senkinek sem kellesz!
- Nagyon csinos vagy, kislányom. – Mi az, hogy kislányom Kész hányinger ez a pasas. – Matt nem
fog rád ismerni.
Ezzel arra céloz, hogy kislánynak ronda voltam Minden lány ezt akarja hallani az apjától. Kösz, apu!
- Indulhatunk – mondta Clara.
- Jó!
24

Senkinek sem kellesz!
4.
Egyáltalán nem vagyok izgulós fajta, általában nem izgatom fel magam semmin, de most egyszerűen
nem ismertem magamra. Alig tudtam megülni apám kocsijában, most néztem csak, hogy valami menő
Volvo. Érdekes, tegnap nem is tűnt fel. Nem olyan régen vásárolhatták, még egész új szaga van.
Amennyit láttam a motorháztetőből, az is rendesen csillogott. Éjfekete, sehol egy karc, vagy kopás.
Nézegettem a házakat, semmi nem tűnt ismerősnek, egyáltalán nem emlékszem a környékre.
- Volt itt valahol egy tó – vetettem fel Clarának. Csendes vezető volt, feszülten figyelte az utat.
- Igen, a parkban – magyarázni kezdte a parkhoz vezető legkönnyebb utat, hogy ha majd el akarok
menni. Sajnos pont ellenkező irányban volt.
Meglepődtem, amikor megérkeztük Knighték házához. Valóságos palota volt. Egy önműködő
kovácsoltvas kapun hajtottunk be, egy kövekkel felszórt út vezetett a ház elé. Több autó is állt ott,
egész kis parkoló volt a ház előtt. Az úton kétoldalt gyönyörű rózsabokrok tucatjai, még nem nyíltak a
virágok, de biztos szép lehet, amikor virágzik ez az egész. Az udvar is szépen rendezett, a fű
gondozott, távolabb valami szökőkútszerűség. Mindezt csak fél szemmel láttam, mert a ház magára
vonzotta az ember pillantását. Tényleg három emelet volt, ahogy Dorothy is említette. Az egész
gyönyörű hófehér, rengeteg ablakkal, bal oldalt valami erkélykiszögellést is láttam. A bejárati ajtó
pont középen helyezkedett el, de tőle jobbra, egész a ház széle felé dupla üvegajtó vezetett egy
kikövezett részre, ahol székek meg asztalok voltak, mint valami kis kávéházban. Magányos alak
ücsörgött ott.
- Az ott Mrs. Knight a teraszon – tájékoztatott Clara.
Terasz, hű! Matt nagyon szerencsés, hogy igen gazdag családhoz került. Ahogy elnéztem a házat,
minimum egy egész lakosztálya van.
Clara leparkolt egy fehér BMW mellett, majd mindketten kiszálltunk.
Mrs. Knight sietett felénk. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Csinos nő volt, legfeljebb harmincötnegyven
éves. Krémszínű kosztümöt viselt, hozzá illő cipővel. Gyönyörűen kihangsúlyozta csoki
színű bőrét és sötétbarna göndör haját. Mikor elmosolyodott a fogai vakító fehéren csillogtak.
- Susan, milyen csinos ez a kosztüm! Hogy vagy – Sosem hallottam még Clarát ilyen behízelgőn
beszélni. Csak azért, mert gazdag a nő Ugyan, kit érdekel!
- Clara! – A hangja is olyan volt, mint ő maga, elegáns.
Váltottak néhány felesleges mondatot, amiből kiderült, hogy semmi izgalmas nem történt velük
mostanában, mindketten extra királyul vannak és az idő is szép. Közben Mrs. Knight a teraszra kísért
minket, hellyel kínált és csak utána tértünk rá a kínos kérdésre, vagyis, hogy mi a szent szart keresünk
mi itt.
- Susan, ő itt Raymond lánya, Emily. – Mrs. Knight jobban megnézett magának, kötelességtudóan
megeresztettem egy mosolyt.
- Emily Sullivan vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.
- Ó, istenem! – Mrs. Knight nagyon meglepettnek tűnt. – Emily!
- Igen – hagytam rá, Clarára néztem, de úgy tűnt, hogy ő sem tudja, miért reagált rám ilyen furcsán.
Mrs. Knight észbe kapott.
- Emily, kedvesem. Matt itthon van, gyere, biztos örülni fog, neked! – azzal karon ragadott és
bevonszolt a házba.
Hatalmas ebédlőbe kerültünk. A központi helyet egy óriás asztal foglalta el rengeteg székkel,
25

Senkinek sem kellesz!
minimum tizenkét személyes volt. Az antiknak tűnő üveges szekrények porcelán étkészleteket
rejtettek, a falon gyönyörű festmények. Semmit nem tudtam alaposan megnézni, mert gyorsan
átvonszolt valami árkádos ajtó alatt és máris egy tökéletesen berendezett nappaliban találtam magam.
Krémszínű, bőr ülőgarnitúra uralta a helyiséget. Jó sok részből állt, gondolom, hogy legyen helye a
rengeteg gyereknek, amikor azt az óriási falra szerelt tévét bámulják. A fotel és díványerdő közepén
gyönyörű, hófehér márványasztal, alatta puha szintén fehér szőnyeg. A hatalmas műkandalló magára
vonzotta az ember tekintetét, a párkányán porcelán szobrok és fényképek sokasága. A sarokban üveges
bárszekrény tele mindenféle alakú és tartalmú üveggel és különböző poharak tucatjaival. A falak
hófehérek, krémszínű szegéllyel. Itt is volt pár festmény, de nem néztem meg őket, ugyanis feltűnt,
hogy nagyon világos van ebben a szobában. A hátsó fal teljes egészében üvegből volt, alig lehetett
megkülönböztetni az üvegajtót a fal többi részétől. Az egész egy csodálatos parkosított kertre nézett.
Láttam egy sárga padot is, mintha tényleg valami igazi park lenne.
- Kedvesem, menj fel a másodikra, a gyerekek majd szólnak Mattnek! – Észrevettem a lépcsőt is,
felnéztem. Azt akarja, hogy egyedül menjek fel
- Rendben – nyögtem ki és elindultam fel. Már menet közben hallottam a zsivajt, ami odafentről
szűrődött le.
Elég volt egy pillantást vetnem a gyerekhadra, már láttam, hogy egyik sem Matt. Ezek túl kicsik
voltak. Három kislány hét-nyolc évesek lehetnek, két kisfiú talán valamivel fiatalabbak és egy
nagyobb fiú, aki még szintén nem volt elég öreg, hogy Matt legyen.
Rájöttem, hogy tévedtem, mikor azt képzeltem, hogy a gyerekek lent nézik a tévét, mert volt nekik egy
ugyanolyan idefent. Hasonló sok részből álló ülőgarnitúrájuk volt nekik is, de ez sötétbarna. Nagy
színes párnák hevertek a sötétkék szőnyegen, chips és mogyoró zacskók tucatjai az asztalon.
Szemlátomást ez volt a gyerekek nappalija. A lányok óriási, legalább egy méter magas babaházzal
játszottak. Mögöttük megláttam a hatalmas ablakokat, amik szintén a parkudvarra néztek. Láttam egy
darabot a medencéből. Gőzölgött, ami valószínűleg azt jelenti, hogy meleg benne a víz. Mik vannak!
Balra tőlem újabb helyiség nyílt, ahogy néztem ott lehetnek a szobák, mert láttam pár ajtót, az egyik
piros betűs felirat volt ragasztva Belépni Tilos! Innen vezetett a lépcső a harmadik emeletre.
Először az egyik fiatalabb kisfiú vett észre, elég síros képet vágott. Eddig a másik két fiút bámulta,
akik valami tévéjátékkal játszottak és úgy tűnt lélekben valahol az űrben háborúznak és magasról
tesznek a külvilágra.
- Te ki vagy – A gyerek hangja is sírós volt.
A három kislány, két szőke és egy barna felnéztek a babázásból és rám bámultak.
Hangos robbanás hallatszott a tévéből és a nagyobbik fiú felcsattant.
- Most miattad lőttek szét! – Ez úgy látszik nekem szólt.
- Sziasztok! – Teljesen hülye vagyok, mert tökre zavarba hozott ez a pár gyerek. – Én Mattet keresem!
Egyik sem hagyta abba a bámészkodást. Szerintem elvörösödtem, bár reméltem, hogy nem. A fiú, aki
miattam esett ki a játékból kelletlenül felállt.
- Akkor most én jövök! – szólalt meg a sírós hangú kisfiú és odaült a nagyfiú helyére, aki egy
mozdulattal ellökte onnan.
- Egy frászt! Ez nem volt érvényes, a csaj miatt haltam meg! Még egyszer én jövök!
- Ez nem igaz, Peter! – visította a másik. – Ha nem engedsz játszani, megmondalak anyának!
Peter nagyon csúnya szavakkal válaszolt. A kislányokat úgy tűnik nem zavarta a dolog, folytatták a
babázást.
- Ha ki mered nyitni a szádat, megint teletömöm földdel! Azt akarod – úgy láttam Peter ért a
fenyegetőzéshez, a másik kisfiú ijedten meglapult. – Én ne merj a helyemre ülni, te Árulkodós!
Ez a Peter emlékeztetett engem Mattre, ő is ugyanilyen hangsúllyal mondta nekem ezt a szót. Rám
26

Senkinek sem kellesz!
nézett és vágott egy fintort. Elrobogott a lépcsőhöz és fülsüketítő ordításba kezdett.
- Gyere le te seggfej, itt van az egyik csajod! – Beledobogott a szívem a fentről hallatszó, mély hangú
válaszba.
- Egy perc, amint leértem halott ember vagy, Peter! Jobb, ha menekülsz!
Mennyire megváltozott a hangja, egészen ijesztőnek hangzott, amit mondott. Peter nem zavartatta
magát, visszament a tévé elé és kitépte a sírós kisfiú kezéből a játék távirányítóját, ugyanis az nem
törődve az előző figyelmeztetéssel odaült és játszani kezdett.
Döbbenten néztem, ahogy Peter a hajánál fogva taszítja le a földre a másikat, aki jó nagyot visított.
Már épp közbe akartam lépni, mikor sírós kisfiú teljes erővel Peter hasának rohant és ütni kezdték
egymást.
Mindent feledve bámultam fel a lépcsőre, ahonnét léptek dobogása hallatszott.
Magas, barna hajú vigyorgó sráccal találtam szembe magam. Sármosan jóképű volt, mint a fiatal
sztárok, akik után pisilnek a tini lányok. Apám azt mondta, hogy nem lányok kedvence típus, pedig
dehogynem az. Talán ezért mondta Peter, hogy az egyik csaja vagyok. Nyilván több is van neki, nem
ritkaság. Csalódottan tapasztaltam, hogy olyan, mint bármely korabeli srác, szexmániás.
Pillantása elidézett a mellemen, majd lejjebb a lábaimon, csodálkoztam, hogy nem kerül meg, hogy
megbámulja a seggem is. Ezekről egyáltalán nem fog rám ismerni. Végül nagy nehezen visszatért a
pillantása az arcomra.
Nem tudtam lekaparni az idétlen vigyorgást, úgyhogy hagytam a fenébe, helyette találgattam, hogy
felismer-e.
- Matt, megérkezett a modell, akit rendeltél! – kiáltott fel hirtelen és ebből leesett, hogy ez nem is
Matt. Hatalmas kő esett le a szívemről. Mondjuk, gondolhattam volna, mert ennek a srácnak barna a
szeme, nem pedig szürke, mint Mattnek. Megkönnyebbülésemben ki is mondtam.
- Te nem Matt vagy! – Ez egy hülye értelmetlen mondat volt, de a srácnak tetszhetett, mert felnevetett.
- Most az egyszer én is sajnálom. Miért mindig neki jutnak a legjobb nők
Nem válaszoltam a macsós, költői kérdésére, inkább a lépcsőre bámultam felfelé. Háttérzajként még
érzékeltem a két kissrác nyöszörgéseit, ahogy dulakodtak.
- Egyébként az én nevem, Zach.
Mintha kérdezte volna valaki. Végre meghallottam, hogy újabb személy jön le a lépcsőn. Ez már
biztosan Matt, azt hiszem még jobban vigyorogtam, mint ezelőtt. Ő volt az!
Bár tényleg nagyon megváltozott megismertem. A haja kicsit besötétedett, de ugyanolyan borzas, mint
régen. Most így belegondolva tényleg nem volt jóképű, az orra túl nagy az arcához képest, az álla
szabálytalan vonalú, de azok a szemek. Ezer közül is felismerném.
Meglepődtem milyen nagyra nőtt, nem sok híja volt a két méternek. De nem csak magas volt, hanem
széles is. Nem mondanám kövérnek, inkább izomból volt túl sok neki. Nagydarab, plüssmackó típusú
pasi volt.
- Ki keres – kérdezte, mielőtt teljesen leért volna, de aztán meglátott engem, ahogy felvigyorgok rá és
eltátotta a száját. Szó szerint.
- Szia, Matt! – remegett hangom. Nem tudom melyik érzelemnek tudható be, a viszontlátás örömének,
annak a különös boldogságnak, ami megszállt engem, vagy a hatalmas szeretet emlékének, amit
egyszer éreztem iránta. Talán az összestől egyszerre. Rám mosolygott. Ugyanolyan mosoly volt, mint
nagyon régen. Ott álltunk és bámultunk egymásra.
A pillanat varázsát éles visítás törte meg.
- Harapni nem ér! – A sírós kisfiú most már valóban zokogott.
- Te meg belerúgtál a hasamba! – vágta rá Peter.
27

Senkinek sem kellesz!
Matt nagy kezét a vállamra téve átkarolt és lefelé vezetett a lépcsőn.
- Beszélgessünk valami csendesebb helyen – ajánlotta, a bámuló Zachnek meg odavetette. – Szedd
szét őket!
- Úgy nézek ki, mint a bébiszitter – hallottam a srác méltatlankodó hangját. – Hé, kölykök, hagyjátok
abba a …
Matt nem mondott semmit, amíg le nem értünk a nappaliba. Üres volt, gondolom Mrs. Knight
visszament szórakoztatni Clarát. Örültem, hogy kettesben vagyunk, mert annyi mindent szerettem
volna mondani, azt sem tudtam, mivel kezdjem. Jobb híján csak bámultam rá és kerestem a régi
kisfiút, a felnőttes külső mögött.
Egyáltalán nem volt zavaró a karja a vállamon, mint apámnál. Ez valahogy természetesnek hatott.
- Foglalj helyet! – Levette a karját a vállamról, ahogy az ülőalkalmatosságok dzsungelébe értünk. –
Kérsz valamit inni
Némán megráztam a fejem, még mindig mosolyogtam, mint egy agyalágyult hülye. Visszamosolygott,
pár másodpercnyi némaság után megkérdezte.
- Mit tehetek érted – Erről leesett, hogy nem is ismert fel.
- Nem ismersz meg, Matt – Kicsit visszavettem a mosolyból.
- Nem – rázta meg a fejét őszintén. – Valami bulin találkoztunk Biztos nem beszélgettünk, mert arra
emlékeznék.
- Nem egy bulin, Matt! – Kicsit bosszantott, hogy nem dereng neki semmi. – Emily vagyok!
Fél perc telt el némán, vártam, hogy mond-e valamit, de csak bámult rám. Most már nem mosolygott.
Arra gondoltam, hogy azon töpreng, ki a franc lehetek.
- Emily Sullivan – mondtam tétován. – Nem emlékszel rám Régen szomszédok voltunk…
Kezdtem elveszíteni a magabiztosságomat. Hát ő semmire nem emlékszik
- Nyolc éve költöztünk el anyámmal – segítettem egy kicsit, majd tétováztam.
- Emlékszem rád! – jelentette ki. Volt valami ellenséges a hangjában. Először azt hittem, hogy csak
képzelődöm, de a következő mondata meggyőzött az ellenkezőjéről. – Mit akarsz itt – lépett egyet
hátrébb.
Jobban zavarba jöttem, mint fent a gyerekekkel, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak.
- Hát… gondoltam, hogy beszélgethetnénk – mondtam halkan.
- Mi a fenéről – Megijesztett a hangszíne. Már egyáltalán nem volt kedves.
- Ühm… – nyeltem egyet –, azt hittem, hogy talán örülni fogsz nekem – feleltem őszintén.
Felnevetett, de semmi öröm nem volt a nevetésében. Gonosz nevetés volt, egészen megrémültem tőle.
- Rosszul hitted! Miért kéne örülnöm
Teljesen leforrázott ez az egész. Ez a modortalan tuskó lenne az én Mattie-m Ennyire hogy változhat
meg valaki
- Egyáltalán miről akartál beszélgetni – folytatta. – Nem is ismerjük egymást!
Ez az utolsó mondat nagyon betett. Végül is igaza van, nyolc év hosszú idő. Teljesen hülye vagyok,
hogy idejöttem.
- Akkor jobb, ha megyek – motyogtam és elhátráltam a boltíves ebédlő irányába.
- Jobb – értett velem együtt és olyan gyűlölettől sötétlő szemmel nézett rám, hogy szabályosan
belesápadtam.
Elfordultam és sietősen a teraszra vezető üvegajtó felé vettem az irányt. A torkom égett, a gyomrom
háborgott, ráadásul szédültem is.
Mrs. Knight és Clara kint üldögéltek, láthatóan vidáman társalogtak.
- Emily kedvesem, nem találtad meg Mattet – kérdezte Mrs. Knight.
- De. – A hangom nem volt más, mint erőtlen suttogás.
- Mi történt, Emily – Clara felállt a székéből és odajött mellém. – Teljesen sápadt vagy! Beszéltél
28

Senkinek sem kellesz!
Mattel
- Igen, semmi baj csak… menjünk! – Most már könnyekkel is megteltek a szemeim. Ha egyszer
elkezdem, az Isten se állítja el.
- De hát mi történt – Már Mrs. Knight is ott volt mellettem és aggodalmasan bámultak.
- Nem tudom… vagyis semmi, nem történt semmi. Menjünk, kérlek! – Lefolyt egy könnycsepp az
arcomon, nem akartam, hogy bárki észrevegye, de Clara meglátta. Nagyszerű!
- Gyere, igyál egy kis vizet – invitált Mrs. Knight. Persze, méghogy vizet.
- Nem, köszönöm. Inkább menni szeretnék – hadartam béna, nyivákolós hangon. – Viszontlátásra!
Gyors léptekkel indultam a Volvo irányába, dühödten pislogtam. Egy ilyen bunkó miatt csak nem
fogok sírni!
Mégis mit képzeltem Hogy egymás nyakába borulva örvendezünk Mekkora hülye vagyok!
Beültem a kocsiba és megtöröltem a nedves arcomat. Mire Clara utolért, már tudtam kontrollálni az
érzelmeimet.
- Bocs, hogy bunkón viselkedtem – mondtam halkan.
- Jól vagy Mi történt odabent – faggatózott, miközben beindította a motort.
- Jól vagyok. Semmi nem történt.
- Biztos Matt talán gorombán viselkedett veled Összevesztetek – Most minek kérdezget
- Nem akarok beszélni róla – jelentettem ki, hogy értse már meg. Egy szó nélkül hajtott egészen vissza
a házig.
Kiszálltam, de nagyon nem akaródzott bemenni.
- Elmegyek a parkba, meg akarom nézni a tavat – mondtam, majd pár másodperc múlva hozzátettem.
– Ha nem baj.
- Persze, menj csak, de… vigyázz, nehogy eltévedj! – Ez majdnem úgy hangzott, mintha aggódna.
- Nem fogok – feleltem és elindultam.
Elgondolkodtam, hogy mikor csináltam magamból utoljára ekkora hülyét és arra jutottam, hogy soha.
Kisebb hülyének tűntem már, mikor elhittem, hogy lehet valami köztem és egy huszonhárom éves
krapek között, de ez sokkal rosszabb. Egyszerűen leégettem magam, méghozzá önkéntesen. Teljesen
elment az eszem Mire számítottam
Hát nem erre! Miért volt ennyire ellenséges Felrémlett milyen utálkozó arcot vágott „Nem is
ismerjük egymást”. Persze ez igaz, annyira, de annyira hülye vagyok! Arra számítottam, hogy
ugyanazt az édes kisfiút találom ott Nem, ezt nem gondoltam… csak szerettem volna dumálni vele.
Megkérdezni néhány dolgot. Komolyan, reménytelenül naiv vagyok. Milyen jó volt, amikor azt
hittem, hogy felismer, de most már értem, hogy csak egy jó csajt látott bennem, akivel esetleg
kezdhetne valamit. Ugyanolyan, mint akármelyik pasi. Undorító!
Elértem a park szélére, önkéntelenül is tudtam merre kell menni a tóhoz. Sokszor jártunk itt régen…
Piros szandált viseltem, ami hangosan csattogott a betonon. Nagyon forró nyár volt.
- Gyere már te kis hülye! A végén még elmennek! – kiabált nekem.
- Várj meg, Mattie! – Jó messze lehagyott, mert nem futottam valami gyorsan.
A vízpartra mentünk, hattyúkat etetni. Matt egy zacskót lóbált, amiben apróra vágott kenyérdarabok
voltak.
- Én is akarok adni nekik! – visítottam, mert Matt soha nem engedett a zacskó közelébe.
- Te nem tudod jól szórni! A fele a kövek közé esik!
- Én is, én is, én is! – kelletlenül odanyújtotta a zacskót, belemarkoltam és a víz felé dobtam. A
legtöbb a lábam elé a meredek part köveire hullott.
- Megmondtam! – Matt lemászott a kövekre. Ez szigorúan tilos volt. Apa és anya mindig megtiltották,
hogy oda menjek. – Menj hátrébb, Em! Ha beesel, nem húzlak ki!
29

Senkinek sem kellesz!
Egyszer beestem, fejjel előre, mikor kihajoltam. A hattyúk ijedtem szétrebbentek, Matt, pedig
lemászott a kövekhez és onnan nézett utánam. Nem volt mély a víz, a térdemig, ha ért, de mivel
feküdtem teljesen ellepett. Felültem a vízben és köhögve igyekeztem levegő után jutni.
- Te kis hülye, most nézd meg magad! – fedett meg Matt. Sírni kezdtem, inkább csak az ijedtségtől,
mert nem fájt semmim. – Na, ne bőgjél, Em! Lovacskázzunk, gyere! – Kirángatott a vízből, nagy
nehezen feltuszkolt a köveken a partra és a hátára vett. Hangosan nyihogva szaladt egészen hazáig,
csak, hogy ne sírjak.
Bámultam egy ideig a vizet. Most nem voltak hattyúk, legalábbis egyet sem láttam. Ember is csak
elvétve akadt, távolabb egy nyugdíjas pár, jobbra tőlem egy futó távolodik.
Sokáig bóklásztam a parkban, hirtelen eszembe jutott, hogy hétfőn valószínűleg iskolába kéne
mennem, de a fene sem akar találkozni azzal a tuskóval. Talán a sok pénz miatt lett ilyen, elvégre
mindene megvan, miért hiányzott volna neki egy kislány, akivel egyszer jó barátok voltak. Nem volt
kedvem visszamenni a házba, de mivel úgyis beszélnem kell apámmal kelletlenül elindultam.
Kellemesen csendes ez a környék, semmi zajt nem hallani eltekintve néhány autó motorzúgásától, de
az is csak távolabbról jön. El tudom képzelni milyen lehetett, amikor anyám és apám ordibált. Biztos a
fél utca kiült az utcakőre és hallgatóztak friss pletykák reményében. Elgondolkodtam, hogy mit
mondhattak, mikor anyám lelépett. Talán azt, hogy a szeretőjéhez ment, pedig ez nem igaz. Fogalmam
sincs, hogy miért ment el, sosem fogalmazta meg igazán és az, hogy apám egy seggfej, plusz egyéb
rondaságok, még nem jelent semmit. Biztos volt valami végső ok, aminél totál betelt a pohár. Hát
nekem már most betelt, inkább hazamegyek.
A nappaliban Lauren ücsörgött egy természetellenesen szőke, korabeli kiscsaj társaságában.
Mindketten alaposan megbámultak, majd Lauren rám bökött.
- Na, ez az!
- Ja – hagytam rá, akármi is vagyok. Had legyen boldog gyerekkora. Apám a konyhában volt,
szerencsére egyedül. Az asztalnál ücsörgött és az aznapi újságot bújta.
- Szívem, megjöttél – nézett fel a lapból.
- Meg – közöltem, majd kihúztam a széket és leültem vele szemben. – Hazamegyek!
- De hát itthon vagy! – becsukta az újságot. Ez egy jó pont, értékeltem, hogy legalább megpróbál
odafigyelni rám.
- Nem vagyok otthon. Visszamegyek hozzánk, a lakásunkba.
- Ez az egész Matt miatt van Clara mondta, hogy kiborultál, mi történt
- Semmi – fintorogtam a kiborultál szó hallatán. Nem látott még engem kiborulni. Addig jó neki. –
Mindenkinek jobb, ha visszamegyek. Nekem is.
- Miért lenne jobb – kérdezte, mintha nem számítana rá, hogy érveket is fel tudok hozni.
- Lauren utál – Mondjuk, ez a legkevésbé sem érdekel, de érvnek jó.
- El sem hinnéd, hogy Lauren hány embert utál, ez csak egy újabb szeszély – válaszolta.
- Nem akarom Dorothyt kitúrni a szobájából.
- Dorothy imád téged, egész délután azt mesélte milyen jót játszottatok, és hogy mennyire jól érzi
magát veled.
Mérgesen fújtam egyet, jól érzi magát velem Na, ne! Apám nem veszi észre, hogy ez csak egy újabb
álszenteskedés Senki nem érzi jól magát, ha én is ott vagyok. Mindegy.
- Nem akarom halálra rémíteni Clarát – Ez már egy elég nyomós érv.
- Tessék – hökkent meg apa.
- Fél tőlem – mutattam rá –, és attól, hogy rossz példát mutatok a lányoknak. Lehet, hogy igaza van!
- Hallottad, amiről reggel beszélgettünk. – Ezt inkább mondta, mit kérdezte, úgyhogy nem reagáltam.
– Figyelj, Emily, tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, amikor nem látogattalak meg gyakrabban,
30

Senkinek sem kellesz!
belátom többet is telefonálhattam volna. – Ja, évente kábé ötször telefonált, karácsony, szülinapom,
bizonyítványosztás… ez csak három. Ok nélkül sosem hívott, mondjuk nem is hiányoltam, mert egy
ilyen hívás így hangzott.
- Boldog születésnapot, Emily.
- Kösz
- Hogy érzed magad
- Jól.
- Megkaptad a pénzt, amit küldtem Vegyél valami szépet magadnak.
- Jó, kösz.
- Milyen a nyári szüneted (nyár elején van a szülinapom).
- Átlagos (dolgoztam, mint minden nyáron).
- Akkor majd augusztusban találkozunk (minden évben akkor mentek nyaralni és nekem is muszáj
volt).
- Jó.
- Szia, Emily.
Ennyi volt, soha semmiről nem tudtunk dumálni és a hívásaira csak kötelességtudatból válaszoltam.
Semmit nem jelentettek.
Közben folytatta is a hibái sorolását, több időt kellett volna együtt töltenünk, hogy jobban
megismerhessen, de higgyem el, mindezek ellenére szeret, szóval a szokásos blabla.
- Jó, semmi baj – mondtam gyorsan, mielőtt még tovább gyónna itt nekem. – De mindenképp haza
akarok menni, itt nem érzem jól magam.
Otthon sem, de nem ez a lényeg, csak azt akarom, hogy elengedjen.
- De szívem, mit csinálnál ott egyedül Miből élnél
- Amiből eddig, van munkám, van spórolt pénzem. Megleszek!
- Legalább pár hónapot maradj – kezdett kérlelni. Ja, mi az nekem, csak pár hónap.
- Apa, ott járok iskolába, már csak három hónap van az iskolaévből. Itt gondolom egész más a tanterv,
nem akarok összezavarodni.
- Igazából már betelefonáltam az iskoládba péntek délelőtt, minden papírodat átküldik ide, ahol
örömmel fogadnak.
- Pénteken délelőtt – Ez meglepett és kicsit fel is dühített. – De nekem csak délután szóltál, hogy
költözöm!
- Nos, igen.
- És honnan vetted, hogy igent mondok – A hangom most hidegen és utálatosan csengett.
- Az, hogy igent mondtál, csak egy kellemes fordulat, ha nemet mondasz, és nagyon ellenkezel,
bekötözlek egy zsákba és a vállamon hozlak el a lakásból.
Felháborodottan néztem rá, de olyan ártatlan kiskutya képet vágott, hogy lenyugodtam.
- Kérlek, apa! – Soha nem szoktam semmiért könyörögni, de most erőt vettem magamon. – Szeretnék
menni.
- Én pedig azt szeretném, hogy maradj, csak egy kis ideig próbáljuk ki. Az iskolaév végén újra
beszélünk a dologról, ígérem!
- De addig még három hónap! Mi lesz a munkámmal
- Nem kell dolgoznod, majd tőlem kapsz zsebpénzt. – Zsebpénz Olyan összeg, amiért semmit nem
csináltam, viszont cserébe elvárja, hogy mindenben engedelmeskedjek neki és hallgassak rá Nem,
köszönöm.
- Nem, én dolgozni akarok, szeretek dolgozni. – Meg a pénzt is gyűjtenem kell folyamatosan.
- Szerzek neked itt állást. Akkor maradsz – A végén még rá kell jönnöm, hogy jószívű vagyok, mert
nem tudtam ellent mondani.
31

Senkinek sem kellesz!
- Ameddig anya haza nem jön, vagy ameddig vége nincs az iskolaévnek – adtam meg magam –, de
utána elmegyek. Ha anya visszajön holnap vagy egy hét múlva, akkor megyek haza!
- Rendben – vágta rá apám.
- Rendben – ismételtem. – Szóval, hol fogok dolgozni és mikor kezdhetek
- Elintézem – ígérte, úgyhogy más mondanivalónk nem akadt.
Clara kint dolgozott a virágok között és mivel úgy láttam, hogy senki nem segít neki, kimentem hozzá.
Úgy tűnt, a gazt tépkedi ki a virágok közül, letérdeltem a másik oldalra és segítettem. Szerencsére nem
szólt semmit, csak átnyújtott egy kis lapátot, hogy azzal könnyebb. Mire ezzel végeztünk késő délután
volt, így nekiállt a vacsorának. Amikor az asztalt terítettem csengett a telefon. Clara vette fel.
- Susan – Az a Susan hívja Mrs. Knight Vajon minek Lehet, hogy jobb barátnők, mint gondoltam
– Nem, semmi… Igen Igen, jó megmondom neki. – Rossz bajsejtelmem támadt, hogy ez a neki, én
vagyok. Nem akarok semmi hülyeséget hallani. Hamar letették.
Clara visszajött a konyhába.
- Mrs. Knight telefonált. Elmondanád, hogy mégis mi történt ma náluk Matt megbántott téged
- Nem – vontam vállat.
- Csak azért, mert Mrs. Knight azt üzeni, hogy nagyon sajnálja. Mi történt Miről beszéltetek –
Hihetetlen ez a kérdezgetés.
- Semmiről, Matt nem akart beszélni, ezért eljöttem. Semmi nem történt – mondtam az igazat, ha
annyira tudni akarja. Talán kicsit bunkó voltam, mert Clara egy percig meg sem szólalt.
- Azt szeretnék – kezdte hirtelen –, hogy menj el hozzájuk vacsorára holnap.
- Mi – felnéztem rá, hogy komolyan beszél-e, úgy tűnt igen. – Nem, köszönöm. Én oda vissza nem
megyek többet. Nem tetszik az a ház.
- Nem tetszik a ház – ismételte értetlenül Clara. – Pedig nagyon gyönyörű.
- Pont ezért – bólogattam –, túl tökéletes. Nem szeretem a gazdag embereket, idegesítően kedvesek,
mintha lenéznének. Azt hiszik, mindent megkaphatnak a pénzükért. Jobb szeretnék távol maradni
tőlük! – Szerintem ez volt a leghosszabb monológom amióta idejöttem. Clara érdeklődve nézett rám,
majd csodák csodájára elmosolyodott.
- Azt hiszem, igazad van.
A maradék hétvége csendesen telt, legalábbis számomra. Vasárnap Mrs. Knight telefonált, de
megüzentem, hogy egyéb elfoglaltságaim vannak. Igyekeztem nem konfrontálódni Laurennel, így a
vasárnap esti vacsoránál, már kibírta, hogy szóval ne gyilkoljon. A nap nagy részében a szobánkban
gubbasztottam, mert Clara semmi házi munkát nem hagyott, amivel elfoglalhatnám magam. Jobb híján
Dorothy zagyvaságait hallgattam egész nap. Mivel még soha nem voltam vele ennyit, elkezdtem azon
gondolkodni, hogy mi van, ha nem is álszent. Mi van, ha szerencsétlen tényleg ennyire kedves
mindenkivel A mosolya soha nem fagyott le az arcáról, mindig előzékenyen megkérdezte, hogy
zavar-e ez, vagy az a dolog. Talán nem színészkedik, viszont akkor nagyon rossz lehet neki. Egy ilyen
mocsok világban kedves embernek lenni, nem kifizetődő.
32

Senkinek sem kellesz!
5.
Az első iskolanapom. Nem mondanám, hogy örömömben ugráltam volna hétfő reggel. Nem úgy
Dorothy. Ide-oda futkosott és kérdezgette, hogy ezt, vagy azt a rózsaszín felsőjét vegye-e fel.
Véleményem szerint mindkettő egyforma volt és én soha nem venném fel egyiket sem, de addig
erősködött, amíg ráböktem az egyikre. Ezután minimum fél óráig sminkelte magát, de amikor kijött
csak annyit láttam, hogy csillámlós szemhéjpúdert meg valami szájfényt kent magára. Igazi jó
kislányhoz méltó iskolai smink.
- Te nem szoktál soha sminkelni – kérdezte tőlem.
- Nem az iskolába – vontam vállat.
- Hát – Az égre emeltem a szemem. Miért kell ennyi értelmetlen kérdést feltenni Annyira érdekli
egy ilyen hülyeség
- Különleges alkalmakkor. – Legutoljára, amikor randiztam egy krapekkal. Először még egész
rendesnek látszott, de a randin kiderült, hogy mekkora balfék, úgyhogy otthagytam a francba.
- Jó neked, te olyan szép vagy, nincs is szükséged sminkre. Engem észre sem vesznek a fiúk.
Ebben kételkedtem. Ilyen sokszor elővillanó fogakat nem észrevenni Ez még akár vonzó is lehet a
tinédzsersrácoknak. Legalábbis szerintem.
Még előző este kaptam tőle egy fekete mappát, amin kölyökkutyák vannak, és amibe nagy rakás papírt
halmozott, hogy majd azokra írjak a suliban. Én hülye nem hoztam el az iskolai cuccaimat otthonról.
Az én fűzős mappámon nincsenek kutyák, habár el kell ismernem aranyosak, csak valahogy nem
nekem való.
Clara szendvicseket csinált nekem, úgyhogy azokat besüllyesztettem a táskámba.
Megkérdeztem, hogy hogyan megyünk suliba, mire Dorothy azt mondta iskolabusszal. Életemben nem
ültem iskolabuszon, de nem is volt dédelgetett álmom kipróbálni. Otthon gyalog jártam a közeli
gimibe, itt a békés kertvárosban ez túl nagy távolság lenne istenadta szállítóeszközeimen.
Mindenki rám bámult, ahogy felszálltunk. Dorothy nagy lelkesen talált két helyet, úgyhogy leültünk.
Nem mondanám, hogy zsúfolt busz volt, de voltak rajta elegen. Alig egy perc múlva gülü szemű,
kapafogú lány csapódott az előttem lévő ülésbe. Nem foglalkoztam volna vele, ha nem bámul hátra,
egyenesen bele a képembe.
- Szia Dorie! – köszönt tétován, vékony egérhangja volt.
- Jane, ő itt a féltestvérem, Emily. Emily, Jane, a legjobb barátnőm. – Dorothyra néztem. Nem is
vagyunk féltestvérek, habár talán már annyira megkedvelt, hogy annak érzett.
- Szia! – köszöntem Jane-nek és igyekeztem memorizálni a nevét. Ebben nem vagyok jó, soha nem
tudom megkülönböztetni az embereket, a régi sulimban is, ha szétnéztem, csak épphogy ismerős
arcokat láttam. Nevet legfeljebb négyet-ötöt, ha tudtam. Nem szeretek felesleges dolgokat
megjegyezni.
Dorothy tájékoztatta Jane-t a helyzetemről, bár azt nem említette, hogy pontosan miért költöztem ide,
talán az majd a kettesben pusmogó rész lesz.
Az iskola rendesebbnek tűnt, mint az én régim. Szinte azt lehet mondani, hogy barátságosan hívogató.
Mindenesetre nem voltak „Menj a kurva anyádba!” meg „Ez az iskola szar!” feliratok a homlokzatán,
mint otthon. Feltételeztem, hogy itt az iskolai balhék sem olyan gyakoriak. Na, nem mintha én
központi tagja lennék az ilyesminek. Inkább a csendes megfigyelő típusba tartozom, vagy inkább a
33

Senkinek sem kellesz!
csendes, nem figyelőbe.
Dorothy elirányított az irodába, ahol be kell csekkolnom magam. Nem is furcsa, hogy március végén
jövök át, mi
Az ügyintéző nőci alaposan megbámult, de tájékoztatott, hogy apámmal, már mindent megdumáltak,
még pénteken és már csak arra várnak, hogy átküldjék a papírjaimat. Megkaptam az órarendem és már
mehettem is a fenébe. Szerencsére kaptam térképet, ami alapján nagyjából meg tudtam határozni, hogy
hol vagyok.
Első órám, történelem a 84/B teremben. Böngésztem a térképet, mikor hirtelen ismerős hangot
hallottam.
- Szia! Hát te vagy az – Felnéztem és megláttam a srácot szombatról, akivel Mattnél találkoztam.
Kicsit gondolkodtam, hogy mi volt a neve.
- Zach – mondtam ki, mikor eszembe jutott. Láthatóan hízelgett neki, hogy emlékszem rá. Szélesen
vigyorgott.
- Te tudod a nevem, de én nem tudom a tiédet. Ez nem fair! – Szerintem meg az nem fair, hogy zaklat.
- Emily – vetettem oda, legyen vele boldog. Tovább bámultam a térképemet, ki is szúrtam a 84/B-t. Jó
végigmegyek egyenesen itt, majd balra és a negyedik ajtó. Gyerekjáték!
Közben Zach kitépte a kezemből mind az órarendet, mind a térképet és megbámulta.
- Micsoda véletlen, nekem is törim lesz. Gyere, odakísérlek! – azzal átkarolta a vállam és úgy próbált
vezetni.
Kihúztam magam a keze alól, majd egy gyors mozdulattal visszavettem a cuccaim.
- Kösz, de odatalálok egyedül is. – Próbáltam nem túl bunkó lenni, de úgy tűnik nem voltam az, mert,
ahogy elindultam felzárkózott mellém.
- Azért elkísérlek. – Szerencsére, most nem próbált hozzám nyúlni. – Mit csináltál Mattel a hétvégén
Olyan volt, mint aki megőrült. Honnan ismeritek egymást
- Nem ismerjük egymást – vontam vállat.
Nézegettem a teremszámokat, meg a suli elrendezését, hogy mihamarabb kiismerjem magam. Ciki
lenne, ha eltévednék. Legjobb lesz, ha nagyjából a memóriámba vésem a főbb útvonalakat. A
szekrényem mellett már elhaladtam, de mivel általában nem sokszor használom a szekrényt, ráadásul
nincs is mit beletennem, nem bámultam meg. Az csak egy üres szekrény, minek nyitogassam
feleslegesen
- Szóval, ezentúl ide fogsz járni
- Csak ebben a félévben – feleltem az igazsághoz híven.
- Hol laksz Eddig melyik iskolába jártál Egyáltalán mi a vezetékneved
- Sullivan. Dorothy Sullivannel lakom – mondtam a lehető legrövidebben. Miért van olyan érzésem,
hogy ha túl sokat beszélgetek vele rám fog szállni Remélem nem.
Végre befordultunk balra. Negyedik ajtó, már láttam is a számot. Jó, nem is vagyok reménytelen eset.
- Az unokatestvére vagy
- Nem. – Egyébként semmi köze hozzá.
A 84/B egész jó terem volt, normális székek, karcmentes, világos fenyőasztalok. Jól felszerelt
iskolának tűnt ez a hely. Az egyik falon, egy polcféleségen nagy rakás, óriás méretű felcsavart térkép.
A diákok mind engem bámultak, jé, egy új lány arckifejezéssel. Nyugtáztam, hogy Matt nincs itt.
- Gyere, mellettem pont van egy üres hely! – invitált Zach, úgyhogy ledobtam a cuccom arra a padra,
amelyre mutatott. Elővettem azt a papírt, amit majd alá kell íratnom a tanárral, hogy valóban
megjelentem az órán és bekapcsolódtam a tananyagba (legalábbis remélem, hogy be tudok
kapcsolódni, nem kell semmit pótolnom vagy ilyesmi). Az előttem levő padon egy csaj ült és bámult
34

Senkinek sem kellesz!
engem, mintha én lennék a legújabb látványosság. Meg kellett állapítanom, hogy a földanya hatalmas
mellekkel látta el. Elhiheti mindenki, hogy nem azért vettem észre, mert annyira érdekelt, hanem, mert
túlságosan is ki volt vetkőzve magából. Az én ízlésemhez túl hideg van egy pántos kis izéhez, amiből
szinte a melltartója is kilátszik. Viselt ugyan valami fehér kardigánszerűséget, de nem volt
begombolva, úgyhogy értelme semmi. Érdekes, én még a dzsekimből sem bújtam ki, mert nem volt
melegem, így nem éreztem szükségét. Most azért levettem és a székem háttámlájára terítettem.
- Felakasztom neked – ajánlotta Zach és felkapva odavitte valami fogas izéhez a falnál. Visszafelé
megint vigyorgott, mintha hű, de óriási szívességet tett volna.
- Kösz – mondtam azért.
A kivetkőzött csajszi sokatmondó pillantást vetett Zachre.
- Új lány, a neve, Emily Sullivan – jelentette Zach.
- Szia! Gemma Warren vagyok – mondta nekem unottan. – Mi a franc van veled, hogy ebbe a lepra
suliba jöttél
- Az apám – vontam vállat. Ez neki lepra suli Látná azt, ahova én jártam. Szemét, szemét hátán.
- Szóval, Emily – fitymálóan végignézett rajtam. Nyugtázhatta, hogy az én farmerom használatban
kopott el és a pulcsim sem a legújabb darab. Feltűnés nélkül még a lábamra is lenézett (azért nekem
feltűnt), majd ránézett a hajamra és áttanulmányozta az arcom. Valami olyasmit mérhetett fel, hogy
mekkora fenyegetést jelenthetek az általa kiszemelt pasiknak vagy hasonló. Enyhén felfelé görbülő
szájából azt szűrtem le, hogy nem tettem rá nagy benyomást. – Honnan jöttél
Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert abban a pillanatban felhangzott az óra elejét jelző csengő.
A tanár átlagos, középszerű pasi volt. Elég fiatalnak látszott tanárhoz képest, szerintem apám idősebb.
Szemüveges volt és viszonylag jól öltözött.
Odamentem az asztalához és elé toltam a papíromat, majd halkan bemondtam a nevem és hozzátettem,
hogy új diák vagyok.
- Be fogsz tudni kapcsolódni Nem rég beszéltünk a Függetlenségi Nyilatkozatról, Washingtonról
és…
- Jó, azt már vettük – bólintottam gyorsan, egész megkönnyebbülten.
- Mennyi ideje – Gyorsan elgondolkodtam.
- Talán novemberben – tétováztam. Bólintott egyet.
- Azért frissítsd fel a tudásod! – hangosabban folytatta. – Gyerekek, remek hírem van! – intett, hogy
mehetek s helyemre.
A remek hír a következő, párokba rendeződik az osztály és fogalmazást írnak az Amerikai
Függetlenségi Háború egyik személyének a szemszögéből, mintha az a személy naplója lenne.
Könnyedén adta elő a dolgot, mintha viccesebb feladatot el sem tudna képzelni. Nem volt rossz,
engem csak a páros rész zavart. Miért nem lehet egyedül megírni Utálok valakivel közösen dolgozni.
- Emily! Mivel te új vagy itt, te választhatsz először párt magadnak.
Szuper, most én válasszak valakit A tanár kérdőn nézett rám, Zach pedig felém fordulva mosolygott.
Azt lesheti, hogy őt választom! Kicsit jobban körülnéztem a teremben és kiszúrtam egy hátul ülő
alakot. Alacsony, szemüveges, szőke srác volt. Gondoltam jó lesz.
- Az a fiú – mutattam rá. Komolyan megfagyott a levegő a teremben és mindenki hátrafelé bámult,
hogy kit választottam. A srác hófehér bőre vörösbe váltott.
- Én – kérdezte vékony hangon.
- Persze csak ha akarod – tettem hozzá nagyvonalúan. Bólintott egyet, úgyhogy visszafordultam.
Zach eltátotta a száját meglepetésében és Gemma is furán nézett. Érdekel engem, hogy mit
gondolnak Nem.
Pár perc alatt a tanár összeírta, hogy kinek ki lesz a párja, majd belekezdett az órába. Bár már tanultam
35

Senkinek sem kellesz!
az anyagot, mégsem volt unalmas, mert nagy átéléssel mesélte a dolgokat. Sokkal élvezetesebb volt,
mint az otthoni történelemórák akármelyike. Nem sokat jegyzeteltem, csak néhány főbb dolgot
jegyeztem fel, emlékeztetőül.
Mikor kicsengettek megnéztem a következő óráim. Angol, biológia, ebédszünet, testnevelés, francia.
Angol a 83-as teremben. Tök jó az rögtön itt van szemben, még keresnem sem kell. Az emberek úgy
zúdultak ki a nyitott ajtón, mintha a pestis elől menekülnének. Igen, ez olyan, mint otthon. Lassan
pakoltam össze a holmim, hátha Zach eltűnik mellőlem és végre megszabadulok a zavaró jelenlététől,
de csak én jártam pórul, mert hamarosan csak hárman maradtunk. Gemma, Zach és én.
- Miért nem engem választottál – kérdezte Zach. Nem nyilvánvaló Úgy néz ki, neki nem.
- Nem gondoltam, hogy szeretnél velem lenni – hazudtam. Szerintem elhitte.
- De miért választottad azt a bénát – Pont ezért, mert bénának és félénknek nézett ki, aki biztos nem
fog rám szállni, de ezt mégsem mondhattam.
- Okosnak tűnt – vontam vállat.
Zach hozta a dzsekimet, mint valami kutya, Gemma pedig megkérdezte, hogy milyen órám lesz.
Sajnos nekik is angol, úgyhogy együtt léptünk át abba terembe. Zach megint mutatott egy helyet,
ahova ülhetek, Gemma most Zach előtt ült, előttem meg senki. Jobb is. Gemma valami bamba képű
csajjal beszélgetett, néha úgy éreztem én is szóba kerülök, de lehet, hogy csak a paranoia beszélt
belőlem. Zach is egy másik fickóval dumált, úgyhogy kicsit megszabadultam.
Észrevettem, hogy a srác, akit választottam rám bámul az első sorból. Visszanéztem rá, erre ijedten
elfordult. Mi a fene Lehet, hogy túl béna gyereket választottam Pedig meg kellett volna dumálni a
részleteket. Hirtelen egy mondat ütötte meg a fülem.
- Hol van már, Matt – Jaj ne! Ezt a bamba csaj kérdezte Gemmától, aki megvonta a vállát.
- Nem tudom, nem volt első órája, lehet, hogy még alszik.
Eltöprengtem mekkora az esélye, hogy ez a Matt nem ugyanaz, akire én gondolok Az esélyek a nulla
alá csökkentek, mikor egy hatalmas test jelent meg az ajtóban.
Jókedvűnek látszott, az ajkain hanyag félmosoly, a haja borzas, mintha fésűt nemigen látott volna
mostanában. Az alakjára feszülő kék pulóvert viselt, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy eredetileg
ez egy bő pulcsi volt, csak túl sokat nőtt mostanában.
- Hát megjöttél végre! – kiáltott fel elragadtatott hangon Gemma. Majdnem a homlokomra csaptam,
amikor láttam, hogy odarohan hozzá és smárolni kezdenek. Azt gondoltam, hogy a barátnője is idejár,
de hogy pont ez a csaj legyen az. Kész röhej. Hirtelen bevillant, hogy ha járnak, akkor bizonyára
egymás mellett is ülnek, így Matt pont elém fog kerülni. Mindegy, legfeljebb nem szólunk egymáshoz,
úgysem terveztem a dolgot, a szombati viselkedése épp elég volt.
Amikor abbahagyták az enyelgést Matt felém vette az irányt, mármint a padja felé. Gyorsan magam
elé meredtem és igyekeztem nem ránézni, nehogy azt higgye, bámulom. Hallottam, hogy megtorpan,
gondolom meglátott engem.
Mereven bámultam a két hülye kiskutyát a mappámon, amíg meg nem hallottam a hangját.
- Hát te meg mi a frászt keresel itt – Ezt úgy ordította, mintha öt mérföldnyire lennénk egymástól.
Felemeltem a tekintetem. A padja mellett állt, a szeme elsötétült a dühtől és olyan képet vágott, mintha
vicsorogni készülne. Hangosan szedte a levegőt, de szerintem csak azért hallottam, mert iszonyatos
csend telepedett a teremre. Mindenki minket bámult. Majdnem felnevettem a gondolatra, hogy úgy
viselkedem, mintha félnék tőle, gyorsan kihúztam magam és az arcába nézve válaszoltam.
- Angol órám lesz. – Mert mit mondhattam volna Ez az igazság, nem
A válaszom, mintha meglepte volna, aztán még dühösebb lett.
- Itt Pont ebben az iskolában Pont ebben a teremben
- Úgy tűnik – bólintottam. Mély lélegzetet vett és kifújta, mint egy versenyló.
36

Senkinek sem kellesz!
- Hogy kerültél ebbe a suliba – Ezt már egész normális hangon kérdezte.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek. – Vágott egy fintort és leült a székére, de olyan hévvel, hogy
csodálkoztam, amiért a szék még egészben van. Kedvem lett volna nevetni rajta. Mi a fene baja van
Még mindig teljes volt a némaság. A csengő hangjára sokan megugrottak. Matt hátrafordult hozzám.
- Meddig fogsz idejárni – Ha sokáig ilyen hangon beszél velem, meg fogom ütni.
- Egész félévben – közöltem.
- Még három hónap – csattant fel. – Nem tudtál volna másik iskolát választani Vagy másik várost
Másik államot – Gemma idegesítően felnevetett.
- Emlékszel mit mondtam Isten útjairól – kérdeztem gorombábban, mint a szokásos hangom és
felálltam. Kiléptem a padból, mire hirtelen előttem termett.
- Jobban tennéd, ha másik iskolát választanál! – sziszegte az arcomba teljesen úgy, mint azok a
verőlegények a filmekben, mikor megfenyegetnek valakit. Belenevettem a képébe és ellöktem magam
elől. Elég nagy erőt küldtem bele, mert kételkedtem benne, hogy egy ekkora testet arrébb tudok
mozdítani, de szerencsére sikerült, lépett egyet hátrébb.
- Először is, ez egy szabad ország, ott tanulok, ahol csak akarok. Másodszor ne merj velem ilyen
hangon beszélni, mert idézet tőled „Nem is ismerjük egymást”, tehát a modorod még bunkóbbnak hat,
mint amilyen bunkó egyébként is vagy és harmadszor – elmosolyodtam –, ha ijesztőnek akarsz
látszani, ne maffiafilmekből vedd a stílusodat!
Közben megjelent az angoltanárnő. Magas, csontsovány pálcika volt, sötétlila kosztümben. A szürkés
haja, hogy még magasabbnak tűnjön a feje tetejére kontyolva, sőt még magas sarkú körömcipőt is
viselt. Biztos nincsenek kisebbségi komplexusai. Odaraktam elé a papírom, mint a töri tanár elé és
neki is elmondtam a szövegemet.
Válaszul idézni kezdett.
- „Abból ítélheti meg, milyen mértékű volt a nyomorúsága, hogy művelt, jó nevelésű, előkelő
származású hölgy létére hajlandó volt hozzájönni” Felismered a művet – Ebből a kis részletből
- Nem – ráztam meg a fejem, mögöttem nevetés harsant.
- Baj – mondta a tanárnő. – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Olvasd el! Anélkül, nem sokat
működhetsz közre az órákon.
- Rendben – mormoltam. Visszamentem a helyemre a többiek idegesítő bámulásának kereszttüzében.
Zach bátorítónak szánt mosolyt küldött felém, mintha engem bátorítani kéne. Átnézve Matten
visszaültem a helyemre. Játékkal indult az óra, amin meglepődtem. A játék lényege, hogy a tanárnő
felmond egy idézetet, aki tudja, jelentkezik. Az első egy lány, helyesen válaszolt, mire a tanárnő
ráfirkantott valamit egy lapra. Mondott egy újabb idézetet, de most a helyesen válaszoló lány szólított
fel egy másik gyereket. Annyit sikerült megértenem, hogy bizonyos mennyiségű jó válasz után,
összegyűlik egy jegy. Két perccel később hallottam, hogy az egyik srácnak összejött a tizedik nem
tudomja, így elégtelent kapott. Tehát tíz jó válasz kell a jó jegyhez. Nem kerülte el a figyelmem, hogy
a legtöbb válasz hibás volt, pedig a tanárnő egész könnyűeket kérdezett. Gemma nem tudomja után, a
tanárnő újra idézett.
- Matt – szólította fel Gemma.
- Keats – hangzott Matt büszke válasza, majd rögtön utána hátrafordult felém és rám mosolygott.
Teljesen olyan mosoly volt, mint régen gyerekkorunkban. Egész közelről bámultam az arcába és már
nem tűnt sem dühösnek, sem bunkónak.
- Emily Sullivan – szólított fel. Pechemre lemaradtam az egész idézetről. Egyetlen szót sem hallottam
belőle. Matt mosolya gúnyos vigyorrá torzult. Hát kösz!
- Meg tudná ismételni, kérem – Rájöttem, hogy valami nagyon rosszat mondhattam, mert a tanárnő
egész kikelt magából.
- Talán valami baj van a füleddel
37

Senkinek sem kellesz!
- Nincs – vágtam rá.
- Nem szokásom ismételni önmagamat! – Végül is igaza van, nekem is az idegeimre megy az ilyesmi.
– Nem tudom, milyen iskolából jöttél, de nálunk, ha egy tanár a diákhoz beszél, a diák megtiszteli
azzal, hogy feláll! – Gyorsan felálltam.
- Elnézést.
- Nem nézem el! – csattant fel és firkantott valamit az előtte levő könyvbe. – Annyit csak elvárhatok,
hogy a diákok figyeljenek az órámon! Milyen jegyeid voltak az előző iskoládban
- Nem rosszak. – A válaszom megint nem tetszett neki, láttam rajta.
- Nem rosszak – ismételte. – De nem is jók Majd meglátjuk! Ülj le, és ne legyen legközelebb!
- Igen – feleltem és visszaültem. Nagyszerű, most biztos beírt valami nem túl kedvező jegyet. Megint
gürcölhetek, hogy ne romoljon az átlagom. Rossz jegy rögtön az első nap Ezzel szerintem
megdöntöttem az iskolai rekordokat.
Matt széles vállai rázkódtak az elfojtott nevetéstől. Azt hiszi, hogy ez volt az évszázad poénja Milyen
gyerekes!
Összehajtott levél pattant a mappámra, oldalra néztem. Zach mosolygott, hogy olvassam el. Eszemben
sem volt, besöpörtem a táskámba. Szerencsére nem küldött többet.
Az óra nagy részében a tanárnő olyan áhítatos hangon emlegette Dosztojevszkijt mintha az első
szerelme lett volna, majd belekezdett a sztori elemzésébe. Mivel nem olvastam sok mindent nem
értettem, de azért egész szépen jegyzeteltem belőle.
Amikor kicsengettek a tanárnő odavetett nekem egy mondatot.
- Következő alkalommal cseréld el a helyed Matt Harperrel.
- Rendben – mondtam. Ez jó ötlet, ugyanis semmit nem láttam tőle és szerintem én sem látszottam ki
mögüle.
Elővettem az órarendem és a térképet. Biológia, 2-es Előadóterem. Pont az iskola másik oldalán volt.
Kicsit vártam, hogy eltisztuljon a tömeg. Fél szemmel figyeltem, ahogy Matt, Zach és Gemma
sugdolóznak kifelé menet. Matt megrázta a fejét, vetett egy újabb gyilkos pillantást rám és elindult
tovább. Gemma futott utána, de Zach megvárt. A fenébe!
- Mi a fene van köztetek – tudakolta rögtön. – Miért utál ennyire
- Kérdezd meg tőle – válaszoltam vállat vonva és elindultam, amerre a térkép mutatta.
- Azt csináltam, de nem mondott semmit. Nem mondanád el
- Én sem tudom, rendben – csattantam fel. – Nem szállnál le rólam
Azt hittem, hogy végre leakadt, de pár lépés után megint felzárkózott mellém.
- Ne vedd a szívedre a dolgot! – Nem vettem. – Talán egy régi barátnője vagy Vagy egy viszony
Mondjuk, azon csodálkoznék, mert Gemma és Matt együtt vannak két éve és minden nap találkoznak,
de…
Miért közölnek az emberek ennyi tök felesleges információt
- Hú, de pletykás vagy! – jegyeztem meg nem minden célzatosság nélkül. Kérdeztem én Matt szerelmi
életéről
- Szóval nem voltál a barátnője, sem a szeretője
- Nem. – Egyre gyorsabban mentem, de jó hosszú lábai voltak, nem lehetett lerázni.
- Akkor honnan ismered – Nem válaszoltam semmit.
Végre odaértem az előadóhoz, zárt terem volt, ahova csak a tanár engedélyével lehet belépni, a többiek
az ajtó előtt várakoztak. Megláttam Dorothyt felém sietni.
- Neked is bioszod lesz – ujjongott.
- Igen.
- De jó, akkor van egy közös óránk! Mutasd az órarendedet! – Odaadtam neki. Átböngészte. – Közös
lesz még a matek és a tesi is! Milyen volt az első két órád Szereztél barátokat Ki mellé ültél –
38

Senkinek sem kellesz!
Mindezt olyan hangsúllyal kérdezte, mintha nagyon érdekes lenne.
- Zach mellett ültem – mutattam a srácra, aki még mindig ott ácsorgott a közelben és hallgatta a
beszélgetést. – És úgy tűnik kaptam egy elégtelent angolból.
- De hát miért – lepődött meg Dorothy.
- Nem figyeltem – ismertem el. Zach ezt a pillanatot választotta, hogy közbeszóljon.
- A vén boszorkány tök igazságtalan volt, szemét dolog volt tőle…
- Szerintem igaza volt – fojtottam bele a maradék szidalmakat, el is hallgatott.
- Azt hiszem, én most megyek, nekem nem itt lesz órám. – Hála istennek.
- Szia – köszöntem el hűvösen.
Kész megkönnyebbülés volt, hogy végre elpályázott.
A kapafogú lány sasszézott mellém, akivel reggel a buszon is találkoztam. Hamar beugrott, hogy Jane
a neve.
- Te Zach-kel beszélgettél – kérdezte elragadtatott hangon.
- Teljesen rám szállt – fintorogtam.
- Neked nem tetszik – lepődött meg Dorothy.
- Pedig ő a leghelyesebb srác az egész iskolában – lelkesedett Jane. – Minden lány vele akar randizni.
És biztos, hogy tetszel neki, ha két órán is melléd ült. – Vagy inkább én ültem mellé, nem –
Meghívott már randizni
- Nem. – Nem is ajánlom neki, hogy megpróbálja.
Jane fecsegésbe kezdett arról, hogy Zach ki is tulajdonképpen. Az apja valami pénzes krapek, a
legmenőbb srác, Matt egyik legjobb haverja. Amikor abba kezdett bele, hogy milyen ruhát kéne
viselnem a randin leállítottam.
- Nem fogok vele randizni – mondtam. Jane-be belefagyott a szó, de csak Dorothy fogalmazta meg a
kérdését.
- Miért
- Azt ne mondjátok, hogy ti ilyenekkel akartok randizni! – Ez meglepő volt. Ezek a lányok tényleg
ennyire hülyék
- Miért mi a baj Zachkel – kelt Jane a védelmére.
- Ismerem az ilyen srácokat – csóváltam meg a fejem –, minden csoda csak három napig tart.
Ezt nem értették, úgyhogy sóhajtva elmagyaráztam.
- Az ilyenek háromlépéses taktikát alkalmaznak. Az első lépés: kedvesnek és figyelmesnek tettetik
magukat, hogy elnyerjék a kiszemelt lány bizalmát. Második lépés: randira hívják a megszédített csajt.
A harmadik: a lány a hátán fekszik, a srác lemászik róla és soha többet nem szól hozzá, mintha az első
két lépés soha nem lett volna.
Figyeltem a két csaj reakcióját. A szemük tágra nyílt a harmadik lépés leírásakor, mintha ilyen
dologról, még soha nem hallottak volna, pedig biztos voltam benne, hogy igen.
- Vagy azt mondjátok, hogy ennek a Zachnek volt egyetlen hosszú kapcsolata is Nem hinném.
- Igazad van – mondta Dorothy elgondolkodva –, és szerinted tényleg ezt csinálja Ennyire gonosz
Megrándult a szám sarka a gonosz jelzőre. Dorothy szerint ez már a gonoszság Jó neki, hogy így látja
a dolgokat. Mindenesetre bólogattam.
- Ha okos vagy ilyenekkel nem randizol. – Még csak az kéne, hogy egy ilyen reménytelenül naiv lányt
egy ilyen szemét kaparintsa a kezei közé.
- Veled már történt ilyesmi – kérdezte Jane. Nem hiszem, hogy joga lenne ilyen személyeseket
kérdezni, elvégre nekem nem barátom.
- Tájékozott vagyok, de nem hülye – vetettem oda.
A biológia lassan telt és unalmas volt, sohasem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Egy filmet
39

Senkinek sem kellesz!
néztünk a házi légy életciklusairól. El lehet képzelni milyen volt. Dorothy felajánlott egy helyet maga
mellett, amit elfogadtam. Szerencsére ő az órán maximálisan odafigyelő lányok csoportjába tartozott,
úgyhogy végig jegyzetelt.
Óra után el akart menni a szekrényéhez, úgyhogy egyedül indultam felfedezni az ebédlőt. Közben
azon filóztam, hogy apám megsértődött-e reggel, ugyanis nem fogadtam el a pénzt, amit adni akart.
Azzal érveltem, hogy ha lesz munkám, akkor majd úgyis megleszek a saját keresetemből, miattam ne
rövidítse a bankszámláját. Erre azt mondta, hogy ne beszéljek hülyeségeket, a végén, még pénzt
akarok majd adni, azért, hogy náluk lakhassak. Kinyögtem, hogy igen, azt terveztem. Na, ettől kiakadt
és hosszas szónoklatba kezdett, aminek az lett a vége, hogy erre a beszélgetésre még visszatérünk, de
most megy, mert elkésik a munkából. Nem tudom, hogy fogom kihúzni magam a pénztukmálás alól.
Az ebédlő egy külön épület volt az iskola mellett. Egész kellemes hely volt, leszámítva a diákok
sokaságát. Ahogy elnéztem az iskolai büfé nem reménytelen, vettem magamnak egy üveg vizet, majd
tétováztam egy sütin, de végül elvetettem az ötletet. Amíg nincs meg az új munkám, nem költhetek
felesleges dolgokra.
Jó sok fehér asztal volt, mindenképpen valami nem túl központi helyet kerestem. A fal mellett volt is
néhány üres asztal, úgyhogy elindultam arra. A halványsárga falon nagy poszterek sorakoztak. Az
egyiken napsütötte, afrikai táj, egy másikon pedig valami felvétel az űrből, de nem ezeken akadt meg a
pillantásom. A legszélső kép egy viharvert hajót ábrázolt, léket kapott egy korallzátonyon. Vihar volt,
a sötétkék ég alig különbözött az ugyanolyan színű, óriási hullámokat produkáló óceántól. A háttérben
egy ködös sziget sejlett, köves partok, távolabb áthatolhatatlan dzsungel.
Beleszerettem ebbe a képbe, az alatt levő asztal is pont egy csendesebb sarokasztal volt, ráadásul üres.
Odamentem és leültem a fallal szemközti helyre, így bámulhattam a képet, viszont az ebédlő többi
látogatója csak a hátamat nézhette. Tökéletes hely nekem.
Vonzotta a tekintetem az a kép, teljesen olyan volt, mint egy jelenet a Robinson Cruseo-ból. Ő is
valami ilyesmi helyzetben volt. A lelki szemeimmel szinte láttam is a képen. Ahogy jobban
megnéztem felfedeztem pár sirályt is, aprók voltak és mintha szél dobálná őket. Hülyeség ilyet
mondani egy álló képről, de tényleg így volt.
Valaki kihúzta a mellettem levő széket. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam ki az. Számítottam rá,
hogy Zach fel fog bukkanni, ez is része a puhító technikájának. Kezdett már nagyon idegesíteni.
- Milyen jó helyet választottál! – mondta nekem.
- Te zaklatsz engem – kérdeztem.
- Úgy érzed, zaklatlak – kérdezett vissza. De még mennyire!
- Miért ezt minek nevezed Egész nap utánam koslatsz!
Olyan nevetést hallatott, amitől a tapasztalatlan kislányok biztos elájulnának.
- Esküszöm, hogy eszemben sem volt idejönni hozzád, de történetesen pont az enyém melletti helyen
ülsz.
- A te helyed – kérdeztem hitetlenül.
- Igen, én két éve minden nap itt ülök. – Ez a kijelentés kérdések sokaságát indította el az agyamban.
Valószínűleg nem egyedül ül ennél az asztalnál. Rosszat sejtőn megfordultam a többi kajáló irányába.
Nem volt nehéz kiszúrni az egyenesen felém tartó óriási testet és az oldalához csapódott kivetkőzött
cicababát. Kelletlenül előrefordultam. Nem mondja, hogy ennyi asztal közül pont az az övé, amit én
választottam Mekkora ennek az esélye Nézzük csak, van minimum húsz asztal, akkor öt százalék,
azt hiszem. Öt tetves százalék!
40

Senkinek sem kellesz!
6.
...Nem volt nehéz kiszúrni az egyenesen felém tartó óriási testet és az oldalához csapódott kivetkőzött
cicababát. Kelletlenül előrefordultam. Nem mondja, hogy ennyi asztal közül pont az az övé, amit én
választottam Mekkora ennek az esélye Nézzük csak, van minimum húsz asztal, akkor öt százalék, azt
hiszem. Öt tetves százalék!
- Ez meg mit keres a te helyeden – Mivel ezt a kérdést Gemma nyilvánvalóan nem nekem intézte
nem reagáltam semmit. Matt következő beszólása, már konkrétan az én személyemet érintette.
- Tűnés a helyemről, Vöröske! – Kreatív jelző. Már mellettem állt, felnéztem a toronymagas alakjára.
- Parancsolsz – Lássuk be, ha Zach előbb szól, hogy itt valószínűleg Matt is felbukkan, simán átülök
máshová, de most, hogy ő is itt van, eszemben sincs. Én nem fogok megfutamodni, meghátrálni még
kevésbé.
Velem szemben helyet foglalt a reggel látott bamba lány, meg egy fekete hajú srác. Érdeklődve nézték
az eseményeket.
- Ez az én helyem! – csapott elém az asztalra Matt. Úgy néz ki valami idegbetegségben is szenvedhet.
– Húzzál el a jó, büdös francba! – Minden szót lassan, tagoltan ejtett, mintha egy hülyéhez beszélne.
Bűbájosnak szánt mosollyal feleltem.
- Én voltam itt előbb, sajnálom, de azt hiszem, neked kell menned!
- Már megbocsáss, de…– Gemma visítását Matt egy türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
- Hadd fogalmazzak értelmesebben – lehajolt hozzám, hogy az arcomba nézzen. Folytatta volna, de
közbevágtam.
- Tökéletesen értettem mit mondtál, úgy látszik, itt egyedül neked van baj a fejeddel. Meg kéne
fogadnod a tanácsomat.
- Milyen tanácsot – Szemlátomást nem emlékezett.
- Szóval, a rövid távú memóriáddal is baj van – Nem tudom mi ütött belém, mert nem szoktam
ennyire szítani az embereket, de nem tudtam megállni. – Arra célzok, hogy unalmasak a szövegeid,
ugyanúgy, mint a stílusod. Tudom a Keresztapa trilógia nagy klasszikus, de igazán beújíthatnál már
valami újat, főleg, hogy ma már másodszorra untatsz ezzel a hülye dumával. Tévedsz, ha azt hiszed
ijesztő vagy és tájékoztatásodul közlöm, hogy nem mozdulok innen, amíg be nem fejeztem az
ebédemet, amit még, láthatod, el sem kezdtem. Tehát udvariasan megkérlek, ne cseszegess engem a
továbbiakban! – Megdöntöttem a rekordomat. Ez volt a leghosszabb monológom, amióta itt vagyok. A
végén még olyan fecsegőgép lesz belőlem, mint Dorothy. Az lesz az a nap, mikor kinyírom apámat.
A szavaimnak fura hatásuk volt a látóteremben zavargó emberekre. Zach felnevetett, pedig amit
mondtam egyáltalán nem volt vicces. A bamba lány úgy nézett rám, mintha én lennék az anyja
gyilkosa, Gemma pedig úgy, mintha nemcsak, hogy megöltem volna az anyját, de még szét is szórtam
volna a darabjait. Matt olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy szinte hallottam a fogai
csikorgását. Biztos jó erőset tud harapni.
- Nem cseszegetnélek, ha nem a helyemen ülnél. Kérlek, menj át máshová! – Úgy hallottam, hogy
keményen meg kellett dolgoztatnia magát, hogy kinyögje ezt a kérleket.
Lehajoltam a lábamnál heverő táskámért, belenyúltam és előszedtem a szendvicseim, amit levágtam az
asztalra, majd elővettem egy kis füzetet és Matt asztalra támasztott kezének löktem.
- Mutasd meg!
- Mégis mit – lenézett az iskola tájékoztatófüzetére, amit reggel kaptam.
41

Senkinek sem kellesz!
- Azt a szabályt, ami kimondja, hogy az ebédlőben lefoglalt helyek vannak. Ha megmutatod, már itt
sem vagyok.
Felvette a füzetet és a nagy lapátkezeivel csinos gombócba gyűrte. Nem törődtem vele, fogtam egy
szendvicset és lassan bontogatni kezdtem.
- Hagyd már, Matt! – szólalt meg Zach. – Emily az én vendégem.
Ezt meg miből gondolja
- Nem, nem vagyok – közöltem vele, nehogy a végén elbízza magát itt nekem.
- Akkor meg a barátom – egyezkedett velem.
- Ismerős – böktem ki egy kis gondolkodás után, de az sem lesz sokáig, ha nem áll le a csábítónak
szánt mosolygásaival.
- Ismerős – bólintott Zach. – Matt, hagyd békén az ismerősömet, attól, hogy te nem bírod, még ülhet
ennél az asztalnál.
Matt morgott valami érthetetlent és leült az utolsó szabad helyre Zach mellé. Az én másik oldalamon
Gemma foglalt helyet. Majdnem elment az étvágyam annyira mély volt a dekoltázsa, de amint
megláttam a szendvicsem tartalmát végleg elment. Sonka volt benne, meg sajt. Semmi édes cucc,
úgyhogy a viszolygásom legyőzve kellett harapnom egy falatot.
- Szóval, Emily – Gemma hangja hidegen csengett –, hol vetted ezt a csinos pulóvert
Megvontam a vállam és küszködtem a második falat kajámmal. Mennyi kell, hogy kibírjam
vacsoráig Ráadásul rögtön ezután tesi lesz. Kelleni fog az energia. Gemma meg a bamba csaj salátát
vettek elő a táskájukból. Otthon készítettnek tűnt. A fiúk is mind otthonról hoztak kaját, de nem
néztem arrafelé, úgyhogy biztosra nem mondhatom mit ettek. Gemma engem bámult, úgy tűnt szóbeli
választ vár a pulóveremre vonatkozó kérdésére.
- Nem tudom – mondtam végül. Harmadik falat. Nem értem, mi van velem. Ennek az izének fűrészpor
íze van.
- Hogyhogy nem tudod Nem te vetted – Ránéztem a pulcsimra. Egyszerű, fekete kapucnis pulóver.
Mi a frász baja van ennek a csajnak
- Ez csak egy pulóver, oké Fogalmam sincs, hogy hol vettem, de ilyet kapsz akármelyik sarkon. Miért
fontos, hogy honnan van – Mindig kikényszerítik belőlem a szavakat. Mi a fene van ezzel az
iskolával
- Értem, csak tudni akartam melyik boltba ne menjek vásárolni – vágta rá. Matt felnevetett. A bamba
lány gúnyosan mosolygott, ahogy Gemma is.
- Nem vagyok divatmajom – mondtam tájékoztató jelleggel. – A pulóverem egyetlen funkciója, hogy
melegen tartson, nem pedig, hogy az árát vagy a származását emlegessem. Én nem vagyok fajgyűlölő,
a fekete pulóveremnek ugyanolyan jogai vannak, mint a te fehér kardigánodnak.
Negyedik falat, mindenki a válaszomat emésztette, Gemma elsápadt a haragtól, a bamba lány
kifejezése túl bamba volt, ahhoz, hogy akármilyen érzelmet felfedezzek rajta, Zach és a fekete hajú
srác viszont nevettek. Bamba gyilkoló pillantást vetett a fekete hajúra, akik talán a pasija és az el is
hallgatott.
- Emily – Zach megvárta, amíg kelletlenül rá pillantok –, van már programod iskola utánra
- Igen – vágtam rá és rászántam magam egy ötödik harapásra is. Fél szemmel láttam, hogy Matt
valami tésztás kaját eszik villával, habár inkább csak döfködte az ebédjét.
- Csak mert arra gondoltam, hogy elvinnélek haza, de előtte megihatnánk valamit a…
- Van programom – vágtam közbe. Harapjak még egyet Úgy kéne, hogy minden órára egy falat, az
vacsorára talán kitart. Akkor még kettő. Na, jó egy utolsó és éhesen esek, majd be az ajtón. Mielőtt
beleharaphattam volna a szendvicsembe, Zach folytatta.
- Elvihetlek akárhová.
42

Senkinek sem kellesz!
- Kösz, nem. – Hatodik falat, ezt lenyelem és elhúzok a fenébe. Gemma láthatóan újabb okosságon
törte a fejét.
- Hol festeted a hajad – Ennél nem tudott kreatívabbat kitalálni
- Ne fáradj! – mosolyogtam édesen és besöpörtem a kajám, meg a gombóccá gyűrt házirendem a
táskámba. – Nem kell elkerülnöd a fodrászomat. Ez a szín – előrehúztam egy tincset –, otthoni munka.
Egyébként ez egy röhejes történet. A munkahelyemen az egyik pincérlány rendszeresen festette a
haját, a vörös különböző árnyalatait váltogatta. Egyszer két dobozzal jelent meg, hogy szerintem
melyik a dögösebb. Nem tudtam dönteni, mert mindkettő jól nézett ki, ezért mondtam, hogy keverjük
össze a kettőt, mert mi baj lehet. Azt mondta rákeni a hajára a masszát, ha én is az enyémre, mert ha
rosszul sül el, akkor legalább ne egyedül szívjon. Belementem a dologba és befestettük. Nem
gondoltam, hogy ilyen király szín lesz belőle. Én nagyon bírtam, ahogy a csaj is és ilyen csak nekünk
van.
- Hát ez meg is látszik – jegyezte meg Matt epésen, Gemma gonoszul csilingelő nevetés hallatott.
Felálltam az asztaltól.
- Az én hajszínem neve Vadító vörös, Mattie. A tiédet, hogy hívják Szarbarna
Gyorsan eljöttem, mielőtt még jobban ellilulna a feje. Észrevettem, hogy mikor kimondtam a nevét,
enyhén megrándult az arca. Tényleg valami idegbeteg lett belőle. Szomorú!
Alig értem öt-hat lépés távolságra Zach elkapta a kezem. Milyen jogon meri fogdosni Gyorsan
elhúztam.
- Ne vedd a szívedre! Matt egy barom. – Úgy nézek ki, mint aki a szívére vette – Azt akartam
kérdezni, hogy ha ma nem érsz rá, akkor esetleg…
- Nem kell strapálnod magad, Zach! – Közölnöm kell vele a rá nézve lehangoló tényeket. – Én nem
randizom.
- Nem randira hívlak – sietett megnyugtatni –, csak, mint barátok.
- Ismerem az ilyet, Zach. – Próbáltam nem annyira bunkó lenni. – A srácok a te korodban és a te
kinézeteddel nem barátkozni akarnak a lányokkal. Te nem barátként akarsz engem, hanem bele az
ágyadba.
Láthatóan meglepődött a nyílt beszéden, de nem esett kétségbe.
- Na, ne kéresd magad! – unszolt, mintha csak színészkednék és a derekamra tette a kezét. A mosolya
idegesítően magabiztos volt és egyáltalán nem tagadta az ágyas célzást. Ezt azért értékeltem, legalább
nem hazudik. Viszont a keze a derekamon igenis túlzás volt, viszolyogva lesöpörtem.
- Ha nem akarod a tökeidet egy zacskóban hazavinni, nem érsz hozzám többet – mondtam minden
fenyegető hangsúly nélkül. – Én nem kéretem magam. Nem randizom béna, szexmániás, gimnazista
seggfejekkel és ami még fontosabb, nem fekszem le nyálas tévésztár utánzatokkal!
Mivel négy asztal között álltunk, minimum két tucat szem és fültanúja volt a kijelentésemnek. Helyes,
tájékoztassák csak a többi tahót is, aki megpróbál a közelembe jönni.
Csodák csodájára Zach felfogta a dolgot. Senki nem szólt hozzám, egészen addig, amíg ki nem értem
az ebédlőből és át nem mentem a női öltözőbe. Ott leültem a padra és akkor hallottam meg az egyre
erősödő trappolást. Dorothy meg a barátnője, Jane rohantak utánam és követelték, hogy meséljek el
mindent. Pár szóban előadtam, hogy miért kellett szegény Zachet kioktatnom. Egyik ámulatból a
másikba estek. Jó, hogy vannak olyan emberek, akit ilyesmivel még el lehet kápráztatni. Én a magam
részéről már túl kiábrándult vagyok.
Ezután kitárgyalták, hogy tulajdonképpen Zach milyen szemét, egészen addig, amíg a többi lány meg
nem érkezett és lassan átöltözködtek.
Az iskolai tornaruha iszonyatosan röhejes volt, fehér póló, világoskék rövidnadrággal, ami
mindenkiből személytelen tömeget csinált. Még azokat is nehezen ismertem fel benne, akiről pedig
43

Senkinek sem kellesz!
tudtam, hogy kicsoda. A fiúkkal közös óra volt, szerencsére már befejezték a tavaszi felméréseket, így
egy kevés futás után közös játék következett. Persze külön a fiúk, külön a lányok. Aznap kidobósat
játszottak. Utálom ezt a játékot, még jó, hogy a mai napra felmentést kaptam, tekintve, hogy még nem
volt tornaruhám.
Megnyugodva tapasztaltam, hogy Zach leszállt rólam, bár nem igazán repestem örömömben, hogy
Mattel sutyorognak valamit, nyilvánvalóan rólam.
- Durván néz ki, mi – jött oda mellém Jane. Ahogy néztem direkt kidobatta magát a játékból.
- Micsoda – kérdeztem értetlenül.
- Az a seb Matten – magyarázta. – Kemény lehetett az az autóbaleset.
- Tessék – lepődtem meg. – Milyen autóbaleset
Jane eldarálta, hogy Matt autóbalesetbe törte el a kezét, meg akkor keletkeztek a felsőtesti sebei is.
- Még egész kicsi volt, azt hallottam.
- Tényleg – nyögtem ki és Mattre bámultam. Ő is azt az összeállítást viselte, mint a lányok. A
nadrágja elég rövid volt, a pólója meg szűk, szinte nevetségesen nézett ki, de nem akartam nevetni.
Megnéztem azt a cikkcakkos szélű sebet, ami a jobb alkarján húzódik végig. Nem kellett látnom a
csupasz felsőtestét, hogy tudjam, hol van a többi sebhelye.
Egyik nap uszodába mentünk anyával, addig nyaggattam, amíg elhívtuk Mattet is magunkkal. Akkor
láttam először a sebhelyeit. A hátán, a gerince mellett van egy kicsi bemélyedés. Azt mesélte az apja
csinálta a nadrágszíj fémes felével. A vállán és a hátán is volt néhány fehérebb csík ugyanattól a
szíjtól. Az apja egy szadista állat volt. A keze akkor tört el, mikor apuci lelökte a lépcsőn. Nyílt törés
volt. Mesélte, hogy látta a saját csontját. Kiskoromban ezek voltak a legfélelmetesebb sztorijai. Hogy
milyen volt az apja, mikor ivott.
Emlékszem a nyugodt gyerekhangra, ahogy mesélte, közömbösen, mintha nem is vele történt volna.
Én sírtam, mikor hallanom kellett. Emlékszem Matt mit mondott.
- Ne bőgj, Em! Most már úgyis a börtönben van. – Sajnálatos módon a szemétládát, nem azért csukták
le, mert bántalmazta a fiát, hanem fegyveres rablásért. Nincs igazság a földön és mindkettőért
elítéltettem volna. Ha rajtam múlik, örök időkre egy ablaktalan cellában rohad. Szerencséje, hogy nem
rajtam múlt!
Tehát azt mondta az iskolában, hogy autóbalesetben szerezte a sebeit Bizonyára szégyelli őket, pedig
ő igazán nem tehet róla. Talán így könnyebb lehet neki. Ahogy ezen gondolkodtam nagyon
elbambultam és hirtelen arra eszméltem, hogy engem néz.
Visszanéztem rá. Vajon miért utál ennyire Eltűnődtem, hátha attól fél, hogy én majd elárulok valamit
a múltjából, amit nem kéne. Tudhatná, hogy nem vagyok pletykás természet. Vagyis nyilván fogalma
sincs róla, hiszen eddig a jelenlétében annyit beszéltem, hogy egy hétre is elég lenne.
Matt elvigyorodott és megütögette Zach vállát, mondott neki valamit, majd mindketten röhögtek. Egy
ismeretlen srác is odasétált, valószínű neki is elmondták azt a valamit, mert rám nézett és újfent
nevettek. Azt hiszik, ez érdekel engem Elég rosszul hiszik. Úgy csináltam, mintha figyelném, hogy
Jane mellettem miről hablatyol, de igazából nem érdekelt, még csak nem is hallottam a szavait.
A franciaóra meglepően simán telt, sehol egyetlen utálkozó arc, csupa ismeretlen ember, kivéve Jane-t,
aki mellett ültem. Aztán vége.
Az első iskolanapom. Rosszabb is lehetne, de semmi vészes nem történt. Nem küldtek büntetésbe,
nem vertem meg senkit, engem sem vertek el. Azt hiszem, könnyen be fogok olvadni a tömegbe, ha
megszokják a képem. Dorothy és Jane kérdezgették, hogy a busszal megyek-e haza, de mondtam,
hogy még dolgom van, így ők otthagytak. A térképen megkerestem a könyvtárba vezető utat.
Idős, fehér kontyos nő volt a könyvtáros. Fél órába telt, mire nagy nehezen kitöltött nekem egy
44

Senkinek sem kellesz!
olvasójegyet, majd mikor besétáltam a sorok között nyilvánvalóvá vált, hogy az összes Bűn és
Bűnhődést kivették. Sóhajtva kérdeztem meg a könyvtárost, hogy merre találok valami könyvesboltot.
Egész rendes módon még térképet is rajzolt nekem egy papírra és elnézést kért, amiért nem tudott
segíteni. Tessék, azt hiszem találtam valakit, akit rögtön megkedveltem. Nem is volt nehéz!
Vacsora előtt öt perccel értem haza. Vagyis vissza apám házába. Mindenki otthon volt Clara aggódva
kérdezte, hogy hol voltam. Mindenki feszülten figyelte a válaszom, mintha már beszéltek volna róla,
hogy hova tűntem és most beigazolódni látszana a teóriájuk.
- Vennem kellett egy könyvet – mondtam. Nem úgy tűnt, hogy elhiszik, kíváncsi voltam rá, hogy mire
gondolnak. Drogdílert kerestem
Vacsora közben apám közölte, hogy van állásom. A hét négy napján kell járnom. Hétfőn, szerdán,
pénteken, délután négytől, nyolcig és szombaton tíztől hatig.
- Holnap érted megyek a suliba és együtt beugrunk beköszönni – kedélyeskedett apa.
- Remek. – Igyekeztem, hogy a hangom ne tűnjön gúnyosnak. Kicsit kínosnak éreztem, hogy apával
az oldalamon megyek az új állásba, de végül is nem panaszkodhatom. Tényleg hamar talált, még
elmondta, hogy pincérnő leszek (nem, mintha nem sejtettem volna, mikor kiejtette az ismert
étteremlánc nevét).
- Akkor most beszéljünk a zsebpénzedről – kezdett bele a szövegbe, amitől inkább tartózkodtam
volna.
- Nincs szükségem rá, így is eléggé a terhetekre vagyok – mondtam a tényeket.
- Mond valamit a csaj – jegyezte meg Lauren.
- Lauren! – ordított fel apa. Komolyan, még a szívem is megállt egy pillanatra. – Ne butáskodj szívem,
miért lennél a terhünkre
Az égnek emeltem a szemem. Mennyit kell még ellenkeznem Komolyan, nyugodt hangon folytattam.
- Apa, leéltem lassan nyolc évet mindenféle zsebpénz nélkül. Tizenhárom éves korom óta dolgozom.
Nem kell zsebpénzt adnod. Szeretek függetlenül élni, rendben
- Attól, hogy zsebpénzt adok neked, még nem szűnik meg a függetlenséged.
- De…
- Apádnak igaza van – szólalt meg Clara –, az nem igazságos, ha Dorie és Lauren kapnak zsebpénzt, te
meg nem. Megszólnának a szomszédok, ha ilyen megesne nálunk – Bár viccelt a hangjában mégsem
volt jókedv. Éreztem, hogy mennyire utálja, hogy itt vagyok a nyakán, mégis igyekszik kedvesen
viselkedni. Lássuk be, ez rendes tőle.
- Rendben, köszönöm – adtam be a derekam végül. Kicsit csábító volt a gondolat, hogy ezentúl több
pénzem lesz, és talán költhetek több felesleges dologra (például könyvekre, amin annyit agyaltam ma
a boltban, de végül csak a kötelezőt vettem meg), de aztán arra jutottam, hogy nem szabad
költekeznem, mert akkor sosem gyűlik össze elég pénzem, arra, hogy elérjem a célom. Az sokkal
gázabb lenne. Sőt, ott van a könyvtár, kölcsönözhetek onnan is könyveket magamnak.
- Milyen volt az első napod – kérdezte apa.
- Átlagos – vontam vállat.
- Átlagos – kérdezett vissza Dorothy. – Randira hívta a suli legmenőbb fiúja, de Emily jól elküldte!
Hallanotok kellett volna! – azzal hosszas mesélésbe kezdett a napomat illetően, mintha neki ez lett
volna a legizgalmasabb napja.
Segítettem Clarának elvégezni minden lehető házimunkát, majd felmentem a szobánkba. A
Dosztojevszkij kötet közel hatszáz oldalas volt. Mivel szerdán lesz a következő angolóra, úgy
terveztem, hogy aznap elolvasom az első háromszáz oldalt, másnap pedig a másikat.
- Ha akarod, elmesélem, miről szól – ajánlotta Dorothy.
- Nem köszönöm, elolvasom. Szólj, ha aludni szeretnél, akkor lekapcsolom a lámpát.
45

Senkinek sem kellesz!
- Nem kell, olvass csak, ameddig jólesik.
Nem tudom mondott-e akármi mást is, mert olvasni kezdtem és onnantól kikapcsoltam a külvilág
számára. Már az elején láttam, hogy a nevekkel bajban leszek, mert, ahogy az életben nem, úgy a
könyvek szereplőinek nevét sem tudom soha megjegyezni. Nem azt mondom, hogy nem tudom, kiről
van szó, ahogy olvasom a leírt név beleég az agyamba, de az nem ugyanaz, mint meg is jegyezni.
Főleg nem, ha orosz nevekről volt szó. Bememorizáltam a főhős nevét: Raszkolnyikov. Érdekesnek
tűnt, a fickó kitervel egy gyilkosságot, de aztán beijed, helyette egy kocsmába megy. Kezdtem
összezavarodni a nevektől, így egy papírra kijegyzeteltem a neveket és hogy ki kicsoda. Mire a pasi
végre kinyírja azt a szemét banyát, akit akart, már a cetli nélkül is meg tudtam különböztetni a
szereplőket. A szerencsétlen flótás nem húzott el időben a helyszínről, így hazaért a meggyilkolt nőci
testvére, ezért őt is ki kell iktatnia, csakhogy itt hiba csúszott a tervébe, mert elvileg a kiscsaj nem volt
gonosz. Nagy nehezen kimanőverezi magát a házból, mert közben betoppantak a hullák haverjai is. Az
ipse elég rendesen bánkódik, szerintem az elméje is megzápult. Előre tudom, hogy el fogja árulni
magát. Mekkora barom! Jézus, még a tetthelyre is visszamegy, és mindenféle hülyeséget dumál! Hát
normális az ilyen Szuper, most meg a kocsmai haverja purcan ki, akinek a lánya az a csaj, aki
kurválkodásra adta a fejét, hogy eltartsa a kisebb kölköket. Hiába, kemény világ lehetett. Tuti, hogy
ezek között szövődik valami romantikus hülyeség.
Felnéztem az órára. Fél három. Dorothy már régóta alhat. Egész jól haladtam a könyvben, nem lesz
nehéz másnap befejezni. Megjelöltem hol tartok, majd lekapcsoltam a lámpát és próbáltam minél
hamarabb elaludni.
46

Senkinek sem kellesz!
7.
A következő nap jobb és rosszabb volt egyaránt. Jobb, mert a suliban feltűnően senki nem zaklatott,
rájöttem, hogy nem maradtam el a matektananyaggal és legfőképp délelőtt egy órám sem volt Mattel.
A dolgok ebédnél kezdtek rosszabbra fordulni. Alig volt hely az ebédlőben, így én megint a hajós kép
elé ültem.
A kajámba megint semmi édes nem volt, ezért egy üveg kólát kortyolgattam, amikor is Matt és az
előző napi asztaltársaság letelepedett mellém. Nevetgéltek, mint akik valami jó poént tudnak, amit,
sejtettem előre én is hamar meg fogok tudni.
Már vagy öt perce ültek az asztalnál, mikor egyszer csak Zach megkérdezte.
- Igaz, hogy anyád lelépett egy Hawaii-i pasassal
- Ja – vontam vállat.
- Téged miért nem vitt magával – kérdezte Matt, rápillantottam. Fura volt, hogy ilyen nyugodtan
kérdezte, semmi irónia, semmi düh. – Na, nem , mintha érdekelne, csak igyekszem udvarias lenni. –
Tévedtem. Irónia.
Nem válaszoltam semmit, hiszen ha nem érdekli, akkor miért tegyem. Ez láthatóan dühítette, habár
úgy tűnik, minden dühíti, ami velem kapcsolatos.
- Tényleg egy olyan lakásban éltél, ami tele volt csótányokkal – tudakozódott Bamba lány.
- Nem tudom – válaszoltam ártatlanul. – Amikor felkapcsoltam a villanyt az összes szétszaladt.
Gemma és Bamba undorodva néztek a fekete hajú srác, viszont felnevetett. Legalább van
humorérzéke. Szerintem ez jó poén volt, kár, hogy csak kevesen értékelik.
- Szóval, az anyád – kezdte Gemma, miután túljutottunk a csótányos lakáson –, mivel foglalkozik
- Légiutas kísérő.
- Én nem ezt hallottam – vágta rá.
Nyilván arra várt, hogy megkérdezzem mit hallott, de mivel eszemben sem volt és túl hosszúra
húzódott a csend úgy csinált, mintha megkérdeztem volna.
- Azt hallottam, hogy anyád nagyon sok férfit tett boldoggá. – Ránéztem, hogy arra céloz-e, amire
gondolok. – Tudod, a testével, pénzért.
Érdekes, vajon ki terjeszti ezt Nem nézném ki Dorothyból, de más ki lehetne
- Ez igaz – kérdezte Bamba lány.
- Hogy az anyám egy kurva – kérdeztem vissza egész kedvesen. Óvatosan bólintott, megvontam a
vállam. – Egyébként számít valamit, hogy én mit mondok Gemma információforrása bizonyára
sokkal hitelesebb, mint a saját beszámolóm.
- Igazából nem érdekel minket, hogy mi az anyád – mondta Matt. – Csak aggódunk, hogy követed a
példáját és rossz hírét kelted az iskolának. – A hangja közömbös volt, mintha nem épp sértegetne,
hanem tényeket közölne.
- Igen – folytatta Gemma –, azért gondoltunk erre, mert azt beszélik nehezen akartál megválni a régi
munkádtól. – Pár másodperc hatásszünet. – Az ottani kuncsaftoktól.
- Ez igazán nem tarthatott volna vissza – mondtam egy kis mosollyal. – Munkát akárhol talál az
ember.
Kicsit élveztem a haragjukat, amiért nem tudnak feldühíteni. Azt hiszik, hogy majd szégyenkezve
elrohanok Otthon is hallottam néhány pletykát, de én sosem voltam tanúja a dolognak. Na jó egyszer,
amikor kora reggel kilestem, hogy elment-e már az aznapi egyéjszakás pasi, láttam, hogy néhány
47

Senkinek sem kellesz!
papírpénzt csúsztat anyám kezébe. Ez még nem jelent semmit. Sokkal többet láttam, akik csak úgy
leléptek. Habár mi van, ha előtte fizettek Jó, én nem ítélkezhetek, amíg nincs itt anyám, hogy
megvédje magát. Ha tényleg kurva volt, viszonylag jól titkolta.
- Most akkor kurva voltál vagy sem – kérdezte Zach nyíltan.
- Ha ajánlatot akarsz tenni – mondtam neki és felálltam mellőle –, a válaszom továbbra is nem.
És elkezdtek suttogni rólam az iskolában. Sokszor kihallottam az „egy kurva lánya” kifejezést, sőt
állítom, hogy még a tanárok is hallottak a dologról. Később a társadalomórán a tanár meglepően
ellenségesen viselkedett velem, pedig semmi oka nem volt rá, sőt mikor fejbe találtak Matt negyedik
pikáns rajzocskájával, még én lettem leszidva.
- Én nem tehetek róla, hogy megdobálnak – jegyeztem meg, ami harsány nevetést eredményezett.
Direkt a Mattől legtávolabbi szabad helyet választottam, de csak nem bírt magával. Ő és Zach
pornográf jeleneteket rajzoltak, amit elküldtek körbe, hogy mindenki megcsodálhassa. Egyet én is
láttam. A pár valami emberi testtel kivitelezhetetlen pozitúrában szeretkezett, arról ismerhettem
magamra, hogy a nőalak haját pirosra firkálták, a kép címe pedig Egy kurva lánya. Ennek a képnek az
egyik továbbfejlesztett verziójával találtak el és igencsak nehezményeztem, hogy ezért még én legyek
leszúrva. A tanár a mondatomra szúrósan rám nézett és azt mondta.
- Ha nem akarsz bezárást, jobban teszed, ha befogod a szádat a továbbiakban!
Ennyit a tanárok pártatlanságáról és előítélet mentességéről. Ráadásul, amikor véleményt kellett
nyilvánítani, mindenkit felszólított, kivéve engem. Ez remek!
Apa tényleg az iskolai parkolóban várt, ahogy megígérte. Elég rendes módon előbb elkérte magát a
munkából, hogy elvigyen bemutatni az új munkahelyemre.
- Milyen volt a napod – kérdezte. Most hanyagolnom kellett az átlagos szót, mert a nyilvános lealázás
nem számít átlagosnak nálam. Kerestem valami kevésbé kényes részt.
- Nem maradtam el matekból – mondtam.
- Ez jó hír! – válaszolta örvendezve. – Van már sok barátod
- Akad – feleltem. Ha nagyon-nagyon erősre vesszük a kapcsolatot köztem és Jane között (reggel még
dumáltunk is), akkor azt lehet mondani, hogy barátok vagyunk. Vagy nem. Mindegy, apám ennek is
örült.
Megérkeztünk a gyorsétterem elé, majd bementünk. Egész sokan voltak. Elborzadtam, mikor
megláttam a pincérnő rózsaszín egyenruháját a fodros fehér köténnyel. Én hogy fogok kinézni egy
ilyenben
Apa egyenesen a konyha felé vette az irányt, majd bekiabált.
- Hé, Bill, meghoztam az új munkatársadat!
Kreol bőrű, fiatal pasi jött elő onnan. A haja fényes fekete, a szemei, mint az olvasztott csoki. Nem
volt túl idős, legfeljebb huszonhárom lehetett. Az arca szabályos, egészen jóképűnek, a teste sem volt
semmi. Nem volt az a kifejezetten kigyúrt alkat, inkább csak mindenhol feszes, mint valami úszó.
- Adrian – örvendezett tovább apa –, hol van az apád Szeretném bemutatni az új pincérnőjének.
Az ezek szerint Adrian nevezetű pasi rám pillantott és elmosolyodott. Szép fehér fogai voltak és
gödröcskék az arcán a mosolytól.
- Szia, Adrian – köszöntem udvariasan.
- Szia, Új lány – válaszolt még mindig mosolyogva. A megszólítása engem is mosolyra késztetett. –
Szólok apámnak! – Visszament a konyhába.
Előjött a Bill nevezetű hapsi is, ő lehetett a szakács, mert olyan ruhát viselt. Arra gondoltam, hogy a
család valahonnan Mexikóból jöhetett. Végigmustrált, majd közölte apámmal, hogy megfelelek.
Kérdezgetett néhány dolgot. Meséltem, hogy otthon is pincérnő voltam, tehát értek nagyjából
mindenhez, amihez egy pincérnőnek kell. Ezután eldumálgattak apámmal, én pedig Adrian gondjaira
48

Senkinek sem kellesz!
lettem bízva, hogy mutasson meg mindent.
- Na, gyere, Új lány – intett a konyha felé. Beengedett maga előtt.
- Emily – jegyeztem meg, ahogy beléptem. Egész jó konyha volt, tiszta, bár rendezetlen. Látszott,
hogy Bill csak úgy félbehagyta valaminek a készítését.
- Emily – ismételte Adrian –, gyönyörű név egy gyönyörű lánynak Az élet túl igazságtalan. Neked
valami ronda névvel kéne élned. Lehetnél mondjuk, Bertha vagy Gizelle – fintorgott.
- Anyám Berthának hívják – jegyeztem meg szárazon. Egy ajtó vezetett a hátsó helyiségekbe,
gondoltam ott vannak a raktárak, meg ilyesmi.
- Nem akartalak megbántani – mentegetőzött ijedten Adrian. – Csak vicceltem.
- Tudom – elmosolyodtam –, én is vicceltem.
Bámult rám egy pillanatig, mint aki nem tudja eldönteni, hogy totálisan hülye vagyok-e, majd
hangosan nevetni kezdett.
- Ez jó volt! Tényleg beugrottam! – Tetszett, ahogy nevet, annyira szívből jött. – Gyere, erre tudsz
majd levetkőzni.
Megmutatta, hogy hol tudok átvedleni a pincérnő ruhába, meg hova tehetem a cuccaim. Nagyjából
elmagyarázta mit hol találok a raktárban.
- Te is itt dolgozol – kérdeztem.
- Nem – rázta meg a fejét –, de sokat lógok itt. Én hozom a friss árut. – Egy rekeszre bökött, amiben
egy nagy rakás barack volt.
- Tehát kiszállító vagy
- Kiszállítok ezt-azt – ismerte be. – Van egy nagy furgonom. Egyébként építésznek tanulok. És te
- Gimnázium – válaszoltam szűkszavúan. Bólintott egyet.
- A gimi szívás, én utáltam.
Szőke, rózsaszín ruhás csajszi rohant be.
- Szia, a nevem, Rachel – hadarta rám sem nézve. – Szerintem téged az Isten küldött ide, ilyenkor van
a csúcsforgalom, a sok hülye kölyök, most szabadult az iskolából, ez a hely a törzshelyük. – Felkapott
egy karton üdítőt. – Öltözz át és segíts, mert meg fogok szakadni!
- Ő itt Emily, Rachel és sajnos csak holnap kezd – tájékoztatta Adrian, majd kikapta a csaj kezéből az
üdítőket.
- Tényleg – nézett rám a csaj. – Akkor mit csinálsz itt – Adrian kiment, de a csaj még megvárta a
válaszom.
- Csak körülnéztem, hogy holnap már ne kelljen.
- Kisanyám, kösd fel a gatyád, mert nagyon stresszes ez a meló! – mondta és gyorsan elviharzott.
Én is követtem lassan, a konyhában Bill már épp hamburgerhúsokat fordított át a másik kezével, meg
hagymaszeleteket halmozott a félbevágott zsemlékbe.
- Akkor holnap jövök – búcsúztam –, viszlát!
Még csak rám sem néztek, de nem is haragudtam érte. Tényleg nagy volt a hajtás. Kimentem a
konyhából és kelletlenül felnyögtem. Ez a hely a törzshelyük. Én hülye!
Matt és a bandája ott ültek az egyik asztalnál, vidáman nevetgéltek, kivéve Mattet, aki komor képet
vágott.
- Emily! – kiáltott rám apa az ajtóból. Kösz, apa, próbálnék úgy kijutni, hogy ne vegyenek észre, erre
meg a nevemet ordítod Gyorsan elindultam felé, de már úgyis mindegy volt. Észrevettek engem.
Reméltem, hogy nem túlzottan kíváncsiak rá, hogy mit keresek itt, holnap úgyis megtudják majd.
Hihetetlen lesz. Nekem kell kiszolgálnom őket
- Tetszik a hely – kérdezte apám a kocsiban, amikor hazafelé tartottunk.
- Családias.
49

Senkinek sem kellesz!
- Ott volt Matt is – mondta óvatosan.
- Láttam.
- Nem vagytok jóban – puhatolózott.
- Már nem az a Matt, mint gyerekkorunkban – vontam vállat.
Már az autóbejáróról hallani lehetett, hogy Dorothy gyakorol. Besiettem és segítettem Clarának a
vacsorakészítésben. Apa is bejött utánam a konyhába.
- Emily, fel kéne hívnod az anyádat – mondta.
- Miért – kérdeztem értetlenül.
- Tudnia kell, hogy hol vagy, nem igaz
- Miért – kérdeztem megint. – Eddig se érdekelte, majd hív, ha akar valamit.
- Mikor beszéltél vele utoljára – kérdezte Clara.
- Mielőtt elment – válaszoltam.
- Úgy értem, telefonon.
- Nem beszéltem vele, nem volt telefonunk – ja, mert nem fizettük és kikapcsolták.
- Mit mondott mielőtt elment – hüledezett Clara.
- Semmit, hagyott ez üzenetet a hűtőn.
Ezt emésztenie kellett egy darabig, addig apám folytatta.
- Azért hívd fel.
- És mit mondanék neki – megráztam a fejem. – Egyébként is Hawaii-ra telefonálni biztos, hogy tök
drága. Majd hív, ha akar valamit.
- Emily…
- Jó, jó – emeltem fel a kezem. – Add ide a számát, felhívom.
- Nekem nincs meg a száma – tátotta el a száját apám.
Ezen elnevettem magam, sőt még Clara is, majd gyorsan komolyságot erőltetett magára.
- Szóval az anyád egyetlen szó és minden elérhetőség nélkül lépett le – kérdezte tőlem.
- Úgy tűnik. – Úgy csinál, mintha akkora tragédia lenne.
- Nem tűnsz szomorúnak – vizsgálta az arcom.
- Mert nem vagyok – biztosítottam.
- Vagy dühösnek – csóváltam a fejem, hogy az sem vagyok. – Akkor mit érzel
- Semmit, nem érdekel az egész – mondtam őszintén.
- Miért – Mi ez Most vagyunk, a hallgassuk ki Emily Sullivant showban
- Beletörődtem, hogy senkinek sem kellek – mondtam halkan. – Akkor nekem miért kelljen valaki
Clara hosszan bámult a szemembe, álltam a tekintetét, végül bólintott egyet. Úgy tűnt, megérti az
érveimet. Apám annál kevésbé.
- Mi az, hogy senkinek sem kellesz Ugye tudod, hogy szeretlek
- Persze – hazudtam és mosolyogtam. – Tudom.
Vacsora és házimunka után visszavonultam a szobába, hogy befejezzem a Bűn és bűnhődést és
megcsináljam a matekleckét. Dorothy is épp azzal foglalatoskodott.
- Sajnálom, amiket mondanak rólad a suliban – szólalt meg.
- Semmi baj, nem érdekel – vontam vállat.
- Gondolkodtál azon, hogy miért mondják ezeket Hogy kitől hallhatták
- Abban reménykedtem, hogy nem tőled – jegyeztem meg.
- Persze, hogy nem, Emily. Én tudom, hogy semmi nem igaz. – Látszott rajta, hogy hazudik. Honnan
tudhatná, hogy mi igaz és mi nem De úgy tűnik, nyíltan rákérdezni nem mer.
- Gemmának van egy húga, ő Lauren legjobb barátnője. Találkoztál már vele, nem
- De. – Gondolhattam volna, a kis szöszi szombat délután. – Kösz, Dorothy.
- Micsodát – hirtelen én sem tudtam, hogy mit köszöntem meg, így nem válaszoltam semmit.
50

Senkinek sem kellesz!
Röviddel kettő után végre becsaptam a könyvemet. Mi a regény tanulsága Ha megtervezek egy
gyilkosságot, vigyázok, hogy senki ne jöjjön haza, főleg nem a szerelmem haverja, hogy még nagyobb
bűntudatom legyen. Előtte nem írok cikkeket a bűnről egy újságba se. Nem bratyizok az utánam
nyomozó zsaruval. Mekkora egy segg ez a Raszkolnyikov!
Korábban ébredtem, mint Dorothy, sőt azt hiszem korábban, mint mindenki más. Valahogy jó érzéssel
tölt el, amikor kinyitom a szemem és az ablakon keresztül meglátom a cédrus ágait. Az a fa annyi
mindenre emlékeztet. Valahogy még most sem tudom elhinni, hogy az a régi kedves Matt ugyanaz,
mint ez a nagy tahó. Valahol még reménykedek, hogy megtalálom őt. De hülye vagyok! Ki kell
vernem a fejemből, Mattet akkor és ott elvesztettem mindörökre. Pedig azt hittem, hogy már
beletörődtem a dologba.
Végigsírtam a repülőutat anyámmal. Egyfolytában Cicára és Mattie-re gondoltam. Otthagytuk őket!
Ez nem lehet igaz. Hetek teltek el, de még mindig emlegettem őket. Anyámnak az idegeire ment a
dolog. Kértem, hogy telefonáljunk, apának nem muszáj, legalább Mattie-nek, de nem. Fél év telt el,
amíg anyám kicsit megenyhült és telefonált apának. Én nem beszélhettem vele, csak anyám. Még csak
a szobában sem lehettem, amikor hívta.
- Mikor megyünk vissza – kérdeztem reménykedve, miután letette a telefont. Dühös volt, ami nem túl
szerencsés, mert ilyenkor könnyen eljárt a keze.
- Fejezd be, Emily, soha nem megyünk vissza, nem érted
Nem értettem, az új iskolámban senkit nem engedtem közel magamhoz, mert csak Mattnek volt hely a
szívemben. Minden nap gondoltam rá. Végül megírtam az első levelet és megkértem anyát, hogy
küldjük el. Csodák csodájára megengedte. Többször is odaírtam a címünket, hogy tudjon válaszolni.
Minden héten írtam egyet, állandóan nyaggattam a postásunkat, de válasz soha nem jött. Azért én nem
adtam fel, írtam a leveleket.
Két évvel a lelépésünk után anya végre megengedte, hogy találkozzam apával. Már megvolt az új
családja. Ahogy megérkeztem a tengerpartra, ahol nyaraltak csak Mattről kérdeztem. Akkor tudtam
meg, hogy az eltűnésünk után Mattie-t visszaadták az intézetbe. Azóta nem tud róla.
Otthon kiderítettem az intézet címét és ezentúl oda írtam a leveleket. Idővel egyre ritkábbak lettek.
Tizenkét éves voltam, amikor elszántam magam és megírtam az utolsó levelet.
Kedves Mattie,
Többet nem fogok írni neked, még mindig sokat gondolok rád, de sosem válaszoltál egyikre sem…
Persze a végére odaírtam, hogy ha legalább erre válaszolna, akkor mindent visszaszívok, de nem
válaszolt. Többet tényleg nem írtam neki. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg nem kellek Mattnek.
Biztos vannak új barátai, őt persze nem viselte meg annyira az elválás, mint engem. Ilyenkor volt az is,
hogy eldöntöttem nekem nem kell senki. Anyám piálni kezdett, minden nap részegen támolygott haza.
Velem addig sem törődött igazán, utána már végképp nem. Nem kellettem senkinek, ezért nekem sem
kellett senki.
Nem is értem, hogy most miért gondoltam, hogy Matt örülni fog nekem. Bizonyára fenyegetést lát
bennem, talán azt hiszi, én majd szétkürtölöm, hogy az apja verte meg, nem pedig autóbalesetet
szenvedett. Mintha engem érdekelne, hogy hazudik!
Sóhajtva felkeltem és megmostam a fogam a fürdőben. Azon tűnődtem mennyi időbe fog telni, amíg
abbahagyják a cikizést és újra láthatatlanná válok a szemükben. Pár hét, esetleg. Fogalmam sincs,
igazából még soha nem csúfolódtak velem. Nem, mintha nagyon megrázna a dolog, csak az idegesít,
hogy figyelik minden mozdulatomat.
51

Senkinek sem kellesz!
Angollal kezdődött a nap. Ahogy beértem egyből Matt helyére ültem le, ahogy a tanárnő meghagyta,
ám amikor a hely eredeti tulajdonosa is megérkezett, igencsak kikelt magából.
- Mindig az én helyemet kell elfoglalnod – ordította a képembe. Tüntetően elnéztem a feje mellett és
úgy döntöttem semmit nem szólok, hátha megunja a magában kiabálást és békén hagy. Akkor sem
szóltam semmit, amikor Gemma is kikérte magának a dolgot.
Az egyik lány megszólalt, hogy hiszen a tanárnő mondta, mire megkapta a fejére, hogy az senkit nem
érdekel.
Akkor kezdtem el nevetni, mikor Matt székestül megemelt és elcipelt egy hellyel hátrébb. Elégedetten
felkapta a székét és leült a korábbi helyemre. Egy könnyed mozdulattal hátrarúgta a táskám is, ami
pont mellettem állt meg. Ez annyira röhejes volt, hogy nem bírtam magammal. Nevetésemre Matt arca
eltorzult a dühtől. Gondoltam már most a bosszún töri a fejét.
Ahogy megérkezett a tanárnő, már én lettem elővéve.
- Emily Sullivan! Előző alkalommal utasítást kaptál, hogy cseréld el a helyedet! Elfelejtetted –
Felálltam és kipislogtam Matt mögül.
- Nem – feleltem és ezzel próbáltam utalni rá, hogy ilyen erőszakos alak ellen nem tehetek semmit, de
szemlátomást nem esett le neki. Szinte ordítva közölte, hogy vagy helyet cserélünk vagy mehetek az
óráról (nem kerülte el a figyelmem, hogy csak engem akart kidobni, Mattet nem). Felálltam és
odamentem Matt mellé. Várakoztam, amíg kegyeskedett felállni, nem bírtam ki suttogva
megkérdeztem.
- A székedet nem viszed – Komolyan azt hittem, hogy lekever egy pofont, annyira bedühödött, de
végül csak elment mellettem.
Leültem a bemelegített helyére. A tanárnő épp egy idézetet olvasott fel, Bamba lány jelentkezett és
megmondta a jó választ. Mögöttem Matt előrehajolt és belesuttogott a fülembe.
- Kis kurva! – Ezzel egy időben meghallottam, hogy Bamba lány a nevemet mondja.
- Emily Sullivan! – Nem lehet, hogy megint lemaradjak az idézetről mi volt az utolsó sor
„s könnyhullajtva a meddő tengert nézte csak egyre”. Egyetlen ember jutott csak eszembe.
- Homérosz: Odüsszeia – nyögtem ki és imádkoztam, hogy igazam legyen. Felsóhajtottam, amikor a
tanárnő bólintott. Ciki lett volna, ha megint hibázok. A következő idézet után mindenki várakozva
nézett rám, mire leesett, hogy nekem kell nevet mondanom. Összesen három ember nevét tudom:
Zach, Gemma, Matt.
- Zach – mondtam gyorsan.
- Nem tudom – felelte az dühösen. – Emily Sullivan.
Szerencsére figyeltem.
- Tolsztoj: Anna Karenina. – Igaz ezt a részletet, csak Vronszkij nevéről ismertem fel. Ezt a nevet is
egy csomószor kellett eldünnyögnöm magamnak, hogy megjegyezzem.
A tanárnő újabb idézetet mondott. Erősen koncentráltam:
„De ez az éji frigy sehogy se tetszik.
Oly hirtelen, meggondolatlan és gyors,
Akár a villám, amely elcikáz.”
- Gemma. – Arra gondoltam, hogy ezt biztosan felismeri.
- Nem tudom – Döbbenten néztem rá, gonoszul megvillant a szeme. – Emily Sullivan!
- Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szuper, legközelebb Mattet kell felszólítanom. Gondoltam eljátssza
ugyanazt a játékot, mint a haverjai.
- Matt – sóhajtottam.
- Walter Scott: Ivanhoe. – Meglepődtem, hogy tudja. Jött az újabb idézet. – Emily Sullivan.
- Bűn és bűnhődés – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Matt, tudod, hogy segíteni nem ér – így a tanárnő. Elakadt a lélegzetem a felháborodástól.
52

Senkinek sem kellesz!
- Matt, nem segített nekem – mondtam hangosan, viszont Matt ezt mondta.
- Elnézést tanárnő! – Most már dühös voltam.
- Hazudsz! – Mindenki rám bámult, a tanárnő újfent elég dühös volt.
- Emily, ha valakinek valami mondanivalója van, felteszi a kezét! – Egyből feltettem a kezem. – Igen
- Igazságtalanság azt feltételezni, hogy Matt segített nekem a megfejtésekben – közöltem vele
nyugodtan.
- Igazságtalanság – ismételte.
- Igen – feleltem továbbra is nyugodtan. Matt újra előrehajolt.
- Kis kurva – lehelte a fülembe.
- Feltételeztem, hogy a segítséged valahonnan a közelből érkezhetett, mert saját állításod szerint nem
olvastad a Bűn és bűnhődést.
- Elolvastam – mondtam.
- Ilyen gyorsan – kérdezett vissza. Mi ebben a gyorsan Két napom volt rá, nem
- Igen – Kezdett idegesíteni a tanárnő hitetlen pillantása. Vajon ő is hallotta a pletykákat is azt
feltételezi, hogy egy kurva lánya nem olvas
- A teljes változatot – kérdezgetett egyre.
- Elnézést kérek, de a feltételezése nagyon sértő – szólaltam meg hidegen és közönyösen, hogy
elnyomjam a dühöm. Ennél sokkal csúnyábban is fogalmazhattam volna. – Nem szolgáltam rá, hogy
hazugsággal vádoljanak.
- Ahogy én sem – szólt közbe Matt. – Elnézést kérek a közbeszólásért tanárnő, de mivel minden egyes
válasz tőlem ered, nem értek egyet Emily felháborodásával.
- Szóval arra akarsz rávilágítani, hogy a kis kurva tartalmú suttogásaidban volt a válasz – Csaknem
kiabáltam.
- Emily, ha kiabálni akarsz, odakint megteheted! – mondta a tanárnő. – Kifelé!
Még soha nem dobtak ki egy óráról sem, ráadásul elképesztő, hogy egy ilyen igazságtalan vád alapján.
Nyilvánvaló volt, hogy a tanárnő Mattnek hisz, én csak a kurva lánya vagyok. Ez szép! Felkaptam a
táskám.
- Remélem a bocsánatkérését írásban fogom megkapni! – vetettem oda a tanárnőnek, de szerintem
mindenki hallotta. Eljöttem és becsaptam magam mögött a terem ajtaját.
53

Senkinek sem kellesz!
8.
Miközben egy kiadós ordítás ellen küzdöttem, elgondolkodtam, hogy mi a fenét csináljak most. Kis
gondolkodás után elmentem a könyvtárba és kikölcsönöztem Dumas Monte Cristo Grófját. Ebben
legalább jó bosszúállási módszerek vannak. Mire a második fejezetig jutottam teljesen el is
feledkeztem a külvilágról. A csengő hangjára riadtam csak fel és siettem történelem órára. A teremben
rólam suttogtak és azt hitték nem hallom ki a nevemet és nem veszem észre a pillantásokat.
Nem igazán törődtem a dologgal az viszont zavart, hogy a történelemtanár tüntetően keresztülnézett
rajtam. Milyen előítéletes iskola ez A régi sulimban tényleg jártak olyan lányok, akiknek prostituált
volt az anyja, de még velük sem csinálták ezt. Senki nem tehet a származásáról.
Teljesen megfeledkeztem a történelemdolgozatról, amit a szöszi fiúval kéne csinálnom. Gondoltam,
majd odajön hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket, de nem tette. Biztos nem akart egy kurva
lányával barátkozni. Jó családból származó fiúnak nézett ki, a ruhái márkásak és rendesek voltak.
Ahogy kivettem az él tanulók közé tartozott. Nem is csoda, hogy nem mer a közelembe jönni. Nyilván
fél, hogy beszennyezi egy ilyen, mint én. Ha így van jobb is, ha nem közösködünk. Nem bírom a
képmutató embereket.
Kihagytam az ebédet, mert Clara, megint cukormentes kaját csinált nekem, helyette a lányöltözőben
olvastam. Nem sokat haladhattam, mert Dorothy és Jane utánam jöttek. Gyanítható, hogy engem
kerestek, bár nem vagyok biztos benne. Hallani akarták, hogy mi volt reggel az irodalmon, mert olyan
sokfélét hallani. Pár szóban vázoltam a helyzetet.
- De hát elolvastad! – háborodott fel Dorothy, kicsit jól esett a felháborodása. – Két éjjel nem aludtál
emiatt!
- Igaz, de én új vagyok itt. Természetes, hogy annak hisznek, akit már ismernek, nem – vonogattam a
vállam.
- Jaj, Emily, szerintem nagyon felhúztad őket, amikor elküldted Zachet – nyögött fel Jane.
- Nem érdekel – mondtam közönyösen. – Majd megunják a pocskondiázást.
Átöltöztem a fehér pólóba és a rövidnadrágba. Egyszerűen borzalmasan néztem ki, szerintem a
rózsaszín pincérruha sem lehet ennél rosszabb. Túl rövid volt az egész, a rövidnadrág épphogy takarta
a hátsóm.
- Senki nem szólalt fel, még ez ellen a borzalom ellen – kérdeztem fintorogva.
- Jól áll! – szemlélt meg Dorothy. Na persze, kihangsúlyozza a méretes seggem.
Futással indult az óra öt kör a teremben. Nem is vészes. Az első körben, épphogy észrevettem Matt
lábát. A szemét ki akart gáncsolni! Kicsit elbotlottam, de nem estem el. Hallottam, hogy gúnyosan
nevet.
A negyedik körben találtam ki, hogy mivel állhatnék bosszút. Először hagyni akartam a fenébe, de már
annyira idegesített a viselkedése, hogy nem bírtam magammal. A következő körben mögé kerültem és
hirtelen felugrottam a hátára. Erősen megkapaszkodtam a nyakában és a fülébe visítottam.
- Gyí, Mattie, lovacskázzunk! – Eltartott pár másodpercig, amire sikerült leráznia magáról. A
seggemre estem és onnan bámultam a dühös arcába.
Sokan nevettek, Gemmának a szája is tátva maradt a felháborodástól.
- Azt hittem, még emlékszel, hogyan kell – mondtam feltápászkodva és odébb álltam.
Jó tudom, lehetetlenül és gyerekesen viselkedtem, de annyira jól esett valamivel visszavágni.
Megint kidobós következett. Előre sejtettem, hogy ki lesz Gemma célpontja, így fél szemmel őt
54

Senkinek sem kellesz!
figyeltem, amikor hirtelen egy labda csapódott az arcomba oldalról. Nem vagyok gyenge vagy
ilyesmi, de rohadtul fájt. Bamba lány, aki mellesleg a csapattársam volt, gúnyosan bocsánatot kért.
Kezdtem neheztelni rá is.
Délután négyre már valóban elkedvetlenedtem. Ott álltam a munkahelyemen a cuki rózsaszín ruhában,
ami egyébként nem ütötte a hajam színét, pedig számítottam rá, hogy fogja. Rachel gyorsan eligazított
az asztalok között. A fal melletti bokszok bejárattól nézve A-tól E-ig jelöltek a többi asztal pedig
ugyancsak a bejárattól 1-től 8-ig számozottak, az óramutató járásával egyező irányból nézve. Szóval
összesen tizenhárom asztal és a pult. Kimegyek, kedvesen mosolyogva (ezzel baj lesz) felveszem a
rendelést, visszasietek és a pult mögötti kisablakhoz, ami a konyhába nyílik és hangosan bemondom a
várt dolgokat. Bólogattam mindenre, mert nem volt semmi újdonság. Tizenöt éves korom óta
dolgoztam a másik helyemen pincérnőként, vagyis majdnem egy éves tapasztalat áll mögöttem. Mármár
profinak számítok. Jól is ment a dolog körülbelül tíz percig. A következő érkezők az arcomra
fagyasztották a műmosolyomat. Matt és a csapata. Ezek minden nap itt lógnak Rachel épp egy másik
rendeléssel volt elfoglalva. Nagyon nem akaródzott nekem odamenni Mattékhez, de muszáj volt. A B
asztalhoz ültek, ahogy előző nap is. Odasétáltam és mosolyogva megkérdeztem.
- Mit hozhatok – Zach és Bamba lány rám bámultak, mintha nem hinnének a szemüknek. Matt az
asztalt fixírozta, úgyhogy szerintem nem tűnt fel neki, hogy én vagyok az. Gemma salátát kért és jeges
teát. Ő Mattet bámulta közben. Egyedül a fekete hajú srác tűnt közömbösnek. Felírtam az ő rendelését
is (dupla sajtburger, meggyes pite és kóla) és várakoztam.
- Csak egy kólát kérek – mondta Matt.
Bamba lány megütögette Gemma vállát, aki nagy nehezen ránézett. Bamba intett felém a szemével.
Gemma követte a tekintetét. Tartottam a mosolyt és a jegyzetfüzetem néztem, kezemben a
ceruzámmal. Hihetetlen mennyi ideig húzzák ezt a rendelést.
- Neked mit hozhatok – néztem végül Zachre. El sem hiszem, hogy ennyire kedves hangot is ki tudok
préselni magamból.
- A telefonszámodat – Csodálkoztam, hogy visszatalált a flörtölő hangnembe.
- Sajnálom. – Még mindig mosoly. – Csak azt hozhatom, ami rajta van az étlapon. Van nagyon finom
almás lepényünk, a szakács külön ajánlata. – Ez igaz, Bill szólt, hogy reklámozzuk. Zach bólintott
egyet, úgyhogy felírtam. Már csak Bamba lány volt hátra. Mindketten engem bámultak Gemmával.
- Mit keresel te itt – kérdezte Gemma számon kérő hangon.
- Én vagyok az új pincérnő – közöltem, majd Bambára nézve folytattam. – Visszajövök néhány perc
múlva, amíg kitalálod, mit szeretnél. Hozzak esetleg egy étlapot – Egyébként rohadt nagy szívás
pincérnőnek lenni, mert minden barommal kedvesnek kell lenni, viszont jól fizet a lehetőségekhez
képest és a borravalóból is kijön egy szép összeg.
Gyorsan elsiettem, hogy Mattnek ne legyen ideje valami bunkóságot kitalálni. Eközben az ötös asztal
végzett, ott beszedtem a pénzt és össze a tányérokat. Gyorsan bevittem a kisablakhoz, leadtam a
rendelést, majd visszasiettem és gyorsan letöröltem az ötöst. Az egyes valami mást is kért, úgyhogy
rohantam oda is. Hiába ez tényleg stresszes meló, de legalább hamar telik az idő. Bill hamar
összeállította Matték rendelését, úgyhogy megrakott tálcával siettem feléjük. Időközben láttam, hogy
két asztal is várakozik, így aggódni sem jutott időm, Matték miatt.
- Saláta és jeges tea – daráltam és Gemma elé tettem a kajáját, – egy kóla – néztem Mattre. – Almás
lepény – letettem Zach elé –, dupla sajtburger és kóla. – A fekete hajú elé toltam az ő részét. – A
meggyes pitére várni kell néhány percet, de kihozom, amint kész. Neked mit hozhatok – Már a
kezembe volt a ceruzám, meg a füzet és várakozva néztem a Bamba lányra. Most láttam csak, hogy a
fekete hajú srác kivételével mindenki az asztalnál döbbenten bámul, mintha két fejem nőtt volna.
55

Senkinek sem kellesz!
Végül Bamba, akinél gyanítom, nincs meg mind a négy kerék kinyögte, hogy ő is salátát, meg jeges
teát. Felfirkantottam.
- Még valami – Nem szóltak, úgyhogy tovább álltam az E-hez, ahol egy párocska üldögélt és
visszafelé leszedtem a hármast.
A meggyes pite és a saláta már az ablaknál várakozott, mikor felvettem a C rendelését, fél szemmel
láttam, hogy még épp időben vagyok ugyanis a fekete hajúnak volt még két falatnyi burgere. Gyorsan
odavittem a pitét.
- Jobb, ha vigyázol, még elég forró – kezdtem belejönni a mosolygásba –, saláta és jeges tea –
leraktam Bambának. – Még valamit
- Megkérdeznéd, hogy van-e olyan citromos süti, amilyet múlt héten rendeltem – kérte Matt.
- Persze – Gyorsan elmentem és megkérdeztem Billt. Volt, úgyhogy visszafelé vittem is a sütit. –
Tessék, egészségedre!
Láttam Matt arckifejezésén, hogy gonoszkodás jön.
- Én nem kértem ezt! Csak azt mondtam kérdezd meg. – Elöntötte az agyam a düh, de tartottam a
mosolyt.
- Elnézést a tévedésért! – Felkaptam a sütit és siettem az E-hez, akik hívtak. Hihetetlen, hogy milyen
bunkó ez a Matt, ezentúl jobban oda kell figyelnem. Szerencsére az E-nél ülő lánynak megtetszett a
süti, és rendelt egyet még a pasijának is. Egyes fizetett, elég szép borravalót kaptam.
Hangos „pincérnő!” kiáltást hallottam a B felől. Matt volt, bár nem láttam a mély hangját
megismertem. Odasiettem.
- Igen – Hatalmas ketchuppaca folyt Matt előtt, amibe belegyűrt egy rakás szalvétát.
- Esetleg le tudnád takarítani ezt az asztalt – kérdezte gúnyosan.
- Persze – mondtam és hátat fordítva ott hagytam. Felraktam egy nagy rakás ételt a tálcámra.
- Hű, te aztán profi vagy – mondta Rachel, aki velem egyszerre termett az ablaknál. – Sehol sem
piszmogsz, semmit nem felejtesz. Ez nem semmi, főleg, hogy ez az első napod.
- Ezelőtt is pincérnő voltam. Mondjuk ott nem volt ekkora forgalom. Mindig ilyen sokan vannak
- Igen – nyögte a csaj. – Néha úgy érzem, szétrobban a fejem.
- Meg tudom érteni – morogtam, de már ott sem volt. Fogtam egy törlőrongyot is. Kiosztottam a
kajákat és visszamentem Matték asztalához. Szó nélkül letöröltem a ketchupfoltot. Nagy előzékenyen
még a szalvétatartójukat is feltöltöttem. Gemma kért egy szívószálat az italába. Kezdtem tényleg
kiakadni. Direkt szemétkednek velem.
- Egy perc – vetettem oda, az egyből öt is lett. Annyian voltak, hogy már a pultnál várakoztak az
asztalokra. – Egy szívószál – nyújtottam szalvétába tekerve.
- Piros nem volt – kérdezte Gemma mézédesen. A kezemben levő zöld volt.
- Megnézem – csikorgattam a fogam. Hátramasíroztam és beszóltam Billnek. – Piros színű
szívószálunk nincsen
- Piros szívószál – kérdezett vissza Bill értetlenül.
- Igen, az egyik lánynak zöldet vittem, de inkább pirosat kér. – Bill megdobott egy csomag
szívószállal.
- Mondd neki, hogy tartsa meg az összeset és legközelebb ne szívasson!
- Kösz – felkaptam a szívószálakat és gyorsan odavittem Gemmának. – A szakács ajándéka –
mosolyogtam édesen. – Válogass kedvedre!
Épp megfordultam, mikor utánam szóltak.
- Emily! – visszafordultam, a fekete hajú srác szólt. Azt hittem, hogy ő is valami hülyeséget fog kérni
– Kaphatnék még egy ilyen meggyes pitét Nagyon király!
- Persze. – Elvettem a tányérját és visszasiettem Billhez. – Az egyik srác azt mondta nagyon király a
56

Senkinek sem kellesz!
meggyes pite, nem tudnál félretenni nekem egyet Meg akarom kóstolni. – Igazából rájöttem mekkora
hülye vagyok, hogy nem ebédeltem. Szabályosan éheztem.
- Ki mondta ezt – lepődött meg Bill.
- A fekete hajú a B-nél – vontam vállat.
Bill tök rendes volt és küldött egy extra sütit a srácnak.
- Bill szerint – mosolyogtam, amikor leraktam a meggyes pitét a fiú elé –, ha ízlik a meggyes, imádni
fogod az áfonyásat is. Kóstold meg, hogy máskor válogathass!
- Király – vigyorgott a fiú –, kösz!
- Váljék egészségedre! – A lehető legkedvesebben viselkedtem, mert láttam, hogy ez mennyire dühíti
a többieket.
Nyolcra már jócskán elfáradtam, a munkaidőm a végéhez közeledett és nem tudtam elhinni, hogy
Matték majdnem négy órán keresztül ültek ott. Kábé két órája átadtam az asztalukat Rachelnek, így
nem fenyegetett a veszély, hogy bunkóznak majd. Rachel örült, mert mondtam, hogy felőlem a
borravalót is megtarthatja.
Adrian is megérkezett egy ideje és Billnek segédkezett a konyhában. A hely már kezdett ürülni,
úgyhogy időt szakítottam rá, hogy megegyem a pitémet.
- Ez isteni – áradoztam, olyan hangon, amit csak egy tényleg finom sütemény tud kicsalni belőlem.
Szerintem egy cukrászhoz fogok hozzámenni. Az maga lenne a paradicsom!
Nyolc óra öt perckor Bill rám szólt, hogy ha tovább dolgozom, apám leharapja a fejét, úgyhogy
menjek haza. Átöltözködtem hátul és végre levakarhattam az arcomról a mosolyt.
- Viszlát, pénteken – búcsúztam és gyorsan elindultam kifelé. Matték végig követtek a szemükkel.
Végre megcsapott a kinti hűvös levegő, alig tettem pár lépést hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó.
- Emily! – Megfordultam. Adrian volt az. – Csak tudni akartam, hogy mivel mész haza.
- Gyalog – vontam vállat –, talán busszal. – Ha találok egy rohadt buszmegállót valamerre és
valahonnan megtudom, hogy melyikkel jutnék haza innen.
- Majd én elviszlek – ajánlotta mosolyogva.
- Nem, kösz – ráztam meg a fejem.
- Miért – lepődött meg. Igaz is, miért Adrian igazán helyes pasi, bírom az ilyeneket.
- Nem hinném, hogy jó ötlet, ha hazafuvarozol, azt esetleg úgy értheted, hogy te meg én valamiféle
kapcsolatot alakíthatunk ki. Ez egy rossz ötlet.
- Miért is – kérdezte még mindig mosolyogva. Kezdett tetszeni.
- Mert te a főnököm fia vagy és házinyúlra nem lövünk – tisztáztam gyorsan.
- A fenébe! – csattant fel. – Igazad van! De tudnod kell, hogy nem állt szándékomban semmiféle
kapcsolatot létesíteni veled. Az apád kért meg, hogy vigyelek haza.
- Oké, nem kell fáradnod. Hazatalálok.
- És mondjam azt az apádnak, hogy hagytalak egyedül hazamenni, mikor mindjárt sötétedik. Egy ilyen
veszélyes környéken
- Ez nem is veszélyes környék – nevettem fel a hantázásán –, de ha megígéred, hogy szigorúan a saját
térfeleden maradsz, akkor hazavihetsz.
- Hozom a kulcsaim. – Bement értük, én meg szétnéztem a parkolóban, hogy melyik lehet az ő
kocsija.
Megláttam egy kopott sötétkék furgont. Oké, valószínűleg ez lesz az. Megint nyílt az ajtó. Azt hittem,
hogy Adrian jön kifelé, de nem, Matt volt és a banda.
- Hello – köszönt nekem a fekete hajú srác.
- Szia – köszöntem vissza. Egy fekete Corvette-je volt, Bamba lány rögtön beült, de a fiú tétovázott
egy pillanatig.
57

Senkinek sem kellesz!
- Kösz a pitét. – Ez kedves volt.
- Nincs mit.
Matt szúrósan bámult az ezüst Landroverje mellől. Milyen jó, itt minden tizenhatnál idősebb
gyereknek van autója.
- Holnap is dolgozol – kérdezte tőlem. Nem tudtam eldönteni, hogy miért akarja tudni.
- Mert ha igen, akkor nem jöttök vissza – kérdeztem.
- Csak válaszolj!
- Igen – hazudtam vállat vonva. Közben Adrian is megérkezett hangosan csörgetve a kulcsokat.
- Induljunk, mielőtt néhány rosszarcú srác leteper egy bokor mögött – poénkodott, gondolom a
környék veszélyességét próbálta hangsúlyozni, de így tökre úgy jött ki, mintha Mattékről beszélne.
Egyébként Matt a félhomályban tényleg úgy nézett ki, mint azok a nagydarab tetovált barmok, akik
nemi erőszakért szoktak a dutyiban ülni. Kivéve, hogy azok kopaszak általában, Mattnek pedig van
haja. Vagy legalábbis hajnak nevezhető kócos valami a feje tetején.
- Menjünk – bólintottam.
- Ez itt, Sarah – mutatott be Adrian a furgonnak. – Vigyázz vele, az öreg hölgy nagyon sértődékeny!
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak. Tényleg egy olyan sráccal vagyok, aki
nevet ad a kocsijának Ekkora szívást!
- Nem vagyok bolond – jelentette ki Adrian az arcomra nézve. – Csak azt akartam, hogy mosolyogj
egy kicsit.
- Szerinted az vicces, ha azon tűnődöm, hogy pszichopata vagy-e – kérdeztem.
- Nem vagyok pszichopata, legalábbis nem hiszem – sietett leszögezni. – Megkérdezheted Rachelt
vagy az apámat…
- Jó, jó – állítottam meg gyorsan –, csak viccelek veled!
- Azta! – ámult el nevetve. – Annyira bírom a humoros lányokat! Ráadásul még gyönyörű is vagy!
Hűha, kislány!
- Hé! – kinyitottam az ajtót, de nem szálltam be. – Emlékszel mit mondtam a bármiféle
kapcsolatokról Nem megengedettek.
- Persze, emlékszem – nyugtatott meg, úgyhogy beszálltam. – Szóval, te abban a házban laksz, ahol az
apád
- Hülye kérdés! – néztem rá.
- Igaz – ismerte el –, és mi van a randikkal
- Milyen randikkal – csodálkoztam. A furgon meglehetősen jól ment.
- Mennyire számít kapcsolatnak néhány randi Például, ha mi ketten moziba mennénk, az
megengedhető lenne
- Határozottan nem! Ha randiznánk az összeegyezhetetlen ellentétekhez vezethetne a munkahelyen.
Sajnálom, Adrian – kifelé bámultam az ablakon.
- Még okos is vagy! – nyögött fel szenvedést tettetve. – Nem fogom tudni visszafogni magam!
- Rúgtam már bele nálad nagyobb fickókba is – vontam vállat. – Ne hidd, hogy nem fájt nekik!
Ismerek pár jó fogást.
- Egy gyönyörű nő, aki szellemes, okos és még kemény is – sóhajtott fel. – Hol jártál eddig, bébi –
Sértőnek éreztem volna ezt a beszólást, de láttam, hogy csak viccel. Talán kicsit tényleg őrült, de
egész jó értelemben.
Hamar kitett az apámék házánál. Gyorsan kiszálltam, mielőtt valami illetlenség jut eszébe. Ne higgye
senki, hogy nagyképű vagyok, de azt igen, hogy én mindig kifogom az ilyen bunkókat. Néha egész
megijedek tőlük. Persze Adrian csak a szája nagy fajtába tartozott.
- Kösz a fuvart, talán még találkozunk.
- Merem remélni.
58

Senkinek sem kellesz!
Illendően megvártam, amíg elhajt és csak utána mentem be a házba.
Tökéletes volt a családi idill. Apa, Clara és Dorothy a kanapén üldögéltek, Lauren egy fotelben.
- Szívem, milyen volt az első munkanapod – lelkendezett apa, mintha Disneylanden lettem volna
(ahol pedig még sosem voltam, de úgy néz ki nem is nagyon leszek).
- Hamar elment, jó sokan voltak. Zsúfolt hely – vontam meg a vállam.
- Nem túl nehéz neked – aggodalmaskodott.
- Nem.
- Talán kereshetnénk valami mást.
- Nem – mondtam megint. – Jó hely, sokkal többet keresek, mint otthon. Az emberek sok borravalót
adnak.
- Legalább vásárolhatsz magadnak jó sok mindent.
- Például – kérdeztem értetlenül. Melyik részét nem érti annak, hogy vissza kell raknom azt a pénzt a
számlámra, amit elköltöttem a három hét alatt Sőt, itt az idő, hogy még intenzívebben spóroljak.
- Ruhákat, cipőket – mondott két példát apám. Minek, mikor épp elég ruhám van Mindegy.
- Majd meglátom.
- Hogy értél haza ilyen hamar – kérdezte Clara. – Azt hittem, nyolckor végzel.
- Igen, Adrian hazahozott – Úgy láttam, hogy Clara nem tudja ki az, így hozzátettem. – A főnököm
fia.
- Ez rendes volt tőle – jegyezte meg apa. Ránéztem. Ezek szerint Adrian csak kitalálta, hogy apa kérte
meg, hogy hozzon el Gondolhattam volna!
Egyedül megvacsoráztam a konyhában, majd összetakarítottam magam után.
- Kérdezhetek valamit – szólalt meg Clara, amikor a követ mostam fel.
- Persze – válaszoltam és dörzsöltem a világos csempét.
- Miért takarítasz ennyit – Felnéztem rá.
- Zavar téged
- Nem, dehogy – sietett megnyugtatni ,– csak kíváncsi vagyok. Néha úgy tűnik, mintha… élveznéd a
dolgot.
- Ezen még nem gondolkodtam – mondtam egy percnyi hallgatás után. – Az otthoni lakásunkban is
sokat takarítottam. Azt hiszem, ez valami megszokás nálam. Tudod, otthon minden elég… lestrapált
volt. Az ablakok a szellőző felé néztek, egy sikátorba, ahol a kukák is voltak. A szag néha
elviselhetetlen volt, pedig nem is legalul vagyunk, hanem a nyolcadikon.
- Nem szerettél ott lakni – Ez egy hülye kérdés.
- Te szerettél volna Az egy patkányluk.
- Voltak nálatok is Patkányok meg csótányok – felemeltem a csöpögő rongyot a padlóról.
- Úgy nézek ki, mint aki, hagyja, hogy ilyen dögök lepjék el az otthonát – Clara megeresztett egy
mosolyt. – Néha bejött néhány, de beszereztem mindenféle irtószert, úgyhogy hamar megtanulták,
hogy nálunk nem jó lenni. Az volt a baj, hogy akik lejjebb laktak, azok eléggé rendetlenek voltak. Az
a ház tele van alkoholista munkakerülőkkel.
- Akkor miért akarsz visszamenni
- Nem szeretek senki terhére lenni. Megtanultam, viszonylagos függetlenségben élni és ez tetszik
nekem. Nem akarok senkitől sem függeni.
- Megértelek, de egy valamiben tévedsz. Nem vagy a terhünkre. Alig eszel valamit, egész nap
csendben vagy. Szinte olyan, mintha itt sem lennél. – Ezek szerint jó munkát végeztem, igyekeztem
mindig úgy viselkedni, mintha itt sem lennék. Ez bevált.
- Lehet, hogy most még nem vagyok annyira a terhetekre, de adj még egy-két hónapot. Az agyatokra
fogok menni. Ismered a mondást, nem A vendégnek kétszer örül az ember. Ti még az első fázisban
59

Senkinek sem kellesz!
vagytok.
- Amikor megjön, és amikor elmegy – bólogatott –, de megint tévedsz. Te nem vagy vendég. A család
része vagy!
Ekkora maszlagot. Része a családnak, mi Nyolc évig nem engedtek be ebbe a házba. Akkor még nem
voltam része
Nem válaszoltam semmit, miután végeztem felmentem a szobánkba. Megcsináltam a házikat, majd
olvastam tovább a Monte Cristo grófját. Mikor Dorothy befeküdt az ágyába és kezdett meglepően
keveset mocorogni (önmagához képest), letettem a könyvet és lekapcsoltam a lámpát.
- Miattam nem muszáj leoltanod – mondta a sötétben.
- Megpróbálok minden nap, akkor lefeküdni, amikor te. Ha senki sem figyelmeztet a végén, még
kihagyom az alvást.
- Miért nem szólsz apának, hogy mivel csúfolnak az iskolában
- Mit tudna apa csinálni Berohan és elkezd ordítozni, hogy „ne csúfoljátok a kislányomat” Nem
lenne értelme idegesíteni. És egyébként is, engem nem érdekel, mit mondanak, majd csak
abbahagyják.
- Kérdezhetek valamit – Már megtetted.
- Persze.
- Az anyukád… tényleg prostituált
- Légiutas kísérő – válaszoltam kimérten.
- És régebben sem…
- Nem tudom – mondtam őszintén –, de nem hiszem, hogy kurva lett volna. Szerintem észrevenném,
nem
- És kérdezhetek valamit rólad – kezdtem felkapni a vizet.
- Nem én nem vagyok kurva, teljesen biztos vagyok benne! – mondtam élesen.
- Tudom. – Dorothy hangja ijedtnek tűnt. – Nem azt akartam.
- Akkor bocs. Kérdezz! – Sokáig hallgatott, azt hittem, hogy mégsem kérdezi meg azt a valamit, de
aztán kibökte.
- Te már voltál férfival… úgy! – Jelentősen hangsúlyozta az utolsó szót, hogy biztosan megértsem,
mire céloz.
- Igen – elfojtottam egy kis nevetést. – Voltam már férfival, úgy.
- Mikor
- Először vagy utoljára – kérdeztem a miheztartás végett.
- Hát… mindkettőre válaszolhatsz.
- Jártam egy pasival kábé egy éve, négy hónapig voltunk együtt, szóval valamikor közben volt az első
és az utolsó is. – Sokáig hallgatott, gondoltam én is kérdezek. – Te
- Én még soha – vágta rá gyorsan.
- Volt már fiúd Valami komolyabb
- Nem – ismerte el –, még randin sem voltam soha.
- Nem késtél le semmiről – próbáltam vigasztalni, mert szomorúnak tűnt. – Van valaki, aki… tudod,
bejön neked, vagy ilyesmi
- Hát, így konkrétan nincs. Persze van néhány fiú… de azok sosem hívnának el, pont engem.
- Mi a probléma veled – Kezdtem pszichológusnak érezni magam.
- Nincs bennem semmi különös. Nem vagyok okos, sem csinos. Túl átlagos vagyok.
- Nagyon jól bánsz a fuvoláddal – vetettem fel –, az különleges. Szeretem hallgatni.
- Tényleg – Meg mertem volna esküdni rá, hogy fülig ér a szája.
- Tényleg – hagytam rá –, és szerintem csinos vagy. – Ezt én mondtam Jézusom, mi van velem A
60

Senkinek sem kellesz!
végén még megvádolnak kedvességgel és jóindulattal.
- Kérdezhetek még valamit
- Persze.
- Milyen volt… a szex
- Semmi különös. – A hátamra fordultam és felbámultam a sötét plafonra. – Nem értem, miért fújják
fel ennyire.
- Fájt
- Elsőre.
- És utána
- Akkor már nem.
- Hány alkalom volt
- Sok, nem tudom pontosan.
- De ugye nem lettél terhes
- Persze, hogy nem. – Komolyan ez a csaj, olyan gyorsan kérdezget, hogy nem is gondolkodom a
válaszon, egyszerűen kinyögöm az igazat. – Mindig védekeztünk.
- Sosem láttam még meztelen férfit – ámult el. – Kivéve a pasit a Kék Lagúnából, de az nem látszott
annyira – felnevettem és Dorothy velem nevetett. Az igazat megvallva kezdem megkedvelni ezt a
csajt.
- Tényleg nem maradtál ám le semmiről. Az a részük sem olyan nagy szám.
- Én nem féltél – Újabb nevetőroham jött rám.
- Mitől
- Tudod, ez az egész, kicsit olyan ijesztő, nem Én biztosan félnék.
- Szerintem, ha majd beleszeretsz valakibe és mindketten eljuttok odáig, hogy akarjátok, nem lesz
ijesztő.
- És te szeretted őt Akivel először…
- Azt nem mondtam.
- Mi történt Ki volt az
- Victornak hívták. Egy rohadt szemétláda volt. Kiderült, hogy barátnője van, így szétmentünk.
- Sajnálom. A régi sulidba járt
- Nem, idősebb volt. – Még most is bele tudnék rúgni a szemétládába.
- Hány éves
- Huszonhárom volt akkor, mostanra már valószínű, hogy huszonnégy.
- Nem volt túl – tétovázott egy pillanatig –, túl öreg hozzád Te még csak tizennégy voltál.
- Tizenöt – helyesbítettem –, de mindig idősebbnek néznek. Szerintem azt hitte tizennyolc vagyok.
- Megbántad a dolgot – kérdezte egy kis idő múlva. Ezen el kellett gondolkodnom.
- Nem hiszem, hogy megbántan, inkább… rájöttem, hogy hibát követtem el. Azt gondolom, hogy meg
kellett tapasztalnom ezt az egészet, ahhoz, hogy legközelebb ne legyek ilyen hülye. Ráadásul, most
hogy adnék neked tanácsot, ha nem lenne tapasztalatom
- Nem is adtál tanácsot – világított rá.
- Mert az a rész most jön. Szerintem apának igaza van, ne szexelj tizennyolc éves korodig, kivéve, ha
nagyon szereted a fiút és már minimum fél éve jártok.
- Szerintem ezt meg tudom fogadni.
- Akkor jó. – Komolyan, mi van velem Éjszakai csajos dumapartit tartok – Aludjunk már!
- Jó éjt, Emily.
- Neked is.
61

Senkinek sem kellesz!
9.
A csütörtök unalmasan telt, elterjedt a tanárok között is, hogy pofátlan bunkó vagyok és nem szólt
hozzám egyik sem. Aznap ebédnél megint Matték asztalánál ültem, de szerencsére csak egymással
poénkodtak. Persze rajtam, de nem közvetlenül nekem beszéltek, így elereszthettem a fülem mellett. A
fekete hajú srác, viszont meglepően kedves volt.
- Hagyjátok már abba a hülyéskedést! – mondta egyszer és csodák csodájára abbahagyták. Egyébként
ő egyidős lehetett Mattel, habár ő a saját korosztályának megfelelő órákra járt és tényleg Bamba lány
volt a barátnője.
Pénteken elcsodálkoztam azon, hogy lassan egy hete itt vagyok. Nem túl biztató, még semmi jó dolog
nem történt velem itt, sőt sokkal rosszabb, mintha otthon laknék. Ott legalább azt csináltam, amit
akartam és a suliban sem néztek át rajtam a tanárok. Itt kifejezetten bírtam a történelemtanár óráit, de
kényelmetlen volt, hogy soha nem szólít fel. Angolon úgy döntöttem elég volt. A többiek teljesen
kihagytak az idézetes játékból, de mikor a tanárnő feltett egy kérdést a Bűn és bűnhődéssel
kapcsolatban és senki nem jelentkezett és feltettem a kezem. Az volt a kérdés, hogy miként ítéli meg
Raszkolnyikov a két nő Szonya és Dunya cselekedetét.
- Igen – villant rám kelletlenül a tanárnő szeme.
- Szonyát megérti Dunyát viszont elítéli.
- Egyetértesz ezzel – kérdezte rám sem pillantva
- Igen – bólintottam.
Mentünk volna tovább a tananyagban, de Gemma megszólalt.
- De ez a Szonya egy prostituált volt, nem – kérdezte inkább tőlem, mint a tanárnőtől.
- Igen – hagyta rá a tanárnő.
- Ezt én nem értem – vallotta be Gemma. – Hogy lehet egy prostituált tetteit elnézni Ez annyira
undorító! – elmosolyodtam. Szóval innen látszik, hogy ki nem olvasta a könyvet.
- Gemma, te nem olvastad a könyvet! – mondta feddő hangon a tanárnő.
- Elolvastam, csak már régen. A múlt nyáron – felnevettem, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy
hazudik. Persze megint én lettem a hibás.
- Emily, ha te annyira tudod, akkor magyarázd el neki Raszkolnyikov álláspontját! – talán ezt csak úgy
mondta és nem gondolta komolyan, mert amikor belekezdtem a szövegembe elég bárgyú képet vágott.
- Szonya azért lett prostituált, hogy segítsen a családjának, Volt három kisebb tesója, akiket annyira
szeretett, hogy feláldozta magát értük. Ellenben az a másik csaj, Raszkolnyikov húga pénzért jegyzi el
magát azzal a krapekkal, így lényegében ugyanúgy eladja magát, mint Szonya.
Senki nem mondott semmit, a tanárnő egy pillanatnyi hallgatás után folytatta az órát.
- Hazudtál nekem – hajolt előre a padjában Matt, hogy halljam a suttogását. – Nem is dolgoztál
tegnap. Ma dolgozni fogsz – előre dőltem, amennyire csak tudtam. Mit suttog itt nekem
Mivel befejeztem a Monte Cristo első kötetét ebédszünetben beugrottam a másodikért és mivel péntek
volt tétováztam rajta, hogy kéne valami a hétvégére is. Mivel elég régóta nem olvastam, gondoltam
kiveszem a Robinson Crusoe-t. Döbbenten láttam, hogy Matt neve négyszer is szerepel a kölcsönző
kártyán. Vajon még mindig ez a kedvenc könyve Egyáltalán érdekel Visszatettem a könyvet és
helyette Jack London Éneklő kutyáját vettem ki. Bírom a kutyás könyveket.
Útban a munkahelyem felé megettem az ebédre szánt szendvicsem felét, hogy ne megint munka
közben jöjjön rám az éhség. Péntek délután volt, annyira tele volt a hely, hogy alig tudtam átfurakodni
62

Senkinek sem kellesz!
a konyháig. Alig volt háromnegyed négy, de már húztam is a rózsaszín hacukát és beálltam dolgozni.
Negyed ötre már csoportokra oszlott a tömeg. Az összes asztal tele. Néhány ember csak úgy a fal
mellett álldogált üres székre várva. Nem értettem, hogy hova ez a nagy lelkesedés, amíg Bill az egyik
körben meg nem súgta, hogy az ötféle pite miatt van. Így már kicsit érthetőbbnek tűnt a dolog. Az a
szerdai meggyes pite életem legfinomabb meggyes pitéje volt.
Jó dolog a hatalmas hajtásban, hogy fél hatra annyi borravalót gyűjtöttem be, hogy hátra kellett
mennem kiüríteni a zsebeimet. Mikor visszatértem láttam, hogy Matt és a csapata megérkeztek.
Nagyon nem akaródzott odamenni hozzájuk, szerencsére Rachel gyorsabb volt nálam.
Amikor legközelebb összefutottunk a kisablaknál odaszólt nekem.
- Ha felszabadul a B akkor ültesd oda azt a társaságot – mutatott Mattékre. – Törzsvendégek,
szerintem a szüleik fél fizetését itt költik el és mindig jó nagy borravalót adnak. Beszélek Billel, hátha
egyetért, azzal, hogy a B legyen az állandó, lefoglalt helyük. Az a fekete hajú, nagyon cuki, nem
Szerinted van már tizennyolc
- Lehet – mosolyogtam –, de az a bamba képű a barátnője.
- Mi Az a béka Az még kislány, igaz én meg idősebb vagyok, de nem hiszem, hogy őt választaná
velem szemben. Kár, hogy munkaidőben nem lehet barátkozni – felnevettem a barátkozni szóra. Ő tuti
nem a szó igazi jelentését értette ezen. Mondjuk ezerszer szebb csaj, mint a Bamba, viszont
elgondolkodtam azon, hogy vajon tudja-e, hogy én hány éves vagyok. Igazából nincs semmi bajom
azzal, ha idősebbnek néznek.
Végül megürült a B, egy család, akik már régóta várakoztak már startolt is oda, de gyorsan beelőztem
őket.
- Sajnálom, de ez az asztal le van foglalva – szerintem ez tök igazságtalan volt, mert mindenkinek
egyenlő jogok járnának, de a főnökömmel mégsem vitázhatom. Matték, már le is ültek, hasonló
elrendezésben, mint a múltkor.
- Elnézést – szólított meg az apuka felháborodva. – Több mint fél órája várunk a gyerekekkel.
- Megértem, uram – bólogattam. – A kellemetlenségért ingyen pite jár, rendben Mindjárt kerítek egy
asztalt maguknak is – rögtön megláttam, hogy fizetnének a kettesnél, úgyhogy rohantam is oda.
Miközben számolták a pénzüket intettem, hogy jöhet a család a két kislánnyal.
- Mit hozhatok Persze a pitéken kívül – mosolyogtam. Jó sok mindent rendeltek, úgyhogy arra
gondoltam, nem is volt rossz ötlet tőlem ez a pite. Utána azonban vissza kellett mennem Matték
asztalához.
Rohadtul sok mindent rendeltek és egyszerre hadarták el, de szerencsére sikerült mindent leírnom.
Betelt vele egy egész oldal. A fekete hajú két meggyes pitét is kért.
Közel fél órába telt, mire kivittem nekik, láttam is az elégedetlen arcukat, de nem hatott meg
különösebben.
- Jó étvágyat! – mosolyogtam és már fordultam meg, mikor meghallottam Matt hangját.
- Elnézést! – tudtam, hogy valamibe bele fog kötni.
- Igen – édesen bájmosollyal jutalmaztam meg, a gondolataim szerencsére nem látta.
- Én nem ezt rendeltem – bökött a sült krumplijára. – Hagymakarikákat kértem.
Valami olyasmivel kellett volna visszavágnom, hogy „miért nem elég büdös így is a szád”
gondolatban megtettem, de a valóságban, csak felemeltem a jegyzetfüzetet és visszalapoztam párat.
- Sült krumplit kértél – mutattam neki.
- Talán rosszul írtad fel – gonoszul vigyorgott. Legszívesebben a kócos hajába kentem volna az
egészet egy adag mustárral együtt, de mivel ezt sem tehettem meg, csak a mosoly mögé rejtettem a
vicsorgásomat.
- Azonnal kicserélem.
63

Senkinek sem kellesz!
- Matt, én is úgy emlékszem, hogy ezt kérted – mondta hirtelen a fekete hajú srác. – Ne csesztesd már
szegényt! Nézd, milyen lepra munkát kell csinálnia – körbemutatott.
Na, igen, már három asztalnál is vártak rám.
- Tehát – mosolyogtam Mattre. – Cseréljem ki
- Ne – nyögte ki bosszúsan, úgyhogy otthagytam a francba. Egész kedves ez a fekete hajú, nem is
értem mit keres ezekkel a szemetekkel.
Egy óra múlva mentem csak vissza az asztalukhoz. Mondhatni lestrapált állapotban voltam. Izzadtam,
mint egy ló a folyamatos ugrálástól és még levegőt is alig kaptam. A mosolyom elvesztettem valahol a
századik pite kihordásánál. Sajnos egy percre sem pihenhettem meg.
- Kaphatok még egy meggyes pitét – így a fekete hajú.
- Sajnálom, kifogytunk a meggyesből, de van még almás és ribizlis. – A fekete hajúnak kicsit
megfakult a mosolya, mintha hatalmas csapás érte volna azáltal, hogy nem eheti a kedvenc meggyesét.
- Akkor egy almásat – sóhajtotta szenvedőn.
Elmentem a kisablakhoz és beszóltam Billnek, hogy tegye tányérra a meggyes pitémet, amit eltetettem
magamnak, hogy majd munka után befalom. A fekete hajú kedves velem, én miért ne legyek az
- Meglepetés egy törzsvendégnek – kapartam össze egy kis mosolyt, amikor letettem elé. Látványosan
felvidult az arca.
- Ha nem vetted volna észre – szólalt meg Gemma ellenségesen. – Itt van a barátnője is.
Tudtam, hogy mire érti, de direkt félreértelmeztem.
- Sajnálom, de ez volt az utolsó meggyes és ez is valaki másnak volt félretéve. Hozzak esetleg valami
mást Vagy egy kést, hogy elfelezhessétek
- Elfelezni – kérdezte a fekete hajú és a Bambára nézett. – Szeretlek bébi meg minden, de remélem,
nem kéred a fele sütimet!
Bamba elvörösödve megrázta a fejét.
- Akkor jó étvágyat! – reméltem, hogy kedvesnek értelmezik a kárörvendő mosolyomat.
Utoljára fél órával a munkaidőm vége előtt mentem oda hozzájuk. Fizetni akartak. A fekete hajú állta
Bamba számláját is, majd megtoldotta egy nagyobb borravalóval.
- Ez kedves tőled, de ennyit nem fogadhatok el – hárítottam udvariasan.
- Tedd csak el! – mosolygott rám. – Megérdemled, egész délután itt futkostál és még a saját sütidet is
nekem adtad.
Honnan a fenéből tudja, hogy az az én sütim volt Gondolom, Rachel elköpte neki. Zach odanyújtott
nekem egy bankjegyet, majd mellékesen megkérdezte.
- Mennyiért jössz haza velem – elengedtem a fülem mellett a kérdést és a zsebemből előhalásztam
neki a visszajárót. – Tartsd meg! – mondta.
- Nem vagyok köteles elfogadni – feleltem és letettem az asztalra az apróját.
Matt fizette Gemma részét és pontosan annyi pénzt adott, amennyi a számla. Még jó is volt. Nem
akartam tőle plusz pénzt elfogadni. Felálltak és elindultak kifelé. Gyorsan nekiálltam letörölni az
asztalukat, amikor meghallottam Matt hangját.
- Ezt elfelejtettem. – Nagy marék aprót dobott az asztalra, a fele szépen lepattogott a földre. Az A, a C
és a 6-os asztaltól nagy szemeket meresztettek.
- Ahogy mondtam – ismételtem jegesen. – Nem vagyok köteles elfogadni!
Gyorsan visszamentem a pulthoz, hogy ne lássák az arcomon a… mit is Fogalmam sincs, hogy mi az,
amit éreztem. Harag és szégyen. Csak úgy odavetett elém egy rakás aprót, mintha valami koldus
lennék, ez nem is tudom… megalázottság lehet. Soha nem éreztem még így magam. Megalázva, annyi
ember előtt. Eddig úgy voltam vele, hogy egyszerűen átnézek Matten, de ez már átlépte a határvonalat.
A harag keserű cseppjei utálattá kezdtek válni. Ez emlékeztetett a gyerekkoromban tett eskümre.
64

Senkinek sem kellesz!
Mindig szeretni foglak. Úgy néz ki ezt már megszegtem, pedig nem akartam, csakhogy ő előbb
megszegte az övét. Azt mondta, soha többet nem fog bántani. Akkor ezt minek nevezi
Adrian a konyhából lesett ki rám.
- Hazug rohadék vagy! – vetettem oda neki mellékesen, mikor megpakoltam a tálcám az egyes asztal
rendelésével. Elképedt, de nem volt időm foglalkozni vele.
A hatosnál ülő foghíjas bácsi megállított egy percre.
- Kislány, ne törődjön azokkal az udvariatlan suhancokkal. Ha legközelebb is ilyen gorombák lesznek
magával, szóljon csak nekem.
- Rendben, köszönöm – mondtam elfojtva egy mosolyt. Mégis mit csinálna Nekiugrana Mattnek
Ugyan már!
Adrian kihajolt a kisablakon, úgy várt rám.
- Mit tettem, hogy ezt érdemeltem – kérdezte.
- Az apám nem is kért meg, hogy vigyél haza! – vágtam a képébe. – Tegyél meg egy szívességet és
kopj le rólam!
- Emily! – a hangja bocsánatkérően csengett. – Ne haragudj!
- Nem haragszom – vontam vállat, legyen boldog vele. Felkaptam egy újabb adag kaját.
- Na, ne legyél ilyen! – nyaggatott Adrian.
- Milyen – kérdeztem vissza meglepetten. Nem is csináltam semmi rosszat.
- Bocsáss meg! – kérte.
- Jó – mondtam nyomatékosan.
- Bocsáss meg! – megálltam és visszanéztem rá.
- Ne haragudj, de baj van a füleddel Megbocsátottam, kész, zéró, elfelejtve.
- Ez nem igaz – bámulta az arcom. – Mosolyogj, és akkor elhiszem!
Otthagytam, de a következő körben még mindig ugyanott állt. Kikényszerítettem egy mosolyt
magamból.
- Nem haragszom!
Nem igazán tudtam levakarni magamról, a munkaidőm lejárt és szerettem volna nyugodtan megenni a
ribizlis pitémet, csakhogy zaklatott.
- Mit tehetnék, hogy megbocsáss Akármit, mondd meg és megteszem!
- Kopj le rólam, és meg van bocsájtva – vontam vállat. Igaza van a fekete hajúnak, a meggyes jobb,
mint a ribizlis.
- Mi lenne, ha engesztelésül hazavinnélek – vetette fel Adrian.
- Jó trükk – ismertem el –, de busszal megyek.
- Kérlek, Emily! Csak hazaviszlek, semmi más, megígérem!
Végül addig nyaggatott, amíg meg nem engedtem. Végül is miért ne Ezerszer megígérte, hogy csak
haza, semmi nyomulás nem lesz. Kicsit gyanakodtam, de aztán a szótlansága meggyőzött. Amikor
befordult az utcánkba, még mindig nem szólt egyetlen szót sem. Azért ez már túlzás volt.
- Miért vagy ennyire csendben – kérdeztem.
- Azon gondolkodtam – pillantott rám –, megkérem apát, hogy tagadjon ki.
- Tessék – kérdeztem értetlenül.
- Ha nem lennék a fia, akkor reménykedhetnék benne, hogy randiznál velem – magyarázta. – Szerinted
nagyon durva lenne, ha a kocsiját törném össze Arra gondoltam, hogy vagy a kocsi, vagy az étterem.
Akkor már inkább a kocsi, nem
- Te teljesen őrült vagy! – nevettem fel. Pedig nem akartam nevetni, csak az egész helyzet olyan
abszurd volt. Muszáj volt nevetnem.
- Azt hiszem, ez miattad van – mondta.
- Na persze! Harmadszorra találkozunk, próbálj meg kevésbé átlátszó meséket kitalálni, talán az
65

Senkinek sem kellesz!
jobban bejön a csajoknak, na szia! – azzal kiszálltam a kocsiból.
- Megint elszúrtam! – szisszent fel fájdalmasan, majd csak úgy maga elé meredve hozzátette. – De
holnap is lesz nap.
Fejcsóválva mentem be a házba.
Azt hittem, hogy a pénteki napot nehéz lesz felülmúlni. Hát a szombati nap megtette. Eleve dupla
műszakom volt, vagyis nyolc óra és közben egy félórás ebédszünet, amire félretettem két meggyes
pitét is magamnak. Megfogadtam, hogy ezt nem fogom elajándékozni, még magának a pápának se, ha
arra támadna kedve, hogy átruccanjon ide Olaszországból. Megint tömve volt a hely, habár most nem
kellett annyit várni az asztalokra.
Dél előtt pár perccel estek be Matték. Szóltam Rachelnek, hogy ő szolgálja ki őket. Egy ideig minden
rendben volt, de amikor túl közel kerültem hozzájuk (a C-t szolgáltam ki) Zach észrevétlenül hozzáért
a hátsó felemhez. Legszívesebben rögtön lepofoztam volna, de csak a következő körben sikerült
tökéletesre a bosszúm. Botlást színlelve nyakon öntöttem egy eper turmixszal.
- Jaj, annyira sajnálom! – tetettem riadalmat és egy marék szalvétát nyomtam a mellkasára, amik
szépen rá is ragadtak a cukros italtól csöpögő ingére. Mivel egy kicsi az asztalra is fröccsent, gyorsan
hoztam egy rongyot és letöröltem mindet. – Tudod – magyaráztam közben –, néha furán önállósítja
magát a kezem. Biztos veled is történt már ilyesmi.
Reméltem, hogy vette a célzást. A kisablaknál Bill jól leteremtett, hogy milyen ügyetlen vagyok.
Ezután egy ideig viselték magukat. Elmentek a C-től és egyszer csak azt vettem észre, hogy átültek
oda, a B asztal meg össze van kenve mindenféle mocsokkal. Csak hárman voltak, Matt, Zach és
Gemma. A fekete hajú és Bamba eltűntek valamerre, talán hazamentek. Odasiettem és letakarítottam a
B-t, legközelebb láttam, hogy visszaültek a B-hez, de a C-n szétkenve egy egész sajtburger, meg
valami szósz is. Összesen hétszer cseréltek asztalt és én egyetlen szó nélkül tűrtem a dolgot,
törölgettem utánuk és mosolyogtam. Az egyik asztaltól meg is kérdezték, hogy ezt miért csinálják, de
csak vállat vontam.
- Nem kell törődni velük – hiába nem akartam törődni, újabb és újabb cseppek kerültek Matt
gyűlöletpoharába.
Nem tudom mi lesz, ha betelik a pohár, de szerintem attól még messze vagyok. Nagyon-nagyon
nyugodt tudok lenni, ha azt akarom. Az ebédszünetem nem tölthettem magányosan falatozgatva,
ahogy terveztem, ugyanis Adrian megjelent, hogy újfent engem zaklasson.
- Hogy van a város leggyönyörűbb pincérnője – kérdezte évődve.
- Jobban volt, amikor még nem látott téged – vágtam rá.
- Emily – nyögött fel –, miért vagy ilyen velem – Nagyot haraptam a meggyes pitémből, nem tudtam
eldönteni, hogy válaszoljak-e őszintén erre a kérdésre, de mivel Adrian várakozott, végül lenyeltem a
falatot és bólintottam.
- Idegesít, hogy zaklatsz engem – mondtam. – Ez a munkahelyem, oké Nem akarom, hogy ilyen
nyálas szövegekkel traktálj. Miért nem tudsz békén hagyni – újabbat haraptam.
- Mit szólsz ahhoz, hogy legyünk barátok Semmi nyomulás, semmi kedves szó, egyszerű haverok
lennénk – ajánlotta.
- Tőlem – vontam vállat.
- Megengeded, hogy munka után barátilag hazavigyelek
- Nem, apám jön értem – közöltem. Még szerencse, nem hittem el ezt a barátkozós szöveget, biztos
voltam benne, hogy egy újabb próbálkozás.
- Mi a terved holnapra Lesz egy koncert…
- Tele van a naptáram – mondtam gyorsan.
- Ma este Megihatnánk valamit…
66

Senkinek sem kellesz!
- Nem érek rá, egyébként meg nem vagyok még huszonegy – nagyon nem az biztos.
- Mennyi vagy Tizennyolc, tizenkilenc Több nem lehetsz, mert még gimis vagy – kicsit oldalra
döntötte a fejét és úgy méregetett.
- Figyelj! – mondtam, mikor lenyeltem az első pitém utolsó falatját. – Helyes pasi vagy és tetszel
nekem, de ne rontsd el az egészet ezzel a viselkedéssel. Ha lehetséges lesz, hogy mi ketten randizzunk,
te leszel az első, akinek szólni fogok. Oké
Szélesen elvigyorodott.
- Gyönyörű, szellemes, okos és még határozott is. Nagyon magadba fogsz bolondítani! –
megcsóváltam a fejem. Tényleg tetszett nekem, de rohadtul nehéz lenne bírni vele. Jobb is, ha nem
találkozunk.
A délután egyhangúan telt, Matt és Gemma (Zach hazament, gondolom inget váltani) megunták az
asztalmocskolást, úgyhogy már egy ideje csak üldögéltek az asztaluknál. Gemma unott képet vágott és
Mattet csókolgatta néhányszor, de Matt nem igazán volt vevő a dologra. Egyfolytában engem figyelt
és volt egy olyan érzésem, hogy valami rosszban sántikál. Adrian bent maradt a konyhában az apjának
segíteni és mindig odamondogatott nekem mindenfélét. Azt hiszem, valami történet volt, csak nem
igazán jutott időm figyelni rá. Gemma nyaggatni kezdte Mattet, hogy menjenek és Matt végül
rábólintott. Gyorsan találtam magamnak elfoglaltságot, így Rachel ment ki a pénzért. Egy perc múlva
visszatért.
- Téged akarnak, Emily.
Átvettem a lapot Racheltől és sóhajtva kimentem.
- Ezeket nem fogom kifizetni – mondta rögtön Matt a számlára pillantva, ugyanis Zach angolosan
távozott, fizetés nélkül. Nem volt vészes, két kóla meg egy dupla hamburger.
- Rendben – kihúztam azokat a tételeket és gyorsan összeadtam a maradékot. Mattnek nyújtottam a
papírt, mire kotorászni kezdett a zsebében.
- Zach számláját ki fogja állni – kérdezte Gemma, úgy tűnt tőlem. Megvontam a vállam, valószínű,
hogy a borravalómból kell beraknom.
- Majd lerendezem. – Matt pontosan annyi pénzt adott, amennyi a számla elvettem és irtó gyorsan
eljöttem onnan, nehogy a fejemhez vágjon egy újabb adag aprót.
- Ennyire még nem is láttalak sietni – hajolt ki Adrian a kisablakon. – Nézd, akarnak még valamit!
Nagyon nem akaródzott visszafordulni, de végül megtettem.
- Elfelejtetted a borravalódat – közölte Matt gonosz vigyorral és a pult mögé dobott egy marok pénzt.
A fémes csörrenésre mindenki felkapta a fejét, Matt, pedig elfordult és elindult az ajtó irányába. Alig
ért el oda, amikor Adrian előrohant a konyhából és elkapta Matt bőrdzsekijének az ujját.
Elég vicces látvány volt, ahogy ott áll a nagydarab fiú mellett, mert Adrian sem volt alacsony, de Matt
méreteihez képest igenis az.
- Kérj bocsánatot tőle! – követelte Adrian. Matt lesajnáló mosolyt vetett rá, majd odaszólt nekem.
- Ő is az ügyfeled – sietős léptekkel indultam arrafelé, már az egész vendégsereg a jelenetet figyelte.
Elkaptam Adrian karját és elrántottam Matt mellől.
- Hagyd csak, gyere! – mondtam jóval halkabban, mint szerettem volna.
- Ki a frász ez a bunkó Ismered – háborgott Adrian. – Nem hagyom, hogy így bánjon veled!
- Gyere, majd bent elmondom – valahogy olyan érzésem volt, hogy Matt palacsintát csinálna belőle,
úgyhogy teljes erőmből húztam hátrafelé szegény Adriant. Láttam már igazi kocsmai bunyót és
valahogy nem akartam, hogy ez az ügy is egy olyanná fajuljon. – Gyere már, Adrian, kérlek! Ez csak
egy iskolai vicc.
Úgy tűnt Adrian hisz nekem, mert hagyta, hogy arrébb vonszoljam, egész a sarokig.
- Emily, mi volt ez az egész – gyorsan elregéltem a szöveget valami iskolai ugratásról, ami nem
67

Senkinek sem kellesz!
komoly, csak ennek a fickónak van az átlagnál is rosszabb humora és azt hiszi magáról, hogy vicces.
Senki ne kérdezze, hogy pontosan mit és miért hazudtam, a lényeg annyi, hogy sikerült lenyugtatnom
Adriant. Nem szívesen láttam volna betört orral. Nagyon tetszett, hogy megvédett, ez igazi kedves
húzás volt.
- Legközelebb – kezdte Adrian az arcomba bámulva –, szétverem a fejét, ha ilyet csinál veled! –
mosolyogtam a képen, ahogy elképzeltem ezt. Nem értem, hogy egyes férfiak miért tartják ilyen
nagyra magukat. Hogy tudná szétverni Matt fejét Inkább Matt az övét. Adrian valószínűleg
félreértelmezte a mosolyt, mert a két ujjával óvatosan végigsimította az arcom. Ez már túl sok volt a
közelségéből, főleg, hogy ez egész hely minket figyelt.
Apám tényleg eljött értem, ahogy ígérte, de arra nem számítottam, hogy a családot is hozza. Családi
mozi programot tervezett. Lauren rögtön visítani kezdett, hogy ő melyik filmet akarja megnézni. Apa
ránk hagyta, hogy mi válasszunk. Dorothy nem tudott dönteni, én a vállamat vonogattam, így Lauren
közölte apával, hogy azt a filmet nézzük, amit ő akar.
- Nem szeretem a horrorfilmeket – dünnyögte Dorothy, amikor már bent ültünk a sötétben. Szóval
horrorfilmet nézünk. Igazából én sem szeretem, csupa hülyeség az egész. Ebben vérszomjas szellemek
voltak. Egy idő után azt vettem észre, hogy Dorothy belekapaszkodott a karomba és az ijesztőbb
részeknél engem szorongat.
- Hé, ezek csak színészek – suttogtam neki.
- Tudom – súgta vissza.
Igazából aranyos volt, hogy ennyire fél a filmtől, figyeltem, ahogy elakadt a lélegzete, egyszer
majdnem fel is sikoltott. Döbbenten vettem észre, hogy nagyon is kedvelem ezt a csajt. Jobban, mint
bárkit, ebben a hülye városban. Végén még meg is fogom szeretni, akkor meg nehéz lesz elmennem.
Ez nem túl biztató.
68

Senkinek sem kellesz!
10.
Másnap szép időre ébredtünk, vagyis ébredtem a szokásos korai időmben. Mosolyogtam, mert
eszembe jutott az előző este, mikor Dorothyval szellemekről beszélgettünk a sötétben. Tényleg nagyon
megijedt szegény, kérdezte, hogy én hiszek-e az ilyesmiben. Őszintén kifejtettem, hogy szerintem
bármi lehetséges, bár nem hiszem, hogy ha léteznek is szellemek, azok minden vágya, hogy lenyúzzák
a bőrünket.
Mire leértem Clara szaporán sürgölődött a konyhában.
- Jó reggelt, segíthetek – Clara idegesnek tűnt. Röviden vázolta, hogy tagja valami asszonyokból álló
jótékonysági izének, aminek ma lesz az összejövetele, itt a nappaliban. Több mint egy tucatnyian
lesznek és Clara hatféle sütit készül megcsinálni, meg valami pástétomot, amit majd kínálgat.
Mivel még soha nem sütöttem sütit, így fárasztó lehetett neki, hogy mindent részletet a számba kellett
rágnia, de azért egész jól haladtunk.
Délután kettőre ígérték az érkezést. Clara parancsba adta, hogy mindenki maradjon a szobájában,
mivel megtudtam, hogy Mrs. Knight is itt lesz, gondoltam én elmegyek a parkba és ott csinálom meg a
történelemdolgozatot. Másnapra kellett, de a szöszi srác egy szót sem szólt hozzám, így gondoltam
megcsinálom egyedül és úgy adom be, a tanárnak meg majd elárulom az igazat, hogy senki sem akart
velem dolgozni. Ezt csak megérti, nem
Pontosan kettő óra volt, amikor az utolsó tálca sütit is elhelyeztem az ünnepi, fényes terítővel lefedett
asztalon. Clara nem volt jó kedvében, elmondta, hogy az előző összejövetel Knightéknál volt és Mrs.
Knight, akinek saját szakácsnője, meg bejárónője is van, isteni ételekkel kínálta a nőket. Clara
igyekezett felülmúlni ezt.
- Igaz, hogy ott kristálypoharak voltak – szemlélt meg egy csillogóra fényesített, metszett üvegpoharat
–, de ilyen finom csoki felfújtat még életükben nem ettek. Nem akarok kérkedni, de ez a
specialitásom. A te mandulás habcsókod is isteni lett. – Ez igaz, el sem hittem, hogy ilyen jó kaja
került ki a kezeim közül.
Ebben a pillanatban meghallottam, hogy több autó is érkezett a ház elé.
- Pontosak, mint mindig – nézett az órára Clara egy kis fintorral.
- Felmegyek a cuccaimért és már itt sem vagyok – ígértem gyorsan. – Sok szerencsét!
A lépcsőn tartottam felfelé, mikor meghallottam a csengőt, majd több szívélyes női hangot. Borzalom!
A szobánkban Dorothy és Jane dumapartiztak.
- Bocs, nem akarok zavarni – nyugtattam meg őket. – Fogom a cuccom és már itt sem vagyok.
- Nem zavarsz – mosolygott Dorothy. – Maradj velünk!
- Nem kösz – ráztam meg a fejem, miközben előszedtem a táskám és bedobtam Dorothytól
kölcsönkért történelmi ki kicsodát, meg néhány papírt és a Monte Cristo grófját. Már csak két fejezet
volt vissza. – Meddig szoktak maradni ezek a spinék
- Vacsorára mindig elmennek – mondta Dorothy.
- Akkor majd jövök, a parkban leszek – azzal már ott sem voltam.
Óvatosan osontam le a lépcsőn, a kanapén már az összes helyet elfoglalták, kiszúrtam Mrs. Knight
világoskék selyemkosztümjét, de inkább nem is néztem rájuk. Clara épp frissítőket szolgált fel. A
jeges teában mesterien cikkcakkozott citromszeletek úsztak.
- Jó napot! – köszöntem udvariasan és a kezem már a kilincsen is volt.
- Emily – szólt utánam Clara, ami meglepő, mert nem volt a tervben, hogy bemutat.
69

Senkinek sem kellesz!
- Igen – fordultam meg. Hét nő már megérkezett, mind csinosak voltak, de egyik sem ért fel Mrs.
Knight szépségével. Persze mindegyik engem bámult. Bekapcsoltam a pincérlány mosolyomat,
nehogy bunkónak tűnjek.
- Vendéged érkezett – Clara intett a sarok felé, ahol egy széken a szöszi fiú üldögélt. Szerintem, ha
benevezne a úgy csinálok, mintha én is a szobabútor része lennék versenyre, biztos megnyerné. Észre
sem lehetett venni, hogy ott van. Félősen pislogott, mint Dorothy tegnap a moziban.
- Hello, öhm talán gyere velem – gondoltam, hogy azért jött, hogy megcsináljuk a dolgozatot. Mi
másért – Vacsorára jövök – mondtam Clarának és gyorsan kimentem.
Volt egy olyan érzésem, hogy Mrs. Knight meg akar szólítani, amiből inkább nem kértem. Mit
mondana Lehet, hogy Mattről kérdezne, vagy ilyesmi. Megkérne, hogy nehogy eláruljam a suliban a
hegek titkát Inkább nem akartam hallani, a végén még valami bolondságot is kinyögök.
A ház előtt várakoztam. Mennyi idő kellhet a szöszinek, hogy bátorságot kapjon és kijöjjön hozzám
Végül nyílt az ajtó és kilépett. Farmert és pólót viselt, a napfény megcsillant a világos színű haján.
Kisfiús arcú, egész aranyos kölyöknek tűnt. Nem tudtam elhinni, hogy egyidős velem.
- A dolgozat miatt jöttél, igaz – kérdeztem, láttam nála is egy táskát, úgyhogy most már biztosnak
tűnt.
- Igen. – Tényleg fél tőlem, ez elég gáz.
- Menjünk el a parkba, úgyis oda indultam, oké
Bólintott, úgyhogy lassan elindultam. Hallottam, hogy mögöttem jön, majd egy idő után felzárkózott
mellém. Nem mondott semmit, úgyhogy én is hallgattam. Azért mondhatna valamit, nem vagyok
olyan ijesztő. Kíváncsi lennék, mit csinálna, ha hirtelen ráordítanék, hogy bú. Valószínű világgá futna.
Felnevettem a gondolatra.
- Mi az – kérdezte halkan.
- Ennyire félelmetes vagyok – kérdeztem. – Nyugodtan beszélhetsz hozzám. Nem akarlak siettetni,
nyugodtan szedd össze a bátorságod, én sem sietek, amíg Mrs. Knight nálunk van, úgysem mehetek
vissza.
- Nem félek tőled – nevetett fel hirtelen. – Egyébként mi bajod Mrs. Knighttal Nagyon kedves.
- Kedves – hagytam rá –, de van egy olyan érzésem, hogy akar tőlem valamit. Talán valamit a
drágalátos fiacskájával kapcsolatban, de inkább nem akarom tudni mi az. Szeretném távol tartani
magam mindentől, amihez kicsit is köze van Matthez, épp eleget piszkál így is, már biztos te is
észrevetted a suliban. – Szöszi fura pillantást vetett rám, mire én is elszégyelltem magam. Mit
fecsegek össze vissza, mint egy hülye
- Azt hallottam, hogy egy tök nagy házban élnek, te már voltál ott, nem
- Igen, múlt héten – ismertem el.
- Miért mentél oda – kíváncsiskodott.
- Erről inkább nem beszélek – vontam vállat.
- Titok – firtatta.
- Nem.
- Akkor miért nem akarsz beszélni róla – hitetlenkedő pillantást vetettem erre a fiúra mellettem.
Ugyanolyan magas, mint én és érdeklődve néz. Úgy tűnik, komolyan érdekli a dolog.
- Oké, Matt és én barátok voltunk nyolc éve, azóta nem láttuk egymást. Azt hittem, hogy majd örülni
fog nekem vagy ilyesmi, de ehelyett pofára esés volt.
- Mi történt Nem ismert meg Bunkó volt
- Először nem ismert meg, aztán meg számon kérte, hogy miért jöttem vissza. Gyorsan eljöttem
mielőtt még ököllel ugrik nekem. Elég ijesztő volt a viselkedése…. – ránéztem Szöszire. – Hogy a
francba csináltad ezt
70

Senkinek sem kellesz!
- Mit – hökkent meg.
- Nem értem miért mondtam el neked, kezdek meghülyülni. Légyszi próbáld nem terjeszteni a dolgot!
– magamban szitkozódtam. Teljesen hülye vagyok Valószínűleg.
- Nem mondom el – ígérte a srác és többet nem is szóltunk.
Egész sokan voltak a parkban. Kiválasztottam egy árnyékos padot és lehuppantam rá. Szöszi leült
mellém, majd kihúzott a táskájából egy papírt és átnyújtotta.
- Ezt olvasd át! Nagyjából, már mindent kitaláltam, de közös munkának kell lennie, úgyhogy próbálj
meg te is hozzátenni valamit, mert különben lebukunk, de ne aggódj, szerintem nem fogunk.
Megnéztem a papírt, néhány adat George Washingtonról.
- Mit csináljak ezzel – értetlenkedtem.
- Tanuld meg, nem nehéz és csak ennyi a dolgod.
- Már ne is haragudj – kezdtem hűvösen –, de ha Washington szemszögéből akarod írni, én nem leszek
a társad. Ezt, ami itt áll, még egy óvodás hülye is tudja. Azt hittem, hogy talán komolyan veszed a
feladatot.
Nagy szemeket meresztett rám, többször kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukta.
- Ne tátogj, mint egy hal! – szóltam rá. – Elmehetsz, megírom egyedül a dolgozatot, írd meg te is a
tiédet, aztán majd előadom, hogy nem dolgozhattunk együtt.
Nem is tudom, hogy miért gondoltam ezt a fiút sokkal okosabbnak. Távolabbról úgy tűnt, hogy az
éltanulók közé tartozik, de most már erősen kételkedtem ebben. Előszedtem a Monte Cristo grófját
alátétnek, meg egy fehér lapot és felírtam a tetejére a nevemet.
- Mit csinálsz – találta meg végre a hangját a srác.
- Elkezdem a dolgozatom – feleltem.
- Szóval, te meg akartad írni – csodálkozott el.
- Nem akarom lerontani az átlagomat – dünnyögtem, miközben elővettem a Ki kicsodát is.
- Azt hiszem, hogy félreértettük egymást – Szöszi szemlátomást nem értett valamit. – Én is azért
jöttem, hogy megírjam a dolgozatot. Miért is nem dolgozunk együtt
- Mert én nem akarok Washingtonról írni. Tökre lejárt lemez és legalább öt csoport ír róla –
fintorogtam.
- Akkor kire gondoltál – csodálkozott még mindig.
- Valakire a SoL-ból – motyogtam, miközben felírtam az első dátumot a papíromra 1773. december
16.
- Várj! – a fiú kikapta a kezemből a tollat és értetlenül meredt rám.
- Tudod mi az a SoL, ugye Sons of Liberty, a Szabadság fiai – komolyan csak én lehetek ilyen
szerencsétlen. Hol volt a korábbi órákon – Ők voltak, akik…
- Tudom, hogy kik voltak – vágott közbe –, de te honnan tudod
- Figyelek az órákon – kezdtem bedühödni. – Nem vagyok hülye, rendben Nem kéne mindent
elhinned, amit az iskolában hallasz. Ismerem az országom történelmét és ismerek minden hülye
idézetet, amit angolon idéz a tanárnő. Még ha kurva is lennék, ahogy mindenki állítja, az akkor sem
befolyásolná a tanulmányi eredményemet és…
- Ne haragudj! – vágott közbe, ahogy nagy levegőt vettem a monológom folytatásához, becsuktam a
szám. – Ellentétben az iskolai híresztelésekkel, szerintem nem vagy… rossz lány. – Gondolom nem
akarta kimondani a csúnya k betűs szót. – Nem akartalak megsérteni.
- Jó, nem baj – mondtam lenyugodva. – Megszoktam már.
- De igenis baj, nem szabadott volna bedőlnöm a látszatoknak, de mikor hallottam, hogy azt mondtad
Zachnek, hogy azért választottál engem, mert okosnak nézek ki, akkor azt hittem, hogy te nem vagy
az, szóval… érted
71

Senkinek sem kellesz!
- Csak hogy tudd, tényleg azért választottalak, mert okosnak nézel ki – mondtam. – Csakhogy nem
azért, mert hülye vagyok, hanem, mert nem akartam egy hülyével lenni. Például magával Zachkel.
- Akkor szent a béke – mosolygott rám és nyújtotta felém a kezét.
- Tőlem – vontam vállat és megráztam.
- Tehát kiről akarsz írni és mi a terved Látom a Bostoni teadélután dátumát írtad fel.
- Igen. Samuel Adamsre gondoltam. Én ezzel akarom kezdeni, szerintem biztos dühös volt, hogy nem
mehetett el a teadélutánra, nem Elvégre ő volt a fő szervezője, én biztos ideges lennék, hogy nem
vagyok ott. Jó buli lehetett.
- Igazad van – nevetett fel.
A délután meglehetősen kellemesen telt, nem éreztem ilyen jól magam, amióta itt vagyok. Szöszi
sokat nevetett az ötleteimen én meg örültem, hogy végre van valaki, aki értékeli a humorom.
Egyébként tényleg okos fickó, egy csomó kisebb tényt is közbeszúrt, amit egyébként nem tudtam,
ráadásul a táskájában egy laptopot is rejtegetett, így a kézzel írással sem kellett bajlódni. Ő pötyögte
be az egészet, de amiért igazán megkedveltem az a következő volt. Amikor kicsi szünetet tartottunk
elugrott egy árushoz és vett egy zacskónyi mogyorót. Azt rágcsálta közben és már harmadszorra
kérdezte, hogy kérek-e. Mivel irtózom a sós dolgoktól, csak a fejemet ráztam.
- Bocs, hogy ennyiszer kínállak, de sosem értettem, hogy az emberek miért nem szeretik a karamellásfahéjas
mogyorót. Nekem ez a kedvencem.
- Várj! – lepődtem meg. – Azt mondod, hogy ez az izé, édes
- Igen – bólintott elkedvetlenedve –, mások szerint is undorító, mert elvileg ennek sósnak kéne lenni
és…
- Megkóstolhatom – biztató mosollyal nyújtotta felém a zacskót és csodák csodájára finom volt. Sőt,
szerintem isteni, így is történhetett, hogy lassacskán, amíg Szöszi írt megettem az egészet.
Szerintem én jobban megdöbbentem, mint ő, de el is szégyelltem magam rendesen.
- Ne haragudj! – teljesen elvörösödtem. – Mindjárt veszek másikat.
- Emily, várj! – vigyorogva a pulcsimnál fogva visszarántott a padra. – Az istenek meghallgatták az
imáimat.
- Tessék – hökkentem meg.
- Ez most lehet, hogy furcsán fog hangzani – kezdte és fülig elpirult –, de amikor kicsi voltam mindig
azt kívántam, hogy legyen egy olyan barátom, aki legalább annyira szereti a karamellás-fahéjas
mogyorót, mint én. Szerintem te kedves lány vagy, és ha nincs lefoglalva még a legjobb barátod helye,
akkor szeretnék én az lenni. Mit szólsz
Döbbenten néztem rá, majd nevetni kezdtem. Nem tudom, hogy ezt hogy a fenébe csinálta, de sikerült
megszerettetnie magát, szerintem évek óta nem nevettem ennyit, mint ezen a délutánon és olyan
hosszan sem, mint ezekben a percekben.
- Oké, lehetsz a barátom – engedtem meg még mindig vigyorogva –, de ha belém szeretsz, vagy
valami ilyesmivel elrontod ezt az egészet, akkor lőttek mindennek.
- Tudod mi ebben a legjobb – kezdte lelkesen. – Már egy éve valaki másba vagyok szerelmes, szóval
ez a veszély nem fenyeget.
- Meglátjuk – hagytam rá. Két és fél óra alatt be is fejeztük a dolgozatot. Vettem egy újabb adag
mogyorót és most figyeltem, hogy a nagyja ne nálam kössön ki. Mivel még másfél órán keresztül nem
szándékoztam hazaérni, ezért sétáltunk és Szöszi folyvást kérdezgetett.
- Szóval szeretsz olvasni Melyik a kedvenc könyved
- A Robinson Crusoe – vallottam be. Megkérdezte, hogy miért én meg elmeséltem a játékunkat Mattel.
- Fura, hogy tényleg barátok voltatok – csóválta a fejét –, de miért idegesíted állandóan
- Én nem idegesítem! – vágtam rá. – Ő piszkál engem. Tisztára olyan, mint egy gyerek.
- Miért ültél a helyére az ebédlőben – kérdezte szkeptikusan. Csúnyán néztem rá.
72

Senkinek sem kellesz!
- Az nem az ő helye és egyébként meg nem tudtam, hogy ott szokott ülni. Igazából, amiatt a kép miatt
ültem oda. Emlékeztet…
- Robinson Crusoe-ra – nevetett fel. Ez tök jó, szeretem az ilyen éles elméjű embereket, nem kell sokat
magyarázkodni, mindent megért. Kérdezett néhány dolgot anyámról (hogy tényleg lelépett-e a szörfös
fickóval és kijött belőle hogy tényleg kurva volt-e), meg a mostani állapotról is nálunk. Kicsit
fárasztók voltak a kérdései, de láttam, hogy igazán érdekli a válasz és tényleg figyel rám, így mindenre
válaszoltam.
Fél hat körül lehetett, mikor Szöszinek megcsörrent a mobilja. Jó, tudom, hogy illet volna
megkérdezni, hogy mi a neve, de hogy néz az ki, hogy a beszélgetés közbe beszúrom, hogy „figyelj,
csak, hogy is hívnak”. Ciki lett volna, inkább, majd kiderítem máshonnan.
- Igen, anya – bocsánatkérően intett a kezével. – Nem már végeztünk. Igen, Emily nagyon kedves lány
– villantott felém egy mosolyt. – Itt vagyunk a parkban. Felveszel... Jó, akkor odamegyek, szia! –
zsebre dugta a telefonját. – Most mennem kell, de holnap találkozunk a suliban. Hazamehetsz, mert
vége a gyűlésnek és Mrs. Knight is biztosan elment már.
- A te anyukád is ott volt – lepődtem meg.
- Aha – vigyorgott. – Szia, barátom.
- Szia – Pont ellenkező irányba indult el.
Én is hazafelé vettem az irányt. Felnevettem a gondolatra, hogy az anyukájával jött el. Akármit is
mond, az elején igenis félt tőlem. Most meg úgy néz ki barátok lettünk. Fura, ilyen gyorsan még
sosem kötöttem barátságot. Na, jó, egyszer.
Ahogy beléptem a nappaliban rájöttem, hogy valami nincs rendben. Clara a kanapén zokogott,
mellette apám vigasztalta. Dorothy épp egy pohár vizet hozott neki, Lauren meg a háttérből
bámészkodott.
- Na, itt van! – mordult fel, ahogy meglátott engem.
- Mi történt – kérdeztem riadtan. Talán rosszul sült el a gyűlés, vagy mi
- Miért nem mondtad, Emily – támadt nekem Clara rosszalló és könnyes arccal.
- Mit – kérdeztem összeszorult torokkal. Csináltam valami rosszat
- Azt, hogy miket mondanak rád – nézett rám apa is. – Miért nem szóltál
- Mi történt – kérdeztem megint.
- Semmi! – vágta rá Lauren ellenségesen. – Csak leégetted az egész családot! Mrs. Knight azzal jött
elő, hogy hallotta, hogy kurva vagy, ahogy az anyád is az volt!
- Lauren! – szólt rá apa.
- Annyira megalázó volt! – nyögte ki Clara, az arcát a kezébe temetve. – Többen is szóltak, hogy
hallották a botrányt, hogy mindenki ezt mondja az iskolában. Nem is beszéltünk semmi másról, csak
erről egész délután.
Elöntöttek a szégyen hullámai. Szegény Clara délutánja miattam romlott el, pedig mennyit készült rá.
Mondtam, hogy ne fogadjanak be, miért nem hallgattak rám.
- Sajnálom, nem akartam, hogy szégyenkeznetek kelljen – mondtam halkan. El tudtam képzelni, hogy
miket mondhattak rólam. Nem gondoltam, hogy ennyire elterjed.
- Hát ezzel sokat érünk! – torkollt le Lauren.
- Nem az ő hibája! – mondta Dorothy. – Azok a szemetek találták ki az egészet!
Megfordultam és halkan elsomfordáltam a konyhába, fél szemmel láttam, hogy nem sok süti maradt.
A pletykák biztos, meghozták az étvágyat. Nem álltam meg, hanem kimentem egyenesen a hátsó
udvarba és bepréseltem magam a kerítés és a fa közé. Miért történik ez a sok hülyeség pont velem
Hogy tehette ezt, Matt Az egy dolog, hogy engem cukkolnak, de hogy szégyenbe hozzák azokat,
akiknek semmi közük az egészhez, az túl sok. Gyakran nyeltem, hogy eltüntessem a gombócot a
73

Senkinek sem kellesz!
torkomból és próbáltam nem feldühödni az egészen. Kellemes illat áradt a fából, hagytam magam
visszarepülni az egyik régi boldog emlékembe.
A hatodik születésnapom volt. Anya és apa ordítoztak, mert apa későn jött haza és lekésett a tortáról.
Matt és én kimenekültünk a hátsó udvarba. A fa mögött volt neki is hely, bár ilyenkor teljesen a
kerítésnek préselődtem.
- Te nem félsz tőlük ilyenkor – kérdeztem Mattet.
- Nem, de te se féljél, Em.
- Ijesztőek, Mattie, néha félek, hogy engem is úgy elvernek, ahogy téged az apukád – tényleg féltem
ettől, habár apa soha nem ütött meg, viszont anyának gyakran eljárt a keze. Nem azt mondom, hogy
véresre vert, de sokáig sajgott egy-egy ilyen pofon helye.
- Ha valaha is megvernek, akkor elmegyünk innen, jó – ígérte Matt. – Elviszlek akárhová.
- A szigetre – mondtam lelkesen, Robinson szigetére utalva.
- A szigetre – egyezett bele.
Képzeletben összeírtunk pár holmit, amit majd vinnünk kell.
- És Cicát se hagyjuk itt – jutott eszembe hirtelen. Matt keményen a fejemre koppintott.
- Cica lenne az első a listán, te kis hülye.
- Akkor jó – nyugodtam meg.
A fejemben Mattie édes gyerekarca összevegyült Matt durva vonású képével. Hogyan lehetséges ez
Hogy változott meg ennyire A szívem legalább annyira fáj, mint az elválásunk utáni első pár
hónapban. A különbség, hogy akkor még volt remény, arra, hogy visszakaphatom. Most már nincs.
Olyan, mintha meghalt volna, az a kisfiú. Nagyon régen meghalt és csak most tudtam meg.
- Emily! – apám hangjára összerezzentem és felemeltem a fejem a térdemről. Egész közel állt hozzám.
– Hogy a fenébe férsz be oda
- Haza akarok menni! – közöltem vele halkan. – Kérlek, ne akard, hogy itt maradjak!
- Kicsim, tudod, hogy nem a te hibád ez az egész.
- Nem érdekel, hogy kinek a hibája, el akarok menni. Nem kell megvenned a jegyem, van pénzem rá,
csak kérlek, engedj el!
- Gyere ki onnan, szívem! – kérte, úgyhogy kimásztam. Ölelésre tárta a karját, de mivel én nem
mozdultam ő jött közelebb és átölelt. – Nem engedlek el, Emily. Tudom, hogy nem igazán állunk
közel egymáshoz. – Majdnem a fejéhez vágtam, hogy ez nem az én hibám. – De szeretném, ha ez
megváltozna. Az apád vagyok és szeretnélek megismerni téged. Szeretlek szívem, ezt ne feledd el!
Nem akarom, hogy megint elmenj.
Mi az, hogy megint Úgy csinál, mintha én el akartam volna menni innen. Itt volt az igazi életem, a
gyerekkorom. Mennyivel másabb lenne minden, ha itt nőhettem volna fel. Talán még mindig barátok
lennénk Mattel. Talán én is olyan vidám lány lennék, mint Dorothy. Boldog lehettem volna! Ezt nem
fogja fel az apám Hogy egy egész boldog életet veszítettem miatta és anyám miatt. Tőlem is
megkérdezhették volna, hogy hol akarok lenni, de apa soha nem tette. Nem is jutott eszébe, hogy vele
is élhetnék. Meg akar ismerni És mi a frászt akar bennem megismerni
Bárcsak anyám mielőbb megunná azt a rusnya Juant. Akkor visszatérhetnék a normális életembe, ahol
azt csinálok, amit akarok és senki jó hírével nem kell törődnöm.
- Ha elmennék, nem kéne szégyenkeznetek miattam – kezdtem az érvelést sóhajtva.
- Senki nem szégyenkezik miattad.
- Ugyan már! Elrontottam Clara délutánját, szegény olyan sokat készült rá!
- Nem a te hibád volt, Emily – rázta a fejét. – Miért nem szóltál, hogy ilyeneket terjesztenek rólad
Honnan jött ez az egész
- Beszélnek ezt-azt – vontam vállat, mert nem akartam minden részletre kitérni.
74

Senkinek sem kellesz!
- Holnap bemegyek az iskolába – háborodott fel apa.
- És azzal mit érnél el – kérdeztem a kudarctól fáradtan. Ki kell találnom valamit, hogy hazaengedjen.
– Ha nem törődünk velük, majd abbahagyják.
- Biztos vagy ebben, szívem Nem lenne jobb, ha beszélnék az igazgatóval
- Nem – mondtam gyorsan –, minden rendben lesz.
Ennyivel megelégedett. Mikor bementem Clara a vacsorát készítette.
- Nagyon sajnálom – mondtam neki halkan. – Nem akartam szégyent hozni rád.
- Ne beszélj sületlenségeket! – felelte gépiesen. Na persze! Ez egy cseppet sem segített abban, hogy
megkedveljen. Mindannyian túl szótlanok voltak a vacsoránál is. Este az ágyban Dorothy
kérdezősködni kezdett.
- Miért nem mondtad meg apának, hogy az egész pletykát Lauren indította Megérdemelné, hogy
büntetést kapjon.
- Csak még jobban utálna – vontam vállat. – Aludjunk inkább.
Fura, de elalvás előtt Szöszi jutott az eszembe. Vajon az iskolában is a barátom akar lenni
75

Senkinek sem kellesz!
11.
Reggel láttam, hogy Clara nem sokat aludhatott az éjjel. A szeme alatt sötét karikák húzódtak és még
mindig szótlan volt. Próbáltam nem sokat a szeme előtt lenni, hogy ne idegesítsem fel még jobban. A
legjobb lenne, ha csak esténként járnék haza, hogy minél kevesebbet kelljen elszenvedniük belőlem.
Vajon apám nem veszi észre, hogy ezzel a saját családjának árt
Az iskolában ugyanolyan pillantásokkal és néhány suttogással fogadtak, kivéve egy valakit. Szöszi az
előcsarnokban várt. Azt hiszem, hogy rám.
- Szia, Emily! – mosolygott rám. – Hogy vagy
Fekete farmert viselt egy sötétkék pulcsival, ami jól ment az én szintén kék pulcsimhoz és sötét
farmeremhez. Mintha összeöltöztünk volna.
- Nem túl fényesen – feleltem őszintén. – És te
- Én jól, de mi bánt téged Valami baj van
Útban a 84/B felé elmeséltem, hogy leégette Clarát Mrs. Knight meg a többiek. Szöszi megértően
bólogatott.
- Szerintem jobban be kéne illeszkedned és akkor nem csúfolnának – ajánlotta.
- Hogyan kéne még jobban beilleszkednem – kérdeztem.
- Beszélgess emberekkel – hozott fel egy példát. Beértünk a terembe. Volt ott egy copfos lány.
- Szia! Hogy telt a hétvégéd – villantottam még egy mosolyt is. A lány dadogott valami érthetetlent
és úgy nézett rám, mintha én lennék az Antikrisztus. Jobbnak láttam odébb állni. – Az emberek nem
akarnak beszélgetni velem – morogtam Szöszinek, akit szintén meglepett a lány reakciója (mire fel,
mikor előző nap még ő is tartott tőlem).
- Mi lenne, ha vállalnál valami délutáni dolgot Szakkör Valami sport – ezen elgondolkoztam.
- Mit ajánlasz Tudod, heti négy nap dolgozom, de kedden és csütörtök délután szabad vagyok.
- Nem is tudom. Gyere, nézzük meg a táblát! – fogalmam sem volt, hogy milyen tábláról beszél, de
azért követtem. Áttértünk egy számomra ismeretlen folyosóra, itt volt a faliújság mindenféle hirdetni
valóval. Mik ki nem derülnek!
- Mit szólsz ehhez – bökött egy rózsaszín hirdetésre. Sminktanfolyam. Leolvashatott valamit az
arcomról, mert rögtön egy másikra bökött. – És ez – színházklub.
- A színház nem igazán az én műfajom – hümmögtem. – Nem szeretem mutogatni magam.
- Fotózás
- Nincs pénzem fényképezőgépre – ráztam a fejem.
- Tudom már! – kiáltott fel hangosan, majd minden átmenet nélkül hanyatt vágódott. Vagyis nem
minden átmenet nélkül. Egy nagyobb darab gorilla srác lökte oldalba és Szöszi elvesztette az
egyensúlyát. Vártam valami bocsánatkérő szövegre a gorillától, de egyszerűen továbbment.
- Hé! – csattantam fel és megragadtam a gorilla bőrdzsekijének az ujját. – Valaki fizet neked azért,
hogy bunkón viselkedj
- Mi van – fordult vissza és végignézett rajtam. Egy fejjel nőhetett fölém.
- Az van, hogy igazán bocsánatot kérhetnél! – torkolltam le.
- Bocsánat! – emelte a kezét, hogy ő semmit sem csinált. Úgy néz ki, hogy az értelmi szintje is egy
gorilláéval vetekedhet, habár az Animal Planeten intelligensebb egyedeket is láttam már.
- Nem tőlem! – Szöszire mutattam, aki lassan tápászkodott fel a földről. Körülöttünk többen is voltak,
de senki nem segített volna neki. – Tőle! Mi a francnak közlekedsz úgy, mint egy víziló Baja is
76

Senkinek sem kellesz!
eshetett volna!
- Mit érdekel engem ez a girnyó – nézett rá Szöszire. Kezdett igazán felmérgesíteni.
- Tudod milyen érzés, amikor a szemed belenyomódik az arcüregedbe – kérdeztem nyugodtan.
Gorilla megrázta a fejét. – Ha nem kérsz azonnal bocsánatot, akkor megtudod!
- Emily, hagyd! – motyogta Szöszi. Nem hagytam, csak bámultam a gorillára, aki végül nyelt egyet és
kibökte.
- Sajnálom.
- Semmi baj – legyintett Szöszi úgy, mint akivel gyakran megesik, hogy a földre lökik és még azért
hálás, hogy valakinek eszébe jut bocsánatot kérni emiatt.
- Jól vagy
- Jól, menjünk! – azzal elindult visszafelé, mikor elég távol értünk a gorillától megjegyezte. – Nincs
szükségem testőrre!
- Nem a testőröd vagyok, hanem a barátod – feleltem. Rögtön felvidult.
- Tényleg – a mosolya Dorothy mosolyára emlékeztetett.
- Úgy néz ki – vontam vállat. – Szóval mi jutott eszedbe, mielőtt Mr. Gorilla neked ment
Elvigyorodott a névre, de rögtön mondta is az ötletét.
- Mit szólnál az iskolarádióhoz Biztos tudod, hogy én vagyok a bemondó. – Nem tudtam, eddig nem
tűnt fel a dolog. – Mi lenne, ha te lennél a másik
- Nem is tudom – Iskolarádió Ez nem is olyan rossz.
- Igaz, hogy a szüneteinket fel kell áldoznunk, de legalább késhetünk az órákról. Angol után gyere el
velem, majd meglátod milyen, jó
- Tőlem – egyeztem bele. Szöszi nagyon feldobódott a dologtól és egészen az óra elejéig mesélte,
hogy miket is kell csinálni. Vidám fickó volt, egyedül is el tudott társalogni magával, és ami a
legfurcsább, hogy nem untatott halálra, sőt élveztem a dumáját. Csalódottan felnyögött, amikor
megszólalt a csengő és elindultam a helyemre. Gemma és Zach gúnyosan mosolyogtak rám, de
semmit nem szóltak. Szerintem a felbujtójuk nélkül nem is mernek kikezdeni velem. A történelemóra
csendesen telt, Szöszi kinyomtatta és beadta a dolgozatunkat. Elégedetten vettem tudomásul, hogy
senki nem írt Samuel Adamsről rajtunk kívül. A történelemtanár ugyanúgy átnézett rajtam, mint
mindig. Ez a megszokott maradt. Óra után Szöszi átszellemült képpel ugrott mellém.
- Nagy vagy, Emily, a mi dolgozatunk teljesen egyedi!
- Én mondtam – vontam vállat. – Ha rád hallgatok, meglenne a nyolcadik, unalmas Washington.
- Figyelj, ha máskor is lesz ilyen feladat, leszel velem Más órákon is
- Jó ötlet – bólogattam. Átmentünk a szemben lévő terembe. Sajnos Matt már ott volt és szúrós
pillantást vetett a kettősünkre. Nem akaródzott a helyemre menni így letáboroztam Szöszi asztalánál,
akinek be nem állt a szája épp azt kérdezte, hogy biológián átülhet-e a mellettem lévő üres helyre,
mikor egy boríték csapódott az asztalra.
- Ez mi – kérdezte Szöszi Mattet, akitől származott.
- Emilynek. – Nem szerettem, ahogy a nevemet mondta. Felemeltem a borítékot és belenéztem. Pénz
volt benne, nem is kevés. – Nagyjából ennyibe kerül egy menet, ugye – kérdezte kajánul.
Forgattam az ujjaim között a borítékot és közben kritikus szemmel néztem Mattre. Alaposan
áttanulmányoztam.
- Most mit bámulsz – kérdezte meg végre. Elmosolyodtam.
- Sajnálom, de szerintem nem lesz elég. Ez a bumfordi test önmagában taszító, nem engedném, hogy
hozzám érj a nagy lapátkezeiddel, sőt egyetlen vastag kolbászujjaddal sem! Mindehhez hozzájön a
felettébb szokatlan arcberendezésed! Ne haragudj, de elhánynám magam, ha közel kéne engednem ezt
a görbe karvalyorrot és a bozontos hernyószemöldöködről inkább ne is beszéljünk! – visszanyomta a
77

Senkinek sem kellesz!
pénzt a kezébe. – Gyere vissza a plasztikai műtétek után!
A teremben halálos csend uralkodott, élvezettel figyeltem Matt rángatózó arcát. A karvalyorrnál célba
értem, láttam, hogy az a rész fájt neki. Végül az egyik lány elnevette magát és ez beindította a többiek
nevetését is. Végre egy poén, amin nevetnek!
- Ne aggódj! – kapta össze magát Matt. – Nem magamnak fizettem, hanem neki – itt Zachre bökött. –
Az ő esztétikai megjelenését nyilván vonzóbbnak találod, úgyhogy tessék.
Megint nyújtotta a borítékot. Behunytam a szemem egy pillanatra, hogy erőt vegyek magamon, és
amikor kinyitottam már készen álltam a válaszra.
- Ne hidd, hogy pusztán a külső jellegzetességek alapján döntök, csak te annyira ellenszenves és
bunkó vagy, hogy azt már nem volt kedvem felsorolni, ami pedig a hülye haverodat illeti. Lehet, hogy
a külseje megnyerő, de inkább fekszem le veled, mint egy undorító, nyálas, önző, elkényeztetett,
szexmániás, magát macsónak képzelő, pofátlan, nagyképű, önhitt szemétládával – kicsit kifulladtam a
sok jelző felsorolásában. – Ajánlom, vásárolj a rengeteg sok pénzedből egy gumibabát magatoknak, az
legalább nem tudja kimutatni az undort és a megvetést, amit irántatok érez! Hagyj békén a francba és a
továbbiakban tényleg ne cseszegess engem, ugyanis nem fogom kifizetni a tisztítószámládat, ha a
reggelim a flancos pulóvereden köt ki! – Kész, egy életre eleget beszéltem, ami a legjobb, hogy
sikerült. Matt visszament a helyére, a többiek nevettek, csak Szöszi tűnt elgondolkodónak.
- Tudod, Emily – mondta halkan –, jól visszaszóltál, meg minden, de az egész úgy jött ki, mintha
tényleg prostituált lennél. Ha nem ismernélek, most azt gondolnám, hogy te tényleg vállalsz ilyeneket.
Fel kellett volna háborodnod Matt ajánlatán, de te inkább azon háborodtál fel, hogy őhozzá meg
Zachhez lenne közöd. Érted mit akarok mondani
- Értem, szerinted nyíltan közölnöm kéne mindenkivel, hogy nem vagyok kurva.
- Igen – ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Miközben a helyemre mentem elgondolkodtam, hogy lenne a legegyszerűbb közölni az iskolával a
dolgot. Nem akartam ezerszer is elismételni, egyszer bőven elég lesz. Amikor leültem Matt elé, nem
mondott semmi sértőt, amit pedig mindig szokott. Úgy tűnt, mintha megbántódott volna, én hülye meg
még meg is sajnáltam egy cseppet. Lehet, hogy az érzékeny lelke nincs hozzászokva az ilyen
beszédhez, legalábbis a rá vonatkozó kritikákhoz. Érdekes, amikor engem szidott sosem vágott ilyen
mélabús képet. Tűnődésemből Gemma szavai szakítottak ki.
- Ezt még megbánod, te lotyó!
A tanárnő nagy meglepetéssel készült. Dolgozat a Bűn és bűnhődésből. Könnyű volt az egész, volt egy
kis teszt, egy véleménynyilvánítás illetve néhány idézet. Seperc alatt kitöltöttem az egészet, majd
körbenéztem, hogy mi a teendő. Vigyem ki a tanárnak vagy hagyjam az asztalomon, amíg beszedik
Mindenki javában dolgozott még, a tanárnő, pedig az arcokat fürkészte.
- Emily Sullivan! Miért forgatod a fejed – Milyen hülye kérdés ez
- Befejeztem, tanárnő! – jelentettem. Elhúzta a száját.
- Akkor mi lesz Vidd ki az asztalra! – oké, tehát ki kell vinni. Felálltam és kivittem a papírom,
visszafordulva láttam, hogy Matt elégedett arccal lóbálja a sajátját. Úgy húzódott félre előlem, mintha
leprás lennék. Nem sokkal később Szöszi is beadta a sajátját, majd hátrafelé pislogva folyamatosan
rám vigyorgott. Elővettem az Éneklő kutyát és olvasni kezdtem. Egy pillanat alatt messzi tájakon
találtam magam és egészen addig elvoltam, amíg egy kéz ki nem húzta a könyvet az orrom alól.
Döbbenten felnéztem és láttam, hogy a tanárnő a könyvem nézegeti. A régi iskolámban, szabad
foglalkozás volt, amíg mindenki be nem fejezte a dolgozatot, de úgy tűnt itt máshogy van. Kezdtem
megijedni, hogy most megint balhé lesz, de a tanárnő csak a könyvem címére volt kíváncsi, mikor
leolvasta visszatette elém. Fura. Itt kémkednek a diákok olvasmányai után
78

Senkinek sem kellesz!
Mikor felhangzott az óra végét jelző csengő Szöszi őrült gyorsasággal ugrott az asztalomhoz és
unszolni kezdett, hogy siessünk. Trappolva rohantunk át az iskola másik felébe, ahol a tanári irodák is
voltak. Erre még nem is jártam. Szöszi berángatott az iskolarádió feliratú ajtón. Egy fiú és egy harminc
körüli tanárnő volt még itt. Csak bámultam, mikor Szöszi belevetette magát az egyik székbe és
benyomott egy gombot valami mikrofon izén. Olvasni kezdett az előtte lévő papírról, mindenféle
közleményeket, például a jövő héten esedékes iskolai kirándulásról, meg igazgatói utasításokról. A fiú,
aki bent volt, nem tűnt ismerősnek. Talán egy vagy két osztállyal járhat fölém. A nő sem volt nagy
szám, nem tanít engem, tehát nem is törődtem vele. Mindketten úgy bámultak rám, mintha bomba
lenne az oldalamhoz szorított táskámban. Eszembe jutottak Szöszi szavai a beilleszkedésről.
- Emily Sullivan vagyok – suttogtam oda nekik, nehogy véletlen behallatsszon a hangom a
mikrofonba. A fiúban volt annyi mersz, hogy odaálljon elém és megrázza a kezem. A nevét senki ne
kérdezze, mert azon nyomban elfelejtettem, viszont azt nem, hogy ő az iskola elnöke. Hogy biztos
megértsem, kétszer is említette. A nőről kiderült, hogy rajztanár és mellesleg az iskolarádió
felügyelője. Szöszi befejezte a szövegét, az elnök átült a helyére és valami lelkes szövegelésbe kezdett.
- Na, hogy tetszik, Emily – kérdezte Szöszi. – Nem nehéz, csak fel kell olvasni pár közleményt.
Úgyis kell még egy ember, igaz, tanárnő
A rajztanárnőnek szemlátomást nem tetszett az ötlet, de nem mondta ki a véleményét. Még arra is
rábólintott, mikor Szöszi kitalálta, hogy mutatkozzam be egy percben és mondjam el, hogy másnaptól
én is bemondó leszek.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – ráztam meg a fejem. Életemben először pánik környékezett.
- Dehogynem, Emily – biztatott, majd mire észbe kaphattam volna ott ültem a mikrofon előtt.
Nyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang.
- Mutatkozz be! – súgott Szöszi.
- Emily Sullivan vagyok – kezdtem, Szöszi integetett, hogy tovább. – Múlt héten iratkoztam át ebbe az
iskolába – hirtelen ihletet kaptam. Ezt mindenki hallja! – Azóta alaptalan pletykák kezdtek terjengeni
rólam. Megítéltetek anélkül, hogy megismertetek volna, pedig semmit nem követtem el ellenetek.
Remélem ezt mindenki hallja, mert csak egyszer fogom elmondani, sem én, sem az anyám, nem
vagyunk prostituáltak és nem is voltunk. Ezt a lehetetlenséget csak egy rosszakaróm kezdte terjeszteni.
Kérek mindenkit, hogy ne szemétkedjetek velem a hátam mögött, ha mégis késztetést éreztek erre,
akkor mondjátok a szemembe a véleményetek, ennyit igazán kérhetek – most vettem csak észre, hogy
Szöszi már nemet integet felettébb borús arccal, rövidre fogtam a befejezést. – Tehát még egyszer,
nem vagyok kur… rossz lány, viselkedjetek velem eszerint! További jó tanulást!
Szöszi döbbenten kikapcsolta a rádiót. Az elnök és a felügyelő csaj tátott szájjal bámultak. Lehet, hogy
kissé eltúloztam a dolgot Pedig még a csúnya k betűs szót sem mondtam ki.
- Ezek szerint holnap nem kell jönnöm – vontam vállat, mivel senki sem szólt és elindultam vissza a
biológiaterem felé. Hallottam a csattogó lépteket magam mögött.
- Emily, várj már! – Letolásra számítottam Szöszitől. – Ez egész jó beszéd volt!
- Tessék – torpantam meg és értetlenül néztem rá.
- Jó, a munkát nem kapod meg, de szerintem most már nem fognak ezzel csúfolni, vagy ha csúfolnak
is, tudni fogják, hogy nem igaz. Végül is ez volt a lényeg vagy nem
- Figyelj, mondta már neked valaki, hogy olyan…– nem jutott eszembe a pontos kifejezés. Szöszi
elkomorult képpel bólintott.
- Hülye – kérdezte, megráztam a fejem. – Béna, stréber, tudálékos
- Nem, fogd be! – a nyelvemen volt, de nem tudtam megfogalmazni. – Egész elkedvetlenedtem, mikor
kijöttem – mondtam végül –, aztán jöttél te és jobb kedvem lett, attól, amit mondtál. Fellelkesítő vagy!
– pislogott egypárat. Most tűnt fel, hogy kontaktlencsét hord. Tényleg, rémlik valami szemüveg is.
79

Senkinek sem kellesz!
- Nem – felelte végül. – Ezt még soha nem mondták nekem.
- Egyébként a tudálékos is igaz – jegyeztem meg –, és kicsit a béna is. Ki más akarná barátjának az
iskolátok legutáltabb tanulóját
Ezen nevettünk egy kicsit. A visszafele úton megint mindenki összesúgott a hátam mögött, de ez
valahogy más volt. A biológiaterem előtt a tömeg egy emberként csendesedett el. Dorothy és Jane
jöttek oda hozzánk.
- Emily – kezdte Dorothy –, ez furcsa volt. De azt hiszem, igazad van.
- Nehogy azt hidd – mondta Jane –, hogy valaki komolyan gondolta ezt az egészet, akikkel mi
beszéltünk azok tudták, hogy hazugság.
- Igen – helyeselt egy ismeretlen lány is.
Végre, ennyi elég is volt nekem, talán legközelebb már nem hozok szégyent Clarára és az a fő. Szöszi
mellém ült biológián, végig fészkelődött, ami kicsit idegesítő volt, de óra végén el is árulta miért.
- Van egy meglepetésem neked – pislogott rám –, de az kell hozzá, hogy még tíz percig ne gyere be az
ebédlőbe.
- Ne haragudj, de nem szeretem a meglepetéseket – meg ez elég gyanúsan hangzott.
- Kérlek, Emily! – kezdett kuncsorogni. – Nem is kell tíz perc, elég öt is. Légyszi!
- Na, jó! – bólintottam. – Majd nagyon lassan megyek az ebédlőbe!
- Minimum öt perc – kiáltott rám és elrohant.
Kicsit tényleg flúgos szegényke, de kezdem egész megszeretni. Olyan ragaszkodónak tűnik, mintha
tényleg régi álma lett volna, hogy barátok legyünk és most nem tudna hova lenni a gyönyörűségtől.
Tényleg úgy tűnik, mintha nem lennének barátai, még Dorothy sem nagyon figyelt fel a jelenlétére,
talán észre sem vette. Ez furcsa. Még furcsább, hogy ilyeneken tűnődöm. Miért érdekel engem ez a fiú
ennyire Lelombozódva ismertem el, hogy aranyos.
Észrevettem, hogy már rohan is vissza hozzám.
- Ez tényleg lassú, Emily! – megfogta a kezem. – Gyere gyorsan! – azzal cibálni kezdett magával.
Én hülye meg hagytam, sőt még a kezem sem húztam ki az övéből. Eredetileg utálom, ha fogdosnak,
de ez más volt. Valahogy nem is undorodtam tőle, pedig még az apámtól is undorodom.
- Állj! – torpant meg az ebédlőajtóban. – Csukd be a szemed!
- Inkább nem – fintorogtam, mert fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. Kezdtem gyanakodni.
- Emily! – hosszan elnyújtotta a nevem, majd mögém került és a szememre tapasztotta a kezeit. – Nem
akarom, hogy meglásd a meglepetést, addig, amíg oda nem érünk.
Én lágyszívű hülye meg hagytam magam. Szöszi koordinált az asztalok között, majd gondolom a
lábával húzott ki egy széket és leültetett.
- Na, most kinyithatod! – adta ki az utasítást.
Egyedül ültem egy üres asztalnál a fallal szemközt. Feljebb emeltem a tekintetem és megláttam a hajós
képet.
- Te átraktad ide a képet – nyögtem ki és körbenéztem. Matték asztalánál most egy tájas kép volt, ami
gondolom eddig itt volt.
- Igen, én mindig itt szoktam ülni és gondoltam így átcsalogathatlak – lelkesedett és leült a mellettem
lévő helyre.
- Te nagyon hülye vagy – csóváltam meg a fejem. – Képes voltál kicserélni a képeket Anélkül is
melléd ültem volna, ha megkérsz rá – igazából nem akartam kimutatni mennyire meglepett ezzel.
- De így legalább van okod mellém ülni, nem csak sajnálatból teszed – hozott fel egy érvet.
- Sajnálatból – ismételtem. – Csak, hogy tudd, egyáltalán nem sajnállak téged. Úgy érzed, sajnálatot
érdemelsz
- Nem – rázta meg a fejét és vörös arccal szedte elő az ebédjét. – Csak azt nem értem, hogy miért
80

Senkinek sem kellesz!
viselsz el engem. Mások nem nagyon szoktak.
- Szerintem ez a közös bennünk – bólintottam. – Hosszú távon engem sem lehet elviselni.
Szöszi kinevetett.
- Rendezzünk egy versenyt, jó Egy hónapra elég karamellás-fahéjas mogyoró lesz a tét.
- Milyen verseny
- Ha te koptatsz le engem, aminek nagy az esélye, akkor venned kell nekem tíz kiló mogyorót, ha én,
koptatlak le téged, akkor én veszek. Áll az alku
- Csak, ha meg tudsz enni tíz kiló mogyorót egy hónap alatt – nevettem. – Tisztában vagy vele, hogy
az milyen sok
Mielőtt válaszolhatott volna éles, mély hangú kiáltás hallatszott valahonnan a helység másik oldaláról.
- Mi a fene ez – Nem kellett odanéznem, hogy felismerjem a hangját.
- Erre tart! – tájékoztatott Szöszi, kihúztam magam, de nem fordultam meg. Egy hatalmas árnyék
vetült a hófehér asztalra és Szöszi ebédjére.
- Te kis lotyó, már megint mit ügyködtél – nem mondhatni gyorsnak az a mozdulatot, amivel
felálltam és szembefordultam Mattel.
Láttam, hogy mindenki minket néz, csak egy dolgot tehettem. Meglendítettem a kezem és egy nagy
pofon csattant az arcán.
- Elég volt, Matt! – mondtam nyugodt hangon, habár mérges voltam. – Amit az iskolában csinálsz az
nevetséges és eddig nem is törődtem vele, csakhogy otthon nem kéne a hazugságaidat szajkóznod!
Többet ne merd azt mondani a nevelőanyádnak, hogy kurva vagyok, érted Engem nem érdekel, de a
családom jó hírének ártasz vele! Ennyire nem lehetsz szemét! Ígérem, nem mondok semmit a régmúlt
dolgokról és nem beszélek ki semmit, amit rólad tudok. Nem érdekel, ha csúfolsz vagy megversz,
vagy a porba alázol, csak ügyelj arra, hogy ne árts vele az apámnak és a feleségének! Úgy tudom ők
sem ártottak neked! – én hülye, kezdtek könnyek gyűlni a szemembe. Lesütöttem a pillantásom és
visszaültem a helyemre.
A beálló csendben mindenki hallhatta, ahogy hangos zacskózörgéssel előszedem a táskámból az
ebédem. Szerencsére felszívódtak a könnyek, mire Matt magához tért annyira, hogy beszélni tudjon.
- Add vissza a képemet! – bökött a falra. Muszáj volt ránéznem. A kép, talán őt is amiatt fogta meg,
mint engem. Nem gondoltam, hogy a képnek köze lehet ahhoz, hogy ott ül.
- Vidd a képet! – vontam vállat. – Engem úgyis csak gyerekkori dolgokra emlékeztet. Te bizonyára
már nem emlékszel! – lehajolt hozzám és hátulról a nyakamba suttogott.
- Többre emlékszem, mint hinnéd! – azzal már ott sem volt.
Végigfutott a hátamon a hideg. Ezzel meg mit akart mondani Felbámultam a képre.
- Mit súgott neked – suttogta Szöszi, kiragadva a gondolataimból.
- Semmit – vontam vállat, majd gyorsan témát váltottam. – Hogy is volt az a fogadás
A testnevelés órán Matt felém sem nézett, ami jó lett volna, ha nem épp Szöszi a célpontja. Még
mindig kidobós volt és gyanítom Szöszi nem sokat lát a kontaktlencséi nélkül, mert vakegérként
futkosott ide-oda a világoskék gatyájában, közben meg labdák csapódtak neki. Matt, Zach és egy
másik srác labdái.
Egy ideig tűrtem a dolgot, mert nekem Bamba és Gemma labdáival kellett vigyáznom, de aztán úgy
döntöttem elég volt. Szegény Szöszit már fejen találták egyszer és hatalmas vörös volt kezdett
megjelenni az arcán. Szereztem egy labdát és elsiettem a pálya szélére, a lehető legközelebb a fiúk
oldalához. Minden erőmet beleadtam abba a dobásba, ami arcon találta Zachet és szerencsémre ki is
terült a földön. Kábé négy méterre állt tőlem, szóval célozni nem nagyon kellett.
81

Senkinek sem kellesz!
Félrehajoltam Gemma labdája elől és utánanéztem honnan szerezzek még egyet, Bamba is nekem
dobott egyet, ezt simán elkaptam. Egy labda csapódott hatalmas erővel a hátamnak, pár pillanatig nem
kaptam levegőt, de amikor forgatni kezdtem a fejem rájöttem, hogy kitől jött. Zach magára talált és
gúnyosan vigyorgott felém.
Mivel így nem sok értelme lett volna megdobni, hiszen simán félreugrana visszafordultam a saját
játékomhoz és kidobtam a Mattet bámuló Gemmát. Keményen csapódott a gyomrába. Visítva esett
térdre.
Ez komolyan nevetséges volt, ő már ötször eltalált a legerősebb labdáival, mégsem visítottam soha.
Úgy néz ki nem olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem. Fél szemmel láttam csak egy túl nagy
alak mozdulatát és rögtön leguggoltam. Szerencsém volt, Matt labdája elzúgott fölöttem. Na,
szerintem, ha egy olyan találna el, én is visítanék.
Matt csalódottan felnyögött és odasietett a kedveséhez, akinek talán mégsem fájt annyira, mert rögtön
abbahagyta a nyafogást és helyette Matt nyaka köré fonta a karjait. Elfordultam ettől az ocsmány
jelenettől és pont láttam, ahogy az ismeretlen srác jókora erővel küld egy labdát Szöszi mellkasába.
Nem tudom, hogy melyik pillanatban kezdett háborúvá fajulni a dolog. Először még csak én voltam az
ismeretlen srác és Zach ellen, de aztán Bamba egy jól irányzott labdával eltalálta hátul a combomat,
úgyhogy utána őrá is kellett figyelnem. Innentől nem voltak érvényesek a kidobós szabályai, ugyanis a
kidobott személy csak dühösen labdakeresésre indult.
Végül is átkerültem Szöszi oldalára és én védtem az ő testét is jobb híján a sajátommal. A Bamba lány,
Zach és az ismeretlen srác egyfolytában hajigáltak. Szereztem egy labdát és próbáltam eldönteni kit is
dobjak ki, de Bamba lány mellébe (ez rohadtul fájhatott) egy labda csapódott és mindenki a forrását
kereste. Elképedtem, mikor láttam, hogy Dorothy az és Jane-nel együtt átjöttek a mi oldalunkra. Így
nagyjából egy súlycsoportba kerültünk (habár Szöszit nem nevezném hasznos csapattársnak).
Tucatnyi fájdalmas csattanás után és miután Matt és Gemma is visszaállt a játékba és megint túlerőben
voltak, a tornatanár kiabálására riadtunk fel. Elhaltak az utolsó labdacsattanások is, én kiejtettem a
kezemből a labdámat és Matt ezt a pillanatot használta fel arra, hogy megdobjon. Igazából én voltam a
hibás, mert hülye módon még a labdát is láttam. Felemeltem a fejem, hogy odanézzek, aztán telibe
találta a képem és elegánsan kiterültem.
Nyugtáztam, hogy tévedtem, Matt labdája sem tud visításra kényszeríteni. Az egész arcom zsibbadt,
de gyorsan felültem, csak azért, hogy a vér vastag sugárban kezdjen ömleni az orromból.
- Gyere gyorsan! – ragadott karon valaki és vonszolni kezdett kifelé.
Egyik kezemmel az orrom előtt felfedeztem, hogy a Bamba lány barátja, a pités fekete hajú az.
Bevonszolt az öltözőbe, sajnos a fiúkéba és onnan a zuhanyzójukba, ahol hideg vizet kezdett az
arcomba fröcskölni.
- Jól vagy, Emily – kérdezte aggodalmasan.
Leszámítva az undorító vér ízt a torkomban jól voltam. Egyetlen bajom a véren kívül a fekete hajú
túlzott kedvessége volt. Valami vizes törlőkendővel kezdte törölgetni rólam a vért, elsimított pár
copfból kiszabadult tincset is. Azon kezdtem tűnődni, hogy vajon paranoiás vagyok-e. Lehet, hogy
minden hátsó szándék nélkül ilyen kedves.
- Valld be, hogy ingyen pitéért csinálod! – mondtam, mikor már biztonságosnak éreztem a
megszólalást. Hamar elállt az orrvérzésem, így már csak bámultam magam a tükörben és minden
vérpöttyöt eltüntettem. Sajnos a pólómnak mindegy, de azért nem akartam annyira barbárul kinézni.
- Megfordult a fejemben – nevette el magát a srác. – De nagyobbrészt Matt viselkedése idegesít. Egy
hatalmas ökör.
- Igazad van, de miért is – furcsa volt, ahogy beszélt. Valami olyasmire gondolt, amit én nem tudtam
82

Senkinek sem kellesz!
és ő tudja, hogy nem tudom. Idegesítő.
- Rá fogsz jönni – intett a srác. – Persze, csak ha nem öl meg előtte.
- Izgalmas kilátások – csóváltam meg a fejem. – Jobb, ha elhúzok, mielőtt meztelen férfiak lepik el ezt
a helyet – már hallottam is a közeledésüket. – Várjunk csak! Te mit kerestél a tornateremben Nem is
tesi órád volt.
- Mondjuk úgy – hirtelen mozdulattal elkapta a derekam –, hogy egy nagyon érdekes kísérletet
folytatok – azzal magához szorított és megcsókolt.
83

Senkinek sem kellesz!
12.
Itt elmondom, hogy mivel nem vagyok fából, igenis jól esett a csókja. Az nem igaz, hogy
visszacsókoltam, inkább csak hagytam magam megcsókolni. Ilyet még sosem csináltam. Mármint
csókolóztam már férfiakkal, de ilyen fiatallal és ilyen körülmények között még sosem. Azért lássuk
be, ezek nem mindennapi körülmények. Egy: nem is ismerem ezt a srácot, még a nevét sem tudom.
Kettő: nagyon jól tudom, hogy barátnője van. Három: erre egyáltalán nem számítottam, mert az összes
csók eddigi életemben eltervezett volt. Mindig tudtam, hogy mikor akarnak megcsókolni, így
eldönthettem, hogy én is akarom-e. Négy: vajon őt nem zavarja, hogy véres a ruhám és a szám sem a
legfrissebb. Mondhatjuk úgy is, hogy vér ízű. Engem eléggé zavart. Öt: valakik jelen vannak és
minket figyelnek.
Ez az ötödik körülmény vetett véget a csóknak, legalábbis a részemről. Elhúzódtam és villámgyorsan
az ajtó felé néztem. Olyan jó lett volna azt mondani, hogy csak egy ember volt ott. Vagy legfeljebb
kettő, de nem. Szinte az összes srác az évfolyamról. Egyből kiszúrtam Matt elképedt tekintetét, Szöszi
döbbenetét és Zach tátott száját. A többiek is ezeket a reakciókat produkálták, volt, aki kombinálgatta
is őket.
Kezdtem elszégyellni magam és egy dolgot tehettem csak, hogy megőrizzem a méltóságom, mielőtt
észbe kapnak és véleményt nyilvánítanak a dologról. Elfutottam. Félrelökdöstem a srácokat és
visszaiszkoltam a lányöltözőbe a mit sem sejtő lányok közé.
Vidáman nevetgélve öltözködtek.
- Emily! – szólított meg Dorothy, ahogy odaértem a ruháimhoz. – Nincs semmi bajod
- Nincs – vágtam rá, pedig volt. Az a hülye, minek csókolt meg
- Nagyon szemét volt Mattől, hogy kidobott – csóválta a fejét Jane. Hümmögve vetkőztem le, de egy
szót sem fogtam fel a beszélgetésből. Azt hiszem, Dorothy és Jane Mattet szidták, mert Gemma így
fordult hozzám.
- Nagyon jól tudod, hogy megérdemelted, amit kaptál! Te kezdted az egészet!
- Úgy van! – kontrázott rá a Bamba lány.
Komolyan megsajnáltam szegényt. A pasija épp most csalta meg velem és miután innen kimegyünk,
meg fogja tudni. Olyan nincs, hogy senki nem árulja el neki. Például rögtön ott van Zach vagy Matt.
Mi lesz, ha a fekete hajú dobja a lányt, mert ezután velem akar majd járni Remélem, tudja, hogy én
nem akarok vele. Mondjuk, honnan tudná, amikor hagytam magam csókolni El kellett volna löknöm.
Vagy felpofozni. Vagy ellökni és felpofozni. Csakhogy annyira képmutató nem vagyok, hogy egyedül
őt hibáztassam, nekem is jól esett. A francba!
Villámgyorsan zuhanyoztam le. Szerintem ennyi volt nem vagyok kurva kampányomnak. Ezután
mindenki az ellenkezőjét fogja gondolni. Amikor kiértem a zuhany alól már csak kevesen voltak az
öltözőben, köztük Dorothy és Jane.
- Emily, valami baj van – kérdezte Dorothy. – Elég csúnya a hátad!
- Nem olyan vészes – vontam vállat és magamra kaptam a pólóm meg a pulcsim is. Kit érdekel egy
hülye vörös folt a hátamon, mikor ilyen béna helyzetben vagyok Ki kell jutnom innen, kell egy kis
szabad levegő. De jó, hogy nincs több órám a Bamba lánnyal.
- Akkor miért vagy ilyen sápadt – faggatott tovább.
84

Senkinek sem kellesz!
- Csókolóztam Gemma barátnőjének a pasijával – vágtam rá és felkapva az összes cuccom,
kirohantam az öltözőből. Ennyivel csak tartoztam a lányoknak. Legalább első kézből hallják.
- Emily! – jaj, ne, Szöszi várt a folyosón. Rögtön odajött hozzám.
- Kicsit szeretnék egyedül lenni – hárítottam.
- Biztos vagy benne – kérdezte. Ez egy jó kérdés volt.
- Nem – nyögtem ki.
Végül a könyvtárban kötöttünk ki, leültünk egy asztalhoz a sarokban. Nem volt itt senki, csak a
felséges csend.
- Na – kérdeztem.
- Igen
- Mondd el a véleményedet!
- A játékról vagy az utána levő dologról – körülményeskedett.
- A csókról! – sziszegtem. – Mindenki látta
- Igen – bólintott –, de mit kéne erről mondanom Ez természetes dolog, számítottam is rá, hogy előbb
utóbb megtörténik.
- Mi van Honnan tudtad, hogy meg fog csókolni, mikor én sem tudtam Ennyire azért nem vagy
stréber!
- Hát azt én sem tudtam, hogy Dean fog megcsókolni, de azt tudtam, hogy valaki csak rászánja magát
a dologra. Te gyönyörű, vonzó lány vagy és mindenki tudja, hogy facér. Te őszintén csodálkozol,
hogy megtette Egy alapvető emberi reakció két…
- Jaj, fogd be! – tehát Deannek hívják, ezt legalább már tudom. – Nem a csók a baj. Még csak a nevét
sem tudtam a srácnak! És mi van a Bambával Ő mit fog szólni Hiszen az ő pasija!
- Ne aggódj! – próbált megnyugtatni. – Megesik az ilyen! Mit gondolsz, hányszor történik ilyesmi
Ebben a korban még nagyon nehéz visszafogni az ösztönöket, a hormonok teljesen össze vannak
zavarodva és…
- Várj, szerinted ez normális Egy szemét megcsaló lettem!
- Technikailag te nem csaltál meg senkit – világított rá.
- De tudtam, hogy barátnője van!
- Gondolom, a szenvedély hevében ilyenre nem gondol az ember – vont vállat. – Ne hibáztasd magad!
Egy hét múlva már senki nem fog emlékezni. Mindenki megszokja, hogy együtt jártok.
Lehajtottam a fejem. Méghogy együtt járni! Én nem is vonzódom ehhez a sráchoz, tuti, hogy nem
fogok járni vele. De ezt, hogy mondjam el Szöszinek Akkor már tényleg ribancnak fog tartani.
- Nem fogunk járni! – néztem fel végül. – Én nem járok gimis srácokkal!
- Hála Istennek, Emily! – csaknem a nyakamba vetette magát. – Már azt hittem, hogy kettőnk között
vége.
- Vége minek – néztem rá gyanakodva. Tök hülyének éreztem magam Szöszi mellett.
- A barátságnak, természetesen.
- Figyelj, beszélj értelmesen, mert nem értelek. Mi köze a barátságnak, ahhoz a csókhoz
- Tudom, hogy megy ez – sóhajtotta. – A szerelem minden más kapcsolatot lerombol. Nem törődsz
többet a barátaiddal, a családoddal, még a gyerekeddel sem. Veled is ez történt, nem Anyukád
szerelmes lett és lelépett, téged meg sorsodra hagyott – megdöbbenve néztem rá.
- Ne mondd, hogy te ettől félsz! Hogy doblak egy pasiért Tudod, hogy egy napja vagyunk barátok
Ez…– hülyeség, mondtam volna legszívesebben, de közbevágott.
- Túl gyors neked ez a tempó – kérdezte ijedten. – Tudtam, hogy el fogom rontani.
85

Senkinek sem kellesz!
Legszívesebben a fejem vertem volna az asztalba. Nincs elég bajom, még egy ilyen érzelmileg sérült
barátot is istápolnom kell Rájöttem, hogy Szöszi valami kóros szeretethiány szindrómában szenved.
Óvatosan a kezéhez értem, mire egyből megfogta az enyémet és megszorította. Tehát igaz. Nem
szerelmes vagy szenvedélyes pillantással bámul rám, ahogy a korabeli srácok szoktak, hanem olyan
elhagyatottan, mint a kóbor kiskutyák az utcán, amiknek ha belenézel a szemébe, utána rögtön haza
akarod vinni. Mivel néha már azoktól a kiskutyáktól is majdnem elbőgtem magam, igyekeztem kedves
lenni Szöszivel. Biztos nem tehet róla, hogy ilyen zizzent.
- Nem koptatlak le! – ígértem még egyszer, hiszen ebédnél is mondtam már. – Inkább térjünk vissza a
fő problémámra. Veled történt már ilyesmi Mit csináltál
- Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Még csak nem is csókolóztam soha. Azt hiszem, az igazira
tartogatom magam. – Elnevettem magam a szégyenlős képére nézve. Ő olyan srácnak tűnt, aki ha
beleszeret valakibe, az örökre szól.
- És ki is az – tudakoltam.
- Nem árulom el – vigyorgott –, nem akarom, hogy kinevess!
- Nem nevetlek ki! – mosolyogtam vissza.
- Akkor sem! – makacskodott. – Ahhoz még nem vagyunk elég régóta barátok. A Dean ügyet meg
hagyd a fenébe és csak sodródj!
- Sodródjak – ismételtem.
- Persze, az események majd jönnek maguktól – ebben a pillanatban megszólalt a csengő. – Ne aggódj
előre, majd lesz valami! Most siessünk!
Hát sodródtam, de nagyon. Mindenki megtudta. És azt, hogy mindenki szó szerint kell érteni! Az
emberek újfent összesúgtak a hátam mögött, még a tanárok is. Ami még nagyobb hír, Dean szakított
Bambával. A csaj számon kérte rajta a csókot, mire a fekete hajú megmondta, hogy szakítsanak. Így
megy ez manapság. Minderről Szöszi számolt be, miközben az iskolából iszkoltam kifelé, a lehető
legkisebb feltűnés nélkül.
- És szerinted most beszélni akar majd velem – kérdeztem borzadva.
- Az lenne a logikus lépés – bólogatott. – Mit fogsz mondani
- Fogalmam sincs, mindenképp nemet, de hogyan Te milyen szövegnek örülnél egy ilyen helyzetben
- Nézzük csak, megcsókolom álmaim nőjét – felderült a képe, ahogy ezt elképzelte. – Látszólag nem
ellenkezik, de aztán elutasít – reményvesztett kifejezéssel nézett rám. – Bármiféle elutasítással össze
fogod törni a szívét!
- Köszi – mondtam gúnyosan.
A munkahelyemre teljesen bestresszelve estem be. Istenem, add, hogy ne legyen vendég a B-nél! Nem
volt. Kezdtem jobban érezni magam, de megláttam, hogy mégis van vendég a B-nél. Egy magányosan
üldögélő fekete hajú srác, akivel pár órája csókolóztam. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje tisztázni a
dolgokat. Megnyugtatónak szánt mosolyt varázsoltam az arcomra és odalibegtem.
- Szia! – nagy lebegőt vettem, hogy megmondjam, beszélnünk kell, de leelőzött.
- Emily, beszélnünk kell! – kifújtam a levegőt.
- Persze, szerintem is – most így újra közel hozzá nyugtázhattam, hogy tényleg nem érzek iránta
semmit. Még különösebb vonzalmat sem.
- Arról, ami ma történt – folytatta. Bólogattam, mert mást nem tudtam csinálni. – Te gondoltál arra,
hogy ennek lehetne valami folytatása
- Nem – vágtam rá tapintatlanul gyorsan –, úgy értem, hogy te kedves srác vagy és kedvellek, de nem
úgy. Szerintem ennek nem lenne jó vége, úgyhogy jobb, ha el sem kezdjük – valami értelmes
mondatom gondolkodtam, ami enyhítené a kínos szitut, de Dean megelőzött.
86

Senkinek sem kellesz!
- Oké, figyelj! – vigyorgott. – Ezt az egészet én sem gondoltam komolyan, csak… mondjuk úgy, több
indokom is volt rá, hogy megcsókoljalak.
- Nagyon furcsa, hogy egy szavadat sem értem – ráztam meg a fejem. – Azt akarod mondani, hogy
több okod is volt rá, hogy megcsókolj, de az, hogy felszedj engem, nem volt köztük
- Pontosan.
- Akkor nem értem. Ki akartál tolni velem Most mindenki utál.
- Például ki – kérdezett rá. – Azok, akik eddig is utáltak A többieket úgysem érdekli. Most legalább
sikerült megszabadulnom Veronicától és meggyorsítottam egy folyamatot.
- Ki az a Veronica – kérdeztem ledöbbenve. Ez a srác sem normális.
Ebben a városban csak őrültek laknak Vegyük például a Sullivaneket. Apám álmodozó, Dorothy
naiv, Lauren szemét. Aztán az iskolában is, Matt egy barom, Gemma egy lotyó, Zach egy rohadék,
Szöszi bolond, Dean fura. Hol vagytok közönyös, normális emberek
- A barátnőm – kis vigyorgás –, volt.
- Vissza kell mennem dolgozni – mondtam gyorsan. – Mit hozzak neked – a rendelést legalább még
megértem.
Persze meggyes pite, már fel sem írtam.
Mikor öt perccel később kivittem a kajáját, már összeszedtem valamelyest a gondolataimat.
- Akárhogy töprengek rajta, egy indok sem jut eszembe. Mégis miért csókoltál meg
- Először is – feltette egy ujját. – Tudni akartam mi ez a felhajtás körülötted. A férfiak akarnak téged,
én pedig loptam magamnak egy kis ízelítőt – ennél pofátlanabb dolgot még sosem mondtak nekem, de
mivel feltette a második ujját is, nem szóltam. – Kettő: adott helyzetben jó ötletnek tűnt.
- Milyen adott helyzetben – úgy csinált, mintha meg sem szólaltam volna.
- Három: ígérem, idővel kiderülnek az indokaim, talán most kicsit szemétnek tűnök. – Kicsit – De
elhiheted, hogy jó ügyért tettem.
Inkább eljöttem az asztalától. Jó ügyért Mi a fene Lehet, hogy a csókunk létrehozott egy kaput a
múltba vagy egy másik dimenzióba vagy megmentette a világot a pusztulástól Azok jó ügyek
lennének!
Egy órával később megérkezett Matt és Zach is. Gondolom, Gemma a Bambát vigasztalta valahol.
Bár átadtam az asztalt Rachelnek, muszáj volt mindig arrafelé néznem. Egy ideig hevesen vitáztak
valamiről, én voltam a téma, mert sokszor néztek rám. Végül Matt lenyugodott és elnyúlt az asztalon,
ebből arra következtettem, hogy elvesztette a vitát. Zach is közbeszólt néhányszor, de Dean hamar
leugatta.
- Melyik az eseted, kis hercegnő
Azt hittem szívinfarktust kapok, mikor Adrian valahogy mögém került és a fülembe suttogott. Ez
ráébresztett egy csomó dologra. Mi a frászért érdekel engem ennyire, hogy a B-nél miről dumálnak
Már legalább fél perce állok és őket bámulom. Ráadásul a szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy
Adrian hangját hallottam. Ebből következik, hogy ez vonzódás, nem úgy, mint a fekete hajúnál.
Csakhogy ehhez a sráchoz meg nem vonzódhatom.
- Szerinted így néz ki egy hercegnő – böktem a kávéfoltos kötényre, amit akkor loccsantottam le,
mikor kicsit hallgatózni próbáltam a B asztal közelében. Én hülye!
- Az álmaimban mindig így nézel ki – bólogatott –, de nem válaszoltál a kérdésemre.
- Hogy lehűtsem az álmaidat – mondtam gúnyosan. – Elárulom, hogy a fekete hajúval smároltam ma,
szóval talán kijelenthetjük, hogy ő az esetem – persze csak, ha nagyon tágra vesszük az esetem
kifejezést.
87

Senkinek sem kellesz!
Elvégre, ha Zach vagy Matt tett volna ilyet, akkor jól megpofoztam volna, de mivel Deant nem
ütöttem ki, nyilvánvaló, hogy a három közül inkább őt preferálnám, ha valami gigantikus
atomkatasztrófa után nekem kéne egy, hármuk közül választott személlyel újra benépesítenem a
földet.
Egyébként ez milyen undorító, nem Az még rendben lenne, hogy szülök öt-hat gyereket, mert rajtam
ne múljék az emberiség sorsa, de utána azok egymással szaporodnak majd Egy idő után olyan fokú
genetikai rendellenességek kerülnének be, hogy már nem is lehetne embereknek nevezni őket. Egy új
faj ősanyja lennék! Gusztustalan!
Míg ezen töprengtem kihordtam egy csomó kaját és bezsebeltem egy rakás borravalót. Visszatérve a
kisablakhoz Adrian már készen állt a szövegével. Teljesen hülyén nézett ki a kuktasapkában, amit az
apja, Bill erőltetett rá.
- Szerintem ezzel megszegted a saját szabályaidat – mondta nekem vádlón. Értetlenül néztem rá. – Egy
iskolába jársz vele, nem – bökött a B felé. – Az nem ugyanolyan, mintha velem járnál Nem vezet,
idézet tőled: összeegyezhetetlen ellentétekhez Ez nem igazság, Emily!
- Teljesen hülye vagy – vágtam rá és már ott sem voltam. Mi a frász baja van
- Azért van, mert nem tetszem neked – kérdezte a következő körben. – Mondd meg nyugodtan, ha így
van. Nem tetszem neked, túl nagy a pofám, igaz – egy perc időm sem volt, de ezekre a szavakra
muszáj volt reagálnom.
- Te most miről beszélsz egyáltalán Mi van azért – nem vártam meg a választ, de mire megint ott
voltam már készen volt vele.
- Azért nem reagálsz a közeledéseimre és nem pedig azért, mert az apám a főnök! Nyugodtan
elmondhatod – nem hittem el, hogy szerény személyem képes elbizonytalanítani egy ilyen jóképű
fickót, mint Adrian. Hiszen lássuk be, ahhoz, hogy egy lánynak ne tetsszen Adrian, minimum
leszbikusnak kéne lennie vagy vaknak.
- Tudod, ha nem itt dolgoznék, már az első nap igent mondtam volna a randira.
- Persze most már esélyem se lenne, mi – kérdezte mogorván. – Még ha ki is tagad az apám, te már
azzal a fickóval vagy! – itt a B felé mutatott.
- Nem vagyok vele – ráztam a fejem.
- Tényleg – egy aranyos, bizonytalan mosoly jelent meg a képén.
- Ja. Csak egy csók volt. Ennyi! – rögtön felvidámodott.
- Akkor bocsáss meg, hogy féltékeny voltam – mondta és visszament megfordítani pár hamburgerhúst.
Féltékeny volt Volt egy olyan érzésem, hogy bár még semmi nem történt közöttünk, kezd alakulni
valami. Ez nem biztos, hogy jó. Habár, akkor is tetszik.
Kellemesen, minden balhé nélkül telt le a munkaidőm.
- Hazavihetlek – kérdezte Adrian. Ezen el kellett gondolkodnom. Jobb lenne tényleg mindent
leállítani, mert már én is gondolok kettőnkre. Nagy levegőt vettem, hogy megmondjam, busszal
megyek.
- Persze – feleltem végül. Mekkora segg vagyok!
88

Senkinek sem kellesz!
13.
1Kedden ebédnél kibukott belőlem egy kérdés.
- Figyelj! – mondtam Szöszinek, aki ma tonhalsalátát hozott az iskolába és egy műanyag villával
próbálta felszúrni a kemény koktélparadicsomokat. Sikertelenül. – Mi a neved
Azt hiszem ennél cikisebb kérdést fel sem tudtam volna tenni. Ott ültünk egymagunkban a hajós kép
alatt. Mindenki rólam suttogott, de nem törődtem velük. Szegény Bamba csaj, ma elég lestrapált
állapotban jött suliba és egész nap Gemma istápolta. Ezért, mindenki egyöntetű véleménye szerint én
vagyok a hibás.
- A nevem – ismételte és lepottyant egy darab tonhal a villájáról.
- Ne haragudj – mondtam bénán –, de elég nagy gondot okoz megjegyeznem az emberek nevét és
mivel még nem mutatkoztunk be…
De hülye vagyok! Most esett le, hogy simán megkérdezhettem volna Dorothyt is. Igaz, kicsit ki volt
akadva a csóktól. Vagyis nem a csóktól, hanem, attól, amit az este elmagyaráztam neki. Az okot,
amiért Dean és én nem fogunk járni. Valahogy nem akarta megérteni.
- Ezért nevezel Szöszinek – kérdezte végül. – Mert nem tudod a nevem
- Igen – vallottam be. Nekem eddig nem tűnt fel, hogy hangosan is Szöszinek neveztem. Talán
haragudott érte. – Már korábban is meg akartam kérdezni, csak hülyén jött volna ki. Pontosan így.
- Michael – válaszolta végül –, de nyugodtan szólíthatsz Szöszinek.
- És mi a vezetékneved Tudom, hogy szemétség most megkérdezni, de azért tudni szeretném.
Eltűnődve bámult rám és letette a villáját. Gondoltam, hogy haragudni fog, nem kellett volna
megkérdeznem.
- Tényleg még a vezetéknevemet is az agyadba akarnád erőltetni – kérdezte, majd megrázta a fejét. –
Örülök, hogy megkérdezted, cserébe én is kérdezhetek valamit
- Persze – vajon tényleg nem haragszik Kicsit fura a viselkedése.
- Miért nem eszel Már tegnap is, alig két falatot haraptál, ma meg csak ötöt és azok is nagyon kicsik
voltak. Nem értem, hogy miért. Minden logika szerint is, éhesnek kéne lenned.
Ezen elképedtem egy pillanatra. Engem elemezget és ennyire figyel Végül is válaszolhatok őszintén.
- Nem szeretem az olyan ételeket, amik nem édesek – mondtam és magyarázni kezdtem a
cukorfüggőségemről.
Furcsa volt, hogy Matt egész nap nem szólt hozzám. Írtunk egy röpdolgozatot társadalomismeretből és
vége is volt a napnak. Ami még jobb, egész kellemes nap volt. Otthon igyekeztem minél kevesebbet
Clara szeme előtt lenni és csak akkor csináltam meg a házimunkákat, mikor nem volt épp a közelben.
Persze továbbra sem vallotta be, de tudtam, hogy utál, főleg a vasárnapi parti miatt.
A szerdai nap volt az első, ami igazán borzalmasra sikeredett. Reggel Lauren elgáncsolt a lépcsőn,
mire elegánsan legurultam. Ezt várja az ember a kishúgától, nem Nem lett semmi nagyobb bajom,
kivéve, hogy meghúzódott a jobb csuklóm és rettenetesen sajgott. Persze a kislány úgy időzített, hogy
ne legyen senki jelen, így mire Clara kikukkantott a már csak én voltam a láthatáron és épp a földről
tápászkodtam fel.
- Mi történt – kérdezte Clara.
- Sajnálom, leestem a lépcsőn.
89

Senkinek sem kellesz!
- Jól vagy, kis szívem – jelent meg apa is és elsősegélyben akart részesíteni, de elküldtem. Pedig ez
tényleg fájt!
Angollal kezdődött a nap, a tanárnő kiosztotta a dolgozatokat. Az enyém hibátlan lett.
- Emily Sullivan – mondta, mikor lerakta elém. – Meglepő véletlen, nem gondolod
- Micsoda – értetlenkedtem. Mögém nyúlt és elhúzta Matt dolgozatát. Letette az enyém mellé. Az
övé is hibátlan volt. Már épp olvasni kezdtem volna, hogy milyen választ adott a kifejtős részre, mikor
a tanárnő rámutatott az egyik idézetre. „ Mit az emberek így hívnak: szerelem, nem azt adom én
neked, de az áhítatot, mit rejt szívem s mi megindíthatná az eget – lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj, vágyat mely a lét sötét kapuján kiröppen az ég felé”. Mellette Matt
macskakaparása Shelley: A lepke vágya.
- És – kérdeztem értetlenül. Jól válaszolt, én is ezt írtam.
- Ez! – mutatott vádlón az érez szóra, amely észlel volt, de Matt átírta, mert eredetileg is úgy van.
- De Mattnek igaza van – néztem a tanárnőre. – Ez tényleg így van.
- Igen – bólintott és rámutatott az én dolgozatom szintén kijavított szavára. Egy pillanat alatt leesett a
dolog.
- Értem – mondtam gúnyosan, pedig ilyen hangot nem szoktam megengedni magamnak. – Meglepő
véletlen, hogy észrevette a hibát egy ilyen, mint én, nem igaz Biztos Mattről lestem mindent, az nem
számít, hogy én előbb végeztem, mint ő!
- Mert én még egyszer átnéztem, mielőtt kivittem volna – szólalt meg Matt mögöttem. Dühömben
összegyűrtem a dolgozatát és megfordulva a fejéhez vágtam.
- Emily Sullivan! – csattant fel a tanárnő.
A mozdulattól, amivel megdobtam Mattet újra sajogni kezdett a csuklóm, ráadásul dühös is voltam.
- Elegem van a hazugságaidból! – már szinte kiabáltam, mikor a tanárnő nyitotta a száját ráförmedtem.
– Tudom, ha kiabálni akarok odakint is megtehetem! – felkaptam a mappám és a táskám. Mivel
mindenki csendben volt, hülye dolgot csináltam. Verset kezdtem mondani.
- Shelley: A lepke vágya: a szót, mit sárba rántanak, nem szennyezem én be – megálltam az ajtóban és
végigmondtam a verset az elejétől a végéig. Mikor befejeztem és nyugtáztam, hogy megint mindenki
rólam fog beszélni, hozzátettem. – Olykor az irányítja a véleményünket, hogy ki-ki mit mond magáról,
gyakran az, amit más mond róla és nem szánunk időt megfontolásra és ítéletre! Felismeri valaki az
idézetet – még mindig, kuss. – Jane Austen: Értelem és érzelem – vágtam oda és tényleg eljöttem.
Megint a könyvtárban kerestem menedéket, úgyis kiolvastam az Éneklő kutyát, úgyhogy kivettem a
másik kedvencemet a Farkasvért. Így legalább le tudtam nyugtatni magam. Hihetetlenül szemét itt
mindenki. A tanárnő egy kivételezős dög, mert az okos kis Mattie biztos jobban tudja.
- Én vagyok az idősebb, te kis hülye! – mondta mindig régen, mikor még gyerekek voltunk.
Akárhányszor vitáztunk, mindig neki kellett győznie, mert ő volt az idősebb. Csakhogy már nem
vagyunk gyerekek!
Kicsöngetéskor ott találtam magam a történelem terem előtt, az angol teremmel szemben. Épp most
szökött ki Fehér Agyar a barlangból, úgyhogy jócskán beleéltem magam. Először a tanárnő lépett ki a
teremből. Tüntetően keresztülnézett rajtam, ahogy én is rajta. Nem nagy újság. Őt Szöszi, vagyis
Michael követte.
- Emily!
- Tudom, barom vagyok, nem kellett volna kiakadnom – feltápászkodtam és a könyvem becsapva
besüllyesztettem a táskámba.
90

Senkinek sem kellesz!
- Figyelj, nem azzal van a baj. Érthető volt, persze kicsit heves. Arra gondoltam, hogy beszélned kéne
Mattel.
- Mégis miről – bevonultunk a történelemterembe.
- Megkérdezhetnéd normálisan, hogy mi baja van veled és talán meg tudnátok oldani a problémát.
- Bocs, de nem akarom, hogy beverje a képem – ráztam a fejem és a felénk vigyorgó, Zach Gemma
duettre néztem.
- Ugyan már – nevetett fel Michael –, biztos nem ütne meg.
- Na persze! Majdnem eltörte az orrom a labdával hétfőn. Ráadásul, most vissza sem tudnék ütni – az
egyik oldalon már kicsit elszíneződött a csuklóm.
- Mi van a kezeddel – rémült meg Szöszi, ahogy meglátta a foltot.
- Merénylet áldozata lettem – morogtam. – Reggel a bájos hugicám lelökött a lépcsőn.
- Dorie vagy Lauren – kérdezett vissza.
- Lauren, természetesen. Dorothy soha nem tenne ilyet, ő kedves. Meg egyébként sem a húgom.
Idősebb nálam három héttel.
- Tényleg – Michael felkapta a fejét. – Te hány éves vagy
- Mégis mit gondolsz Tizenhat.
- Jó, de Dorie még csak tizenöt.
- Hát technikailag még én is annyi vagyok – ismertem be. – Júniusban leszek tizenhat. De mivel ugye
ehhez vagyok közelebb…
- Te csak tizenöt éves vagy – csattant fel hangosan nevetve. – Ezt nem hiszem el! Azt hittem, hogy
tizenhét esetleg tizennyolc, mint Matt.
- És mit keresnék ebben az osztályban, te lökött – kérdeztem rá, majd elkomorultam. – Azt hitted,
hogy valami bukott szamár vagyok Kösz szépen!
- Ne haragudj! – kuncsorgott. – Meg kellett volna kérdeznem. Nem tűnsz tizenöt évesnek. És mivel azt
mondtad barátok voltatok Mattel, azt hittem, hogy talán te is annyi vagy, mint ő.
- Mindegy – vontam vállat. – Ő hány éves
- Tizenhét – mondta Michael. – Szeptemberben lesz tizennyolc.
- És te – ezen nevetni kezdett.
- Idősebb vagyok nálad! Két hét múlva lesz a szülinapom.
- Hát, te sem nézel ki tizenhatnak – mondtam gúnyosan. – Inkább tizenkettőnek.
- Hallgass, kislány!
- Szöszi! – bár tetszett neki ez a becenév én kicsit lealacsonyítónak érezném, ha szemtől szembe
állandóan így nevezném. Elvégre van igazi neve is.
Megszólalt a csengő, így elmentem a helyemre. A történelemtanár derűs képpel jelentette ki, hogy
leosztályozta a dolgozatokat, de csak óra végén mondja meg a jegyeket. Ez legalább biztos jó lesz,
abban nem voltam biztos, hogy az angoltanárnő beírja-e a hibátlan dolgozatjegyemet. Valószínű nem,
hiszen csaltam!
Nem értem, hogy milyen szerencsétlenség üldözött engem, de megint bajba kerültem. Érdekes óra volt
és jó sokat kellett jegyzetelni, csakhogy a csuklóm, annyira sajgott, hogy egy idő után feladtam a
dolgot és eldöntöttem, hogy majd kölcsönkérem Michael jegyzeteit.
- Emily, miért nem jegyzetelsz – akadt el hirtelen a tanár a mondandójában. Miért van olyan érzésem,
hogy direkt figyelt engem
- Sajnálom, de nagyon fáj a kezem. Bepótolom, ígérem – mondtam.
- És honnan fogod bepótolni – észrevettem, hogy keményebben néz rám, mint a többiekre szokott.
Talán a tanáriban történeteket mesélnek rólam és ő is attól tart produkálom a bunkóság valamelyik
91

Senkinek sem kellesz!
tünetét.
- Talán kölcsönkérem Michael jegyzeteit – tétován felé néztem, mire vigyorgott és bólintott, hogy
kölcsönadja.
- Aha! – a tanár szinte kiáltott. – Aha – ismételte és folytatta az anyagot. Gondoltam kicsit
megzakkant, de az óra végén kiderült milyen cselre derített fényt.
- Kifelé menet megnézhetitek a jegyeket. Emily Sullivan, te maradj egy percre, ha kérhetem.
Totál abban voltam, hogy a nem jegyzetelés miatt fog leszúrni, már épp készültem elővillantani a
szexin kékülő csuklómat bizonyítékként, mikor belekezdett a szövegbe.
- Szerinted megérdemled ezt a jegyet – odatolta elém a közös dolgozatunkat. Kitűnő lett.
- Én is dolgoztam vele – jegyeztem meg.
- Igazán – kérdezte és kihallottam a hitetlenkedést. Az agyam kezdte elönteni a lila gőz.
Gyilkossággal nem fognak megvádolni – Melyik részeket csináltad te Miben segédkeztél
- Én – kezdtem gúnyosan –, a Samuel Adamsről elnevezett sört ittam és karamellás-fahéjas mogyorót
rágcsáltam! – vetettem oda. – Gondolom, többet nem néz ki belőlem! – lerítt róla, hogy nem.
- Sajnálom – kezdte hideg hangon –, de tudod, hogy ez milyen jegyet érdemel.
- Persze, írja csak be! – vágtam rá és eljöttem.
Kedvem lett volna bömbölni, mint egy dedós kisgyereknek. Tehát mindenből romlani fog az átlagom
Így soha nem vesznek fel egy főiskolára sem.
- Tök jók voltunk – lelkendezett Michael még az ebédnél is. Nem szóltam neki arról, hogy én milyen
jegyet kaptam. Mostanra sikerült lenyugodnom és hazudtam Michaelnek. Azt mondtam, hogy a tanár
csak biztos akart lenni benne, hogy bepótolom az anyagot. Ráadásul még lelkiismeret furdalásom is
volt emiatt.
- Aha – elővettem a szokásos szendvicsemet.
- Emily, van egy meglepetésem neked – kezdte megint Szöszi és elém rakott egy becsomagolt valamit.
– Mogyoróvajas-banános szendvics!
- Ez kedves – néztem a szendvicsre –, de nem fogadhatom el. Figyelj, nem kell, hogy te etess,
rendben Ha annyira akarnék, tudnék ételt venni magamnak.
- Én cserére gondoltam – mondta. – Én szeretem azt, amit te eszel, ezért ma direkt olyat kértem, amit
te szeretsz, hogy tudjunk cserélni! – és vigyorgott hozzá, mintha dicséretre várna.
- Ugye tudod, hogy őrült vagy – kérdeztem, mikor kicserélte a szendvicseinket. Teljesen hülye
vagyok, nem kellett volna belemennem ebbe a barátságba, de most már hogy a fenébe koptassam le
magamról Rajtam ragadt és kész, azt hiszem, csak megszokás kérdése. Végül is nem zavar. Annyira.
- Igen, de te így is szeretsz engem – válaszolta.
- Milyen romantikus! – Matt gúnyos hangja egyáltalán nem hiányzott. Még mérges voltam rá a reggeli
angol balhé miatt. – Minden nap másik pasi Dean már nem is elég neked A kicsi Mike-ot is
elcsábítottad
- Csak nem féltékeny vagy, Matt – kérdeztem, mert tudtam, hogy ezzel jól felhúzom. Máris elsötétült
az arca. Méghogy nem ütne meg Szerintem Szöszi téved.
- Féltékeny, mire Én nem akarok nemi betegséget kapni! – Ez volt a nagy poénja
- Inkább a nemi betegség, mint hogy nekem is olyanná torzuljon az arcom és a testem, mint a tiéd. Mi
történt veled Újabb autóbaleset – ez kemény volt, tudom, szemét voltam vele, hogy felhoztam egy
ilyen régi dolgot.
Mindenesetre használt. Matt megbántottan pislogott. Olyan elveszett volt a tekintete, hogy majdnem
bocsánatot kértem. Helyette csak ennyit mondtam.
- Tudod, az sokkal ijesztőbb, ami a lelkeddel történt. Régen nem voltál ilyen – ez már túl sok volt
neki, elviharzott.
92

Senkinek sem kellesz!
- Emily!
- Tudom, bunkó voltam – intettem le Szöszit.
- Hát igen – ismerte el –, de az jó volt, amit a végén mondtál. Emlékeztetted rá, hogy egyszer barátok
voltatok. Ez jó!
Na, igen, egy reménytelenül optimista barát. Tudtam, hogy amint Matt összeszedi magát bosszút áll.
Méghozzá nem is akármilyet.
93

Senkinek sem kellesz!
14.
Délután négykor ott voltam a legnagyobb hajtás közepén, a csuklóm jól be volt dagadva, ugyanis tesin
röplabdáztunk és a tanár ötpercenként ordítozott nekem, hogy „Emily Sullivan, két kézzel üsd azt a
labdát!” Eldöntöttem, hogy ha másnapra nem javul egy kicsit, akkor megnézetem valami dokival.
A B-nél hamar megjelent Matt, Zach Gemma és Bamba, aki még elég búskomor képet vágott. Persze
annyira nem volt vészes a helyzet, hogy ne bunkózzanak velem. Asztalt törölgettem utánuk és
ötvenféle ételt kicipeltem. Az új szórakozásuk a külön rendelés, odamegyek, Matt kér egy kólát, senki
semmi mást, kiviszem a kólát, erre Gemma is kér egyet, senki semmi mást, azt is kiviszem erre Bamba
lány… inkább nem is folytatom.
A hangulatuknak az is betett, hogy Dean megjelent egy csinos szőke lánnyal és megkapták a kettes
asztalt, ami viszonylag közel van a B-hez. Bamba totálplánban bámulhatta, hogyan fűzi a volt pasija
az új csaját.
Mondjuk, ahhoz az asztalhoz legalább örömmel mentem ki.
- Mit hozhatok – mosolyogtam. Dean visszamosolygott.
- Itt isteni a meggyes pite – mondta a lánynak. – Szerintem kóstold meg!
Úgyhogy pitét kértek, minden mennyiségben. Mivel Dean mindig kényelmetlenül sok borravalót ad,
ingyen turmixszal kedveskedtem nekik, legalább valamennyit vissza tudok neki adni, így a pénzből.
Egy idő után észrevettem, hogy a jobb csuklóm tényleg nem igazán bírja a nagyobb terheléseket. Volt,
hogy ijesztően megremegett a kezemben egy nagy adag üres pohár és tányér. Ezután óvatosabb
voltam, csakhogy Matt bosszújára lehetetlen volt felkészülni. Már majdnem letelt a munkaidőm, volt
még harmincvalahány perc, mikor úgy döntöttek indulnak.
Épp mosolyogva hagytam ott az engem szédítő Adriant (igen szégyenszemre már hagytam is, hogy
szédítsen) és elindultam összeszedni a D-nél egy nagyobb csoport edényeit. Erről az utamról szólított
le Matt egy „pincérnő!” felkiáltással.
Odamentem és átadtam nekik a számlát. Zach normálisan fizetett, pontosan ugyanannyi pénzt adva,
ahogy Matt is.
- Kösz – hadartam és gyorsan elfordultam, mert tudtam, hogy az apródobálás jön. Léptem egyet, de
Matt a lapátkezével elkapta a bal karomat és visszarántott.
Mivel a jobb kéz nem volt az igazi a balt meg kibillentette, az egész tálca kiesett a kezemből épp
abban a pillanatban, mikor Matt megdobott egy rakás apróval. Hatalmas csörömpölés hallatszott és az
aprópénzek fémes hangja, ahogy ezerfelé gurulnak.
A helyen leállt az élet, még Matt is döbbentnek tűnt egy pillanatra és aztán kezdetét vették az
események. Az öregúr, aki egyszer megjegyezte, hogy legközelebb szóljak neki, ha Matt bunkózik,
feltápászkodott az egyestől és elkapta a karját.
- Mégis mit képzelsz magadról, te ficsúr – az öreg nem bántotta meg semmi, Matt mégis durván
ellökte és ráförmedt.
- Hagyjon, maga vén hülye! – a bácsi kibillenve az egyensúlyából elesett. Eddig is mérges voltam
Mattre, de ezzel túl messzire ment. Túlontúl messzire.
Felkaptam a C-től egy egész pohár jeges teát és Matt képébe loccsantottam.
- Nem szégyelled magad, te állat – visítottam rá, pedig inkább üvölteni akartam és utánanéztem a
94

Senkinek sem kellesz!
bácsinak. Matt velem együtt mozdult és fogalmam sem volt, hogy mit akart csinálni, de könyökkel
gyomorszájon vágtam. Valamennyire értek az ilyesmihez, így jócskán fájhatott neki.
- Elment az eszed, te kis lotyó Csak…– nem fejezhette be, mert Adrian ökle az arcán landolt.
Azt sajnos nem láttam, hogy Adrian mikor ért oda hozzánk. Én előre tudtam, hogy Adrian nincs egy
súlycsoportban Mattel, mire észbe kaphatott volna Matt rajta volt és verekedni kezdtek. A
fejetlenségben Gemma sikoltozott, Zach Mattet biztatta én pedig próbáltam valahogy szétválasztani
őket.
- Matt, hagyd abba! – kiabáltam, de ennyi erővel a falnak is beszélhettem volna. Végül Dean lépett
közbe, megragadta Mattet és letépte Adrianről. Újra némaság lett mindenhol, mikor Matt visszakézből
megütötte Deant, aki háttal ráesett a B asztalra.
- Mi a fene bajod van – kiabáltam magamból kikelve, mikor Matt elé vetettem magam. Én hülye
bevállaltam volna, hogy engem üssön, a két fiú helyett. – Miért nem engem ütsz meg, ahelyett, hogy
törsz, zúzol Normális vagy – könnyek folytak a szememből, hogy még szánalmasabbnak
érezhessem magam. Annyira sajnáltam azt a bácsit és Adriant és Deant. – Gyere, menjünk ki és ott
elverhetsz! Nézd meg mit csináltál – idegbajosan körbemutattam. Mindenki minket bámult.
Adriannek vérzett az orra, Dean elképedve dörzsölte az állát.
- Azt hittem, haverok vagyunk – dünnyögte Mattnek.
- Kifelé! – löktem Mattet a kijárat felé és csodák csodájára elindult.
Megcsapott a kinti hűvös szél és szerencsére felszárította a könnyeimet.
- Matt, én nem értem, hogy mi bajod van – kezdtem síros hangon és próbáltam normálisan beszélni,
ahogy Szöszi mondta. Nyugodtan, higgadtan átbeszélni a problémát, ez a lényeg. – Nem szégyelled
magad Megütsz egy idősebb embert Ezt hol tanítják manapság És Deant Azt hittem, a barátod! Ha
velem van bajod, akkor tényleg intézzük el. Mondd meg, mit akarsz!
Sokáig bámultam rá, amíg végre rám nézett. Nem mondott semmit, pedig igazán elvártam volna.
- Figyelj, mindegy. Nem muszáj most válaszolnod. Menj haza, légy szíves! Tudom, hogy neked nem
számít, hogy ez a munkahelyem, de csak mára legyen elég, oké – nyílt az ajtó, hátrafordultam és
Adriant pillantottam meg, ahogy kifelé masírozott felénk.
- Menj haza most! – mondtam gyorsan és Adrian elé siettem. Makacsul a hátam mögött tartotta a
szemét, gondolom Mattet figyelte. – Adrian, nincs semmi bajod – az orrvérzésen kívül egészségesnek
tűnt.
- Normális, ha egy angyalt látok – kérdezte végül rám pillantva. Elmosolyodtam.
- Azt hiszem, tőled normális – meghallottam Matt kocsiját, végre elhúzott.
- Ne haragudj, Emily! – mondta komolyan.
- Miért – lepődtem meg.
- Ez elég béna volt – bökött magára.
- Menjünk be! – sóhajtottam. Ahogy beértem Bill ordítva támadt nekem.
- Emily, mi ez az egész! – mindenki meredten bámult rám.
- Sajnálom! – mondtam gyorsan. – Kifizetem a károkat. Minden az én hibám.
- Én megmondtam! – csattant fel Gemma. – Állandóan gorombáskodott velünk!
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – szólt közbe Dean, akit a csaja istápolgatott.
- Állj csak a pártjára! – visította a Bamba lány. – Csak azért, mert smároltál vele, még nem kellene
védeni! Ez csak egy kis kurva és mindig is az marad!
- Nem is értem, hogy miért alkalmaznak itt ilyeneket – kontrázott rá Gemma.
95

Senkinek sem kellesz!
- Hát jó! – szerintem megérthető, hogy teljesen ki voltam akadva, nem Azért is kezdtem megint
ordítozni. – Nyertetek, Gemma! Elismerem ez a ti helyetek, ti voltatok itt előbb! – Billre néztem. –
Felmondok! Nem kell semmit kifizetni, amit kerestem, az talán fedezi mindennek az árát –
körbemutattam. – Ha pedig nem, akkor küldje ki a számlát, majd kifizetem – újra könnyek gyűltek a
szemembe, most inkább a dühtől. Kiszedegettem az összes pénzt a zsebemből, leraktam a Billhez
legközelebbi asztalra és hátrarohantam a táskámért. Belegyömöszöltem az utcai ruhámat is és már
rohantam is kifelé. Még mindenki ugyanott állt, ahol hagytam őket, egyedül Rachel szedegette az
üvegcserepeket.
- Viszlát! – nyögtem ki és a méltóságom utolsó morzsáit összekapargatva elrohantam.
Tessék, egész életem legmegalázóbb élménye! A csuklóm fájt, egy fillér nem volt nálam, fáztam a
rózsaszín göncben, de közben az arcom égett a szégyentől, ráadásul két órás gyaloglásnak néztem
elébe. Talán lesz másik munkám, vigasztaltam magam. Vagy ezek után apám végre hazaenged. Hiszen
most lejárattam az egész családot pár városi előtt is. Felrémlett a gyerekvendégek rémült arca, mikor
Mattel ordibáltam. Hogy csinálhatta ezt Milyen ember az ilyen Bántalmaz egy idős bácsit Istenem,
nem is kértem bocsánatot tőle! Mekkora bunkó vagyok! Persze most már késő lenne visszamenni.
Egyedül sétálgattam a sötét utcán és próbáltam nem bőgni. Az a baj, hogy néha túl sokat tartok vissza.
Most kisírhatnám magam, hiszen úgyse látja senki.
Ahogy erre gondoltam egy reflektor világított meg hátulról. Már a kocsi hangját felismertem. Adrian
volt a furgonnal.
- Emily, megőrültél – kérdezte, amikor mellém ért és kitárta az ajtót. – Gyere, szállj be!
- Most inkább egyedül szeretnék lenni – hárítottam.
- Ne hülyéskedj, szállj be! Tök hideg van – ez igaz volt, úgyhogy végül is beültem. Az arcát már
megtisztította a vértől, így már csak az inge volt foltos.
- Sajnálom az egészet.
- Miről beszélsz Nagyon jól tudod, hogy nem a te hibád volt! Ezért nem mondhatsz fel! Apa sem
akarja, csak kicsit kiakadt.
- Elment az eszed, ha azt hiszed, ezek után még visszamennék! – csattantam fel. – Mindenki hallotta a
pletykát, nem Te is hallottad!
- Milyen pletykát
- Hogy egy kurva vagyok. Ez nálunk anyai ágon öröklődik, már az anyám anyjának az anyja is az volt!
– jó ez nem volt vicces.
- Hát, jól titkoltad – vigyorgott rám Adrian. – Ilyen szemérmes kurvával, még életemben nem
találkoztam.
- Miért, olyan sok prostit ismersz – érdeklődtem meg.
- Csak néhányat – vigyorgott. – Ugyan, mit törődsz vele, hogy mit mondanak Engem tudod, hogy
csúfoltak a gimiben Büdöske!
- Büdöske – erre elnevettem magam. – Mi a fenének
- Egyszer focizás közben belehasaltam egy adag kutyagumiba. Ne tudd meg utána milyen szagot
árasztottam! Rajtam ragadt a név. Hat évig csúfoltak vele!
- Tényleg – kérdeztem.
- Hát persze! Hazaviszlek, jó
- Aha. – Beindította a motort és elindultunk.
- Szóval, felmondasz
- Igen. Ez már eldöntött dolog. Habár, apád pitéi nélkül nem élet az élet. Az öreg és Dean jól vannak
96

Senkinek sem kellesz!
- Persze, épp a nagydarabot szidták, mikor eljöttem. A csaja, meg visított, amiért ott hagyta.
- Szegény! – gúnyoskodtam.
Adrian megkért, hogy mondjam el, hogy végül is mi ez az egész, így nagy vonalakban elmeséltem.
Mire a végére értem, már ott is voltunk a ház előtt.
- Tudom, hogy most sajnálkoznom kéne, amiért kiléptél – kezdte Adrian –, de igazából örülök. Ez
nagy bűn
- Az attól függ, hogy miért örülsz – világítottam rá.
- Szerintem megszűnt az összeegyeztethetetlen ellentét. – Most már tétován mosolygott is. – Te hogy
látod
- Azt hiszem, igazad van – mondtam.
Szerintem mindketten eleget dumáltunk, ahhoz, hogy elcsattanjon az első csók, nem Ehhez képes
Adrian nem csinált semmit, pedig nyugodtan ültem a helyemen és vártam.
- Ha nem tervezel megcsókolni, akkor bemegyek – mondtam végül és kinyitottam az ajtót.
- Várj! – kiáltott utánam jóval hangosabban, mint kellene.
- Igen – fordultam vissza, még vissza is ültem, de még mindig nem csinálta.
- Szóval, ha most megcsókollak és randira hívlak, akkor igent fogsz mondani – ez tényleg hülye.
- Most, hogy elszúrtad a pillanatot, már nem tudom – morogtam és tényleg ki akartam szállni.
Megragadta a kezem és visszarántott.
- Várj, kreálok egy új pillanatot – mondta és végre megcsókolt.
Na, ezt nevezem én igazi csóknak. Kellemes bizsergés töltötte el tőle az egész testemet. Ehhez
hasonlót éreztem Deannel is, de ez sokkal intenzívebb volt. Hagytam, hogy kiélvezze a dolgot, majd
egy-két perc múlva eltoltam magamtól. Én úgy vagyok vele, hogy mértéket kell tartani, mert mi van,
ha már az első alkalommal órákig csókolózunk Tök hamar elunja a kapcsolatot a srác, ráadásul még
többet akar. Az én stratégiám az, hogy először még kevés csók, kevés közösködés, idővel több csók,
több minden, aztán ha alaposan átgondoltam és úgy érzem, tényleg készen állok a szexre, akkor az is.
Erre még minimum két-három hónapot kell várni. Ha nem többet. Meglátjuk.
- Jó éjt! – mondtam, mikor kiszálltam. Megkockáztatom azt mondani, hogy jó csókoló vagyok,
ugyanis Adrian egész megszédült a dologtól.
- Jó éjt! – elhajtott.
Elgondolkodtam rajta, hogy nem akart-e valami randit kérni, tekintve, hogy többet vissza nem megyek
abba az étterembe, tehát nem igazán fogunk találkozni, de végül megvontam a vállam.
Bementem a házba. Mindenki a nappaliban volt.
- Mi a frász van ezen – nevetett fel Lauren.
- Ez az egyenruhám volt – mondtam, majd apámra néztem. – Kiléptem, tudsz esetleg valami más
helyet
- Miért léptél ki, szívem – hökkent meg apám.
- Problémák adódtak – vontam vállat. Nem akartam mondani a bunyót.
- Milyen problémák – kérdezte Clara.
- Hát… bejött pár srác az iskolából és hangoztatták a pletykát – foglaltam össze a lehető
legrövidebben.
- Megint Matt – csattant fel Dorothy. – Mit csinált megint
- Milyen megint – kérdezte apám, közben megszólalt a telefon is. Clara ment felvenni.
- Állandóan Emilyt piszkálja – árulkodott Dorothy, hiába néztem rá csúnyán. – Hétfőn annyira erősen
dobta meg egy labdával, hogy vérezni kezdett az orra! És ő kezdte terjeszteni a pletykát is.
97

Senkinek sem kellesz!
- Susan – hallottam Clara hangját, mire rögtön arrafelé fordultam. Mrs. Knight, Susan – Emilyvel
Veszettül ráztam a fejem és imádkoztam, hogy Clara fogja az adást
- Már lefeküdt aludni, igen. – Hosszabb csend. – Persze, talán holnap. Igen, megmondom – letette.
- Velem akart beszélni – kérdeztem rá a dologra.
- Igen, azt mondta sajnálja a verekedést és kérdezte jól vagy-e. Milyen verekedés
- Matt megütött téged – csattant fel apám. Lauren kárörvendve vigyorgott.
Végül kiakadtam és mindent kitálaltam nekik, az egész cseszegetést az elejétől, hogy megértsék
Adrian és az öreg végül is miért keltek a védelmemre. Apám tajtékzott közben, Lauren idétlenül
nevetgélt a megalázó részeken, Dorothy sajnálkozva nézett, de én csak Clara reakciójára voltam
kíváncsi. Az arcából ítélve legszívesebben azonnal elküldene a házukból.
- De nem kell semmit csinálnod – mondtam a végén apának. – Beszéltem Mattel, megbeszéljük a
problémát. Mindent elintézek!
Megint csörgött a telefon. Clara lépett oda felvenni.
- Igen, persze, mindjárt adom. – Felnéztem. – Emily, Michael keres.
- Köszönöm – mondtam, mikor átvettem a kagylót. – Igen
- Emily! Nincs semmi bajod – hihetetlen, hogy hallott a dologról. Ilyen hamar
- Jól vagyok. Te honnan tudod – pár pillanatnyi habozás.
- Anyukám mondta. Mi történt – kezdtem bedühödni. Mrs. Knight felhívja a fél jótékonysági
nőegyletet és mindenkivel kibeszéli a dolgot
- Holnap elmesélem, oké
- Most nem igazán tudsz beszélni, igaz Ott vannak a többiek
- Igen.
- Akkor csak néhányat kérdezek. Elég igennel vagy nemmel felelned.
- Jó – sóhajtottam.
- Matt kezdte
- Mint mindig.
- Bántott téged
- Nem jobban, mint máskor
- Legközelebb, majd elmegyek veled dolgozni, jó Figyelek rád közben. – Ez nagyon édes volt. Hogy
tudna figyelni rám Matt agyonverné, legalább háromszor akkora, mint ő.
- Nem kell, kiléptem. Azt hiszed, ilyen megalázás után még ott maradok Azért bennem is van
méltóság!
- Kiléptél – kiáltott fel. – De hát szükséged van a pénzre!
- Tudom, de majd keresek másik állást, ne aggódj! Most leteszem, jó
- Persze, jó éjt, Emily!
- Neked is – letettem.
Visszafordultam a család felé.
- Mit akart – kérdezte Clara.
- Hallott a dologról és aggódott – vontam vállat, mivel továbbra is értetlenül nézett hozzátettem. –
Barátok vagyunk
Apám tettrekészségét leszereltem a tényleg megbeszéltem Mattel a dolgot dumával, úgyhogy
megnyugodott. Mikor végre ágyba kerültem egy vizes borogatással a csuklóm körül Dorothy megint
kérdezgetni kezdett.
- Nem lehet, hogy Dean szerelmes beléd Tudom, hogy azt mondtad nem akarsz járni vele, de az
kedves volt, hogy segített.
- Igen, rendes volt, de nem szerelmes belém – valahogy sosem éreztem azt, hogy belém lehetne
98

Senkinek sem kellesz!
szeretni. Én nem vagyok az a fajta, akibe beleszeretnek a pasik. – Valami új barátnővel volt ott. Láttad
volna a Bamba csajt, milyen képeket vágott.
- Ki az a Bamba csaj
- Ja, Dean előző nője. Nem tudom a nevét, de olyan bamba képe van.
- Tényleg! – nevetett fel Dorothy. – Egyébként Veronica a neve.
- Úgysem tudnám megjegyezni – vontam vállat. – Még Michaelét is csak tegnap kérdeztem meg.
- És minek szólítottad előtte
- Szöszinek – vallottam be. Dorothy megint nevetett
- Az illik rá. Kérdezhetek valamit
- Persze.
- Ez a Michael, kicsit dilis, nem Fura, hogy barátok vagytok. Úgy értem, te nem vagy olyan, mint ő.
Te sokkal…
Tudtam, mit akar mondani, sokkal savanyúbb és komorabb vagyok. Pedig tényleg jó lehet vidám
természetűnek lenni, csakhogy én soha nem éreztem úgy, hogy érdemes vidámnak lenni. Valami
mindig aggaszt.
- Igaz, de szeretek vele lenni. Aranyos.
- Figyelj, Jane-nel már gondoltunk rá, hogy odaülünk az asztalotokhoz, de ha baj…
- Nem baj – mondtam gyorsan. – Tök jó lenne.
Elhalkultunk nekem meg eszembe ötlött, hogy kezdek megváltozni. Mi a fene van velem Srácokkal
csókolózom, gyerekkel barátkozom, megbeszélem a problémáimat. Ilyeneket én nem csináltam régen.
Vajon ez a normális vagy az volt Meg miket mondok „Szeretek vele lenni”, ami még rosszabb „tök
jó lenne”. Minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt végleg valami normális tini utánzattá változom.
Talán az már nem is én lennék. Vagy igen
99

Senkinek sem kellesz!
15.
A csütörtök sem indult jól. Arra ébredtem, hogy istentelenül fáj a csuklóm. Még fésülködni is alig
tudtam. Eldöntöttem, hogy lenézek az iskolaorvoshoz hátha súlyosabb, mint egy kis rándulás. Már
egészen sötétre kékült.
Az iskolabuszon Jane örvendezett annak, hogy megengedtem, hogy egy asztalnál üljön velem az
ebédnél. Kifejtettem, hogy nem kellett az engedélyem kérni, hiszen az nem az én asztalom, de azért
tényleg örülök, ha odaülnek.
A suliba érve meg kellett keresnem Deant. A bazi iskolának még több mint a felét nem ismerem, de
azért elszántan indultam körülnézni. Végül a szekrényeknél találtam rá egy nagy rakás más végzőssel
együtt. Normálisnak tűnt az arca, szerencsére nem kékült meg.
- Beszélhetnék veled egy percre – kérdeztem udvariasan, mire minden végzős eltátotta a száját és rám
bámult.
Még Dean is értetlennek tűnt, mintha nem tudná, mit akarok. A tegnapi nője, aki mellette állt csúnya
pillantással méregetett.
- Persze – mondta végül Dean. Mintegy varázsütésre a végzősök eloldalogtak.
- Légyszi te maradj! – szóltam a csajra, mikor ő is el akart masírozni. Most megállt és úgy nézett rám,
mint egy darab, ne szépítsük, szarra.
Mondjuk annak is éreztem magam, így elég halkan kezdtem beszélni.
- Nagyon sajnálom, ami tegnap történt. Tudom, hogy ezzel nem sokat érek, hiszen elromlott az egész
estétek, csak azt akartam, hogy tudjátok, és ne haragudjatok a kellemetlenségért!
Nem mondtak semmit, úgyhogy gyorsan elfordultam, hogy eljöjjek. Ez a rossz a bocsánatkérésben. Az
emberek nehezen bocsátanak meg. Ez fura, mert én mindig könnyen megenyhülök, többségében nem
érdekel az a bűn, amit elkövettek ellenem.
- Emily, várj már! – Dean szólt utánam, nem akartam, hogy lássa a szégyentől vöröslő arcomat, de azt
sem csinálhattam, hogy nem állok meg. Így hát lassítottam és vártam, hogy utolérjen. – Te most
bocsánatot kértél – kérdezte.
Miért nem úgy tűnt Lehet, hogy ennél többre számított Soha nem voltam túl jó kifejező, tehát ez
volt tőlem a maximum.
- Igen – dünnyögtem. – Gondolom, nem sokat számít.
- Hülye vagy Mi a fenéért kérsz bocsánatot – Nem igazán szándékoztam felnézni, mert nem hittem,
hogy elmúlt a vörösség.
- Mert beverték a képedet, mert elromlott az estéd, mert a pulcsid egy merő hamburger lett és talán
meg is sérültél és gondolom a barátnőd, sem így tervezte az estéjét.
- De ezekért nem te voltál a hibás! – a csaj hangja megakasztott, eddig észre sem vettem, hogy ott van.
Meglepetten ránéztem.
- Na persze!
- Emily, ne legyél már ilyen mártír! – Dean hangja rosszalló volt. – Mindenki tudja, hogy Matt miatt
volt az egész. Egyébként mit mondtál neki Nagyon letört volt, mikor beszéltem vele.
- Én… semmit – vontam vállat. – Csak annyit, hogy át kéne beszélni a problémát.
- Talán tetszel neki – vetette fel a lány. – A fiúk sokszor gyagyák ilyenkor.
100

Senkinek sem kellesz!
- Az ki van zárva – nevettem fel. – Ne ijesztgess ilyenekkel! Szóval, akkor nem haragszotok Nem
ment tönkre a kapcsolatotok emiatt
- Nem – biztosított Dean. – Habár, Samantha kicsit aggódott a csók miatt.
- Dean! – csattant fel a lány, akinek ezek szerint van neve és mivel több szótagos valószínű el fogom
felejteni.
- Az semmi volt – győzködtem a csajt. – Csak a nagy terv része, amiről fogalmam sincs. Különben is,
úgy néz ki már van pasim. Vagy lesz – hogy ezt minek fecsegtem ki, azt nem tudom. Majdnem le is
haraptam a nyelvem.
- Ki az – lepődött meg Dean. – Michael
- Nem – nevettem megint, méghogy Michael. – Adrian az étteremből.
- Az a helyes srác, akivel Matt verekedett – kérdezte Samantha.
- Igen, ő az – ismertem be. Na, tessék! Újabb aggasztó jel, pasi ügyeket tárgyalok egy másik pasi és
egy idegen csaj jelenlétében.
- Tényleg – kérdezte Dean. – Ő nem túl idős hozzád
- Ne aggódj értem, apu! – gúnyoskodtam. – Nem, mintha közöd lenne hozzá, de nem. Szerintem
összeillők vagyunk. Na, hello – azzal már ott sem voltam.
Hamar összefutottam Szöszivel, vagyis Michaellel és gyorsan kitárgyaltam vele a tegnapot. Pár szóban
elmondtam mi a véleményem a pletykás Mrs. Knightról, aztán már kezdődött is az első óra. Nem
feledkeztem meg a csuklómról, úgyhogy megkértem Michaelt magyarázza el, hogy merre is van az
orvosi szoba, de mielőtt elindulhattam volna a matek tanár rám szólt.
- Emily Sullivan, gyere velem, kérlek! – nem értettem, hogy miért kell vele mennem. Egy dologra
tudtam csak gondolni, mivel kikaptuk a matekdolgozatokat és az enyém viszonylag jól sikerült (egy
feladatot számoltam félre), azt hiszi, hogy csaltam, vagy lestem valahonnan. Mikor az igazgatói szoba
felé vettük az irányt, akkor már biztos voltam benne. Hát ez szép!
Csakazértis büszkén, kihúzva magamat vonultam be. Nem számítottam rá, hogy ennyien lesznek ott.
Az összes engem tanító tanár. Szuper, gondoltam, majd versengve kezdenek szidni, de senki nem szólt
semmit.
Az igazgató nevét a táblájáról olvastam le, Mr. Cadsworth. A többi tanárokét senki ne kérdezze.
- Ülj csak le! – intett az igazgató a székre, ami az asztala ellentétes oldalán volt. Kihúztam a széket és
arrébb vonszoltam egy kicsit, félig oldalra fordítva leültem rá.
Mindenki engem bámult.
- Emily – a biológiatanárral eddig semmi bajon nem volt, nem értettem, hogy miért ő kezdi –, miért
ültél oda
Nem erre a kérdésre számítottam, de azért készségesen megválaszoltam.
- Így egyiküknek sem fordítok hátat.
- Attól félsz, hátba támadunk – kérdezte az igazgató. Majdnem visszakérdeztem, hogy bevette-e az
összes gyógyszerét, de moderáltam magam.
- Udvariatlanság, lett volna, ha csak a hátamat látják. – De most nincs igazam Üljek szembe az
igazgatóval és háttal az összes többi tanárnak Inkább nem. Így mindenkit látok és ők is jól látnak
engem.
- Megérkeztek az irataid a régi iskoládból – jegyezte meg az igazgató és meglobogtatott egy mappát.
- Igen – kérdeztem udvariasan.
- Érdekes dolgok vannak benne – gondoltam a jellemzésemre érti, mert semmi iskolai balhém nem
volt. Viszont a jellemzésemben sem lehetnek annyira súlyos dolgok. Bunkó és modortalan eddig csak
101

Senkinek sem kellesz!
itt voltam. Mi lehet benne Szótlan Visszahúzódó
- Igen – kérdeztem megint. Az igazgató szó nélkül átnyújtotta az aktát. Kinyitottam. Félrecsúsztattam
az adataim, illetve a jegyeim tartalmazó lapokat és elolvastam az értékelést. Semmi extra nem volt
benne, sőt egész hízelgő volt. Komoly, megbízható lánynak jellemeztek, kétszer is elolvastam a
„határozott célokkal rendelkező ambiciózus diák” részt.
- Igen – kérdeztem harmadszorra is. Talán ezzel van bajuk
- Rendben találtad az adatokat – Ja, valami az adatokkal nem stimmelt
Elolvastam mindent, régi cím, anyám adatai, saját adataim, családi háttér. Kétszer is átnéztem.
- Igen – mondtam most határozottan.
- És a jegyeid – elég volt végigpillantanom rajtuk. Minden kitűnő, kivéve a matekot és a franciát.
- Azok is jók – A matekkal az a bajom, hogy kicsit trehány vagyok, valamit mindig elszúrok számolás
közben, a franciával meg az, hogy nincs időm tanulni. A többi tárgynál elég, ha figyelek az órán és
megmarad, de a francia nyelv tanulást igényel, minden naposat. Erre sajnos nincs időm. Épp azt
fontolgattam, hogy amíg munka nélkül vagyok, akár többet is tanulhatnék rá, de végül is minek Nem
olyan pályára készülök, ahol feltétlenül szükség van rá.
- Én megmondtam – jegyezte meg a matektanár, de nem nekem beszélt, inkább tanár kollégáinak
szánta a mondatot.
Hirtelen leesett, hogy minek is vagyok itt. Megérkeztek a papírjaim és mindenki csodájára járt annak,
hogy nem is vagyok az a hülye kurva, akinek gondoltak és most próbálnak beilleszteni az ambiciózus
lány profilba. Szemlátomást sikertelenül.
- Az én órámon mindig udvarias – szólalt meg a franciatanárnő –, és figyel is, még nem volt vele
gond.
- Az enyémen is. – Ezt a biológiatanár fűzte hozzá a dologhoz.
Valahol van valami nagyon megalázó abban, ha a tanárokból álló legfelsőbb bíróság ítélkezik feletted
a füled hallatára, mintha ott sem lennél. Nem hajtottam le a fejem, pedig tudtam, hogy az arcom
égővörös.
- Ki írta a Samuel Adams dolgozatot – kérdezte meg a történelemtanár. Lecseppent az első hülye
könnycseppem.
- Közös munka volt – felszisszentem, ahogy megtöröltem a szemem a pulcsim ujjával. Csak nem
fogok bőgni, ennyi tanár és az igazgató előtt. Olyan mélyre mégsem süllyedhetek.
- A te apád Raymond Sullivan, igaz – kérdezte az igazgató. Megkönnyebbülés volt témát váltani.
- Igen.
- Telefonált egy órája. Beszélt nekem a csúfolódásról és a bántalmazásokról. Igaz ez Matt Harper
zaklat téged
Ha apám ott lett volna, tuti, hogy nekiugrok.
- Dehogy – siettem megnyugtatni. – Nincs semmilyen bántalmazás. Matt nem zaklat engem.
- És a csúfolódás
- Minden iskolában csúfolódnak – vontam vállat. – Ez nem komoly.
- Az esetek többségében nem – ismerte el az igazgató –, de a te esetedben már rágalmazásnak számít.
Nem tudtam mit mondjak erre. Igazából nem akartam, hogy Mattnek bármi baja legyen ebből, hiszen
előző este úgy volt, hogy majd megdumáljuk egy kicsit. Biztos vissza fogja szorítani pár fokkal az
irántam érzett gyűlöletfaktorát. Így végül hazudtam.
- Már megbeszéltük ezt a problémát – mondtam könnyedén. – Már nem csúfolódik velem senki.
Elmehetek
Már csak pillanatok lehettek vissza a szünetből, és bár a tanár is itt volt velem, mégsem akartam
102

Senkinek sem kellesz!
elkésni az óráról. Az igazgató bólintott. Gyorsan felkeltem és az ajtó felé igyekeztem.
- Emily! – kelletlenül megtorpantam és visszanéztem a történelemtanárra.
- Igen
- Szeretnék tőled bo…
- Erre semmi szükség – vágtam közbe elég bunkón. – Viszontlátásra.
Azzal eljöttem, sőt szerintem trappolva rohantam is. Nehogy már egy tanár akarjon bocsánatot kérni
tőlem. Ez elég szürreális lenne. Tökre lealázná magát a többi tanár előtt. Nem azt mondom, hogy nem
esett jól, hogy megpróbálta, de mégis jobb lenne, ha csak túllépnénk a dolgon, mintha mi sem történt
volna. Felhangzott a csengő, így megszaporáztam a lépteim, pedig tudtam, hogy a tanár semmiképp
nem tud beelőzni.
Sajnos nem Szöszivel volt órám, pedig ezt el kellett volna mesélni valakinek. Óra után alig bírtam
magammal és lelkesen indultam Michael keresésére. Tudtam, hogy rádiózni siet, de azért
megállítottam.
- Egy csomó mindent el kell mondanom. Siess, amennyire tudsz, rendben
- Jó – felelte –, de te gondolom, még nem voltál az orvosiban. Menj le és a teremnél majd találkozunk
ez – bökött az ajtóra –, legfeljebb öt percig tart.
- Akkor ott – bólintottam. – Siess!
Alig voltam félúton az orvosi felé, mikor megláttam Mattet. Épp Gemmával dumált, de ahogy
megláttak elhallgattak.
- Emily – szólt utánam Matt tök normális hangon. – Ráérsz egy pillanatra
- Attól függ mire – mondtam kicsit gyanakvón. Csak nem dőlök be, a hirtelen megjavultam trükknek.
- Szeretnék beszélni veled – ezt is egész kedvesen mondta.
- Itt megvárlak, Matt – mondta Gemma.
- Jó – nyögtem ki végül. – Beszélhetünk.
Hosszan nézett rám és a szemében nem volt semmi gonoszkodás.
- Lehetne valami nyugalmasabb helyen – kérdezte udvariasan.
- Persze – bólintottam.
Elindult az egyik folyosó felé, én meg követtem. Elhaladtunk már pár tanterem mellett, mikor
megkérdeztem.
- Hová megyünk
- Csak keresek egy üres termet.
Kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani. Talán bocsánatot kér, amiért ilyen elviselhetetlenül bunkó
Vagy csak a tegnapi viselkedéséért. Nekem annyi is elég lenne. Végül megálltunk a folyosó végén itt
nem volt semmi, csak három ajtó. Matt átkarolta a vállam, ugyanúgy, mint azon az első napon, mikor
még nem tudta, hogy én, én vagyok. És megint hagytam.
- Szóval, miről akartál beszélni – néztem fel rá. Most igenis a régi Mattnek tűnt, igaz eléggé felfújt
változatban.
Rátette a kezét a szemben lévő ajtó kilincsére.
- Szerettem volna bocsánatot kérni tőled.
- Tényleg – kérdeztem kicsit hitetlenkedve. – Pontosan miért is
Kinyitotta az ajtót.
- Ezért! – vágta rá és egy hirtelen mozdulattal belökött a kis helyiségbe. Mire egyet pisloghattam volna
rám csapta az ajtót. Teljes sötétség borult rám. Rájöttem, milyen naiv hülye vagyok.
- Ez nem vicces, Matt! – hallottam az ajtózár kattanását. – Engedj ki!
103

Senkinek sem kellesz!
Gonosz nevetést hallatott. Nyeltem egyet, hogy elnyomjam a rám törő pánikot.
- Kérlek, Matt, engedj ki! – ismételtem, nagyon nem bírom a sötét helyeket.
- Tegnap azt kérdezted, hogy mit akarok, igaz – hallottam a hangját. – Most ott vagy, ahol akarom!
Léptem egyet oldalra és beleütköztem valami vödörbe. Ez valami raktár a takarítóknak vagy mi
- Matt, légy szíves. Tudod, hogy nem szeretem az ilyen helyeket – rángattam a kilincset.
- Pech – felelte Matt.
- Kérlek, Matt! – visítottam, most már tényleg pánikban. Nem válaszolt, valószínűleg, otthagyott.
Mélyeket lélegeztem, de nem segített. Nem volt más, csak a sötétség. Léptem még egyet és én hülye
hasra estem a vödörben. Mi van, ha pókok is vannak Nem bírom a pókokat. És megfojt a sötétség.
Nem hallottam semmit, csak a saját zihálásomat. Ijesztő volt. Nagyon emlékeztetett arra a régi napra.
Matt és én a régi templomnál játszottunk. Szigorúan tilos volt odamenni, mert anyáék szerint
veszélyes. Mattel bújócskáztunk, meg a téglarakáson ugráltunk.
Mattie kedvenc szívatása a fogócska volt, persze ő könnyen elkapott, de én soha nem tudtam őt
megfogni.
- Én nem akarok ilyet játszani! – makacskodtam, de nem lehetett leszerelni, hiába mondtam, hogy nem
játszom, akárhányszor közeledtem felé, mindig elfutott előlem.
- Te nem is kislány vagy, hanem egy csiga! – csúfolódott. Már majdnem sírtam és végül bedühödtem.
- Jó, akkor hazamegyek! – ekkor történt a baleset. Elfutottam és hirtelen reccsenést követően
bezuhantam valami lukba. Volt vagy három méter mély, egyből eltört a lábam és a hátam is nagyon
beütöttem. Sírtam és visítoztam.
Matt a magasból ordítozott le nekem.
- Em, jól vagy
- Mattie, a lábam – sírtam neki. Sötét luk volt, alig szűrődött le fény és a nagyját Matt fogta fel.
- Elmegyek, szólok valakinek! – kiabálta le.
- Ne Mattie, ne hagyj itt! Kérlek, ne menj el! Félek! – ő volt az egyetlen reménysugaram. Felfelé
bámultam és őt láttam. Amíg őt láttam, soha nem kellett félnem.
- Muszáj szólnom valakinek, egyedül nem tudlak kiszedni.
- Ne, Mattie! – sírtam egyre.
- Figyelj, Em! Nagyon hamar visszaérek, ígérem! Énekeld el a Katona dalát. Mire a végére érsz, itt
leszek.
- Nem, Mattie, nagyon félek!
- Énekeld! – elkezdte az első versszakot. – Énekeld, Em! Mire vége én is visszajövök!
És otthagyott. Remegő hangon, sírva, de énekeltem. Már az utolsó versszaknál tartottam, de nem volt
sehol. Nem fejeztem be a dalt, helyette elölről kezdtem. Nem értettem hol van ilyen sokáig.
Harmadszorra végigénekeltem a dalt és elhallgattam. Túl mélyen voltam és túl sötét volt. Egy idő után
a félelmem nagyobbra nőtt a fájdalmamnál is. Képzeletbeli szörnyeket láttam. Csontvázakat, akik
kijönnek a földből és rám támadnak. Meg vámpír denevéreket, amivel Matt mindig ijesztgetett.
Önkívületben kezdtem sikítozni, a két számomra legfontosabb személyt hívva. Mattie és Cica.
Akármelyikből meríthettem volna egy kis erőt.
Végül egy tűzoltó jött le értem, de már annyira sokkos állapotban voltam, hogy szörnynek néztem és
sikoltoztam meg csapkodtam. A felszínen is csak Mattie-t hívtam. Ott volt velem. Még a mentőbe is
beengedték. Én sírtam és ő is sírt. Az volt az egyetlen alkalom, mikor sírni láttam.
104

Senkinek sem kellesz!
Hosszú hetekig sikoltozva ébredtem, Mattet és Cicát hívva. Néha még ma is álmodom erről és azóta
utálom a sötét helyeket. És ezt Matt is tudta! Ezt nem felejthette el!
105

Senkinek sem kellesz!
16.
Eredeti úti célomon az orvosi szobában tértem magamhoz. Egy ráncos ápolónő törölgette valami vizes
izével az arcomat. Hirtelen mozdulattal ültem fel.
- Emily! – Michael hangja ijedtnek tűnt.
- Maradj fekve, kedveském! – az ápolónő megpróbált visszanyomni. Nem hagytam magam.
- Mi történt – a hangom rekedt volt. Beugrott mitől. Rekedtre sikítoztam magam.
- Elájultál – tájékoztatott Szöszi és közelebb furakodott. – Matt bezárt téged.
- Emlékszem – jegyeztem meg szárazon. Kis részletek beugrottak, de az egész nem állt össze.
- Maradj fekve! – utasított az ápolónő.
- Nem! – visítottam rá. – Hazamegyek!
Egyébként is túl sötét volt itt is. Valami napos, világos helyre kell mennem, hogy megnyugodjak.
Felkeltem, picit szédültem, de amúgy semmi extra.
- Pihenned kell…
- Nem, köszönöm – a táskám ott volt a közelben, azt felkaptam a földről. Mindkét kezem remegett, de
nem törődtem vele.
- Emily, talán tényleg pihenned kéne egy kicsit – Michael tétován lépett oda hozzám. A szemei
vörösek voltak, mintha sírt volna.
- Mennyi ideje vagyok itt – kérdeztem rekedten.
- Most múlott három – mondta óvatosan Szöszi. Szuper, tehát vagy négy órát voltam a sötétben. Nem
csoda, hogy így érzem magam.
- Ki kell mennem – közöltem és elindultam az ajtó felé. Túl gyorsan mentem és megszédültem.
Majdnem elestem, de Michael megtartott.
- Segítek – mondta, így belé kapaszkodva végre kinyitottam az ajtót.
Nem lett volna semmi bajom, ha zökkenőmentesen kijutok ebből a rohadt iskolából csakhogy ott
voltak a többiek. Egy csomó tanár és diák, akik mind kérdezgették, hogy jól vagyok-e, mikor
nyilvánvaló tanúi voltak a kiborulásomnak. Csak mentem egyenesen előre és markoltam Szöszi vállát,
de egy idő után megakasztott a tömeg. Egész testemben reszkettem és tudtam, hogy sírni fogok, már
nem lehet megállítani.
- Kérlek! – suttogtam Michael fülébe. – Vigyél ki!
Így szó nélkül félrelökdöste az embereket és engem átkarolva vonszolt magával. Igyekeztem nem
törődni az emberekkel. Utálom, ha sírni látnak, még inkább, ha vigasztalni próbálnak.
És akkor megláttam Mattet. Ott volt ő is és volt pofája megszólítani.
- Emily, ne haragudj! – őszintének tűnt a hangja, de tudtam, hogy csak megjátssza.
- Hogy csinálhattad ezt – kiabálni akartam, de csak suttogásra telt. – Megesküdtél, hogy soha nem
bántasz! Vérszerződést kötöttünk!
- Én nem tudtam, hogy…
- De igen! – vágtam közbe. – Nagyon jól tudtad! Ott voltál, amikor történt! Nagyon jól tudtad, hogy
miért nem szeretem a sötét helyeket! – szerintem ebből semmit nem értett, mert úgy nyüszítettem,
mint egy hülye. Annyi mindent akartam a fejéhez vágni, de inkább hallgattam.
Húsz perccel később a parkban voltunk Szöszivel. A suli előtt fogott egy taxit és ide hozatott
bennünket. Még mindig sírtam, nagyobb részt az ő vállán. Matt sokkal kegyetlenebb, mint gondoltam.
106

Senkinek sem kellesz!
Michael elmondta mi is volt valójában.
- Otthagyott téged – magyarázta a hátamat simogatva. – De az ebédszünetben visszament megnézni,
hogy mi van veled. Akkor már énekeltél és azt gondolta biztos jól vagy. Aggódtam, mikor nem jöttél
órákra, de aztán eszembe jutott, hogy elmentél az orvoshoz és talán hazaküldött a csuklód miatt.
Ebédnél elmeséltem a dolgot Dorie-nak, de ő is azt mondta, hogy ez nem valószínű, de azért
telefonáltunk hozzátok és Mrs. Sullivan megmondta, hogy nem mentél haza. A többiek azt mondták,
lehet, hogy csak lógsz vagy elmentél az új pasiddal, de én nem hittem el, úgyhogy kérdezgettem
mindenkit, míg végül az egyik lány azt mondta, hogy ő látott téged Mattel beszélgetni. Ez eleve
gyanús volt és megkérdeztem tőle. Letagadta az egészet, aztán addig nyaggattam, amíg el nem
mesélte, hogy nincs semmi bajod, csak ott vagy, ahol lenned kell.
Itt tartott egy kis szünetet, mert már annyira kész voltam, hogy le kellett fejtenie magáról a kezeimet.
Lent ültünk a fűben, azt hiszem az ő dzsekijén. Gondoltam, hogy zavaró lehet neki, hogy ennyire rá
akaszkodok, de nem volt az. Ő rakta át a kezeim a nyaka köré, a karját a hátam mögé csúsztatta és a
mellkasához szorítva pár puszit nyomott a fejemre. Ami még lehetetlenebb, hogy annyira megnyugtató
volt.
- Amikor végre elárulta, hogy hol vagy, akkora már sikítoztál is.
- Mit – kérdeztem szipogva és rosszat sejtve.
- Mattie-t hívtad és valami cicát – suttogta –, és azt kiabáltad, hogy el fognak kapni. Erre már Matt is
megijedt és kinyitotta az ajtót.
Megint tartott egy kis szünetet és gondoltam, hogy most jön a legrosszabb rész, amire jobb is, hogy
nem emlékszem.
- Sokkos állapotban voltál, nem ismertél fel minket és össze-vissza hadonásztál, meg sikítottál – még
szorosabban ölelt. – Matt felkapott téged és el akart vinni az orvoshoz. Végig összefüggéstelenül
beszéltél és nyöszörögtél. Kérted, hogy hívjuk ide Mattie-t. Addig kapálóztál, amíg Matt le nem
eresztett egy kicsit a földre. És akkor Mattie-nek szólítottál engem és átöleltél. Könyörögtél, hogy
többet ne hagyjalak el és védjelek meg. Aztán Matt közelebb jött és te megint sikítozni kezdtél és
egyszer csak összeestél. Egy pillanatra azt hittem meghaltál.
Újabb erővel kezdtem bőgni. Szánalmas, mi Megmondtam előre, hogy ha egyszer kitör, az nem
mostanában áll el. Ritkán sírok, de ha minden összejön, akkor az, nálam több órás elfoglaltságnak
számít. Azért végül is lecsendesedtem annyira, hogy legalább nem vertem fel a parkot az idióta
nyüszítéseimmel, de Michaelt azért szorongattam, mint valami mentőövet, ami segít, hogy ne
süllyedjek még jobban az önsajnálat mocsarába. Szerintem, ha valaki látott minket, azon kezdett
tűnődni, hogy melyikünk haldoklik.
- Mindenki látta azt a jelenetet – kérdeztem végül. – Amikor félrebeszéltem
- Nem mindenki.
- De sokan – inkább kijelentettem, mint kérdeztem és mivel Michael semmit nem fűzött hozzá,
tudtam, hogy igazam van. A fél iskola látta, hogy őrültként viselkedem és képzeletbeli szörnyek elől
menekülök! Szánalmas életem újabb szánalmas mozzanata. Hogy utálom én ezt!
- Mi történt veled – kérdezte pár újabb puszit osztva. Komolyan úgy éreztem magam, mintha még
kislány lennék, de most nem zavart. Halkan elmeséltem, hogyan estem a lyukba, hogyan énekeltem
megmentésre várva és hogyan hatalmasodott el rajtam a hisztéria.
- Cica a régi plüssmedvém volt – magyaráztam. – Már régen nem hiányzott úgy, mint most. Úgy
érzem magam, mint egy gyerek.
107

Senkinek sem kellesz!
- Jó név egy mackónak – jegyezte meg –, és az a dal Mit énekeltél
- A Katona dala. Matt tanította meg nekem, még régen. Elég nagy hülyeség.
- Elénekeled
- Nincs valami jó hangom.
- Nem baj.
Végül is miért ne Halkan énekelni kezdtem.
Felment a katona a hegyre
Ott várja őt a kedvese
Hogy ne fulladjanak a vágyba
Beugrottak a bokorba
Sok nap telik el hetyegve
Nem járt arra farkas, se medve
Nincs, amiért a katona aggódna
Míg nem hívják a háborúba
A kedvese sajnos nem várta őt
Könnyű elcsábítani a nőt
Így amikor a katona visszatért hát
Senkit nem talált, ki őreá várt
Felment a katona a hegyre
Nem várja őt a kedvese
Felvisz magával sok újabb lányt
De egyik sem pótolja be a hiányt
Felment a katona a hegyre
Készen rá, hogy magát levesse
Nem élvez már, nőt sem piát
Ezért döntött, hogy leugrik hát
Néz le a katona a hegyről
De meg is gondolja magát egyből
Meglát ugyanis egy gyönyörű lányt
Akit magához méltónak lát
Felment a katona a hegyre
Most már van újabb kedvese
Tudja jól, hogy a szerelme
Nem hagyja már el sohase
Már nem olyan, mint a pokolban
Kiélik vágyukat a bokorban
És a katona nem aggódna
Ha nem hívnák újra a háborúba.
108

Senkinek sem kellesz!
- Tudom, hogy értelmetlen hülyeség – szipogtam Michael vállába. – Régebben nem is értettem igazán,
hogy miről szól, és hogy anya miért nem szerette, ha ezt énekeljük Mattel.
- Te Emily, ez nagyon édes volt ám – felnéztem az arcába, szélesen vigyorgott.
- Mi volt ebben az édes Ez egy tök pajzán, undorító dal.
- Igaz, de ahogy énekelted, az nagyon tetszett. Énekeld el még egyszer!
- Hagyjál! Te tiszta hülye vagy!
- Na, hallani akarom, még egyszer! – kuncsorgott.
- Menj a francba! – végül addig könyörgött, amíg el nem énekeltem újra. Nem tudom miért, de halálra
nevette magát rajta. Végül már az én sírásom is elállt és mosolyogtam rajta.
- Hány éves voltál, mikor ezt tanította neked – kérdezte.
- Nem tudom, öt vagy hat. Azt mondta, hogy majd apa születésnapjára énekeljem el. Elénekeltem és
apa is kiröhögött, majd megszidták Mattet. Most már nem csodálom.
- Nagyon megviselt, amikor anyukád elvitt, ugye – pár szóban vázoltam, hogyan verte át anyám
Mattie-t és hagytuk ott Cicával együtt. – Azóta nem volt egy barátom se – merengtem el a dolgon,
Michael látványosan elkámpicsorodott. – Úgy értem, rajtad kívül!
Mert mi ez, ha nem barátság Aggódott értem, kiszedte Mattből, hogy hol vagyok, még az őrültségben
is mellettem volt. Ki tesz ilyet A barátom. Nem is hangzott olyan rosszul.
Ezt a tökéletes pillanatot tette tönkre a mobilja csörgése. Elhúzódtam tőle, hogy elő tudja venni a
nadrágja zsebéből.
- Anyukám – közölte bocsánatkérő arccal és feltápászkodott. – Tessék Nem itt, vagyok a parkban
Emilyvel. Nem hiszem, nem anya… jó – rátette a kezét a mobilra és hozzám fordult. – Anyukám
kérdezi, hogy megenged-e, hogy hazavigyen. Szeretne találkozni veled, benne vagy
Rábólintottam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen lehet az anyja. Milyen lehet a nő, aki egy ilyen
jólelkű és kedves fiút nevelt fel Elszégyelltem magam a gondolatra, hogy semmit nem tudok a
családjáról. Kérdeznem kellett volna.
Végül Michael letette a mobilt és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Mire odaérünk ő is ott lesz – közölte és elindultunk az úton.
- Mesélj a családodról! – kértem. – Egyáltalán mi a vezetékneved Hol laksz Vannak testvéreid
Vagy háziállatod Szóval, mindent mondj el!
- A szüleim rendesek, szerintem meg kéne ismerkedned velük. Elég messze lakunk és van egy
nővérem. Háziállat nincs.
- Ez nagyon bőbeszédű volt – nevettem el magam. – Milyen az anyukád És a nővéred
- A nővérem szőke és kék szemű, nagyon hasonlít rám. Csak hétvégén jár haza az iskolából.
- Főiskolás Vagy egyetemista – tudakozódtam, feltűnt, hogy tényleg nem akar a családjáról beszélni.
- Nem, még középiskolás. Művészetet tanul egy speciális iskolában,
- Mit takar pontosan a speciális szó Talán valami… hm, baj van vele – gondoltam hátha ezért nem
akar dumálni róla.
- Nem, semmi ilyesmi. Ő nagyon tehetséges művész, ösztöndíjat kapott abban a suliban és már két éve
oda jár. Legfőképp fest, de gyönyörű szobrokat is csinál.
- Tényleg – hihetetlen, hogy eddig erről nem beszélt. – Hány éves pontosan Mi a neve
- Tizenhat lesz és Michelle-nek hívják.
- Ikrek vagytok – döbbentem meg és tényleg, mintha már hallottam volna. Michael és Michelle, az
ikrek. Szerintem Dorothy említhette.
109

Senkinek sem kellesz!
Ebben a pillanatban megláttam egy fehér kocsit, amit nem más, mint Mrs. Knight vezetett.
- Ne mondd, hogy… – nem folytattam, csak elugrottam Michael mellől. „Matt a legidősebb, van két
fiatalabb, egy fiú Michael és egy lány Michelle. Ők ikrek, velünk egyidősek”, ezt mondta Dorothy
rögtön a megérkezésem napján. Borzadva hátráltam.
- Emily…
- Te hazudtál nekem! – csattantam fel. – Miért nem mondtad el
Mekkora hülye vagyok! Vasárnap, amikor eljött hozzánk a nevelő anyjával érkezett, aki Mrs. Knight.
És amikor őt szidtam előtte, akkor valójában az anyját szidtam! És ő telefonált aznap is, amikor a
parkban voltunk.
- Emily, ne haragudj! – próbált közelebb jönni, de én tovább hátráltam. – Nem akartam, hogy…
- Mi a vezetékneved – csattantam rá.
- Knight – ismerte be –, de ne gondold, hogy…
Szánalmasan újra bőgni kezdtem.
- A barátok nem hazudnak egymásnak! Az is hazugság volt – hirtelen új gondolat ötlött a fejembe. –
Vagy ezt az egészet Matt tervelte ki Ő mondta, hogy barátkozz velem, hogy utána röhöghessetek
rajtam
- Dehogyis, Emily, Matt csak…
- Nem akarom hallani! Egy rohadt áruló vagy! Ne merj többet a közelembe jönni! – és őrült iramban,
gyerekként bőgve elrohantam az ellenkező irányba.
És miközben futottam beugrottak a részletek. Ezt az egészet Mattel, a testvérével! tervelte ki. Azt,
hogy összebarátkozunk. Na persze, az a karamellás-fahéjas mogyoró volt a csali, Matt tudta, hogy
mennyire szeretem az édességet és, hogy ennek a szövegnek be fogok dőlni „amikor kicsi voltam
mindig azt kívántam, hogy legyen egy olyan barátom, aki legalább annyira szereti a karamellás-fahéjas
mogyorót, mint én.”
A francba, milyen ökör vagyok! És persze azért tudott a tegnapi bunyóról is, mert az anyja
tájékoztatta. Biztos ott volt mellette, ahogy Matt is, aki addigra hazaért és együtt röhögtek rajtam. A
hülye Emily Sullivan, aki simán bevette, hogy valaki a legjobb barátjának akarja. Az a sok történet,
amit meséltem neki magamról, biztos megnevettette a gyerekhadsereget ott a nagy házban. És Mattel
az élen gúnyolódtak rajtam.
Elég őrülten nézhettem ki, ahogy zokogva rohantam keresztül a parkon. Nem volt hova mennem, aztán
végül úgy döntöttem, hogy a ház lesz a legmegfelelőbb, csakhogy láttam az az ocsmány fehér kocsit a
házunk előtt. Mi a frászért jöttek ide Újabb leégetést terveznek
Körbementem és a léckerítésen átugorva a nagy fa mellett jutottam ki. Bebújtam mögé és hagytam,
hogy elárasszanak a könnyek, ma már másodszorra. Egy idő után hallottam, hogy az autó elmegy.
Nem akartam kijönni a fa mögül, amíg nem áll el a sírásom, viszont az egész éjszakát sem akartam ott
tölteni.
Hatalmas puffanást hallottam magam mellett és először tökre azt hittem, hogy már teljesen
begolyóztam. Felnéztem és megláttam Mattet. Az igazit! Úgy értem a normális mai Mattet, nem a
kisfiút, akiről álmodozni szoktam.
- Mi a francot csinálsz itt – kiabáltam rá magamból kikelve.
- Bocsánatot szeretnék kérni tőled – mondta halkan. – Hallottam, hogy sírsz és…
- Ez magánterület! – üvöltöttem, miközben felálltam nagy nehezen, nehogy már ülve küldjem el a
fenébe. – És nehogy azt hidd, hogy ezután beetethetsz! Húzzál vissza a puccos kis villádba és hagyj
110

Senkinek sem kellesz!
békén! Nem volt elég – szünetet kellett hagynom, hogy elfojtsam az előtörő szipogást.
- Ez most komoly! – bizonygatta. – Tudom, hogy szemét voltam veled és tényleg nagyon sajnálom!
Kérlek, Em…
- Soha többet ne merj így nevezni! – visítottam és végre sikerült kimásznom a fa mögül, sőt jó nagy
ívben el is kerültem Mattet. – Amikor visszajöttem, azt hittem, hogy barátok lehetünk, te elutasítottál
és elfogadtam ezt. Aztán csesztetni kezdtél, gúnyt űztél belőlem, a családomból, a munkámból. És
elismerem sok mindenben igazad van. A munkám szar volt, de veled ellentétben, nekem meg kell
keresnem a pénzt! Meg kellett, amíg ki nem rúgattál! A családom sem ép, tudom, anyám nem volt egy
szent, de erről azt hiszem, nem tehetek, hasonlítsuk csak össze a te apáddal, az én anyám, legalább
nem vert engem!
- És abban is igazad van, hogy szánalmas vagyok, mert ennyi idő után is reménykedtem benne, hogy a
barátom leszel, de te kigúnyoltál, azt mondtad nem ismerjük egymást! Tudod mit Én szerettelek és
mindig gondoltam rád! Egyedül miattad jöttem ide vissza, ahol mindenki utál! Amikor ezeket
csináltad, akkor voltál szemét! – vettem egy újabb mély levegőt, hogy folytatni tudjam. – De amit
tegnap és ma csináltál, az már gonoszság volt! Bebizonyítottad, mennyire megvetsz és utálsz engem!
Hallottad, hogy a dalt éneklem, ugye
Egész elsápadva bólintott egyet.
- Mert, amikor kicsi voltam, megígérted, hogy visszaérsz a végére! Újra és újra elénekeltem, de nem
jöttél. Aztán befejeztem, mert elvesztettem a reményt. Remélem jót nevettél rajtam. Vicces lehetett, ha
az történt, amit Michael elmondott. További jó szórakozást kívánok a játékaitokhoz, de most tűnj el
innen! – azzal megfordultam, hogy bemenjek a házba.
Kicsit meglepődtem, mikor megláttam ott Clarát és apámat, de még jobban, mikor Matt megragadta a
kezem.
- Emily, annyira sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem! – Hibáztat valaki, hogy ha egy szavát sem
hiszem
- Most mit akarsz tőlem – kérdeztem halkan, hogy a bámulók ne hallják. – Betuszkolsz a lépcső alatti
gardróbba Vagy a menő kocsid csomagtartójába Várj, tudok egy jobbat, megtaláltad azt a régi
gödröt és vissza akarsz dobni oda!
- Nem, Emily, kérlek. Tudom, hogy egy óriási barom vagyok, ne haragudj, kérlek! – megcsóváltam a
fejem.
- Oké, meg van bocsájtva, de most húzd el innen a beled!
- Emily…
- Mondom, nem haragszom! – kihúztam a kezem a bazi lapáttenyeréből. – Cserébe kérek valamit. Ne
csesztess többet, csúfolhatsz, ha akarsz, aggathatsz rám gúnyneveket, de soha, semmilyen
körülmények között ne gyere a közelembe! És a rokonaidat is tartsd távol tőlem!
- De…
- Mit akarsz még Ha lehetne, az kérném, hogy soha többet ne kelljen látnom téged, mert eddig csak a
külsődtől hánytam, most viszont a belsőd az, ami annyira taszít, hogy legszívesebben kiszúrnám a
saját szememet! Gyűlöllek, jobban, mint bármi mást a világon és inkább rohadok egy sötét lyukban
életem végéig, mint, hogy még egyszer megérints! Takarodj az apám udvaráról!
Ezzel már végképp befejezettnek nyilvánítottam a társalgást és újabb cikis nyüszítések keretében
berohantam a házba. Még hallottam, hogy apám ráordít Mattre, hogy hívja a rendőrséget, de aztán már
111

Senkinek sem kellesz!
a szobában is voltam.
Sajnos Dorothy is ott volt, de nem akadályozott benne, hogy hasra vessem magam az ágyamon és ott
bőgjek tovább.
- Emily, nincs semmi bajod – kérdezte aggódva. – Úgy sajnálom, hogy nem kerestelek előbb.
- Te tudtad, hogy Michael Mattel lakik Miért nem mondtad
- Én azt hittem, tudod – hökkent meg.
- Hát nem tudtam! – szipogtam őrülten. – Az egy rohadék, végig hazudott nekem, összejátszott Mattel,
biztos a bezárást is együtt találták ki.
- Figyelj, én nem hiszem, hogy Michael is benne lett volna, egyébként sincsenek jóban Mattel.
- De egy házban laknak! Gondolod nem mondta vissza az anyjának, mikor őt szidtam És azt a sok
hülyeséget, amit Mattről mondtam neki. Szerintem vacsora közben rajtam szoktak gúnyolódni és a
másnapi megalázó poénokat tervezik. De tudod mi a legrosszabb, annyira hülye vagyok! Én teljesen
elhittem, hogy Michael tényleg barátkozni akar velem. Pedig még te is mondtad, hogy nem vagyunk
egymáshoz illők. Mert én ugye nem vagyok, olyan, mint te!
Ebben a pillanatban értettem meg, hogy mennyire irigylem Dorothyt. Olyan akarok lenni, mint ő.
Olyan kedves és tiszta. Ha én is itt nőttem volna fel, én is teljesen ilyen lennék. Nem ez a vörös hajú
kurva, hanem egy jó lány, aki zenét tanul és mindig nevet. És nincsenek pénzproblémái, sem egyéb
problémái. Könnyű az élete, mindenki szereti. Én is akarom ezeket! És egy szerető anyát, meg apát.
Azokat, amik nekem sosem voltak. Hát akkora bűn ez
Igen, leesett, hogy milyen szánalmas vagyok. Ott bőgtem, most már olyasvalami miatt, amin úgy sem
tudok változtatni. Nekem nem adattak meg ezek a feltételek, tehát abból kellett gazdálkodnom, amim
volt.
Késő estére végre befejeztem a bőgést. Végül is nem volt miért sírnom. Csalódtam emberekben, ez
máskor is megesett már, leégettem magam, ez sem ritkaság. Még hülye is vagyok, hogy ilyesmi miatt
bőgök.
Clara és apám visszavonultak már, eddig itt sündörögtek körülöttem, de mivel nem beszéltem
hozzájuk elmentek. Egyedül Dorothy volt jelen.
- Nagyon sajnálom, hogy kiborultam. Remélem nem lesz nagyon égő a suliban. Már biztos elterjedt,
hogy őrült van a családban.
- Miért hiszed mindig azt, hogy fontosabbak nekünk a pletykák, mint te magad Te is a családhoz
tartozol és nem fogunk kidobni, azért, mert mondanak rólad dolgokat. Egyébként is mindenki tudja,
hogy nem igaz. Órákat töltöttél bezárva, szerinted mást nem viselt volna meg Ne aggódj, Emily,
melletted vagyunk! – ez szép beszéd volt, de fogalmam sem volt, hogy a többes szám kiket jelent. Őt
és Laurent és Clarát biztos nem. Apámról meg inkább nem gondolkodom. Annyira puncsol, hogy
akármiben mellém állna.
- Haza akarok menni! – mondtam gyerekesen.
- Nem szeretsz velünk lakni
- Ez nem szeretés kérdése, mindenkinek jobb lenne, ha elhúznék a fenébe. Te is tudod. Nem értem,
hogy apa miért nem enged el.
- Mert szeret téged, Emily! – csattant fel. – Nem látod, mennyire Már rég megbánta, hogy hagyott
máshol felnőni. Itt kellett volna lenned velünk.
- Anyukád biztos nagyon örült volna – mondtam gúnyosan.
112

Senkinek sem kellesz!
- Nem szerettél volna inkább itt felnőni – Nem is tudta mennyire fájt ez a kérdés.
- Nem – hazudtam mogorván. – Inkább aludjunk!
113

Senkinek sem kellesz!
17.
Reggel, mikor kijelentettem, hogy nem megyek iskolába senki sem ellenkezett. Megvártam, amíg
apám és a lányok elhúztak otthonról és takarítani kezdtem. Sajnos, csak fél kézzel, mert a fájdalom a
csuklómban elviselhetetlen méretűre kezdett fokozódni. Hamar végeztem a közös szobánkkal, meg a
fürdővel. A folyosót is összetakarítottam, már mikor Clara rám szólt, hogy álljak már le.
- Semmi szükség, erre, Emily! Gyere inkább le a nappaliba.
- Nem szeretek csak úgy ülni – mondtam fejcsóválva.
- Kérlek, beszélgethetnénk! – és mivel szépen kérte, hát lementem.
Szerencsére rögtön a témába vágott.
- Szóval mi van ezzel a Mattel
- Semmi – vontam vállat. – A tegnapi után biztos nem jön ide többet – persze ez nem volt biztos,
tudtam, hogy megint szemétkedni fog. Hétfőn, ha suliba megyek, mindent megbánok majd.
- Nem értem, hogy mi a probléma forrása, elmagyaráznád
- Matt utál engem, fogalmam sincs miért. Ezért szemétkedik velem.
- És az a Michael
- Ő meg átvert – még mindig égett a képem az eset miatt. – Nem tudtam, hogy ki az anyja. Egy csomót
szidtam előtte Mrs. Knightot, ő meg hagyta. Nem is hiszem el, hogy ekkora hülye vagyok.
- Szóval a fiúk összevesztek rajtad – Mondtam én ilyet
- Nem, csak jól kitoltak velem.
- Hát nem ezt mondom Mindkettőnek kellenél, és mivel semelyik nem kell neked, rövid úton
végeznek veled.
Felnevettem.
- Nem, Mattnek már van csaja, és Michaellel sem úgy voltam. Ez tisztán utálom a csajt és
legszívesebben kinyírnám dolog. Semmi vonzódás nincs benne.
- Amikor idejöttél, én azt hittem, hogy szerelmes vagy a fiúba. – Én Mattbe Jó vicc.
- Nem – jelentettem ki egyszerűen.
- Mi van a kezeddel – pillantott le hirtelen a csuklómra, amit már dörzsölgetek egy ideje. Egyébként
ez tök hülyeség, mert attól csak még jobban fáj, mégis azt remélem a kitartó masszírozástól hirtelen
elmúlik.
- Beütöttem – vontam vállat. – Kicsit bekékült – megmutattam.
- Úristen, Emily! Miért nem szóltál Mikor történt ez – rémüldözött, mintha valami elüszkösödött
testrészt mutattam volna.
- Tegnapelőtt, mikor leestem a lépcsőn.
- Miért nem mutattad meg az orvosnak – szörnyülködött. – Lehet, hogy megrepedt valamelyik
csontod! Vagy el is szakadhatott egy ínszalag!
- Az nem fájna jobban – kérdeztem eltűnődve. Végül is tényleg, lehet valami komolyabb.
- Azonnal elmegyünk az orvoshoz! – mondta hirtelen. – Hozd a holmidat!
Három óra múlva bepólyált kézzel igyekeztünk egy bevásárlóközpontba. Clara már ezerszer elmondta,
hogy milyen felelőtlen vagyok, amiért hagytam ilyen sokáig kezeletlenül a dolgot. Egyébként a
kezelés annyiból állt, hogy két órán keresztül várakoztunk egy gyermekorvosi rendelőben aztán a doki
fejcsóválások közepette bekenegette valami kenőccsel és bekötözte. Gipszelésről is beszélt, de
114

Senkinek sem kellesz!
mondtam, hogy kizárt. Na és kaptam felmentést a tesi alól, három hétre. Legalább Mattéknek nem lesz
alkalmuk kinyírni. Legalábbis tesin.
Szóval Clarával bevásároltunk a hétvégére, közben arról győzködött, hogy ruhákat kéne vásárolnom
„a korodbeli lányoknak sokkal több holmija van”. Irtóztam az ötlettől, hogy felesleges holmikra
költsem az összegyűjtött pénzem, mert mi a fontosabb, az, hogy legyen még egy farmerem, vagy
legyen jövőm Talán azt hiszik, hogy örök életemben pincérkedésből akarok élni Hogy nem
szeretnék egyszer saját lakást, ami nem bűzlik és ahol nincsenek csótányok A pénzem, pedig egyre
fogy, ugyanakkor próbáltam örömet szerezni Clarának. Komor arccal mustrálta rajtam lévő farmert,
amit kábé két éve vettem. Talán cikisnek tartja, hogy ilyen a megjelenésem Senki ne gondolja, hogy
szakadt ruhákban járok. Vagy esetleg piszkosban. A ruháim, csak nem annyira divatosak, mint a
mostani lányoknak És akkor mi van Én nem vagyok olyan, mint a mostani lányok. Persze lehet,
hogy épp ez a baj. Mindenki azt várja el, hogy olyan legyek.
De miért nekem kéne megváltoznom Változzanak a többiek! Velem is mi történt most, hogy
megpróbáltam ezt a változás dolgot. „Beszéld meg vele a problémát!” Jó vicc, aztán mi lett belőle
„Illeszkedj be!” Hová a francba Egyik ismerősöm sem a beilleszkedésnek köszönhető, ezentúl
mindenki le van ejtve. Törődjenek a saját dolgaikkal, aki akar valamit tőlem, annak jó leszek így is.
Például Adriannek. A fene, nem is gondoltam rá szerda este óta. Fura, hogy nem keresett meg. Lehet,
hogy nem tetszett neki a csók.
- És ez – mutatott fel Clara egy újabb farmert. Ez lesz a negyedik, amit felpróbáltat velem.
Egy rohadtul drága üzletben voltunk. Egy ilyen nadrág árából vettem kábé az összes ruhám. A cipővel
együtt.
Régebben úgy voltam vele, hogy előre elterveztem, hogy mikor és hova megyek vásárolni, ha úgy
érzem, tényleg kell valami gönc. Utánanéztem, hogy hol vannak nagy leárazások meg ilyesmi.
- Nem túl drága – kérdeztem.
- Nem drágább, mint máshol – nyugtatott meg, mintha ez megnyugtató lenne –, és ezt a pulóvert is
meg kéne venned! – egy korábban felpróbált testhez álló, kötött darab.
Húsz perccel később a kocsiban ültünk. Megvettem azt a rohadt nadrágot és pulóvert, mert Clara addig
erősködött, amíg muszáj volt. Ráment az összes készpénz, ami a tárcámban volt. Ez azt jelenti, hogy a
két heti zsebpénz, amit apámtól kaptam és a maradék borravalóból gyűjtött pénzem. Kész, leégtem. A
bankszámlámhoz nem nyúlhatok megint, tehát ezentúl nem költök semmire. Rohadtul nagy
bűntudatom volt. Nem kellett volna megvennem azokat a holmikat. Clara meg azért korhol, amiért
nem engedtem, hogy ő fizessen. Persze, hogy nem engedtem. Nem elég, hogy adnak kaját nap, mint
nap És elviselik a szégyent, amit a jelenlétem okoz.
Amint beléptünk az ajtón egy rakás csomaggal, épp csörgött a telefon. Pechemre én vettem fel.
- Tessék, Sullivan lakás.
- Emily drágám, te vagy az – most ez vagy Mrs. Knight vagy csak egy nő, akinek a hangja
kísértetiesen emlékeztet Mrs. Knight hangjára.
- Igen – böktem ki.
- De jó, hogy elértelek, Susan vagyok, Michael anyukája. – Nem mondja! – Beszélni szeretnék veled
erről a helyzetről.
- Értem, akkor jobb, ha tudja, hogy nincs semmilyen helyzet.
- Szeretnék bocsánatot…
- Nem kell fáradnia, asszonyom! – vágtam közbe, de azért igyekeztem higgadtan és udvariasan
115

Senkinek sem kellesz!
beszélni. – Nincs miért bocsánatot kérni, főleg nem önnek. Én nem haragszom egyik… fiára sem, csak
kérem, ezentúl hagyjanak békén. Nem azért mondom ezt, mert haragszom, tényleg nem. Csak
szeretnék végre nyugodtan élni és bizonyára hallotta a fiúktól nem is egyszer, hogy ha ők a közelben
vannak ez nem igazán sikerül. Mindenkinek jobb lenne így, nem gondolja
- Drágám, hidd el, Matt nagyon sajnálja!
- Én elhiszem. De ez semmin nem változtat, jobb, ha elkerüljük egymást a továbbiakban. Köszönöm,
hogy aggódott miattam, de semmi szükség rá, tökéletesen jól vagyok. Viszonthallásra! – azzal
lecsaptam a telefont.
- Ki volt az – kérdezte Clara.
- Nagyon udvariatlan voltam – kérdeztem rosszat sejtve és figyeltem Clara reakcióját.
- Ha az egyik barátnőmmel beszéltél, akkor igen. – Hoppá, már épp bocsánatot akartam kérni, de
folytatta. – Viszont, ha Susan volt, még keveset is mondtál – és elnevette magát.
Fura, de olyan pillanat volt, mikor úgy éreztem egy kicsit azért kedvel. Miközben segítettem elpakolni
a vásárolt holmikat ő Mrs. Knightot szidta, mert állítólag mindig dicsekszik, hogy az ő gyerekei
milyen jók. Először Mattet kezdte elemezni, majdnem tizenhat volt, amikor Mrs. Knight elhozta a
javítóintézetből. Mint kiderült volt valami bírósági ügye. Kérdeztem, hogy pontosan mi is, mire Clara
elmondta, hogy azt hallotta segített az apjának egy bolti lopásnál és amikor lebukott az apja
egyszerűen elmenekült a fiát meg ott hagyta. Azóta nem látták az apukát.
Michelle és Michael öt évesen kerültek oda. Ők voltak az első gyerekek. Clara elmondta, hogy
Michaelről nem hallott semmit, de Michelle állítólag furcsa lány. Aztán Peter, aki tizenkét éves és alig
karácsony óta van velük. Állítólag borzalmasan rossz, rendszeresen verekszik, csúnyán beszél és
balhékba kerül. Visszaemlékeztem, hogy bunyóztak azzal a sírós képűvel. Clara megemlítette még a
másik kisfiút, meg a két kislányt, de úgy tűnt, azokról nem voltak pletykák.
- Én láttam más gyerekeket is – mondtam elgondolkodva. – Három kislányt és három kisfiút.
- Minden környékbeli gyerek odajár játszani – vont vállat Clara. – Susan süteménnyel tömi őket és
egész nap a drága játékokkal játszanak. Még bébiszitterük is van, amikor Susan épp nincs otthon.
Aztán Clara újra megemlítette a szakácsnőt, aki mexikói, meg hogy van takarítónő, aki minden nap jár
hozzájuk.
- És hol van Mr. Knight – tudakoltam, mert róla még senki nem beszélt.
- Mindig dolgozik – vont vállat Clara. – Valakinek a pénzt is elő kell teremteni.
Ja, mint nálunk apa. Sokszor egész későig haza sem jön.
Fura volt csak ketten a házban, de mire túlságosan is beleéltem volna magam a hazaért Lauren az
iskolából.
- Milyen napod volt, Laurie – kérdezte vidáman Clara. Lauren csúnya pillantást vetett rám.
- Tök jó! Egész nap azt kellett hallgatnom, hogy mi történt a szegény nővérkémmel. Egy csomóan
kérdezték, hogy tényleg bolond-e és hogy mikor vitetjük el valami zárt intézetbe. Erre én is kíváncsi
vagyok! És a tiéd, anya – Clara figyelmen kívül hagyta a gúnyoskodást.
- Jó volt, vásárolni mentünk Emilyvel. Vett magának egy isteni pulóvert. Meg kéne nézned, szerintem
neked is jól állna egy olyan.
- Na persze! – nevetett Lauren gonoszul. – Majd olyan ruhákba járok, mint ő! – azzal nevetve távozott.
Megcsóváltam a fejem. Igazi testvéri szeretet. Azt kívántam bárcsak Dorothy lenne a testvérem. Az
mennyivel jobb lenne. Egy igazi rokon, akit még szeretek is.
Elfogyott minden házimunka, ami fél kézzel is elvégezhető volt, úgyhogy felmentem a szobámba.
116

Senkinek sem kellesz!
Pillantásom az ágyamon lévő szatyorra esett és megint elöntött a bűntudat. Mennyi pénzt költöttem!
Épp azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha titokban visszavinném a holmikat, elővettem a pulóvert és
egyszerűen nem hittem a szememnek. Egy csomó szál ki volt húzkodva és mintha valaki jól
megtépdeste volna. Kivettem azt a rohadtul drága nadrágot is. Ki volt szakítva a térdénél és az ülepén.
Tök nyugodt voltam, komolyan, mert előző nap minden stresszt alaposan kisírtam magamból.
Átsétáltam Lauren szobája elé és udvariasan bekopogtam. Szerintem nem számított rám, vagy csak
nem hitte, hogy bántani fogom. Kinyitotta az ajtót majd a képembe köpte.
- Mi van
- Semmi – vágtam rá és hatalmas pofont kevertem le neki, sajnos én hülye a bekötött kezemmel, de a
ballal mégsem üthetek. Igaz, a kötés elnyomta a csattanás hangját, de azért jócskán fájhatott neki, amit
onnan tudok, mert nekem rohadtul fájt.
Egy ideig csak bámult rám, a kezét az arcára szorítva, aztán remegni kezdett a szája és könnyekkel telt
meg a szeme.
- Anya! – tört ki zokogásban és elrohant mellettem.
Mondjak valamit Egy cseppet sem sajnáltam. Igazán megérdemelte, hogy valaki jól képen törölje.
Nem azért, mert lelökött a lépcsőn, és mert állandóan szemétkedik velem. Hogy csinálhatta ezt,
azokkal a rohadt ruhákkal
Visszamentem a szobámba és alaposabban megvizsgáltam őket. Nem tudom miért, de Clara nem jött
fel, hogy megtudakolja miért tettem.
Elnéztem a lyukakat a farmeranyagon. Látszott, hogy valami hegyes cuccal lyukasztotta át, majd
megtépte. Elgondolkodtam, hogyan lehetne megjavítani, de nem lehetett. Ha meg is varrom, valahogy
akkor is látszani fog a helye. És nem lehet visszacserélni. Kidobtam egy nagy rakás pénzt az ablakon!
Ennyi pénzért, kábé másfél hétig dolgoztam a régi helyemen.
A pulóver talán menthető, de sosem lesz a régi. Az ilyen pamutot nem szabad ilyen viszontagságoknak
kitenni. Egyáltalán hogyan lehet visszaszőni a kihúzott szálakat Vagy visszakötni. Sajnos nem
tudom. Hosszas tanulmányozás után végre kezdtem megérteni a dolog tematikáját.
Szóval, épp ezzel szórakoztam az ágyamon fetrengve, mikor Dorothy törte rám az ajtót.
- Emily, miért csináltad – csattant rám.
- Nem mondta – kérdeztem vissza oda sem pillantva. Gondoltam, hogy megint én leszek a felelős,
mint mindig.
- Nem tudja, odalent zokog, és az arcát jegeli – tajtékzott. Még soha nem láttam mérgesnek. – Néha
tényleg olyan vagy, mintha nem lennél normális! – azzal kiviharzott.
Könnyek öntötték el a szemem, de nem kezdtem sírni. Csak nem fogok naponta bőgni, mint a
dedósok. Inkább folytattam a szálvisszahúzós melót. Amikor apám hazaért őt küldték fel hozzám,
gondolom, hogy beszéljen a fejemmel.
- Emily! – apám hangja úgy hangzott, mintha most rombolta volna le valaki a lelki világát. – Miért
ütötted meg a húgodat – Milyen álszent, azt mondja, nem tudja. Hogy lehet valaki ilyen
- Azt akarod, hogy kérjek bocsánatot tőle – kérdeztem rátérve a fő témára. Úgyis ez lenne a vége,
nem
- Igen, bocsánatot kell kérned! – határozta el magát.
- Jó, bocsánatot kérek – vontam vállat. – Beszéljünk az én ügyemről. Haza akarok menni! Vissza a
lakásunkba. Mivel itt már munkám sincs, sem barátaim, sem… – legalább Dorothy, aki eddig kedvelt.
– Szóval arra gondoltam, hogy visszamegyek. Tudom, hogy aggódsz amiatt, hogy egyedül leszek, de
117

Senkinek sem kellesz!
kitaláltam ezt is. Van egy pincér kolléganőm, akivel jóban vagyok. Ő majd odaköltözik hozzám –
ennek a zseniális tervnek előbb kellett volna eszembe jutnia. Úgyis állandóan panaszkodott a magas
lakbér miatt. Élhetnénk együtt is.
- Nem! – csattant fel apám, úgy, mint aki mindjárt infarktust kap. – Ebben a tanévben már nem mész
sehova! Akár tetszik neked, akár nem, itt maradsz! Most pedig indulj és kérj bocsánatot a húgodtól!
Nem értettem, hogy érez jogot arra, hogy velem ordibáljon. Ha ő nevelt volna, akkor igen. Vagy ha
legalább biztosít havonta egy látogatási lehetőséget nekem. Nem kellett volna az állítólagos
gyerektartás sem, csak az a látogatás.
Szó nélkül félretettem a pulóvert és felálltam, hogy eleget tegyek a kérésének. Persze szerintem
megérdemelte, de lehet, hogy csak azért gondoltam így, mert nem vagyok normális.
Benyitottam Lauren szobájába. Épp vidáman telefonálgatott valakinek, de amikor meglátott láthatóan
megijedt.
- Visszahívlak! – szólt bele a mobilba és kinyomta. – Mit akarsz Szólok apának!
- Szeretnék bocsánatot kérni – préseltem ki magamból. – Még akkor is, ha mindenkinek azt hazudtad,
hogy nem tudod miért ütöttelek meg. Sajnálom! – az arcán nyoma sem volt semminek, szóval nem
értettem, hogy mit kellett jegelni.
- Sajnálhatod is! Mikor mész már el végre Nem tűnik fel, hogy mindenki utál Nem elég, hogy
anyáék etetnek, fizetnek minden költséget neked, ruháznak téged, még azt sem fogod fel, hogy
senkinek sem kellesz Szerinted hiányzott valakinek az, hogy ide gyere Hogy mindenki a régi
pletykákon csámcsogjon
- Nagyon jól tudod, hogy nem akartam ide jönni – mondtam és elfordultam. Az a senkinek sem kellesz
rész nagyon betalált. Nagyon jól tudom, hogy senkinek sem kellek, csak nem akarom, hogy mindenki
tudjon róla. Nem elég szánalmas az, hogy én tudom, de hogy mások is tudják az már megalázó. – És
csak, hogy tudd a ruhákat a saját pénzemből vettem – azzal kijöttem a szobából.
Visszamentem a pulóverhez és folytattam a szálak visszarendezését. Nem mentem le vacsorázni, mert
elég depressziós hangulatba kergettem magam, ugyanis felidéztem magamban mindazokat az
embereket, akiknek nem kellettem.
Először is anyám, ezerszer a fejemhez vágta, hogy nem kellett volna megszülnie engem. Mintha én
akartam volna. Aztán apám, a legrégebbi emlékem róla „mondtam, hogy ne szüld meg!”. Ja, és még ő
mondja, hogy szeret. Képmutató. Aztán Lauren, amikor először találkoztunk „Én is a testvéred
vagyok, mint Dorothy” – mondtam neki. Mindig is akartam egy testvért. Miután Mattie-t elvesztettem
egész elveszett voltam. „Nem vagy a testvérem!” – vágta rá durcás képpel és elrohant az anyjához.
Kisgyerekként féltem Clarától. Anyám azt mondta, hogy ne aggódjak, ha utálni fog, és nevetve
hozzátette, hogy vigyázzak, bele ne fojtson a vízbe. Nos, mikor megérkeztem én is a tengerparti bérelt
házba tökéletesen olyan képet vágott, mint aki bele akar fojtani a tengerbe. Dorothyt soha nem
kedveltem, mert ő volt az, akire az apám elcserélt engem. Kiskoromban mindig csak erre tudtam
gondolni. Azért nem is hiányoztam neki, mert talált egy ugyanolyan korú lányt, mint én, akinek az
anyjától már úgy is volt egy gyereke. Akkor legalább össze tudnak hozni egy normális családot.
Anya azt mondta ne bánkódjak, mert nem akarok úgysem Hamupipőke lenni, akit a két
mostohatestvér, meg a ház úrnője dolgoztat egész nap, mert biztos ez lenne. Az az igazság, hogy
igenis szerettem volna Hamupipőke lenni. Csakhogy nekik még annak sem kellettem.
Aztán ott volt az iskola. Nem vettek fel, oda, ahová először akartam menni, mert a tandíjra nem volt
118

Senkinek sem kellesz!
elég pénzünk, támogatott diákjuk meg volt elég. Így kerültem az állami alacsony színvonalú
általánosba, majd az ugyanilyen jellegű középiskolába.
Ott voltak a munkahelyeim is. Tizenkét éves koromban döntöttem el, hogy pénzt kell keresnem.
Persze semmi nem akadt, amíg tizennégy évesen nem találkoztam az egyik osztálytársam nővérével. Ő
ajánlott be pincérnőnek. Nem akartak felvenni, de addig nyúzták a főnököm és én addig könyörögtem,
míg meg nem engedte, hogy kisegítő legyek. Először csak mosogattam, négy órában. Majdnem fél
évig, aztán előléptettek pincérnővé. Kábé ezzel egy időben találkoztam Victorral. Először csak
beszélgettünk és nem is gondoltam rá, hogy összejöhetnénk. Aztán anyám egy részeg pillanatában azt
vágta a fejemhez, hogy miért nem randizok, mint minden normális lány. Akkor mondtam igent
Victornak.
Vele csókolóztam életemben először, úgy igazából. Teljesen azt hittem, hogy szerelmes belém.
Amikor vele voltam folyton arról beszélt, hogy mennyire kíván és akar engem. Akkor éreztem először,
hogy hátha van, akinek kellek. Igazából nem akartam a szexet, mert fiatalnak tartottam magam és
korainak éreztem egy havi találkozások után, de nem mondtam nemet. Odaadtam magam, hiszen
kellettem neki. Az egyetlen ember volt, aki valaha azt mondta, hogy kellek neki. Ki kellett volna
hagynom Ezután négy hónapig boldog voltam. Hagytam, hogy akárhányszor kelljek neki és jól
éreztem magam utána, mikor kicsit összebújtunk.
Aztán kidobott. Életem fénypontja volt az az öt perc, mikor kifejtette, hogy van menyasszonya és hogy
ennyi volt. Hiszen én csak egy kislány vagyok, akivel (hirtelen ráébredt) illegális szexuális kapcsolatot
létesíteni, igazán megérthetem, hogy nem folytathatjuk tovább.
Amikor anyámnak elmeséltem csak odavetette: „Mit vártál Hogy elvesz feleségül” Hát nem Nem
azt kellett volna csinálnia Ha annyira szeretett volna, amennyiszer a szeretkezések közben hajtogatta,
akkor el kellett volna vennie. Kiemelni ebből a mocsokból, hogy ne süllyedjek mélyebbre. Nem
kértem volna, hogy azonnal tegye meg. Hiszen tovább akartam tanulni. Igazi szakmát szerezni.
Ezután óvatosabb voltam a férfiakkal. Észrevettem, hogy mindegyik csak arra akar, nem pedig igazi
kapcsolatban lenni velem. Ebből azt szűrtem le, hogy szerintük másra nem is vagyok jó.
Megmutattam, hogy igenis jó vagyok másra is. Jó pár tökön rúgásba került, mire felfogták a dolgot.
Ezután már csak a komolyabb pasikkal foglalkoztam. Az, aki nem akar rögtön lefektetni, van célja az
életben és nem hülye, felkerült a megfontolandó listára. Mondanom sem kell, hogy két ilyennel
találkoztam. Az egyikkel elmentem randizni. Rendes volt, meg érdekes, de miután megcsókolt,
elkezdett tapogatni is. Otthagytam a francba.
Így átgondolva undorítóan hangzik az egész, de mit kéne csinálnom Beleszeretni egy korombeli
srácba, aki a szüleivel él. És a szülök valószínűleg lenéznének, ha megtudnák, hogy milyen az anyám.
Meg egyébként is, egy gyerekkel nem lehet jövőt elképzelni és én azért gürizek, hogy legyen jövőm.
Hogy tíz-tizenöt év múlva legyen valamim, lehessen gyerekem, akit soha nem hagyok el és soha nem
mondom neki, hogy bár ne szültem volna meg.
Persze most még elképzelhetetlennek tartom, hogy Emily Sullivan családanya legyen, de próbálok
optimistán állni a dolgokhoz. Ha elérem a tényleges felnőttkort sokkal több lehetőség áll előttem. Ha
beiratkozom valami főiskolára, ha szerzek igazi képesítést, amivel igazi fizetést kereshetek.
Mindegy, most itt vagyok egy tizenhat éves hülye, akit mindenki utál. Senkinek sem kellesz! Ezt
miből szűrte le úgy egyébként Abból, ahogy Matt bánt velem Igaz, neki sem kellettem. És Michael
Mekkora hülye vagyok!
119

Senkinek sem kellesz!
Én tényleg azt hittem, hogy a barátom akar lenni.
Tegnap még azon is gondolkodtam, hogy talán tényleg akart is, ahogy Dorothy említette, de akkor
megkeresett volna, nem Ha kicsit is komolyan gondolta volna, megkeres és bocsánatot kér, amiért
hazudott nekem. Vagy legalább felhív. De nem, csak az anyjától jött hívás. Mindegy, nehogy már
emiatt is el legyek keseredve. Nekem nem kellenek barátok. Főleg nem ilyen gerinctelenek.
Késő este volt már, mire nagyjából sikerült viselhető formájúra összehoznom a pulóvert. Egy helyen
volt egy szakadt szál, azt nagy nehezen összecsomóztam. Most kábé úgy nézett ki, mintha a kutya
szájából rángatták volna elő. Dorothy hallgatással büntetett. Egyetlen szót sem szólt hozzám, még az
ágyába is szó nélkül feküdt le.
Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a fecsegése. Félretettem a pulóverem és lekapcsoltam a
villanyt.
Biztos, hogy nem vagyok normális. Hogy valaki azért ejtsen könnyeket, mert nem állnak vele szóba
Ez szánalmas, mégis bármit megadtam volna érte, ha legalább egyetlen szót szól.
120

Senkinek sem kellesz!
18.
A másnap ismét szótlanul indult. Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel. Hajnalban felkeltem és
halkan lementem a konyhába. Felsúroltam a konyhaköveket és megpucoltam az összes lenti ablakot.
Amikor Clara felébredt nyugtáztam, hogy ő sem szól hozzám. Ennyit a kezd megkedvelni dologról.
Halkan megkérdeztem, hogy hol találok varróeszközöket. Kaptam tőle mindent, úgyhogy
visszaosontam a szobánkba. Amikor Dorothy felkelt még mindig szótlan volt és hamar otthagyott. A
szótlan reggeli után kezdtem neki a farmernadrág feldarabolásának. Érted, csak nem dobom ki csak
úgy!
Elég lassan haladtam a varrással, mert bekötözött kézzel rohadtul nehéz befűzni a cérnát.
A szótlan ebéd utánra már kezdett alakulni a művem.
Kiültem a fa mellé, hogy ott fejezzem be, már majdnem kész voltam és lassan a vacsoraidő is
elérkezett, mikor Clara egyszer csak kiszólt, hogy valaki keres. Engem
Kíváncsian mentem keresztül a házon és kinyitottam az ajtót, ugyanis a valaki odakint várakozott.
Egyáltalán nem volt ismerős. Egy velem azonos magasságú szőke hajú lány, fekete ruhákban.
- Te vagy, Emily Sullivan – kérdezte.
- Igen – feleltem ártatlanul, mire behúzott nekem egyet.
Az egész tök gyorsan történt, még elcsodálkozni sem volt időm, már másodszorra is megütött.
Rohadtul fájt, az egyik az arcom jobb oldalát a másik pont az orrom találta telibe. Ráadásul fogalmam
sem volt, hogy ki a csaj, de nekiugrottam és elkaptam a szőke haját. Úgy megtéptem, hogy egész
csomó maradt a kezemben belőle. Visított, ahogy a torkán kifért, de elszántan védekezett. Szerintem a
szemem akarta kikaparni a hosszú és valamilyen mintás körmeivel, de félrekaptam a fejem, így csak
az arcom és homlokom egy részén húzta végig a körmeit.
Elkaptam a fejét és jól odavertem a földhöz. Úgy néz ki, én jobb verekedő vagyok, mert végül én
kerültem fölé és teljesen leszorítottam.
Már épp magyarázatot követeltem volna, de két kar kulcsolódott a derekamra és egyszerűen leemeltek
a lányról. Megfordultam, hogy megnézzem ki a franc az. Adrian volt.
- Emily, mi a szöszt csinálsz – kérdezte meghökkent képpel.
- Honnan tudjam – visítottam magamból kikelve. – Egyszer csak itt ez a csaj és elkezd verni! Talán
hagynom kellene magam Azt sem tudom, hogy ki ez!
- Megérdemelted, kis lotyó! – visszafordultam, hogy megint beverjem a fejét a földbe, de közben már
feltápászkodott.
Adrian visszatartott, pedig már kezdtem volna belejönni a bunyóba.
- Takarodj innen, mielőtt még többet kitépek a hajadból! – szóltam rá kissé lenyugodva. Szerencsére
ellenkezés nélkül futott el. Nem azért, de még engem neveznek bolondnak Úgy értem, bejön egy
ismeretlen csaj az utcáról és megüt Aztán meg elmegy, úgy hogy meg sem mondja, hogy miért
csinálta.
- Emily! – Clara hangja vonta magára a figyelmem. – Mi volt ez – felé fordultam.
- Megütött – csattantam fel.
Mégis honnan tudjam, hogy mi volt ez Úgy nézek ki, mint aki tudja Ráadásul vérezni kezdett a
121

Senkinek sem kellesz!
fejem.
- Beszélhetnék veled – kérdezte gyorsan Adrian.
- Mindjárt jövök! – vetettem oda Clarának, Adrian elvezetett. – Ez a te barátnőd volt – kérdeztem rá a
gyanúmra.
- Életemben nem láttam még – felelte.
- Akkor mi a frászt keresel itt – gorombábban nem is kérdezhettem volna.
- Nyugi, kistigris! Már második napja figyelem a házatokat, most végre találkozunk – kinyitotta
előttem a furgonja ajtaját és intett, hogy szálljak be.
- Kistigris – kérdeztem vissza kissé lenyugodva. – Ezt meg honnan szedted
Becsukta az ajtót és megkerülte a kocsit, hogy a másik oldalon szálljon be. Alaposan megbámultam.
Szívdöglesztően nézett ki, mint mindig. Habár lehet, hogy csak elfogult vagyok. Kikopott farmert,
pólót és bőrdzsekit viselt. Az arca egész komoly volt, hiányzott az a kis mosoly, ami mindig ott bujkál
a szája sarkában.
- Emily, nincs semmi bajod – kérdezte mikor beült mellém.
- Nincs – eléggé megviselt állapotban voltam, de semmi olyasmi, amivel ne tudnék megbirkózni. –
Biztos, hogy nem a te barátnőd volt
- Már miért lett volna Mondom, hogy nem ismerem.
- Akkor meg ki a frász volt Úgy viselkedett, mintha valaki lenyúlta volna a pasiját és mivel én csak
veled kavarok nincs más lehetőség erre. – Megjelent a kis mosoly.
- Szóval te kavarsz velem – közben elővett pár papír zsebkendőt és az egyiket rányomta a
homlokomra, ahol a vérző karmolás nyom volt.
- Várj, te miért figyeled a házunkat
- Mert találkozni akartam veled – magyarázta, miközben elrendezett néhány hajtincset is a zilált
fejemen. – Nem beszéltük meg randit, ezért visszajöttem, de nem láttalak sehol, vártam, hogy esetleg
kijössz valamikor és elkaphatlak.
- Telefonról nem hallottál – a visszapillantóban megszemléltem a képem. Rendesen kivörösödött az
arcom és a karmolás is látszott, de csak a homlokom vérzett. Szuper, holnapra hogy fogok kinézni
- Nem tudom a számotokat. Becsöngetni meg ciki lett volna, mert nem tudtam, hogy az otthoniak
tudhatnak-e rólam és hogy egyáltalán van-e miről tudniuk.
- Miért ne tudhatnának Úgy értem, ha valami van köztünk, azt nem kell titkolni. Vagy igen –
visszahuppantam a fejemre és elrendezgettem a hajam.
- De ez még mindig nem válasz az eredeti kérdésemre, amivel napok óta gyötröm magam – világított
rá.
- Pontosan mi a kérdés – nem lehetett nem mosolyogni a bizonytalan képén.
- Mi most járunk
- Nem is tudom – húztam egy kicsit, hadd szenvedjen. – Az igazi kapcsolatokban a fiú elhívja a lányt
randira a csókolózás után. Vagy legalább a számát elkéri, nem gondolod
- Elfelejtettem – mentegetőzött. – Annyira elvesztettem az eszem, hogy kiment a fejemből. Ne
haragudj és légyszi, ne dobj ezért!
- Ezért nem doblak – jegyeztem meg szárazon.
- Akkor miért – rémüldözött és közelebb hajolt.
- Még most sem hívtál randira és a számom sem kérted el – mosolyogtam az arcába. – Azt hittem,
hogy nem fogsz keresni.
- Bolond vagyok, de azért nem ennyire – felelte és mivel úgyis centikre volt az arcunk megcsókolt.
122

Senkinek sem kellesz!
Rögtön elhúzódott. – Nem fáj – erre muszáj volt felnevetnem. Nem fáj Egy csók
- Nem, már csináltam ilyet – nevetett és megint megcsókolt. Végül is, mikor megsimogatta közben az
arcomat is, akkor rájöttem, hogy mégiscsak fáj. Elhúzódtam.
- Szóval, elmegyünk valahová – megráztam a fejem.
- Ma már inkább nem. Egy kis balhé volt otthon, jobb, ha ma nem megyek sehova – Adrian
csalódottan felnyögött.
- Holnap nem érek rá, de mi lenne, ha hétfőn találkoznánk – elgondolkodtam a lehetőségeken. Persze
szívesen randizom Adriannel, de ennek is megfelelő keretek között kell lezajlania, elvégre mégsem
maradhatok ki késő estig, mikor másnap iskola.
- Fél négyig vagyok suliban, utána ráérek, de vacsorára haza kell hoznod.
- Nincsenek esti randik – szörnyülködött.
- Csak péntek este és hétvégék – bólintottam.
- Értem – mondta egy pillanatnyi elgondolkodás után. – Hétfőn érted megyek a sulidba, de mondd
meg nekik – bökött a házunkra –, hogy velem vacsorázol, nem kell aggódniuk, korán hazahozlak.
- Oké – mosolyodtam el –, akkor hétfőn
- Igen, de ne merj elmenni! – magához ölelt és szenvedélyes csókokkal árasztott el. Alig tudtam
szabadulni.
- Most már be kell mennem! – igazából kicsit akartam maradni. Jól esett a csókja és szerencséjére nem
tapogatott közben. Lehet, hogy egész rendes.
- Még öt perc – ajánlotta.
- Egy perc – válaszoltam. Közelebb hajolt a számhoz.
- Négy – lehelte. Felnevettem.
- Úgyis a háromban egyeznénk ki – úgyhogy további három percig (lehet, hogy egy kicsit több volt)
elfoglaltuk magunkat. – Most már bemegyek!
- Rendben. Ugye tudod, hogy teljesen megőrjítesz
- Ki kell ábrándítsalak – kinyitottam a kocsiajtót és kiugrottam. – Te már akkor őrült voltál, amikor
először találkoztunk.
- Ez nem igaz! Amikor megláttalak akkor őrültem meg.
- Na persze! Már előtte is elnevezted a furgont! – már nem emlékeztem milyen nevet mondott.
- De szerencsémre te kedveled az őrült pasasokat.
- Mondtam én ilyet – gonoszkodtam és becsaptam az ajtót. Nehogy már elbízza magát!
Gyorsan bementem a házba.
- Ki volt ez a fiú – kérdezte Clara a konyhából kilépve. Lauren és Dorothy is ott voltak.
- Adrian – közöltem –, elhívott randizni. Nem gond, ha elmegyek vele Hétfőre beszéltük meg,
megígérte, hogy vacsorázni visz, és korán hazahoz. Rendes.
Nem szóltak semmit, gondoltam hallgatás, beleegyezés. Nekem viszont egy másik kérdésem volt.
- Ki volt az a lány Egyszer csak megütött – Lauren vigyorát elnézve lehet, hogy ő bérelte fel, hogy
megverjen engem a pofonért.
- Michelle – mondta Clara.
Hirtelen eszembe jutott, hogy azért ilyen szótlanok, mert mindenki haragszik rám. Én tökre
elfelejtettem. Mindegy, kimentem, hogy összeszedjem az kint hagyott holmikat. Mikor a szobámban
fejeztem be az utolsó simításokat, akkor tűnődtem el, hogy voltaképp Michelle miért lotyózott le.
Megharagudott, amiért Matt bezárt a szekrénybe Vagy amiért Michael kiszúrt velem Álszent népség
123

Senkinek sem kellesz!
ezek a Knighték.
Majdnem szótlan vacsora következett. Apám megkérdezte, hogy mit csináltunk egész nap, mire
kiböktem, hogy varrtam.
- Mit varrtál – kérdezte.
- Ajándékot – vontam vállat, de többet nem akartam elárulni. Mikor Dorothy bevonult a fürdőbe
elrejtettem a takarója alá.
Oké, tudom mennyire gyerekes, de ő általában bírja az ilyeneket. A farmer teljesen újrafelhasznált lett.
Egy táskát varrtam belőle Dorothynak. Egész jó lett, persze nem vagyok táskatervező, de minden
olyanra sikerült, amilyenre terveztem. Nem túl nagy, de sok minden belefér. Két külön rekeszt
csináltam bele. Cipzárral záródik (ugye a lehető legtöbb mindent akartam felhasználni) és az elejére
pedig az övrészen elhelyezett szegecsek felhasználásával egy szívet csináltam középen egy D betűvel.
Jó, senki ne röhögjön ki, erre futotta. Legfeljebb kivágja a kukába.
Mégis tök gyogyósnak éreztem magam, ezért mikor ő kijött a fürdőből én gyorsan beslisszoltam.
Lehet, hogy tényleg őrült vagyok Meglehet, de annyira hiányzott Dorothy közvetlen modora.
Jó sokáig húztam odabent az időt, mikor végre kimerészkedtem, totálisan hülyének éreztem magam,
ami nem meglepő, mert amióta idejöttem állandóan totálisan hülyének érzem magam.
- Ezt nekem csináltad – kérdezte. Végre egy mondat. Féltem, hogy esetleg a fejemhez vágja.
- Igen, bocsánat ajándék – hadartam. – Ne haragudj rám, kérlek! Tudom, hogy sokszor bunkó vagyok
veled, de nem direkt csinálom és minden látszat ellenére, azért te vagy az egyetlen, akit szeretek itt. –
Kész, most teljesen leégettem magam, láttam az arcán, hogy ő is megdöbbentette, amit mondtam.
Ledőltem az ágyra és jól belevertem az arcom a párnámba. Külön iskolát kéne nyitni, az ilyen
barmoknak, mint én.
- Tényleg – kérdezte aztán.
- Igen – válaszoltam a párnába, habár pontosan nem tudom mire kérdez rá. A szeretem részre Vagy a
többire
Aztán mire észbe kaptam, már ott ült az ágyam szélén.
- Én is szeretlek, Emily, sajnálom, amiket mondtam.
- Nem kell sajnálnod, igazad van, tényleg nem vagyok normális.
- Ne beszélj hülyeségeket, csak meg akartalak bántani, azért mondtam ezt.
- Elterjedt a suliban – emeltem fel a fejem.
- Igen – ismerte be –, de nem olyan vészes, a legtöbben Mattet hibáztatják. Képzeld reggel, pont
odaértem a suliba. Dean és Matt veszekedtek. Dean azt vágta a fejéhez, hogy neki mindvégig igaza
volt és, hogy Matt ismerje be végre, de Matt csak a fejét rázta, de Dean nem állt le, egyfolytában
rángatta Mattet. Azt hittem, hogy végül Matt, majd kiüti, amilyen nagydarab erőszakos, de végül csak
ordított egy nagyot. Azt mondta, beismeri és kérdezte, hogy most Dean boldog-e, mire Dean rávágta,
hogy igen. Szerinted miről dumáltak Annyira furcsa volt.
- Fogalmam sincs – vontam vállat. – Téged se érdekeljen, biztos megint valami hülyeség.
- Figyelj, Emily. Láttam azt a srácot – Dorothy felvihogott. – Ki volt az
- Adrian – kérdeztem vissza és felültem.
- Igen, nagyon helyes.
És egyből elfelejtettük a veszekedést. Elmondtam az egész Adrian sztorit az elejétől a végéig,
befejezve az utolsó mondatommal. Dorothy olyan izgatott lett, mintha az ő pasija lett volna és
124

Senkinek sem kellesz!
megígértette velem, hogy bemutatom. Végül is miért ne Egész megnyugodva feküdtem le. Talán
mégsem utál mindenki.
125

Senkinek sem kellesz!
19.
Reggel egész későn ébredtem, pedig tényleg nem szoktam sokáig aludni. Mondjuk, még mindig
korábban, mint Dorothy. Hamar felkaptam pár ruhát és lementem a konyhába. Apám és Clara már ott
voltak. Clara omlettet csinált, apám az újságot bújta.
- Emily, mi van az arcoddal – kérdezte megdöbbenve.
- Elvertek – feleltem vállat vonva. Michelle rendesen bemosott nekem, szépen meg is lilult a szemem
alatt. A homlokomon is ott virít a körme nyoma. – De ne aggódj, én is adtam neki – ezt csak azért
tettem hozzá, hogy ne vágjon ilyen megrettent képet.
- Miért ütött meg – kérdezte Clara, úgy látszik megszűnt a hallgatás.
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy Mrs. Knight sorban rám küldi az összes gyerekét – elképzeltem ezt a
képet, legközelebb a kisebbek jönnek. – Ha valami kisgyerek keres, be ne engedjétek! – ez jó poén
volt, ugyanis Clara elnevette magát. Apám viszont az mondta, hogy szerinte nem vicces.
- Beszélni fogok Susannel – mondta.
- Nem – mondtuk egyszerre Clarával. Meglepetten néztem rá.
- Ha kell, inkább én beszélek vele – magyarázta.
- De nem kell – vetettem ellen. – Még egyik sem próbált meggyilkolni, ha késsel jönnek ellenem,
akkor majd beszélünk a dologról.
Valaki csengetett. Elvállaltam, hogy ajtót nyitok. Még mindig a késes viccemen derültem magamban,
de mikor megláttam Michelle-t az ajtó előtt komolyan megrémültem. Csak nem hozott kést magával
- Mit akarsz – kérdeztem gorombán és ugrásra készen. Az ő arcán is meglátszott a tegnapi bunyó
nyoma, bár, hogy mikor vághattam szájba azt nem tudom. Mindenesetre szépen fel volt dagadva.
- Elnézést kérni – mondta flegmán.
- Bocsánatkérés elfogadva – mondtam és rácsaptam az ajtót. A biztonság kedvéért még a kulcsot is
elfordítottam a zárban.
- Beszélnünk kell! – dörömbölt be.
Megint kinyitottam.
- Miről Nem is ismerlek! – erre elmosolyodott. Emlékeztetett Szöszire, de nem mondanám meg, hogy
ikrek.
- Michelle vagyok, Michael nővére.
- És Ez semmit nem magyaráz.
- Be kellett vernem a képed, azért, amit az öcsémmel csináltál! – mondta. Ezzel csak még jobban
megdöbbentett.
- Amit én csináltam az öcséddel Az öcséd egy sunyi rohadék! Hazudott nekem, aztán át akart verni.
Mondd meg, hogy én mit csináltam vele
- Igazad van – ismerte be. – Tényleg hülye szegény, de nem direkt ilyen. El akarta mondani, de tudta,
hogy mennyire utálod anyát és Mattet és nem merte. Azt hitte, hogy kidobod majd.
- Szegény! – mondtam gúnyosan. – Jól hitte! Mi lenne, ha végre békén hagynátok Az egész családod
megesküdött rá, hogy kicsinál engem
- Azért jöttem – mondta, mintha meg sem hallotta volna a közbeszólásom –, hogy megkérjelek, beszélj
Michaellel. Teljesen maga alatt van.
126

Senkinek sem kellesz!
- Elhiheted, hogy egy cseppet sem érdekel! – be akartam csukni az ajtót, de mint a filmekben szokták
betette a lábát az ajtónyílásba és belökte az ajtót.
- Emily, nem akarom, hogy öngyilkos legyen! A te lelkeden fog száradni a halála! – ezt rémülettel teli
hangon kiáltotta.
- Mi van – értetlenkedtem.
- A pszichiátere is állandóan azt mondja, hogy gyenge jellem és egyszer meg fogja tenni – magyarázta
Michelle. – Kérlek, próbáld lebeszélni róla! Nem akarom elveszíteni őt!
- Miért én
- Mert miattad szomorú! Istenem, két napja nem evett már normális kaját. Légyszi, el kell jönnöd!
- Hozzátok – rémüldöztem. – Ki van zárva!
- Figyelj, anya és Matt nincsenek otthon. Csak a gyerekek meg a bébiszitter. Gyere el, lehet, hogy már
így is késő lesz! – könnybe lábadt a szeme. – Lehet, hogy már felkötötte magát! – megmarkolta a
vállam. – Kérlek!
- Oké – sóhajtottam –, de…
- Gyere, sietnünk kell! – azzal kirántott az ajtón.
- Várj már, szólok a többieknek!
- Erre most nincs idő! Majd telefonálsz a kocsiból! – azzal már ráncigált is magával. Megdöbbenve
hagytam magam vonszolódni.
- Ez nem Matt kocsija – kérdeztem, ahogy jobban megnéztem az autót.
- De, nekem nincsen, úgyhogy valamivel el kellett jönnöm – kinyitotta nekem az ajtót, némi tétovázás
után beszálltam. – Ne nagyon nyúlkálj semerre! – figyelmeztetett, ahogy ő is beszállt. – A múltkor egy
gumit találtam az ülés alatt. Használt volt!
- Fúj – nyögtem ki undorodva és olyan kicsi felületen érintkeztem az üléssel, amennyire csak lehetett.
Vajon hányszor csinálták pont azon A hátsó ülésre inkább rá sem néztem. – Tényleg ilyen súlyos a
helyzet – kérdeztem. – Michael tényleg meg akar halni
- Igen, pénteken, mikor hazaértem engem kért meg, hogy végezzek vele. Azóta rá sem lehet ismerni.
Szerintem teljesen beléd zúgott.
- És mi van azzal a pszichiáterrel Miért jár pszichiáterhez – Michelle elég bénán vezetett.
- Anya ragaszkodik hozzá – magyarázta, miközben majdnem nekiment egy hirtelen fékező kocsinak.
- Úristen! – üvöltöttem fel. – Csak tizenöt éves vagy! Nincs is jogsid! Állj meg!
- Vészhelyzetben nem számít! – legyintett Michelle.
- Két kézzel fogd a kormányt! – kiabáltam közben meg gyorsan bekapcsoltam a biztonsági övem. –
Ott le tudsz állni! – mutattam egy üres parkolóhelyre az útpadka mellett.
- Nem állhatunk meg! – válaszolta, miközben nagy ívben megelőzött egy kamiont, a szembe jövő
kocsi dudált, én pedig az utolsó imámba kezdtem bele.
Gyorsan bevágott a kamion elé, majd begyorsított. Mindkét kezemmel kapaszkodtam az ülésbe és az
villant át az agyamon, hogy készen állok-e a halálra. Még semmiképp sem.
Előttünk váltott a lámpa, azt hittem, Michelle simán átmegy a piroson, de az utolsó pillanatban
lefékezett. Nekifeszültem a biztonsági övnek és belekapaszkodtam a műszerfalba. Pechemre valami
tároló helység fogantyújába, mire az kinyílt és papírok ezrei potyogtak az ölembe és a lábamra. Egy
pillantás múltán feltűnt, hogy néhány térkép, füzetlapok, papír törlőkendők és tucatnyi óvszer.
Szerintem már az érintésüktől nemi betegséggel fertőződtem meg, gyorsan minden lesöpörtem a
földre.
127

Senkinek sem kellesz!
- Michelle, ne merj elindulni! – szólaltam meg levegő után kapkodva és kikapcsoltam az övem, hogy
gyorsan kiszálljak.
- Várj, már zöld is van! – azzal újra rátaposott a gázra, pedig még nem váltott át a lámpa.
Visszakapcsoltam az övem és már komolyan aggódtam. Izzadtam is, pedig a dzsekim nem hoztam el.
Végül úgy döntöttem tök nyugodtan halok meg. Végül is mi a rossz abban Semmi.
Felszisszentem, mikor nekikoccantunk az automata vaskerítésnek, ami nem nyílt túl gyorsan, de végül
ott voltunk a nagy ház előtt, most csak egy autó volt. Michelle leállította a motort én pedig kiszálltam.
Michelle is kiszállt és megszemlélte Matt autójának elejét.
- Úristen, ezt nézd meg! Ki fog nyírni.
- Szerintem nem ő fog – feleltem és nekiugrottam.
Szerintem ez simán érthető. Ezek kinyírták a régi nyugodt és csendes Emily Sullivant, helyette ez a
dühöngő őrült lett belőlem. – Soha többet nem ülsz autóba, amíg nincs papírod! – szavaimon széles
kézmozdulatokkal adtam nyomatékot, reméltem, hogy fájt neki, mert épp a haját markoltam azzal a
kezemmel.
- Oké – visított hangosan –, de ez vészhelyzet volt! Engedj el, Emily! – egyet még rántottam rajta, de
aztán elengedtem. Azt hittem, hogy nekem ugrik vagy ilyesmi, de helyette csak megdörzsölte a
halántékát. – Menjünk be!
Ezúttal a főbejáratot használjuk, ami rögtön a szupernappaliba vezet. Megállapítottam, hogy senki
nincs itt lenn. Michelle rögtön a gyerekek nappalija felé indult az emeletre. Követtem, mert bevallom
ez az öngyilkosság dolog Michaellel teljesen kiborított. Egyszer még a régi sulimban az egyik lány
megölte magát. Nem igazán ismertem, de azért megrázott a dolog.
A kanapén Peter és a sírós arcú kisfiú játszottak ugyanazzal a játékkal, mint múltkor. Egy szőke hajú
és egy barna hajú kislány pedig egy huszonvalahány éves nőcit sminkeltek, nem éppen divatos
színekkel.
- Sziasztok – köszöntem udvariasan.
- Úristen – nyögött fel a sminkelt csaj –, te vagy Emily
Mindkét kislány és a fiúk is rám bámultak.
- Igen – nyögtem ki.
- Te vagy a kurva – kérdezte Peter. Legszívesebben bevertem volna a mocskos száját.
- Nem, az egy másik – feleltem és elindultam az időközben következő emeletre sétáló Michelle után.
A harmadik emeleten nincs nappali. Azért az már durva lenne, nem Úgy értem, hogy még Knighték
házához képest is.
Négy ajtó. Kettő az egyik, kettő a másik oldalon, szemben pedig újabb ablak csodás kilátással.
Michelle habozás nélkül kinyitotta az első ajtót.
- Remélem még nem akasztotta fel magát – mondta rémülten és belökte az ajtót.
- Michelle! – csendült fel Szöszi, cseppet sem öngyilkos dallamú hangja. – Szerinted mi lenne, ha
küldenék neki virágot Lehet, hogy…
Becsukta a száját, ahogy észrevett engem. Egyáltalán nem tűnt depressziósnak! Sőt az ágyában
fetrengett, pizsamában, laptoppal az ölében és egy zacskó karamellás-fahéjas mogyoróval maga
mellett. Egy öngyilkos nem így néz ki!
Ahogy leesett, hogy megint át lettem verve, ráadásul a haláljárgánnyal érkeztem emiatt, újra elöntött a
düh.
128

Senkinek sem kellesz!
- Te mocskos hazudozó! – megragadtam Michelle haját és hatalmasat rántottam rajta. Nagyon sikított,
így elengedtem.
- Most már értem, mit eszel benne! – nyögte ki Michelle a még mindig bámuló öccsére pislogva. – Ez
a csaj nagyon menő!
- Ez a csaj szétrúgja a segged! – vágtam rá. – Majdnem meghaltunk, te hülye! Ebben a házban
mindenki totálisan őrült
- Emily – Michael óvatosan mondta a nevemet –, hogy kerülsz ide
- Az idióta testvéred azzal ijesztgetett, hogy öngyilkos akarsz lenni! Ehelyett mogyorót rágcsálsz Azt
mondta nem ettél már napok óta!
- És az jobb lenne – szúrta közbe Michelle. – Látod, Emily, te kedveled ezt a hülyét! Béküljetek ki,
hogy ne kelljen a nyavalygásait hallgatnom!
- Te egy…
- Gondold át mennyire aggódtál érte! Rögtön jöttél, mikor azt mondtam, rosszul van.
- Te azt mondtad, hogy felakasztja magát! – őrjöngtem.
- Oké! – emelte fel a kezét védekezőn. – Ezt már ti beszéljétek meg! – azzal kiment a szobából és
becsukta az ajtót.
- Emily, annyira sajnálom – kezdett bele Szöszi a szövegébe. – Én tényleg el akartam mondani, de
annyira utáltad Mattet. És először azt hittem, hogy rájöttél már, de aztán kiderült, hogy mégsem és…
gyáva voltam. Féltem, hogy akkor majd nem akarsz barátkozni velem – már félretette a laptopját és
könyörgő szemekkel nézett. – Ne haragudj!
- Nézd! – leültem az ágy szélére a lábához. – Nagyon rühellem, ha hazudnak nekem. Az igazi barátság
a bizalomra épül és azt te eljátszottad! Ráadásul meg sem kerestél utána!
- Mert nem akartam hallani, hogy kidobsz! – mondta gyorsan. – Ahogy most fogsz!
- Mit kéne csinálnom – kérdeztem. – A legnagyobb ellenségem öccse vagy. Szembefordulsz a
családoddal, hogy a barátom lehess
- Matt egy barom – közölte gyorsan –, téged sokkal jobban kedvellek.
- És az anyukád Hogy hagyhattad, hogy szidjam
- Hát… végül is kicsit igazad volt, tényleg minden lében kanál… én nagyon szeretem, de megértettem,
hogy te haragszol rá, amiért össze akar hozni Mattel.
- Ezt akarta – csattantam fel. – Mi a frászért Hogy könnyebben ki tudjon nyírni
- Nem – nyugtatott meg Michael. – Azt akarta, hogy egyszer vacsorázz velünk, és közben
felemlegetett volna régi dolgokat. Amiket Matt mesélt neki rólad!
- Miért miket mesélt – hökkentem meg.
- Amikor hozzánk került azt mondta, hogy volt valaha egy kislány, akit mindennél jobban szeretett, de
különben semmit nem mesélt az életéről. Volt egy csomó balhéja, de mióta nálunk van semmi.
Tényleg rendes volt, mindaddig, amíg nem jöttél vissza. Tudod, ennek senki nem érti az okát. Teljesen
bevadult mostanában.
- Miattam – kérdeztem és tök rosszul kezdtem érezni magam. Kislány, akit mindennél jobban
szeretett – Azt mondod, hogy mielőtt visszajöttem, nem volt ilyen Nem volt bunkó és lekezelő
Nem piszkált senkit
- Nem, teljesen kiakasztottad, alig lehet ráismerni.
- Akkor jobb is, ha többet nem állunk szóba egymással – bólintottam. – Most megyek, mert úgy
látszik, mégsem leszel öngyilkos.
Felálltam, hogy mielőbb eltűzzek innen. Mi van, ha Matt véletlen hazaér Nem értettem, hogy miért
129

Senkinek sem kellesz!
akadt ki tőlem, de mindenkinek jobb, ha inkább elsüllyesztem magam valahova.
- Emily, nem mehetsz el! – mire észbe kaptam volna Szöszi kiugrott az ágyból és az ajtó elé állt. –
Most már lenyugodott. Komolyan! Még Dr. Grant is megerősítette. Nem lesz semmi baj.
- Mi – most komolyan. Ez a család tök idióta Vagy nekem van ennyire nehéz felfogásom és azért
nem értek semmit Meglehet. – Mi az a Dr. Grant
- A pszichiáterünk – magyarázta Szöszi. – Anya és apa elvárják, hogy minden héten beszélgessünk
vele. Tudod, néha nehéz feldolgozni a dolgokat, ha az ember árva vagy szétesett családból származik,
ezért mindannyian járunk. Mármint, mi gyerekek.
- Értem – feleltem, ez egy tök jó ötlet úgy egyébként. Biztos nehéz lehetett ezeknek a gyerekeknek,
mégis egész jó kis családnak tűnnek, eltekintve, attól, hogy egyik sem egészen normális. Végül is ki az
manapság Erre én vagyok az élő példa.
- Most hülyének tartasz, igaz – kérdezte Michael még mindig az ajtónak vetve a hátát.
- Nem jobban, mint egyébként – vontam vállat. Megeresztett egy kis mosolyt.
- Gyere, ülj le, kérlek! Szeretnék egy csomó mindent elmondani – intett az ágyára, mint egyetlen.
ülőalkalmatosságra a szobájában.
Kicsit jobban körülnéztem. Volt egy saját tévéje, egy íróasztal tele papírokkal, meg tankönyvekkel,
ami előtt megtaláltam az ülőalkalmatosságot, még ha egy halom ruhával volt takarva, akkor is.
Leültem az ágya sarkára. Az ágyneműjén bolygók meg csillagok voltak, sötétkék háttérrel. A falakon
néhány poszter szintén ilyen űrbeli cuccok. Felvétel a Földről, a Naprendszer rajza, meg ilyenek. Még
a pizsamáján is bolygók, ahogy jobban megbámultam.
- Világűr, mi – kérdeztem kicsit gúnyosan. Michael is lenézett a mellkasára, majd szégyenlős
vigyorral leült mellém.
- Ezt Michelle csinálta – kérdezte az arcomra bökve.
- Ja – mondtam szűkszavúan.
- És mi van a kezeddel – óvatosan megfogta a bekötött kezem.
- Három hét felmentés tornából – közöltem.
- Emily, kérlek, ne haragudj rám! – kezdte és elvette a szemét az arcomról, lebámult a földre. – Én
tényleg nem akartam, hazudni neked, csak… Emily, ez mi – lenéztem én is, hogy mit bámul annyira.
A farmernadrágom felhajtásából egy kis műanyag tasak. Michael lehajolt és kikapta onnan.
- Te ott tartod az óvszert – kérdezte döbbenten és két ujjal meglebegtette előttem.
Mielőtt válaszolhattam volna kinyílt az ajtó és Peter kukkantott be rajta.
- Michael, hol van a… az egy koton – eltátotta a száját. – Dugni fogtok
Legszívesebben az arcomra csaptam volna.
- Nem – mondta gyorsan Szöszi elvörösödve és vissza akarta adni, de mivel ugye nem az enyém volt
és nem akartam semmivel megfertőződni vagy ilyesmi nem vettem el.
- Nem az enyém – ráztam a fejem.
- Dugni akartatok! – ordította Peter elragadtatott hangon. – Fizettél is érte vagy ingyen csinálja!
Na, tessék!
- Most meghalsz! – jelentettem ki és Peter után vetettem magam.
Nekem ne mondjon senki ilyeneket, főleg ne most, mikor az egyik idegbeteg napomat élem. Peter nem
volt olyan hülye, mint amilyennek látszott, mert legalább megpróbált elmenekülni. Nekivágtam a
szemben lévő ajtónak, majd lenyomtam a hátára, beletérdeltem a gyomrába és leszorítottam a kezeit.
130

Senkinek sem kellesz!
- Nem vagyok kurva, érted, te kis rohadék! – sziszegtem az arcába. Persze most már én is szégyellem,
hogy bántottam egy kiskölyköt, de már elegem volt mindenből.
- Engedj el! – visította. – Ez fáj!
- Nekem is fáj, ha ilyeneket mondasz! – vágtam a képébe, de azért kicsit lazítottam a szorításon és a
térdem sem nyomtam annyira a hasának. – Kérj bocsánatot!
Ekkor több dolog is történt egyszerre kinyílt két ajtó is, az egyiken Michelle lépett ki, döbbent képpel,
a másikon, persze pont velem szemben egy nagy darab alak egy szál alsógatyában.
Döbbenten néztem végig rajta, ebben a helyzetben kábé a térde magasságában volt a fejem, ráadásul
alig harminc centire. Először csak a lábát láttam, nagy csónakláb, a lábszárakon dús szőrzettel, aztán
már felfelé kellett néznem a vastag combjára, a fekete csíkos alsógatyájára, a teljesen fedetlen hasára
és mellkasára, a bazi széles vállaira és végül az arcába.
Ettől már majdnem recsegett a nyakam. A szája félig nyitva volt a csodálkozástól, a szürke szemei
döbbenetről tanúskodtak. A haja, meg arról, hogy a kiáltozás, meg a dulakodás az álmából verte fel,
ugyanis még a szokásosnál is bozontosabb volt az a szösz a feje tetején.
- Azt mondtad, nincs itthon! – szóltam oda Michelle-nek lesújtón és elengedtem Peter két kezét, hogy
kicsit hátrébb húzódhassak.
- Sosem jöttél volna el, ha tudod! – mondta Michelle.
- Mi folyik itt – kérdezte Matt elég bambán, ha engem kérdeztek.
Még egyszer felnéztem a fenyegetőn felettem tornyosuló alakjára. Tökre úgy nézett ki, mint valami
gladiátor. Nem értettem, hogy fér rá ennyi izom, meg mi a fenétől nőtt ilyen nagyra, de nem semmi
látvány volt, főleg így kivetkőzve. Simán össze tudna roppantani, ha akarná. A legnyugtalanítóbb,
hogy akarja is.
Lejjebb vettem a szemem. Így térdelve épp a kicsit szétterpesztett lábai közé láttam és ott is ragadt a
szemem, mert amit néztem, az nagyon megdöbbentő volt.
- A csaj kiakadt, mert megláttam, amint épp dugni készülnek! – árulkodott Peter.
- Nem készültünk dugni! – vágtam rá, de még mindig azt a pontot bámultam. Ez hihetetlen!
- Akkor mit keresett Michaelnél az a koton – kérdezte Peter és elhátrált tőlem.
- Ez csak véletlen – szólt közbe Szöszi is.
- Az egy gumi a kezedben – visított fel Michelle.
- Öhm, Emily! – Matt hangja riasztott a kábulatból. Felnéztem az arcára, de aztán rögtön vissza a lába
közé.
- Mi van – hirtelen leesett, hogy voltaképpen mit is bámulok, és hogy ő mit hisz, hogy mit bámulok.
– Szép a szobád – jegyeztem meg szárazon és felkeltem.
- Kösz – felelte.
Felnéztem az arcára, megint. Teljesen vörös volt a képe, szóval tényleg azt hitte, hogy azt a testrészét
bámultam, én is elvörösödtem. Ez azért rohadtul ciki, nem mintha nem láttam volna még olyan
testrészt, de nehogy már azt higgye, hogy attól tátottam el ennyire a szám. Ennyire nem lehet
nagyképű!
- Ez Emily óvszere! – védekezett a hátam mögött Szöszi.
- De nálad volt, mert te akartad használni! – örömködött Peter.
- Az Matté, oké – fordultam feléjük. Még Michelle is elégedetten vigyorgott Szöszi zavarán.
131

Senkinek sem kellesz!
Minden szem rám szegeződött.
- Az enyém – kérdezett vissza értetlenül Matt.
Kicsit fura volt, hogy nem kezdett el még bunkóskodni, de gondoltam, hogy még az alvás utóhatása
alatt van. Fura volt, hogy én sem kezdtem bunkóskodni, de én meg a látvány hatása alatt voltam.
- Igen, a kocsidban ragadt rám – mondtam undorodva. Michelle felnyögött, mintha nem igazán akart
volna erről dumálni.
- Mit kerestél te a kocsimban – Michelle kérlelőn nézett rám.
- Három másodperc – vigyorogtam rá gonoszul –, egy, kettő – elkezdett rohanni a lépcső felé –,
három. Michelle hozott ide engem a te kocsiddal! – mondtam Mattnek. – Szerintem meg kéne nézned,
mert kicsit megsérült!
Matt döbbenten meredt rám kerek újabb három másodpercig, amivel előnyt adott a menekülő lánynak.
- A kocsim – kérdezte fájdalmasan. Elkezdtem nevetni. Az egész tök abszurd helyzet volt.
- A kocsid, a bal első front – Matt is elviharzott lefelé úgy, ahogy volt alsógatyában. Nyitva maradt a
szobája ajtaja így vethettem még egy pillantást befelé. Csak egyetlen csíkban láttam rá az ágyára, de
az épp elég volt.
- Michelle összetörte Matt kocsiját – kérdezte Peter. – Akkor bunyó lesz! – és ő is elrohant.
- Emily! – szólalt meg Michael. – Akkor beszélhetünk
- Persze – mondtam.
De csak az a kép lebegett a szemem előtt. Térdelve, Matt lába között, nos, igen, elég közel ama
bizonyos testrész felé beláttam a szobájába. Ez még nem olyan különös, de pont láttam, hogy mit
rejteget az ágya alatt. Legalábbis annak tűnt. Persze lehet, hogy tévedek, de mintha az a barna valami,
aminek csak a körvonalát sikerült tisztán kivennem, és ami annyira ismerős volt az Cica volt!
132

Senkinek sem kellesz!
20.
...Persze lehet, hogy tévedek, de mintha az a barna valami, aminek csak a körvonalát sikerült tisztán
kivennem, és ami annyira ismerős volt az Cica volt!
Lehet, hogy őrültség és csak képzelődtem, mert minek lenne az ott az ágya alatt Lehet, hogy csak egy
sima régi plüssmackó. De mi van, ha nem Ha ennyi éven át megőrizte és vigyázott rá!
- Valami baj van, Emily – kérdezte Szöszi, ahogy becsukta magunk mögött az ajtót.
- Semmi – mondtam megrázva a fejem. Cica volt Meg kellene néznem közelebbről.
- Akkor elmondom neked a teljes igazságot magamról, jó Csak, hogy mindent tudjál, és tiszta lappal
adhass nekem még egy esélyt – igazából nem akartam még egy esélyt adni, de mivel ez a döbbenetek
napja volt, amikor nincsen elég józan eszem ellenkezni, csak bólintottam.
Visszaültem Michael ágyának szélére, ő pedig kicsit távolabb a párnák közelébe. Az óvszert végül
letette az éjjeliszekrényére. Fogalmam sem volt, hogy miért szorongatta még mindig. Na, mindegy!
- Az igazi anyukám öt évesen hagyott el minket – kezdett bele Szöszi. – Beleszeretett valami színész
pasiba és elhagyta a családját. Apa azt mondta, minden rendben lesz, ne aggódjunk, aztán másnap
öngyilkos lett. – Döbbenten néztem rá. – Nem jött értünk az óvodába, aztán már csak a holttestét
találták meg. Felakasztotta magát.
Akartam valamit mondani, de semmi nem jött a számra. Mit lehet erre mondani
- Anyja bátyja maradt az egyetlen rokonunk, de ő nem akart minket. Végül nagy nehezen megtalálták
anyát, de anya azt mondta, hogy ő már nem tud mit kezdeni velünk. Fontosabb volt neki az a pasi. A
színész!
- Ezért mondtad a múltkor azt, igaz – jutott eszembe. – Hogy a szerelem lerombol minden más
kapcsolatot
- Igen. Veled is ez volt, nem Anyukád lelépett a szörfössel.
- Azért ez nem olyan – ráztam meg a fejem. – Én már felnőtt voltam. Mikor elhagyott, tudta, hogy
vigyázok magamra, meg nekem apa is ott van. Te még gyerek voltál. Egy anyának sem szabadna
magára hagyni a gyerekét.
- Michelle velem volt – mosolyodott el Szöszi. – Mindig velem volt, csak másfél éve ment ebbe az új
suliba. Állandóan hiányzik, de mindig azt mondja, hogy dedós vagyok. Ő sokkal keményebb nálam.
- Vettem észre – utaltam az arcomra.
- Sajnálom – mondta és óvatosan megérintette. – Nagyon fáj
- Túlélem – vontam vállat.
- Na, hol tartottam Michelle-lel bekerültünk az árvaházba. Mindenki azzal ijesztgetett, hogy majd
elválasztanak minket, de aztán jött anya… vagyis Susan meg Richard és örökbe fogadtak bennünket.
Az igazi anyám teljesen lemondott rólunk, még papírt is írt alá. Azóta Knightok vagyunk és boldogan
élünk. Utánunk jött Meghan, James, Sarah, Matt és Peter.
- Értem, köszönöm, hogy elmondtad.
- Még nincs vége! Tíz éves koromban kivették a mandulámat, asztmás vagyok és félek a pókoktól –
muszáj volt nevetnem.
- Félsz a pókoktól – láthatóan megborzongott.
133

Senkinek sem kellesz!
- Igen, olyan undorító, ahogy mozognak – az ujjaival próbálta imitálni –, de ne mondd el senkinek!
Csak Michelle tudja.
- Oké – vontam vállat –, de több felesleges információt ne közölj! Ki fogod csapni a biztosítékot a
memóriámban. Mit számít, hogy kivették a manduládat
- Csak akartam, hogy tudd – felelte. – Nem akarom, hogy megint megharagudj rám, mert titkolózom.
Most már mindent tudsz. Haragszol még
- Nem – sóhajtottam –, de Michelle-t meg fogom ölni – gyorsan elmeséltem, hogy kerültem ide és
mikkel ijesztgetett. Ettől Michael meghatódott, mert szerinte szép, hogy aggódtam érte.
- Körbe akarsz nézni a házban Van valami, ami nagyon fog tetszeni.
- Nem igazán akarok Matt szeme elé kerülni – ráztam meg a fejem.
- Ugyan már! Most már tényleg leállt. Nagyon ki volt borulva, mikor pénteken hazajött tőled. Nem
tudom, mit mondtál neki, de hatásos volt. Tegnap pedig a fél napot Dr. Grant rendelőjében töltötte.
Hidd el, az összes problémáját kibeszélte magából!
- Ha te mondod – hagytam rá hitetlenkedve.
Nem tudtam, nem Cicára gondolni. Mit keres az ágya alatt Ki kéne derítenem, hogy tényleg az én
medvém-e. Már épp felvetettem volna az ötletem Szöszinek, mikor kinyílt az ajtó és Michelle rohant
be rajta.
- Emily, hogy árulhattál be – kérte számon. – Matt tajtékzik! Be fog árulni apánál! Tudod, ez mit
jelent
- Nem érdekel – közöltem. – Felelőtlen csitri vagy!
- Emilynek igaza van – tett rá egy lapáttal Michael.
- Na persze, védd csak őt! Elárulod a saját testvéredet! Te… Káin!
- Nem nézel ki Ábelnek! – néztem végig Michelle-en.
Igazából kicsit furán volt öltözve. Fekete farmer, fekete-fehér csíkos póló és fekete bőrdzseki. A
körme is fekete fehérre volt festve, a szőke haja kétfelé fogva, az egyik oldalon fekete, a másikon
fehér hajgumikkal. Elnevettem magam.
- Úgy nézel ki, mint egy pantomimes! – Michelle döbbenten nézett rám, de Szöszi vihogni kezdett.
- Tényleg! – visított röhögve és abba sem tudta hagyni. A nyitva maradt ajtón közben a sírós képű
kisfiú is beóvakodott. Elég félénknek nézett ki, de egyáltalán nem volt az.
- Te vagy, Emily
- Ja – jelentettem, majd Szöszihez fordultam. – Honnan a fenéből ismer mindenki Miért mondjátok,
hogy „jé, Emily” Én vagyok a családi pletyka, vagy mi
- Aha – huppant le Michelle mellém. – „Képzeld, Michelle, végre van egy barátom! Emily annyira
jófej és olyan kedves. Biztos tetszeni fog neked, alig várom, hogy megismerd!”- utánozta a testvére
hangját, teljesen hitelesen. – Aztán mikor rájött, hogy nem tudod ki ő „Most mit csináljak, Michelle
Ki fog dobni, ha megtudja”.
- Fogd be! – szólt rá Szöszi könnyes szemekkel, amit a pantomimes poénom varázsolt elő.
- Én mást hallottam rólad – szólt közbe a sírós képű. – Gemma azt mondta gonosz vagy!
- James! – szólt rá Michelle.
- Hány éves vagy – kérdeztem a gyereket.
- Hét – mondta.
- Hét – tűnődtem. – Nem gondoltam, hogy egy hét éves gyerek ennyire hülye. Menj, inkább hallgasd
tovább Gemma néni meséit!
134

Senkinek sem kellesz!
Megdöbbenve pislogtak rám.
- Most mi van Nem értek a kölykökhöz! Főleg az ilyen kicsikhez! Néha még veled is bajban vagyok,
Szöszi.
- Szöszi – vihogott fel Michelle és szétborzolta a testvére haját. – Illik rád, Szöszi!
- Ne szólíts így! – kérte Michael. – Csak Emily nevezhet így!
- Szöszi! – ízlelgette a kiskölyök is, cseppet sem neheztelve, amiért lehülyéztem. Habár úgy tűnik,
Knightéknál ez mindennapos. – Peter! – visított fel és elrohant.
- Mozgalmas itt nálatok – jegyeztem meg.
- Gyere, megmutatom a házat! – kapta el a karom Michelle és felrántott.
- Én akarom megmutatni! – csattant fel Szöszi.
- Pizsamában – kérdezett rá Michelle és már vonszolt is kifelé. – Ez az én szobám! – berántott az
ajtón.
Szép, lányos szoba volt. Nagy ággyal, kisállatos poszterekkel a falakon, néhány szétszórt ruhadarabbal
és egy festőállvánnyal.
- Nekem van saját fürdőszobám is – dicsekedett Michelle –, és erkélyem – bökött a másik ajtóra.
Kisétáltam.
A parkosított udvart láttam az egyik oldalon a másikon a távoli utakat, meg a várost. Elég messze
voltak ahhoz, hogy itt egész nap csend legyen.
- Szép a kilátás – mondtam, csak, hogy mondjak valamit.
- Igen – felelte Michelle –, gyere! Van, ami annál is jobban fog tetszeni – megmutatta azt az ajtót, ami
Matt és Szöszi közös fürdőjébe vezetett, de azt mondta, hogy oda inkább ne menjek be, ha jót akarok
magamnak. Ha ki kell mennem, használhatom az övét. Elfogadtam az ajánlatát.
Közben már le is értünk a másodikra. A kislányok még mindig a nőcit sminkelték, aki most már
valami őrült bohócnak nézett ki, de csendesen tűrte a dolgot.
- Ez Peter szobája – mutatott arra az ajtóra, amin a „Belépni tilos” tábla volt. – Ez Jamesé, ez pedig a
lányoké. De ezek nem fontosak Michael mondta mennyire szeretsz…
- Nem! – ordította Szöszi a lépcsőn lefelé rohanva. – Én akarom megmutatni neki! – időközben
átcserélte a pizsamáját egy pólóra, meg egy nadrágra. – Tűnés innen, Michelle! – azzal félrelökte.
Kezdtem kíváncsi lenni, hogy mit rejthet az ajtó, amit mindketten ennyire mutogatni akarnak. Michael
elém lépett, hogy ő legyen elől.
- Csukd be a szemed! – szólt rám.
- Miért is – kérdeztem gyanakodva. Még mindig nem szerettem a meglepetéseket.
- Csak bízzál bennem! És ne less!
- Oké – morogtam és becsuktam a szemem.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de megálltam, hogy ne nyissam ki a szemem.
- Fogd meg a kezem! – mondta Szöszi és bevezetett a szobába. – Még gyere, még… jó most állj meg,
de még ne nyisd ki!
- Remélem senki nem lesz meztelen – jegyeztem meg. Michelle felvihogott.
- Jó, most kinyithatod! – lelkesedett Michael, úgyhogy kinyitottam.
Megmondom őszintén, hogy nem nagyon szokott elakadni a lélegzetem, csak a nagyon elképesztő
dolgoktól (Cica Matt ágya alatt), de most elakadt. Egy szobában voltam, ami a legnagyobb álmaim
egyikét valósítja meg. Körben minden falat könyvespolcok fedtek és rajtuk ezernyi könyv. Komolyan,
tele volt az egész szoba.
135

Senkinek sem kellesz!
- Úristen! – nyögtem ki, bevallom, elragadtatva és odasétáltam az első polchoz. Volt egy nagy ablak,
ami elég fényt biztosított az olvasni vágyónak, ráadásul még egy puha dívány, hogy kényelmes is
legyen. – Ez csodálatos! – és ez volt, amit igazán irigyeltem.
Nekem nem kell erkélyes szoba saját fürdővel, sem gőzölgő medence, de egy ilyen könyvtárszobáért a
fél karom odaadnám. Ez, amiről csak álmodhatok, mert ilyen nekem soha nem lesz. Életem tizenhat
éve alatt alig kétpolcnyi könyvet sikerült összegyűjtenem, és azok is otthon maradtak.
Az ujjaimat végigfutattam a könyvek gerincén és olvastam a címeket. Voltak klasszikusok, de egészen
új könyvek is, aminek az elolvasását csak tervezhettem, mert megvenni soha nem lenne pénzem, a
könyvtárakban, pedig fél éves várólista van rájuk.
Teljesen belefeledkeztem a könyvek bámulásába, csak egy gyerekhang riasztott fel.
- Olyan vagy, mint Szépség! – hátrafordultam, de az üdvözült mosolyt nem tudtam lekaparni az
arcomról.
- Tessék – döbbenten néztem a rengeteg embert, akik mind engem bámultak.
Elvileg csak Szöszi és Michelle volt velem, mikor bejöttem, de most az ajtóban állt az egész família. A
két kislány legelöl, fogalmam sincs melyikük szólalhatott meg. Matt az ajtófélfát támasztotta, mellette
Peter arca (csak ennyi fért be belőle Matt mellett). A sírós képű kisfiú, James a kifestett nőci mellett
álldogált kicsit beljebb. Gyorsan eltüntettem a hülye vigyoromat.
- Igaz, hogy olyan – kérdezte a barna hajú kislány, a szőkét.
- Igen – felelte a szőke.
Teljesen zavarba jöttem, amit tökre utálok.
- Tessék, milyen vagyok
- Mint Szépség a Szépség és a Szörnyetegből. Nem láttad Amikor a Szörnyeteg megmutatja neki a
könyvtárszobát, mert a Szépség nagyon szeret olvasni.
- Igen – kérdeztem még mindig zavartan.
- Igen – felelték egyszerre többen is, de leginkább Matt hülye mosolya zavart. Miért néz rám ilyen
furán Tuti, hogy készül valamire. Szemét macirabló!
- Szép szoba – mondtam végül kevésbé lelkesen.
- Ha valamit szeretnél elolvasni, nyugodtan elviheted – ajánlotta Szöszi.
- Kösz, de… hm, majd még átgondolom – idegesen beletúrtam a hajamba. Miért nem hagyják abba a
bámulást
- Nem tűnik gonosznak – vetette fel James.
- Pedig azt mondtátok, kurva – mondta Peter is Mattre pislogva.
- Ha még egyszer ezt mondod, eltöröm a kezed! – mondtam halkan a gyereknek és elindultam felé.
Illetve az ajtó felé, de mivel ő is arra volt ugye másfelé nem tudtam menni.
- De épp azt mondom, hogy nem tűnsz kurvának! – magyarázta ijedten.
- Nem érdekel, mit mondasz! – csattantam fel. – Tűnés az ajtóból! – ezt Mattnek mondtam, aki mellett
nem igazán fértem volna át.
- Emily, ne haragudj, nem úgy gondoltam – mondta halkan.
- Mondom, hogy nem érdekel, de nem kéne ilyen szavakat tanítanod a kistestvéreidnek – végre
átengedett. Gyors léptekkel lerohantam a földszintre.
Kellett nekem idejönni, minden kisgyerek kurvának tart, ami még rosszabb hangoztatják is. Szöszi
utolért lent.
- Emily, várj!
136

Senkinek sem kellesz!
- Mire – kérdeztem dohogva. – Lehetünk barátok, de ne kérd, hogy idejöjjek, rendben
- Figyelj, neked jogod van itt lenni, akárki akármit mond! Te vagy a legjobb barátom, akkor jössz ide,
amikor csak akarsz.
- Hát épp ez az! – vágtam rá. – Nem akarok itt lenni. Nem tetszik ez a ház, nem érted Ezért ismert
meg mindenki A vörös hajú, gonosz kurva Nem veszed észre ez mennyire megalázó nekem
- Csak gyerekek, ők nem gondolják komolyan! – védekezett Szöszi.
- Persze, csak azt mondják, amit hallottak! Mattől és Gemmától, meg azoktól, akik még itt szidtak
engem. Tudod milyen érzés, amikor egy kisgyerek mondja rád, hogy ribanc vagy
- De nem vagy az! – vágta rá. – Te vagy a legkedvesebb lány, akivel valaha találkoztam!
- Legkedvesebb – kérdeztem vissza. – Teljesen hülye vagy! Majd holnap találkozunk a suliban!
- Emily! – most meg Michelle zaklat.
- Mi van Remélem, nem akarsz hazafuvarozni, mert többet be nem ülök melléd!
- Nem, szeretném, ha maradnál még egy kicsit. Tudom, hogy a legtöbben megbocsáthatatlanul bunkók
odafent, de pasiból vannak. Te is tudod, milyenek a férfiak!
- Hé! – csattant fel Szöszi.
- Most mit izélsz – kérdezte tőle Michelle. – Téged nem sorollak közéjük. Mármint a férfiak közé!
Elnevettem magam. Ez jó poén volt.
- Nem, kedves vagy, de mennem kell. Ezen a héten már kijátszották az összes nyilvános megalázás
kártyámat. Nem akarom, hogy legközelebb a két kislány kérjen tőlem szextippeket.
- Szeretnek téged – világított rá Michelle. – A Szépséghez hasonlítottak. Az a kedvenc meséjük!
- Maradj még! – kunyerálta Szöszi is. – Ígérem, többet senki nem mond rád semmi rosszat.
- Igen, kiütöm a fogukat, ha megteszik – fogadkozott Michelle. Mindketten ugyanolyan kérlelő képpel
bámultak. Most feltűnt, hogy mennyire hasonlítanak egymásra.
- Öt perc – sóhajtottam –, de utána tényleg megyek!
- A legkedvesebb – ismételte Szöszi boldogan.
Igazából más okom is volt, hogy maradjak. Nagyon haragudtam Mattre és eldöntöttem, hogy
visszaszerzem a macimat. Mivel önként nem hiszem, hogy odaadná, elkérni pedig meg sem próbálom,
el kell lopnom. Én lopni Még sosem csináltam ilyet, de elvileg ez nem lopás. Csak visszaveszem, ami
az enyém.
- Hol van, Matt – kérdeztem.
- Visszament a szobájába – felelte Michelle. – Mondtam neki, hogy húzzon el, amíg itt vagy.
- Tök jó – feleltem, habár nem volt az. Valahogy ki kéne csalogatni onnan, amíg besurranok.
El sem hittem, hogy ilyeneken jár az agyam. Lopni bűn! Persze Cica, elvileg az enyém, még ha nyolc
éve volt, akkor is. Cica az enyém és kell nekem!
137

Senkinek sem kellesz!
21.
A Knight kastély konyhája majdnem annyira lenyűgöző volt, mint a könyvtárszoba. A lehető legtöbb
mindennel felszerelt és hatalmas. A szakácsnő idősebb, mexikói származású asszony volt. Épp
salátástálak garmadáját pakolta fel valami felső polcra. Fel-le lépegetett egy székről. A homlokán
fénylő veríték alapján, ez elég fárasztó lehetett. Odaálltam mellé és feladogattam a tálakat. Szöszi és
Michelle ezt furcsának találták.
- Mert el vagytok kényeztetve – vetettem oda. Nekem pedig ez volt a furcsa. Ez az asszony minimum
a nagymamájuk lehetne, aki reggel, délben, este főz rájuk, erre hagyják egyedül ugrálni Csak azért,
mert fizetett alkalmazott és ez a dolga Szerintem ez szemétség.
Komolyan kezdtem azt hinni, hogy beteg vagyok, amikor kedvet kaptam ahhoz, hogy alaposan
megsúroljam a pultot. Véleményem szerint nem volt elég tiszta. Tiszta meg minden, de nem Clara és
Emily tiszta. A mi pultunkon steril műtétet lehetne végezni. Megbámultam egy olyan poharat is, amire
Clara azt mondta, kristály. Szerintem nem volt az sem elég tiszta. Nem fénylett eléggé. Amikor otthon
még mosogatólányként dolgoztam, az én poharaimat és tányérjaimat mikroszkóppal lehetett volna
vizsgálni.
Mindegy, feladogattam a salátástálakat. A szakácsnő nagyon rendes volt, fel is ajánlott cserébe valami
kaját, de azt hazudtam, reggeliztem. Nem akartam Knighték kajáját enni, amiért ők fizettek. Még
apámnál is csak nehezen békélek meg ezzel, majd pont egy idegen helyen eszem fel a vagyont. A
konyha után kimentünk a parkban. Megtudtam, hogy a víz tényleg meleg. Michelle felajánlott egy
fürdőruhát, ha esetleg fürdeni szeretnék. Na persze! Megnéztük a távolabbi tűzrakó helyet, ahol
nyaranta szoktak szalonnát sütni, mintha valami kis táborban lennének, aztán közelebbről megnéztük a
gyerekek játszóterét is.
Persze közben ötször is letelt az öt perc, amit maradásra ígértem, csakhogy most már semmiképp nem
akartam elmenni Cica nélkül. Magamhoz kell vennem! Egyáltalán minek tárolja az ágy alatt Hogy
lehet ekkora szemét Szegény drágám!
Végül visszacsaltak a házba, ahol nem mással futottam össze, mint Mrs. Knighttal. Nagyon csinos
volt, mint szokásosan. Igazgyöngy kollekciót viselt és hófehér kosztümöt. Mosolygott, mikor
meglátott.
- Emily! Hát eljöttél végre
- Jó napot! – mosolyogtam kínosan. Nem tudtam, hogy vajon Szöszi visszamondta-e a dolgokat,
amiket mondtam róla.
- Remélem, maradsz ebédre – mondta rögtön. – Olyan régóta szeretnék beszélgetni veled!
- Sajnálom, nem lehet – hárítottam gyorsan. – Megígértem otthon, hogy nem maradok sokáig – ez egy
hatalmas hazugság volt, hiszen Michelle csak úgy elrángatott. Nem is tudják, hogy hol vagyok.
- Semmi baj – mondta Mrs. Knight. – Felhívom Clarát és elkérlek!
Majdnem felordítottam, hogy ne, de aztán gyorsan kitaláltam mi legyen.
- Majd én, ha nem gond – Mrs. Knight bólintott és seperc alatt a kezembe nyomta a mobilját.
- Sullivan lakás! – szólt bele Lauren.
- Szia, add Clarát, kérlek! – mondtam udvariasan.
138

Senkinek sem kellesz!
- Hova tűntél Anya tök kiakadt! Fogadjunk, hogy a pasid lakásán meztelenkedsz!
- Élénk a fantáziád – hagytam rá. – Adnád Clarát
- Mit akarsz
- Nem lehetne, hogy egyszerűen átadd – csikorogtak a fogaim, annyira igyekeztem udvarias maradni,
hiszen Knighték sasoltak.
- Nem, mondd meg, mit akarsz, majd átadom.
- Mrs. Knight meghívott ebédre – mondtam beletörődve.
- Mi Téged Hogy kerülsz oda
- Adnád Clarát
- Nem, előbb válaszolj! Matt is otthon van Megint összebalhéztatok
- Mondd meg neki, hogy csak délutánra érek haza. Szia! – gyorsan letettem. Mrs. Knight felé
nyújtottam a mobilt. – Köszönöm a meghívást! – Miért kell mindenkinek összeesküdnie ellenem
- Semmiség, Emily kedvesem. Mi történt az arcoddal
- Én – szólalt meg Michelle –, tegnap kicsit összekaptam vele, de már kibékültünk, ugye
- Igen – hagytam rá.
- Jaj, anya! – folytatta Michelle ártatlan szemekkel. – Valami nagy rosszaságot csináltam! De jó ügyért
tettem, úgyhogy ne haragudj! Úgy sajnálom!
- Mi történt – kérdezte aggodalmasan Mrs. Knight.
- Elmentem Emilyért, mert nem bírtam elviselni Michael szomorú képét.
- Igen – bólogatott lassan Mrs. Knight.
- Matt kocsiját vittem – kezdett hirtelen hadarásba a lány –, és véletlenül nekimentem a kapunak
hazafelé. Kicsit behorpadt az eleje – megint könnybe lábadt a szeme. Ha nem láttam volna korábban
ezt az előadást, elhittem volna, hogy igazi könnyek. – Ne haragudj, anya!
- Jaj, Michelle! Hányszor mondtam, hogy ne vezess, amíg nincsen meg a jogosítványod Még három
hét! Annyit csak kibírsz. De mondd, ugye nem heveskedtél
- Dehogy, minden közlekedési szabályt betartottam, igaz, Emily – szerintem, ha a tekintetemmel ölni
tudnék, már holtan esett volna össze.
- Igen, zökkenőmentesen ideértünk – morogtam.
- Szerencsére – sóhajtotta Mrs. Knight. – Mit csinálnak a többiek
- Fent vannak – mondta Szöszi.
Mrs. Knight elindult felfelé, és mivel az ikrek is, én követtem őket. Még mindig nem hittem el, hogy
igent mondtam erre az ebédre és még kevésbé, hogy lopni készülök ebből a házból.
Ahogy Mrs. Knight felért kisebbfajta üdvrivalgás tört ki. A két kislány a nyakába ugrott, James is
türelmetlenül várt a sorára, egyedül Peter maradt közömbös, de mintha féltékeny pillantásokat vetett
volna a kisebbekre. Mrs. Knight megpuszilgatta őket, majd odament Peterhez is és nyomott egy puszit
az ő arcára. Peter fintorgott, de láttam rajta, hogy tetszik neki.
Michelle lerántott a kanapéra és leült mellém. A hangzavarra Matt is megjelent a lépcső tetején.
Odament a nevelőanyjához és adott neki egy puszit.
- Na, hogy ment – kérdezte. Most egész normálisnak tűnt. Persze, aztán meglátta, hogy én is ott
vagyok és megváltozott az arckifejezése. Tök jó, hogy mindenkinek az agyára megyek. Majd, ha még
azt is megtudja, hogy itt ebédelek. A fene, hiszen ő is ott lesz!
Mrs. Knight mesélni kezdett valami árvaházi ügyről, amiben közbenjárt, de nem igazán figyeltem,
mert Peter hirtelen mögém került és belesuttogott a fülembe.
- Az én anyukám kurva.
139

Senkinek sem kellesz!
- Tessék – kérdeztem vissza döbbenten.
- Az igazi – magyarázta még mindig suttogva. – Egy heroin függő kurva. Tőle vettek el engem.
Michelle hirtelen hátrakapta a fejét és megbámulta Petert, aki gyorsan eloldalgott. Nem értettem, hogy
miért közölte velem ezt az információt, de nem sokáig törhettem rajta a fejem, mert a barna hajú
kislány sétált oda elém.
- Megengeded, hogy megcsináljam a hajad Nagyon szép színe van.
- Mit akarsz csinálni vele – kérdeztem vissza zavartan.
- Sarah, hagyd már békén! – csattant rá Michelle. – Ő nem a próbababád! – erre a kislány olyan
megbántott képet vágott, hogy muszáj volt kimondanom.
- Jó, de ha belevágsz, kopaszra nyírom a tiéd! – a kislány mérlegelte egy-két másodpercig az
ajánlatom.
- Jó, akkor ülj oda! – mutatott a székre, ahol most a bébiszitter üldögélt és épp a képéről mosta le a
sminket.
Két perc múlva már ott ültem és egy kicsi kéz matatott a fejemen. Megint fel lehet tenni a kérdést.
Normális vagyok Nem hiszem. Pedig a gyerekeket sem szeretem.
Közben Mattet és Mrs. Knightot figyeltem.
- Michelle már megint összetörte a kocsimat – panaszkodott épp Matt.
- Hallottam – nevetett fel Mrs. Knight –, de ne aggódj, megígérte, hogy többet nem csinálja.
- Nem igaz, hogy mindent megúszol! – csattant rá Matt Michelle-re, aki a kanapéról bámult engem és
röhögött rajtam.
- Azért van, mert én nem úgy nézek ki, mint Shrek! – válaszolta a lány, mire a fél szoba hangos
nevetésben tört ki. Gyorsan a számra szorítottam a kezem. Michelle-nek teljesen igaza volt. Matt
tényleg hasonlított Shrekre.
- Lehet, hogy én Shrekre hasonlítok, de te meg olyan vagy, mintha az Addams családból léptél volna
ki!
Michael visítva nevetett, mire Michelle jól fejbe vágta.
- Gyerekek! – csóválta a fejét Mrs. Knight. – Viselkedjetek, legalább akkor, amikor vendégünk van!
Minden szempár rám villant. Köszi, Mrs. Knight!
- Emily kedvesem, hogy van Raymond Régen találkoztam már vele.
- Jól, bár sokat dolgozik – feleltem szűkszavúan, de azért udvarias hangnemben.
- Clara
- Ő is jól van – mondtam.
- A testvéreid – Most végigkérdezi az egész családot Ráadásul nem is a testvéreim. Lauren csak fél,
Dorothy meg csak Sullivan. Majd egyszer megkérdezem tőle, hogy hol van, az igazi apja.
- Dorothy sokat gyakorol – nem akartam a jól vannak szöveggel jönni mindenkinél. – És Lauren… ő is
jól van.
- Édesanyád – éreztem, hogy vörösbe vált az arcom.
- Még nem jelentkezett – feleltem halkan.
- Clara említette mi történt – bólogatott Mrs. Knight. – Sajnálom, szerencséd, hogy Raymondék
befogadtak. Elöntötte az agyam a düh.
- Nem tudom, hogy mi ebben a szerencse. Csak hozzájuk kényszerültem! Szívesebben maradtam
volna otthon! – hatalmas csend telepedett a szobára, még a kislány mögöttem is leállt a fésüléssel. –
Elnézést! – mondtam végül.
- Nem kell elnézést kérned – mondta Mrs. Knight és leült a legközelebbi fotelbe. – Csak furcsák a
szavaid. Clara azt mondta, hogy egyedül voltál a lakásban, mikor rád találtak.
140

Senkinek sem kellesz!
- Kik találtak rám – értetlenkedtem. – Apám jött el értem, nem akartam jönni, mert tök jól elvoltam,
de kényszerített. Ez az igazság! – nem tudom, hogy Clara milyen dajkamesével etette őket, de én nem
fogok hazudni.
- Miért nem akartál eljönni
- Mert ott van az életem – magyaráztam halkan. – Dolgoztam és normálisan jártam iskolába is. Nem
voltam senkire rászorulva és nem piszkált senki.
Azt hittem, hogy Mrs. Knight egy csomó kérdést fog feltenni olyan dolgokról, amiről nem akarok
beszélni, de helyette másfajtákat kérdezett.
- Mit dolgoztál
- Pincérnő voltam, előtte mosogatólány.
- Édesanyád küldött dolgozni
- Nem, magamtól mentem.
- Miért Nem volt pénzetek
- Nem, mindig megéltünk, csak pénzt akartam gyűjteni.
- Mire – ez már elég indiszkrét kérdés.
- A jövőmre.
- Pontosan mire – megráztam a fejem.
- Elnézést, de nem szeretnék válaszolni.
- Bocsáss meg, nem akartam tolakodó lenni! – visszakozott gyorsan.
- Nem volt az – hazudtam. – Csak nem szeretek erről beszélni.
- Milyen volt az iskolád
- Nem volt olyan jól felszerelt, mint a mostani, de ott senki nem…– elharaptam a mondatot. Ott senki
nem cseszegetett és zárt a szekrénybe, de ebbe belemenni Matt előtt. Inkább nem!
- Milyenek a jegyeid – Komolyan, ennek a nőnek be kellett volna nyújtani az önéletrajzomat.
- Nem rosszak – vontam vállat.
- Emily mindenből kitűnő, kivéve franciát és matekot – jelentette Michael. – Nagyon okos.
- Szöszi! Inkább fogd be! – mivel megint a becenevét használtam mindenki röhögni kezdett.
Szerencsére Mrs. Knight abbahagyta kérdezősködést és elhúzott. Egész megkönnyebbültem.
- Emily, most haragszom rád! – jegyezte meg Michael. – Miért kellett mindenkinek elárulni
- Ha lekoptatsz, kérem a nyereményem – válaszoltam.
- Azért annyira nem haragszom – nevetett.
A szőke kislány odaóvakodott elém egy sminkkészlettel.
- Nem – mondtam rögtön –, nem akarok úgy kinézni, mint Joker a Batmanből!
Matt nem bírt elfojtani egy nevetést. Nem értettem, hogy miért nem húz vissza a szobájába vagy
akárhová. Ehelyett leült a bámulók közé.
Szerintem valami poénos dolog készült a fejemen, mert senki nem vette le rólam a szemét.
- Neked szépet csinálok – ígérte a kislány ártatlanul pislogva. Szép kék szemei voltak. – Hercegnőset!
- Tőlem – mondtam végül –, de kíméld a sebeim!
Fél óra múlva már mindenki elkerekedett szemmel bámult. Kész lett a hajam, a sminkem és
megkaptam a hercegnői strasszos koronám, meg egy jogart is.
- Emily, ez tök jó lett! – kiáltott fel Michelle lelkesen. – Nézd meg magad!
Belenéztem a tükörbe, amit a barna hajú kislány átnyújtott. A hajam több millió, apró virágos csattal
volt feltűzve. A szám vérvörösre festve a szemem meg rózsaszínűre.
- Szerinted ez jó – kérdeztem Michelle-t. – Hol tanultál te sminkelni Úgy nézek ki, mint
141

Senkinek sem kellesz!
egy…hülye.
Természetesen nem ez a szó jutott eszembe.
- Nem tetszik – kérdezte a két kislány egyszerre. Komolyan azt hittem, elbőgik magukat.
- Dehogynem – vágtam rá. – Csak hiányolom a hercegem fehér lovon.
- Matt autója fehér – jegyezte meg James. Elfojtottam egy fintort.
- A hercegnek szőkének kell lennie – mondtam gyorsan. – Majd Michael lesz az.
- Én – kelt fel a helyéről. – Mit kell csinálnom
- Ments meg a sárkánytól! – közöltem vele egyértelműen. – Nem olvastál meséket kiskorodban
- Én leszek a sárkány! – kiáltott fel Peter és keményen nekirohant Szöszinek. Döbbenten néztem,
ahogy leteperi, és két kézzel igyekszik letépni a fejét, Michael pedig nyögve próbál kiszabadulni.
Mindenki nevetett a jeleneten, pedig nem volt vicces. Peter túl erőszakosan viselkedett és a többiek
meg úgy csináltak, mintha ez egy megszokott jelenet lett volna. Valószínűleg az is volt. Végül
odaléptem, megragadtam Peter fülét és annál fogva rántottam le Szösziről.
Peter ordított egyet és villámló szemekkel nézett rám, mintha engem is meg akarna ütni.
- A sárkánynak veszítenie kell! – mondtam szenvtelenül. Volt valami Peter pillantásában, ami nagyon
nem tetszett. Túlzottan felnőttes volt. Nézett még egy-két másodpercig, majd engedelmesen összeesett,
ahogy döglött sárkányhoz illik.
Ránéztem Szöszire, a nyakánál piros foltok voltak, ahol Peter ujjai belemélyedtek. Milyen barbár
gyerekek!
- Jól vagy – kérdeztem halkan.
- Hercegnő! – nyögte folytatva a játékot. – Nem esett bajod Jöttem, hogy megmentselek!
Ez kicsit abszurd jelenet volt, annak fényében, hogy elvileg én mentettem meg. Nyújtottam a kezem és
felhúztam a földről.
- Oly régóta vártam rád, hercegem! – előhúztam egy zsebkendőt a zsebemből és átnyújtottam. –
Fogadd hűségem és odaadásom jeléül – némi tétovázás után átnyújtottam a jogarom is. – Tiéd a fele
királyság, meg amit csak akarsz.
- Csókot, csókot, csókot! – kezdte Michelle a kiabálást, aztán becsatlakozott hozzá a két kislány is
lelkesen tapsolva. Na persze, a mesék végén is mindig ez van!
- Legyen meg a nép akarata! – sóhajtottam és kétoldalt megérintettem Szöszi arcát. Komolyan, még a
szemét is becsukta, mintha igazi csókot várt volna. Megpusziltam közel a szájához, szép vörös nyom
maradt az ajkaim nyomán.
- Ez nem is volt igazi csók! – méltatlankodott a szőke kislány.
- Miért nem csókoltad meg – így a barna.
- Mert ez nem igazi mese és én nem vagyok igazi hercegnő – oktattam ki. – Egyébként meg ez a
tizenkét éven aluliaknak műsor volt.
Közben levettem a koronát és igyekeztem kioperálni a hajcsatokat. A gyerekek tátott szájjal bámultak,
mintha ez az apró színjáték, melynek során sikerült újfent tök hülyét csinálnom magamból, olyan
élvezetes lett volna. Még Matt is nyomasztóan bámult, amit igyekeztem nem észrevenni.
- Te már csókolóztál valakivel – kérdezte a barna kislány. Sarah, Sarah, Sarah! Meg kell jegyeznem a
nevét, egy cseppet gondolkodtam, majd rájöttem, hogy a szőkét Meghannek hívják. Oké, Sarah és
Meghan. Csak el ne felejtsem.
- Hajjaj – feleltem –, miért te
- Nem – felelte –, de te kikkel – nagyon rá volt kattanva a csók témára.
142

Senkinek sem kellesz!
- Sokakkal – vontam vállat, habár ez nem igaz. Alig maroknyian voltak. – De te ne csináld! Előbb
bizonyosodj meg, hogy az igazi herceged az. Akit neked rendelt a sors! – újabb hülyeségek. Honnan
szedem Fogalmam
sincs!
- Sors – vihogott Michelle. – Ki volt az első csókod – kérdezte.
- Neked ki volt – kérdeztem vissza, mert az én elsőmről nem akartam beszélni.
- Két hétig voltunk az árvaházban – mesélte undorodva. – Öt éves voltam, mikor először
megrontottak!
- Erőszakoskodtak veled – szörnyedtem el.
- Nem – válaszolt helyette Szöszi –, csak Michelle utálja a férfiakat, mert szerinte minden bűn forrásai
és minden egyes kísértésért ők a felelősek.
- Van benne valami – ismertem el.
- És a te elsőd – kérdezte megint Michelle. Hát jó, Mattre böktem.
- Tényleg – visított fel James. – Fúj! Mattnek barátnője van!
- Akkor még nem volt – vontam vállat. – Kicsik voltunk és hülyék, mint ti.
- Én nem vagyok hülye! – fortyant fel a kissrác.
- Vagy csak azt hiszed magadról – morogtam, de szerencsére nem hallotta.
- Hogy történt – tudakozódott Michelle. Megvontam a vállam, mert nem akartam elmesélni. – Matt
- Én nem emlékszem ilyesmire! – Hülye barom! Hihetetlen, hogy nem emlékszik.
- Emily! – kuncsorgott Michelle, tisztára, mintha Szöszit hallanám. – Hallani akarom! Én is
elmondtam az enyémet!
- Jó – sóhajtottam és mesélni kezdtem, közben elmerülve az általam annyira nagyon vágyott régi
világban.
Matt már harmadikos volt, amikor én megkezdtem az első osztályt. Emlékszem, már akkor sem
akartam barátokat, mert nekem csak Mattie kellett. Sajnos nem egy iskolába jártunk, de azért sokszor
lebzseltem az ő sulija felé. Egyszer láttam egy szőke hajú kislánnyal, akit az orrom előtt puszilgatott.
Vigyorgott rá és a kezét fogdosta. Életemben akkor voltam először féltékeny. Pedig nem ismertem
akkor még szerelmet (azóta se), de nem akartam együtt látni vele. Aznap este szokásosan a fa mögött
sírtam, mikor átugrott mellém. Persze haragudtam rá, de nem mondtam meg, hogy miért. Végül csak
kibukott belőlem.
- Az a lány a barátnőd volt – kérdeztem gyerekesen duzzogva.
- Milyen lány – kérdezte. Erre elmondtam, hogy mit láttam.
- Nem – nyugtatott meg –, csak egy lány.
- De engem mindig ellöksz, ha puszilgatlak! – mondtam fájdalmasan.
- Ez nem igaz – felelte. Felsoroltam pár alkalmat, mikor igenis ellökött.
- Többet nem löklek el, Em! – ígérte rögtön.
- Azt akarom, hogy engem is puszilgassál! Ne csak én téged! – követelőztem.
- Te még kicsi vagy! – gorombított le. Majdnem megint elbőgtem magam.
- Jól van, te kis hülye! – csattant fel és jó sok puszit nyomott az arcomra, majd egyszer kétszer a
számra is és meg tűrtem, mert tetszett a dolog. Akkor Mattie csak az enyém volt.
Befejeztem a sztorit, mire megint mindenki megbámult. Nekem csak ez van, első csókként szeretek
erre gondolni, mert a másik, évekkel később Victorral volt, akit utálok. Milliószor jobban, mint Mattet.
Sőt Mattet nem is utálom annyira, mint kellene.
- Az nem volt csók – jelentette Matt.
143

Senkinek sem kellesz!
- Akkor mi A számon volt a szád! – vágtam rá. Nehogy már egy rohadt illúziót is el akarjon venni
tőlem! – Utálatos gyerek voltál! – hazudtam.
- Miért lökted el – kérdezte Szöszi Mattet.
- Mert ragaszkodó kislány voltam – mondtam neki elmerengve. Mennyit lógtam rajta, most meg hozzá
sem akarok érni. Ráadásul félek is tőle.
- Megszegnéd a szavad – kérdezte tőle Sarah. – Ha Emily puszilgatni akarna, ellöknéd – látszott
rajta, hogy egy világ dőlne össze benne, ha igen. Én csak felnevettem a képtelen gondolatra. Kizárt,
hogy én puszilgatni akarjam!
- Megtartanám a szavam – mondta halkan Matt Sarahnak. Sarah kérdőn nézett rám.
- Nem – jelentettem ki –, előbb puszilgatom egy varangyos béka seggét! – Matten kívül mindenki
röhögött a dolgon, főleg, amikor Peter hozzátette, hogy lehet, hogy jobban járnék. Valahogy én is így
gondoltam.
- Mi ez a nagy vidámság – hallottam hirtelen egy kellemetlenül ismerős hangot. Gemma érkezett
széles mosollyal az arcán és mély dekoltázzsal. Most kéne bekapcsolni a tizenkét éven aluliak számára
nem ajánlott villogót.
- Gemma! – mondta Matt meglepetten, de nem úgy tűnt, hogy örül. Gemma gondolkodás nélkül
hozzáhajolt és minimum az ádámcsutkájáig lenyomta a nyelvét. Ide egy tizenkettes karikát, de rögtön!
Borzadva elfordultam, viszont a kislányok nagy szemeket meresztettek. Igaz, ők akartak csókjelenetet.
- Menj, mosakodj meg! – szóltam rá Szöszire. – Rúzsos az arcod!
- Dehogyis – ellenkezett –, akkor mivel bizonyítanám, hogy szeretsz Holnap így fogok suliba menni.
- Kinézem belőled – fintorgott Michelle. – Úristen, menjetek már szobára! – ez az utolsó Mattnek és
Gemmának szólt, ugyanis Gemma már Matt ölébe is bemászott és bár Matt nem mutatott akkora
lelkesedést (valószínű a kölykök miatt), mégis eléggé intim látványt nyújtottak.
- Itt meg mi történt – kérdezte Gemma leakadva Matt szájáról. – Szia, Emily! Jobban van már a
fejed Szólj, ha újabb roham közeleg! – becsmérlően végignézett a ruhámon, meg a sminkemen és a
hajamon.
- Csak, hogy tudd, ezentúl nem fogom tűrni a piszkálódásaidat, úgyhogy le lehet szállni rólam! –
csattantam fel.
- Én nem szoktam piszkálódni! – vágta rá durcás képpel. – Nem értem, hogy miért vagy ilyen
goromba velem!
Azt hittem, menten lehidalok. Ő nem szokott piszkálódni Akkor az előbb milyen rohamokról beszélt
- Hogy kerülsz ide – kérdezte Matt enyhítve a kínos hallgatást. – Úgy volt, hogy délután megyek
érted!
- Annyira hiányoztál! – magyarázta Gemma nyávogva és végre nem engem bámult.
- Annyira hiányoztál! – ismételte Michelle gúnyosan. – Nem intéznétek odafenn az ügyeiteket Senki
nem kíváncsi az enyelgésetekre!
- Michelle – háborgott Gemma, még mindig nyávogva. – Ne legyél ilyen gonosz!
- Túl gyakran használod ezt a szót! – jegyeztem meg halkan. – Ne használd rám és Michelle
ugyanúgy. Összezavarod vele a gyerekeket. Így rossz példát mutatsz. – Persze ezt csak tanácsként
mondtam, mert ha engem gonosznak nevez olyan indokokkal, hogy kurva vagyok és egyéb válogatott
finomságok, aztán meg Michelle-re mondja ugyanezt, az gáz. Gemma rögtön felhúzta magát.
- Én mutatok rossz példát – most már eltűnt a nyávogás a hangjából. – Nem én jöttem ide benyalni
magam!
144

Senkinek sem kellesz!
- Beszéltél Laurennel! – esett le a dolog, az ismerős szavakat hallva. – Azért jöttél, mert tudtad, hogy
itt vagyok!
- Nem beszéltem vele – tagadta le túlságosan is gyorsan.
- Akkor meg a húgod szólt! – vádoltam meg. Nyilván Lauren beszélt Gemma húgával, aki rögtön vitte
a hírt a nővérkéjének és Gemma most itt van, nehogy kimaradjon valamelyik megaláztatásomból,
hacsak nem ő tervez ilyesmit.
Hirtelen Mrs. Knight hangja hallatszott fel, megmentve a helyzetet, mert szerintem veszekedésbe
készült torkollni. Jelentette, hogy kész az ebéd.
145

Senkinek sem kellesz!
22.
Ebéd Knightéknál. Ez egy újabb dolog, amit soha nem akartam kipróbálni. Habár sokkal inkább egy
újabb kínos kihallgatás lett belőle. Engem ültettek az asztalfőre!
A sminket sikeresen eltávolítottam és a hajam is rendbe szedtem valamennyire. Szépen megterített
asztalhoz ültünk le, mindannyian, sajnos Gemmát is beleértve. Az első fogás valami leves volt.
Utálom a leveseket, sosem értettem, hogy miért kell valami meleg, sós lével megtölteni a hasunkat a
főétel előtt. Persze ez elit hely, ráadásul a szakácsnő mert mindenkinek, mint valami királyi fogadáson.
Majdnem kiröhögtem őket ekkora sznobságért.
Mellettem Michelle és Michael ültek. Michelle épp azt mondta, hogy ebéd után el kell mennie, mert
nem ér vissza az iskolájába. Mrs. Knight viszi, és ha akarom, hazavisznek. Michael viszont
felajánlotta, hogy maradhatnék még délutánra is és én hülye elfogadtam. Reméltem, hogy Matt elmegy
otthonról a nőjével és akkor el tudom lopni Cicát. Nélküle nem megyek el, ha ennyit kibírtam, akár
éjszakára is maradok, csak legyen meg. Gondoltam később Szöszit is beavatom a tervbe, hátha tud
segíteni.
Alig tettem a számba az első kanál levest Mrs. Knight megszólalt.
- Mondd Emily, mi a terved iskola utánra
- Szeretnék bekerülni valami főiskolára – mondtam. Hány kanálnyi ez a leves Hányni fogok, ha túl
sokat kell ennem!
- Hova
- Még nem tudom, de mindenképp szeretnék továbbtanulni – Újabb kanál leves. Fúj, valami izé is van
benne!
- Azt hittem, szeretsz pincérkedni – jegyezte meg Gemma. – Mindig olyan lelkes arccal csináltad. – Ja,
amíg ki nem rúgattatok.
- Nem szeretnék örökre pincérnő maradni – válaszoltam ugyanolyan kedvesen, ahogy Gemma szólt
hozzám. – Csak átmeneti munka volt, mert kell a pénz.
- Ha akarod, beajánllak egy ismerősömnél. Helyes kis kocsmája van, a 82-es út mentén. Biztos
szüksége lenne egy ügyes pincérlányra.
Habár tudtam, hogy csak leégetésből mondja, megint mosolyogtam.
- Tök jó lenne, nagyon rendes vagy!
- Emily, kedvesem – aggodalmaskodott a mit sem sejtő Mrs. Knight –, gondolod, hogy ez jó ötlet
Egy kocsmába csupa rosszarcú alak járkál.
- A munka, az munka – vontam vállat. – Mivel nem akarom úgy megkeresni a pénzem, ahogy egyesek
állítják, muszáj csinálnom. Különben is, rosszarcú, kötekedős alakok a családiasabb helyeken is
vannak – rámosolyogtam Mattre, aki gyorsan elvette rólam a szemét. Ez betalált!
Háromkanálnyi idő után Gemma újra próbálkozott.
- Mi van a fiúkkal Van most pasid Vagy tetszik valaki Tudom, hogy Deannel nem úgy jöttek össze
a dolgok, ahogy számítottál rá, az a szemét Samantha lecsapta a kezedről.
- Dean és én csak barátok vagyunk. – Félek, hogy egyszer az arcomra fagy ez a mosoly. – Samantha is
nagyon kedves lány. Különben is van barátom.
Szöszi kezéből kiesett a kanál és nagyot csattant a terítőn, Michelle is felkapta a fejét, Gemma
146

Senkinek sem kellesz!
megdöbbent képet vágott és Matt is furán nézett.
- Kicsoda – kérdezte Szöszi.
- Adrian – jelentettem.
- Az a tegnapi pasi – lelkendezett Michelle. – Amelyik lefogott
- Igen – bólintottam.
- Tökre olyan, mint Johnny Depp! Mióta jártok Miért nem mondtad – mondjuk azért, mert csak egy
napja ismerjük egymást.
- Kedves fiú – kérdezte Mrs. Knight.
- Igen – bólintottam.
- Miért nem mondtad – hüledezett még mindig Szöszi.
- Féltékeny vagy – ugratta Michelle.
- Még nem volt idő rá – vontam vállat. – Csak szerdán beszéltük meg a dolgot.
Végül is annyira ideges voltam, hogy nem is értem rá a leves miatt pánikolni. Simán lement, még az
ízét sem éreztem.
- Melyik gimnáziumba jár – kérdezte Mrs. Knight.
- Nem jár gimibe – mondtam.
- Az a pincér srác az – kérdezte Gemma.
- Nem pincér – ráztam meg a fejem. – Csak az apjáé a hely és bejár segíteni.
- Az a csóró mexikói! – kiáltott fel meglepetten Matt.
Lecsaptam a kanalamat.
- Adrian nem csóró! – csattantam fel. – Egyetemre jár és építésznek tanul és igen, vállal munkát is,
hogy ki tudja fizetni a tandíját, de ettől még nem csóró! Mi bajod van a mexikóiakkal Ne legyél már
ekkora sznob! Nem mindenkinek raknak kastélyt a segge alá! – azzal elegem lett az ebédből és
otthagytam a francba mindenkit.
Csóró mexikói Hogy lehet, így megbántani valakit
Alig értem a bejárati ajtóig, máris hárman voltak a nyomomban. Szöszi, Michelle és Mrs. Knight.
- Emily, kedvesem – kezdett bele –, ne haragudj Mattre! Csak beszél össze-vissza, nem is
gondolkozik.
- Elnézést kérek, amiért udvariatlan voltam! – hadartam. – Köszönöm az ebédet, de jobb, ha megyek!
- Ne csináld, Emily! – rángatta meg a karom Michelle. – Akarod, hogy szájba vágjam
- Megígérted, hogy maradsz! – emlékeztetett Szöszi, nekem meg eszembe jutott, hogy miért is ígértem
maradást.
Mrs. Knight visszavezetett az ebédlőbe én meg hagytam magam. Egy csomószor elviseltem már
hasonló megaláztatásokat is a semmiért. Cicáért megéri.
Matt a tányérjába bámult és a kusza bozót a feje tetejéről a szemébe hullott. Gemma sem nézett rám,
de ő vigyorgott az orra alatt.
Visszaültem. Szerencsére a szakácsnő elvette a levesestányérokat és kettesével, művészien megformált
húsokat hozott mintás szélű tányérokban. A hús mellett zöldségek és tört krumpli. Elgondolkodtam
azon, hogy vajon ezek minden nap így esznek-e vagy egy csak a kedvemért van. Szöszi súgott valamit
a szakácsnőnek, aki bólintott és eltűnt megint.
- Az a krapek az, akit Matt laposra vert a múltkor – kérdezte meg Peter visszatérve az Adrian témára.
Gondolom Matt eldicsekedett itthon a hősies tettével.
- Igen – hagytam rá –, és üzeni, hogy elfogadja a bocsánatkérést – amit Matt igazán megtehetett volna.
Szerencsére Meghan elterelte a témát, elmesélve milyen vicces volt, mikor a hercegnőt játszottam. Ja,
147

Senkinek sem kellesz!
persze, humoristának kellene mennem. Közben a szakácsnő visszatért valami szószos tállal, amit
egyenesen elém helyezett le.
- Tessék, drágám! – mondta.
- Ketchup – súgott Szöszi –, hogy valami édes is legyen a tányérodon.
Ez rendes volt meg minden, de annyira elkezdtem nevetni, hogy alig tudtam abbahagyni. Ez milyen
abszurd! ketchup a szószos tálban Szegény szakácsnővel kinyomatták az egészet a tubusból, mert egy
hülye az asztalnál jobb szereti az édes dolgokat
Gemma villámló szemekkel nézte, ahogy nevetek nekem meg eszembe jutott, amit mondani szoktak.
Annyira más vagy, amikor nevetsz! Igaz, mostanában sokszor nevetek, de az nem olyan szívből jövő,
mint amit a ketchup váltott ki. Utálom, mikor így néznek rám, ezért gyorsan abbahagytam. Az
embernek elveszik a kedvét a nevetéstől is!
Közben Meghan befejezte a mesélést Mrs. Knightnak és hozzám fordult.
- Azért nem csókoltad meg Michaelt, mert nem ő a herceged
- Igen – mondtam némi tétovázás után.
- Az a fiú a herceged Akit Matt megvert – milyen lényegre látó kérdések!
- Még nem tudom – vontam vállat. – Több idő kell, hogy kiderítsem.
- Addig meg sem fogod csókolni – kérdezte Sarah. Istenem, ilyen kis hülyéket!
- Meg fogom – biztosítottam –, de nem úgy, ahogy az igazi herceget szokás.
- Hogy szokás az igazi herceget – ámult el Meghan.
- Majd meglátod, ha találkozol a tiéddel – mondtam sejtelmesen. Hogy a fenébe tanítsa az ember jóra a
gyerekeket, ha mindenbe belekötnek Nem vagyok nagy mesemondó.
- De azt mondtad, hogy csak az igazi hercegeket szabad megcsókolni – szólalt meg James. Nem is
mondtam ilyet. Na jó, csak utaltam rá. Egyáltalán minek figyelnek ilyen mesékre a fiúk Ez abszolút
lánypárti dolog.
- Igen, csak őket szabad – hagytam rá.
- Akkor miért…
- Mert én nem vagyok igazi hercegnő – vontam vállat. – Igazi hercegek nem csak igazi hercegnőknek
jutnak, néha egyszerű parasztlányoknak is, mint én – akik nem tartják be a hercegnő szabályokat,
persze ez a befejezés csak a levegőben lógott.
- Tehát te parasztlány vagy – röhögött ki Michelle.
Oké, már kezdtem belezavarodni a saját magyarázatomba. Gemma gúnyosan vigyorgott, ellenben Mrs.
Knight arcán egy jóságosabb fajta mosoly ült.
- Hát végül is az vagyok, nem Csak a parasztlány, aki keresgéli az igazi hercegét.
- És ez melyik mesében van – kérdezte Michelle szkeptikusan.
- Olyan vagy, mint Pocahontas – jelentette ki Sarah. – Az első részben még John Smithbe szerelmes, a
másodikban meg már a másik Johnba – ezt megint nem értettem. Miből következik, hogy én vagyok
Pocahontas
- Mi – kérdeztem vissza. – Nem láttam a Pocahontast, csak olvastam róla.
Erről eszükbe jutott, hogy én a Szépségre is hasonlítok, úgyhogy azt is magyarázni kezdték Mrs.
Knightnak. Jó volt, hogy ők dumáltak, mert legalább elterelődött a figyelem a hülyeségemről, és
foglalkozhattam a kajámmal.
- Nem értem, hogy miért nem tartod magad hercegnőnek – súgta oda nekem Szöszi. – Te jó ember
vagy!
- Ez nem olyan – súgtam vissza –, hogy lehetnék hercegnő, mikor életem nagy részét egy koszos kis
148

Senkinek sem kellesz!
lukban fogom eltölteni Harminc leszek, mire befejezek valami normális sulit, aztán még öt év, mire
viszem is valamire.
- Melyik egyetemen tartanak ott harminc éves korodig – kérdezte Szöszi.
- Ne légy nevetséges! – csóváltam meg a fejem. – Érettségi után dolgoznom kell pár évet, hogy legyen
pénzem tandíjra.
- Kaphatsz ösztöndíjat is – mondta.
- Mekkora az esélye – kérdeztem. – Nem számíthatok olyan dolgokra, amik nem biztosak. Már most
mihamarabb állást kell találnom, mert egyre csak fogy a pénzem.
Elmeséltem Szöszinek, hogy Lauren mit tett az új ruháimmal és hogyan ütöttem meg. Tényleg halkan
beszéltem, közel hajolva Michael arcához, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy totális csend
van az asztalnál és mindenki hallja a szavaim. Gyorsan elhallgattam és elhúzódtam Szöszitől.
Vajon mennyit hallottak
- Tényleg így szemétkedik veled – kérdezte Michelle. Hát ez szuper, én és a nagy pofám!
- Csak gyerekes ugratás – vontam vállat és könnyedén felnevettem. Az asztal alatt meg belerúgtam
Szöszi lábába, hogy meg ne szólaljon.
- Hogy tönkretette az új ruháid – nézett rám szkeptikusan a lány.
Az egész asztaltársaság engem bámult, nem volt más választásom, ellentámadásba kellett lendülnöm.
- Sokkal rosszabbakat is átéltem mostanában, nem – és így szerencsésen másfelé terelődött a
beszélgetés.
Persze rám, de más irányba.
- Azt hallottam szeretsz olvasni – vetette fel Mrs. Knight.
- Igen – mondtam egyszerűen, mert mit ragozzam.
- Melyik a kedvenc könyved
- Robinson Crusoe – mondtam gyorsan. Matt egy pillanatra felnézett, ebből leszűrtem, hogy neki is
még mindig, ezért, hogy ne legyen ilyen feltűnő, hogy ez egy közös vonásunk gyorsan folytattam. –
De szeretem Jack London állatos könyveit és Robert Merle regényeit is.
- Nahát! – csodálkozott Mrs. Knight. – Pontosan, mint Matt. Melyik a kedvenc Merle regényed
Ez nem lehet igaz! Ugyanazt olvassa, mint én Nekem az Állati elmék és a Malevil a kedvencem, de
azért sem ezeket fogom mondani.
- A Majomábécé – mondtam végül. – Érdekes hasonlóságok vannak benne, nem igaz – itt Mattre
néztem. Szívesen megmondtam volna, hogy tökre ráillik a majom karaktere. Egyáltalán egy majmot
hívhatunk karakternek Mindegy.
- Én az Állati elméket élvezetesebbnek találtam – felelte. Ilyen nincs! Neki is az Állati elmék
Inkább gyorsan témát váltottam.
- Michael, mi a tiéd
Mint kiderült ő Dan Brown rajongó. Teljesen kiakadt, mikor mondtam, hogy egy könyvét sem
olvastam. Mert lássuk be a Da Vinci-kód sikere után az összes könyvtári példányra éves várakozólista
van, megvenni, pedig nem tudom, bármennyire is kíváncsi vagyok rá. Ahogy ezt kifejtettem mindenki
úgy bámult rám, mintha sajnálnának. Persze nem akartam, hogy sajnáljanak, inkább dühös voltam,
hogy ezt csinálják.
Udvariasan megkérdeztem a gyerekeket is, egységesen Harry Pottert vallották kedvencüknek, bár
alapvetően nem szoktak olvasni (James még csak most tanult meg). Pechemre megkérdezték, hogy
Harry Potterből hányat olvastam el. Kiböktem, hogy az első kettőt.
Szóval, az ebéd végéig Szöszi könyveket sorolt, amit muszáj elolvasnom, és amiket nyugodtan vigyek
149

Senkinek sem kellesz!
haza innen. Persze bólogattam, de magamban eldöntöttem, hogy én ugyan nem. Nem kell innen
semmi, kivéve a mackómat.
Az ebéd befejeztével mindenki felállt és ki-ki a dolgára ment. Mrs. Knight Michelle-t sürgette, hogy
mielőbb indulhassanak, a gyerekek visszahúztak a nappaliba, Matt és Gemma felszívódtak. Én
hátramaradtam, Szöszivel és rengeteg mosatlan el nem pakolt tányérral. Szinte azonnal bejött a
szakácsnő és elkezdte leszedni az asztalt.
- Gyere, menjünk fel a szobámba! – ajánlotta Szöszi, de nem bírtam ki. Mekkora genyóság! Szegény
asszony!
- Mindjárt – mondtam és nagy kupac tányért cipeltem át a konyhába. – Nagyon szépen köszönöm –
mondtam a döbbent szakácsnőnek. – Minden nagyon finom volt – letettem a tányérokat és
visszamentem egy újabb adag cuccért.
Egyik oldalon Szöszi bámult a másikon a szakácsnő. Kicsit idegesítő volt. Végül már mindent egyedül
hordtam ki és szépen leszedtem a terítőt is, ugyanis ezek a kölykök disznómódra zabálnak.
Megint rám jött a takarítási láz, de elnyomtam magamban. A végén olyan leszek, mint Monica a
Jóbarátokból. Vagy már olyan is vagyok Á, nem, akkor sokkal jobban zavarna az a folt az
ebédlőasztalon.
- Menjünk fel! – nyögtem ki gyorsan. Nagyon zavart! Kész hülye vagyok!
Követtem Michaelt az emeletre. Fenn épp vitáztak. Sarah és Meghan tévét akartak nézni, de Peter és
James a videójátékkal akartak játszani. A bőség zavara, mi
- Emily! – szaladt oda hozzám Meghan. – Nézzük meg a Pocahontast!
- Talán majd máskor – csóváltam meg a fejem.
- Ha meg akarod nézni, megengedem – ajánlotta Peter. Megengedi Milyen rendes.
- Á, nem, veszekedjetek csak tovább!
Végül James is kijelentette, hogy nézzem meg, mert nem olyan rossz.
- Indiánok is vannak benne! – Ki hitte volna
Tehát öt perc nyúzás után és miután Peter belevágott Szöszi gyomrába, hogy ő ugyan ne mondja meg,
én mit akarok csinálni, kiegyeztem, hogy megnézem velük a Pocahontast. Végül is egyszer mindent
látni kell, nem És közben kitervelhetem a macimentő akciót is.
- Ne mondd, hogy annyira fáj! – suttogtam Szöszinek az első öt perc után, ugyanis még mindig a
hasára szorította a kezét és fájdalmas grimaszt vágott.
- Nagyot tud ütni! – panaszkodott. Vandál kölykök!
- Hát miért nem ütsz vissza – kérdeztem.
- Sssh! – szólt rám Sarah, aki a másik oldalamon ült. – Mindjárt jön Pocahontas!
A jön túlzás volt, valami bazi szikláról ugrott le, utána meg a mosómedvéje, amin a kislányok
röhögtek. Tök jó!
Michelle nagy táskával a kezében rohant lefelé és indult vissza a sulijába. Meglepődtem, mikor odajött
hozzám és adott egy puszit.
- Összefuthatnánk a következő hétvégén is – ajánlotta. – Egész jól elvoltunk, nem
- Persze – hagytam rá.
Felőlem jöhet hozzánk, de hogy én ide többet be nem teszem a lában, az biztos.
Elmentek. Mire Pocahontas kibékítette a törzsét, meg a telepeseket én is készen álltam a tervvel.
Beavatom Szöszit és megkérem, valahogy csalja ki Gemmát és Mattet. Besurranok, felkapom a macim
és rohanás hazáig. Ha minden jól megy, nem fogja észrevenni. Mert mennyi az esélye, hogy bemászik
az ágya alá, egy ki tudja mióta ott heverő maciért Nem sok.
150

Senkinek sem kellesz!
- Tetszett – kérdezte Meghan, ahogy kikapcsolták végre.
- Persze. Kár, hogy azt nem szőtték bele, hogy az egész törzset és Pocahontas gyerekeit lemészárolták
vagy pedig rabszolgaságba kényszerítették a későbbiek során. Nem értem, hogy lehetett így beállítani
a dolgot. Az öregasszonyfa sem örülhetett túlságosan, mikor visszajöttek a telepesek és házat csináltak
belőle maguknak.
- Tényleg megölték őket – kérdezte James döbbenten. Hoppá!
- Csak viccelek – nyugtattam meg minden jelenlévőt. Szöszi magában vigyorgott.
- Van második rész is – mondta lelkesen Sarah és nagyokat pislogott rám a kék szemeivel.
- Most nem – ráztam a fejem. – Menjünk fel, Michael! Beszélni akarok veled!
Tehát megindult a macimentő akció. Mi lesz, ha nem élem túl Ez nagyon is esélyes.
151

Senkinek sem kellesz!
23.
Fel is mentünk Michael szobájába. Kezdtem izgulni.
- Segítened kell – mondtam és próbáltam kíméletesen megfogalmazni a tervem.
- Állok rendelkezésedre – mosolygott.
Leültem az ágya szélére, ő meg leült mellém. Úgy sejtettem, hogy nem fog így vigyorogni, ha
megtudja, miben kell segítenie.
- Be kell jutnom Matt szobájába – kezdtem, mire tényleg lehervadt a képe. – Neked el kéne csalnod
őket valahová. Az egész nem lenne több két-három percnél. Meg tudod csinálni
- Megkérdezhetem, hogy miért – tudakozódott.
- El akarok lopni valamit – mondtam őszintén. – Vagyis, hát nem lopni, mert konkrétan az enyém, de
vissza kell szereznem.
- Elvett tőled valamit – kérdezte.
- Hát… azt hiszem. Persze nem biztos, de úgy láttam. Szóval, meg kell tudnom, hogy igaz-e. Le
tudnád csalni őket
- Igen, de mi lesz aztán Ha kijutottál
- Hazamegyek – vontam vállat, habár nem gondoltam bele, mekkora boldogság lenne , ha Cica újra
nálam lenne. – Visszaveszem és elfutok.
- Elfutsz – ismételte. – Mi lenne, ha hívnék egy taxit. Amikor a taxi ideér, akkor kezdjük a
hadműveletet.
- Tehát benne vagy – kérdeztem lelkesen.
- Igen – bólintott –, de ha holnap nem megyek suliba, akkor vedd úgy, hogy halott vagyok. Meg fog
ölni, ha észreveszi.
- Nem veszi észre! – lázas izgalom szállt meg.
Szöszi telefonált a taxiért, biztosítottak, hogy öt perc múlva itt lesz.
- Gyorsnak kell lenned! – figyelmeztetett. – Várj itt, amíg nem látsz minket odakint! – mutatott ki a
parkjukra néző ablakán.
- Oké, de mit fogsz csinálni – kérdeztem.
Megeresztett egy vigyort.
- Improvizálok, abban jó vagyok – gyorsan megöleltem és adtam neki egy puszit.
- Csak, ha nem élnéd túl – mondtam.
- Akció indul – jelentette és kiment az ajtón. Becsukta maga mögött én pedig nekitapasztottam a
fülem.
Udvariasan kopogtatott.
- Mi van – Matt hangja ideges volt, mintha valami közben zavarták volna meg. Fúj, nem akarom
tudni!
- Szeretnék beszélni veletek! – mondta Michael határozottan. – Ráértek egy percre
- Miről van szó – kérdezte Matt.
- Emilyről.
Mi Mit akar neki mondani rólam Erről nem volt szó!
- Mi van vele – hallottam Gemma nyávogását.
- Menjünk ki az udvarra! Valamit mutatni szeretnék nektek – kis szünet, gondolom bambán néztek rá.
152

Senkinek sem kellesz!
– Fontos!
- Jó – morogta Matt.
Léptek dobogása hallatszott.
- Gemma, te is gyere légy szíves!
- Jövök! – újabb léptek, amíg végül elhalkultak.
Átrohantam az ablakhoz és idegtépő másodpercekig várakoztam. Megláttam a triójukat. Michael
hadonászva magyarázott valamit és mentek egyenesen a gyerekek játszóterének irányába.
Oké, most én következtem. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Sehol senki.
Besurrantam Matt szobájába. Tipikus fiúszoba volt, sötétebb színekkel, kisebb rendetlenséggel.
Egyből hasra vetettem magam és benyúltam az ágya alá. Ahogy a kezem a szövethez ért, már tudtam,
hogy ez Cica. Emlékeztem a tapintására!
A látványra, azonban nem voltam felkészülve. Kihúztam az ágy alól és a lehető legszívbemarkolóbb
kép fogadott.
Az én drága macim feje, majdnem teljesen letépve és hiányzott a jobb keze. A sebeiből
szivacsdarabkák potyogtak.
- Istenem! – suttogtam borzadva és csak bámultam egy-két másodpercig.
Hogy csinálhatta ezt vele Összerezzentem, amikor kinyílt az ajtó a hátam mögött. Hátrafordultam és
Peterrel találtam szembe magam.
- Mit keresel itt – csattantam rá, pedig ezt ő kérdezhette volna.
- Hát te mit csinálsz – kérdezte.
- Semmi közöd hozzá! Törődj a magad dolgával!
Visszahasaltam és turkálni kezdtem az ágy alatt, hátha megtalálom a hiányzó végtagot.
- Mit csinálsz Matt mackójával
- Ez az én mackóm! – sziszegtem felé. – Ellopta tőlem a szemétláda!
Komolyan, találtam egy fél pár cipőt, használt zoknit, dolgokat, amikről nem akartam tudni, hogy
micsodák, de letépett macikéz sehol nem volt.
- Mit keresel
- A kezét! – visítottam és felkeltem az ágy mellől.
Széttúrtam az ágyneműjét, ami persze hülyeség volt, de nem volt mit tenni. A maciőrület átvette
felettem az uralmat. Benéztem az éjjeliszekrény alá, a szekrény mögé. Volt Mattnek egy spéci sok
hangfalas hifi berendezése, ami mellett hegynyi CD állt. És a macikéz a CD kupac mögött!
Odarohantam és kihalásztam a torony mögül. Nem törődtem vele, hogy az egész egy hatalmas
csattanással ledőlt és a sok CD ezerfelé csúszott szét.
Otthagytam a fenébe, helyette magamhoz szorítottam a macim és részeit. Igyekeztem, úgy tartani,
hogy hullasson felesleges szivacsdarabkákat, de nem nagyon ment.
- Ha bárkinek eljár a szád, visszajövök és megöllek! – vetettem oda Peternek és rohanni kezdtem
lefelé. A gyerekek nappalijában meghallottam Gemma visítását.
- Komolyan, Mike, te napról napra egyre hülyébb vagy! – Felfelé jöttek a lépcsőn!
Majdnem visszafordultam, de Peter mellettem volt és megrángatta a kezem.
- Erre! – suttogta és kinyitotta a Belépni tilos! szoba ajtaját.
Berohantam rajta és Peter rám csapta az ajtót.
Egyébként kezdtem átérezni mit is csinálok. Elloptam egy macit! Persze ez nem csak egy maci. Ez
Cica, az egyetlen gyerekkori barátom, aki mindig megvigasztalt. És mi lett vele Bevallom, inkább
153

Senkinek sem kellesz!
öngyilkos lett volna, mint hogy visszaadjam.
- Hol van, Emily – hallottam Matt hangját.
- Michael szobájában – hazudta Peter.
- Nem biztos – vágta rá Szöszi. – Lehet, hogy már elment.
- De nem most ment be… – Peter belevágott Meghan szavába.
- Most láttam Michael szobájában, épp sírt – Méghogy én Sírni – Bocsánatot kellene tőle kérned,
Matt! Akkora seggfej vagy!
- Sírt – hökkent meg Szöszi.
Ja, igen, ez nem volt a forgatókönyvben. Nem is értettem Peter miért falaz nekem. Újabb lábdobogás
jelezte, hogy több személy is elindult felfelé.
- Most bújt el Peter szobájában – árulkodott Sarah, mire a lépések hangja megszűnt.
Nyílt az ajtó és Peter ugrott be rajta. Becsapta és gyorsan ráfordította a kulcsot.
- Ha elkap téged, kinyír! – közölte velem drámaian.
- Kösz az éles meglátást! – gúnyoskodtam.
Valaki bepróbálkozott a kilinccsel.
- Emily, ott vagy – kérdezte Matt.
- Nincs itt – vágta rá Peter.
- Ne hazudj, Peter! – visította be Meghan. – Láttuk, hogy oda ment be!
- Emily, ott vagy – kérdezte Szöszi is.
- Igen – hallatszott a szánalmas hangom. Mekkora égés!
- Mit csinálsz ott – kérdezte Matt. – Tényleg sírsz
Ezt úgy kérdezte, mintha aggódna.
- Sikerült – kérdezte Michael.
- Igen – mondtam megint. – Menjetek el!
- Figyelj, Emily! – megint Matt. – Ne haragudj a korábbiakért, oké Mi lenne, ha leülnénk és
átbeszélnénk a dolgot – Most ajánlja fel
Feltűnt, hogy Peternek milyen nagy ablaka van. Odaugrottam és lenéztem. Nem is vészes, ha
kiugranék, fűre érkeznék.
- Hagyjál már, menj el! – próbálkoztam újra, mert az ugrás és a meggyőzés között tudtam egyedül
választani és a meggyőzés nyert.
- Gyere ki, kérlek! Ne legyél gyerekes, felnőttek vagyunk! – Ezt ő mondja
- Kiugrom – mondtam Peternek. – Majd dobd le, jó
- Nehogy kiugorj! – rémüldözött túl hangosan.
- Peter, azonnal nyisd ki! – ordította Matt.
- Bízom benned! – suttogtam Peternek és a kezébe nyomtam a macit. Átlendítettem a lábam a nyitott
ablakon és ráálltam az ablakpárkányra.
- Ne ugorj! – kérte megint Peter, de már késő volt, elengedtem magam. A sebesült kezem magamhoz
szorítottam, ezért csak az egyikkel tudtam valahogy tompítani az esést. Szép, pofára hasas volt, de
nem lett semmi bajom.
- Emily! – ordított utánam Peter. Hallottam valami döngéseket, mintha valaki a vállával próbálná
betörni Peter ajtaját.
- Jól vagyok! Dobd le gyorsan! – még sietve fel is álltam készen rá, hogy elkapjam az én lopott
macimat.
154

Senkinek sem kellesz!
Peter először a testét dobta le, könnyedén elkaptam, a fejemre kisebb szivacszápor hullott, de nem
érdekelt. Közben az ajtó végképp megadta magát és mindenki Peter mögé özönlött.
- Dobd! – visítottam, mire gyorsan lehajította a kezet is.
Ez is elkaptam. Komolyan, látni kellett volna a képüket. Matt, Gemma, Peter és Szöszi álltak odafent.
- Emily Sullivan! – kiabálta Michael. – Elment az eszed Ki is törhetted volna a nyakad!
- Semmi bajom – morogtam.
- Az mi a kezében – értetlenkedett Gemma.
- Az… – Matt torkán akadt a válasz. – Emily, azonnal add vissza!
- Nem! – ordítottam fel neki. – Az enyém!
- Rohanj már! – kiáltott fel Peter és mivel ez jó ötlet volt megfordultam és rohanni kezdtem a nagy
kapu felé.
Már láttam, hogy ott vár a taxim, de utoljára visszanéztem a házra. Ugyanott álltak és csak döbbenten
bámultak utánam. Beugrottam a taxiba és mondtam, hogy rohadtul gyorsan hajtson haza.
Kényelmesen hátradőltem az ülésben és hirtelen nevetni kezdtem. Úgy értem, ez milyen abszurd
Mentőakció egy plüssmacinak Kiugrom érte egy ablakon Akárhogy is, megérte. Lassan már a
könnyeim is folytak, annyira vihogtam, de valahol az agyam hátuljában ott volt a bajsejtelem. Matt el
fog jönni érte és vissza fogja venni! Azt nem hagyom! Rohadt macigyilkos!
Negyed órán belül otthon voltam. Ahogy beértem apám, Clara és Dorothy támadtak le.
- Hol a fenében voltál, Emily – így apám.
- Miért nem mondtad, hogy mit csinált Laurie a ruháiddal – ezt Dorothy volt.
- Mi az a kezedben – végül Clara is.
Persze mindhárman tök egyszerre.
- Knightéknál ebédeltem – magyaráztam. – Telefonáltam haza, de Lauren vette fel. Nem adta át az
üzenetem – mint kiderült nem.
Hadarva mesélni kezdtem, hogy kerültem oda. Apám hamar megnyugodott, de Clara haragudott.
Láttam rajta. Hát, még amikor megszólalt a telefon.
- Michael az – jelentette Dorothy, aki felvette a kagylót. Gyorsan átvettem tőle.
- Igen
- Emily, nem hiszem el, hogy kiugrottál azon az ablakon! Teljesen elment az eszed Akármi bajod
eshetett volna! Ráadásul pont a medvét vitted el Matt kedvenc medvéje!
- Cica nem Matté, hanem az enyém! – kiabáltam a telefonba. – Ezt megmondhatod neki is!
- Nagyon kiborult – tájékoztatott Szöszi.
- Nem érdekel! Én is kiborultam, oké Ehhez nem volt joga! Tudod, hogy bánt vele! Letépte a kezét!
Majdnem a fejét is! Kis híján megölte, Michael! – szerintem kisebbfajta hisztériás rohamot kaptam,
mert Szöszi átváltott a megnyugtató hangjára.
- Jó, nyugi. Beszéljétek meg a dolgot! Szerintem mindjárt ott lesz nálatok, már öt perce, hogy elindult.
- Mi – ordítottam pánikhangon. – Csak most szólsz Na, szia! – azzal lecsaptam a telefont.
- Emily – apám megdöbbentnek tűnt –, mi folyik itt
- Emlékszel erre – kérdeztem és felmutattam az elgyötört Cicát.
- A régi mackód – bólintott.
- Igen, elloptam Mattől és nem fogom visszaadni! Az enyém! – szerintem kezdtem átmenni Gollamba
ezzel a mohó enyém kifejezéssel. Rájöttem, hogy Gollam nyilván annyira szerette a gyűrűt, mint én
Cicát, eddig sosem volt a kedvenc szereplőm, de most kezdtem együtt érezni vele. – Apa, csinálj
valamit! Matt ide fog jönni érte! Nem engedem vissza, nézd mi történt vele! – és mivel majdnem
bőgtem is, apám megígérte, hogy lerendezi a dolgot. Végre, egy apa is jó valamire!
155

Senkinek sem kellesz!
Magamhoz vettem néhány tűt, meg szép barna cérnát és felrohantam Cicával a szobámba. Dorothy a
nyomomban volt. Leültem az ágyam szélére és idegesen nekiálltam a varrásnak. Annyira remegett a
kezem, hogy alig tudtam befűzni a cérnát.
- Milyen volt – kérdezte óvatosan Dorothy és mire észbe kaptam volna, kitálaltam neki mindent.
Minden mondatot, minden apró mozzanatot.
- És akkor Peter gyorsan ledobta a kezét is, akkora már Matt betörte az ajtót. Tudod, mennyire féltem,
hogy utánam ugrik és eltöri néhány csontomat Akkora, mint egy ház! Szóval fogtam a darabokat és
Peter ordítani kezdett, hogy fussak. Én meg futottam, a kapuban már ott várt rám a taxi és hazajöttem
– felnéztem Dorothy döbbent arcába. – Most szégyent hoztam a családra, mi – igazából nem érdekelt.
- Emily, kiugrottál egy ablakon – ismételte hitetlenkedve, majd elkezdett nevetni. Ez annyira
ragályosnak bizonyult, hogy nekem is kellett és a következő tíz percben röhögőgörcsben fetrengtünk
az ágyunkon.
- Láttad volna, hogy Gemma milyen képet vágott! – vihogtam, mint egy hülye. – „Mi az ott a
kezében”
Mindkettőnknek már folytak a könnyei, ráadásul az én hasam rohadtul begörcsölt, meg a szám is fájni
kezdett. Kicsit erőt vettem magamon és folytattam a varrást. Először a nyakán lévő sebnek kezdtem
neki, hagytam egy kicsi lukat, hogy pótolni tudjam a szivacsveszteséget.
- Nagyon ügyesen varrsz – jegyezte meg Dorothy könnyes szemekkel, vigyorogva. – Miért nem
mondtad, hogy mit csinált, Lauren
- Az mire lett volna jó – kérdeztem vissza. – Nem akarok veszekedést! Különben is lerendeztük.
Megpofoztam, nem emlékszel
- De igen – bólintott Dorothy. – Most már értem és meg is érdemelte. De miért nem mondtad el,
apának Ha nem állítják le, tovább fogja csinálni – megvontam a vállam. Szerintem egy büntetés, csak
rontana a helyzeten.
Szegény Cica már kezdett normálisan kinézni, de Matt, még mindig nem érkezett meg, hogy
visszavegye. Talán mégsem jön. Vagy már itt volt és apa halkan lerendezte.
Eljött a vacsoraidő, amikor csendben megtudakoltam a dolgot és apa azt mondta nem jött el. Hála
istennek! Dorothy nagylelkűen felajánlott egy plüssnyulat a szervátültetésre (némi szivacsot nyerünk
belőle, hogy Cica újra a régi lehessen). Miközben ettünk elkezdtem mesélni, hogy Knighték
tulajdonképpen mekkora sznobok. A ketchup a szószos tálban Clarát is kiakasztotta. Ezután ecsetelni
kezdtem a Knight tiszta és az Emily tiszta dolgok közti különbséget. Szerintem életemben nem
beszéltem ennyit a vacsoránál, de különösen jó kedvem volt. Lauren egész hamar felállt és
visszavonult a szobájába.
Épp kezdtem volna a gyerekek viselkedését elemezgetni, mikor szörnyű bajsejtelmem támadt,
felpattantam és felrohantam az emeletre. Cica nem volt az ágyamon, ahol hagytam.
- Lauren! – ordítottam teljes hangerővel és áttörtem hozzá. Az ágyán ült, jó kislány módjára. – Hol
van Hova tetted
- Most meg mi bajod – kérdezte értetlenkedést színlelve.
- Nagyon jól tudod – seperc alatt odaugrottam, belemarkoltam a hajába és arccal lefelé nyomtam az
párnába. – Mondd meg, vagy nagyon megbánod!
- Engedj el! – visította a párnába. Közben a család többi tagja is felért és megdöbbenve bámultak.
- Emily! – szólt rám apám. – Engedd el a húgodat!
- Előbb mondja meg hová tette! – követelőztem.
156

Senkinek sem kellesz!
Dorothy gyorsan vette a lapot és egyszerűen kutatni kezdett a szobában.
- Emily! – próbált apám a lelkemre beszélni. – Beszéljük meg a problémát!
- Beszéljük meg – kérdeztem és elengedtem Laurent, de csak mert túl dühös voltam. – Érdekes,
mindenki ezt mondja, de még soha nem lett jó vége a dolognak! Beszéld meg Mattel a problémát!
Meg akartam beszélni és mi lett Bezárt egy kurva szekrénybe! Beszéld meg Michaellel! Meg akartam
beszélni és életem legmegalázóbb óráiban lett részem! Nem hiszem, hogy Laurennél használ a szép
beszéd, inkább meg kellene nevelned, nem is kicsit! Laurennél ellenszenvesebb csitrivel még
életemben nem találkoztam! – kész én megmondtam, hogy mi a problémám.
- Engem kéne megnevelni – visította Lauren és gyáva módon odarohant az anyja és apám közé. –
Nézz magadra! Mindenkire csak a szégyent hozod! Minden nap új balhéba kell keveredned! Nem
veszed észre, hogy mindenki utál a környezetedben Még anya sem bír elviselni, akármennyire is
pedálozol nála a sok takarítással! Apa is csak azért hozott ide, mert muszáj volt! Ha lenne benned
tartás simán felvágnád az ereidet és akkor legalább nem lenne…– megakasztotta az a pofon, amit apa
kevert le neki. Hoppá, ezt nem néztem volna ki belőle.
- Lauren, soha többet ne merj ilyet mondani a nővérednek! Egy hónapig nem mehetsz sehova és nincs
zsebpénz!
Nem hiszem, hogy Lauren hallotta ezt, mert olyan hangosan visított, pedig apa épphogy
meglegyintette, én tízszer ekkorát ütöttem a múltkor. Hirtelen én is felsikoltottam, ugyanis Dorothy az
egyik szekrényben megtalálta Cicát.
Odarohantam és gyorsan magamhoz öleltem, mind Dorothyt, mind a mackómat.
- Istenem, a frász jött rám! – suttogtam a fülébe. – Azt hittem visszaadta Mattnek. Nem élnék túl, még
egy olyan mentőakciót.
Dorothy felnevetett, mire elengedtem. Szorosan tartottam a mackómat, miközben igyekeztem elhagyni
a csatateret.
Apám még mindig Laurenre szórta a szidalmait, aki most Clara derekát ölelte bőgve. Clara a haját
simogatta és engem nézett közben. Eddig csak sejtettem, hogy utál, most már legalább tudom is.
- Tudod, Lauren – mondtam neki, mikor elhaladtam mellette –, mindened megvan, amire én valaha is
vágytam. Nem értem, hogy mi bajod van.
Az este további része csendesen telt. Én transzplantációt végeztem, Dorothy asszisztált meg a leckéit
írta. Az ágyamba, már az újraszületett mackómmal mehettem. Meg kell mondanom, nyolc éve nem
aludtam ilyen jót, még akkor is, ha mindenféle rémálmok gyötörtek, amikben, Matt, Cica és egy
csomó széthulló szivacsdarab szerepelt.
157

Senkinek sem kellesz!
24.
Újabb rohadt hétfői nap. Kezdtem egyetérteni Garfielddal. Én is utálom a hétfőket. Egyetlen
pozitívumot láttam csak a napban. Adriannel randizom!
Elgondolkodtam, hogy mit vegyek fel, mivel átöltözni úgysem fogok, így abban megyek a randira is,
amiben a suliba indulok.
- Ha gondolod, kölcsön adok valamit – mondta Dorothy.
A fejemet ráztam, de aztán az orrom alá dugott egy fehér, hosszú ujjú felsőt, amin geometrikus minták
voltak.
- Ebben tök jól néznél ki – vigyorgott –, azzal a fekete szűk nadrágoddal.
Végül hallgattam rá és felvettem. Egész jól néztem ki, bár szemlátomást híztam valamennyit. A nadrág
nyomta a hasamat. Dorothy nyaggatott a sminkkel, de lehurrogtam, hogy nem sminkelek a suliban.
Erre kitalálta, hogy elég, ha az utolsó óra előtt kenem ki magam. Belegondolva egyetértettem vele.
Kisebb vita következett még a hajamról, de aztán engedtem, hogy Dorothy oldalra fésülve, majd egy
csomó hajfixálót is fújt rá, hogy úgy maradjon.
- Életemben nem készültem ennyit – morogtam, miközben Dorothy a parfümjei között válogatott és az
egyikkel jó alaposan befújt. – Cicával mi legyen – köhögtem. – Szerinted vigyem be magammal
- Nem – rázta a fejét –, elrejtjük.
Döbbenten néztem, ahogy fogja és beviszi a fürdőszobába. Követtem és még pont láttam, ahogy
bedugja egy rakás törölköző alá. Kifelé jövet kiszedte a kulcsot a zárból és kívülről zárta be az ajtót.
Odasétált az ablakhoz és a virágcserép alá becsúsztatta a kulcsot, majd intett, hogy menjünk. Egy szót
sem szólhattam, főleg, mikor láttam, hogy a szobánkat is bezárja.
- Ezt magamnál tartom – mondta és a táskájába csúsztatta a szobakulcsot. – Te úgyis később érsz haza,
mint én.
Az iskolabuszon, még mindig ezen derültem, aztán Jane odajött hozzám.
- Sajnálom, Emily! Jobban vagy már – gondoltam az őrültségre értette, ami csütörtökön kapott el.
- Soha jobban – mormoltam, közben meg arra gondoltam, hogy hányan fognak ujjal mutogatni rám.
Ennél sokkal rosszabb történt. Ahogy leszálltunk a buszról és elindultunk a bejárat felé észrevettem,
hogy történetesen egy nagydarab valaki áll az ajtóban, mellette az elmaradhatatlan cicababája,
Gemma, a másik oldalán pedig Zach és Bamba lány, akinek a nevét, még most sem sikerült
megjegyeznem.
- Ezek rád várnak – suttogta a fülembe Jane rémülten.
Igen, tök úgy nézett ki, mintha rám várnának, ráadásul úgy tűnt, mintha nagyon csúnya dolgokat
akarnának tenni velem. Ahogy Gemma vigyorára néztem, már teljesen biztos voltam benne.
- Nem kellene a másik bejáraton bemennünk – kérdezte Dorothy és ő is bámulta a vészjósló tekintetű
hülyéket.
Szerintük ettől beijedek, vagy mi
- Nem, de ti húzzatok el a közelemből! – mondtam halkan.
- Mi – kérdezte Dorothy. Tök aranyos volt, ahogy szinte hozzám simult. Látszott rajta, hogy fél.
- Menjetek innen! – ismételtem. – Tűnés! – ellöktem magamtól Jane-t is és gyorsítottam a lépteimen.
158

Senkinek sem kellesz!
Felemelt fejjel büszkén vártam, hogy mi lesz. Igazából a régi sulimban láttam már ilyet. Elkapták a
kissrácot és agyba-főbe verték. Ezt kinéztem mindannyiukból. Én nem féltem, legalábbis magam nem
féltettem. De mi van, ha valaki olyan sérül meg, aki a segítségemre siet Az nagyon nem lenne jó.
Elképzeltem egy poénos jelenetet, ahogy Matt elkapja a pólóm elejét, kicsit felemel, megráz és a
maffiás stílusban a képembe vágja.
- Ide a medvét vagy megbánod! – ahogy erre gondoltam nem tudtam visszafojtani egy idétlen kis
vihogást.
Összeszorítottam az ajkaim, de önkéntelenül is felfelé görbült a szám sarka.
Feltettem a lábam az első lépcsőre, amikor több dolog is történt egyszerre, Matt és bandája megindult
előre, valaki a nevemen szólított és egy kéz markolta meg a vállam. Megtorpantam és mire oldalra
néztem már kaptam is egy puszit az arcomra Dean barátnőjétől, majd Dean karolta át a vállam.
- Hé, Emily, jobban vagy már – szelíd erőszakkal vezetett felfelé a lépcsőn, közben a barátnője a
másik oldalamon haladt. Figyeltem, ahogy Matték megtorpannak és kirobbant belőlem a nevetés. Nem
tudtam visszatartani.
- Jól vagyok – nyögtem ki végül. – És ti
Nem voltam biztos benne, hogy direkt segítettek-e nekem vagy csak véletlen volt, de valami azt súgta,
hogy nagyon jól tudták, hogy Matt belém akar kötni. Lássuk be, ez nagyon kedves volt, de jobb
szerettem volna túl lenni ezen az egészen. Előbb-utóbb úgyis elkapnak.
Bent Szöszi várt rám az egyik folyosón, majd jól lehurrogott, amiért előző nap kiugrottam az ablakon.
Szerencsére ekkora már Dean és a nője felszívódtak. Bementünk a történelem terembe, közben
elmeséltem, hogy sikerült rendbe hozni szegény Cicát.
- Matt dühöngött, mikor elrohantál – mesélte –, úgy ordított, mint egy sakál.
- De remélem nem bántott benneteket – reméltem, hogy nem. – Téged és Petert
- Persze, hogy nem. De nagyon mérges volt. Szerette az a mackót.
- Nem szerette! – vágtam rá. – Letépte a kezét!
- Jól van, nyugi! – szólt rám csitítóan. – Most már a tiéd.
Jól kezdődött a történelemóra, ahogy a helyemre mentem Gemma hátrasuttogott nekem.
- Ezt még nagyon megbánod, te lotyó!
- Nem akarlak megsérteni – válaszoltam –, de ugyanezt már mondtad!
Bejött a tanár, úgyhogy nem válaszolt, de nem is biztos, hogy tudott volna. Legnagyobb
megdöbbenésemre a tanár külön beszélgetett velem.
- Emily, hogy érzed magad
- Soha jobban – válaszoltam mosolyogva. Végre nem az a gyanakvó tekintet!
- Ha nagyon fáj a kezed, csak hagyd a jegyzetelést, majd bepótolod.
- Köszönöm – bólintottam.
Sőt, amikor Zach újabb adag pornográf rajzocskával dobált meg, megbüntette. Komolyan kedvem lett
volna bemagolni a nevét. Akkor nem csak tanár úrnak kéne szólítanom.
Rá kellett jönnöm, hogy nem csak ő bánik velem kivételezve. Ahogy Szöszivel haladtunk 84/B-ből a
83-as felé (ami tényleg nyúlfarknyi út) elment mellettünk a biológiatanár és megsimogatta a vállam.
Csak úgy barátilag. Ez kezdett nem tetszeni. Alighogy becsöngettek angolra a tanárnő máris egy
idézettel lépett be.
- S csak rémes árnyak bálja, melyet a véres ablakokon át ma disszonáns zene mellett az utas
kanyarogni lát a sápadt ajtóból ma rémek folyója foly, örökké s ahova azok érnek van kacagás – de
nincs mosoly, Emily Sullivan
159

Senkinek sem kellesz!
Hirtelen nem is esett le, hogy most ez nekem szólt, ugyanabban a dallamban mondta a nevemet is,
mint a verset. Ahogy döbbenten felnéztem rá, láttam, hogy mosolyog.
- Öhm, Poe: Az Usher-ház vége – bólintott egyet.
- A mai órán játszani fogunk, mindenki álljon fel!
És játszottunk, lényegében ugyanaz volt a játék lényege, mint egyébként is, csak most, aki nem tudott
valamit, az kiesett. Már csak én, Szöszi és Matt maradtunk bent és mivel mindketten szegény Michaelt
szólongattuk, sikerült őt is kiejteni. Vigyorogva ült le és súgott nekem egy hajrát.
Némileg feszélyezett, hogy Matt mögöttem áll. Talán a tanárnő is látta ezt, mert kihívott minket előre.
Aztán rájöttem, hogy a tanárnő csal, direkt azt akarta, hogy én nyerjek.
- Életem nagy értelme: Ő. Ha minden más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék
én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem
érezném magam többé részesének. Matt
Ez tipikusan egy nehéz idézet volt, egy olyan könyvből, amit a pasik legfeljebb egyszer vesznek a
kezükbe. Sőt szerintem én sem tudnám, ha nem ez lenne az egyik kedvenc könyvem. Már épp
tiltakozni akartam, de Matt kinyögte.
- Üvöltő szelek – ez a torkomra forrasztotta a tiltakozást. Elképzeltem Mattet, ahogy beleéli magát
Heathcliff szerepébe és el kellett ismernem tökéletesen ráillik. A tanárnő, most hozzám fordult.
- Vad keleti szélgyötörte fakósága fák pusztultak…
Már itt észrevehette volna a felháborodott pillantásom, de azért végigmondta.
-… a széles ár partjain sír sűrű eső hull az égből, ázik Camelot. – Ezt a verset már az első osztályban
megtanulta mindenki. Ez nagyon nagy aljasság volt, ezért dacosan kiböktem.
- Nem tudom! – Michael szeme döbbenten elkerekedett, láttam rajtó, hogy tudja, hogy tudom. Sőt a fél
osztály tudta, mármint a vers címét, nem azt, hogy én tudom.
- Rendben – a tanárnő hangján hallatszott, hogy erre nem számított. – Ha most Matt helyesen válaszol,
megnyeri a játékot.
Már ez is igazságtalan volt, ezzel a nem tudommal neki kellett volna nyernie. Miért kezel
kivételezettként Teljesen megalázó.
- Téved, ha azt hiszi, hogy vallomásának a módja befolyásolt engem, legfeljebb annyiban, hogy nem
kellett olyan kíméletes formában visszautasítanom, mintha úribb módon viselkedett volna irányomban.
Ajánlatát semmiképpen nem öltöztethette volna olyan formába, hogy én kísértésbe essem elfogadni.
- Nem tudom – felelte Matt.
- Ez nevetséges – jelentettem ki vele egy időben.
Mindenki rám bámult én pedig a tanárnőre néztem.
- Nem várhatja el egy pasitól, hogy ismerje Jane Austen könyveit és legfőképpen azt nem, hogy
idézeteket is felismerjen a Büszkeség és balítéletből. Ez egy igazságtalan játék! – csak halkan
beszéltem, hogy a tanárnőn kívül más ne hallja, mert azért elég csúnya dolog nyíltan csalással vádolni.
A tanárnő eléggé kikelt magából.
- Szóval szerinted igazságtalan vagyok – kérdezte fenyegető éllel.
- Igen – feleltem higgadtan. – Tőlem a Shalott asszonyát kérdi, Mattől pedig Brontét Ez nagyon
megalázó számomra! – láttam a tanárnő arcán, hogy most megint egy kifelé a teremből ordítás lesz.
Ezt megelőzendő elindultam a helyem felé és felkaptam a cuccaim.
- Emily, most meg mit csinálsz – csattant fel a tanárnő.
- Elhagyom a termet – mondtam nyugodtan –, vagy már annyira megkülönböztetett helyzetben
160

Senkinek sem kellesz!
vagyok, hogy büntetést sem kapok, amiért modortalan voltam
Hát nincs igazam Ennél még a kiközösítés is sokkal jobb. Én nem akarok kis tanárok kedvence lenni.
Mivel a tanárnő nem válaszolt elindultam az ajtó felé.
- Emily Sullivan, gyere vissza! – visszacsörtettem a döbbenten álldogáló Matt mellé.
- Igen
- Holnaputánra ezerszavas dolgozatot várok tőled Tennyson költészetéről. Menj a helyedre!
Oké, ezt én csináltam magamnak és valahol elégedett is voltam. Visszamentem a helyemre és leültem.
- Akkor ugye Matt nyert – kérdezte Gemma örömködve és gúnyos fintort küldött nekem. Matt engem
bámult, mindenki más őt és a tanárnőt, aki elgondolkodott a dolgon.
- Még egy idézet, ha helyesen válaszolt Matt nyert, ha nem, akkor döntetlen – döntött végül. Vártam
az idézetet, de a tanárnő hirtelen rám nézett. – Emily Sullivan, mondj te egy részletet!
Én Mattnek Ne már! Persze tudnék olyat mondani, amit az életben nem talál ki, de könnyűt is
adhatnék.
Ahogy rábámultam töprengve, megjelent az arcán az a külön nekem tartogatott undorodó kifejezés.
Mosolyogtam és gúnyosan belekezdtem.
- S ne gurulj dühbe, majd csak megtalálod a kivezető utat. Ha végleg nincs más szépen veszíts. Ne
légy olyan, mint tört gerincű kígyó mely önmagába harap. Még nem roppant meg a hátad. Várd meg,
amíg baj ér és akkor ráérsz zokogni. Várd meg a küzdelmet mielőtt feldühödnél. Van még időd –
láttam, hogy alig tud uralkodni magán, ezért a mosolyom egyre szélesebb lett.
- Matt – kérdezte nyugodtan a tanárnő. Tudtam, hogy Matt tudja,
- Hem… – hirtelen eltűnt az arcáról minden indulat –, nem tudom.*
- Van, aki tudja – kérdezte a tanárnő.
- Te rohadt szemét! – kaptam fel a vizet, rám nem jellemző hirtelen módon. – Azonnal mondd meg a
választ!
- De hát nem tudom – elégedetten vigyorgott hozzá.
- Tudom, hogy tudod, Matt! Ne szemétkedj! – megint teljesen megaláznak.
- Akkor döntetlen – jelentette ki a tanárnő. – Emily, ülj le!
Levetettem magam a székembe. Milyen rohadtul dühítő! Ráadásul Matt is visszaült mögém.
- Akiért a harang szól, te kis hülye – súgta a fülembe előrehajolva.
Hátrafordultam és megint mosolyogtam.
- Cica köszöni szépen, jól van! – ez betalált, gyorsan elhúzódtam, mielőtt bármi más az eszébe jutott
volna.
Az óra maradék részében nyomorultul éreztem magam. Hülye Matt, miért nem volt képes becsülettel
győzni
Szöszi felháborodva jött oda hozzám az óra végén.
- Miért csináltad ezt, Emily – kérdezte – Pont Tennysonra mondtad, hogy nem tudod De hát miért
Nyerhettél volna!
- Mert nem akartam nyerni, legfőképpen, mert nem akarok szenzáció lenni – sziszegtem neki halkan. –
Miért bánnak így velem ez emberek Én nem akarom ezeket!
- Miket – hökkent meg.
- Ezt a kedves figyelmességet – magyaráztam, miközben kifelé mentünk. – Mindenki úgy bánik
velem, mintha a barátaim lennének.
- Azért ez túlzás – felelte. Egy mozdulattal kivertem a kezéből az összes tankönyvét. Hangos
csattanással landoltak a földön. – Emily! – letérdelt és felszedegette őket. Senki nem segített.
161

Senkinek sem kellesz!
- Akkor ezt nézd meg! – mentem arrébb három lépést és úgy csináltam, mintha véletlenül ejteném el a
könyveim. Három tök ismeretlen srác ugrott felszedni őket és két lány is megkérdezte, hogy jól
vagyok-e.
Gyorsan elrángattam Michaelt a helyszínről.
- Látod – szörnyülködtem. – Kedvesek velem! Miért
- Talán, mert különösen csinos vagy ma – felelte –, vagy a péntek miatt.
- Miért mi volt pénteken
- Botrány. Mindenki Mattre támadt, látnod kellett volna! Most úgy gondolják, hogy te a szegény
áldozat, ő meg a börtöntöltelék, aki kínoz téged.
- Van benne valami – ismertem el –, de szerintem ehhez senkinek semmi köze. Azt akarom, ami
korábban volt! A végén még idegenek akarnak mellénk ülni az ebédlőben! – Szöszi beszédes pillantást
vetett rám.
- Az a helyzet, hogy a csütörtöki ebédnél már megtelt az asztal. Dorie és Jane jöttek oda először, aztán
Dean és Samantha. Együtt vártunk téged, de ugye te be voltál zárva.
- Mi keresett Dean és Samantha az asztalnál Azt ne mondd, hogy már a barátaimnak mondják
magukat!
- Persze, a te asztalod lassan menőbb lesz, mint Matté. Ráadásul Matt nem is menő, legalábbis
egymagában. Amikor még Dean és Veronica jártak és persze mind annál az asztalnál ültek, akkor
mindenki oda vágyott. De most csak Gemma, Zach, Veronica és Matt maradt ott, így nem ugyanaz.
Mindent megváltoztattál!
- Én – kérdeztem kábán a sok névtől. Veronica a Bamba lány, igaz Valószínű.
- Te, Emily! Először lealáztad Zachet, most már a lányok nem szívesen randiznak vele, amióta
elterjesztetted a három lépéses stratégiát – eltátottam a szám, de ő zavartalanul folytatta. – Lelökted
Mattet az angol órai trónjáról, elválasztottad Deantől, Deant Veronicától és mindezt úgy, hogy
tulajdonképpen csak megjelentél.
- De én nem akartam – vetettem ellen.
Viszont ez tényleg elgondolkodtatott. Hihetetlen, hogy akárhol megjelenek, annak baj lesz a vége.
Még ha nem is csinálok semmit, akkor is. A nap többi részét szótlanságban töltöttem, és amikor
ebédnél megtelt az asztal ugyanúgy, ahogy Szöszi is említette tüntetően olvastam. Persze az
asztaltársaság nélkülem is elvolt, bizonyítva az én teóriám, miszerint ezt nélkülem is megcsinálhatnák.
Szöszi ostoba viccekkel szórakoztatta Dorothyt és Samanthát, Dean hátrafordulva beszélgetett egy
haverjával, Jane meg valami fiúval dumált, aki a mellettünk levő asztalnál üldögélt.
Végül becsaptam a Farkasvért és elégedetten hátradőltem. Kell egy új könyvet kölcsönöznöm.
- Te mit gondolsz – kérdezte Szöszi.
Fogalmam sem volt, hogy miről kellene gondolkodnom, mert a szemem előtt a sebesült Fehér Agyar
képe lebegett, ahogy megmutatják neki a kölykeit.
- Miről – magyarázni kezdett a szerdai kirándulásról. Valami víztározóhoz megy az évfolyam és az
ülésrendet beszélték meg a buszon. Mi a fenének Örüljenek, ha lesz ülőhelyük.
- Te mellém ülsz – kérdezte Szöszi.
- Nem – vontam vállat –, én nem megyek!
Ennek pedig az volt az oka, hogy ez egy fizetős kirándulás és én nem fizettem ki. Nem is akartam.
- Miért – hökkent meg Szöszi.
Válaszul csak megint megvontam a vállam. Csak nem kezdem magyarázni, hogy nincs pénzem rá.
Egyébként sem akartam menni. Állítólag erdő is lesz. Nem szeretem az erdőket.
162

Senkinek sem kellesz!
* Hemingway: Akiért a harang szól
163

Senkinek sem kellesz!
25.
Azért fél négy felé már egészen felvidámodtam. Randi Adriannel, nem is olyan rossz. A mosdóban
kifestettem magam és a hajam is kicsit megigazítottam.
Az első randi fogja eldönteni, hogy Adrian és én egymáshoz valók vagyunk-e. Reméltem, hogy nem
fog semmi kiábrándítót csinálni. Ahogy kicsöngettek, már rohantam is kifelé. Nem számítottam rá,
hogy Matt megállít a folyosón.
- Emily – mondta megint normális hangon. Ezt nem szeretem. Amikor normális hangon beszél velem,
akkor tudom, hogy készül valamire –, beszélhetnénk egy percre
- Nem lehet, sietek – vágtam rá.
- Kérlek! – hülye, lágyszívű én.
- Mondjad! – várakozón néztem rá. A szeme a minket figyelőkre villant (reméltem, hogy nem azt
tervezték, hogy a segítségemre sietnek Matt egyetlen rossz mozdulatára).
- Nem beszélhetnénk valami nyugalmasabb helyen – kérdezte végül.
- Te szemét! – vetettem oda neki, tényleg bemérgesedve. – Azt hiszed, hogy még egyszer bedőlök egy
ilyen trükknek Kopj le rólam, Shrek! – azzal már el is rohantam.
Mi lett volna, ha igent mondok Megint bezár valami sötét helyre Vagy most a haverjai vertek volna
agyba-főbe Jobb nem kockáztatni.
Adrian mosolyogva, a furgonjának dőlve várt rám. Nem tudtam nem mosolyogni, mégis valahol
fájdalmasan mélyen egy hang suttogta „csóró mexikói”. Hogy lehet ilyen szemét Adrian átölelt és
úgy csókolt meg, mintha legalább egy éve nem találkoztunk volna.
- Hé! – toltam el magamtól. – Meglátnak! – már késő volt, a hazafelé igyekvő diákok háromnegyede
minket bámult. A maradék meg szerintem csak rólunk dumált.
- Már késő – jegyezte meg Adrian is. – Nem kellett volna Kényelmetlen helyzetbe hoztalak –
tényleg, miért érdekel, hogy mások bámulnak Végül is van mit. Helyes pasim van, nézzék, ha
akarják!
- Dehogy – feleltem és most én csókoltam meg.
Nem gondoltam, hogy ennyire jól fogom érezni magam vele. Kérdésemre, hogy hova megyünk azt
felelte színházba. Elvitt az egyetem drámatagozatosainak műsorára. Persze csak a főpróbájukat
tartották, viszont teljes jelmezben játszottak, ráadásul alig voltak páran. Ez kicsit bénának hangzik,
nem Pedig nem volt az. Egy saját maguk által írt darabot adtak elő. Egy család életébe nyerhettünk
betekintést, akiknek van egy szellemi fogyatékos kisfiúk és szembesülniük kell a fura pillantásokkal és
megkülönböztetésekkel emiatt. Tényleg nagyon jó volt.
Utána Adrian bemutatott pár barátjának, akiknek a nevét rögtön elfelejtettem, de mind kedvesek voltak
és olyanokat mondtak, hogy mi ütött belém, hogy ilyen szép lány létemre egy olyannal vagyok, mint
Büdöske.
Adrian megelégelte a dolgot és elvitt vacsorázni, ahogy ígérte. Egy igazi étterembe. Persze nem
ötcsillagos Knightéknak valóba, de egész rendes hely volt jó sok vendéggel.
Többször megfigyeltem már, hogy amikor épp valami nagyon jó történik velem, azon nyomban
valami sokkal borzalmasabb felejteti el velem a jókedvet. Ez alól nem lehetett kivétel a mai nap sem.
Vidáman nevetgéltem Adrian egyik viccén, épp a desszertre vártunk, amikor egy férfi és egy nő lépett
164

Senkinek sem kellesz!
be az étterembe. A nő, magas volt és túlzottan vékony, a haja rövid és barna, könnyű kis nyári ruhát
viselt egy kardigánnal. Harminc körülinek, ha kinézett. Boldog mosollyal szorongatta a férfi kezét, aki
kihúzott neki egy széket és leültette. Aztán gyengéd csókot lehelt az ajkaira. Nem láttam félre, tényleg
csók volt. A nő számomra tök ismeretlen volt, jelentéktelen arcából ítélve nem is biztos, hogy máskor
ráismernék, de a férfit bármikor felismertem volna. Nem azért, mert megragadott a csábítónak szánt
mosolygása vagy a kék mintás nyakkendője, hanem mert az a balfék, az apám volt.
Az apám, aki ezek szerint épp most a szemem láttára csalja a feleségét.
- Az ott az apád – szólalt meg Adrian.
- Igen – mondtam én is, teljesen ledöbbenve.
- De az nem a felesége. – Ez is kijelentés volt.
- Nem – ziháltam, ugyanis most az asztal fölött áthajolva csókolta meg a nőt.
Megcsalja Clarát Itt, pont a szemem láttára Most mit csináljak Legszívesebben fogtam volna
valami keményet, amivel az arcába vághatok.
Tíz perccel később Adrian kivonszolt onnan. Még nem voltam teljesen magamnál. Nem vettek észre
minket, annyira el voltak merülve egymásban, hogy semmit nem vettek észre.
- Akarod, hogy hazavigyelek – kérdezte Adrian halkan.
- Nem akarok hazamenni – vágtam rá.
El kellene mondanom Clarának a dolgot. Vagy inkább ne Mit csinálnak az emberek ilyen helyzetben
Egyáltalán apám mit csinál Clara ezerszer szebb annál a nőnél. Csak persze nem annyira fiatal. Apám
egy rohadt szemét! Ezt eddig is tudtam, de hogy ennyire Hiszen valami ilyesmit csinálhatott az én
anyámmal is. Hát semmi sem elég neki Nem gondol például a gyerekeire
Szegény Dorothy, ha megtudja, ki fog akadni. Ha megtudja! Eldöntöttem, hogy előbb apám vonom
kérdőre, hátha tud akármilyen magyarázatot adni. Szerintem erre nincs magyarázat, hiszen tisztán
láttam mindent, de mégis. Akármit!
Végül Adrian és én a parkban kötöttünk ki. Már besötétedett, de még nem akartam menni. Egy padon
ültünk, a fejem a vállára hajtottam és csak gondolkodtam szótlanul. Adrian sem beszélt, gyengéden
simogatta a hajam.
- Ne haragudj! – mondtam végül. – Teljesen elromlott a randink.
- Ugyan – kicsit felemelte a fejem –, veled vagyok és ez a lényeg. Mit fogsz csinálni
- Beszélek apámmal – sóhajtottam.
- Ez jó ötlet – bólintott.
- Az életem már így is egy rakás szar, nem igaz, hogy ezt is látnom kellett! – bukott ki belőlem. – Soha
egyetlen pillanatra sem lehet minden jó Kész katasztrófa vagyok!
- Erről igazán nem tehetsz, csak hülye véletlen, hogy pont ők is odajöttek.
- De miért pont engem találnak meg a hülye véletlenek
- Ne emészd magad! Ideje lenne hazamenned, késő van és azt ígérted, hogy hamar hazaérsz.
- Igaz – ismertem el. – Menjünk!
Legközelebb csak a házunk előtt szólaltam meg.
- Már itthon van – mondtam apám kocsiját látva. – Most jön a neheze.
- Sok szerencsét! – felelte és várta, hogy kiszálljak.
- Azért megcsókolhatsz búcsúzóul – megjelent egy kis mosoly a száján és gyengéden megcsókolt.
Egyből kiröppentek az aggasztó gondolatok a fejemből és ez jó volt. Amikor el akart húzódni nem
engedtem, tovább csókoltam.
165

Senkinek sem kellesz!
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de sok lehetett, mert egyszer csak kopogtak az én oldalamon lévő
ajtón. Ijedtemben majdnem felsikoltottam. Ráadásul apám volt. Feltépte az ajtót.
- Emily Sullivan, mégis mit képzelsz magadról Ilyenkor jössz haza, ráadásul ezzel voltál – itt vádlón
Adrianre bökött, majd megragadta a karom, hogy kivonszoljon a kocsiból.
Egyből megrohant az összes nyomorúságos gondolat.
- Tudod, hol vacsoráztunk, apa – kérdeztem gúnyosan. Ahogy megmondtam, alig észrevehetően
elsápadt.
Kiszálltam a kocsiból és intettem egyet Adriannek, aki végül elhajtott.
- És – kérdezte végül apám.
- Láttalak! – böktem ki halkan. – Ki volt az
- Csak egy kolléganőm, kizárólag munkavacsora volt – vágta rá komolyan, el is hittem volna, annyira
jól csinálta.
- Láttam, hogy megcsókoltad – fokoztam tovább. – Apa, mondd el az igazat!
Ott álltunk az utcán. A bejárati ajtó nyitva volt, de senkit nem láttam.
- Mióta tart – faggatóztam.
- Pár hete – ismerte be, legszívesebben megrúgtam volna.
Hirtelen, mint akire a szómenés jött rá, kitálalta az egész sztorit. A nő tényleg kollégája, kezdettől
fogva vonzódtak egymáshoz és ez lett belőle. A nő tud Claráról.
Komolyan undorodtam apámtól, olyan képet vágott, mintha azt várná, hogy megértsem.
- És most mi lesz – kérdezte végül. – Elmondod Clarának
- Én nem! – vágtam rá. – Te fogod elmondani! Nem csinálhatod ezt vele!
- Elmondani – hökkent meg.
- Igen, ez a helyes! – ezen elgondolkodott.
- Kell egy kis idő – mondta végül –, amíg mindent elrendezek. Kérlek, addig ne szólj senkinek! –
felháborodottan otthagytam és becsörtettem a házba.
Én cipeljek ilyen terheket Hát soha sem elég ezekből Minden rajtam csattan!
A nappaliban Clara és Lauren üldögéltek.
- Na, megjött a kis kurva! – kiáltott fel vádlón Lauren.
- Fogd be, te féreg! – vágtam rá és feltrappoltam a lépcsőn.
Azzal a nappal kezdődött apám puncsolása. Másnap reggel zsebpénzosztás volt és apám kétszer annyi
pénzt akart adni, mint egy héttel előtte.
- Nem kell! – rántottam vissza a kezem, mintha égetné a pénz. – Múlt héten már kiegyeztünk a
maximális összegben! – már akkor is adtam vissza belőle. Ha már elfogadok zsebpénzt, akkor tartsam
az összeget a realitás biztos talaján. Vagy nem
- Ezentúl neked jár Lauren zsebpénze is – mondta apám. – Legalábbis, amíg vissza nem térül a
tönkretett ruháid ára.
- Micsoda – visította Lauren.
- Ez így igazságos, Laurie! – világosította fel Dorothy.
- De én nem kérem – vetettem közbe. – Add Laurennek a pénzét!
- Nem – jelentette ki apa. – Ha nem fogadod el, akkor megtartom. Lauren, neked nincs zsebpénz ebben
a hónapban! – és mivel még csak április eleje volt Lauren igencsak felháborodott. Sírt és toporzékolt,
de végül nem kapott pénzt és felrohant bőgni.
- Emily! – apám még mindig makacsul nyújtotta a pénzt.
Végül elvettem. Megvártam, amíg elmegy dolgozni, majd felsétáltam Lauren szobája elé és az ajtó
alatt becsúsztattam a zsebpénzét.
166

Senkinek sem kellesz!
Igazából borzalmasan éreztem magam. Apa hogy teheti ezt a családjával Szegény Dorothynak
megszakadna a szíve, ha tudná és Laurennek sem tenne jót. Talán az elviselhetetlen természete még
elviselhetetlenebbé válna. És Clara Nem értettem apám. Clara a tökéletes háziasszony és csinos is.
Mindig kedves apámmal és szereti őt. Mi kell még
Egész nap ezen emésztettem magam, a külvilágból nem sokat fogtam fel, csak apám újabb húzásait.
Dorothy közölte, hogy befizetett engem is a másnapi kirándulásra, mert apa adott neki pénzt rá.
Mondtam, hogy majd hülye leszek elmenni és kértem, hogy szerezze vissza az összeget. Dorothy
leszerelt azzal, hogy a kirándulás költségei nem visszatéríthetők és igazán nagy pazarlás lenne, ha nem
mennék. Ez épp ebédnél volt. Az asztaltársaság ugyanaz volt, mint előző nap. Hirtelen azt vettem
észre, hogy mindenki engem győzköd, hogy menjek el, mert nagyon jó lesz.
- Tényleg, Emily – bizonygatta Dean. – Én már voltam két éve. Nagyon szép hely.
- És ülhetsz mellettem a buszon – tette hozzá Szöszi, ami inkább neki fontosabb, mert szegény mellé
senki nem hajlandó odaülni. Néha megértem azokat az embereket is. Észre sem veszem és kezd a
fejemre nőni. Nem elég, hogy már önhatalmúlag elszedi a szendvicseim és a sajátjait teszi a helyére,
ma már egy szelet mogyorós csokit is hozott nekem.
- Jó! – csattantam fel végül. – Csak ne piszkáljatok már ezzel!
Teljesen bunkó voltam, mégsem bántódtak meg. Kezdtem azt hinni, hogy levakarhatatlan koloncokat
kaptam a nyakamba, akik barátnak álcázzák magukat.
Apa különösen korán ért haza aznap a munkából. Épp a konyhában súroltam a köveket, mint
szokásosan szoktam ebben az időpontban, amikor beállított. Hatalmas virágcsokrot hozott Clarának,
aki nagyon meghatódott ettől a gesztustól. Pedig ez annyira jellemző! A férfiak csak akkor hoznak
virágot, ha bűntudatuk van valami miatt. Reméltem, hogy nem alszik rendesen.
- Lányok! – ordított fel az emeletre.
Ekkor ért életem rengeteg csalódása közül az egyik legrosszabb. Apa egy-egy ezüst karkötőt hozott
Dorothynak is Laurennek, amikbe a következő felirat volt gravírozva: Szeretettel apától. Miután ezt
odaadta nekik felém fordult egy mosollyal az arcán és azt mondta sokkal nagyobb meglepetése van
nekem. Vett egy legújabb típusú minden extrával felszerelt mobiltelefont. Egy megvesztegetési
ajándékot!
- Ez nem lehet igaz! – csattant fel Lauren és szokásosan mindennek lehordott engem, de szinte alig
hallottam belőle valamit.
Ha már mindenképp vennie kellett valamit, akkor nekem miért nem ugyanazt vette, mint a másik két
lánynak Bár osztom Lauren véleményét, miszerint ciki ilyen feliratú karkötőt hordani, mégis
mindennél jobban örültem volna egy ilyennek. Még soha életemben nem kaptam tőle személyes
ajándékot. Legtöbbször pénzt küldött, egyszer egy CD lejátszót. Az volt még a másik, amin
kiakadtam. Arra alig volt pénzünk, hogy az albérletet fenn tartsuk, és ne haljunk éhen, erre küld egy
CD lejátszót. Mit kellett volna hallgatnom rajta, mikor egy darab lemez sem volt otthon Még azon a
héten eladtam egy osztálytársamnak.
- Neked adom – mondtam halkan Laurennek. – Nekem nincs szükségem mobiltelefonra – egyáltalán
mit csinálnék vele Kit hívnék vagy engem ki hívna Ráadásul a fenntartása is pénzbe kerül.
- Ez nem igaz! – vágott közbe apám. – Szükséged van mobilra, hogy akármikor elérhessünk téged.
Mindenkinek van, neked is kell, hogy legyen. Ragaszkodom hozzá!
Megint nem ellenkeztem túl sokat. Fogtam a telefont és a korábban bőgve elrohanó Lauren után
indultam. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá. Az ágyán feküdt és sírt.
167

Senkinek sem kellesz!
- Mit akarsz – kiabált rám.
- Halkan – suttogtam, mert nem akartam, hogy akárki meghallja. – Cseréld ki a telefonokat! Ez a tiéd
lehet, én pedig használom a tiédet.
- Nem kell nagylelkűsködnöd, te… – nem vagyok hajlandó elismételni a jelzőt.
- Nem nagylelkűsködöm, nem is érdemelnéd meg! Tisztességes cserét ajánlok!
- Ez egy szar! – dobta az ágyra a mobiltelefonját. – Mi ebben a tisztességes
- Kérek még valamit tőled – vontam vállat.
Gyanakodva összeszűkült a szeme.
- Mit
- A karkötőt – mondtam.
Lauren szipogva elgondolkodott a dolgon.
- Apa nem fog belemenni.
- Nem kell tudnia róla. Vigyázz, hogy előtte ne telefonálj ezzel!
Így végül kicseréltük és megkaptam a karkötőt. Persze még így sem volt, olyan érzésem, hogy én
kaptam. A szeretett lányának vette. Aki nem én vagyok. És soha nem is leszek. Még Dorothyt is
jobban szereti nálam, pedig nem is a lánya. Mondjuk, Dorothy megérdemli, hogy szeressék. Én nem
érdemlem Ez egy nehéz kérdés volt, de arra jutottam, hogy nincs szükségem rá. Nem függök mások
szeretetétől és nem is fogok soha.
168

Senkinek sem kellesz!
26.
Sosem gondoltam, hogy egyszer gyilkossági kísérlet áldozata leszek. De komolyan. Matt eleget
bántott már, de nem gondoltam, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva bámultam rá a mentőautóban és
láttam rajta a megbánás néhány szikráját. Vagy csak a priusza miatt aggódott ennyire Mindenki látta
a dolgot, tehát tanú van elég. Vajon börtönbe fog kerülni Elvégre mindjárt tizennyolc és már vagy
egy felfüggesztettje amiatt a bolti lopás miatt. Legalábbis ezt hallottam. Hirtelen rám emelte a szürke
szemeit és tudtam, hogy most magyarázkodás jön. Nem értettem, hogyan lehet ezt kimagyarázni.
- Emily, én…
Persze előbb el kéne mondanom azt is, hogy pontosan mi történt. Elmentem a kirándulásra. Ritka
rossz idő volt az eső enyhén szemerkélt, viszont, amikor odaértünk már elállt. Hatalmas sártengeren
kellett keresztülcaplatni hegynek felfelé, hogy megnézzük azt a természetes víztározó hülyeséget. Én
Szöszi karjába kapaszkodtam, néha én vonszoltam őt, néha ő vonszolt engem. Nem tudom mi lett
volna, ha mindkettőnk egyszerre hagyja el magát, de ilyen nem történt.
Öröm az ürömben viszont, hogy Gemma és Bamba, még nálunk is bénábbak voltak. Gemma egyszer
hasra esett és hisztérikus bőgésben tört ki, amiért teljesen átázott a kabátja. Matt lovagiasan
felajánlotta neki a dzsekijét. Teljesen olyan volt, mint egy buldózer. Egész hátul haladt és sorban
taszigálta felfelé a lemaradókat. Persze ő egyszer sem csúszott meg és nem is lett sáros térdig, mint
mindenki más. Elsütöttem Szöszinek a poénomat, hogy talán azért, mert már úgy megszokta a mocsári
ogre életmódot. Ezen annyira vihogni kezdett, hogy alig bírta abbahagyni és gyorsan elmesélte a
Dorothy - Jane párosnak, akik szintén viccesnek találták a dolgot.
Tíz perc múlva még mindig vihogva, felértünk arra az elkerített betonlapra, ahonnét belátni az egész
vizet. Szerintem Matt észrevette, hogy rajta nevetünk, mert, ahogy közelebb ért a nevetés hangereje is
fokozódott. Talán emiatt akadt ki ennyire.
Levágtam a táskám a többiek cucca mellé és elindultam, hogy körbenézzek. Szöszivel elsétáltunk a
derékmagasságú korlátig. Egy magaslaton voltunk és előttünk meredeken az a zöld színű, undorítóan
piszkosnak tűnő víz, amiről a biológiatanár győzködött, hogy milyen nagyszerű. Kihajoltam a korláton
és lenéztem a közel tizenöt méteres mélységbe.
- Emily! – hallottam egyszerre a tanár, Michael és Dorothy hangját is.
Először kaptam egy nyilvános letolást a tanártól, hogy mi van, ha beesek, ekkora hülye csak nem
lehetek (persze nem vagyok hülye, vigyáztam az egyensúlyomra meg minden, egyébként is, a nagy
seggem visszahúzna), aztán egy-egy nem nyilvánosat Szöszitől és Dorothytól. És persze hallottam,
hogy Gemma mekkora poénnak tartaná, ha beesnék.
Szóval, hallgattuk a tanárt, aki beszélt az érdekes élővilágról (hódok és vidrák) meg mindenféle egyéb
hülyeségről. Ezután közölte, hogy van tíz percünk és elindulunk lefelé. Szöszi nyavalygott, hogy fázik
és visszament a táskájához, hogy előszedje a tartalék pulóverét. Nekem nem volt ilyen gondom.
Victor, a volt pasim egyetlen jó húzása ez a bőrdzseki rajtam. Ő vette nekem és azóta, ez a kedvencem
még a rossz emlékek ellenére is. Tehát ott maradtam egyedül, háttal a korlátnak, aminek a hátsóm
döntöttem és figyeltem Michaelt.
169

Senkinek sem kellesz!
Hirtelen kitakarta előlem Matt fenyegetően nagy alakja. Felém közeledett.
- Szeretnék beszélni veled – mondta egész normálisan. Nem feleltem, beszéljen, ha akar. – Szeretném
visszakapni a medvét.
- Milyen medvét – kérdeztem.
- Te is tudod! Azt a medvét, amit elvittél vasárnap.
- Tudod a nevét! Miért nem úgy nevezed – persze tudom, hogy gyerekes voltam, de az a mackó a
szívem csücske.
- Jó – morogta. – Szeretném visszakapni Cicát.
Muszáj volt elmosolyodnom, pedig a fejem megráztam.
- Köszöni szépen, nem akar visszamenni hozzád – mivel nyugodtan beszélt és egyelőre nem bunkózott
nem is akartam ürügyet adni erre.
- Kérlek! Fizetek érte, amennyit csak kérsz! – ezzel remekül sikerült felhúznia.
- Nem érdekel a pénzed – mondtam egyelőre nyugodtan. – Nem kapod vissza!
- Mit kérsz érte – erősködött még mindig.
- Semmit nem kérek érte! – csattantam fel. – Soha többet nem mehetsz a közelébe!
- Nem volt jogod elvenni! – mordult fel ő is hangosabban.
- Neked nem volt jogod, ahhoz, hogy tönkretedd! Letépted a kezét, te mocskos rohadék! Öt percig
keresgéltem a flancos szobádban, amíg meglett! Órákig varrtam, amíg megint mackó formájú lett!
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok a tulajdonommal! – úgy nézett ki akármelyik pillanatban
nekem ugrik, mert már nagyon ordított.
- Cica soha nem volt a tiéd! – sziszegtem a képébe felfelé bámulva.
- Te mentél el nélküle nyolc évvel ezelőtt! – kiabálta. – Vissza fogod adni! – fenyegetett meg.
- Hiába strapálod magad, macigyilkos! – oldalra léptem, hogy kimanőverezzem magam Matt és a
korlát közül. – Nem fogom a kezedre adni, hogy végleg kinyuvaszd! – azzal löktem is egyet rajta,
hogy mozduljon az útból.
Ekkor történt a dolog. Hátrébb lépett, én pedig elindultam jobbra, hogy őt megkerülve csatlakozzam
Szöszihez, azonban a két hatalmas lapáttenyerével elkapta a vállaim és visszarántott maga elé, azt
hittem, hogy most jól megráz, vagy egyszerűen lepofoz, de csak hanyatt hátralökött.
Volt egy pillanat, amikor azt hittem, nem fogok átesni a korláton, de aztán mégis átgördültem. A
zuhanás rövid ideig tartott, de annyira azért nem, hogy ne sikítsak közben. Furcsamód, nem az jutott
eszembe, hogy meg fogok halni, legalábbis nem az eséstől. Arra gondoltam, hogy hideg lesz a víz,
ráadásul bele fogok fulladni. Háttal, fájdalmas csattanással érkeztem le és egyből lesüllyedtem jó pár
méterre, ahol már mindenféle undorító, nyálkás hínárok várakoztak és a testemre akaszkodtak.
Eszeveszetten igyekeztem a felszínre küzdeni magam, de lehúzott a nehéz dzseki, ráadásul egy csomó
vizet is nyeltem. Végül kibújtam a dzsekiből és a súly nélkül sikerült felszínre rugdosnom magam. A
szívem elviselhetetlenül gyorsan dobogott és tudtam, ha nem kerülök ki hamarosan a fulladás előtt
belefagyok a vízbe. Nagyon hideg volt, egy-két fokos, ha lehetett. Köhögve felbámultam a magasba,
ahonnét épp Matt készült leugrani.
- Matt! – még hallottam is Gemma vérfagyasztó sikolyát, ahogy az a hülye leugrott.
Hatalmas csobbanással csapódott be. A bazi teste által keltett hullámok újra a víz alá löktek. Hirtelen
már nem is a vízbe fulladástól/fagyástól féltem, hanem attól, hogy ő fog vízbe fojtani. Főleg ebben a
poshadt, büdös lében nem akartam meghalni, ezért a lehető leggyorsabban kezdtem úszni az ellenkező
irányba.
- Emily! – üvöltött utánam teljesen a frászt hozva rám. Persze közben fentről is kiáltoztak, de hol
170

Senkinek sem kellesz!
értem rá velük törődni, mikor épp az életemért menekültem.
Persze nyilván sokkal jobban úszott nálam, mert hamar utolért és elkapta a lábam. Visszarántott, de
ettől a fejem a víz alá került és megint nyeltem egy csomó vizet. Átfogta a derekam is és magához
húzott.
Köhögve sikítoztam és ütöttem, ahol értem.
- Hagyjál! Engedj el, engedj el! – hisztérikusan próbáltam szabadulni, így végül elengedett.
- Most meg mi bajod – kiabálta.
- Így akarsz vízbe fojtani – visítottam. – Mindenki látni fogja! – ez volt a fő érvem, reméltem, hogy
lenyugtatja a gyilkoló ösztönét.
- Segíteni akarok – mondta.
- Nem volt elég, hogy lelöktél – ordítottam a képébe és egy nagy rakás vizet fröcsköltem az arcába,
ezzel kicsit meglepve, hogy sikerüljön kiszakadnom a szorításából. – Bocs, hogy nem haltam meg, te
hülye!
- Emily, Matt! – hallottam fentről a tanár ordítását, de még mindig nem tudtam törődni vele. Az a
barom Matt mindenáron vissza akart tartani.
- Nem akarlak bántani – zihálta és közben a vádlim markolta, hogy ne tudjak messzebbre úszni.
- Akkor minek fogdosol – csattantam fel. Elengedte a lábam.
- Segíteni akarok! – ezt mintha hallottam volna korábban is.
Úsztam még egy hosszt, hogy kellő távolságra legyek tőle és megfordultam.
- Miben akarsz segíteni – kérdeztem gyanakodva. Kezdtem egy kicsit megnyugodni. A hisztériámon
átjutott a gondolat, hogy talán mégsem akar megfojtani. Legalábbis egyelőre.
- Ki kell jutnunk innen – közölte.
- Nem mondod! – gúnyoskodtam. – Mi a frászért ugrottál be utánam
- Meg akartalak menteni.
- Csak nem megbántad, hogy lelöktél – nem válaszolt, én meg rájöttem, hogy valószínű megbánta és
tényleg nem vízbe fojtani ugrott utánam.
Körbenéztem. A víz másik oldalán egész lapos volt a part, ott simán ki lehetett volna mászni, viszont
nagyon messze volt. Eszembe sem jutott mélyebbre úszni, már alig éreztem a testem a hidegtől. Furán
zsibbadt a lábam is. A mi oldalunkon végig meredek, szinte vízszintes fal volt.
- Erre gyere – mondta Matt és elúszott egy kisebb kiszögellés irányába.
Végül én is megláttam, hogy mire gondol, egy aprócska sima szikla, ahova talán ki tudunk mászni.
Hogy onnan hova azt már nem tudtam, de minél előbb kint akartam lenni a jéghideg vízből. Ő előbb
ért oda, felhúzta magát és nyújtotta a kezét, hogy segítsen.
Egész testemben remegtem, ahogy végre kikerültem a vízből. Nem tudom, említettem-e már, de
utálom a hideget.
- Matt – ordította épp a biológiatanár –, jól vagytok
- Semmi bajunk! – kiabálta vissza Matt.
Szívesen szóltam volna, hogy csak a maga nevében beszéljen, de annyira remegtem, hogy attól féltem
az összekoccanó fogaim leőrlik a nyelvemet.
- Maradjatok ott! A mentőcsapatok már úton vannak!
Mentőcsapatok Reméltem sietnek. Mennyi ideig tarthat, amíg valaki csónakba száll a szemben lévő
lapos partoldalon és átevez hozzánk, hogy felszedjen Túl sokba.
Leültem a szikla szélére és igyekeztem a saját karjaimmal fűteni magam.
- Emily! – jutott át a tudatomon Michael és Dorothy kiabálása. – Nincs semmi bajod
171

Senkinek sem kellesz!
- Semmi – akartam visszaordítani, de csak rekedt, dadogós suttogás lett belőle. Ez szuper. A
torkomhoz kaptam, de aztán, hogy mégis adjak valamilyen jelzést, feltartottam a hüvelykujjamat és
magasba emeltem a kezem.
- Vetkőzz le! – szólalt meg Matt.
- Mi – vacogtam és ránéztem. Épp a pólóját húzta keresztül a vizes fején.
- Vedd le a nadrágod, meg a pulóvered!
- Nem! – makacskodtam és néztem, ahogy letolja magáról a lucskos csöpögő farmerjét. Ott maradt egy
szál alsóban és várakozóan nézett rám.
- Meg akarsz fagyni Nem hiszem, hogy egyhamar elkerülünk innen.
- Kapd be!
- Felőlem – vonta meg a csupasz vállát és leült a szikla másik oldalán lelógatva a lábát.
Tényleg le kellene vetkőznöm Ne már! Ilyen hidegben egy szál bugyiban Viszont a farmerem elég
rendesen tocsogott, ennél csak jobb lehet.
- Rohadj meg! – szűrtem a fogaim között és leráncigáltam magamról pulóvert. Némi tétovázás után a
nadrágom is levettem. Nem is volt ciki bugyiban, meg abban a vékony kis topban! Végül is mogorván
elismertem, hogy kényelmesebb, mint a vizes göncökben. Ha még szemérmetlenebb lennék, levenném
a topot is, de valahogy nem vagyok kész csupán fehérneműben Matt előtt flangálni.
A rohadt hideg szél direkt az én bőrömön futkározott, mintha élvezné, hogy akárhányszor nagyobb
löketet küld rám, annyiszor hevesebben kocognak a fogaim egymáshoz.
- Nagyon fázol – kérdezte Matt.
- Jól vagyok – vacogtam ki a három szótagot vagy nyolcra elnyújtva.
Természetesen nem volt igaz, én hülye leültem. A vizes bugyi egy cseppet sem védte meg a fenekem a
szikla hidegétől, de felállni sem akartam.
- Melegítenünk kellene egymást – bökte ki.
- Nem kellene – vágtam rá egyből. Mi van Melegíteni egymást Ezt meg hogy értette
- Meg kell osztanunk a testmelegünket – mondta, mintha csak úgy tudományosan jutott volna arra a
következtetésre, hogy ha összebújnánk, természetesen sokkal melegebb lenne. Persze ezt tudtam, és ha
nem Matt lenne itt mellettem, valószínűleg már rég a nyakában lógnék. – Ne gyerekeskedj! – folytatta,
mert makacsul hallgattam. – Látom, hogy mindjárt megfagysz! Te is tudod, hogy jobb lenne.
Tétován ránéztem, majd körbe. Sehol senkit nem láttam, csak a diákokat, akik a korlátnak dőlve
bámultak minket.
- Komolyan ezt akarod – kérdeztem végül. Bólintott egyet.
Elszántam magam, hogy közelebb menjek, ő is beljebb csúszott a sziklán. Először csak a karjához
értem hozzá. Annyira kellemesen forró volt!
- Szerintem kicsit közelebb kellene – mondta, úgyhogy gondoltam egyet és a lehető legjobb közelséget
választottam.
Eszemben sem volt visszaülni a hideg kőre, ha egyszer már felkeltem. Beleültem az ölébe, egyik
kezemet a dereka köré fontam a másikat meg, amelyik úgyis be volt kötözve a mellkasára fektettem és
az egész felsőtestemmel nekidőltem.
- Érezd otthon magad – morogta, de nem érdekelt. Az irritáló, fenyegető alak helyet, most egy élő és
elég kényelmes hősugárzót láttam benne. Be kell valljam, a forró combjai sokkal kellemesebb érzetet
adtak, mind az a rohadt szikla. És mivel ő lökött be, most viselje is el kényelmetlenséget, ami ezzel
jár. És nem fogok miatta megfagyni!
- Úgy is csinálhattam volna, hogy neked sokkal kényelmetlenebb legyen – mondtam végül, amikor az
172

Senkinek sem kellesz!
első hőhullámok kellemesen behatoltak a testembe.
- Annál is kényelmetlenebb, mint, hogy áztatsz a pólóddal – kérdezte. – Nem hiszem. Nem vennéd
le
- Nem.
- Ha leveszed, úgy használhatod a testem, ahogy akarod.
Felröhögtem. Ez elég fura mondat volt, de tudtam, hogy értette. És igen, a fejemben elképzeltem egy
kényelmesebb pozíciót, ami sokkal több közelséggel, viszont kevesebb hideggel járna. Nagy volt a
kísértés.
- Gemma megölne érte – mondtam, de aztán már ez sem nem érdekelt. Nem akartam megfagyni.
Ledobtam magamról a topot is és úgy simultam vissza a mellkasára. Kicsit változtattam a
testhelyzetemen és felhúztam a lábaim is az ölébe.
- Ne értsd félre, de tedd a kezed a hátamra! – folytattam a legkényelmesebb helyzetre való törekedés
szellemében. Mindkét kezét a hátamra tette. – Inkább egymás alá! – dirigáltam. – És az egész tenyered
tedd rá!
Egész kényelmes volt, mert jóval kevésbé fáztam, viszont a hajamból hideg vízcseppek csorogtak
végig a hátamon. Előreráztam a copfomat és máris Mattre zúdultak a cseppek.
Nyögött egyet, de egy cseppet sem sajnáltam. Néhány vízcseppbe, még senki nem halt bele. Teltek a
percek és szegény Jackre gondoltam a Titanicból. Milyen kék volt a szája, vajon az enyém is Puszta
érdeklődésből meg akartam kérdezni Mattet, de inkább hallgattam, mivel ő is.
- Ez nem változott – jegyezte meg.
- Mi – sóhajtottam fel.
- Még mindig ugyanaz a kis, hülye béka vagy! – belém hasított ez a mondat.
- Igen, de te már nem vagy az az édes, imádnivaló kisfiú – nem válaszolt semmit és én is hallgattam.
Újabb idő után meghallottam valami motorzúgást. Egy motorcsónak! Fentről ujjongó kiáltások
hallatszottak. Tíz perc múlva már vastag takarót terítettek a csupasz vállaimra és annyira jó volt.
Egészen elhagytam magam, és hagytam, hogy az egyik mentő pasas átkaroljon. Hamar kiértünk a
partra, ahol várt minket egy befűtött mentőautó. Ahogy betuszkoltak, arra gondoltam, hogy soha
többet nem akarok kimenni onnan. A kint egyet jelentett a hideggel, amiből egy életre elegem volt.
- Tartozol nekem egy dzsekivel – nyögtem ki Mattnek, csak hogy ne felejtse el. – Ez a legkevesebb a
viselkedésedért!
Nem válaszolt semmit én pedig elgondolkodva bámultam rá. Bűntudatos képet vágott és végül
felnézett rám.
- Emily, én nem akartalak lelökni!
- Na, persze!
- Tényleg! – erősködött.
- Figyelj, Matt! Hallottam, oké
- Mit – még van pofája megkérdezni.
- Amit Gemma mondott: „milyen poén lenne, ha a kis kurva leesett volna”, erre te: „hát, biztos nem
sírnék utána”. Úgyhogy nem kell strapálnod magad!
- De én tényleg nem akartalak lelökni – folytatta makacsul, mintha nem is mondtam volna semmit. –
Csak meg akartalak ijeszteni. Utánad kaptam, de már nem értelek el.
- Igen, biztosan – hagytam rá gúnyosan és többet nem szóltunk.
Legalább ne hazudna a szemembe! Hiszen láttam, hogy nem kapott utánam, meg sem mozdult, amikor
átestem. Szemét!
173

Senkinek sem kellesz!
- Tényleg! Hogy gondolhatod, hogy lelöknélek – erre inkább nem válaszoltam. Talán csak a mentős
pasi előtt álszenteskedik.
Hamar beértünk hegyhez legközelebbi kis kórházba, ahol kérdezgették, hogy mim fáj. Fájni semmim
sem fájt, így mindenre azt feleltem, hogy csak fázom. Utáltam ezt a hülye felhajtást körülöttem, de
semmi volt ahhoz képest, amikor megérkeztek a többiek.
Dorothy, Szöszi, Gemma és a tanár. Gemma Matthez rohant, de a többiek körém sereglettek. Dorothy
sírt, mint aki soha nem akarja abbahagyni, Michael, pedig olyan sápadt volt, mintha meghalt volna
valaki.
- Én nem akarom azt mondani, hogy megmondtam – vigyorogtam rájuk –, de megmondtam.
Dorothy a nyakamba csimpaszkodott és majdnem megfojtott, Szöszi szerencsére beérte egy kezemmel
is.
- Emily, nincs semmi bajod – kérdezte a tanár. – Már értesítettem a szüleidet…
- Ne! – nyögtem fel.
- Apa már úton van – mondta Dorothy is. Majd pont apa kell most nekem. Inkább egy pohár forró tea
és Cica magam mellé a jó meleg ágyban. Azt hiszem, ez könnyen kivitelezhető lesz.
Egy óra múlva megérkezett apám, szinte egy időben Mrs. Knighttal. Apa a nyakamba vetette magát,
közben meg ilyeneket mondott, hogy „édes kislányom, nincs semmi bajod” meg „nem bírnám
elviselni, ha bántódásod esett volna”. Nekem valahogy túljátszottnak tűnt és csak fintorogtam,
mindaddig, amíg apám oda nem szólt Mrs. Knightnak.
- Susan, már értesítettem a rendőrséget, legjobb lesz, ha mihamarabb beviszed a fiad a kihallgatásra.
- Mi – kérdeztem. – Milyen kihallgatásra
- Feljelentést tettem – közölte velem halál nyugodtan. – Emberölési kísérlet.
- Mi – visítottam most már hangosabban és Mattre néztem, aki Gemmát tartotta a karjában.
Mindkettőjük arca sápadt volt.
- Ne haragudj, Raymond, de nincs semmi bizonyítékod arra, hogy Matt szándékosan lökte be Emilyt.
Ez csak baleset volt.
- Nem volt az! – kiáltott fel Dorothy a frászt hozva rám ezzel. – Láttam, amikor belökte, mindenki
látta és egyáltalán nem volt baleset! Meg akarta ölni Emilyt! – Vádlón mutatott Mattre és újra elbőgte
magát.
- Nem akart megölni – mondtam nyugtatón. – Véletlen baleset volt az egész. Én csak… megcsúsztam
és hátraestem.
Kérdezhetitek, hogy miért hazudtam. Fogalmam sincs. Nagyon is jól tudom, hogy Matt lökött le,
mégis, ahogy elnéztem a sápadt képét… mégsem mondhattam az igazat.
- Biztos ez, Emily – kérdezte a tanár.
Vetettem egy pillantást apám haragos tekintetére, Mrs. Knight aggódó arcára és Dorothy könnyeire,
majd bólintottam.
- Persze, miért hazudnék Matt nem a barátom – ez igaz. Igen, de ha nem a barátom, akkor miért
hazudok érte folyton Teljesen hülye vagyok.
- Igaz ez, Matt – kérdezte most a tanár mintegy vizsgálóbírónak képzelve magát. Erre már csak
felnéztem Mattre. A szürke szeme találkozott az enyémmel, majd bólintott.
- Csak baleset volt, semmi közöm hozzá!
Igazán rázuhanhatott volna egy jó nagy darab vakolat a plafonról. Ekkora hazugságot! Apám
tanácstalanul pislogott rám.
174

Senkinek sem kellesz!
- Akkor beszélek a rendőrökkel – mondta szerencsétlenül, még egy pillanatra meg is sajnáltam volna,
ha nem egy szemét megcsaló lenne. Bármennyi izgalom is ért, nem felejtettem el!
- Az lesz a legjobb – értettem egyet. – Haza akarok menni!
Ez a vége egy kicsit gyerekesen hangzott, de csak megérdemeltem, hogy egy kicsit gyerekes legyek.
Totálisan ki voltam készülve. Fél órán belül végre közölték, hogy mindannyian távozhatunk.
Feltápászkodtam a helyemről, mire máris három pár (apa, Dorothy és Szöszi) kéz sietett a
segítségemre.
- Semmi bajom, tudok járni! – mondtam mogorván, mire apa és Dorothy elhúzódtak, de Michael tök
pofátlanul átkarolta a derekam.
- Így is tudsz – tette még hozzá. Igazából jól esett a közelsége, amíg kifelé mentünk egyfolytában
suttogott nekem. – Tudod, milyen rossz volt hallani a sikolyod Azt hittem, hogy meg fogsz halni,
Emily.
- Mert te mindig azt hiszed, hogy meg fogok halni – csóváltam a fejem. – Nem fogok, megígérem.
Nem akarok meghalni, küzdök az életemért.
- Láttam – ismerte el. – Menekültél Matt elől.
- Azt hittem, hogy vízbe akar fojtani. Teljesen úgy tűnt.
- Nem igazán – mondta. – Ő lökött be, ebben biztos vagyok, de utána komolyan megijedt.
- Biztos nem akart börtönbe kerülni – mondtam savanyún. – Ha nem lettetek volna ott szemtanúnak,
akkor hagyott volna kipurcanni.
- Talán nem – ellenkezett megint Michael. - Szerintem kezd megkedvelni téged. Tegnap még
kérdezgetett is rólad.
- Mit kérdezett – kaptam fel a fejem.
- Olyanokat, hogy mit meséltél nekem régről, amikor még kicsik voltatok.
- És mit válaszoltál
- Hogy kérdezzen meg téged. Nem fogok árulkodni neki.
- Szeretlek, Szöszi! – igazból ezt nem akartam csak úgy kimondani, pedig igaz volt.
- Én is téged – felelte. Szerintem nem tudta mekkora jelentősége van ennek. Legalábbis számomra.
Végül ő is apám kocsijával jött, már épp beszállni készültünk, mikor megláttam, hogy Matt nyomában
Mrs. Knighttal és Gemmával szintén kifelé tart.
- Beszélni akarok veled! – mondtam egyenesen Mattnek. – Négyszemközt.
Gemma olyan felháborodott képet vágott, mintha arra kértem volna Mattet, hogy vegyen el feleségül.
Habár átéreztem a felháborodást, hiszen nem volt túl szép az a meztelenkedős jelenet, mindegy. Matt
bólintott egyet, én pedig elsétáltam egy kicsit arrébb apáméktól, ahol már biztos voltam benne, hogy
nem fognak hallani.
- Ez volt az utolsó, hogy hazudtam érted – mondtam, mikor odajött mellém, habár nem néztem rá. –
Holnap valószínűleg már nem fogok haragudni rád, és hogy ez így is maradjon – felnéztem a
toronymagas alakjára –, ne legyen több csesztetés, kérlek! Belefáradtam ebbe! Egész idáig szerettelek
téged. Tudom, ez nem sokat számít neked, de egész életemben nem szerettem senkit nálad jobban.
Minden nap gondoltam rád, a régi barátságunkra, de most már nem szívesen gondolok erre.
Megértettem, hogy megváltoztál és megértettem, hogy hiba volt felkeresnem téged, amikor
visszajöttem. Megígérem, többet nem zavarlak, visszaadom a hajós képedet, nem megyek a házatokba,
még csak rád sem fogok nézni, csak hagyj békén, kérlek! Hagyd meg nekem, csak az emlékeket, ne
akard, hogy akárhányszor a régmúlt időkre gondolok, a te egyik mostani bunkóságod árnyékolja be az
álmodozásaim! Én tényleg nem akartam ártani neked, mikor idejöttem, nem is akartam jönni és a
tanév végén elmegyek. Már nem olyan sok idő, csak ennyit bírj ki, légy szíves!
175

Senkinek sem kellesz!
Reméltem, hogy a sok beszédnek eredménye is lesz, Matt végül egy újabbat bólintott. Sóhajtva hátat
fordítottam neki és elindultam a kocsink felé. Meleg takaró és alvás. Ez kellett most, másra nem is
vágytam.
- Én is szerettelek, Emily. Jobban, mint bárki mást.
Egy pillanatra torpantam csak meg. A szavak olyanok voltak, mintha egy hatalmas kést döftek volna a
szívembe, aztán az egész belsőm lefagyott és csak a fájdalom cikázott végig rajtam. A veszteség
fájdalma, amit olyan régóta nyomok el magamban. Könnyek szöktek a szemembe, de visszatartottam
őket és gyorsan továbbmentem.
Még két és fél hónap és végre elmehetek. Nem tudom, hogyan fogom kibírni.
Beültem a kocsiba Dorothy és Michael közé, de közben Matt két hülye mondata dübörgött a fejemben.
- Nagyon forró vagy – mondta Szöszi, ahogy végigsimított a homlokomon.
Dorothy is gyorsan megfogdosott.
- Szerintem lázas vagy.
- Nem hiszem – vontam meg a vállam. – Nem szoktam beteg lenni.
Ez végül is igaz volt, de ilyen bárgyú állapotban sem szoktam lenni, szinte alig emlékeztem rá, hogy
hogyan jutottunk haza, csak mikor már az ágyamban feküdtem és Dorothy a kezembe nyomta Cicát,
akkor jutott el a tudatomig, hogy végre aludhatok.
Álmomban megint kislány voltam és a felnőtt Matt egy hatalmas tortába fúrta a fejem. Nem kaptam
levegőt, édes tortadarabokban fulladoztam. Mikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy igazából
Clara akart leerőltetni a torkomon egy bögre meleg teát. Nappal volt és ezen meglepődtem. Iskolába
kellett volna mennem.
- Beteg vagy – közölte velem Clara a kiábrándító hírt, amit igazából sejtettem a torokfájásból és abból,
hogy alig kaptam levegőt. – Idd meg ezt, aztán aludj tovább!
Ez jó ötletnek tűnt, úgyhogy kortyoltam egy keveset, majd letettem a bögrét az éjjeli szekrényre.
- Köszönöm – mondtam, mikor visszadőltem.
Utoljára még arra gondoltam, hogy mekkora szívás, egész életemben nem volt semmi bajom,
leszámítva, mikor eltört a lábam, erre pont itt okozok kényelmetlenséget. Ez is Matt hibája!
Visszasüppedtem abba a hülye tortába fojtós álomba. De miért pont egy torta
176

Senkinek sem kellesz!
27.
Négy napig feküdtem hülye lázban és képzelegtem gonosz Mattről és tortákról, aztán szerencsére
jobban lettem.
Épp vasárnap volt és Szöszi jött látogatóba hozzám. Már tiszta volt a fejem, de annyira köhögtem,
hogy beszélgetni nem lehetett velem, viszont hozott egy kupac könyvet otthonról (ami rohadtul rendes
volt tőle, mert a köhögő rohamok közötti egy-két percben halálra untam volna magam).
Következő szerdára, már tényleg mindenkinek elege lehetett belőlem. Szegény Dorothynak ki kellett
költöznie éjszakára a szobánkból, mert nem tudott aludni a köhögésemtől. Azt mondta, nem haragszik,
de csak azért, mert ő ilyen áldott jó lélek, vagy mi a szösz. Szerintem azt sem tudja, hogyan kell
haragudni. Viszont szerdán már tudtam beszélgetni, ami haladás.
- Mi újság a suliban – kérdeztem Szöszit (aki megint meglátogatott és hozott nekem újabb könyveket,
egy rakás leckét és jó sok szóbeli jókívánságot).
- Mindenki hiányol téged – mondta. Ezt viszonylag nehezen tudtam elképzelni.
- Ne túlozd el! – szóltam rá.
- Tényleg – mondta. – Tök egyedül vagyok és a tanárok is kérdezősködnek rólad.
- Tőled kérdeznek – kérdeztem értetlenül. – Miért nem Dorie-t kérdezik
- Őt is kérdezik – bólintott.
Valamiért olyan szomorúnak tűnt, de mikor megkérdeztem, azt mondta semmi. Talán, mert nem
kapott tőlem szülinapi ajándékot. Elvileg csak másnap lesz és legnagyobb meglepetésemre kaptam
meghívót a hétvégi meglepetés bulira, egyenesen Gemmától. Mármint Gemma küldte nekem
Dorothyn keresztül.
Ő és Matt rendezi Michelle-nek és Michaelnek szombat estére. Dorothy és én is kaptunk meghívót
(amit furcsálltam, de végül is én sem tudok olyan személyt mondani, akit rajtam kívül barátjának
nevez. Elég durva lett volna, ha Gemma nem hív meg). Az mondjuk rossz, hogy a Knight házban lesz,
mert megesküdtem, hogy oda el nem megyek többé a világ minden kincséért sem, de úgy tűnik, Szöszi
többet jelent számomra a világ minden kincsénél. Ami olyan nyálasan hangzott, még a fejemben is,
hogy ezt a gondolatot a betegség számlájára írtam. Egyébként tök jó ajándékot találtam ki neki,
úgyhogy muszáj elmenni.
És mivel Dorothy is el akart menni, azért is muszáj. Igazából nem féltem annyira, mert mi rossz
történhetne Egy bulit nem fognak elrontani a megalázásokkal, amit nekem terveztek. Egyetlen estére
simán félre tudják tenni az ellenségeskedést. Reméltem, hogy Matt nem fog tényleg a tortába fojtani.
Egyáltalán lesz torta
- Hé, jövő hétfőn már biztos megyek suliba – eresztettem meg egy mosolygást. – Akkor már nem
leszel egyedül. Sőt délután jönnöd kell velem állást nézni. Eljössz
- Persze – bólintott ugyanolyan kedvetlenül.
- Nem volt semmi az a könyv – váltottam témát, hátha ráharap. – Az Angyalok és Démonok is király
volt, de a Da Vinci-kód még jobban tetszett. A Digitális Erődből még van vissza egy kicsi – böktem az
éjjeliszekrényre. – Csak azért tettem félre, mert jöttél.
Végre elmosolyodott egy kicsit.
- Anya megígérte, hogy nyáron elmegyünk a Louvre-ba. Meg akarok nézni mindent!
177

Senkinek sem kellesz!
- Az jó lehet – bólogattam. – Azt hallottam, hogy egy egész nap nem is elég rá, hogy mindent
végignézz.
Kicsit eldumálgattunk aztán elment. Valahogy nem voltam olyan kedvemben, hogy órákig faggassam,
arról, hogy mégis mi a baja, de fogadni mertem volna, hogy a szülinap. Milyen elkényeztetettek
egyesek, nekem fél tucat szülinapom múlt el ünnepség, meg trombitaszó nélkül, mégsem állt meg a
világ.
Alighogy elment Dorothy széles vigyorral viharzott be az ajtón, a kezében egy szép szál vörös
rózsával, ami teljesen olyan színű volt, mint az arca. Biztos voltam benne, hogy valami srác van a
dologban.
- Kitől kaptad – kérdeztem én is mosolyogva. Ha lehet még vörösebbé vált az arca.
- Adriantől – bökte ki vihogva. Ilyen vihogást még sosem hallottam tőle. – Neked küldi!
- Itt volt – kérdeztem meglepetten. – Miért nem szóltál Lementem volna
Dorothy megint vihogott.
- Csak egy pillanatra jött. Szerintem nem mert bejönni, mert apa is itthon van. Megadtam neki a
mobilszámodat, azt mondta, majd hív – közelebb jött és átadta a rózsát.
Igazából nem értettem, min nevetgél annyira, de mikor vizet töltött egy kis vázába és beleállította a
rózsát, csak elárulta.
- Közelebbről még helyesebb és olyan vicceseket mondott. Hétvége óta itt köröz az autójával az
utcában és figyeli a házunkat. Azt kérdezte tőlem…– Itt megint tartott egy idétlen nevetőszünetet. –
Azt kérdezte, hol van Toto. Először nem értettem, aztán azt mondta, hogy olyan vagyok, mint Dorothy
az Ózból! Várj, nem is, azt mondta: „Olyan édes vagy, mint Dorothy az Ózból.”
Jobban megfigyelve tényleg volt valami Judy Garlandos Dorothyban. A haja kétfelé volt fogva, kék,
kislányos szoknyát és egy fehér felsőt viselt. Nevettem, mert tényleg csak a kutya hiányzott mellőle.
- Még nincs vége! – vett erőt magán. – Mondtam, hogy nincs kutyánk, és hogy nem is vagyok olyan,
erre azt mondta: „Kár, én lehetnék az oroszlán, úgyis olyan gyáva vagyok”. Mert ugye, nem mert
bejönni. Jaj, Emily! Olyan szerencsés vagy, hogy ilyen barátod van!
- Belezúgtál – kérdeztem nevetve. A nevetésem egy idő után köhögésbe csapott át.
- Á, nem! – Dorothy nem bírta abbahagyni a vigyorgást, féltem, hogy egyszer végleg úgy marad. Úgy
tűnt, Adrian nagy hatást tett rá.
Este, mikor a vicces kedvű pasim felhívott. Dorothy megint vihogni kezdett az ágyán.
- Mondd meg a kislánynak – nevetett Adrian –, hogy maradjon a sárga úton.
Kezdtem rosszul érezni magam. Ha Adrian kislányként tekint Dorothyra, akkor az azt jelenti, hogy
nyilván nem tudja, én hány éves vagyok. Tényleg, mintha mondta volna, hogy tizennyolc körülinek
tippel. Lehet, hogy kiakadna, ha megtudná, hogy tizenhat vagyok. Sőt, ha megtudná, hogy tizenhat
sem vagyok, így jóformán illegális kapcsolatot létesítenie velem. Elgondolkodtam azon, hogy
szükséges-e megtudnia. Nyilván nem, nemsokára úgyis elhúzok innen és nem terveztem beleszeretni
Adrianbe. Addig csak megleszünk enélkül az apró információ nélkül is…beismerem, ez szemét tőlem,
mégsem mondhatom, hogy „figyi, igazából csak tizenhat vagyok, vagyis még annyi sem, bocsi.”
Inkább nem!
Péntek délutánra tökéletesen jól voltam, már kósza köhögő rohamaim is elmúltak. Ennek örömére
délelőtt kitakarítottam a szobánkat, a fenti folyosót és a konyhát. Épp a nappali ablakainak pucolásába
kezdtem bele, mikor Clara hazaért, fogalmam sincs honnan és leállított.
- Emily, mars fel a szobádba! – parancsolgatott, mintha az anyám lenne. – Ma még pihenned kell, ha
el akarsz menni a holnapi bulira!
178

Senkinek sem kellesz!
- De nincs is semmi bajom – bizonygattam.
- Nem baj, akkor is hagyd azt az ablakot! – komolyan, szerintem ilyen még egy háztartásban sem
fordult elő. Valakit azért szúrnak le, amiért takarít Tiszta Monica a Jóbarátokból! – Felhívtad már az
anyádat
Ja, ez a másik. Anyám telefonált Hawaiiról, hogy megtudakolja megvagyok-e. Épp a lázas napjaim
egyike volt, így nem beszélhettem vele, de meghagyott egy számot, amin visszahívhatom. Nem igazán
akartam.
- Muszáj – kérdeztem.
- Igen, Emily. Az anyád biztos aggódik érted.
- Szerintem inkább akar valamit – mondtam. – Várjuk meg, amíg megint hív, nem akarom, hogy a ti
számlátokat terhelje a hívás.
Clara azonban csak a kezembe nyomta a telefont és a jegyzetlapot a számmal. Sóhajtva feltárcsáztam.
Egy pasas vette fel. Elég morgós hangja volt.
- Tessék
- Juan – kérdeztem tétován
- Nem, én Travis vagyok. – Talán eltárcsáztam, vagy anyámnak új pasija van
- Emily Sullivan vagyok. Sharonnal szeretnék beszélni.
- Nem ismerek semmilyen Sharont – vágta rá.
- Értem, akkor elnézést! – letettem. – Lehet, hogy rossz számot hívtam – magyaráztam Clarának.
- Hát hívd újra!
Megint tárcsáztam, figyeltem, hogy jó számokat üssek be, de megint az a pasi volt.
- Megint Emily Sullivan – mondtam tétován. – Biztos nem ismeri Sharont Ezt a számot adta meg,
hogy hívjam vissza.
- Talán – mondta végül ugyanolyan értetlenül, mint én. – Hogy néz ki
Nem akartam belegondolni egy olyan helyzetbe, ahol az anyámat nem a nevéről, hanem a kinézetéről
akarja megismerni egy pasas.
- Szőke, hosszú haja van és barna szeme – mondtam magam elé képzelve anyámat. Mi a frászról lehet
felismerni – Tudja, elég csinos nő… légiutas kísérő… kicsit idegesítő a nevetése…
- Igen! – kiáltott fel diadalmasan a pasas. – Ismerem, habár nekem azt mondta, Gloriának hívják…
- Gloria – nevettem önkéntelenül is. Anyám meg a glória az két külön fejezet az élet nagy könyvében.
– Szóval ott van
- Nincs, most dolgozik, tudod, éjszakai műszakja van a bárban…
- Értem – mondtam undorodva. Milyen bár Reméltem nem valami erkölcstelen dolog. – Akkor
elnézést a zavarásért, kérem, mondja meg neki, hogy hívjon vissza, már jobban vagyok!
- Mégis ki a fene vagy
- A lá… az egyik barátnője, Emily Sullivan, csak mondja meg neki. Viszlát! – lecsaptam a kagylót.
Clara kérdőn nézett rám, de semmit nem kérdezett.
- Dolgozik – mondtam magamtól. – Majd hív, ha akar valamit.
Nagyon nem értettem. A jelek szerint ezzel a fickóval lakik együtt. Hova lett Juan Furcsa.
Nemsokára hazaért Dorothy és nyaggatni kezdett, hogy ha jobban vagyok, menjünk el vásárolni a
bulira. Fodrászhoz akart menni és valami dögös ruhát beszerezni. Végül is tényleg elegem volt az
otthonlétből, úgyhogy elmentem vele.
Meglepően kellemes délután volt, egyetlen negatívum volt benne, mégpedig az, hogy egy rakás pénzt
költöttem el a fodrásznál. Igen, én Emily Sullivan, akinek egész életében ismerősök vágták a haját egy
méregdrága szalonba ment. Mégsem bántam annyira.
179

Senkinek sem kellesz!
Vacsorára estünk be és mindenki eltátotta a száját.
- Fodrásznál voltunk! – kiáltott fel Dorothy vidáman.
Istenien nézett ki a haja. A korábbi állandó copfja eltűnt, helyette a válla alá érő tépett, oldalt
fokozatosan levágott frizurát kapott és a homlokába vágták a haját, amitől az arca, a megszokott
kislányos helyett sokkal nőiesebbnek tűnt. Majdnem elbőgte magát, mikor megmutattam neki egy
hosszú tincset, amit a fodrász levágott, de miután meglátta a végeredményt elégedetten felsikkantott.
Az enyém is drasztikus változásokon esett át. A kurvás vörösség eltűnt, helyette az eredetihez nagyon
hasonló világosbarna van és nagy bánatomra enyhe kislányos beütésű rövid frizurát kaptam. Persze
ezért én vagyok a hibás, mert az mondtam a fodrásznak, hogy nem szeretnék annyira kihívónak tűnni.
Ezt megkaptam. Most úgy nézek ki, mint egy átlagos, barna hajú, barna szemű tizenhat éves tinilány.
Ezt akartam Nagyon nem. Ezt kellett elérnem Határozottan, igen.
Apa kijelentette, hogy a fiúk a bulin el fognak ájulni tőlünk (ennek inkább csak Dorothy örült), Clara
pedig azt mondta, hogy talán ő is benéz ehhez a fodrászhoz és mosolygott Dorothy folyamatos
csacsogásán. Egyedül Lauren duzzogott, mint mindig. Elég régóta nem volt semmi vitánk és ennek
örültem. Nem szerettem, mikor olyan szemét módon viselkedik, mégiscsak testvérek vagyunk vagy
mifene.
Vacsora után Dorothy felrángatott a szobánkba, hogy ruhákat próbáljunk. Ő vett magának egy dögös
farmerszoknyát egy hófehér pántos felsővel, amiben igazán jól nézett ki.
- Neked is válasszunk valamit! – tárta ki a szekrényt, ami a ruháimat rejtette. Fejcsóválva néztem,
ahogy mindent kihúzkod, megrázza a fejét és egyszerűen elhajítja. – Kölcsönadok valamit – vetette fel
és eljátszotta ugyanezt a sajátjaival.
Nem szóltam semmit, mert úgysem lett volna értelme, helyette elkezdtem összehajtogatni a földre
dobott ruhákat. Dorothynak tízszer annyi ruhája volt, mint nekem, úgyhogy eltartott egy darabig.
Végül mindent kihajigált, de semmit nem minősített elég jónak, ahhoz, hogy felvegyem a bulira.
- Ne csináld már! – próbáltam ellenkezni. – Ez csak egy buli, nem pedig esküvő.
- Jó neked, hogy ilyen nyugodt vagy – mondta és idegesen nevetgélt. – Én még soha nem voltam ilyen
menő bulin.
- Én sem – vontam vállat. Sőt még életemben nem voltam bulin. – De ez csak Szöszi bulija, biztos
nem olyan lesz, mint a tévében, azok a bulik a diszkó gömbbel, meg ilyenek.
Dorothy újabb ideges nevetést hallatott és odaugrott a táskájához. Hosszas kutakodás után egy gyűrött
papírlapot nyújtott át. Először a diszkó gömb vonta magára a pillantást és csak utána olvastam a
szöveget. „ Az Év Születésnapi bulija” szalagcímmel. A szövegben annyi volt, hogy szeretettel várnak
Michael és Michelle Knight bulijára, meg volt adva az időpont a cím és egy apró térkép, melynek
láttán felötlött bennem a kérdés, hogy esetleg más államokból is várnak-e vendégeket. A térkép alatt
nagy betűvel SZNP.
- SZNP – értetlenkedtem.
- Szülők Nélküli Parti – világosított fel Dorothy. – Alkohollal, fényekkel, diszkó gömbbel! Ez nem
vicc, Emily! Gemma rendezi a város legmenőbb bulijait!
Felháborodott képet vágott, mikor nevetni kezdtem, de nem bírtam ki. Olyan komoly képpel mondta:
„Ez nem vicc, Emily!” Igenis vicces volt. Ő az év társasági eseményére készült, én pedig egy rakás
kellemetlen ember közé, akiknek, ha lesz idejük, azt arra fogják felhasználni, hogy engem alázzanak
le. Ezt tényleg nagyon vártam már.
Egy órával később, mikor már másodszorra hajtogattam össze a szétdobált ruhákat, Dorothy hirtelen
180

Senkinek sem kellesz!
felsikoltott és magyarázat nélkül kirohant. Még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött. Mosolyogva
néztem utána. Hihetetlen, hogy mennyire be van sózva egy ilyen hülye buli miatt.
Egy ezüstszínű ruhával tért vissza és meglóbálta előttem.
- Ezt kell felvenned, Emily! Karácsonyra vettem, amikor a hangverseny volt. Azóta nem volt rajtam,
mert nekem nem áll annyira jól, de rajtad isteni lesz. Próbáld fel!
Még életemben nem viseltem egész ruhát, de úgy tűnt, hogy mostanában csupa olyan dolgot csinálok,
amit még soha. Megbámultam magam a fürdőszobatükörben és egy idegen nézett vissza. A hajam, a
ruhám, a piros arcom, ez mind nem én voltam, mégis ott volt az a tükörkép. Valakinek csak lennie
kellett.
El kellett ismernem, hogy hihetetlenül sovány vagyok, mint valami anorexiás, sőt már a seggem sem
tűnt nagynak. Túl sokat fogytam a betegség alatt. A szemem alatt is a betegségre utaló karikák voltak,
amik most kiemelték a szokatlanul csillogó szemeimet. Mi a frász
- Ez tökéletes – ámuldozott Dorothy. – Ha Adrian most látna, nem tudna ellenállni neked.
Kérdés, hogy mit látna Tök kislányosnak tűntem, még maga a ruha sem volt túl kihívó, egész
illedelmes dekoltázsom volt benne és túlzottan testhez álló sem volt. Dorothy még ékszereket és egy
magas sarkú szandált is rám sózott. Én, egy szandálban Jó vicc, mégsem szóltam semmit.
Már az ágyba is befeküdtünk, de Dorothy még mindig fecsegett, legfőképp arról, hogy melyik
rózsaszínű rúzsát kenje magára illetve, hogy melyik parfümjének van olyan illata, ami csókolózásra
késztet egy magányos jóképű srácot. Elmagyaráztam, hogy a magányos, jóképű, ráadásul rendes
srácok, akiket Dorothy preferál, nem egy ilyen bulin fogják megcsókolni, hanem egy romantikus
randin vagy ilyesmi.
Nem lehetett észérvekkel hatni rá, szentül hitte, hogy a másnapi buli lesz az élete első csókjának napja.
Előre sajnáltam, mert ha nem jól sül el, akkor azért lesz szomorú, ha meg megcsókolja valaki ezen a
bulin…
Nem is tudom, milyen srácok csókolgatnak idegen csajokat az első este Nekem rögtön a Zach félék
jutottak eszembe. Elalvás előtt még arra gondoltam, hogy nyitva kell tartanom a szemem és
vigyáznom kell rá.
Reggel alighogy befejeztük a reggelit csörgött a mobilom. Mivel ritkán csörög eltartott vagy pár
másodpercig mire rájöttem, hogy engem hívnak. Mivel Szöszin és Adrianen kívül sem szokott más
hívni meglepődtem az ismeretlen számon. Azért felvettem.
- Emily, kedvesem, te vagy Itt Mrs. Knight beszél.
- Jó reggelt! – mondtam döbbenten. Mi a fene Honnan tudja a számomat
- Azért telefonálok, hogy megkérdezzem nincs-e kedved eljönni…
Körülményesen előadta, hogy amíg Gemma és Matt a bulira készülnek elő, ő elviszi Michaelt és
Michelle-t a Knight nagymamához és azt akarta, hogy én is menjek, mert az ikrek nem lelkesednek az
ötletért, de mivel engem mindketten szeretnek, buli lenne, ha ott volnék. Én Knight nagymamánál
Haha.
Mindenesetre kifejtettem, hogy nem megyek, mert úgy terveztem, hogy kicsit előbb megyünk oda a
házukba Dorothyval, hogy előkészítsem Michael ajándékát. Mikor elmondtam mi is ez az ajándék
Mrs. Knight örvendezve visszavonta a meghívást és közölte Szöszi nagyon fog örülni. Majdnem tíz
percig dumáltunk, mire sikerült megszabadulnom tőle.
Nem sokkal később újabb hívást kaptam, ezúttal Szöszitől.
- Szia, Emily! Én vagyok, Michael.
181

Senkinek sem kellesz!
- Szia! – köszöntem meglepetten. Kíváncsi voltam, hogy mit akar.
- Figyelj, lehet, hogy későn szólok, de nem volna kedved megismerkedni a nagymamámmal Anyával
és Michelle-lel megyünk a délután és arra gondoltam te is eljöhetnél.
Mi a fenéért akarják a Knightok, hogy megismerjem ezt a nagymamát
- Lesz torta is – folytatta –, tudod, a héten volt a szülinapom…
- Igen – mondtam bénán, mintha nem tudnék róla. Úgy éreztem, megszakad a szívem. El tudtam
képzelni a megbántódott képét. Mindegy, csak estig kell kibírnia. – Figyelj, bocs, de nem jó. Nekem…
randim lesz Adriannel… – tök szemétnek éreztem magam a hazugság miatt.
- Semmi baj – sóhajtotta olyan hangon, ami azt sugallja igenis baj.
- Sajnálom, de legközelebb szívesen elmegyek. Tényleg.
Nem igazán hitte el és hamar letette. Nagyjából ekkortájt könyveltem el, hogy a meglepetés buli
hülyeség.
Le sem ültünk ebédelni, mikor újabb ismeretlen szám csörgetett. Nem tudtam elképzelni, hogy ki a
frász lehet az.
- Szia, Emily! Én vagyok! – Nos, ez az „én” valami tök ismeretlen csaj volt.
- Bocs, de ki vagy – kérdeztem rá.
- Michelle – vágta rá nevetve, mintha szórakoznék vele, hogy nem ismerem fel. Újabb Knight Kint
van a számom a hűtőn vagy mi
- Igen – kérdeztem értetlenül.
- Figyelj, tényleg nem akarsz eljönni a nagyihoz – megint a nagymama Kész őrültekháza van
ezeknél.
- Mondtam Michaelnek is, hogy nem érek rá…
- Nem kell strapálnod magad, én tudok a szupertitkos buliról – vágott közbe. – Azt is tudom, hogy ez a
látogatás csak álca, hogy amikor visszaérünk, meglephessetek minket.
- Nem értem, miről beszélsz – adtam az ártatlant.
- Úristen! – csattant fel. – Azt akarod mondani, hogy Gemma nem hívott meg téged Beverem az
orrát, ha képes volt…
- Nyugi már! – mondtam, mire elhallgatott. – Figyelj, semmiképp nem tudok elmenni a
nagymamátokhoz, de nektek jó szórakozást kívánok. Szia!
Megszakítottam a hívást és a fejemet csóváltam. Reméltem, hogy több Knight nem fog keresni engem
aznap. Dorothy teljesen be volt sózva és követelni kezdte, hogy készülődjünk (mindezt négy órával a
buli kezdete előtt). Végül is belementem, de közben milliószor is elátkoztam magam, amiért igent
mondtam erre a bulira. Mi ütött belém
182

Senkinek sem kellesz!
28.
A buli hivatalosan hatkor kezdődött, így nagyot néztek, mikor fél hatkor beállítottunk Dorothyval.
Reszketett az idegtől és sajnos nem jött be neki poénom. Azt találtam mondani, hogy kettőnk közül
nekem kell félnem, mert én voltam, aki legutóbb ellopott innen valamit és ezt nyilván az orrom alá
fogják dörgölni.
Egész jól néztünk ki, Dorothy gyönyörűen kisminkelve, a haja virágos csatokkal felfogva, én meg…
hát nem is tudom. Úgy néztem ki, mintha Dorothy kislányos stílusának az imitátora lennék, a sminkem
annyira szolid, hogy szinte egyenlő a nullával, a hajam förtelmesen gyerekes, az ezüst színű ruhával
együtt már úgy néztem ki, mint egy apáca. Egy biztos, kurválkodással többet nem fognak gyanúsítani.
Clara kirakott minket a ház előtt, ahol a parkolóba ki volt írva, hogy parkolás a ház mögött és egy nyíl
mutatott balra.
- Semmi alkohol – figyelmeztetett Clara minket. – És fél egyre itt vagyok értetek.
- Anya! – visított Dorothy. – Egy ilyen buli hajnalig is eltart.
- Fél egy! – jelentette ki zordan az anyja és elhajtott.
Dorothy csalódott volt én meg elgondolkodtam, hogy mit fogok itt csinálni fél egyig. Még csak fél hat
van, az hét teljes óra.
Tehát bementünk. Rá sem lehetett ismerni a házra. A nappali és az ebédlő egyetlen boltívvel
elválasztott közös térré változott. A rengeteg fotelt és széket, mind áthelyezték a falak mellé. A
hatalmas ebédlőasztal most üvegek és tálak tucatjaival volt telerakva. Egyből láttam, hogy a „nem lesz
alkohol” kijelentés kamu. Én nem láttam semmi alkoholmenteset. Az asztal alatt is kartonszámra
álltak a sörök, meg az ismerős és ismeretlen üvegű alkoholos italok. A boltívre egy cuki színes betűs
felirat volt biggyesztve „Boldog tizenhatodik születésnapot kívánunk Michelle-nek és Michaelnek!”
Alatta egy dedós rajzfilmfigura.
Úgy tűnt, Matt szobájából lehurcolták a hifi berendezést. Minden sarokba egy hatalmas hangfalat
állítottak és a CD-k többsége is ott sorakozott.
- Sziasztok! – köszöntem Dorothy-féle vidámságot erőltetve magamra.
Nem éppen a kedvenc embereim alkották a társaságot. Gemma egy hihetetlenül mini szoknyában volt,
ami emlékeztetett az otthoni kislámpa ernyőjére, a felsője is inkább strandra illett volna. Vagy inkább
az utcasarokra. A Bamba lány túltett rajta. Egy élénkpiros miniruhát viselt, amit alul és felül is két
centivel rövidebbre szabtak a kelleténél. A viseletet tűsarkú körömcipő és vörös rúzs tette teljessé. A
srácok normálisan néztek ki, sima farmer póló összeállítást viseltek, amibe tényleg nem tudtam volna
belekötni. Négyen voltak, Matt, Zach, egy ismeretlen srác és a Knight fiú, akinek még a nevén sem
kellett gondolkodnom, Peter.
Egy dolog volt közös bennük. Dorothyt és engem bámultak. Gondoltam enyhítem a feszültséget, így
benyögtem.
- Nem gondoltam, hogy itt lehetsz, Peter. Nem vagy még túl fiatal az ilyen bulikhoz
- Susan nem akarta engedni – vigyorgott rám Peter. – De Matt meggyőzte.
Mattre nézett, aki nem túl szívélyes pillantást váltott vele, majd visszanézett rám. Láttam, hogy
észrevette a hajszínem változását (elég alacsony agykapacitásra vallana, ha nem tűnt volna fel) és el
akartam tűnni a szemük elől, mielőtt eszükbe jutna valami bunkóságot mondani róla.
183

Senkinek sem kellesz!
- Nincs kedved segíteni, Peter – mondtam gyorsan. – Michael ajándékáról van szó. Jól jönne egy erős
férfikéz.
Erre kitört a röhögés, pedig nem csúfolódásból mondtam. Kedveltem Petert, végül is segített nekem
Cica elrablásánál.
- Menjünk fel Michael szobájába!
Megragadtam Dorothy kezét és gyorsan elindultunk. Az arcára nézve láttam rajta, mennyire zavarban
van. Majdnem elértük a lépcsőt, mikor Matt elénk ugrott. Dorothy ijedten megszorongatta a kezem,
bevallom, én is megijedtem egy kicsit, főleg attól a vigyorgástól a képén.
- Van engedélyünk – húztam ki magam. – Kérdezd meg Mrs. Knightot!
- Engedély Mire – kérdezte. Gyanúsan kedves volt a hangja.
- Hogy felmenjünk Michael szobájába. Délelőtt beszéltem vele és megengedte.
Láttam Matten, hogy ez meglepte.
- Én csak… meg akartam kérdezni, hogy hozhatok-e valami innivalót nektek – mondta végül.
- Hm – nyögtem ki meglepetten. Túl kedves, túl gyanús. – Azt hiszem, az jó lenne.
Dorothy is erőtlenül bólintott egyet. Úgy néztem, az ájulás környékezte. Matt elindult a konyha felé.
- Alkoholmentest! – szóltam utána, de valószínűleg olyanért is ment, tekintve, hogy alkoholos italok
itt is voltak. Bólintott egyet, de nem nézett vissza.
Feltettem a lábam az első lépcsőre.
- Emily! – Gemma hangja is kedves volt. – Várj, szeretnék adni neked valamit!
Kezdtem paranoiásnak érezni magam.
- Mit – kérdeztem gyanakodva.
- Matt említett, hogy tartozik neked egy dzsekivel – magyarázta még mindig kedves hangon. Egy
világoskék szatyrot nyújtott át.
Próbáltam nem túl gyanakodón kikapni a kezéből. Első pillantásra megállapítottam, hogy egy
bőrdzseki van benne. A másodikra azt, hogy egy nagyon piszkos bőrdzseki. Hogy teljesen tisztában
legyek a helyzettel kiszedtem a szatyorból. Úgy nézett ki, mintha egy nagydarab motoros fickó hordta
volna, vagy húsz évig, aztán két kocsi elé vetették és egyszer ráadásként jól meg is taposták volna.
Legalábbis erről árulkodott az a nagy sáros cipőnyom a hátán.
- Csak szólj, ha túl újszerű – mondta Gemma és édesen nevetgélt.
Peter és Dorothy kivételével mind röhögtek. Visszagyömöszöltem a szatyorba azt a szennyes holmit és
velük nevettem. Mit tehettem volna Ez elállította a nevetésüket. Dühös voltam. Mostanában túl
sokszor vagyok az. Régen soha nem dühöngtem, de most nem bírtam visszafogni magam. Tudom,
hogy a Victortól kapott bőrdzsekim egy kicsit kopott volt, de soha nem volt piszkos. Nem vagyok
olyan koldus, akinek néztek, és hogy Matt így kihasználta ezt a dolgot… persze, egy újabb gúnyolódás
a hülyével, aki nem jelentette fel gyilkossági kísérletért.
Épp ott álldogáltam, egyik lábam még mindig a lépcsőn, Dorothy két fokkal feljebb. A szatyrot
tartottam a kezemben és fogalmam sem volt, hogy pontosan melyik ellenszenves rohadék képébe
vágjam, mikor visszatért Matt.
Ugyanazzal az idegesítő mosollyal a képén és két pohár zöld itallal a kezében.
- Parancsoljatok! – mosolygott és a kezembe adta az egyiket. Dorothynak a másikat. Gépiesen vettem
el és bele akartam kortyolni, hátha az ivástól enyhül a görcs a gyomromban.
Már a számban volt korty, mikor leesett, hogy ez tulajdonképpen egy zöld lötty, amiről fogalmam
sincs, hogy micsoda. Meg is mérgezhettek!
184

Senkinek sem kellesz!
Azzal a hirtelenséggel Matt mellkasára köptem az italt és erősen nekivágtam a szatyrot.
- Dorothy, ne idd meg! – kiáltottam fel. Egy mozdulattal kivettem a kezéből a poharat és Matt képébe
loccsantottam.
A poharakat letettem a lépcsőkorlát sima végére és feljebb lökdöstem Dorothyt.
- Ezentúl minden szívatást kétszeresen fogtok visszakapni! – hadartam. – Elegem van belőletek!
Dorothyval feldúltan elérkeztünk a második emeletre. Itt is megváltozott a berendezés. Félhomály
uralkodott és szabályos időközönként egy-egy ülőalkalmatosság volt elhelyezve, mintha ez a rész
enyelgő párocskáknak lenne fenntartva.
- Még feljebb – mormoltam, mire Dorothy habozás nélkül elindult a lépcsőn. Odafent belöktem Szöszi
szobájának ajtaját, majd mikor bent voltunk, becsaptam magunk mögött az ajtót.
- Igazad volt – suttogta Dorothy.
- Miben – kérdeztem én is suttogva.
- Nem hittem, hogy egy bulit is el akarnak rontani ilyen hülyeségekkel. Nem kellett volna eljönnünk.
Mivel én is ezt szajkóztam nem lett volna értelme azt mondani, hogy én megmondtam.
- Sokkal jobb lesz, ha Szöszi és Michelle is itt lesznek – mondtam vigasztalón. – Addig meg itt bújunk
meg.
- Mi volt az italodban – kérdezte.
Még éreztem a számban az ízt és azt hiszem zöldalma lé volt, legalábbis én finomnak éreztem.
- Nem tudom. Lehet, hogy hashajtó, vagy altató… ki tudja Gyanús volt, hogy ilyen kedves, neked
nem
- De – ismerte be.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és Peter lépett be rajta.
- Veszekednek – jelentette.
- Bárcsak kinyírnák egymást, mire megérkeznek a többiek! – morogtam csak úgy magamnak.
- Miben kell segítenem – kérdezte Peter.
Elmagyaráztam a dolgot. A táskámban a sötétben világító csillagok lapultak és egy rajz, ami alapján
felragasztjuk őket a plafonra. Oké, nem a legeredetibb ötlet, de reméltem, hogy Szöszinek tetszeni fog,
ha lefekvés előtt csillagképeket nézegethet.
Megbeszéltük, hogy ki melyik csillagképet fogja feltenni és Peter teljesen megdöbbent azon, hogy
megengedtem, hogy segítsen. Mondtam neki, hogy elrontani sem lehet. Végül is egész jól
szórakoztunk, Szöszi bútorain ugráltunk, mint a dedósok és vihogva ragasztgattuk a csillagokat. Peter
egész kétségbe esett, mert mégis elrontotta, de megmutattam a trükköt, hogyan lehet leszedni és új
helyre rakni a trükkös égitesteket. Egyedül a szoba közepét nem tudtuk megoldani, mert ott semmi
bútor nem volt, így Peter lerohant egy kicsi létráért.
- Elég dilis ez a Michael – nézett körbe Dorothy, mintha először tenné. – Mindenhol ezek a hülye
bolygók, meg csillagok. Nézd, még az ágyneműn is bolygók vannak!
- Mindenkinek kell valami hobbi – bölcselkedtem. – Jobb, mintha drogozna vagy ilyesmi.
- Igaz – ismerte el Dorothy.
Peter visszatért, létra nélkül.
- Még sincsen – kérdeztem. – Akkor legjobb lesz, ha…
A torkomra forrt a szó, ahogy megláttam a Peter nyomában létrát cipelő Mattet. A haja nedvesen
csillogott, a pólóján még ott volt a zöldes színű folt. A szájáról szerencsére eltüntette azt a gyanús
mosolyt. Bejött és letette a létrát.
- Sajnálom, Emily, én nem tudtam, hogy mit terveznek.
185

Senkinek sem kellesz!
Nem mondtam semmit, többször is bedőltem már az én ártatlan vagyok trükknek.
- A gyümölcslébe se tettem semmit – folytatta fejcsóválva. – Esküszöm, hogy többet nem ártok neked
és a többiek sem fognak. Lerendeztem az ügyet.
Továbbra sem szólt senki, én még mindig azon tűnődtem, hogy higgyek-e neki, illetve, hogy mit vár
tőlem erre a vallomásra. Dorothy komor képpel nézte, ami fura, mert soha nem szokott komor képet
vágni. A mosolynak még az árnyékát sem lehetett felfedezni rajta.
- Ez is egy trükk – mondta végül és vádlón nézett Mattre. – Én nem hiszek neked! Tudod, hogy Emily
a legerősebb lány, akivel valaha is találkoztam és te mégis elérted, hogy sírjon Soha nem volt semmi
baja egész életében, miattad pedig majdnem meghalt! Szerintem erre a sajnálom egy nagyon gyenge
szó!
- Dorothy – suttogtam halkan, nehogy felhúzza Mattet, aztán valami baja legyen belőle. Matt már vett
is egy nagy levegőt.
- Igaza van, Emily! Szemét voltam veled az első perctől kezdve. Voltak problémáim, amiknek semmi
közük hozzád, de rajtad vezettem le. Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, mikor először megkerestél!
Ne haragudj, a cikizésekért, a csúnya szavakért, a szemétkedésekért! Azért, hogy bezártalak a
szekrénybe, hogy kirúgattalak…
- Oké, inkább ne sorold fel a bűneid, mert soha nem érnél a végére – vágtam közbe. – Nem haragszom,
de ha megbocsátasz, ezt mielőbb be kéne fejeznünk – böktem a plafonra.
- Kösz, Emily – bólintott majd felnézett a plafonra. – Ez király, Mike-nak tetszeni fog.
- Remélem – motyogtam döbbenten. Most mi van Egy kedves Matt Teljesen szürreális.
- Segíthetek valamit – kérdezte. – Tarthatom a létrát, nehogy leszédülj.
Egy udvarias gesztus Ez még meglepőbb.
Végül csak felmásztam a létrára, amit Matt erősen tartott, hogy ne mozogjon. Peter adogatta a
csillagokat, Dorothy meg kis habozás után a létra másik oldalára állt és rátette a két kezét. Erről
eszembe jutott, hogy nyilván attól fél, hogy Matt ledönt a létráról, amit tényleg megtehetett volna, de
különös módon kezdtem elhinni, hogy most kivételesen tényleg nem akar rosszat.
Peter felnevetett és mivel semmi okot nem láttam jókedvre megkérdeztem.
- Mi olyan vicces
- Matt a bugyidat nézi.
Lenéztem a lábaimra. Épp egy közepes terpeszben álltam, a ruhám térdig érő slicce, combközépig fel
volt csúszva és valóban, Matt feje épp olyan pozícióban volt, hogy ha akart volna, simán benéz a
szoknyám alá. Ijedten összezártam a lábam és lesimítottam a ruhám. Mivel ezt a létra tetején csináltam
simán elvesztettem az egyensúlyom és lezúgtam egyenesen Szöszi ágyára, ami csak egy fáradt
nyikorgással adta hírül a testem becsapódását. Kész, ennél már nem süllyedhetek mélyebbre!
- Nem néztem a bugyidat – jelentette ki Matt méltóságteljesen.
Felnéztem. Peter a hasát fogta nevettében. Matt komoly képet vágott. Ránéztem Dorothyra, aki a
száját harapdálta.
- Nyugodtan – sóhajtottam, mire kitört belőle a kacagás. Matt feljogosítva érezte magát, hogy ő is
nevessen, így mindent beleadott, Peter még jobban rákontrázott, így nyugtáztam, megint nevetés
tárgya vagyok.
Érdekes módon ez most cseppet sem zavart. Nyilván, ha nem érezném kínosan magam, én is nevetnék.
Ezt a pillanatot választotta Gemma, hogy betoppanjon. Egyből rajtam állapodott meg a tekintete,
hiszen még mindig az ágyon feküdtem (most gyorsan felültem).
- Mi a nagy nevetség tárgya – kérdezte ugyanazon a kedves hangon, amivel a dzsekit is átadta.
- Én, mint mindig – morogtam és gyorsan felálltam a katasztrófa sújtotta ágyról.
186

Senkinek sem kellesz!
Vártam, hogy valami édes bunkóságot mondjon, amivel mindig kedveskedik nekem. Ehelyett Matthez
sétált és átkarolta a derekát.
- Sajnálom, Emily! Nem volt szép tőlem az a vicc, remélem nem haragszol. Nem akartalak
megbántani.
- Hm… oké, semmi vész – dadogtam, mint egy hülye. Régen sosem dadogtam, úgy tűnik, teljesen
szétestem a dolgok ilyen alakulása miatt.
- Nem jöttök le segíteni – kérdezte. – Alig van időnk a vendégek érkezéséig és még egy csomó
dolgunk lenne.
- Még be kell fejeznem ezt – böktem a plafonra. – Utána szívesen segítek.
Fura volt értelmes, gúny nélküli mondatokat váltani vele. Végül csak én és Peter maradtunk a
szobában, Matt és Gemma lecsalták magukkal Dorothyt. Féltem, hogy valami bunkóságra akarják
felhasználni, de túl paranoiás lett volna tőlem, ha magam mellett tartom. Mielőtt becsukódott az ajtó
Gemma kedvesen közölte vele, hogy nagyon dögös lett az új frizurája.
Rekordsebességgel feltapasztottam a maradék csillagot és lerobogtam megnézni, hogy Dorothy él-e
még.
Időközben érkezett pár fura külsejű srác és lány, akikről kiderült, hogy Michelle haverjai. Gemma
normálisan bemutatott nekik „Emily, Michael barátja, egy suliba járunk”- ezt mondta.
Dorothy Bamba lánynak segédkezett sorba rakni a CD-ket, amit majd hallgatni fogunk. Matt, aki már
lecserélte a zöldalma lével összeköpdösött és leöntött pólóját hozott nekem még egy pohárral.
- Bocs a pólóért – mondtam azért jólneveltséget erőltetve magamra.
- Semmi baj – mosolygott. – Arra gondoltam, hogy jövő héten valamelyik délután elmehetnénk
megvenni a dzsekit, amivel tartozom. Így legalább kiválaszthatnád, ami tetszik, meg ugye a méretedet
sem tudom.
Zavartan ittam néhány kortyot. Matt vásárolni akar menni Velem
- Hagyjuk inkább – mondtam összeszedve a gondolataim.
- Nem, Emily, miattam estél be, tényleg tartozom neked. Kedden elintézhetnénk, ha ráérsz.
- Oké – feleltem végül. Tök hülyének éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy vörös az arcom,
ráadásul dadogok folyamatosan. Teljesen ciki.
Hat órakor már összegyűlt a társaság. Meglepődtem, mert voltak vagy ötvenen és Gemma szerint
lesznek, akik később jönnek, mint például Dean és a csaja. Hat óra öt perckor megszólalt Matt mobilja
és mindenkit lepisszegett. Kiderült, hogy rögtön itt vannak az ünnepeltek.
Biztos voltam benne, hogy Szöszi nem fog örülni ennek a bulinak, tekintve, hogy ő nem az a bulizós
fajta. Leoltottak minden fényt és az emberek rohadtul nagy kussban voltak. Hallani lehetett, ahogy a
kocsikerék csikorog a köveken. Aztán a három ajtócsapódást, a lépteket, sőt még Michelle megjátszott
közönyös hangját.
- De sötét van itt! – majdnem felnevettem.
Aztán nyílt az ajtó és a jelenlevők egyetlen oroszlánszerű üvöltésbe törtek ki.
- Meglepetés!
Szöszi reakciójából ítélve tudtam, hogy ő tényleg nem volt tisztában a ténnyel, de Michelle alakításán
nevetnem kellett. Mesterien ötvözte a csodálkozó arcot egy hitetlen kis sikkantással és végül a
legközelebbi barátnője nyakába ugrott. Szerintem senkinek nem esett le, hogy ő valójában tudott az
egészről.
Aztán kitört a hangzavar, a csajok többsége Michelle köré gyűlt és lelkesen sikongattak, a srácok meg
187

Senkinek sem kellesz!
Michael vállát csapkodták örömködve. Olyan mondatokkal, hogy „Meglepődtél, haver, mi” meg
„Sztriptíztáncosnő is lesz Elvégre egyszer vagy tizenhat!”
Én csak álldogáltam az egyik sarokban, fél szemmel a még zenepultnál lévő Dorothyt figyelve
(vihogva fecsegett egy sráccal, akinek karikák voltak az orrában) és Michaelt (aki megjátszott
mosollyal fogadta a gratulációkat, közben meg láttam rajta, hogy össze van zavarodva).
Rájöttem a buli nem az én világom. Hamarosan felhangzott valami számomra ismeretlen zene és
többen vad táncba kezdtek. Igazából még sosem táncoltam, de ilyen táncot nem is akarok csinálni.
Borzalmas volt az a vonaglás!
Tíz percbe tellett, mire Szöszi körül letisztult a terep. A srácok akkor akadtak le róla, mikor Matt
felkiáltott.
- Hé, arra van a pia!
Az emberek felkapták a fejük és marhacsordára emlékeztető menetben az emlegetett italok felé vették
az irányt. Két kézzel markoltak fel mindent, amit csak meglátott a szemük. Önkéntelenül is arra
gondoltam, hogy ha épp ott álltam volna az útjukban, halálra taposnak.
Észrevétlenül megkerültem a nagyobb embercsoportokat és Michael mellé léptem. Annyira fürkészte a
tömeget, hogy észre sem vett. Nyomtam egy puszit az arcára.
- Milyen a buli, nagyfiú – kérdeztem. Vetett rám egy pillantást, majd megvonta a vállát.
- Tök jó.
Nem hangzott lelkesnek a hangja, eszembe jutott, hogy talán haragszik. Közel hajoltam a füléhez,
hogy ne kelljen ordítanom.
- Sajnálom, hogy nem a szülinapodon köszöntöttelek fel. Nem felejtettem ám el!
Végre rám nézett, most hosszabb ideig. Valami olyasmire számítottam, hogy oké, nem haragszom,
helyette látványosan eltátotta a száját.
- Emily, ez te vagy
- Ebben én is kételkedem – mondtam fejcsóválva. – A régi Emilyt hat lóval sem lehetett volna
elvontatni egy ilyen borzalmas helyre.
- Mi lett a hajaddal – ámuldozott. – És milyen ruha ez Úgy nézel ki, mint Hamupipőke!
- Hamupipőke – nevettem el magam. – Túl sok rajzfilmet néztél Meghannel és Sarahval.
- Visszafestetted a hajad Ez az eredeti Nagyon jól áll!
- Kösz – vontam vállat. – Dorie-t nézd meg, ő sokkal dögösebb lett.
- Itt van – hökkent meg Szöszi.
- Ott beszélget az orrkarikás sráccal – böktem a hifi felé, de nem is volt ott. Keresni kezdtem a
szememmel. – Vagyis már ott táncol vele.
Nem tetszett nekem az a srác. Soha nem találkoztam olyan orrkarikás sráccal, aki normális lett volna.
Nyilván nem romantikus randira akarja vinni, hanem sokkal rosszabb gondolatai vannak vele
kapcsolatban. Márpedig, ha hozzá mer érni, kitekerem a nyakát. Csak úgy mellesleg.
- Mi történt vele – hüledezett Szöszi. – Úgy néz ki, mint egy rosszlány! És ki az az ökör mellette
Még életemben nem láttam, de nem tetszik a képe.
- Nekem sem – értettem egyet. – De mi bajod a ruhájával Szerintem jól néz ki, ha rossz lányt akarsz
látni, nézd meg Bambát.
- De Dorie soha nem szokott így… – szemlátomást kereste a szavakat és közben egy pillanatra sem
vette le a szemét Dorothyról, mintha…
- Te féltékeny vagy! – esett le az összefüggés. – Dorie a lány, akibe szerelmes vagy! – én meg a vak
hülye, aki soha semmit nem vesz észre.
188

Senkinek sem kellesz!
- Halkabban! – kiáltott rám Michael, miközben vidáman nevetgéltem az újdonsült felfedezésemtől.
Hiszen mindig vicceket mesél neki az ebédlőasztalnál! És biológián is, állandóan felé pislog!
Komolyan nekem, hol van a szemem
- Dorie az, igaz
- Igen – eresztett meg egy apró vigyort. – De ne mondd el senkinek! Rajtad kívül senki nem tudja,
még Michelle sem!
- Lakat lesz a számon – ígértem. – De ha már olyan régóta szereted, miért nem közeledtél felé Miért
nem mondod el neki
- Emily, te meg vagy őrülve – közölte velem. – Ez lehetetlen.
- Miért – kérdeztem értetlenül. Megrántotta a vállát.
- Majd ha kettesben leszünk, kifejtem bővebben. Most a bulimon vagyunk – az utolsó mondatot olyan
fanyarul ejtette ki, mintha citromba harapott volna.
- Nem örülsz, mi – kérdeztem rá a teóriámra.
- Rajtad kívül nincs itt egy barátom se – mondta.
- Miért kiket hiányolsz – kérdeztem arra gondolva, hogy rajtam kívül lehet-e más barátja is. Ha igen,
biztos nem a suliból.
- Igazad van – sóhajtotta. – De ezeket nem is ismerem. Te igen
- Én – nevettem. – Még azokat sem ismerem fel, akiket egyébként fel kellene.
Ekkor meghallottam Michelle hangját. Olyan éles volt, hogy áthallatszott az egész tömegen.
- Te vagy, Dorothy – visította a lánynak. – Az öcsém már annyit, de annyit mesélt rólad!
Michelle pimaszul intett nekünk és vigyorgott.
- Azt mondtad, hogy nem tudja – mondtam, miközben figyeltem, ahogy lekoptatja róla az orrkarikás
srácot és átfogva a vállát a saját baráti körébe vezeti.
- Úgy látszik, mégis – mondta Szöszi siralmas hangon.
189

Senkinek sem kellesz!
29.
Szöszivel meguntuk a bámészkodást. Michelle már vagy egy fél órája Dorothyval társalgott, én meg a
negyedik ismeretlen srácot küldtem el a „köszi, nem táncolok” szöveggel, mikor felvetettem
Michaelnek, hogy nézzük meg az ajándékát.
- Fent a szobádban – mondtam.
- Milyen ajándék – kérdezte meglepetten.
- Fent a szobádban – ismételtem. – Öt perc az egész.
Egy emelettel feljebb a bulinak egy jóval nyugisabb változata folyt, többen üvegpörgetőst játszottak,
más párok halkan beszélgettek. Szöszivel gyorsan feljebb indultunk.
- Hú! – kiáltott utánunk valaki. – Te aztán felejthetetlen ajándékot adsz neki!
Igyekeztem nem megérteni ennek a beszólásnak a pajzán értelmezését és végre fent is voltunk Szöszi
szobájának az ajtaja előtt.
- Be kell csuknod a szemed – mondtam szigorúan. Kicsit hülyén éreztem magam, de minél nagyobb
meglepetést akartam szerezni.
Becsukta, úgyhogy bevezettem a szobájába.
- Ülj le az ágyra! – lökdöstem arrafelé és leültettem. Gondolkodtam, hogy lenne a legcélszerűbb. –
Most lekapcsolom a lámpát, de nehogy less!
Engedelmesen a két szeme elé tette a kezeit, hogy még véletlenül se leshessen, de nem állta meg
kérdés nélkül.
- Miért kell sötétben lennünk
Persze erre milyen választ lehet adni Nem mondtam semmit, csak lekapcsoltam a lámpát, majd
visszabotorkáltam az ágyhoz. Tök jól nézett ki a plafonon a világító csillagok hada, reméltem, hogy
Michaelnek is tetszeni fog.
- Még ne nyisd ki! – mondtam, miközben elhúztam a kezeit a szeme elől, hogy a sajátjaim tegyem a
helyére. Még hülyébben éreztem magam, mikor kinyögtem.
- Le kellene feküdnöd, csak dőlj hanyatt!
Nem mondott semmit, csak mélyet lélegzett és hanyatt dőlt. Kíváncsi voltam, hogy mire gondol, de
elhatároztam, én ugyan meg nem kérdezem.
- Felkészültél – kérdeztem suttogva.
- Hm… mire
- Életed egyik felejthetetlen élményére – válaszoltam sejtelmesen és félig röhögve, majd elvettem a
kezeim a szeméről.
Felnéztem a plafonra és vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt. Kezdtem aggódni, mikor
kibökte.
- Most mit csinálsz
- Én – hökkentem meg. – Semmit, miért
- Kinyithatom a szemem
- Hülye! – csaptam egyet a fejére. – Két perce várok arra, hogy kinyisd!
Nyilván kinyitotta, mert nyögött egyet, amit a meglepettség hangjának értelmeztem.
- Fúú, Emily! Ez tök jó!
190

Senkinek sem kellesz!
Örültem, hogy tetszik neki, nagyjából beazonosította a csillagképeket, aztán beszélgetni kezdtünk.
Kérdeztem a Dorothy iránti érzelmeiről. Kiderült, hogy az egész egy közös biológiai munka közben
bontakozott ki (legalábbis Szösziben) és azóta szereti őt. Elég gyerekesnek tűnt ezzel a csak távolról
szeretem dologgal. Próbáltam győzködni, hogy legalább lépjen valamerre. Felsorolta a főbb érveit,
amiért nincs bátorsága megtenni ezt, legfőképpen azért, mert Dorothy, szép, okos, kedves, egyszóval
maga a tökéletesség, míg Michael, csak egy béna senki, akit mindenki lesajnál. Persze tiltakoztam, de
legbelül elismertem kicsit igaza van. Tényleg túl béna ahhoz, hogy összejöjjön egy lánnyal.
- Többet kellene beszélgetned vele – mondtam. – Ne csak vicceket mondj, hanem normális dolgokról.
- Például
- Mondd neki azt, amit az előbb nekem. Hogy mennyire tökéletesnek találod, ahogy ott ül a
zenekarban…
- Emily! – mondta megrovón, amit a kissé gúnyos hangnememnek tudtam be.
- De akkor mit akarsz csinálni Tudod, a lányok szeretik, ha a pasi kezdeményez. Menj le és kérd fel
táncolni!
- Nem tudok táncolni – mondta szerencsétlenül.
- Te is tudsz úgy vonaglani, mint mindenki más – vontam vállat, bár ezt úgysem látta a sötétben. –
Aztán meg is csókolhatnád. Mi a legrosszabb, ami történhet
- Nem tudok csókolózni, Emily, még sosem csináltam.
- Dorothy sem – válaszoltam. – Egyébként szerintem ez jön magától. Csak csináld, ahogy a filmekben
csinálják. Semmi extra ügyesség nem kell hozzá. Odanyomod a szád a szájához és ennyi.
- Neked könnyű – háborgott. – És mi van, ha kinevet
- Miért nevetne ki Dorothy nem Gemma. Legfeljebb kedvesen elutasít, de nem hiszem, hogy
megtenné. Utána elhívhatnád valahová… egy turmixra, vagy mit tudom én.
Tessék, randi tanácsokat osztok! Engem még sosem hívtak meg turmixra, de az ilyen Michael és
Dorothy szintű, tapasztalatlan randizóknak tökéletes első helyszín.
- És ha nemet mond
- Akkor nemet mond, próbálkozol újra. Tudod, engem Adrian hányszor hívott, mielőtt igent
mondtam
- Jó, de neked kezdettől fogva tetszik Adrian, én meg…
- Victor sosem tetszett különösebben – hoztam fel egy másik példát. – Ez nem a külsőn áll. Nézd meg
apámat, milyen rusnya, Clara és anyám, mégis látott benne valamit.
- Tényleg – tűnődött Szöszi. – Apa sem a szépségéről híres…
Nevetni kezdtem. Igaz, nem láttam még Mr. Knightot, de ha Szöszi ezt mondja, akkor lehet belőle
valami.
Még győzködtem egy darabig, aztán Peter törte ránk az ajtót és felkapcsolta a lámpát, átmeneti
vakságot hozva ezzel mindkettőnkre.
- Hát ti meg mit csináltok – kérdezte gyanakodva.
- Beszélgetünk – vágtam rá. – Ha megint valami tiszteletlenséget mondasz, akkor nagyon elverlek.
- Én – adta az ártatlant vigyorogva. – Elég régóta fent vagytok, nem jöttök le
- Mennyi az idő – kérdeztem. Körbenézve felfedeztem egy órát.
Majdnem két óráig voltunk odafent. Eszembe jutott, hogy Dorothy talán bajba keveredett, amíg nem
vigyáztam rá, így gyorsan a keresésére indultam.
A másodikon szerencsére nem volt. Az üvegpörgetős játék valóságos orgiába csapott át. A földszinten,
mintha megkétszereződött volna a tömeg, sűrű cigifüst akadályozta a szabad levegővételt, és a
dübörgő zene miatt a fülem is becsatlakozott az eltompult érzékszerveim közé. Csupa ismeretlen
191

Senkinek sem kellesz!
embert láttam, Dorothy sehol. Egy srác magával akart húzni egy tánc erejéig, de ellöktem magamtól.
Teljesen a szívbajt hozta rám ez a csaj, mert ha naivan elcsalták valamerre és olyasmit csinál, amit
nem is akart, akkor én leszek a hibás. Nem kellett volna egyedül elengednem!
Végül elindultam kifelé az üvegajtón keresztül. Pár ember a medencében kötött ki és ott ugráltak, mint
holmi eszeveszett gorillák. Köztük volt Gemma, egy piros kétrészes csodában. Már messziről
részegnek látszott, de nem értem rá, hosszan vizsgálódni. Megállapítottam, hogy Dorothy nincs a
medencében sem.
Akkor hol lehet A filmekben a tapló srácok mindig a bokorba rángatják az ilyen ártatlan lányokat.
Őrült módon jártam be a parkszerű udvart és két egymáson terpeszkedő párra is rábukkantam, de
szerencsére egyik pár nőtagja sem volt Dorothy. Kezdtem pánikba esni.
Visszaúton a ház felé ismeretleneket kérdezgettem, de sokan még csak nem is tudták, hogy kicsoda.
Végül megint a medencénél kötöttem ki. Bekiabáltam Gemmának, de nem akarta meghallani. Olyan
pozícióban ringatózott egy ismeretlen sráccal, hogy megnéztem volna Matt képét a jelenet láttán.
Végül bele is futottam.
- Emily! – üdvözölt nagy hangon, ami valószínűvé tette, hogy nem egészen józan. – Hová ilyen
sietősen
- Elvesztettem Dorothyt – hadartam. – Nem láttad
Felnevetett és elgondolkodó képet vágott. Mivel ezt túl hosszadalmasan csinálta, már biztos lehettem
benne, hogy ivott. Gondolom, nem is keveset, hiszen alkohol legyen a talpán, ami hatni tud egy ekkora
a testre.
- Michelle-lel láttam – bökte ki végül.
- Kösz – vágtam rá, hiszen ez hasztalan információ volt, utoljára én is Michelle-lel láttam.
El akartam rohanni mellette, de elkapott és visszarántott maga elé.
- Nem akarsz beszélgetni velem A régi szép időkről Emlékszel, amikor…
- Ne haragudj, majd később! – hárítottam és végre sikerült leráznom.
Elhatároztam, hogy tervre van szükség. Több szem, többet lát alapon Petert és Szöszit is felvettem a
keresett emberek listájára és mivel utóbbiakkal a legfelső emeleten találkoztam utoljára, megint
megmásztam a lépcsőt.
Az üvegpörgetős játék hadszínterén a vihogó Dorothy - Michelle párosba botlottam.
- Emily! – kiáltott rám Dorothy, mintha kettőnk közül én tűntem volna el. – Képzeld, itt fogunk
aludni!
- Te ittál – vádoltam meg.
A szeme szokatlanul csillogott és az átlag huszonnégy fogas mosoly, huszonnyolcassá változott.
Közelebb hajoltam és megszagoltam a lehelletét is. Határozottan piaszagú volt!
- Csak egy kicsit – röhögte Michelle. – Nem gondoltam, hogy ennyire megárt neki.
Bosszúsan félrelöktem és átkaroltam Dorothy derekát, aki félreértve a mozdulatot a nyakamba
csimpaszkodott. Távolabbról úgy tűnhettünk, mint valami táncoló párocska.
- Oké, elég volt a buliból – dünnyögtem, miközben megtartottam a lány súlyát. – Hazamegyünk,
Dorie!
- Nem – ellenkezett Dorothy. – Itt alszunk, anya megengedte!
- Ne hülyéskedj!
- Nem vicc! – kontrázott rá Michelle. – Felhívtam anyát és megkértem, hogy beszélje rá, Mrs.
Sullivant! Megengedte, hogy itt maradjatok. Megcsináltuk, Emily! Maradhattok egész éjjel!
Maradni Ebben a fertőben egész éjjel Kedvem lett volna nevetni, mégsem tettem. Hogy miért
192

Senkinek sem kellesz!
Valahol mélyen leesett a dolog, hogy ha Clara megengedte, akkor nem fog értünk jönni és tényleg itt
ragadunk.
- Azt mondtuk, hogy segítetek takarítani, mikor vége – folytatta Michelle olyan hangon, mintha ő egy
angyal lenne, aki teljesítette a leghőbb kívánságomat. Legszívesebben megfojtottam volna, de nem
volt szabad kezem.
- Szomjas vagyok! – nyögte Dorothy. – Teljesen kiszáradt a szám!
Ezt kihasználva bevonszoltam az egyik emeleti mosdóba és hideg vizet fröcsköltem az arcába.
Fohászkodtam, hogy ne legyen semmi baja. Vajon mit ihatott Annyit hallani mindenféle
alkoholmérgezésről meg ilyenekről.
- Emily, képzeld találkoztam egy nagyon helyes fiúval! Brian a neve, táncoltunk is.
- Aha – dörmögtem, miközben elővettem egy puha, hófehér törölközőt és megtöröltem Dorothy
nedves arcát.
- Azt mondta, édes vagyok! – ezzel nem tudtam vitatkozni. – Elkérte a számomat! Lehet, hogy randira
fog hívni!
- Ne is álmodj róla, hogy randira mehetsz, azzal az orrkarikás idiótával!
- Patkány! – visított fel Dorothy és kacagni kezdett.
Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, amíg ki nem bökte.
- Az Patkány volt. Michelle haverja. Ő nem Brian! Különben is, el tudod képzelni, hogy odaállok apa
elé és azt mondom: „Apa, ez itt a barátom, Patkány!” – ezt roppantul viccesnek találta és akkorákat
nevetett, hogy az éles hangtól, majdnem megrepedt a tükör.
Két dologért imádkoztam. Az egyik, hogy nyíljon meg egy átjáró, ami egyenesen haza vezet, hogy
mielőbb ágyba fektethessem a becsiccsentett lányt, a másik pedig, hogy ne kelljen kimennünk a
fürdőszobából, amíg vége nincs a bulinak.
A másodikban láttam némi fantáziát, úgyhogy a lehető legtovább maradtunk benn, amíg valaki
dörömbölni nem kezdett. Akkor már muszáj volt kimenni.
Az este további része felért egy lidércnyomással. Rajtam kívül három józan ember maradt a bulin,
Szöszi, Peter és valami különleges okból Michelle. Bár láttam nála italt, ugyanúgy viselkedett, mint
máskor (elég őrülten, de korántsem részegesen). Jobb híján a kanapén kuporogtunk. Teljesen feladtam
a reményt. Lassan elmúlt fél egy és Clara nem jött értünk, tehát biztos, hogy itt alszunk. A lentiek a
hangok alapján már kinyírták egymást, de itt fent sem volt semmi a hangulat. A jónép körben ülve az
„Én még sohasem” nevű játékot játszotta. A játék lényege, hogy mindenki előtt egy pohár ital, aztán
valaki kijelent egy mondatot. Például a soron következő lány:
- Én még sohasem csókolóztam lánnyal! – akire az állítás nem igaz, az ledönti a saját adagját. Így tett
az összes körben ülő fiú és két lány is.
Dorothy ezt látva hangosan kifejezte tetszését, most épp Szöszinek, aki vöröslő fejjel bólogatott.
Dorothy kettőnk között ült és csak együttes erővel sikerült a helyén tartani. Először „Hét perc a
mennyországban”-t akart játszani, aztán beszállt volna az „Én még sohasem” játékba. Érthető okokból
mindkettőről letiltottam, erre megvádolt, hogy olyan szigorú vagyok, mint apa.
Fél három volt, mikor végre kezdett elbóbiskolni, Michael legnagyobb örömére az ő vállának döntötte
a fejét, laposakat pislogott és halkan dúdolgatott magában.
- Le kellene fektetnünk – mondtam halkan Szöszinek. Őt persze nem rázta meg a hír, hogy náluk
maradunk éjszakára, úgy tűnt, mintha számított volna rá, hogy ez benne van a pakliban. Kezdett
nagyon is elegem lenni Knightékból. Ezek engem mindig csőbe húznak!
193

Senkinek sem kellesz!
Hirtelen, éles hangú csörömpölés hallatszott lentről, amire még Dorothy is felkapta a fejét. Valamit
nyilván összetörtek. Valami nagyot.
- Mi volt ez – kérdezte Dorothy, ahogy felemelte a fejét Michael válláról.
- Vidd fel és fektesd ágyba! – mondtam Szöszinek. – Megnézem, mi volt ez.
- Hova vigyem – hökkent meg Michael. Csúnyán néztem rá.
- Michelle szobájába! Hova máshova Csak dugd ágyba és eszedbe ne jusson semmi más!
- Hé! – csattant fel.
Vállat vontam és lerobogtam a földszintre. Amit először kivettem, az az volt, hogy mindenki hangosan
röhög és az üvegajtó felé néz. Illetve a volt üvegajtó felé, ahol most egy hatalmas lyuk tátongott. A
földön üvegdarabok, voltak, aminek a közepén Zach fetrengett. Már messziről láttam, hogy vérzik.
Ez volt a barbárság tetőfoka! Odarohantam, hogy utánanézzek. Nem úgy tűnt, hogy a halálán van.
Idétlenül nevetett, mint akinek totálisan elment az esze és bámulta a csillagos eget, vagy a ház
homlokzatát. Hirtelen nem tudtam eldönteni, melyiket. Mindkét karján vágások voltak, amikből kövér
vércseppek bugyogtak, de egyik sem tűnt nagyon súlyosnak. Nem kell varrni, pár ragtapasz megteszi a
dolgát.
- Gyere! – hajoltam le mellé. – Ki kell mosni a sebeid, mielőtt elfertőződik!
Valami értelemhez hasonló fény gyúlt a szemében és rám nézett.
- Emily! – tehát megismert, akkor nem lehet akkor a gond. Egész megkönnyebbültem, habár nem
tartozik a puszipajtásaim közé, akkor sem akartam, hogy elvérezzen vagy ilyesmi.
Segítettem neki felkelni az üvegből és még le is poroltam a ruháját. Cserébe ő megragadta a derekam,
kicsit felemelt és pár lépés után egyszerűen belevetette magát a medencébe. Persze velem együtt.
Ekkor telt be a pohár. Szerencsére nem volt hideg a víz, de azért nem esett jól belecsobbanni abba a
lébe, amibe ki tudja, mit csinált az a sok részeg barom.
Matt ruhástul a vízbe vetette magát és legnagyobb döbbenetemre engem szemelt ki, mint
megmenthető áldozatot. Seperc alatt kituszkolt a medence szélére, majd ő is kilökte magát mellém. A
teste nedvesen csattant a medence szélén lévő gumipadlóra, a pólójából, meg a gatyájából folyt a víz,
nem is beszélve az én ruhámról.
- Kell szájon át lélegeztetni – ordította ki Zach, nyilván az ital hatására fejlődött vissza ennyire a
humorérzéke.
- Fogd be! – üvöltött vissza Matt, de olyan hangerővel, hogy egy pillanatra az Ideglelés című film
sötét erdeibe képzeltem magam. Abban a filmben ugyanilyen vérfagyasztó ordítás volt. – Most
gyógyult meg! Azt akarod, hogy megint beteg legyen – ezen egy pillanatra elámultam. Részeg Matt
tehát nem akarja, hogy beteg legyek Ez már haladás!
Öt perccel később fent voltam Michelle szobájában és önhatalmúlag a szekrényében turkáltam,
miközben Michael azt mesélte, hogyan került le a ruha Dorothyról, aki szerencsére már elaludt. Egy
gyanús történet kerekedett belőle, aminek a lényege az volt, hogy Michael nem látott semmit, de így
mégiscsak kényelmesebb. A biztonság kedvéért, azért lecsekkoltam a dolgot, Dorothyn még rajta volt
a bugyija és a melltartója. Mindkettő olyan szűzies darab volt, hogy igazán nem látszott ki semmi
olyasmi, amit illetlennek találtam volna.
Csórtam Michelle göncei közül egy pólót, meg egy farmert és átöltöztem. Szöszi mondta, hogy van
szárítójuk, úgyhogy oda majd nyugodtan bedobhatom a vizes ruhám, de egyelőre más dolgom volt.
Eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az ordenáré bulinak. Elég volt, túlfeszítették a húrt!
Komolyan sajnáltam Mrs. Knightot. Ha hazajön és meglátja, mi lett a gyönyörű házából… egyszerűen
borzalmas. Hamar becserkésztem Petert, aki vihogva nézett egy szkandermeccset és megkérdeztem,
hogy szokás hazaküldeni az embereket egy ilyen buliról. Peter intett, hogy kövessem, és felkapva a
194

Senkinek sem kellesz!
telefont átment a konyhába. Ott csodálkozva láttam, hogy mennyi minden maradt, mintha ötször
ekkora bulira készültek volna. Peter leolvasott a hűtőről egy számot (ahol az enyém nem volt kirakva,
leellenőriztem) és tárcsázott. Mint kiderült taxit rendelt, nem is keveset, összesen nyolcat.
Ezután a nehezebb rész jött: lebeszélni a részeg népeket, arról, hogy autóba üljenek és négyesével
betuszkolni őket a taxikba. Peter elmondta, hogy ez a bevett módszer náluk. A ház kiürül és a
vendégek a taxisokra lesznek bízva. Fél órán belül, a parkolóban levő tizennégy kocsinak, nyolc
kulcsa volt a zsebemben, azzal az ígérettel, hogy majd, ha kijózanodnak, visszakaphatják.
Kicsit később kimentem a medencéhez.
- Vége a bulinak! – kiabáltam. – Mindjárt itt vannak a taxik! Ideje lenne kijönni a vízből!
Hogy még siralmasabb legyen az este szemtanúja voltam egy roppantul undorító jelenetnek. Matt
önjelölt segítőként álldogált a medence szélénél (még mindig a vizes ruhájában) és a karjuknál fogva
ráncigálta ki a lányokat, akiknek olyan magas volt a véralkoholszintjük, hogy nehezükre esett
összehangoltan használni a korlátba kapaszkodó kezüket és a létrafokokat megmászó lábaikat. Tehát
épp Gemmát ráncigálta kifelé egy idegesítően bamba vigyorral, amikor Gemma hirtelen
megtántorodott, a keze megindult a szája felé és telibe hányta Matt pólójának elejét. Ezután
szánalmasan bőgni kezdett.
- Rosszul vagyok, Matt! – sírta.
Eddig bírtam és inkább otthagytam őket. Anyám szerencsére sosem volt a hányós fajta részeg. Sok
éjjel ébredtem arra, hogy vihogva jön haza. Ilyenkor mindig kedves volt velem és persze a pasikkal,
akik hazakísérték, hogy meg is kapják a jutalmat a nemességért. Ahogy sejthető, anyám volt a jutalom.
Magamban elraktároztam minden undorító részletet a buliról, hogy ha valamikor arra vetemednék,
hogy alkoholt vegyek magamhoz, előhúzhassam a szennyes emlékek közül és a segítségével
lebeszélhessem magam.
Újabb fárasztó félóra és már csak páran lézengtek a házban. Peternek még két taxit kellett hívnia, az
utolsóba végül beszállt az utolsó vendég is, így csak a háziak, meg én maradtunk.
- Ez eszméletlen buli volt, nem – nevetgélt Michelle.
- Susan ki fog nyírni titeket! – jelentette diadalmasan Peter. – Megint eltört az üvegajtó.
- Miért, eddig hányszor történt meg – kérdeztem csodálkozva a „megint” szócskán.
- Mióta itt vagyok már kétszer – mondta Peter. – Ez a harmadik.
Megcsóváltam a fejem és szétnéztem a romok között.
- Hát, lesz dolga holnap szegény Rosemarynek – jegyezte meg Michelle.
- Az ki – kérdeztem.
- A takarítónő – világosított fel. – Reggel nyolcra jön. Anya kikötötte, hogy addigra legyen vége a
bulinak. Ő és a gyerekek, csak dél körül jönnek haza.
- Álmos vagyok! – jelentette ki Peter. – Lefekszem.
- Jó ötlet! – mondta Michelle és karon ragadott. – Gyere! Menjünk fel, nézzük meg, mit csinál az
álompáros!
Mivel ez Michaelt és Dorothyt jelentette, akik csak most jutottak eszembe, felmentünk. Dorothy
békésen aludt Michelle ágyában, Szöszi pedig az ágy mellett térdelt és bambán bámult rá. Komolyan,
ekkora balekot, csak a Bájkeverőben láttam. Az a pasas is olyan lúzer volt, mint Michael. Nem is
tudom, talán összeillene Dorothyval, hiszen biztos nem bántaná meg és igenis szívesebben látnám egy
béna, de kedves srác oldalán, mint az orrkarikás Patkány mellett. Egyáltalán milyen név az a Patkány
Nyilván nem a szülei nevezték el így. Talán a természetére utal.
A gondolataimból a fürdőből megérkező Michelle szakított ki.
- Úgy bámulod, mintha szerelmes lennél belé – jelentette ki.
195

Senkinek sem kellesz!
Levettem a szemem Dorothyról és nem válaszoltam. Ez egyáltalán nem olyan, mint a szerelem, sokkal
jobb. Igazán szeretem, mintha a testvérem lenne. Nem örültem ennek az érzésnek, majdnem olyan erős
volt, mint ami Mattie-vel kötött össze és ez nem jó. Az ilyen szeretet sebezhetővé tesz.
- Hárman is elférünk, nem – kérdezte Michelle, miután becsúszott Dorothy mellé. Ketten együtt a
fele ágyat sem foglalták el, pedig nem voltak közel egymáshoz.
- Én még megszárítom a ruhám és iszom valamit – mondtam. – Te csak aludj!
Nem akartam elárulni, hogy igazából hova megyek, mert cikinek tartottam. Jó, a ruhám tényleg meg
kell szárítani, de utána eszemben sem volt lefeküdni. Tudtam, hogy egy szemhunyásnyit sem tudnék
aludni, amíg a lenti rendetlenség lebeg a szemem előtt. Legalább egy kicsit rendbe akartam tenni a
dolgokat. Mégsem mondhattam Michelle-nek, hogy takarítani megyek.
A konyhából nyílik egy másik helyiség is, amit korábban spájznak véltem volna, de Michael
felvilágosított, hogy az a mosókonyha. Ott tartják a mosógépet, a szárítót és mindenfajta takarítási
eszközt.
Ebbe a helyiségbe tartottam, kezemben a nedves ruhámmal. Felüdülés volt a csend, a hatalmas
hangzavar után. Átvágtam a nappali-ebédlő szakaszon, besétáltam a konyhába és becéloztam azt a
bizonyos ajtót.
Azt hiszem, a látványra nem voltam felkészülve.
Kíváncsi lettem volna a mosógépre, meg a szárítóra, sőt szemeteszsákokat akartam szerezni, amiket
megtölthetek a rengeteg bulizók által termelt szeméttel, ehelyett egy fura alakot találtam ott.
Első pillanatban megállapítottam, hogy Matt az, a másodikban azt, hogy a vérző tenyerét próbálja,
egy, a sebhez képest óriási ragtapasszal leragasztani, a harmadik pillanatban pedig felfedeztem, hogy
mindezt totálisan pucéran teszi. A negyedik pillanatban az agyam lebénította a látvány, de az
ötödikben sikerült észbe kapnom és becsapnom az ajtót.
Végighaladtam a konyhán, de az ebédlőben megálltam és kitört belőlem egy kis hitetlenkedő nevetés.
Komolyan jól láttam, amit láttam Mi a fenét csinál Hogyan lett meztelen Muszáj volt ezt nekem
látni Egyáltalán ő látott engem
Még mindig az ebédlőben rázkódtam az elfojtott nevetéstől, mikor kitámolygott a konyhából
(szerencsére legalább a gatyáját magára kapta).
Hm, Matt, mi a fenét csinálsz – én azt hittem, hogy rég lefeküdt aludni, legalábbis le kellett volna
neki. Ehelyett a mosókonyhában meztelenkedik Mi van ezeknél Ez normális viselkedésnek számít
- Ez… kínos – motyogta. – Csak össze akartam szedni az üvegeket… – bizonytalanul intett az
üvegajtó felé. – És a ruhám is piszkos volt, Gemma…– úgy tűnt, hogy a nyelve nincs egészen egy
hullámhosszon az agyával.
Küzdöttem egy alattomos röhögés ellen. Még enyhén is fogalmazott. Kínos Ez totálisan ciki!
Persze összeraktam a sztorit, egy üvegdarabbal elvágta a kezét, ez megvan. Aztán átment a
mosókonyhába, gondolom leragasztani. Ott eszébe jutott, hogy kimossa az összehányt ruháját és
levetkőzött… vagy valami ilyesmi lehetett.
Kész Sherlock Holmesnak éreztem magam, hogy ezt sikerült kihámoznom a részeg motyogásból.
Reméltem, hogy nem fog emlékezni rá a későbbiek során, ami rólam sajnos nem lesz elmondható.
Persze Sherlocknak nem kellett meztelen pasasokat látni.
- Oké, semmi vész – mondtam, méltóságteljesen nem nevetve. – Nem kellene lefeküdnöd, aludni
Nagyon késő van. Már mindenki alszik.
Úgy néztem, a ragtapasszal sikerült befednie a sebet, gatya is volt rajta, már igazán elhúzhat.
196

Senkinek sem kellesz!
- Oké – mondta. Meglepő volt, hogy valamiben egyet ért. Úgy tűnik, a részeg Matt könnyen kezelhető.
Elindult a lépcső felé, viszonylag egyenes vonalú, egyenletes mozgást végezve, de az első lépcsőnél
megtorpant.
Megfordult és végignézett rajtam, mintha valamit nagyon furcsának találna.
- Te nem alszol! – világított rá, és olyan képet vágott, mint aki Nobel díjat érdemlő felfedezést közöl.
– Mit csinálsz
- Csak iszom valamit – hadartam. – Aztán én is lefekszem.
- Oké – mondta megint és elindult felfelé.
A negyedik lépcsőnél elesett. Hatalmas koppanás jelezte az állának és a hetedik lépcsőfoknak az
ütközését. Komolyan rossz volt hallani.
- Hoppá! – mondta gyermeki értetlenséggel, amolyan „jé, itt egy lépcsősor van” hangon.
- Jól vagy – kérdeztem.
- Aha – röhögött saját magán. – Csak megcsúsztam.
Nagy nehezen feltápászkodott és tovább indult. Addig bírtam, amíg meg nem hallottam az emeletről
lehallatszó huppanást. Felrohantam a lépcsőn. Matt épp négykézláb állt és egy felborult széket bámult.
- Hát ezt meg ki tette az útba – kérdezte önmagától.
- Segítek felmenni – mondtam tétován. – A végén még összetörsz valamit – vagy saját magát, de azt
nem mondtam, mert olyan lenne, mintha aggódnék érte.
Önfeláldozóan nyújtottam a kezem, mire megragadta a medvemancs méretű kezével és nagy nehezen
egyensúlyba húztam.
- Feltámogatsz a lépcsőn – kérdezte, mintha ez rohadtul vicces lenne.
- Ha akarod – mondtam. Jobban örültem volna, ha nem akarja.
- Oké – felelte. Talán az alkohol elzárta az agyának szókincsért felelős részét, mert ezt már
harmadszorra mondta.
Megragadtam a karját és szelídnek nem nevezhető mozdulatokkal a lépcső felé indítottam, hiszen
minél előbb eltakarodik, annál hamarabb találok elfoglaltságot, azoknak az üresen árválkodó
szemeteszsákoknak, amik csak arra várnak, hogy megleljem őket. A második lépcsősor nehezebb
feladatnak bizonyult, Matt egyszer majdnem magával rántott lefelé, aztán még kétszer kísérelt meg
leszédülni. Először még zavart a póló nélkülisége, de aztán már csak bonyolult logikai feladványnak
tűnt felkerülni a szobájához.
Hogyan rángassunk fel egy százkilós, forró és nyirkos hústömeget egy tizenhét fokos lépcsősoron A
válasz: nehezen és véres verítékkel.
Amikor végre fent voltunk, gálánsan még a szobája ajtaját is kinyitottam, hogy szembesüljek azzal a
CD halommal, ami az ágyán tornyosult, akadályozva a feladat befejező lépését, vagyis belökni ezt a
részeg melákot az ágyba. Ahogy csinos kupacba tornyoztam a CD-ket és eredeti helyükre, a hifi
szekrény melletti tároló dobozokba sorakoztattam realizálódott bennem valami. Ezt meg miért
csinálom
Közben Matt a nedves gatyájában lehuppant a CD mentesített ágyára.
- Vicces volt, mikor leköptél ma – jelentette ki.
- Igen – hagytam rá. Közben elindultam az ajtó felé.
- Az is vicces volt, mikor kiugrottál az ablakon. Vicces lány vagy!
Szívesen megmondtam volna, hogy az ő pucér segge is vicces volt, de nem akartam felhozni a témát,
főleg úgy, hogy tulajdonképpen a seggét pont nem láttam. Na, nem mintha akartam volna, de azért egy
pucér segg, mégis kevésbé megdöbbentő, mint a…
197

Senkinek sem kellesz!
- Jó éjt! – mondtam gyorsan és már kilincsen volt a kezem, mikor utánam szólt.
- Dorothy azt mondta, hogy mikor beteg voltál, arról álmodtál, hogy egy tortába nyomom a fejed.
Tényleg
- Igen – mondtam savanyún. Dorothy soha többet nem ihat alkoholt! Vajon milyen hülyeséget
fecsegett még ki
- Az nem úgy volt – mondta. – Nem emlékszel
- Mire – értetlenkedtem.
- A hatodik szülinapodra – közölte tényszerűen. – Mikor beleestél a tortába.
- Én… nem – motyogtam megdöbbenve. – Elmeséled – az annyira vágyott kicsi világomnak egy
darabja volt a történet. Kizárt, hogy ne akarjam hallani!
- Nálunk dugták el a tortádat, hogy neked meglepetés legyen. Nem szabadott volna elmondanom, de
átszöktünk hozzánk és megmutattam. Már akkor is nagyon szeretted a sütiket – itt hallatott egy rövid
nevetést. – Azt mondtad, csak megszagolod. Behajoltál a hűtőbe és akkor jelent meg a nevelőanyám
az ajtóban. Rád kiabált, te pedig megijedtél és beleestél a tortába. Hihetetlen, hogy erre nem
emlékszel.
- Tényleg – kérdeztem elvarázsolódva. Egyáltalán nem emlékeztem, de az álomban nem kaptam
levegőt a tortától, valószínű ez történt ott is.
- Igen, és persze rögtön sírni kezdtél. Úgy néztél ki, mint egy bohóc, még a két copfodról is
tortadarabok lógtak. Gyorsan elfutottál és amerre mentél, mindenfelé tortát potyogtattál.
- És aztán – kérdeztem izgatottan. Még többet akartam hallani és mivel úgy tűnt Részeg Matt szeret
beszélgetni, ez épp kapóra jött.
- Az anyád leszidott, mert el kellett mennie új tortát venni. Mikor megláttad az új tortát, megint sírtál,
mert nem tetszett annyira, mint a másik.
- Régen sokat sírtam – jegyeztem meg hülyén.
- Nagyon sokat – pontosított Matt. – Meséljek még mást is!
- Aha! – mondtam lelkesen.
- Gyere, ülj le! – paskolta meg az ágyát.
- Inkább nem! – visszakoztam rögtön. Azért mégiscsak kínos a szituáció, ott fetreng félmeztelenül,
egy, az alakjára tapadó, nedves gatyában és azt kéri, üljek mellé Egy fenét! – Magadra hagylak! –
hadartam. – Csak elalvás előtt vedd le azt a vizes nadrágot, mert…
Nem fejeztem be. Nyilván egy csomó előnytelen dologgal jár vizes nadrágban elaludni. Reméltem,
hogy hallgatni fog rám magyarázat nélkül is és inkább csak kislisszoltam a szobából.
198

Senkinek sem kellesz!
30.
Tizenegy hatalmas zsákot töltött meg az a rengeteg szemét, amit összeszedtem a házban. Épp a
tizenkettedik zsákkal a kezemben nézelődtem, csak azért, hogy meglehessen a tucat, de már semmit
nem találtam, amit kidobhatnék. Ha nem kezdek el porszívózni vagy port törölni, csak ennyit tehetek.
Már vagy két órája, hogy otthagytam Mattet, de a hülye vigyort nem tudtam letörölni az arcomról. Az
a tortás történet egyszerűen boldoggá tett. Olyan jókedvű voltam, mint… nem is tudom, mikor voltam
ilyen jókedvű utoljára. Azon tűnődtem, hogy tudnám rávenni Mattet, újabb történetek mesélésére, de
nem sok esélyt láttam erre. Nyilván nem lesz valami kedves, mikor kijózanodik és valahogy nem is
szívesen kerültem volna a szeme elé. Vajon fog emlékezni arra, hogy mi történt Tök ciki az egész.
Persze nekem nem, láttam én már meztelen férfit, nem vakultam bele, de azért reméltem, hogy ha
emlékszik is, nem fogjuk túlragozni a problémát. Ennyi, véletlen balesetek előfordulnak. De az a tortás
történet!
Végül feladtam a szemétkeresést és elkönyveltem, a tizenkettedik zsákot lehetetlen megtölteni.
Egyáltalán nem voltam fáradt, így a könyvtárszobába mentem, hogy ott várjam be, míg Dorothy
kialussza magát és felébred. Ilyen hülye ötletet! Már rég otthon lehetnénk, ha nem találják ki ezt az itt
alvós dolgot. Biztos Michelle bűne, nem komplett az a csaj.
Leemeltem egy regényt és elmerültem egy véres vámpírvilágban. Kényelmesen elhelyezkedtem a
díványon és faltam az oldalakat. Tényleg sokáig olvastam, meg minden, de valahogy mégis elaludtam.
Valami motoszkálásra ébredtem, kinyitottam a szemem és két dolgot fedeztem fel. Az egyik, tök
nappali világosság van, tehát már bőven a délelőttben járunk, a másik, hogy Matt ott van velem a
könyvtárszobában.
Gyanúsan közel volt, amitől egyből frászt kaptam és felugrottam a félig fekvő, félig ülő helyzetből.
- Mit csináltál – csattantam fel.
Olyan képet vágott, mint aki igenis csinált valamit.
- Semmit – vágta rá. Jobban körülnéztem.
A vámpíros könyvem a földön volt. A díványon a megszáradt ruhám, amit még nem vettem vissza és
egy ismeretlen eredetű sötétkék takaró.
- Azt ne mondd, hogy betakartál! – néztem Mattre.
Igazából bunkó módon kiabáltam vele. Hogy miért Ha betakart, az sokkal ijesztőbb, mintha
szemétkedik velem. Kedves, józan Matt Ugyan már, az nem létezik!
- Nem én takartalak be – vont vállat. – Csak egy könyvért jöttem, nem akartalak felriasztani. Mindig
ilyen mogorván ébredsz
Az arcomon nyilván még ugyanaz a gyanakvó kifejezés ült, amit most mosolyba kényszerítettem.
- Csak akkor, ha lefekvés előtt részeg alakokat kell az ágyukba kísérnem!
Ez meghökkentette és elhátrált két lépést. Az arcán feltűnő vörösség jelezte, hogy emlékszik mi volt az
éjjel és ez a visszavágásom mélyen betalált.
- Ne haragudj, kérlek! – mondta, a várt bunkóság helyett. – Nem egészen voltam önmagam.
- Felejtsük el! – vontam vállat és lehajoltam, hogy felvegyem a vámpíros könyvet. Újabb abszurd
helyzet. „Bocs, Emily, hogy meztelenül kellett látnod”. Én meg „Semmi baj Mattie, megesik az ilyen.”
Ez egyáltalán nem valószínű. Talán Mattnek is hasonló dolog járt az eszében, mert folytatta.
199

Senkinek sem kellesz!
- Furcsa, hogy ilyen könnyedén veszed a dolgokat. Ezt is, meg a régebbi… Nem esküdtél
bosszúhadjáratot ellenem Megérdemelném.
Igen, megérdemelnéd – válaszoltam volna legszívesebben, de újra megvontam a vállam és
körülményesen visszatettem a könyvet a helyére.
- Nem vagyok haragtartó.
- Hát… köszi. Akkor én megyek.
Feltűnt, hogy könyvet mégsem vitt magával, de nem akartam emlékeztetni rá. A lényeg, hogy húzzon
el.
- Tudom, hogy nagyon bunkó…
- Hagyd már abba! Nem mennél egyszerűen ki – biztos sikítófrászt kapok, ha elölről kezdi a
bocsánatkéréseit.
- Kiküldesz a saját könyvtárszobámból – kérdezett vissza kicsit gúnyosan.
- Akkor én megyek! – felkaptam a ruhámat a díványról és elindultam Matt felé.
Ahogy közeledtem, egyre szélesebb vigyor terült szét a képén, mintha nagyon örülne annak, hogy
rendszeresen sikerül felhúznia engem. Ez egyébként igazi rekord tőle.
- Mi olyan vicces – kérdeztem, mikor udvariasan félreállt, hogy elmehessek mellette.
- Feldühítettelek! – mondta diadalmasan.
- És te ennek örülsz Gratulálok! – azzal otthagytam. Most meg miért vagyok dühös Nem is értettem,
hogy min húztam fel magam. Talán csak az alváshiány miatt vagyok ilyen ingerlékeny.
A gyerekek nappalijában Szöszivel futottam össze.
- Jó reggelt! – köszönt vidáman Michael. – Jól aludtál
- Remekül – vágtam rá mogorván. – Mennyi az idő
- Tíz múlott.
Fél órán belül lent voltam a földszinten. Michelle és Dorothy, még nagyban aludtak, de Matt a fenti
nappaliban tévézett, úgyhogy ott nem maradhattam. Lementem hát, hogy megnézzem, mit alkot az az
állítólagos takarítónő. Nagyon nem akartam beleszólni, de már a lépcső tetejéről láttam, hogy rosszul
törli a port, ráadásul a polcokon alulról felfelé haladt. Bele kell harapnom az ajkamba, hogy ne szóljak
közbe.
- Jó napot! – köszöntem inkább helyette.
Megdobott egy sziával és lerendezettnek nyilvánítottam a beszélgetést. Igazából a konyhába
igyekeztem, hogy szerezzek egy kávét vagy valamit Dorothynak. Úgy terveztem, hogy felkeltem,
megissza, és mielőbb eltűnünk a fenébe. Persze ember tervez, Isten végez. Jelen esetben Mrs. Knight.
A konyhában a szakácsnőbe botlottam, akitől megtudtam, hogy Dorothy és én hivatalosak vagyunk
ebédre is, Clara beleegyezésével.
Majdnem belevertem a fejem a konyhapultba. Miért kell még tovább itt maradnunk Végül is sikerült
elfoglalnom magam, ugyanis a szakácsnő muffint sütött. Megkérdeztem segítsek-e, mire
visszakérdezett, hogy ki tudom-e keverni a tésztát. Megráztam a fejem, tök kedvesen közölte, hogy ha
érdekel, akkor megtanít.
Hogy a frászba ne érdekelne Mindig is meg akartam tanulni főzni és legfőképpen sütni, csakhogy
normális anya nélkül, csak szakácskönyvekből szemezgettem és az nem ugyanolyan.
A szakácsnő, aki megkért, hogy szólítsam Mayának, kinevetett, mikor megkérdeztem, hogy nem lesze
sok az az öt tálca muffin, amit csináltunk. Minden tálcán hat hely volt, tehát az harminc süti. Egy
egész hadseregnek elég lenne, legalábbis szerintem, de Maya felvilágosított, ebben a családban tényleg
egy hadsereg lakik, ráadásul mi ketten Dorothyval szintén ott leszünk.
200

Senkinek sem kellesz!
Megkérdezte, hogy hallottam-e mi történt itt múlt héten. Megráztam a fejem, erre Maya előadta a
sztorit, Mrs. Knight rajtakapta a bébiszittert, hogy pénzt vesz el a tárcájából. Állítólag már hónapok
óta csinálja, de Mrs. Knight azt hitte az egyik gyerek az, és nem szólt semmit. Erre most kiderül, hogy
a bébiszitter.
- De miért nem rúgták ki – értetlenkedtem, hiszen semmi ilyesmiről nem volt szó.
Maya elárulta, hogy Susan „áldott jó lélek” és nehezére esik kirúgni a csajt. Ekkora balfékséget!
Épp az első két tálcából szedtem ki a gusztán gömbölyödő, isteni illatú, csokoládédarabos muffinokat,
mikor megjelent Matt. Próbáltam keresztülnézni rajta, ahogy általában szoktam, de idegesített a
jelenléte. Nem néztem rá, mert a muffinokkal pepecseltem, de szinte láttam magam előtt, hogy mit
csinál. Elővett egy poharat, majd odament a hűtőhöz és megtöltötte valami folyadékkal. Kedves
hangon felvilágosítást kért Mayától az ebéd tartalmát illetően. Nem értettem, hogy miért idegesít,
mikor szemmel láthatóan ő nem foglalkozik velem.
Maya folyékony cukormázat tett elém és megbízott, hogy díszítsem ki vele a muffinok tetejét. Én A
rajzkészségem egyenlő a nullával, de azért megpróbáltam. Az első muffin tetején három apró virág. A
másodikon egy kezdetleges kutyafej, a harmadikon egy maci.
- Ez Cica akar lenni – szólalt meg a hátam mögött Matt. Tök kiment a fejemből, hogy ott van,
ráadásul nem gondoltam volna, hogy a vállam fölött leskelődik. Ijedtemben egy pacát csináltam a
negyedik muffinra.
- Nem hagynál békén – kérdeztem kedves hangon, de dühös voltam. Most miatta elrontottam egyet!
- Aranyos lett – folytatta Matt. – Legalábbis jobb, mint a krokodil.
- Krokodil – bámultam meg a negyedik sütin lévő pacát. Nem hasonlított krokodilra, legalábbis én
nem láttam annak.
- Ez – bökött Matt a második muffinra. Újabb dühhullám öntött el.
- Az egy kutya, te ökör! – csattantam fel.
Matt megint megbámulta és még a fejét is megdöntötte egy kicsit.
- Ha te mondod – hagyta rám hitetlenül. Legszívesebben a képébe nyomtam volna az összeset.
Idegesen kezdtem neki a következőnek, egész cuki mókusfej lett belőle. Nem akarok nagyképű lenni,
de mókust jól tudok rajzolni.
- Ez mi – kérdezte Matt.
- Nem látszik rajta – kérdeztem vissza gorombán. Nem látott még mókust
- Egy… nyuszi
- Direkt csinálod, igaz A nyuszinak mióta vannak ilyen pamacsok a füle végén Ez egy mókus!
- Oh – mondta Matt. Rohadtul idegesítő volt, ezért átadtam neki a következő sütit.
- Lássuk, te mit tudsz!
Nagyképűen a süti fölé hajolt és kanyarított rá egy vigyorgó kislányfejet, aminek két copfba volt fogva
a haja és pisze orra volt. Sőt, még pár szeplőt is pöttyözött az arcára. Kész mestermű volt! Mikor
késznek ítélte elégedetten rám nézett.
- Ha ilyen ügyes vagy, akkor csináld meg az összeset!
Hátat fordítottam és kimenekültem a konyhából. Persze az ő kutyája biztos nem néz ki krokodilnak.
Talán a fogakat túloztam el
A másodikon Szöszi, Peter és Michelle ültek a kanapén.
- Jó reggelt! – köszönt Michelle vidáman.
- Hát neked nem lesz jó! – csattantam fel. – Mégis mit képzelsz magadról Megmondtam, hogy
Dorothy nem ihat alkoholt! Valami baj van a fejeddel
- Patkány beszélte rá – védekezett Michelle ártatlan arccal.
201

Senkinek sem kellesz!
- Nem érdekel! Neked meg le kellett volna beszélned! Mondd meg a hülye Patkány haverodnak, hogy
szétrúgom a seggét, ha még egyszer meglátom Dorie közelében! És milyen jogon hazudoztok össze
mindenfélét Mielőtt elrendezitek az életem, nem kellene tőlem is megkérdezni, hogy mit akarok „Ne
aggódj, Emily, itt alszotok!” Ki a frász akart egyáltalán itt aludni Nálad felelőtlenebb és bolondabb
lánnyal életemben nem találkoztam!
Michelle döbbenten bámult rám, majd elnevette magát. Tényleg őrült, inkább szégyellnie kellett
volna!
- Olyan vagy, mintha az anyukája lennél! Ne mondd, hogy nem tetszett a buli!
- Nem tetszett! – vágtam rá. – Egyetlen perce sem!
- Az sem, amikor felsegítetted a lépcsőn a félpucér bátyámat, aztán az ágyba dugtad – kérdezte
kajánul.
Szöszi és Peter nagy szemeket meresztettek rám, jelezve, hogy ők nem tudtak az eseményekről (nem
mintha ez olyan nagy dolog lenne). Nem értem, hogy Michelle honnan tudja. Matt elmondta neki
- Pláne az nem! – feleltem annyira méltóságteljesen, amennyire csak a zavarom engedte.
Elindultam felfelé a harmadikra, hogy ránézzek Dorothyra. Még tényleg aludt és bár azért mentem fel,
hogy felébresszem, nem volt szívem hozzá. Bosszankodva visszamentem a gyereknappaliba.
Matt bizonyára nem csinálta meg az összes muffint, mert már ő is ott volt, mi több vigyorgott, úgy
tűnt az én megjelenésemen. Mindenki engem fürkészett, de senki nem szólt. Leesett, hogy nyilván
rólam beszélgettek, sőt Michael kerülte a tekintetem is, szóval biztos.
- Nyugodtan folytassátok, mintha itt sem lennék – mondtam.
- Mit folytassunk – kérdezte Michelle.
- A családi kupaktanácsot, aminek én vagyok a témája – vágtam rá.
- Mi nem is…
- De csak jókat mondtunk! – mondta Peter egy időben Michelle-lel.
Gúnyosan elmosolyodtam, de nem mondtam semmit. Persze, mi jókat lehet rólam mondani Senki
nem beszél rólam, úgy, hogy jókat mond.
Megint hallgattak, végül Peter felhangosította a tévét és nyomkodni kezdett rajta. Volt legalább
kétszáz csatorna, mégsem talált kedvére valót.
- Te mit szoktál nézni – kérdezte végül Peter.
- Nem szoktam tévézni – vontam vállat. Ja, mert nálunk csak a nappaliban van tévé, amit nem nézek,
mert mi van, ha valaki épp akkor akarja nézni, mikor én foglalom Inkább nem.
- Semmit Tényleg – puhatolózott tovább.
- A Jóbarátokat – vontam végül vállat.
- Azt én is néztem régebben – csapott le olyan lelkesen, mintha ez valami nagy dolog lenne. – Ki a
kedvenc szereplőd
El kellett gondolkodnom. Az egy dolog, hogy Monicához hasonlítok a legjobban, de az nem jelenti
azt, hogy ő a kedvencem. Chandlert bírom, ő tök vicces, de Joey még viccesebb. És Phoebe-t is
kedvelem. Ross sem egy rossz karakter, egyedül Rachelt nem bírom annyira, de az lehet, hogy a Brad
Pitt ügy miatt van, nem is tudom. Szóval Monica és Rachel semmiképp…
- Te most a kedvenc szereplődön gondolkodsz – kérdezte Matt hitetlenül.
- Miért, zavar téged – kérdeztem vissza gorombán. Mi köze hozzá
- Egy perce gondolkodsz a válaszon – hüledezett még mindig.
- Mert nem akarok hazudni – magyaráztam mérgesen. – Bocs, hogy nem nyögöm ki az első
hülyeséget, ami eszembe jut!
- Nem értem, hogy lehet ezen ennyit gondolkodni!
202

Senkinek sem kellesz!
- Én meg nem értem, hogy miért kötsz belém folyton! Szállj már le rólam!
- Ez nem kötekedés, egyszerűen megemlítettem…
- Hagyjátok már abba! – szólalt meg Michelle. – Szétmegy a fejem!
- Mert nem kellett volna piálnod tegnap! – förmedtem rá. – Ha nem ittál volna, akkor nem fájna a
fejed! A gyerekes ötleteid…
- Nekem nincsenek gyerekes ötleteim – vágott közbe sértődötten.
- Igen Azt minek nevezed, hogy eljöttél hozzánk és egyszerűen beverted a képem, közben meg azt
sem tudtad miről van szó És amikor Matt kocsijával jöttél értem és azt hazudtad, hogy Michael
öngyilkos akar lenni Majdnem meghaltunk! Azt mondod, az nem volt gyerekes És a tegnapi
hazudozásod, hogy itt maradjunk Szerintem te vagy a legnagyobb gyerek a jelenlévők között!
Felháborodottan tátogott, az arca pedig vörösbe váltott.
- Ez aljas volt, Emily! Azt hittem, barátok vagyunk!
- Én nem emlékszem, hogy valaha is azt mondtam volna, hogy a barátomnak tartalak! – mondtam
gonoszul. – Ez a harmadik alkalom, hogy találkozunk!
- Most meg kellene sértődnöm! – csattant rám kiabálva. – De nem teszem, tudom, hogy csak azért
mondtad ezt, mert mérges vagy!
A kezembe temettem az arcom. Ilyen nincs! Azért mondtam, mert ez az igazság! Nem kedvelem
Michelle-t, mert egy bajkeverő fruskának tartom. Ezt olyan nehéz megérteni
Mielőtt ezt közölhettem volna, meghallottam a hangokat odalentről, majd közeledő trappoló lépteket.
Legelőször a sírós képű James, majd a két kislány Sarah és Meghan érkezett. Tök büszke voltam
magamra, amiért megjegyeztem a nevüket.
Sarah egyből Mattnek ugrott neki, de Meghan meglepetten rám bámult.
- Miért nem piros már a hajad – úgy tűnt elszomorítja a hír. Méghogy piros!
- Nem tetszett annyira – hazudtam.
Sarah abbahagyta Matt ajnározását és ő is hozzám fordult.
- Barna – kérdezte csalódottan. – Akkor nem lesz jó.
- Mi – értetlenkedtem.
Meghan befutott a szobájukba, két pillanat múlva Sarah is lekászálódott Matt öléből és eltűnt
ugyanott. Mielőtt elcsodálkoztam volna a helyzet furcsaságán, vissza is tértek egy papírból készült
valamivel. Kis ideig eltartott, mire rájöttem, hogy az egy karikára erősített barna lánchalmaz. Még pár
pillanat bámulás után leesett, hogy azok a papírizék barna hajfürtöket akarnak ábrázolni.
- Ez neked csináltuk, de… – Sarahnak legörbült a szája széle.
- Ezzel te lehettél volna a Szépség – magyarázta Meghan is. Olyan bús képet vágtak hozzá. Eszembe
jutott, hogy nyilván sokat dolgoztak vele.
Elszedtem tőlük és nagylelkűen a fejemre illesztettem, nehogy bőgés, vagy ami még rosszabb, kislány
hiszti legyen a vége. Egész hosszú volt, hosszabb, mint az eredeti hajam (legalábbis a vágás utáni
maradék).
Mindkét kislány nevetett, ami biztosította, hogy megint hülyén nézhetek ki, de nem érdekelt. Jobb,
mintha bőgnének.
- Játszunk megint színjátszósat! – kérte Sarah. – Te leszel a Belle, menj a könyvtárszobába és csinálj
úgy, mint a múltkor!
- Hogy – hökkentem meg.
- Ámuldozzál! – segített ki Meghan. – Ahogy a Szépség! Mindenki lehetne valaki! Matt a Szörnyeteg,
Michael a gyertyatartó…
203

Senkinek sem kellesz!
- Várj már! – hűtöttem le a kedvét. – Szögezzük le, hogy nem láttam a Szépség és a Szörnyeteget,
tehát nem értem, miről beszélsz.
- Nem láttad – vonta össze a szemöldökét Meghan. Nem szeretem a gyerekeket, de ezt nagyon édesen
csinálta.
- Akkor megnézzük előtte – lépett át a problémán Sarah. – Úgyis még több jelmezt kell szereznünk,
neked meg egy sárga ruhát.
- Anyának van sárga ruhája! – kiáltott fel Meghan örömködve. Kezdtem elveszíteni a fonalat, annyira
hadartak. Minek kell sárga ruha
Végül Mrs. Knight mentett meg. Krémszínű kosztümöt viselt, a haja meg nagyon csinos kontyba volt
fogva. Meghan és Sarah hadarva mesélni kezdték neki a Szépségesítésemet, a többiek, meg
felsorakoztak egy puszira. Ez azért nagyon édes volt, Szöszi, Michelle, Matt és Peter is odasoroltak.
- Emily, kedvesem – mondta nekem, mikor túlestünk mindenféle köszöntő ceremónián. – Szeretnék
beszélni veled. Négyszemközt.
Meglepődtem, hogy miről akarhat dumálni, de nem mutattam. Bólintottam és a játékhajat levéve a
fejemről követtem őt. Lementünk az alsó szintre. Egyetlen dolgot tudtam csak elképzelni. Lehet, hogy
meg akar kérni, hogy adjam vissza Cicát Mattnek Az kizárt, a világ minden kincséért sem. Amióta
Cica nálam van, sokkal jobban alszom, sőt megvigasztalt a betegségem idején is.
- Nagyon jól bánsz a gyerekekkel – jegyezte meg és megbámulta a kezemben tartott papíralkotást. Én
A gyerekekkel
- Nem hiszem – ráztam meg a fejem.
- Pedig szeretnek téged – jelentette ki mély meggyőződéssel. – Michael és Peter a legjobban, de a
lányok is sokat emlegetnek.
- Hm – mondtam válaszként.
- Képzeld el milyen helyzetbe kerültem…
Leültünk az egyik kanapéra és Mrs. Knight belekezdett a tolvaj bébiszitter sztoriba. Nem mondtam,
hogy már hallottam róla a szakácsnőtől, mert bunkóság lett volna. Helyette együtt érzően bólogattam,
mikor mondta, hogy sajnos ki kell rúgnia, nem lát más esélyt. A bólintgatásom akkor maradt abba,
mikor Mrs. Knight rátért a fő témára.
- Emily, szeretném, ha te lennél az új bébiszitter.
Az egész olyan volt, mint valami viccműsor, vártam, hogy valahonnét előugranak a kamerások, de
semmi. Mrs. Knight ezt totálisan komolyan gondolta.
- Persze tudom, hogy iskolába jársz, de szerintem megoldhatnánk. Minden nap iskola után idejönnél,
és fél nyolcig kellene maradnod. A hétvégeken, arra gondoltam, hogy péntek délutántól, egész
vasárnap délig maradsz, így végül is az a fél nap maradna szabadidődnek. Tudom, ez elég sűrű, de
nálad jobbat kötve hiszem, hogy találnék. Mit szólsz
- Hát… én – természetesen nemet akartam mondani, de próbáltam udvariasan megválogatni a szavaim,
ami elég rendes tőlem, ahhoz képest, hogy legszívesebben képen röhögtem volna. Én dolgozzak
Knightéknál Ez az év vicce! Vagyis az év második legjobb vicce.
Mrs. Knight folytatta egy olyan nevetségesen magas fizetés felajánlásával, hogy biztos voltam benne,
hogy csak poénkodik. Belekezdett még egy szövegbe arról, hogy a tanulmányaimmal nem lenne gond,
hiszen amíg a gyerekek a házijukat készítenék az enyém is kész lenne. Aztán elmondta, hogy Michael
kapott egy autót születésnapjára (amit nekem nem is említett) és biztos szívesen fuvarozna esténként
haza, meg a suliból is ide. Majdnem nevettem, mikor azt ecsetelte, hogy a hétvégi éjszakákon melyik
szobában aludnék, majd a képemre nézve mentegetőzni kezdett, hogy csak így lerohant.
- Hidd el, nem lenne olyan rossz, mint amilyennek látszik. Meghan és Sarah igazán jó gyerekek, Peter
204

Senkinek sem kellesz!
és James is kezd leszokni a verekedésről. Legtöbbször Michael is itt lenne veled, hétvégenként
Michelle is és Matt…
Nem fejezhette be, akármit is akart Mattről mondani, mert hirtelen éles hangú sikítás hatolt le
hozzánk. A hangtól belém fagyott a levegő és máris millió szörnyűséget képzeltem el, amit
történhetett vele. Mindent feledve felugrottam és a lépcső felé vettem az irányt.
Egy dolgot tudtam biztosan, ha valamit csináltak Dorothyval, az összeset megölöm.
205

Senkinek sem kellesz!
31.
Felrohantam a lépcsőn az emeletre, majd mivel ott senki nem volt, irány a következő lépcsősor.
Mindenki itt nyüzsgött, Michelle rám nézett.
- Semmi baj, csak…
Nem fejezhette be, mert félrelöktem őt, majd Mattet és még szegény Meghant is, hogy minél előbb
Dorothy mellett lehessek.
A sarokban állt, az arcán könnyek folytak. Halkan, hüppögve zokogott és mindkét kezével azt a
hatalmas paplant ölelte, ami megvédte a kíváncsi szemek elől.
- Mi a fenét csináltatok vele – csattantam fel és ellöktem Szöszit is, aki a legközelebb állt hozzá.
Dorothy mondott valamit egyenesen nekem, de mindenki egyszerre kezdett beszélni, így egy szót sem
értettem.
- Kifelé mindenki!
Pár pillanat alatt mindenkit kilökdöstem és becsaptam az ajtót. Dorothy nagy nehezen visszaszorította
a sírását.
- Mi történt – kérdeztem, olyan gyengéd hangon, amiről nem is hittem, hogy hozzám tartozik.
- Az a hülye gyerek megcsókolt! – mondta és megint elsírta magát.
Ellentétes érzelmek dúltak bennem. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy semmi komolyabb, másrészt
meglepődtem Szöszin. Igaz, tényleg mondtam neki, hogy csókolja meg, de hogy a fenébe
kényszerítette sikoltásra
- Gyere, ülj le és meséld el! Mit csinált Michael
- Michael – kérdezte szipogva. – Nem ő volt, hanem…
- Matt – kapkodtam levegő után. Biztos voltam benne, hogy valakit megölök, ami nagy szó, tekintve,
hogy nem vagyok az a megölős fajta, de Matt már igazán rászolgált.
- Nem, Matt – rázta a fejét Dorothy. – Peter.
- Mi – hitetlenkedtem.
- Arra ébredtem – mesélte Dorothy, magas, sírós hangon –, hogy a számra nyomta a száját, a nyelve
meg…
Újabb hisztérikus zokogásban tört ki. Mivel volt valami fogalmam a csókolózásról, nem játszottam a
hülyét és nem kérdeztem meg külön, hogy mit csinált Peter a nyelvével.
Mérges voltam Dorothy könnyeit látva. Odarohantam az ajtóhoz, feltéptem és a szememmel rögtön
Petert kerestem. Kicsit meghökkentem azon, hogy a földön találtam rá és épp Szöszivel verekedett.
Ami még furábban hatott, hogy Michael volt nyerésben.
- Hagyjátok abba! – kérlelte őket Mrs. Knight, de nem hatott rájuk, sőt senki más nem szólt bele a
bunyóba. A gyerekek, Michelle és Matt is csak nézték a verekedést. Úgy tűnt, mintha valami
farkastörvények szerint élnének és az erősebb győz alapon döntik el a vitás kérdéseket is. És itt Peter
volt nyerésben. Hamar megfordította a bunyó állását, ráült Szöszi hasára és két kézzel markolt a
hajába.
Egy dolgot tehettem, megragadtam Peter fülét (ugyanúgy, mint régebben is) és annál fogva rántottam
le Michaelről. Peter, mintha lenne joga dühöngeni, nekem támadt. Engem akart megütni, ami nagyon
nem jött össze, mert elkaptam a kezét, hátracsavartam, egy könnyed rúgással a földre küldtem és
leszorítottam.
206

Senkinek sem kellesz!
- Ezt azonnal fejezd be! – mondtam nyugodtan, bármiféle fenyegető él nélkül, mikor vonaglani kezdett
a szabadulás reményében. Erős volt, tényleg küzdenem kellett, hogy lent tartsam, de végül
lenyugodott és ellazult alattam.
- Szállj le rólam! – kiabálta a képembe. A feje vörös volt az indulattól.
- Nem – közöltem vele. – Bocsánatot fogsz kérni, aztán meg elgondolkozol, azon, hogy normálisnak
érzed-e magad! Mégis mi bajod van
- Engedj el! – ordította megint.
- Hogy merted ezt tenni vele – csattant fel Szöszi olyan mérgesen, amilyennek még sosem láttam. –
Nem lehet, hogy…
- Fogd be! – szóltam rá. Igazából Petert figyeltem, rájöttem, hogy az arcán nem a felindulás, hanem a
szégyen pírja égett és a szemében meg könnyek csillogtak. Úgy festett, mindjárt elbőgi magát. – Menj
a szobádba! – néztem fel Szöszire. – Tűnés!
Soha nem kaptam még tőle ennyire felháborodott tekintetet.
- De hát…
- Amit Peter csinált, ahhoz semmi közöd! Sőt egyikőtöknek sem, tűnés a dolgotokra!
Michelle megragadta Szöszi karját és bevonszolta a szobájába. Várakozón néztem Mattre, aki bólintott
egy kicsit, majd Meghant és Saraht kézen fogva lement a lépcsőn.
- Gyere, James! – szólt vissza, mire vonakodva James is elindult. Maradtunk hárman, Peter, én és Mrs.
Knight, meg Dorothy, de őt nem számítottam bele, mert csak egy csíkot láttam belőle Michelle
ajtajának nyílásában.
Peter most már valóban sírt. A fejét elfordította tőlem, hogy ne lássam.
- Hé, nézz rám! – kértem halkan. Sokáig tartott, míg végül rám nézett. – Bocsánatot kérsz
- Ő ütött meg először – válaszolta kissé elvékonyodott hangon.
- Nem Michaeltől. Dorothytól. Csúnya dolog volt, amit csináltál. Aljas! Érted ezt
- Igen – szipogta végül.
- Bocsánatot kérsz tőle
- Igen.
- Jó, akkor menj!
Felkeltem róla és figyeltem, ahogy feltápászkodik ő is. Lehajtotta a fejét, a könnyeket türelmetlen
mozdulattal letörölte az arcáról és végül felnézett rám.
- Indulj! – noszogattam és az ajtó felé böktem. Tétovázott, már majdnem rákiabáltam, mikor
megkérdezte.
- Te nem jössz – olyan hangon kérdezte, mintha azt akarná, hogy menjek. Ez meglepett.
- Nem, egyedül kell menned! – ráztam meg a fejem.
Sóhajtott és elindult, mintha vesztőhelyre menne, belépett Michelle szobájába, majd gyorsan becsukta
maga mögött az ajtót.
Rögtön Mrs. Knighthoz fordultam, akinek az arca mosolytalan és döbbent volt.
- Elnézést! – mondtam minden megbánás nélkül.
- Emily, kedvesem – sóhajtotta –, látod, ezért van szükségem rád! Te tudsz parancsolni nekik.
- Tessék – hökkentem meg. A szeme láttára bántam el a gyerekével, erre megint a bébiszitterkedéssel
jön
- Én soha nem tudtam volna ezt elérni Peternél – mondta halkan és az ajtóra bökött. – A gyerekek
hallgatnak rád, Emily! Aggódtam a buli miatt is, eddig minden alkalom azzal végződött, hogy ki
kellett hívni a rendőrséget, vagy kórházba szállítottak valakit, de most…
- Kitört az üvegajtó – vágtam rá.
207

Senkinek sem kellesz!
Nehogy már rám akarja fogni, hogy a buli, ami szerintem borzalmas volt, miattam nem lett még
borzalmasabb. Ráadásul milyen nyugodtan közli Csak kórházba kellett vinni valakit. Megtaláltam a
Knight család egy újabb őrült tagját!
- Pont egy ilyen erős egyéniségre van szükségem, amilyen te is vagy, Emily. – Erős egyéniség Én
Haha, mostanában kétnaponta kiborulok. – Nagyon örülnék, ha elvállalnád a munkát.
Nyitottam a szám, hogy megmondjam, szó sem lehet róla, de gyorsan folytatta.
- Ne válaszolj most, hagyok neked időt, hogy meggondolhasd.
- Rendben – mondtam savanyún, bár biztos voltam benne, hogy később sem fogom elfogadni. Nincs
az a pénz, hogy én Knigthék szolgája legyek!
Mrs. Knight elindult lefelé a lépcsőn, ezzel egy időben Peter is kidugta a képét az ajtón. Intettem, hogy
jöjjön ki és csukja be az ajtót.
- Sajnálom – mondtam végül. – Nem akartalak bántani, de ha Dorothyt piszkálod, attól nagyon mérges
leszek. Több ilyen ne legyen!
- Jó – nyögte ki.
Elmentem mellette és benyitottam Dorothyhoz, alig hallottam a kérdést.
- Haragszol rám – meglepetten hátrafordultam.
- Megbántad – Bólintott egyet. – Akkor nem.
Dorothy még mindig sírt, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Hamarosan ki is bökte mi a valódi,
legnagyobb problémája.
- Jaj, Emily! Az első csókom egy kisfiúval volt! Mit fogok mondani Jane-nek Mindenki ki fog
röhögni!
Szívesen megkérdeztem volna, hogy milyen mindenkivel akarja közölni a dolgot, de helyette, csak
valami vigasztaló szövegen törtem a fejem. Azért ciki, ha az embernek egy ilyen emléke van első csók
címén.
- Most meg miről beszélsz – kérdeztem végül. – Az első csókot onnantól számítják, amikor te is
eszméleteden vagy. Ez nem jelentett semmit. Vagy igen
- Nem – hüppögte Dorothy. – Azt mondta, csak Csipkerózsikásat játszottak.
Beleharaptam a számba, hogy ne nevessek. Igen, volt Dorothyban valami nagyon Csipkerózsikás.
- Na, látod! – mondtam. – Hülye kisgyerekek játéka nem számít csóknak. Ezek még férfinak, sem
számítanak, Dorie! Ne aggódj emiatt! Nem veszett oda a csókszüzességed!
Végre elértem, hogy visszatérjen egy halvány mosolya. Miközben összekészült halkan elmeséltem
neki Matt esti, részeg jelenetét.
- Meztelenül – hüledezett. – Ezt nem hiszem el! Milyen otromba!
- Hát, igen – vihogtam, főleg az otromba jelző hallatán. Még soha nem használtam ezt a szót, de
elképzelve a meztelen Mattet, tényleg ez a szó ugrott be.
- A… mindent láttál – kérdezte Dorothy olyan halkan suttogva, hogy alig értettem.
Bólintottam egyet és szerencsére nem kérdezett többet.
Végül is lemerészkedtem vele a gyereknappaliba.
Peter és James már a videójátékkal játszottak és nagyban gyilkolásztak valami szörnyetegeket, ahogy
én láttam, de rögtön Mattre siklott a pillantásom. A földön ült, a lányok nagy babaháza mellett (ami
épp akkora volt, mint ő, ilyen ülő helyzetben) és egy fehér, szőrös póniló volt a kezében. Meghannél
egy szőke, Sarahnál egy barna hajú Barbie és játszottak.
Matt halk nyihogó hangot adott ki, ahogy Meghan babája ráült a lovára és akkor Dorothyból kitört a
nevetés. Igen, Matt nagyon édesnek akarta tettetni magát ezzel a jelenettel. Mogorván elismertem,
208

Senkinek sem kellesz!
hogy tényleg nagyon édes lenne, ha elhinném, hogy általánosságban is szokott játszani a gyerekekkel,
nem csak jó benyomást akarna tenni ránk. Ugyanakkor mi a fenének akarná, hogy jó benyomásaink
legyenek róla Lehet, hogy tényleg ennyire… Á, nem az kizárt!
- Jól vagy – kérdezte Matt, félretéve a lovat. Nyilván Dorothynak szólt a kérdés, aki gyorsan
abbahagyta a nevetést és bólintott. Eltelt vagy tíz másodperc.
- Igen, kösz.
Hirtelen nem tudtam mit csinálni. Michael és Michelle még odafent voltak és nélkülük, valahogy nem
ment a társalgás és az igazat megvallva nem is volt kivel.
- Játszotok – kérdezte Sarah.
- Inkább nem – ráztam meg a fejem. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna Barbie a kezemben, de
nem is akartam, hogy legyen.
- Akkor játszunk a „Csajok egymás közt”-tel! Matt lesz a műsorvezető! – visította Meghan, mire Sarah
olyan képet vágott, mintha egy álma vált volna valóra.
- Az meg mi – kérdeztem.
Nem kellett volna, ugyanis belerángattak a játékba. A „Csajok egymás közt” egy tinilányoknak való
játék, a lényege, egyfajta kvíz, hogy mennyire ismerjük egymást. Én persze Dorothyval kerültem
össze, a kislányok meg egymással és Matt tényleg játszotta a műsorvezetőt. Egy füzetből olvasta ki a
kerékkel kipörgetett számokhoz tartozó kérdéseket. Egyáltalán nem nyolc éves kislányoknak való
játék volt, de Dorothy jól szórakozott rajta, én meg nem akartam játékrontó lenne.
Ilyesmi kérdések voltak „Szerinted a barátnőd melyik színésszel töltene el kettesben egy romantikus
estét” Mire én felírtam a sajátom, Dorothy meg az övét, aztán hangosan kellett megtippelni a másikét.
A legjobban Matt poénjai zavartak, mert minden válaszomba belekötött. Például, mikor
megemlítettem, hogy Colin Firth biztos úriember, benyögte.
- Ennyire kedveled az idősebb pasikat – meg egy csomó, hasonló baromságot.
A játék végére egymásnak kellett kérdéseket kitalálni, mire Meghan ezt találta ki.
- Ha Emilynek választania kellene, melyik fiút választaná, innen a házból
- Szerelmeskedni is kell! – tette hozzá Sarah.
Mivel Peter és James a dolog beteges mivolta miatt eleve kiestek, Michaelt írtam, bár a gondolattól
háborgott a gyomrom is.
- Michael – mondta ki Dorothy is, így megnyertük a játékot.
- Pedig Matt sokkal szebb – ravaszkodott Sarah és megnézte a papírom, hogy tényleg Szöszit írtam-e
fel.
- Hozzáállás kérdése – motyogtam.
Közben Michelle és Michael leóvakodtak a lépcsőn.
- Kösz, hogy beszóltál, hogy lejöhetünk! – tajtékzott Michelle.
- Emily, Michaellel akar szerelmeskedni! – kiabálta Sarah.
Ezek a gyerekek roppantul fárasztóak voltak, habár lehet, hogy csak túl keveset aludtam. Figyeltem
Szöszit, aki diszkréten megkérdezi Dorothyt, hogy jól van-e. Michelle fájón oldalba bökött és kéjesen
vigyorgott a jelenet láttán. Egyre ellenszenvesebbnek találtam ezt a lányt.
Az ebédnél már teljesen ki voltam készülve. Mrs. Knight elmondta az asztaltársaságnak, hogy engem
kért meg, hogy legyek az új bébiszitter, mire a gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, mintha elfogadtam
volna az ajánlatot. Michelle azt mondta milyen király lenne, ha minden hétvégén találkozhatnák, én
meg csak a vállamat vonogattam. Szerencsére csendben tömhettem magamba a gesztenyés mártással
leöntött göngyölt húst, a túlfűszerezett, krumplidarabokkal, mert Mrs. Knight Dorothy kihallgatását
tartotta. Dorothy el is mesélte a fél élettörténetét és a Juillardra tervezett felvételijét, aztán máris a
desszerthez értünk.
209

Senkinek sem kellesz!
Döbbenten néztem a muffinokat díszítő mesteri állatfigurákat. Én egy olyat kaptam, amin egy cuki
begörbített hátú macska volt. Nyilván Matt alkotása.
- Matt, a tiéd mi – kérdezte tőle Sarah. Odapillantottam és láttam, hogy Matt előtt van a mókusos
muffin. Eldöntöttem, hogy ha gúnyt űz belőle, hozzávágom a sütimet.
- Egy mókus, nem látod Ott vannak a pamacsok a fülén – hirtelen rám nézett, mire gyorsan lekaptam
róla a szemem. Azért nem tudtam elrejteni egy vigyort.
- Az enyém egy kislány – mondta Meghan. – A tiéd, Emily
- Macska – jelentettem.
Michelle közölte, hogy az övé hal, Jamesé kutya (ugye, hogy fel lehet ismerni), Peteré házikó, Mrs.
Knighté ló, Dorothyé almafa és végül Szöszi lenézett a tányérjára és azt mondta.
- Öhm… krokodil
Felkaptam a fejem és félig felemelkedtem a székemről. Meghallottam, ahogy Matt odasúgja.
- Az egy kutya!
- Mi – kérdezte Michael bambán, ami szerintem Dorothy hatása volt.
- Az egy kutya! – csattantam rá idegesen. – Nézd már meg jobban!
Mindenki közel hajolt Szöszi sütijéhez. Peter megvetően ciccegett és mellé rakta az ő kutyás sütijét.
Persze az övén kajla fülű, kölyökkutya képe volt. Mogorván elismertem, hogy jobb, mint az én
kutyakrokodilom és a maradék időben hallgatásba burkolózva majszoltam el a macskás muffint.
Szidtam magamat, amiért dühös vagyok Mattre. Ki hallott már olyat, hogy valaki azért dühös, mert
más jobb kutyát rajzol, mint ő
Alig vártam, hogy vége legyen az ebédnek és végre otthon lehessek. Mrs. Knight megígérte, hogy
hazavisz minket, mert úgyis Michelle-t kell vinnie a sulijába.
Alig pár perc múlva csörgött a mobilom. Adrian volt, jelentette, hogy hirtelen tök szabaddá vált a
délutánja, így szívesen randizna velem, ha ráérek.
Ráértem, így megbeszéltük, hogy értem jön. Közöltem, hogy tulajdonképpen nem vagyok otthon és
pár szóban vázoltam, miért is kellett a buli után éjszakára, sőt ebédre is maradnunk.
Végül is felajánlotta, hogy eljön a Knight házhoz és ő majd hazavisz engem és Dorie-t, közben meg
úgyis engedélyt kell kérnem otthon, hogy elmehessek. Úgy tűnt, Adrian eléggé fél apától és nem
akarja kihúzni nála a gyufát.
Amikor Adrian megérkezett és a kapun kívül várakozott a furgonjában a Knight família egy
emberként leskelődött az ablakoknál. Elköszöntünk, megköszöntük a vendéglátást, meg a bulit,
miegymást és végre elhúztunk.
- Szerintem Michelle azt akarta, hogy mutasd be Adriannek – jegyezte meg Dorothy.
Az nem kifejezés, Michelle ezt mondta „Annyira jó lenne, ha megismerhetném”, amire nekem azt
kellett volna mondanom, hogy „Gyere, bemutatlak”, amit nem mondtam. Egyszer már találkoztak az
nem volt elég Különben is kim nekem Michelle
Hazafelé tanúja lehettem Dorothy vihogógéppé való alakulásának. Adrian megcsókolt engem,
megjegyezte, hogy a hajam észvesztően szexi, majd ellőtt egy Ózos poént Dorothynak, aki
végignevette az utat hazáig. Elképzeltem, mi lenne vele egy randin, habár lehet, hogy ott kicsit
mérsékelné magát.
Otthon észrevettem, hogy apám nincs otthon, Clara azt mondta, hogy valami sürgős munkaügy. Biztos
voltam benne, hogy a szeretőjével van és ez nagyon dühített. Mi van, ha nem is akar szakítani vele
Mi van, ha csak hülyére vett engem azzal a dumával Nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem.
Hagyjam a fenébe Azt semmiképp, nagyon sajnáltam Clarát és a lányokat, meg különben is, ez olyan
méltánytalan velük szemben. Nem csinálhatok úgy, mintha semmi nem történt volna. Vagy igen
210

Senkinek sem kellesz!
Elkéretőztem a randira, gyorsan kényelmesebb hacukába öltöztem és még sminkeltem is, aztán irány a
randi.
Épphogy vacsorára értem haza és nem voltam a legfényesebb kedvemben. Apám már otthon volt,
rögtön elő is vett engem.
- Emily, hol voltál
- Adriannel randiztam – mondtam mogorván.
- Bill fiával – kérdezte.
- Ismersz másik Adriant Persze, hogy vele.
Clara a tányérokkal ügyködött, de Lauren és Dorothy sasoltak, hogy mi sül ki ebből.
- Az a fiú túl öreg hozzád! – mondta apám. – Már kész férfi, húsz éves is elmúlott!
- Huszonhárom – mondtam őszintén. – Nagyobb korkülönbséggel is naponta kötnek házasságot.
- Házasságot – horkantott apám. – Nem akarom, hogy megint találkozz vele.
- Miért – kérdeztem. Dühös voltam, hogy korlátozni akar, de nem mutattam.
- Nem való hozzád.
- Miért – kérdeztem megint, magyarázza csak el, ha tudja.
- Emily, tizenöt éves vagy ő pedig huszonhárom. Nyolc évvel idősebb nálad.
- Technikailag csak hét – vontam vállat. – Nem olyan nagy különbség, ráadásul, mikor én leszek
huszonhárom ő még csak harminc lesz.
- De még nem vagy huszonhárom – vágta rá. Egy ér vészesen lüktetni kezdett a homlokán. – A felnőtt
férfiak olyasmit is elvárhatnak, amikre neked nincs engedélyed!
- Apa, úgy érti, szex! – mondta Lauren örvendezve.
- Nem vagyok hülye, apa! – mondtam nyugtatón. – Képes vagyok nemet mondani a korai szexre,
emiatt nem kell aggódnod. Ezt Adrian is megérti. Különben is, ebből a szempontból az idősebb pasik
sokkal jobbak, mert nekik már nem folyamatosan jár azon az eszük, mint a korombeli tapló srácoknak.
Elhiheted, ha egy tizenhat-tizenhét éves barom vinne randira, sokkal jobban kellene aggódnod
miattam, mert nekik még nem esett le, hogy mit jelent az, ha egy nő nemet mond.
Apa olyan erővel markolta az asztal sarkát, mintha azt képzelné, hogy le tud belőle törni egy darabot.
Lauren kihasználta a helyzetet.
- Apa, akkor én is randizhatok felnőtt pasikkal Van az az úszómester…
- Nem! – ordította apám. – Ebben a házban senki nem randizik! Emily, ha még egyszer meglátlak
azzal a gazemberrel, megnézheted magad és Lauren, neked nincs randi tizenhat éves korodig!
Senkinek nincs! Érthető
Dorothy jó kislányhoz méltóan bólintott, Lauren rám vigyorgott, gondolom, azt hiszi, hogy sikerült
kitolnia velem.
- Rendben, apa!
Apám rám nézett. Megvontam a vállam.
- Oké, nem találkozom többet vele – legfeljebb úgy, hogy te nem tudod meg.
Apámat, mintha meglepte volna ez a könnyű győzelem, mély levegőket vett, hogy le tudjon nyugodni.
Csendben vacsoráztunk, én közben azon gondolkodtam, hogy egyáltalán akarok-e még találkozni
Adriannel. Hibázott, habár nem tudom, ezt mekkora hibának rójam fel.
Dorothy és én is fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy korábban lefekszünk aludni. Mikor
lekapcsolta a lámpát megkezdte a kikérdezést.
- Milyen volt a randi
- Moziban voltunk – mondtam nem túl lelkesen. – Aztán megmutatta a lakását.
- A lakását – hökkent meg Dorothy. – Van egy lakása
211

Senkinek sem kellesz!
- Béreli – morogtam.
- És – kérdezte. Na, igen, az és…
- És megpróbált ágyba csalni – meséltem végül kelletlenül. – Nemet mondtam, aztán erősködött, aztán
nemet mondtam, megint erősködött, aztán keményebben közöltem vele, hogy a válaszom, nem. Utána
hazahozott.
Dorothy hallgatott pár másodpercig, mintha olyan sokk érte volna, hogy időbe telik mire feldolgozza,
de aztán folytatta a kérdezősködést.
- Azt mondta, hogy le akar veled feküdni
- Nem kell ezt mondani – oktattam ki. – Látszik rajtuk ilyenkor. Teljesen begőzölnek, aztán nem
hallgatnak a szép szóra.
- Mit csinált – tudakozódott tovább. Igazából nem szívesen meséltem ilyen intim dolgokat, de azt
akartam, hogy Dorothy tanuljon az esetből.
- A film alatt végig csókolgatott meg fogdosott – mondtam. – Aztán nyilván biztosra vette, hogy
beadom a derekam.
- Hol fogdosott – Jaj!
- Tudod, a kritikus, pofont érdemlő pontokon – feleltem, mire megint hallgatott pár másodpercig.
- Ó – nyögte ki végül. Vigyorogtam, a sötétben, mint egy hülye, de ez az „ó” nagyon cuki volt. – De
miért mentél fel a lakására Nem tudtad, hogy mit akar
- Hát, igazából már csak a lakásán esett le. Alkalmazott pár félrevezető viccet, meg ilyenek. Meg azt
mondta, hogy csak meg akarja mutatni.
- Milyen gonosz! – háborgott Dorothy.
- Nem gonosz – nevettem. – Férfi.
- Szerinted mindegyik ilyen – kérdezte.
Igennel akartam felelni, de aztán eszembe jutott Szöszi ábrándos képe, ahogy az alvó Dorothyt nézi.
- Van néhány kivétel – mondtam halkan. – Ha ilyet találsz, szerencséd van.
- Mit jelent az, hogy keményebben közölted vele Mit mondtál
- Azt mondtam, nem és fejbe vágtam a tévé távirányítójával.
Dorothy felnevetett, gondolom elképzelte a képet.
- És fájt neki – kérdezte.
- Bizonyára – mondtam visszafojtva a röhögést. – Nagyot koppant a fején és utána rögtön mérsékelte
magát.
Hallottam, hogy Dorothy még mindig rázkódik a nevetéstől.
- És ezek után még a pasid
- Elvileg – vontam vállat. – Mikor hazahozott kérdezte, hogy haragszom-e, de én azt mondtam nem.
- Miért, nem haragszol
- De – ismertem el.
- Akkor miért mondtad, hogy nem
- Nem tudom.
Újabb hallgatás. Már kezdtem álomba merülni, mikor Dorothy megkérdezte.
- Milyen volt
- Mi
- Matt… meztelenül.
- Csak egy pillanatra láttam – mondtam és gyorsan igyekeztem kitörölni a fejemből a képet. Az a
pillanat bőven elég volt, hogy belém égjen.
- És
- És mi
212

Senkinek sem kellesz!
- Milyen volt
- Semmi különös. Férfinak nézett ki.
- Egyszer hallottam, hogy Gemma azt mondta – idióta kis nevetés –, hogy Matt nagyon jó a…
szexben. – Megint egy nevetés. – Mert, hogy a… micsodája… nagy.
Nem akartam nevetni, de annyira rám jött a röhögőgörcs, hogy alig tudtam abbahagyni. Hol hallott
Dorothy ilyen pletykákat Amikor nagy nehezen kinyögtem a kérdést, azt mondta még régebben a
lányöltözőben, mikor Bamba és Gemma beszélgettek.
- Ha nem hiszed el, kérdezd meg Jane-t. Ő is hallotta.
- Elhiszem – biztosítottam.
- És – kérdezte.
- Mi és
- Nagy – az agyam, mint valami digitális kamera kivetítette a képet, majd rázoomolt arra a bizonyos
pontra. Gyorsan eltüntettem a fejemből.
- Nem tudom, Dorie.
- Hogyhogy – csodálkozott el.
- Hogy lehet ezt eldönteni – kérdeztem vissza.
- Nem tudom – mondta tanácstalanul. – Hasonlítsd össze valaki más micsodájával.
Ahogy ezt kimondta, újabb nevetőgörcsbe estem.
- Jó, de ez függ… tudod, az állapotától is, meg egyébként is nem láttam, csak egy pillanatra. Nem volt
időm méregetni, meg nem is akartam.
- Az állapotától – kérdezte Dorothy naivan.
Ezt aztán már végképp nem akartam ragozni. Hirtelen felsikkantott.
- Ó – mondta megint és kitört belőle a nevetés.
Többet szerencsére nem beszéltünk, de elalvás előtt még fel-felnevettünk a témán.
213

Senkinek sem kellesz!
32.
Reggel Dorothy megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam Mrs. Knight ajánlatát illetően, mire
mondtam, hogy kizárt.
- Szerinted ez egy jó ötlet – kérdeztem tőle.
- Nem tudom – mondta. – Matt már nem olyan bunkó veled, biztos nem bántana. És Mrs. Knight
nagyon sokat fizet. Ez jobb, mintha megint pincérnő lennél. Az nagyon fárasztó.
- Inkább legyek fáradt, mint megalázott – mondtam fejcsóválva.
Rájöttem, hogy nyolc napot mulasztottam az iskolából, amióta itt vagyok. Egyet akkor, mikor Matt
kikészített és hetet a betegségem miatt. Ennyit még életemben nem hiányoztam soha. Sőt, nem is
emlékszem napra, mikor ne mentem volna be a régi sulimba.
Megint unalmas iskolabuszozás következett. Dorothy azt mondta Jane-nek, hogy rengeteget kell
mesélnie neki. Nyilván a bulit, meg a Peter csókja esetet és talán Matt meztelenül a mosókonyhában
jelenetet is, úgyhogy mondtam nekik, hogy ezt az utolsót ne nagyon híreszteljék. Ki tudja, milyen
csesztetés hullámot indítanék el vele.
Megérkeztünk a suliba és megállapítottam, hogy kellemetlenül népszerű vagyok. Többen integettek
nekem, mint amennyit észre tudtam venni és a legrosszabb az egészben, hogy totál ismeretlen alakok
voltak. Tévedtem, mikor azt hittem ez a legrosszabb.
Hamar összefutottam Szöszivel és együtt mentünk be a történelemterembe, ahol Gemma egy bájos
mosollyal odaköszönt nekem.
- Szia, Emily! – Michaelt figyelmen kívül hagyta, mintha ott sem lenne.
- Szia! – köszöntem vissza.
- Szia, bébi! – köszönt Zach is vigyorogva. – Nagyon dögös vagy ma!
Egy-két pillanatig hallgattam, majd úgy döntöttem, hogy a bébi megszólítás ellenére igazából
kedvesnek akarja tettetni magát, úgyhogy felé is bólintottam.
- Helló – láttam, hogy a karjain ott vannak az üvegajtóval való találkozásának bizonyítékai, sebek
formájában. – Hogy vannak a sebeid
- Semmiség – villantott egy mosolyt és végigsimított a bal kezével a jobb karján lévő vágásokon.
- Örülök – mondtam és leültem a helyemre.
Furcsa és ijesztő volt ez az állapot. A szemükbe nem jutott az álmosolygásokból és tudtam, hogy
készülnek valamire. Biztattam magam, hogy ne aggódjak, biztos csak paranoiás vagyok, de nem ment.
Kiderült, hogy történelemből a hiányzások ellenére sem maradtam le, mert ebben a suliban más
sorrendben vették a tananyagot és úgy tűnt, hogy az európai eseményeket, amiket pedig a régi
iskolában most kezdtünk volna, itt év elején vették át. Ez pedig azt jelentette, hogy ha itt fejezem be az
évet, nekem az az anyag egyszerűen kimarad. Elhatároztam, hogy elkérem a szorgosan jegyzetelő
Szöszitől az év eleji füzeteit és abból pótolom be a kimaradást.
A következő szünetben épp ezt adtam elő Szöszinek, mikor Matt beérkezett az angol terembe. A
gyomrom önkéntelenül is görcsbe rándult. Miután alaposan lesmárolta Gemmát, nekem is odaköszönt,
mintha hú, de jó haverok lennénk. Igyekeztem nem nagy ügyet csinálni belőle.
Irodalomból sem maradtam el, hála annak, hogy a régi iskolai könyvtár minden példányát minimum
kétszer elolvastam. Korán örültem volna, ha elhiszem Gemmának, hogy ezentúl kedves lesz velem.
Alig kezdődött el az óra, mikor benyögte.
214

Senkinek sem kellesz!
- Tanárnő, Emilynek hogy sikerült az ezerszavas Tennyson dolgozata
Dühösen nyeltem egyet. Természetesen tökre kiment a fejemből, tekintve, hogy közvetlen utána volt a
gyilkossági kísérletem, meg a betegségem.
- Emily – kérdezte kelletlenül a tanárnő. Gemma gúnyosan mosolygott rám, én egy ugyanilyennel
válaszoltam.
Elkezdtem turkálni a táskámban, remélve, hogy nálam vannak, a jegyzeteim. Emlékeztem, hogy még
nekikezdtem azon a délutánon, mikor apám kiakasztott a mobiltelefonnal, de nem tudom, hogy
mennyit sikerült megírnom. Végül is megoldottam a dolgot és beadtam azt az összegzést, amit
Tennysonról jegyeztem fel magamnak, szóval minden, amit Tennysonról tudtam. Gyorsan rávakartam
a nevem és kivittem a tanárnőnek. Ha nem akad ki a külalakján, elmegy egy ezerszavas dolgozatnak.
Elvégre két sűrűn teleírt oldal. Igaz, nincs megszerkesztve, de nagyjából az kellett a dolgozatba.
Elégtelennél biztos jobb jegyet kapok rá.
Visszafelé próbáltam utánozni Gemma édes fajta mosolyát, de le is fagyott, ahogy megláttam, hogy
Matt egy hasonlóval válaszol nekem.
Szerencsére a biológia már külön volt tőlük. Itt sajnos lemaradtam, mert Szöszi és Dorothy is
elmondta, hogy mi volt a lecke, de hol volt időm tanulni
Ebédnél a népes asztaltársaságom körében üldögéltem és ettem a Michael által kicserélt
szendvicsemet. Fél füllel a híreket hallgattam, vagyis, hogy Dean szakított Samanthával és azért ül itt
a lány helyett ez az újabb ismeretlen srác. Felvetődött bennem a kérdés, hogy Dean igazából kit tart
barátjának az asztaltól. Szöszit Dorothyt és Jane-t biztos nem, így maradok én. Amikor gyanakodni
kezdtem, hogy valami rosszban sántikál, akkor eldöntöttem, hogy kezeltetni fogom az üldözési
mániámat. Nyugi, Emily, nem mindenki akar téged csesztetni. Szerintem túlpörgettem az agyam és
azért zizzentem meg ennyire.
Miközben ezen gondolkodtam, Michael felvetette a kérdést.
- Anya kérdezi, hogy mikor tudsz kezdeni.
- Mondd meg neki, hogy megtisztelő, hogy rám gondolt, de nem vállalom.
Szöszi döbbent képet vágott.
- De hát miért Tök jó lenne, Emily! Miért nem akarod vállalni
Pechemre Dean megkérdezte, miről van szó, és mivel Jane sem tudta (gondolom, idáig még nem értek
a pletykálásban), Dorothy elmesélte, hogy milyen ajánlatot kaptam Mrs. Knighttól.
- Emily, de hát ez fantasztikus! – lelkendezett Dean olyan hangon, amit eddig csak a meggyes pite
váltott ki nála. Nem értettem a viselkedését. – Miért nem vállalod el
Tíz perces szónoklatba kezdett, Matt megváltozásáról és arról, hogy ő igazából, egy meg nem értett jó
fiú, úgyhogy, ha csak miatta nem vállalom, akkor nagyon rosszul teszem. Dorothy nem átallotta
hozzátenni, hogy a csesztetések ellenére tényleg jó lenne, ha elvállalnám, hiszen ilyen kedvező
lehetőséget nem minden nap kap az ember, ráadásul Michael biztos ott lesz és lerendezi Mattet, ha
bármi lenne („De nem lesz” – szúrta közbe Dean. – „ Matt már leállt, megígérte nekem.”). A fél világ
összeesküdött ellenem.
- Ha annyira odavagy Mattért, miért nem az ő asztalánál ülsz – kérdeztem bunkó hangnemben Deant.
- Talán zavarok itt – kérdezett vissza nevetve és megpaskolta a vállam, mintha biztos lenne benne,
hogy viccelek. Na, igen, hahaha.
De nem csak a suliban piszkáltak a bébiszitter üggyel, ahogy hazaértem, apám széles mosollyal fordult
felém.
- Drágám, miért nem mondtad – kérdezte.
- Mit – kérdeztem viszolyogva a cseppet sem vonzó mosolyától.
215

Senkinek sem kellesz!
- Hogy milyen jó állást kaptál Mrs. Knighttól, telefonált, hogy megkérdezze, mi benne vagyunk-e.
- Apa, nem fogadtam el az állást! – mondtam nyomatékosan. – Úgyhogy hagyd ezt a lelkendezést!
- De hát miért – hökkent meg. Szöszi ugyanilyen hangsúllyal kérdezte, mintha totálisan hülye lennék.
- Csak – válaszoltam.
Miért szól bele mindenki az én dolgomba Egyáltalán nem érzek kedvet, ahhoz, hogy nap, mint nap,
hétvégén éjszakánként is (még mit nem!), a Knight házban legyek. Szerintem rövid úton kikészülnék
és ez semmi pénzt nem ér meg, akármilyen csábító is az az összeg, amit Mrs. Knight felajánlott.
Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy nem Michael kérte meg az anyját, hogy vegyen fel.
A délutánt a szobánkban töltöttem, Dorothy gyakorolt, így zene közben tölthettem a fejembe a hülye
biológiát és csinálhattam a rengeteg matek leckét.
A következő nap újra a döbbenetek napja volt, ami poén, mert mióta itt vagyok, szinte minden
második nap az. Ebédnél Deant figyeltem, aki Szöszit győzködte arról, hogy segítsen neki valami
bolygókról szóló dolgozatban. Szöszi, Deannek, aki két osztállyal felette jár Ez tök gyanús volt, de
semmit nem szóltam, Michael pedig megígérte, hogy segít.
Már épp befejeztem volna a szendvicsemet, mikor egy hatalmas alak, fenyegető árnyéka borult rám.
Az asztaltársaság elhallgatott, csak az én ebédem celofánjának zörgése hallatszott. Ahogy jobban
belegondoltam rájöttem, hogy még a környéken is csend van, csak egy-két suttogásra futotta a
feszülten figyelő népeknek. Felnéztem a hajós képre, ami az ígéretem ellenére, miszerint vissza fogom
adni (nem, mintha valaha is hozzáértem volna), még mindig ott volt, aztán sóhajtva hátranéztem,
reménykedve, hogy nem Matt máskor kellemetlenkedő, mostanában gyomorforgatóan szívélyes
alakjával találom szembe magam.
Nem jött be, ő volt az, egy olyan mosollyal, amitől a torkom annyira összeszorult, hogy alig tudtam
lenyelni az utolsó (ám, tökéletesen megrágott) falatomat, ráadásul a gyomromban csücsülő barátai is
ugrándozni kezdtek.
- Matt! – mosolygott rá Dean és megpaskolta az üres helyet maga mellett. – Nem ülsz le
Nem ülsz le Ez meg milyen kérdés Természetesen nem ül le, mert ez az én asztalom! Illetve nem
konkrétan az enyém, csak itt ülök a… mindegy is. Mielőtt a végére érhettem volna a gondolatnak Matt
megrázta a fejét.
- Nem, csak azért jöttem, hogy megbeszéljük a délutánt.
Fellélegeztem. Oké, mi a frászért görcsölök A végén még valami idegroncs lesz belőlem. Vagy már
az is vagyok Túl hosszú volt a csend, mintha mindenki várna valamire. Felnéztem és leesett, hogy
engem bámulnak.
- Mi van – hökkentem meg.
Matt egyenesen rám mosolygott.
- A kocsimnál találkozunk, jó – kérdezte. Egyáltalán nem volt jó, mert tőlem kérdezte.
- Mi van – kérdeztem megint. Végre kicsit visszavett a mosolyból.
- Tudod, mára beszéltük meg, hogy elmegyünk megvenni a dzsekidet – magyarázta a tétován. Dean
idegesítően kiröhögött, gondolom, hülye képet vágtam. Hirtelen beugrott, hogy valóban beszéltünk
ilyesmiről és emlékszem a béna „oké”-ra, ami elhangzott a számból, és amit Matt nyilván
beleegyezésnek vett, hiszen ez a szó beleegyezést is jelent. A fenébe!
- Öhm, el is felejtettem – nyögtem ki, közben értelmes kifogásokat kerestem a fejemben, de hirtelen
nem jött semmi a számra.
- De azért megyünk, nem Utána haza is viszlek – mondta. Kifogást, kifogást, kifogást!
- Oké – mondtam végül.
216

Senkinek sem kellesz!
- Akkor a kocsimnál! – búcsúzott és hátat fordítva elindult.
Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy utána üvöltsek, fogorvoshoz kell mennem, de ez túl nagy, és
túl nyilvánvaló hazugság lett volna, így mérsékeltem magam.
- Nem is mondtad… ezt! – súgta oda nekem Dorothy.
- Elfelejtettem – mondtam neki is.
Most, hogy a görcs kezdett kioldódni a gyomromból, leesett, mekkora hülyét csináltam magamból.
Már megint! Dadogok, mint egy hülye Azt hiszem, betett nekem az a zuhanás a vízbe. Mi van, ha
maradandó fagykárosodást szenvedett az agyam Habár az orvosok észrevették volna… legalábbis azt
hiszem.
Délutánra már azt fontolgattam, hogy egyszerűen megszököm. Dorothy és Jane kikészítettek, olyan
hülye kérdésekkel, hogy kettesben leszünk-e, vagy esetleg Gemma is ott lesz. Vagy, ami még rosszabb
Gemma és a Bamba lány is, hogy megint szemétkedjenek velem. Minden kérdésre csak a vállamat
vonogattam, de a gyomrom egyre jobban görcsölt, lassan már a hányinger is kerülgetett, hiába
parancsoltam nyugalomra magam, nem segített.
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mitől féltem. Nem, a félelem nem is a megfelelő szó
erre, szabályosan rettegtem. Eszembe jutott, hogy Dorothy igazán eljöhetne velem, de rögtön le is
intettem magam. Zenekari próbája lesz, ahogy Jane-nek is. Szöszinek is szólni akartam, de ő meg
Deannek ígérkezett el.
Szörnyű balsejtelmem támadt. Mi van, ha ez így lett megrendezve Dean elhívta Michaelt, nehogy
eljöhessen velem, így magamra maradok, következtetésképp sokkal könnyebb lesz elbánni velem.
Vagy csak sima véletlen, én meg túl sok krimit néztem Meglehet.
Kicsöngettek. Szánalmasan vánszorogva igyekeztem a kijárat felé és újabb meg újabb képtelen
kifogások jártak az eszemben, de egyik sem volt elég jó. Ahogy kiléptem az iskola ajtaján,
villámcsapásért, tornádóért és más természeti katasztrófáért fohászkodtam, de semmi nem történt. Sőt,
az ég felhőtlenül kékült, a Nap meg melegen sütött, mintha titokban összeszövetkezett volna Mattel.
Mire kiértem, már ott állt a Landroverjének dőlve. Intett nekem egyet, mintegy jelezve, hogy ott van
(mintha nem tűnne fel a földből kiemelkedő közel két métere).
Sóhajtva arrafelé vettem az irányt, közben leesett, hogy rajta kívül nincs is ott senki más. Csak ketten
megyünk Ez fura, még nem igazán voltam vele kettesben, ha meg igen, annak olyan következményei
voltak, mint szekrénybe zárás, szikláról való lelökés és otromba meztelenkedés. Ha ezt egy grafikonon
ábrázolnánk, nem is lenne olyan beteges az üldözési mániám.
- Helló – köszönt.
- Szia! – gyorsan megköszörültem a torkom. Tisztára vékony volt a hangom, mint egy egérnek. Egy
felettébb gyáva példánynak. – Csak mi ketten megyünk – kérdeztem. Oké, mindjárt jobb, Emilysebb
hang.
- Akarsz még hívni valakit – lepődött meg. – Gemma szeretett volna jönni, de zenekari próbája van.
- Nem is tudtam, hogy zenél – mondtam, habár nem is érdekelt, csak csodálkoztam, hogy Dorothy
nem említette.
- Hegedül – mondta Matt és vetett rám gyors pillantást, mintha arra várna, hogy kigúnyoljam Gemmát
emiatt.
- Az király – válaszoltam.
Ezzel kimerült a beszélgetésünk. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, én meg ráparancsolva a
szorongásokra, hogy maradjanak kint, beültem.
Matt is beszállt, aztán kifarolt a parkolóból és elindult a város felé. Törtem a fejem, valami témán, de
semmi nem jutott az eszembe, amiről beszélgethetnénk, ráadásul ő sem szólt egyetlen árva szót sem,
217

Senkinek sem kellesz!
így arra következtettem, hogy nem akar beszélgetni. Pedig nekem volt egy bizonyos témám, csak
vonakodtam felhozni. Matt még a rohadt rádiót sem kapcsolta be, vagy legalább valami zenét, így a
közlekedés behallatszó hangjai szórakoztattak és bámultam kifelé.
Meg akartam kérdezni, egyáltalán hová megyünk, de olyan csend volt, hogy inkább nem tettem.
Nyomasztó volt az egész. Végül is elérkeztünk a célállomásra, ami nem volt más, mint egy hatalmas,
háromemeletes pláza. Egy plázába jöttünk vásárolni
Nem szeretem a plázákat. Egy ilyen feleakkora változatában már elköltöttem egy nagy rakás pénzt,
ruhákra és fodrásza. Itt minden tök drága!
Kiszálltunk a kocsiból és vártam, hogy Matt elinduljon a bejárat felé, de nem tette.
- Valami baj van – kérdezte végül.
- Semmi – mondtam és lassan elindultam a nem túl hívogató, hozzánk hasonló korú fiatalokat elnyelő
kétszárnyú, hatalmas üvegajtók felé. Az üveget lefedte a rengeteg reklámmatrica. Az üzletek matricái,
ami a plázában foglalták el a helyüket.
Végül én is odaértem a bejárathoz, ahol egy nagyobb csoport beszívott magával és máris giccses
műnövények, 10-90%-os leárazásokat hirdető üzletek és dekoratív, rózsaszín és vajszínű térkövek
milliárdjaival találtam szembe magam.
- Tehát – fordultam hátra, hogy ránézzek Mattre. – Hova megyünk
- Itt vagyunk – mutatott körbe egy félmosollyal.
- Úgy értem, melyik üzletbe – nyitotta a száját, aztán meg becsukta. Látszott rajta, hogy megleptem
valamivel.
- Egy plázában vagyunk, Em! A lányoknak az a dolga, hogy őrültként megrohamozzanak minden
üzletet, végigpróbáljanak minden egyes ruhadarabot, és idegileg kikészítsék a rájuk váró férfiakat. Én
valami ilyesmire számítottam.
- Sosem voltam olyan fajta lány – válaszoltam és kivételesen eltekintettem attól, hogy Emnek
nevezett. – Azt hittem, hogy valami konkrét tervet követve jöttünk ide. Nem szándékozom végigjárni
kismillió üzletet.
- Akkor – kérdezte.
- Akkor, mi – tiszta hülyének éreztem magam, amiért csak ott álldogálunk a bejárat mellett.
- Mire gondoltál Mármint az új dzsekidet illetően Bőrdzsekit akarsz Vagy farmert Vagy valami
vékonyabb…
Megakasztotta a nevetésem. Megint milyen helyzetbe kerültem Itt vagyok Mattel egy plázában és
dzsekitípusokat sorol nekem Ne már!
- Nem tudom – mondtam végül. – A lényeg, hogy ne legyen lila vagy rózsaszín és annyira… sokba se
kerüljön.
- Az ár nem számít – jelentette ki.
- Neked – mondtam mogorván. – Nekem igenis számít!
- Jó – hagyta rám.
Végül ráhagytam Mattre, hogy navigáljon, így egy piros-citromsárga logós üzletben kötöttünk ki, ahol
millió féle dzsekit lehetett kapni. Egy eladónő megkérdezte, hogy mit parancsolunk, mire Matt
nevetve közölte, hogy kizárólag lila és rózsaszínmentes dzsekit. Hirtelen ott találtam magam egy
kupac ruhadarab alatt. Persze láttam én, hogy csinálják mások, csak felpróbálom, aztán megnézem
magam a tükörben és megmondom tetszik-e vagy sem, csakhogy a bőség zavara miatt még azt sem
tudtam kiválasztani, melyiket kellene felpróbálnom.
- Akarod, hogy segítsek – kérdezte Matt. Gondolom, megszánt, ahogy szerencsétlenkedtem a
vállfáról simán lecsúszni készülő darabokkal.
218

Senkinek sem kellesz!
- Légyszi – kértem, így alaposan végigmért, majd kiválasztott nekem egy fekete bőrdzsekit, amit
fellélegezve felpróbálhattam és tökéletesen passzolt. Még jól is néztem ki benne.
- Elég egyszerű – magyarázta Matt csak úgy magának. – Mindenhez felveheted és nem is nagyon
kihívó, pontosan illik hozzád. Tetszik, vagy keressek egy másikat
Olyan természetességgel kérdezte, mintha naponta tenné fel ugyanezt a kérdést.
- Sokat jársz vásárolni Gemmával – kérdeztem és magamat bámultam a tükörben.
- Gemma nagyon szeret vásárolni – bólogatott Matt. – De az sosem tetszik neki, amit én választok.
Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy vettem neki egy kardigánt. Azt mondta, tetszik neki, de soha nem
láttam benne. Azt hiszem, nem igazán értek a ruhákhoz.
Mosolyogtam ezen a spontán szóömlésen.
- Nekem ez tetszik – mondtam. – Ez nagyon… – elakadt a lélegzetem. Olyan drága volt, hogy mentem
lerángattam magamról. Mi a fene Nemcsak a marha bőrét és a feldolgozását fizettetik ki, hanem az
éves takarmányát és az istállóbérlést is Kész rablás!
- Mi az – kérdezte Matt, látva, hogy igyekszem eltávolítani magamról a kérdéses ruhadarabot.
- Semmi – ráztam a fejem. – Inkább egy másik…
- Túl drágának találtad – diagnosztizált és megnézte a dzsekin lévő címkét. – Ez nem vészes.
- Ez nem vészes – kapkodtam levegő után. – Az összes rajtam lévő ruha, nem került ennyibe!
Végignézett a sportcipőmön, a farmeron, a nagy meleg miatt, a derekamra kötött pulcsin és a fehér,
mintás szürke felsőmön, majd felhúzta a szemöldökét.
- Hol a fenébe vásárolsz te, hogy ilyen olcsón megúsztad – azzal fogta a dzsekit és elindult a pénztár
felé.
- Ne! – rohantam utána. – Ez tök drága!
Mivel ezt az utolsót kiabáltam, az egyik szemüveges eladónő szúrósan rám nézett és kijelentette, hogy
az emeleten, másfélszer ennyibe kerül ugyanez a modell, mire Matt megdobott egy „na, látod!”
pillantással. Mielőtt észbe kaphattam volna, már a hitelkártyáját is előhúzta (milyen nagyzolósak
egyesek), meg egy másik kártyát is.
- Nézd, van kedvezményes kártyám – tolta az orrom alá.
Nem vitatkoztam tovább, pedig tudtam volna. Az a -10% igazán nem változtat semmin, még így is
drága volt. Mogorván hallgattam, mikor kiléptünk az üzletből és egyből kifelé indultam.
- Most haragszol rám – sietett utánam Matt.
- Nem – vágtam rá.
Hamar kiértem a szabadba és a kocsi felé indultam. Arra gondoltam, hogy feleslegesen görcsöltem
ennyit, nem is volt semmi probléma.
- Várj már! Hová sietsz Van valami dolgod
- Nem sietek – torpantam meg a kocsiajtó előtt és hátranéztem Mattre.
- Akkor meghívlak egy fagyira – jelentette ki olyan természetességgel, mintha normális lenni, hogy
fagyizni akar velem. Még azt sem néztem ki belőle, hogy fagyizik.
- Inkább, ne, nekem…– dolgom van, fejeztem volna be, de épp előtte mondtam, hogy nem sietek.
Mekkora hülye vagyok!
- Ragaszkodom hozzá! Ki akarlak engesztelni. Gyere, tudok egy jó helyet, ahol isteni krémfagylaltot
lehet kapni!
- Nem kell kiengesztelned – mondtam, pedig ez a krémfagyi csábító volt. – Nem haragszom rád.
- Dehogynem. Mindig úgy nézel rám, mintha meg akartalak volna ölni – gyorsan elhallgatott, ahogy
kicsúszott a száján ez a nagyon is találó hasonlat. Szótlanul figyeltem, ahogy elvörösödik, majd
219

Senkinek sem kellesz!
folytatta. – Kérlek, úgyis szeretnék beszélni veled!
- Jó – sóhajtottam. – De a saját részem én fizetem.
Ebben maradtunk és elindultunk, amerre Matt mutatta.
- Tehát Miről akartál beszélni – törtem meg az újra kialakult csendet.
- Mike azt mondta, hogy nem akarod elfogadni az állást, amit Susan felajánlott neked és arra
gondoltam, hogy ha ennek van valami köze hozzám…
- Nincs köze hozzád – vágtam rá és szégyenszemre megint hazudtam. – Én nem is értek a
gyerekekhez, meg egyáltalán nem is való nekem ez az állás.
- Te nem értesz a gyerekekhez – hökkent meg. – Imádnak téged, még Peter is, pedig ő alapból utál
mindenkit.
- De én nem…
- Nem is törekedtél arra, hogy megszeressenek – bólintott, mintha mindent tudna és belém látna. – Épp
ezért kellenél pont te. Miattam nem kell aggódnod, szinte otthon sem leszek, vagy ha igen, eltűnök a
szemed elől, nem foglak zavarni. Meghan és Sarah megőrülnének, ha téged kapnának bébiszitternek
és…
- Oké, meggondolom – vágtam gyorsan közbe. – Csak ne próbálj meggyőzni!
- Tényleg meggondolod – fordította oldalra a fejét és menet közben igyekezett leolvasni róla, ha
esetleg hazudok. Megjegyzem, sikertelenül, mert ritka jól tudok hazudni, így a bólintásomat
őszinteségnek is vélhette.
Odaértünk a fagyizóhoz, ahol annyi féle fagyit árultak, hogy megint a bőség zavara probléma vetődött
fel bennem, így Matt előbb került sorra. Meglepődve hallottam, hogy mennyi félét összesorol, amit a
dekoratív fagylaltárusító csaj, alig győzött belekanalazni egy ehető fagyiskehelybe. Igazából nekem
egy ilyen helyen kellene dolgoznom, csak az a baj, hogy felenném a hasznot.
- És te mit kérsz – nézett rám a csaj, mikor átadta Mattnek a terjedelmes mennyiségű és igen
gusztusosan kinéző kelyhet, megrakva néhány csoki bevonatú ostyarúddal és megszórva tucatnyi
színes cukorgyönggyel.
Ekkor döntöttem el, hogy ez a hely az álommunkahely.
- Ugyanazt, mint ő! – böktem Matt kelyhére.
A csaj egy nagyon csúnya pillantást küldött nekem, mintha nehezére esne újraprodukálni azt az édes
gyönyöröket ígérő földi csodát. Igen, ha az ördög a lelkem akarná, valami hasonlóval elcsábíthatna.
Ekkor Matt megtette azt az egyetlen cselekedetet, amitől egy csapásra megbocsátottam minden
múltbéli szemétkedését, nevezetesen egy becsomagolt műanyagkanállal és egy rakás szalvétával
együtt átnyújtotta nekem a saját fagyikelyhét.
- Tessék, addig keress egy jó asztalt! – nevetett rám.
Szerintem ez volt a legszebb dolog, amit mostanában tettek értem. A jó asztal nekem jelen esetben a
legközelebbit jelentette, ahová le is raktam a seggem.
Olyan gyönyörű volt az az álomfagyi, hogy ráparancsoltam magamra, hogy csak addig érjem be a
látványával, amíg Matt oda nem ér, így vagy másfél percig csak néma áhítattal lestem a jéghideg
édességek, eme kiemelkedő művészi kompozícióját.
Végül Matt is becsatlakozott, leült velem szemben, kezében a kicsomagolásra váró kanállal és
megkérdezte.
- Gondolod, hogy meg tudsz enni ennyit – kérdezte.
- Viccelsz – nevettem boldogan, amilyen érzéseket, csak az ilyesféle várható örömök csalhatnak elő
belőlem. – Ez fagyi, akár egy vödörnyit is meg tudok enni. Az egész szétolvad a nyelveden!
Feltépte a kanalat és belemártotta a fagyijába, míg meg nem jegyeztem, mekkora barbárságot követ el.
Én igazán nem akartam újra hülyét csinálni magamból, de nem bírtam ki.
220

Senkinek sem kellesz!
- Ezekkel az izékkel – vettem ki a két ujjam közé csippentve egy csokis ostyarudat –,
forradalmasították a fagyievést. Régen az emberek, csak azt csinálták, amit te.
- Mit – kérdezte döbbenten.
- Kanalaztak – mondtam fitymálóan. – Nem tudod, miről maradsz le! – azzal belemártottam a rudat a
fagyimba, hogy a lehető legtöbb ízből kerüljön rá, és végre a számba került az első csodás falat, amitől
az ízlelőbimbóim bizseregni kezdtek. A nyelvemen olvadó fagyi, olyan ízrobbanást hozott létre, hogy
elégedett nyögés hagyta el a torkomat. Istenem, ha a szex ilyen jó lenne…
- Nem tudlak követni – bámult meg Matt furcsa kifejezéssel, ami nyilvánvalóvá tette, hogy tisztára
hülyének gondolt, ugyanakkor nem törődtem vele.
- Próbáld meg ezzel! – lebegtettem meg a csokis ostyát. – Az ajkaidból áradó hő egy pillanatra
megolvasztja a bevonatot, így a fagyival együtt a csoki íze is szétárad a szádban – körülírtam még a
nyelvemen érzett gyönyört is, mire újra csak nagy szemeket meresztett rám.
- Egy kicsit… egy kicsit csokis a szád – nyögte ki. Reménytelenül sóhajtottam. Kit érdekel egy kis
csoki a számon, mikor ez a szavakkal leírhatatlan élményt magyarázom
Ha valaha találkozom egy olyan férfival, aki hozzám hasonló lelkesedést tud produkálni az édességek
iránt, menten hozzámegyek.
Nem sokat beszéltünk, Matt jobbára csak bámulta, ahogy a fagyimat eszem és kivételesen nem zavart.
- Ha van kedved – adtam végül hangot a legnagyobb vágyamnak –, mesélhetnél történeteket.
- Milyen történeteket – kérdezte.
- Rólunk – mondtam. – Tudod, régről. Egy csomó mindenre nem emlékszem.
- Például miről
- Mindenről, miket játszottunk, miket rosszalkodtunk… mindent tudni akarok, amire csak emlékszel.
- Arra emlékszel, mikor… elloptuk azt a pónit
- Pónit – hökkentem meg. – Nem emlékszem. Milyen póni
- Egy igazi pónit – nevetett ki Matt. – Volt egy pasas a parkban, aki megengedte, hogy pénzért, akárki
ráüljön a pónijára. Elmentünk mi is és felültünk rá. Nagyon sok gyerek volt ott és akkor megláttuk, azt
a kövér srácot, aki szintén ráült a pónira, amitől te sírni kezdtél, mert azt hitted, fáj neki. Aztán
kitaláltuk, hogy hozzuk el. Te voltál a csali, elcsaltad a pasast és pedig elkötöttem a lovat. Tényleg
nem emlékszel
- Nem – mondtam lelkesen, elfeledkezve a fagyiról. – De mondd tovább!
- Hozzátok vittük, keresztül a házon és kikötöttük a fához. Hoztam deszkákat és elkezdtük építeni az
istállót, de akkor hazajött az apád és megkérdezte, honnan szedtük. Akkor te azt mondtad: „Mattie
osztálytársáé, megkért, hogy vigyázzunk rá.” Olyan jól csináltad, hogy apád elhitte és átment a
nevelőanyámhoz, hogy megkérdezze, meddig marad a póni. Persze kiderült, hogy hazudtunk és nagy
balhé lett belőle. Két napig folyamatosan sírtál a póni után.
Bár nem emlékeztem, látni véltem részleteket az életem filmjéből. Matt még elmesélte, hogyan
találtunk egy félholt macskát és temettük el a parkban (természetesen, miután kimúlott), mennyire jó
barátja voltam a fagyisbácsinak, és hogy milyen vicces volt, mikor vámpírdenevérekről álmodtam és
sikítozva ébredtem (ezt kegyetlenül nevetve mesélte). Összességében egy olyan délután volt, amilyet
már az első napon el kellett volna töltenünk.
Matt úgy beszélt rólam, mint egy büszke szülő a gyerekéről és olyan pontossággal idézte a mondataim
és utánozta a gyermeki hanglejtésem, mintha tegnap történt események lettek volna. Megettük az
összes fagyit (amin Matt ámuldozott és kijelentette, hogy nem nézte volna ki belőlem), aztán
visszasétáltunk a kocsijához. Hadarva meséltem neki azokat a dolgokat, amikre én emlékszem,
például, a hattyúetetést, meg a Robinson Crusoe játékot.
221

Senkinek sem kellesz!
Egyike volt azoknak a délutánoknak, amikor jól éreztem magam.
222

Senkinek sem kellesz!
33.
Hogy kerültem csütörtök délután a Knight házba Szerintem kevesen hinnék el, ha azt mondanám,
hogy fogalmam sincs, pedig így van. Mikor Matt kirakott a házunk előtt kedden, a dzsekivásárlás után,
Clara megjegyezte, hogy Mrs. Knight felhívta őt is, hogy próbáljon a lelkemre beszélni és Clara
megtette.
- Szerintem bolond vagy, ha nem fogadod el – mondta aztán a végén.
Volt bennem egy kevés bajsejtelem, amiatt, hogy talán nem akarja, hogy olyan sok időt töltsek otthon.
Legalábbis, mikor Lauren kijelentette, hogy fogadjam el, addig sem rontom otthon a levegőt, Clara
nem mondott semmi olyasmit, hogy: „Dehogyis, Emily, ne hallgass Laurenre!” Ilyen szempontból
nem vizsgáltam meg a kérdést. Persze, el is felejtettem, hogy az a legjobb mindenkinek (kivéve talán
Dorothyt), ha én elsüllyesztem magam, és ha elfogadnám az ajánlatot, könnyen kivitelezhető lenne a
dolog. Alig lennék otthon.
Aztán ott volt, Szöszi szünet nélküli könyörgése, Mrs. Knight nekem intézett újbóli hívása és végül a
nem Knight ismerőseim (Dean és Jane) kijelentése, miszerint a legrosszabb, ami történhet, hogy hamar
ki kell lépnem, ha akár egyvalaki is bunkózik velem. Ezek meghozták a gyümölcsüket és igent
mondtam.
Pontosabban ez zajlott le.
- Kérlek, Emily, olyan jó lenne! – nézett rám Michael, mikor felálltunk az ebédlőasztaltól.
- Hát jó! – dünnyögtem.
- Mi – lepődött meg. – Tényleg
- Ja, nyertél – mondtam minden lelkesedés nélkül.
- Tényleg – kérdezte megint.
A tizennyolcadik tényleg kérdése után azt mondtam neki, hogy fogja be, vagy elmondom Dorothynak,
hogy belezúgott, mint vak ló a szakadékba.
Ez használt, így már csak egy utolsó kérdése maradt.
- És mikor kezdesz
- Holnap – sóhajtottam (ez szerdán történt).
Úgyhogy most itt van csütörtök és én úton vagyok a Knight házba. Hogy mit fogok ott csinálni az
rejtély, legalábbis számomra. Matt nagylelkűen felajánlotta, hogy elvisz minket (engem és Szöszit,
akinek kocsija ugyan van egy fekete, régebbi típusú fogalmamsincs márkájú, ám a jogsit még nem
szerezte meg hozzá), így hátul kuporogtam, Gemma mögött és próbáltam a lehető legkisebb felületen
érintkezni az üléssel.
- Izgulsz – kérdezte Matt a visszapillantóból bámulva rám. Gondolom, az összekucorodásom értette
félre.
- Nem – mondtam rögtön, mert tényleg nem féltem.
- Nem fognak megenni – nevetett, mintha azt mondtam volna, hogy félek.
- Nem izgulok! – mondtam nyomatékosan. – Csak kölykök.
- Az első napokban még biztos jól fognak viselkedni – biztosított Matt, továbbra is úgy téve, mint aki
nem érti a szavaim. Utálom, ha nem figyelnek rám, de mit várhatnék Mattől Haladás, hogy nem
nyírjuk ki egymást.
Ahogy megérkeztünk a ház elé, rekordsebességgel ugrottam ki a kocsiból. Legnagyobb
223

Senkinek sem kellesz!
meglepetésemre Mrs. Knight a terasz felől sietett felém.
- Emily, milyen jó, hogy eljöttél!
- Jó napot! – köszöntem kimérten. Mi a frászt keresek én itt Pucolás, Emily, amíg nem késő!
Késő volt, Mrs. Knight átkarolta a vállam és töméntelen mennyiségű információval kezdte tömni a
fejem. Mindent nem is tudtam megjegyezni, csak a főbb pontokat. Leckék, vacsora előtt nincs
édesség, ha a medencébe megyünk… hát erre nem emlékeztem. Ha valamelyik megsérül (na, ez sokat
elárul Knightékról, elhatároztam, hogy az én felügyeletem alatt egy gyerek sem sérül meg), akkor
elsősegélydoboz a második emeleti fürdőszobában. Ha valami kell, csak szóljak Michaelnek, ő segít,
vagy akár neki is, ha épp itthon van.
Azzal kezdte, hogy ő már megy is, úgyhogy még odalent elköszöntünk. A kezembe nyomott egy cetlit,
amire négy telefonszám is fel volt vésve. Bólogattam, mint az a kutya, Matt kocsijának műszerfalán,
aztán már ott sem volt.
- Az első munkanapod! – mondta Szöszi diadalmasan. – Mire számítasz
- Megszégyenülésre, nyilvános megalázásra és testi sérülésekre – soroltam. Michael nevetett, mintha
viccelnék.
Rászántam magam és felmentem a lépcsőn.
- Meglepetés! – ordította kórusban a négy gyerek, aztán kettő, Meghan és Sarah a hasamba csapódott.
- Emily! – visította Meghan. – Olyan jó, hogy te leszel az új bébiszitterünk.
- Igen – erősítette meg Sarah. – Megnézzük a Szépség és a Szörnyeteget Azt mondtad, hogy
legközelebb. Az most van!
- Nyugi! – mondtam és körbenéztem. A tévére egy lap volt ragasztva, amire színes betűkkel a
következőt kanyarították „Isten hozott, Emily!” tökre, mintha a reptérre akartak volna kimenni vele,
hogy felmutatva jelezzenek a frissen érkezett távoli rokonnak. Vagy a francia cserediáknak.
- Mekkora buli lesz! – mondta Peter, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem ismer engem.
Olvastam Mary Poppinst, láttam a Nanny McPhee-t és a Dadaszolgálat sorozatot is néztem egy
darabig. Ami nekik bevált, nálam is be fog és az tuti nem lesz buli.
Egyelőre azonban még nem láttam okot a keménykedésre.
- Tehát, arra gondoltam, hogy a leckétekkel kellene kezdeni, aztán játszhatunk.
- Az enyém kész – jelentette Peter. – Játszhatok most
- Az enyém is – vágta rá Sarah.
- Az enyém is – James és Meghan egyszerre.
- Milyen ügyesek voltatok! – lepődtem meg. Bevallom, féltem, hogy rinyálni fognak. – Akkor
megnézem és utána játszhatunk valamit.
- Megnézed – kérdezte döbbenten Peter. – Mit
- A leckédet – világítottam rá. – Hozzátok ide a…
Belém fagyott a szó az elkámpicsorodott arcokra nézve, és hirtelen leesett.
- Ti belehazudtatok a képembe – hüledeztem. Milyen álszent népség, én meg milyen naiv vagyok!
Szöszi remekül szórakozott rajtam, csak a háttérből röhögcsélt.
- Fogd be! – csattantam rá. – Te is szedd elő a leckéd, és írd meg!
- Nekem nem vagy a dadám – nevetett még mindig.
- Igazán Én úgy tudtam, hogy a gyerekek dadája vagyok, tehát minden tizennyolc év alattinak ebben
a házban. Ebbe te is beletartozol!
- De én idősebb vagyok nálad!
- Lehúzhatod magad azzal a pár héttel! – vágtam rá.
- Akkor Mattnek is te vagy a bébiszittere – kérdezte Meghan, mire Peter röhögésben tört ki.
224

Senkinek sem kellesz!
- Mi van velem
Döbbenten hátrafordultam. Matt és Gemma igyekeztek felfelé a lépcsőn. Már majdnem rákiabáltam,
hogy „Nem úgy volt, hogy amikor én itt vagyok, te elsüllyeszted magad” De aztán mégsem tettem.
- Emily azt mondta – árulkodott Sarah –, hogy minden tizennyolc év alattinak ő a bébiszittere.
- Akkor bizonyára úgy van – nézett rám Matt és gúnyosan vigyorgott.
- Úgy hát! – mondtam, mert nem akartam megmásítani a szavam. – Szedjétek össze a leckéiteket és
írjátok meg!
- Mi lenne, ha délután írnánk meg – kérdezte Peter.
- Délután van!
- Vacsora után – ajánlotta Meghan.
- Most – türelmetlenkedtem. – Sokkal jobb minél előbb túlesni rajta, aztán a nap hátralévő részét, azzal
tölthetnétek, amivel akarjátok.
- Előbb a Szépséget! – csattant fel hirtelen Sarah.
- Nem! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Nem! – utánzott engem Sarah. – Előbb a Szépséget, vagy nem csinálom meg a leckém!
Elnevettem magam.
- Ha nem csinálod meg a leckéd, akkor büntetésből nem játszhatsz velem!
- Jó! – vágta rá durcásan.
- Jó – mondtam én kinevetve őt. – Nos, ki nem akar még leckét írni
- Emily – mondta komolyan Gemma –, tényleg hagyod neki, hogy ne írja meg
- Igen – hagytam rá.
- De hát…
- Gemma, kérlek, ne szólj bele! – láttam, hogy már robbanni készül, de Matt megszorította a vállát, bár
mondani semmit nem mondott.
- Én csak azt mondom, hogy nem biztos, hogy ez jó ötlet – mondta Gemma szelíd hangon. Hagyja,
hogy egy férfi fegyelmezze, mint valami kutyát Hah, ezt nem néztem volna ki belőle.
- Hány gyereket neveltél fel életed során – kérdeztem.
- Miért te hányat – kérdezett vissza.
- Egyet – vágtam rá. – Szóval előnyben vagyok! Ne szólj bele a dolgomba!
Gemma megint bedühödött láttam rajta, de Matt taszított egy kicsit rajta.
- Hé, menjünk fel a szobámba! – mondta neki szelíden. Gemma arcáról eltűnt az indulat és rajongó
áhítattal bámult fel Mattre.
- Jó! – rebegte. Jó pincsi kutya. Ez kell a mai pasasoknak Hányinger! Ugyanakkor eszembe jutott,
hogy mit mondott Dorothy Matt ágybeli képességeiről. Talán ettől olyan engedelmes Gemma. Fél,
hogy Matt megvonja tőle az adagját
Hülyén röhögni kezdtem a saját gondolatomon, amit szerencsémre senki nem olvashatott ki a
fejemből. Gemma villámló szemekkel bámult, de aztán szerencsére eltűnt Mattel a lépcső tetején.
- Szóval, ki akar leckét írni, aztán játszani
Senki nem akart.
- Hát jó! Ti fogjátok megbánni!
Letelepedtem a földre az egyik párnára, és nekiálltam megírni a saját leckémet. James és Peter játszani
kezdtek a videójátékukkal, Meghan és Sarah, pedig babáztak.
- Milyen gyereket neveltél fel – kérdezte értetlenül Michael.
- Semmilyet. Hazudtam – vontam vállat.
Szöszi nevetett, majd kisebb habozás után mellém telepedett és csendben leckét írtunk. Mikor kész
lettem, megkérdeztem Michaelt, akar-e kártyázni és akart. Hozott egy pakli kártyát és nekiálltunk
225

Senkinek sem kellesz!
pókerezni.
Michael javaslatára némi aprópénzben játszottunk, ami a hatodik kör után, már egyáltalán nem volt
apró.
- Te ezt direkt csinálod – csattantam fel nevetve, mikor magam elé húztam a maradék pénzét. – Ez a
játékot nem neked találták ki! Igazi lúzer vagy!
- Te meg nagyon kedves! – vágott vissza, de azért ő is nevetett. Nem tudom, mi oka volt rá, hiszen
végig vesztett.
- Én sokkal jobb lennék, mint Michael – jegyezte meg Peter. – Játszunk egyet
- Igen – bólintottam. – Amint megcsináltad a leckéd!
Ez leforrázta és dacos képpel visszafordult a játékához.
- Játszunk valami mást – ajánlottam Szöszinek. – Van ötleted
Volt, a könyvtárszobából előhozott egy könyvet, mondván ez egy kalandkönyv, amiben én dönthetek a
sorsom felől. Kaptam három dobókockát és egy papírt. Kiderült, hogy fiatal varázslótanonc vagyok,
akinek valami tekercset kell megszereznie. Választhattam képességeket, kaptam útra való pénzt és
elindultam. Szöszi olvasta a történetet, majd az instrukciókat. Épp egy választási lehetőség előtt
álltam.
- Ha jobbra akarsz menni, akkor a 197., ha balra, akkor a 74. oldalt – mondta Szöszi.
- Balra menj! – szólt közbe James. – Jobbra az óriásskorpió van! Nagyon nehéz legyőzni!
- Jobbra – mondtam Szöszinek és persze szembe kerültem az óriásskorpióval. A kockák segítségével
nagy nehezen legyőztem, de fel kellett használnom két életpont feltöltő bájitalt is, amit korábban
vásároltam drága pénzért.
- Mondtam – jegyezte meg James lesújtón.
- Ha megcsinálod a leckéd, segíthetsz – vontam vállat. – Különben nem hallgatok rád!
- Miért, ha kész a leckéje, jobban fogja tudni – kérdezte Peter gúnyosan.
- Jobban bízom egy okos kisfiúban, akinek kész a leckéje, mint egy butában, aki egész nap a hülye
videójátékot nyomja! – vágtam vissza.
James önérzetét sérthette a mondat, mert elgondolkodott.
- Nincs olyan sok – mondta végül. – Segítesz megcsinálni
- Persze – mosolyogtam rá. – Ha szükséged van segítségre.
Öt perc múlva bent voltunk a szobájában, ahol hegyekben álltak a játékok. James leült az íróasztalához
és nekiállt a házinak. Első osztályos lévén, csak piti házija volt, el kellett olvasnia egy nyúlfarknyi
szöveget, aztán válaszolni öt kérdésre. A biológiája volt a legkönnyebb. Sorolj fel tíz zöldséget és tíz
gyümölcsöt! Komolyan, én sosem kaptam ilyen debil feladatot. Milyen hét éves az olyan, aki nem tud
felsorolni ennyit
Kiderült, hogy James, a gyümölcsökkel még boldogult, de a zöldségekben elakadt.
- Nem tudok többet – mondta sírósra görbült szájjal. Végigfutottam a listát. Csak olyan zöldségeket írt
fel, amik eleve zöldek.
- Gondolj pár színre is – javasoltam. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Vártam, hogy írjon valamit,
hiszen csak van ennyi esze, de végül csak kibökte.
- Semmi kék nem jut az eszembe!
Hitetlenkedve megráztam a fejem. Kék Egyáltalán van zöldség, ami kék Hirtelen egy sem ugrott be.
- Gondolj egy másik színre!
Szerencsére ezúttal a pirosra gondolt, úgyhogy hamar megtalálta a még keresett kettőt.
- Készen vagyok! – kiabálta diadalmasan. – Most játszunk, amit csak akarok
Úgy tűnt, hogy kalandkönyves játékot berekesztettük, James babázni akart. Persze nem ám lányos
226

Senkinek sem kellesz!
Barbie-val, hanem igazi akciófigurával, aminek milliárd lenyelhető darabja van (győzködtem magam,
hogy ne legyek paranoiás, James nem fog lenyelni semmit, hiszen elmúlott már három). Szóval volt
egy rakat ebből az akciófigurából és mindegyik mást tudott. Volt motoros, katona, űrhajós, nindzsa és
James favoritja, az ejtőernyős. Ha elég magasról dobtuk el (a legfelső emelet lépcsőjének tetejéről),
akkor átrepült a fél szobán.
Törtem a fejem, hogyan csaljam bele a többi gyereket is. Meghan bizonyult a leggyengébb
láncszemnek. Ecsetelni kezdtem Jamesnek, hogy milyen jó ötlet lenne, ha én egy Barbie-val szállnék
be, akire katonai ruhát adnánk és játszhatnánk valami kémeset. Meghan egyből felajánlott nekem egy
Barbie-t, így Jamesszel belekezdtünk egy akciófilm jelenetbe. Szöszi játszotta a rossz fiút, mi pedig
üldöztük és akkor azt mondtam, milyen jó lenne, ha lenne erősítésünk.
Így került a képbe (persze a leckeírás után) Ella, a szupermodell, aki szabadidejében besegít a
rendőröknek, mert fekete öves karatés és nem mellesleg imád lovagolni.
Peter és Sarah (előbbi gúnyos, utóbbi durcás arccal) nézte a játékunkat, amikor megjelent Gemma és
Matt. Sarah odarohant hozzájuk, majd súgott valamit Mattnek, amit nyilván Gemma is hallott, mert
kárörvendő vigyorral rám nézett.
- Emily! – szólított meg Matt. – Sarah tényleg nem játszhat
- Nem – ráztam meg a fejem. – Akinek nincs kész a leckéje, nem játszhat.
- Azok az én játékaim is! – visította Sarah. – Én is játszhatok!
- Hát vidd, amit szeretnél – mondtam neki. – De amíg nincsen kész a leckéd, addig nem szállhatsz be a
közös játékba. Sajnálom, de ez a szabály!
- Te hülye vagy! – kiabálta felfújva magát. – Nem is olyan vagy, mint Belle! Olyan vagy, mint…
Ursula! – nyilván ezzel meg akart sérteni.
- Az meg ki – kérdeztem.
- Az a dagadt nő a Kis Hableányból – mondta Michael és úgy tűnt, mindjárt megszakad a nevetéstől.
Pedig inkább ő a röhejes. Névről felismeri a Kis Hableány szereplőit Ez nagyon férfias!
- Hadd játsszon! – kérte Matt tétován.
- Ha megírta a leckét, játszhat! Addig nem.
- Ne legyél ilyen kegyetlen vele! – mondta Gemma és megsimogatta Sarah haját. A kislány nagyon
csúnyán nézett rám, közben meg Matt kezét szorongatta. Igazán nem akartam ilyen kicsi ellenséget
szerezni magamnak, de akkor sem engedtem, így végül Sarah sírni kezdett. Nem is sírás volt ez,
hanem hiszti, mégpedig kemény és hangos. Az arca eltorzult, visított és toporzékolt, mint azok az
elkényeztetett kis hercegnők, amilyen volt is.
- Hol tartjátok a pelenkákat – kérdeztem hangosan Szöszit. – Ha Sarah tovább erőlködik, hamarosan
szüksége lesz egyre.
Matt, Gemma és persze Sarah kivételével mindenki nevetett. Matt és Gemma, nyilván, hogy keresztbe
tegyenek nekem végül leültek vele játszani. Dühös voltam emiatt, de mégsem szóltam semmit.
Kicsit később sikerült újabb gyufát kihúznom, mikor bezsebeltem egy szatyornyi chipset és édességet
(hogy jó példával járjak elő, még Szöszi karamellás-fahéjas mogyoróját is). Ez Peterrel eredményezett
egy hatalmas vitát, hogy végül bevonult a szobájába és keményen becsapta az ajtaját. Tíz perc múlva,
mikor James, Sarah és Peter is jégkrémmel a kezében flangált, még akkor sem szóltam semmit. A
jégkrémeknek nyilván köze van Gemmához és Matthez, akik odalent voltak.
Vacsorára hazaért Mrs. Knight. Igazából addig nem is realizálódott bennem, hogy ezek elvárják, hogy
minden nap velük vacsorázzak. Vajon otthon gondoltak erre Itt kellene teleennem magam, vagy
otthon tesznek nekem félre vacsit Ez fogós kérdés volt, mindenesetre alig ettem pár falatot. Közben
hallgattam, ahogy Sarah előadja a hattyú halálát és szép történetet kerít abból, hogy milyen gonosz
227

Senkinek sem kellesz!
vagyok.
Az én véleményem nem kérték ki, ami jobb is, mert egy dolgot tudtam volna mondani. Nem tetszik a
nevelési módszerem Akkor rúgjanak ki.
Vacsora után fellélegezhettem, Matt ugyanis hazavitte Gemmát. Szöszi visszakövetelte a mogyoróját,
mire ki-ki tüntetni kezdett az elkobzott édességekért. Mrs. Knight megdöbbenve nézte, ahogy
lehurcoltam Michelle szobájából (azt úgysem használták épp és a kulcs is a zárban volt) a hatalmas
szatyor mindenfélét, majd egyszerűen kiszórtam az asztalra. Végül is vége a vacsorának, felőlem már
ehetnek. Fél hét volt, vagyis még egy órám maradt. Peter mogorva arccal tévézett, James egyedül
játszott egy olyan autóval, ami ha nekimegy valaminek, ezer darabra esik szét, de csak össze kell rakni
és már megy is tovább. Én a földön ücsörögtem egy párnán, egyik oldalamon Szöszivel, a másikon
Meghannel, aki a kezem fogta, én meg hagytam neki. Sarah tüntetően külön vonult és Mrs. Knight
ölében keresett menedéket. Mindenfélét sugdosott neki, de nem igazán figyeltem, mert Meghan
előhúzott egy doboz Pocahontas figurás dominót és lejátszottunk, néhány partit. Hamarosan James is
becsatlakozott.
Hét óra tízkor Matt visszatért.
- Emily, kedvesem – nézett rám Mrs. Knight. – Hazamehetsz, Matt hazavisz.
- Öhm… köszönöm, de inkább, majd busszal, miattam nem kell fáradnia – elvégre Matt most ért
vissza, nyilván nem akar potyára még egyszer megtenni egy utat, meg egyébként sem akartam vele
menni.
- Akarod, hogy én vigyelek haza – kérdezte Mrs. Knight.
- Nem. Jó a busz, tényleg!
- Ne hülyéskedj! – szólt rám Matt. – Majd én hazaviszlek!
A válaszom meg sem várva Mrs. Knight folytatta.
- Akkor ugye jó lesz a hétvége, ahogy mondtam is Holnap délutántól, vasárnap délig.
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Azt hittem, hogy ki fog rúgni. Azt akartam, hogy kirúgjon, erre
meg közli, hogy holnap is jönnöm kell. Az egész hétvégére!
Nem mondtam semmit, de úgy tűnik nem is kellett. Önhatalmúlag döntöttek a sorsom felől.
- Akkor menjünk! – mondta Matt.
Nem volt erőm vitatkozni. Lefárasztott a sok gyerek, így csak bólintottam egyet.
- Viszlát, holnap! Sziasztok!
Szótlanok voltunk, amíg be nem ültünk Matt kocsijába.
- Na – kérdezte, mikor indított.
- Mi, na
- Mi a véleményed az első nap után
- Neked mi a véleményed – kérdeztem vissza. – Szemét voltam és kegyetlen, mi
- Inkább szigorú és határozott – mondta. – Én nem tudtam volna állni Sarah könnyes pillantását.
- Nem is álltad! – jegyeztem meg. – Jobb lenne, ha te meg Gemma máskor kimaradnátok a
dolgomból! – ezt nem is akartam kimondani, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
- Sajnálom – mondta Matt. – Holnap megpróbálok nem otthon lenni, jó
Nem válaszoltam. Matt mostanában annyira igyekszik kedves lenni, hogy majd belegebed. A kérdés,
hogy miért Megbánta, hogy hetekig szemétkedett velem és most édeskedik Nem haragudtam rá, de
ez zavart. Ráadásul észrevettem, hogy egy csomó minden zavar vele kapcsolatban, aminek pedig nem
kellene. Nem értettem magam. Mit törődöm vele ennyit
- Elfáradtál – kérdezte végül, mikor megint csend volt vagy öt percig. Szerencsére már nem voltunk
messze hazulról.
228

Senkinek sem kellesz!
- Kicsit – vallottam be. – Ez fárasztóbb, mint a pincérkedés.
- És ma még viszonylag jók voltak – nevetett. – Peter és James nem is verekedtek. Hallanod kellene,
milyen mikor Meghan indul be. Sőt, ha Michelle kezd veszekedni Peterrel, akkor zeng az egész ház.
Bosszúsan felnyögtem. Michelle-ről elfeledkeztem. Biztos otthon lesz a hétvégén és ki fog készíteni.
- De azért nem olyan rosszak – folytatta Matt, talán félreértve a kiadott hangot. – Talán meg fogod
szeretni őket.
- Kedvelem a családod – vonogattam a vállam. – Legalábbis, alapjában véve, külön-külön, egész…
rendesek. Csak együtt, kicsit…
- Túl sok – fejezte be a mondatomat Matt. – Nem egészen olyan, mint a Hetedik Mennyországban,
igaz
- Hát… nem – mondtam döbbenten. Matt nézi a Hetedik Mennyországot Ez fura.
Megérkeztünk a házunk elé, úgyhogy kiszálltam.
- Kösz, hogy elhoztál! – vetettem oda udvariasan. – Szia!
- Várj! – szólt utánam, mikor már épp fordultam volna el. – Sok cuccot kell hoznod Mármint hozzánk
holnap
- Nem tudom – igazából még el sem gondolkodtam rajta, hogy mit kell vinnem. Váltás ruhát ez
evidens. És Cicát, hogy legyen mivel aludnom. De nem, Cicát nem vihetem Matt miatt. A végén még
visszalopná. De otthon sem hagyhatom egyedül!
- Csak azért kérdezem, mert gondoltam reggel eljövök érted… illetve értetek, csak berakod a holmid a
csomagtartóba és elviszlek a suliba, onnan meg majd hozzánk. Ez megfelel
Oda sem figyelve bólintottam. Annyira lekötött, hogy mi legyen Cicával, hogy csak akkor esett le
Matt mondandójának értelme, mikor kinyögte.
- Akkor reggel értetek jövök. Jó éjt! – és már ott sem volt.
Odabent a család békésen tévézgetett, ahogy az ideális is. Halkan akartam felosonni, de megállítottak
egy kérdéssorozat erejéig. Mikor befejeztem a válaszolgatást, felmentem a szobámba. Clara nem
említette, hogy lenne számomra étel, pedig eléggé éhes voltam. Mindegy, lefekvés előtt ittam egy
csomó vizet, majd bővebben meséltem Dorothynak a napomról és arról, hogy lehet, hogy másnap Matt
visz minket iskolába.
Szerencsére ez simán és zökkenőmentesen zajlott. Összepakoltam egy rakás cuccom és közé
elrejtettem Cicát is, majd mindent bevágtam Matt csomagtartójába. Kicsit féltem, hogy valaki esetleg
kikutatja a holmim, de semmi ilyesmi nem történt. Délután ismét ott voltam Knightéknál. A nap
nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy Michelle szobájában nemcsak
egy hatalmas szatyornyi rágcsálnivaló, hanem egy hűtőláda is került, tele a hűtőből előkotort
jégkrémekkel. Sarah és Peter ugyanúgy ellenállásba vonultak, de Meghan és James egy szóra megírták
a leckét (a közelgő hétvége ellenére is), aztán játszottunk.
Michelle röviddel vacsora előtt érkezett meg és a szokásos őrült módon örvendezett az ottlétemnek,
kijelentve, hogy este bulizunk.
Ez a buli nem sok mindenből állt, ő, Michael meg én, miután sikeresen ágyba parancsolták a
gyerekeket, aztán egy tál popcorn és egy hatalmas zacskó karamellás-fahéjas mogyoró társaságában
megnéztünk egy filmet.
Michelle közölte továbbá, hogy vele fogok aludni az ő szobájában és ez szerinte rohadtul jó lesz. Na,
persze!
Késő éjjel osontam le a könyvtárszobába azzal a gondolattal, hogy olvasni fogok, ahelyett, hogy
alvásra pocsékolnám az időt. Megdöbbenésemre Mattbe botlottam. Azon a díványon olvasgatott, amin
én terveztem tenni ugyanezt.
229

Senkinek sem kellesz!
- Várj! – szólt rám, mikor szó nélkül akartam visszacsukni rá az ajtót. – Nem foglak megharapni, ha
bejössz.
Ez azért nevetséges kijelentés volt. Most épp nem volt vele semmi bajom, az ígéretéhez híven nem
volt otthon délután, csak vacsorára esett be és vacsora után is eltűnt a szemem elől.
- Nem félek tőled – jelentettem ki. – Csak nem akartalak zavarni.
- Ebben szoktál… aludni – kérdezte végignézve rajtam.
A szokásos póló, boxeralsó kombinációmat viseltem.
- Igen. Miért bajod van ezzel
- Á, nem – nevetett gúnyosan. – Ez szexi… tényleg!
- A te mosókonyhás jelenetedet biztos nem múlja fölül! – vágtam rá
- Gondoltam, hogy fel fogod hozni! – csattant fel és becsapta a könyvét.
- Mire számítottál – vigyorogtam. – Hogy csak úgy elfelejtem Az évszázad poénját
- Csak tudnám, mi volt annyira vicces benne! – morogta.
- Te! – böktem ki. – Egyik nap még utálsz és megpróbálsz kinyírni, a másikon kedves vagy, és előttem
meztelenkedsz. Soha nem voltam még részeg, de nem is akarom kipróbálni, ha ekkora hülyét csinál az
emberből.
- Először is – kezdett bele elborult képpel –, nem próbáltalak meg kinyírni, véletlen volt, hogy
belöktelek, másodszor, nem akartam előtted meztelenkedni, nem gondoltam, hogy valaki be fog jönni.
Harmadszor nem utállak, soha nem is utáltalak.
- Na, persze! – mondtam gunyorosan.
- Igazat mondok, soha nem tudnálak utálni, inkább csak mérges voltam rád. De már nem vagyok.
- Miért voltál mérges rám – kérdeztem. Rám nézett egyenesen bele az arcomba. Volt valami a szürke
szemeiben, amit nem értettem. Mintha valami olyasmit kérdeztem volna, amit tudnom kellene és ő
neheztel rám, amiért mégsem tudom. Lőjenek le, akkor sem tudtam volna megmondani.
- Talán majd máskor elmondom – mondta végül. – Most lefekszem!
Nem akartam hangosan ujjongani, így csak elégedetten biccentettem. Jobb is, ha megy. Elővettem a
múltkori vámpíros könyvet és levetettem magam Matt bemelegített helyére. Savanyúan észleltem,
hogy még mindig ott van az ajtóban.
- Szóval, sikerült meghódítanod Saraht – kérdezte.
- Még nem – sóhajtottam. – Nagyon makacs. Dacból nem akarja megcsinálni a hülye háziját.
- Emlékeztet rád – vigyorodott el. – Ha akarod, holnap segítek betörni. Tudok egy játékot, aminek nem
fog tudni ellenállni. Benne vagy
- Pontosan miben – kérdeztem kicsit gyanakodva.
- Mindegy, majd holnap meglátod – legyintett és ott hagyott.
Vállat vonva olvasni kezdtem, nem hazudtoltam meg önmagam, egész éjjel, le sem hunytam a
szemem.
230

Senkinek sem kellesz!
34.
Másnap reggel, mikor becsaptam a vámpíros könyv második részét, rájöttem, hogy én már nem igazán
fogok aludni. Odakint már teljesen megvirradt, így egy dolgot tehettem, hogy elkerüljem az egész
napos álmos szédelgést. Szükségem volt egy kávéra.
A ház szokatlanul csendes volt, nyilván még mindenki aludt. A szakácsnő sem érkezett meg egyelőre,
úgyhogy magam álltam neki a kávékészítésnek.A lépteket hallva meglepetten hátrafordultam és
szembetaláltam magam egy alacsony, nagy hasú, kopaszodó pasassal. Hálóköntös viselt és papucsot, a
hóna alatt meg friss újságot szorongatott. Kicsit megijedtem, de a fényképekről ráismertem. Mr.
Knight. Nem is gondoltam, hogy itthon lesz, eddig még sosem találkoztam vele.
Mielőtt bármiféle bemutatkozó szöveg eszembe juthatott volna, kihúzott egy széket a konyhaasztal
mellől, leült rá és maga előtt széthajtotta az újságot.
- Két cukorral kérem! – szólalt meg.
Megdöbbenve bámultam rá. Úgy érti, csináljak neki kávét Persze csináltam, de azért magamban
fortyogtam. Milyen barbár viselkedés ez Azt hiszi, csak mert gazdag, akkor már bemutatkoznia sem
kell Vagy legalább megdobnia egy jó reggelttel Itt egy ismeretlen lány és közli vele, hogy csináljon
kávét
Megcsináltam két kávét, az övébe két kockacukrot pottyantottam, az enyémbe négyet, tüntetően
leültem mellé és az egyik csészét odatoltam elé. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem köszönte meg.
Végig ért egy cikken az üzleti rovatban, sóhajtott és a kiskanállal megkavarta a kávéját. Belekortyolt,
majd egy fintor kíséretében letette.
- Jó lenne pár csepp tejszín!
Lecsaptam a kiskanalam és odaugrottam a hűtőhöz. Dühösen kutakodni kezdtem tejszín után, aztán
levágtam elé. Még mindig nem mondott semmit, én meg hitetlenkedtem, hogy tényleg vannak ilyen
emberek. A sznobság felső foka!
- Emily Sullivan vagyok – jegyeztem meg csevegőn. Halk mordulással jelezte, hogy hallotta, csak épp
magasról tesz rá.
Elmosolyodva folytattam.
- Én vagyok az új bébiszitter. – Semmi reakció. – Megértette, uram – kérdeztem.
Végre rám nézett, láthatóan dühös volt, amiért zavarom az újságolvasás és a tirpák viselkedés közben.
- Három diplomám van – közölte velem fölényesen. – Természetesen megértettem!
- Csak mert úgy viselkedik, mintha a cseléd lennék, nem pedig a bébiszitter – vágtam a képébe az
igazságot. – Ha akar valamit, akkor az elejére tegye a kérem, a végére meg a köszönöm szót! Ha
továbbra is így viselkedik, akkor én is úgy fogok tenni, mintha nem hallanám, amit mond!
- Tudod, hogy én ki vagyok – fortyant fel. Elnevettem magam.
- Csak sejtéseim lehetnek, mivel Ön nem mutatkozott be nekem. Maga vagy Mr. Knight vagy Rodrigo
a kertész, medencetisztító, habár nem hiszem, hogy ő ilyen nyugisan üldögélne itt velem.
Rodrigo Maya unokája, állítólag hetente háromszor jön, és Michelle szerint tök dögös, néha leveszi a
felsőjét és úgy nyírja a füvet. Persze őt csak poénból hoztam fel, hátha Mr. Knightnak van
humorérzéke.
Nem úgy tűnt, hogy van. Tovább folytatta az újságolvasást. Akárhányszor kevergettem a kávém és
kicsit csörömpöltem a kanállal, mindig vetett rám egy dühös pillantást, mintha kizökkent volna az
231

Senkinek sem kellesz!
olvasásból. Direkt egyre hangosabban és hangosabban csörömpöltem. Fel lehet tenni a kérdést, hogy
direkt akartam-e kiidegelni és a válasz, igen. Alapjában véve szeretem, ha nem foglalkoznak velem, de
azért nem vagyok szellem, hogy átnézzenek rajtam. Szellem cselédlány főleg nem.
Végül lapozott az újságban és rám sem nézve megkérdezte.
- Te az a bajkeverő lány vagy, akiről a gyerekeim állandóan beszélnek
- Nem – jelentettem ki. – Én az a lány vagyok, akit a gyerekei állandóan bajba kevernek.
Vetett rám egy újabb metsző pillantást és zajosan lapozott, pedig biztos voltam benne, hogy még az
előző oldalakat sem olvasta át. Mivel megittam a kávémat, gyorsan elmostam és eltöröltem a csészém
meg a kiskanalam, majd gondoltam visszamegyek az emeletre.
Nem bírtam megállni, hogy el ne köszönjek.
- Viszlát, Rodrigo, remélem, még látjuk egymást.
Odafent még mindig ezen derültem. Jó sokáig tartott, a többiek ébredezni kezdtek, addig én
gondolkodtam.
Nyomorultul éreztem magam, amiért itt kell lennem. Peter és Sarah utálnak, állandó kisebbségi
érzésem van, és inkább tölteném otthon a hétvégémet. Vagy egy normális munkahelyen. Azt
kívántam, bárcsak Mrs. Knight megkérne, hogy többet ne menjek. Ki kell rúgatnom magam.
Önszántamból nem léphetek ki, mindenki hülyének titulálna, hiszen ez lehetne álmaim állása. Na,
persze!
Egyhangúan telt a délelőtt, Michelle, Matt és Peter majdnem délig aludtak, de a kisebbek és Michael
már ébren voltak. Megint azt az akciójátékot játszottuk, mint csütörtökön és pénteken és megint Sarah
nélkül. Kíváncsi voltam Matt ötletére, amivel állítólag betörhetem Saraht is. Az ebéd meglehetősen
nyugisan telt, mindenki tök kussban volt, mert Mr. Knight is ott volt. Legalábbis ennek tulajdonítottam
a nagy csendet. Csak az evőeszközök halk (kisebbeknél kicsit hangosabb) csörömpölése hallatszott.
- Nem is csodálkozol, hogy a kertésszel kell együtt enned – kérdezte hirtelen Mr. Knight.
Mindenki döbbenten felkapta a fejét, egyedül én mosolyogtam.
- Inkább azon, hogy az asztalfőre ültették!
- Ti most miről beszéltek – kotyogta közbe Michelle. Vajon, ha bevinnék egy húzós mondatot,
kirúgnának Megpróbálhatom.
- Szerintem nem is annyira jóképű, mint amennyire mondtad – mondtam Michelle-nek.
- Ki – hökkent meg.
- A kertész – nyögtem ki. – Én nem szívesen nézném meg a pólója nélkül!
Megdöbbenésemre az ellenkező hatást értem el. Mr. Knight egyszerűen kiröhögött, ami a kedvem
szegte.
- Ez a lány – nézett aztán a többiekre –, van olyan jó dada, mint amilyen jó kávét főz
Ez egy bók akart lenni Újabb döbbent pillantásokat kaptam.
- A gyerekek nagyon szeretik – biztosította Mrs. Knight, ami nem volt igaz, mert Sarah vágott rám egy
igazán csúnya fintort.
Az ebéd végeztével újabb megdöbbentő dolgot vettem észre. Az eddigi két étkezés után
hátramaradtam és segítettem Mayának átvinni a tányérokat a konyhába. Most is vártam, hogy kicsit
eltisztuljon a terep, de máshogy történt, mint eddig. Meghan volt, aki először felállt, az evőeszközeit
és a poharát berakva a tányérjába és kicipelte Mayának. Őt követte James, Szöszi, Michelle, Matt és
végül Peter. Ezt pedig egy szóval sem mondtam nekik! Mielőtt még jobban elcsodálkoztam volna
Sarah és felvette a tányérját és eltűnt ugyanúgy a konyhában. Én épp akkor értem be, mikor ezt
mondta a döbbent szakácsnőnek.
- Köszönöm szépen, nagyon finom volt minden – pontosan az én szavaim voltak. Pechemre Sarah
232

Senkinek sem kellesz!
észrevett, vágott egy újabb fintort és elhúzott.
Teljesen meghatott ez a hülyeség. Miért követték a példámat Rájöttek, hogy ez kellemesebb, mint az,
hogy csak úgy otthagyják a mosatlant Meglehet.
Az emeletre visszaérve Matt vigyorogva fordult felém.
- Kapd fel a fürdőruhád és találkozunk a medencénél!
- Mi – lepődtem meg.
- Hoztál fürdőruhát, nem Vagy ha nincs, akkor Michelle biztos ad egyet kölcsön.
- Van… de mit akarsz a medencében
- Megmutatom a játékunkat – válaszolta a saját belső poénján nevetgélve. – Imádni fogod!
Ezt nem igazán akartam elhinni. Egy játék, amiben medence és Matt is szerepel Egyébként sem volt
túl meleg a medencében való pancsikáláshoz.
Egyszerű, egyrészes fekete fürdőruhám van, abba gyorsan belebújtam és lerobogtam, ki az új
üvegajtón, egyenesen a medencéhez.
A gyerekek mind a vízben voltak már milliónyi vízi játékkal együtt, Michael, Matt és Michelle pedig
odakint. Tök egyszerre fordultak felém.
- Milyen dögös! – mondta Michelle, aki két részes középkék bikinit viselt. A felső nem volt épp
erkölcsösnek mondható, de legalább csak a családtagjai látták.
- Láttál már napot, te lány! – próbált viccesnek mutatkozni Matt. – Olyan fehér vagy, mint a fal!
- Na és – néztem rá gunyorosan. Persze ő könnyen beszél a már lebarnult bőrével. – Különben is,
nézd meg Szöszit!
Úgy festett, mint egy napallergiás tizenkét éves. Esküszöm, Peteren sokkal több izom volt.
- Úgy nézel ki, mint egy porcelánbaba! – röhögte ki Michelle és mivel ez nagyon is találó volt
nevettünk egy keveset.
- Na, gyere! – mondta nekem Matt és a fejével intett, hogy kövessem.
- Hová megyünk – kérdeztem tétován utána lépkedve. Vagy húsz lépésre mentünk a medence
szélétől. Ott megfordult és rám vigyorgott.
- A játék neve: Nagy Ugratás. Nem emlékszel rá
- Nem – mondtam. – A mi játékunk volt
- Pontosan – mondta Matt. – Furcsa, hogy nem emlékszel, mert imádtad. Kipróbáljuk megint
- Oké – lelkesedtem. – De pontosan mi is ez
- Mindig panaszkodtál, hogy a lovad nem tud akadályokat átugrani, akkor találtam ki ezt a játékot.
Neked csak kapaszkodnod kell, a többi az én dolgom. Na, pattanj fel!
Lehervadt a mosoly az arcomról.
- Mi – hebegtem megzavarodva. – Rád
- Mivel én vagyok a paripa – okított ki. – Most miért nézel így Csak nem félsz – tök gúnyosan
ejtette ki a félsz szót.
- Nem, csak…
- Ne hülyéskedj! – legyintett le. – Gyere!
Azzal megfordult és várakozott. Na, ne! Bámultam a hátán az apja övcsatjának a nyomát és közben
hitetlenkedtem. Arra akar rávenni, hogy ugorjak fel a hátára, mint régen. Ez egyrészt tök jó gondolat,
másrészt zavarba ejtő. Azért mégsem vagyunk már gyerekek.
- Tudom, hogy még emlékszel, hogyan kell – villantott egy vigyort hátrafelé. – Ígérem, tetszeni fog!
Így hát nem kérettem tovább magam. Kicsit hülyének éreztem magam, de felugrottam a hátára és
megkapaszkodtam a vállában. Most igenis zavaró volt, ahogy a kezeivel megragadta a meztelen
combomat.
- A francba, Emily! Egyáltalán van neked súlyod Esküszöm, könnyebb, vagy mint gyerekkorodban!
233

Senkinek sem kellesz!
- Vagy csak te nőttél túl nagyra! – vágtam vissza. – Ne akard megtudni, hogy milyen, ha a sörényed
tartja a súlyom! A ló különben sem beszél!
Matt nevetett.
- A ló a parancsszóra vár! – hirtelen nem tudtam, miről beszél, de aztán leesett.
- Gyí! – vihogtam ki magamból.
Matt idiótán felnyerített, ugyanúgy, mint gyerekkorunkba és rohanni kezdett előre. Nem is tudom,
hogy mire számítottam, épphogy túlléptem azon, hogy én most épp Matt hátán lovagolok, mikor
rájöttem, hogy a játék nevében az ugratás szó is szerepel és hirtelen leesett, hogy Matt mire készül
egész pontosan.
- Ne! – nyögtem fel, de akkora már a medence szélén voltunk, Matt elrugaszkodott és ugrott. Több
másodperces zuhanás után, megérkeztünk a jéghideg vízbe.
Igazából le akartam szúrni Mattet, de mikor levegő után kapkodva feljöttem a felszínre, egyszerűen
kirobbant belőlem a nevetés.
- Te totálisan meg vagy őrülve! – közöltem Mattel. – Mondhattad volna, hogy be fogsz ugrani!
- Ne mondd, hogy nem tetszett! – méltatlankodott Matt, így hát nem mondtam.
Elúsztam a létráig és még mindig nevetve kimásztam.
- Fogadjunk, hogy imádtad! – erősködött Matt, ahogy jött utánam, habár ő nem a létrát használta,
simán kihúzta magát mellettem. – Imádtad és csak arra tudsz gondolni, hogy még egyszer
megcsináljuk! Szereted ezt a játékot, valld be!
Továbbra sem mondtam semmit, mert igaza volt és nem akartam megadni neki az örömöt, hogy ezt az
orrom alá dörgölhesse.
- Ez nem volt semmi! – visította Michelle. – Nézd, meddig kicsapódott a víz!
A ház felé mutatott és tényleg az üvegajtón vízcseppek voltak, nem is beszélve Michelle-ről és
Szösziről, akik még bent sem jártak a medencében. Megjegyzem, jó nekik, mert igencsak hideg volt.
- Na, gyere, még egyszer – kapta el Matt a karomat és elrángatott a kiindulási pontra.
- Ez olyan gyerekes! – mondtam álszentül, de már fel is ugrottam a hátára. Megint nyerített, én
röhögtem és kiadtam a parancsot.
- Gyí!
Húsz másodperccel később ismét a víz felszínén nevetgéltem. Ennél őrültebb dolgot, nagyon régen
nem csináltam és annyira jó volt!
- Engem is, Matt! – vetette fel Meghan, ahogy kimásztunk a vízből.
- Ne feledd, én a te lovad vagyok! – súgta oda nekem Matt.
- Én is, én is! – követelte Sarah és akkor megértettem.
- Hé, ez az én játékom – mondtam Sarahnak. – Tudod, mi az ára!
Látványosan lehervadt az arca.
- Matt az én testvérem! – bökte ki végül. – Azt csinálja, amit mondok neki!
Elfojtottam egy vigyort.
- Matt az én lovam, ebben a játékban! Csak az lovagolhat rajta, akinek megengedem!
- Nekem megengeded – kérdezte Meghan, de Sarah dühösen Mattre kiabált.
- Nem igaz! Mondd meg neki, Matt!
Matt azonban csak megrázta a fejét és ennyit mondott.
- Nyihaha.
Michelle, Szöszi, Peter és én hangos nevetésben törtünk ki. Ez azért abszurd volt! Nagyon-nagyon!
Sarahnak újra sírásra, vagyis inkább hisztire görbült a szája.
- Nem értem, miért vagy ilyen undok – mondtam végül abbahagyva a nevetést. – Csak csináld meg azt
234

Senkinek sem kellesz!
a rohadt házit és többet nem kell hisztizned! Sőt, még a Szépség és a Szörnyeteget is megnézzük, de
ehelyett elrontod a játékot a nyafogásoddal!
- Nyihaha – mondta Matt és bólogatott hozzá.
A többiek nevettek, viszont én láttam Sarah arcán a tétovázást.
- Egy utolsó alkut ajánlok – mondtam végül. – Játszhatsz a lovammal, aztán megírod a leckét. Ígérd
meg, hogy aztán megírod!
- És utána megnézzük a Szépséget – kérdezte még elgondolkodva.
- Persze, amit csak akartok.
És belement!
Meghan, Sarah és még Michelle is boldogan visítoztak Matt hátán, ahogy nyihogva vetette bele magát
a vízbe. Peter röhögve nézte, James annyira nem volt vidám, talán azt akarta, hogy Matt vele is
belovagoljon és túl férfiatlannak tartotta a dolgot… nem is tudom.
Végül szegény paci kifáradt és Peter hozott neki egy vödör vizet, hogy megitassa. Matt fáradtan
belelógatta a fejét, majd úgy csinált, mintha inna. Peter annyira röhögött, hogy nem vett észre, amint
Matt ember üzemmódba vált és az egész vizet a nyakába zúdítja.
- Be kellene menni – vetettem fel. – Már jó régóta vagyunk idekint!
- Csak nem fázol – kérdezte Matt és nevetni kezdett.
- És ez miért baj – fortyantam fel. Pedig épp kedvelni próbálom, erre állandóan kiröhög. Ez dühítő.
- Nem baj. Jó látni, amikor ilyen látványosan fázol.
- Mi – kérdeztem értetlenül.
Michelle és Szöszi vihogtak, majd Michelle az üvegajtóra mutatott, amiben láthattam a tükörképem.
Semmi extra nem volt benne. Ott álltam egy törölközőbe csavarva és kicsit dideregtem.
- És – kérdeztem még mindig nem értve.
- Ez tök aranyos – mondta Szöszi. – Néha észre sem veszed, milyen aranyos tudsz lenni. Például,
mikor azt a dalt énekeled.
- Milyen dalt – kérdezte Michelle.
- Semmi – hurrogtam le. – Michael egy hülye!
- És amikor a levest kellett ennie – vetette fel Matt. Michelle felvihogott.
- Az tényleg édes volt!
- Igen – helyeselt Szöszi.
- Elég! – csattantam fel. – Még egy szó az édes voltomról és megtudjátok, milyen, ha undok vagyok!
- Csak az a baj – morogta Michelle –, hogy amikor nem édes vagy, akkor folyton undokoskodsz!
Felháborodva becsörtettem a házba, majd fel a ruháimért. Már felöltöztem és a hajam dörgöltem,
mikor Michelle utolért.
Mivel nem szándékoztam beszélgetni vele gyorsan lerohantam, ahol Sarahba botlottam.
- Ha gyorsan megcsinálod a leckét, akkor még lesz időnk vacsi előtt megnézni a Szépséget.
Meglepetésemre azt mondta, jó és rám mosolygott. El sem hittem, hogy sikerült.
- Tartozol nekem egy vallomással! – jelent meg Matt a lépcső tetején és lerobogott mellém. – Halljuk!
- Mit – hökkentem meg.
- Zseni vagy, Matt! – kezdte utánozni a hangom. – Nélküled soha nem sikerült volna. Még szerencse,
hogy te értesz az ilyen makacs kislányok nyelvén.
- Ebből a háromból csak egy igaz! – közöltem vele. – Nem vagy zseni és nélküled is sikerült volna.
Nagyon kreatív vagyok, csak idő kérdése volt. Az igaz, hogy értesz a nyelvén, ezért gratulálok.
- Volt kin gyakorolnom – mondta megint gúnyosan.
- Ha rám célzol, akkor tévedsz! – fortyantam fel. – Én soha nem voltam olyan, mint Sarah!
- Igazán – kérdezte még gúnyosabban. – „Neked már új barátaid vannak, Mattie, soha többet nem
235

Senkinek sem kellesz!
játszom veled!”
- Mert ellöktél! – hihetetlen, hogy ennyire fel tud húzni. – Emlékszem, mekkora seb lett a
könyökömön!
- És amikor azért hisztiztél, mert nem puszilgatlak eleget Ugyanolyan voltál, mint Sarah!
- Azt mondtad, nem emlékszel – mondtam csendesen. Látványosan lehervadt a gúnyos vigyora.
- Megmondtam már, nem Én mindenre emlékszem!
- Bárcsak én is emlékeznék! – sóhajtottam.
- Miért – kérdezte.
Felnéztem rá. Annyira akartam látni a régi kisfiút, de egyedül a szeme volt ugyanolyan.
- Az volt életem legjobb időszaka! És alig emlékszem valamire.
- Életed legjobb időszaka – kérdezett vissza olyan kétkedőn, hogy tudtam, neki akkor nyilván nem ez
volt az. Mintha hülyeségnek érezné, hogy nekem csak ez van. – Akkor miért mentél el
- Nem akartam elmenni. Kislány voltam, anya kényszerített, te is tudod! Vissza akartam jönni!
- De később már nem akartál – jelentette ki. Megvontam a vállam.
- Később már nem.
- Miért
Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna Hogy nem válaszolt a hülye leveleimre és elvesztettem a
reményt, hogy valaha is viszont láthatom őt Ezt túlzás lett volna kimondani, ráadásul megkérdezném,
miért nem válaszolt soha. Lehet, hogy meg sem kapta őket Talán mindig rossz helyre címeztem Ez
nem valószínű. Utáltam a felelősségre vonást, mert abból egyenesen következik a veszekedés.
A kínos helyzetet a mobilom csörgése mentette meg.
- Tessék – vettem fel hálásan, bárki is legyen az.
- Emily, én vagyok! – Adrian, király. Észleltem, hogy még haragszom rá.
- Mit akarsz – kérdeztem.
- Te most… szakítottál velem Mert ha igen, akkor szeretném elmondani, mennyire nagyon saj…
- Figyelj, szerintem ennek vége. Az apám nagyon ki van akadva rám és nem akarja, hogy akárkivel
randizzam. A legjobb lesz, ha nem találkozunk többé.
- Elmondtad neki – kérdezte megrökönyödötten. És tényleg csak a hülyékkel randizom Biztosan.
- Nem mondtam el, akkor már nem élnél. Ennek nincs köze, ahhoz, ami a… lakásodon történt. Csak
vége és kész! Szia! – azzal megszakítottam a hívást.
- Ez volt a legkegyetlenebb szakító szöveg, amit életemben hallottam – jegyezte meg Matt. – Mi
történt Béna a pasi az ágyban
- Ne gondold, hogy annyira jóban vagyunk, hogy tudnod kellene, mi történik az én ágyamban! –
mondtam savanyún. – Kopj le rólam!
Sarah befejezte a leckéjét, úgyhogy utána leültünk megnézni a Szépség és a Szörnyeteget (csak Sarah,
Meghan és én, mert a többiek annyiszor látták, hogy Szépség undoruk lett). Megállapítottam, hogy
nem olyan rossz, legalábbis a Pocahontasnál ezerszer jobb, annak ellenére is, hogy a könyvtáros
résznél a lányok hangosan kiabálni kezdtek, hogy „látod, Emily, te is ezt csináltad” és el kellett
ismernem volt benne valami.
A legcukibb dolgot vacsora közben hallottam. Mrs. Knight beszéltette a kölyköket és mikor Saraht
kérdezte, hogy mit csinált ma, ő azt mondta.
- Végre beadtam a derekam.
Elfojtottam egy nevetést, ahogy a többiek is, szerencsére. Mrs. Knight megkérdezte.
- És nagyon nehéz volt
Sarah elgondolkodó képet vágott és kicsit elfintorította az orrát.
- Nem annyira.
236

Senkinek sem kellesz!
Matt elkapta a pillantásom és hangtalanul azt suttogta.
- Akárcsak te!
Na, persze! Azért én nem hiszem, hogy ilyen voltam. Újdonsült békességünk megőrzése érdekében
beleegyeztem, hogy este megnézzük a Kis Hableány első és második részét is. Én hülye!
A második rész elején csörgött a mobilom. Elhúztam a szám, mikor láttam, hogy Adrian az. Mi a fenét
kell csinálnom, hogy megértse, hagyjon békén
- Mit akarsz már megint – vettem fel és tök gorombán beszéltem.
- Emily, kérlek, szeretnék mondani valamit! – mondta esdeklő hangon. Michelle ott volt a bal
oldalamon és pofátlanul belehallgatott a mobilba.
- Hát mondd!
Kisebb zörgések, majd felcsendültek valami zene első dallamai. Az első sor után rájöttem, hogy Bryan
Adams Please, forgive me (Kérlek, bocsáss meg) című száma.
- Hangosítsd ki! – visította Michelle és kitépte a kezemből a mobilt. Pár másodperc múlva mindenki
hallhatta a szöveget.
Adrian még énekelt is bele pár sort, a „you’re the only one I’d ever want” (Te vagy az egyetlen, akit
valaha akartam) sornál, már mosolyogtam. Az „I remember the smell of your skin” (Emlékszem a
bőröd illatára) résznél, arra gondoltam, hogy ez igazán romantikus (Michelle a fülembe olvadozott,
hogy mennyire édes) és az utolsó Please, forgive me, I can’t stop loving you (Kérlek, bocsáss meg,
nem tudom megállni, hogy ne szeresselek) zárómondatra, amire Adrian ugyancsak ráénekelt, már
tényleg nem haragudtam rá.
- Emily, kérlek, bocsáss meg! – mondta a végén és kikapcsolta a zenét. – Annyira sajnálom!
Michelle szaporán bólogatott.
- Oké, nem haragszom – sóhajtottam. – Most boldog vagy, te hülye
- Igen – mondta és biztos voltam benne, hogy ott van a száján az a mosoly, amit annyira bírok. –
Mikor találkozhatunk – kérdezte.
- Nem találkozhatunk – hűtöttem le a kedvét. – Megmondtam, hogy mi az apám álláspontja.
- Nem érdekel az apád! Engem te érdekelsz! Nem akarsz többet találkozni velem
- Túl öreg vagy hozzám – mondtam egy érvet.
- Kit érdekel az a pár év – horkant fel.
- Figyelj, én még kiskorú vagyok – árultam el végre az igazat. Persze azt, hogy mennyire, azt nem
mondtam el.
- Ezek szerint nem vagy még tizennyolc – kérdezte.
- Nem – nagyon-nagyon nem, de mégsem nyöghettem be, hogy „csak tizenhat leszek, Adrian, még a
hétvégi filmre sem szabadott volna beengedniük”. Totálisan ciki!
- Engem ez sem érdekel – mondta végül. – Találkozzunk holnap! Legfeljebb apádnak nem szólsz és
ígérem, csak pár perc, hogy meg tudjuk beszélni.
- Gondolod, hogy élőben meggyőzőbb vagy – kérdeztem és integettem Michelle-nek, hogy ne
vihogjon ilyen hangosan.
- Persze, élőben láthatod, ahogy táncolok is neked a dalra.
Michelle már nem bírta visszafogni magát, teljes hangerővel belevihogott a telefonomba, közben
észrevettem, hogy a kicsik még a rajzfilmet is leállították és mindenki engem bámul és persze hallgatja
beszélgetésemet.
- Oké, Emily, beleegyezik – szólalt meg végül Michelle. – Holnap délre gyere érte, ide, ahová múltkor
is jöttél!
- Michelle! – csattantam fel.
237

Senkinek sem kellesz!
- Most mi van Egy ilyen romantikus gesztus után muszáj találkoznod vele!
- Mert te majd eldöntöd, nem – ez a csaj kényszeresen hoz ki a sodromból.
- Emily, hallgass a verekedős lányra, kérlek! – hallatszott Adrian hangja a mobilból. – Csak annyi időt
kérek, amennyi idő alatt onnan elérünk a házatokig!
- Na, jó! – hallottam magam, mintha nem is én lennék. – De most kopj le! – mondtam észbe kapva és
kikapcsoltam azt a nyavalyás telefont. Nem is értem, miért használom, eddig még semmi jó nem
származott belőle.
Este, mikor már a gyerekek lefeküdtek, Michelle kitalálta, hogy nézzük meg a Chicagót. Igaz, ő is,
meg én is láttuk már, de szeretem azt a musicalt, úgyhogy muszáj volt, főleg, hogy Szöszi karamellásfahéjas
mogyoróval kecsegtetett. Levetettük magunkat a tévé elé és néztük. A felénél tartottunk, mikor
Matt hazaérkezett. Valószínű Gemmával volt házon kívül, de mivel nem érdekelt annyira, hogy
megkérdezzen, nem voltam biztos benne.
Sokkal csábítóbb volt az a szuper méretű fagyis vödör, amit a kezében tartott.
- Matt, szeretlek! – pislogott rá Michelle.
Úgy tűnt, hogy ez valami szokás náluk, mert Matt leült hozzánk és kiskanalakat varázsolt elő. Adott
egyet Michelle-nek, Szöszinek, majd felém nyújtott egyet. Mikor át akartam venni, elrántotta és
gúnyosan vigyorgott.
- Majdnem elfelejtettem! – mondta. – Te nem kanalazol, az lealacsonyítja a fagyievést!
Azzal átnyújtott nekem egy doboz csokival bevont, mogyorókrémmel töltött ostya rudat. Ezt el sem
hittem! Soha nem gondoltam volna, hogy megjegyzi az én hülyeségemet, akárhogy is nézzük, ez
kedves volt tőle.
Miközben pukkadásig ettük magunkat fagyival Matt megkért, hogy mondjam el a többieknek is az
elméletemet a fagyiról. Mikor ezt megtettem, Szöszi és Michelle kiröhögtek, de mikor kérésemre
kipróbálták a dolgot mindketten igazat adtak nekem. Michelle rájöhetett, hogy ha édességgel tompítják
el az agyamat, valahogy sokkal nyitottabb leszek és megkérdezte, hogy pontosan mi is volt Adriannel,
ami miatt bejátszotta nekem a dalt.
Ahelyett, hogy lekiabáltam volna a fejét, ahogy akkor tettem volna, ha nem vagyok fagyimámorban,
elregéltem a sztorit. Öt percen belül a hasukat fogták nevettükben, mikor ecseteltem, hogyan ütközött
össze Adrian feje a távkapcsolóval.
- Voltál már férfival – kérdezte rögtön Michelle.
- Te – kérdeztem vissza. Vigyorgott, ahogy a két fiú jelentőségteljesen ránézett, végül Michael
mondta ki.
- Természetesen nem, arról tudnék.
- Helyes – vágtam rá, viszont Michelle felhúzta magát.
- Már miért tudnál róla – acsarkodott Szöszire.
- Természetesen, mert elmondtad volna – válaszolta ő.
- Miért mondanám el – hüledezett Michelle. – Nem fogok ilyesmiről beszélni az öcsémmel!
- Azt akarod mondani, hogy ha megtörténik, nekem nem fogod elmondani – csattant fel Szöszi is.
- Honnan tudod, hogy nem történt meg máris – vágott vissza Michelle.
Erre Matt is beszállt a vitába kijelentve, hogy megöli, akárki is volt. Michelle gyorsan visszakozni
kezdett, de Szöszi és Matt rászálltak és folyamatosan faggatóztak.
Közben a film is véget ért, a fagyi is fogyni látszott (pedig a vita hevében már csak egyedül ettem).
- Na, jó éjszakát! – mondtam vidáman és elindultam felfelé.
- Ezt direkt csináltad! – esett le Michelle-nek. – Mert nem akartál beszélni róla!
Nem mondtam semmit, csak nevettem és eltűntem odafent.
238

Senkinek sem kellesz!
239

Senkinek sem kellesz!
35.
Másnap délelőtt nem sok dolgom volt. Korán keltem, mert nem igazán ment az alvás idegen helyen, és
lementem a konyhába kávét készíteni. Mr. Knight már ott volt, kávé nélkül, újsággal. Én mondtam jó
reggeltet, ő nem, de azért csináltam neki kávét, majd odalöktem elé a tejszínnel és a két cukrával
együtt.
- Köszönöm – bökte ki végül.
- Szívesen – mondtam és máris kedvesebbnek találtam.
Mivel a reggeli nem volt közös programja a Knight családnak, az emeleten pár marék mogyoróval
vertem el az éhemet, majd Sarah és Meghan kitalálták, hogy játsszam el Belle-t a könyvtárszobában.
Megnéztük párszor azt a jelenetet és Szöszi/Szörnyeteg segítségével élethűen leutánoztam. Legalábbis
amennyiben élethűnek lehet nevezni egy rajzfilmet.
A lányok szerint klassz lenne, ha az egészet megcsinálnánk, elejétől a végéig. Amikor arra a részre
értünk, amikor a csaj dalolgat a városban, akkor akadtam ki. Meghan és Sarah erősködtek, hogy
tanuljam meg a dalt, hogy én is énekelhessem. Na, persze!
Hogy valahogy megmeneküljek, kitaláltam, hogy írják le egy papírra a szöveget és majd adják át
máskor. Ezzel el is foglalták magukat egy jó darabig. James és Peter megint a videójátékkal játszottak.
Nézegettem egy darabig a játékot, amelyben hatalmas puskákkal, vérző, nyáladzó és ordítozó
zombikat kellett darabokra lőni. Tisztán láttam a James arcán fénylő izzadtságot. Túlságosan beleélte
magát a játékba. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez egészséges. Biztos van valami
kisebbeknek való játék is.
- Miért bámulsz folyamatosan – csattant rám Peter.
- Megírtad már a leckéd – kérdeztem, pedig biztos voltam benne, hogy nem.
- Nem akarok veled játszani, úgyhogy szállj le rólam!
Nem tudtam, mivel győzhetném meg. Nyilván nem akar gyerekes látszatot kelteni és nem is akar
engedelmeskedni nekem, pedig ha őt a pártomra állítanám, minden sokkal könnyebb lenne.
- Peter, nincs kedved kijönni velem az udvarra – kérdeztem végül.
- Minek – nézett rám egy pillanatra, majd fejbe lőtt újabb két zombit.
- Gondoltam, beszélgethetnénk.
- Hagyjál békén, most játszom!
Megint drasztikusabb módszerekhez folyamodtam. Fogtam a távkapcsolót és kikapcsoltam a tévét.
- Azonnal kapcsold vissza! – ordított rám Peter.
- Különben megversz – kérdeztem mosolyogva és eldugtam a hátam mögé a távirányítót.
Láttam, hogy van valami nagyon csúnya a nyelve hegyén. Felpattant, odament a tévéhez és kézi erővel
visszakapcsolta. Megvártam, amíg leül és megint lekapcsoltam.
- Csak egy beszélgetés, aztán folytathatod az agybomlasztó játékodat – ajánlottam.
Újabb metsző pillantást kaptam.
- Kérlek! – tettem hozzá.
Egy dühödt mozdulattal a kanapénak vágta azt az izét, amivel a játékot lehet irányítani és felállt
240

Senkinek sem kellesz!
megint. Ezt jó jelnek éreztem, úgyhogy elindultam lefelé. Odakint megkerestem az első padot és
leültem rá. Szép, napos idő volt, az arcom a sugarak felé fordítottam és behunyt szemmel élveztem a
melegüket.
Percek is elteltek szótlanul, Peter ott állt a pad mellett, úgy tippeltem, durcás képet vág, de nem
nyitottam ki a szemem, hogy megnézzem.
- Milyen szép idő van, nem – kérdeztem csevegőn. – Vétek ilyenkor odabent poshadni.
Nem válaszolt. Az enyhe szellő finom rózsaillatot hozott magával, a kaputól a házig vezető út mentén
is virágzottak, de itt hátul is volt néhány különösen kellemes aromájú bokor.
- Mondd már! – csattant rám hirtelen.
- Mit – kérdeztem. Kinyitottam a szemem és a kezem napellenzőként a homlokomhoz emeltem.
Ahogy tippeltem is, Peter, olyan képet vágott, mintha ki akarna nyírni.
- Azt, hogy csináljam meg a leckém, különben soha nem állsz velem szóba vagy egyéb hülyeségeket!
– mondta unottan.
- Eszemben sem volt – tetettem meglepődést. – Csak beszélgetni szerettem volna veled.
- De miről – kérdezte hitetlenkedve és még mindig undokul.
- Rólad, például. Azt hittem, mesélsz pár dolgot magadról, meg hülyéskedünk majd. Nem gondoltam,
hogy pont te fogsz a legjobban utálni. Ez szívás, mert én kedvellek téged.
Kicsit megenyhült az arckifejezése.
- Én nem utállak téged.
- Nem kell megjátszanod magad – sóhajtottam kicsit rájátszva a dologra. – Megszoktam, hogy a
legtöbb ember utál, csak azt hittem, hogy mi haverok vagyunk. Rosszul esett, mikor rájöttem, hogy
mégsem bírsz annyira, mint én téged.
- Én tényleg nem utállak – mondta és leült mellém a padra. – Én is… kedvellek téged!
Komorságot és hitetlenkedést színlelve néztem rá.
- Nem kell hazudnod! Nem fogok belehalni, ha nem szeretsz engem…
- Mondom, hogy szeretlek! – csattant rám. Ahogy leesett neki a mondat értelme elvörösödött. – Úgy
értem, mint barátot… nem utállak téged, jófej vagy!
- Ha kedvelnél, már megcsináltad volna a leckét – vágtam rá. – De te direkt keresztbe teszel nekem
és…
- Nem teszek keresztbe neked! Azért nem csinálom meg, mert… hagyjál inkább békén!
Azzal felállt mellőlem és ott akart hagyni. Elkaptam a kezét és visszarántottam.
- Miért – kérdeztem a legkedvesebb hangom használva. Nem igazán hittem, hogy tud kifogást
mondani, mert ugyan mi lehetne az
- Engedj el! – kérte halkan.
- Nem. Addig nem, amíg el nem mondod, miért nincs kész a házid.
Kísérletet tett a keze kiszabadítására a markomból, de erősebben szorítottam.
- Ha kell leteperlek megint, és addig nem szállok le rólad, amíg meg nem tudom – fenyegetőztem.
Halvány mosoly suhant át az arcán, majd megint komor képet vágott.
- Nem akarom elmondani!
- Miért – erősködtem. Nem válaszolt. – Peter, ne akard kihúzni a gyufát!
- Nem akarom, hogy… – idegesen rángatta a kezét –, nem akarom, hogy kinevess!
Ezt sem értettem. Mi a fenén kellene nevetnem
- Miért nevetnélek ki – kérdeztem és erőszakkal visszarántottam magam mellé a padra. – Mondd el,
Peter. Megbízhatsz bennem! Hallani akarom.
Sóhajtva hátradőlt, felhagyva az ellenkezéssel.
241

Senkinek sem kellesz!
- Azért nem csináltam meg, mert nem tudom, hogy mi a házi feladat – hadarta.
Emésztettem egy darabig az információt. Igen, erre nem gondoltam.
- Hogyhogy nem tudod
- Nem vagyok jó tanuló – vonogatta a vállát és makacsul fixírozta a térdét. – Nem szoktam figyelni,
mikor mondják.
- Úgy érted, hogy soha nem szoktál házit csinálni – hüledeztem, amit nem kellett volna, mert Peter
még nagyobb zavarba süllyedt. Az arcán megint a szégyenkezés vörös jelei lángoltak. Bátorítóan
megszorítottam a kezét, az övé kicsit nyirkos volt, de nem húzta el.
- Jó, hát ez nem olyan vészes – mondtam végül. – Legközelebb írd fel a füzetedbe, aztán itthon
megcsinálod. Még segítek is, ha akarod. A holnapiért, meg felhívhatnád egy barátodat…
Néztem az arcát és hirtelen leesett a dolog.
- Öhm… vannak barátaid a suliban – kérdeztem összeszorult torokkal.
Megint nem válaszolt, ki akarta húzni a kezét az enyémből, de nem engedtem. Tök nagy bűntudatot
éreztem, amiért egész hétvégén, sőt csütörtökön is, egy olyan dolog miatt szekáltam, amiről nem is
tehet.
- Nem olyan vészes, ám a helyzet – mondtam könnyedén. – Nekem sem volt egyetlen barátom sem
nyolc évig, mégsem haltam bele…
- Én se halok bele – vágta rá.
- Mondjuk, te szerencsés vagy, itt vannak a testvéreid, akik azért a barátaid is, nem Sokat játszol
Jamesszel…
- James tök dedós!
- Úgy tűnt, hogy jól elvagytok. Legalábbis ő szeret téged és felnéz rád, még akkor is, ha néha
veszekedtek. Te nem szereted Végül is az öcséd.
- Nem az öcsém – mondta, de nem undokul, inkább úgy, mintha egy tényt közölne. – Nem is vagyunk
testvérek, kivéve Mike-ot és Michelle-t.
- És – kérdeztem. – Dorothy sem a testvérem, mégis imádom. Attól, hogy vér szerint nem vagytok
rokonok, még szeretheted őket. Nem szereted őket
- Nem olyan rosszak – motyogta. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Nem vagyok én pszichológus,
viszont meg tudtam érteni, hogy milyen lehet Peternek.
- Azt akartam mondani az előbb, hogy milyen könnyű barátokat szerezni – sóhajtottam végül. – Egyik
nap még én is tök egyedül voltam, aztán Michael rám szállt, azóta le sem lehet vakarni. Te is
összeszedhetnél egy ilyen fickót, nem – hát, ez szánalmas szöveg volt, de Peter mosolyáért megérte.
- De ő tök béna. Nem hinném el, hogy ilyenekkel barátkozol.
- Nem szép, hogy ezt mondod – csóváltam a fejem, de azért nevettem. – Egyébként meg én is béna
vagyok, úgyhogy összeillünk Szöszivel. Biztos a ti sulitokban is vannak olyan srácok, akikkel
kevesebben barátkoznak…
- Például én – szúrta közbe, de leintettem.
- Odamehetnél egy ilyenhez, aztán összebarátkoztok. Sima ügy az egész. Ha máskor se tudod a házit,
akkor fel tudod hívni és ő megmondja. Meg elhívhatnád ide is és játszhatnátok azzal az undorító
játékkal. Jó lenne, nem
- Nincs szükségem barátokra – rázta meg a fejét.
- Én is ezt hittem – gondolkodtam el a dolgon. – Megvoltam egyedül is, aztán jött Szöszi,
összebarátkoztunk és most már egyedül lennék nélküle. Tök jó, hogy a nyakamon lóg a szünetekben,
legalább van kivel beszélgetni.
- Ha te mondod – hagyta rám hitetlenül. Igaz, én se hinnék magamnak.
242

Senkinek sem kellesz!
- Gondolkodj azért rajta! – mondtam még. – És holnap figyelj oda, ha a tanár kiejti a házi feladat szót,
oké
- Oké – mondta kelletlenül, de legalább úgy tűnt, hogy komolyan beszél.
Berekesztettem a rögtönzött terápiát és indítványoztam, hogy menjünk vissza a házba. Időközben
mindenki magára talált, Sarah és Meghan végeztek Belle dalával (sajnos) és a kezembe nyomták a
papírt, hogy tanuljam meg, aztán majd adják a további adagokat is. Michelle állandóan a szüzességem
megléte felől érdeklődött, de nagy bánatára nem adtam információkat és szerencsére Szöszi, aki
egyébként tud Victorról (nem is értem, mi ütött belém, mikor elmeséltem neki) sem szivárogtatott ki
semmit. Matt telefonált, ahogy fél füllel hallgattam, valami fiús programot szervezett Deannel és
Zachkel. Röhögve ecsetelte, milyen mesét fog beadni Gemmának. Peter és James visszaültek a
zombigyilkolós játékhoz, úgyhogy tényleg nem volt gondom senkivel.
Az arcomon egy béna mosoly volt és kis idő kellett, hogy rájöjjek miért is van az ott. Tetszett a
munkahelyem. Kedveltem a kölyköket, túlzottan vészes sem volt az egész, Matt egyetlenegyszer sem
kötött belém, nem is aláztak meg, sőt még jól is éreztem magam velük.
Fél tizenkettőkor Adrian telefonált, kijelentve, hogy ha még nem ebédeltem, akkor ne is tegyem, mert
ő meghív egy bocsánatkajálással egybekötött táncos bemutatóra, ami úgy végződik, hogy a hős és a
gyönyörűséges hősnő (gyengébbek kedvéért, én) lágy csókban fonódik össze és minden rendbe jön.
Nagyjából ezekkel a szavakkal mondta el. Michelle szerint ez annyira édes, hogy egyszerűen nem
mondhatok nemet, még akkor sem, ha Adrian szemét módon el akarta rabolni szüzességem virágát.
Nagy szemeket meresztett rám, hogy lássa, milyen hatást érnek el a szavai, de nem reagáltam, csak
kiböktem egy okét Adriannek és eltettem a mobilom.
- Emily, nem lehetsz ilyen gonosz! Annyira kíváncsi vagyok! Matt is elmondta, hogy veszítette el. Ha
elmondod én is elmondom az övét.
- Nem érdekel Matt szüzessége! – csattantam rá, sajnos túl hangosan.
Mattre néztem. Találkozott a pillantásunk, majd elvigyorodott.
- Most mennem kell, majd visszahívlak! – látványosan zsebre rakta a mobilját, majd komótosan felállt
és odajött hozzánk. – Mi van a szüzességemmel – kérte számon rajtam.
- Azt mondtam, Emilynek, hogy ha elárulja, hogyan veszítette el az övét, én is elmondom, hogy
veszítetted el a tiédet – árulkodott Michelle. – Erre ő azt mondta, hogy…
- Nem érdekli – vágtam rá. – Nem váltanánk témát Gyerekek is vannak a közelben.
- Nem érdekel – tettetett Matt sértődöttséget. – Pedig ez egy nagyon gyönyörű, romantikus történet.
Az úgy volt, hogy Gemma és én kimentünk a káposztaföldre, Gemma választott egy szép fej
káposztát…
Nevettem és befogtam a fülem, hogy ne halljam Michelle határozottan harsány vihogását, amit Szöszi
is produkált, csak egy fokkal férfiasabb kiadásban.
- De tényleg – mondta Michelle komolyra fordítva a szót. – Miért nem árulod el Csak annyit, hogy
igen vagy nem! Légyszi, légyszi, légyszi.
- Igen – hagytam rá, hadd legyen boldog. Elgondolkodott.
- Igen, szexeltél már vagy igen, még szűz vagy – tette fel a kérdést.
Szerencsére a mobilom csörgése megmentette a helyzetet. Láttam, hogy Adrian az.
- A szőke herceged eljött érted – poénkodott.
- Bocs, de a pasimmal van randim – feleltem és megszakítottam a hívást.
Komolyan, nekem kötelező az ilyen hülyékkel randiznom Nem tudja, mikor elég a viccekből
Borzalmas, én nem akarok humoristát pasimnak. Legalább néha viselkedne komolyan.
- Holnap jövök – búcsúztam a kölyköktől.
- De kár, hogy csak következő pénteken látjuk egymást – sóhajtott Michelle.
243

Senkinek sem kellesz!
- De jó! – vigyorogtam rá és gyorsan letrappoltam a lépcsőn. Beszóltam Mrs. Knightnak, hogy
elhúzok.
- Várj, egy percet, drágám! – mondta, úgyhogy udvariasan várakoztam. Kíváncsi voltam, hogy milyen
lehet az ő lakrészük, mert azt még nem láttam, de nem is akartam bepofátlankodni. Talán majd
máskor.
Végül kiderült, hogy miért kellett várnom. Egy csekket hozott nekem, szépen kitöltve az én nevemre
egy horribilisen magas összeggel.
- Itt valami tévedés van – mondtam gyorsan. Aggodalmasan nézett. – Ez túl sok – magyaráztam
bénán. Rohadtul ciki volt az egész.
- Hogy lenne sok, kedvesem Ennyi jár neked. Richard kiszámolta, akarod látni – mielőtt
válaszolhattam volna, megint eltűnt és egy papírral tért vissza.
Meg kell, hogy mondjam ez még cikibb volt, egy komplett matematikai egyenlet a fizetésemről.
Kiszámolva órák szerint, csütörtöktől most vasárnap délig, levonva fél órák az ebédre és a vacsorákra,
meg az éjjeli órák, amit a gyerekek alvással töltöttek.
- De… – próbáltam nem megint komplett hülyét csinálni magamból. – Én nem is dolgoztam semmit,
csak játszottunk és…
- Kedvesem – nevetett ki Mrs. Knight. – Most ez a munkád, ne bolondozz!
Ne bolondozz! Nem sokszor mondták ezt nekem életem során, mielőtt bármit mondhattam volna, ott
is hagyott. Nekem akkor sem tetszett ez a hatalmas összeg. Nem is csináltam semmit érte.
- Miért lógatod az orrod – hallottam hirtelen Matt hangját.
Kicsit megijedtem, mert tök közel állt hozzám, sőt a vállam fölött pislogott a kezemben tartott papírra.
- Nem tetszik a fizetésed – kérdezte és kikapta a kezemből Mr. Knight részletes elemzését. – Richard
levonta az ebéd és vacsoraidőket Elég zakkant a pasas, akarod, hogy beszéljek vele Elvileg az ebéd
is beletartozik…
- Tényleg beszélnél velük – kaptam az alkalmon. – Jó lenne, ha elmagyaráznád nekik, hogy milyen
irreálisan magas ez az összeg. Ez tök nevetséges, Matt!
- Mi – kérdezte értetlenül. – Ez neked sok Emily, ne hülyéskedj!
Na, tessék! Megint csörgött a mobilom. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy ki fogom vágni a kukába.
- Mi van már – förmedtem Adrianre, mert megint ő hívott.
- Hol vagy már, Emily Itt várok…
- Tudom, hogy vársz! – vágtam közbe. – Két perce volt, hogy hívtál, még kiérni sem volt időm.
Megyek, nem kell türelmetlenkedned!
Megfordult a fejemben, hogy ki sem megyek, de aztán csak bevágtam a mobilt a zsebembe.
- Felajánlanám, hogy szájon vágom neked, de szerintem magad is el tudod intézni – nevetgélt Matt.
- Meg különben is, egyszer bőven elég volt elverned, nem – kérdeztem gúnyosan. Látványosan
lehervadt a vigyora. – Ki ne mondd, hogy sajnálod, úgysem hinném el – ráztam meg a fejem.
- Elfelejted, hogy ő kezdte – morogta végül. – Ő ütött meg először. Úgy üt, mint egy lány.
Hirtelen bevillant a kép, ahogy Adrian behúzott Mattnek és Matt, még csak meg sem tántorodott. Nem
akartam nevetni, de nem tudtam megállni.
- Na, megyek – erőltettem komolyságot magamra, azért szemétség, hogy kiröhögöm a saját pasimat,
mikor tulajdonképpen engem védett…
- Nem kellene találkoznod vele – zárkózott fel mellém Matt, ahogy kifelé tartottam. – Úgy tudom,
apád megtiltotta.
- És – kérdeztem, mi közöd van hozzá hangon. Miért szól bele mindenki az én dolgomba
- Semmi, csak… talán apádnak igaza van, nem Túl öreg hozzád… lehet, hogy csak arra kellesz
neki…
244

Senkinek sem kellesz!
- Majd ha a tanácsodra lesz szükségem, szólok! – gorombítottam le és meggyorsítottam a lépteim a
kapu felé.
Pár lépéssel később már magamban vihorásztam a helyzeten „csak arra kellesz neki”. Mi van, csak
nem aggódik Pont értem Azért ez kedves.
Éles dudálást hallottam, amitől majd megállt a szívem. Matt húzott el mellettem a kocsijával és
pimaszul vigyorogva integetett. Méghogy kedves Na, ne!
Végül is az ebéd közben hagytam magam kiengesztelni és előadtam az új szabályokat, vagyis, ha
Adrian találkozni akar velem, akkor nagyon leleményesnek kell lennie, hogy apa ne sejtsen meg
semmit. Esküdözött, hogy mindent megtesz, és majd kitalál valami jót. Ennyiben maradtunk, kicsit
csókolóztunk, aztán kitett két utcányira a házunktól (nehogy véletlenül valaki észrevegye).
Otthon apa és Clara kérdezgették, hogy mi volt Knightéknál. Vázoltam a dolgot pár szóban, aztán
felmentem az emeletre Dorothyval.
Nagyon furcsán viselkedett és közölte, hogy délután moziba mennek Jane-nel. Már eleve gyanús volt,
hogy nem hívott el (nem, mintha oda akartam volna pofátlankodni közéjük, de mindig szokott hívni),
aztán mikor készülődni kezdett, akkor biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel.
- Hová is mentek – kérdeztem csevegőn.
- Moziba – vágta rá.
- Mit néztek meg – Mondott valami ismeretlen filmcímet. – És mikor kezdődik a film
Ekkor elvörösödött.
- Oké, ki vele! Hová mész – csattantam rá.
Ha lehet, még jobban elvörösödött és halkan (igazán hegyeznem kellett a fülem, hogy meghalljam)
kibökte.
- Randim lesz.
- Ki a frásszal – hüledeztem. – Azt ne mondd, hogy azzal az orrkarikással! Mondd, hogy nem Pocok
az, Dorie! Ennyire nem lehetsz hülye!
- Nem – mondta gyorsan. – Különben is, ő Patkány volt.
- Nem érdekel, nem randizhatsz egyetlen rágcsáló hapsival sem. Ki ez Mi a neve Hol találkoztatok
Egyáltalán hova mentek
- Brian a neve – árulta el végül. – Tudod, ő az, akivel táncoltam a bulin. Felhívott pénteken és elhívott
randizni. Nem mondhattam nemet, Emily! Annyira helyes!
- Mi a vezetékneve Hány éves Hova jár iskolába – hadartam.
Elmotyogta, hogy tizennyolc éves, a város másik oldalán levő suliban tanul, de a vezetéknevét nem
tudja. Egy olyan pasassal randizik, akinek nem tudjuk a vezetéknevét Megáll az eszem!
- Kérlek, Emily, ne mondd el apának és anyának! Hadd menjek el, ígérem, vigyázok magamra! –
könyörgött.
Eltöprengtem a lehetőségeken, közben Dorothy előadta, hogy ez az állítólagos Brian milyen helyes és
kedves. Egyáltalán nem olyan, mint más srácok, hanem figyelmes, gyengéd lovag. Hát, én ebben nem
hittem, ugyanakkor nem tilthattam meg, hogy elmenjen, mert nem voltam a szülője, sőt be sem
árulhattam, mert nem vagyok spicli.
- És hova is mentek – kérdeztem.
- Azt mondta, csak megiszunk valamit és beszélgetünk – magyarázta kicsit álmodozó, de azért óvatos
hangon.
- Hol – ezt azonban nem tudta.
- Oké, elmehetsz, de csak, ha észben tartod a szabályaimat!
Azzal sorolni kezdtem, hova ne engedje elvinni (bárok, családiatlan helyek, minden olyan célterület,
245

Senkinek sem kellesz!
ahol kettesben lehet lenni), nincsen romantikus parkban sétálás, sem eldugott parkolóban parkolás.
- Ez a legfontosabb – magyaráztam idegesen. – Az első randin semmilyen körülmények között nem
maradhattok kettesben. Sehol, érted Tudod, hány lány veszti el a szüzességét az első randin Nagyonnagyon
sok! Ha lesz időnk, majd mutatok egy statisztikai táblázatot. És nincs smárolás, ez a másik
szabály. A jófiúk, az első randin kivárják, amíg hazaviszik a lányt. Akkor csókolózhatsz vele, mikor
elbúcsúztok, de semmi más. Egy kicsi csók elég, különben rossz lánynak fog tartani, aki bármire
kapható.
Dorothy megrendülten bólogatott.
- Oké, mi van az önvédelemmel Mit csinálsz, ha a pasas beindul és rád akar mászni
Csak tátogott, úgyhogy sebtében vázoltam pár jó fogást, amit utána gyakorlatban is megmutattam (a
legjobbakat válogattam össze a gyorstalpalóba, mint a szemkitolás, a férfias jobb egyenes, mert ugye
miért vesztegetnénk az időket lányos pofonokkal) és persze az önvédelemre felhasználható eszközök
sem maradhattak el. Egy dezodor, amivel képen fújhatja a szemétládát (paprikaspray híján, amit majd
be kell szereznem), egy toll, amivel az érzékenyebb testrészeket lehet becélozni. Na, meg a számom a
mobilja gyorshívójában, hogy ha bármi baja van, akkor csak felkapjam a telefont, megadja a
tartózkodási helyét és odamehessek szétrúgni a tag seggét.
Ennél (és a szüntelen idegeskedésnél) többet nem tehettem. Elengedtem őt. Nem is hiszem, hogy volt
más valami az életemben, ami miatt ennyire aggódtam volna. Egyszerűen nem tudtam lenyugodni.
Fura volt a vacsoránál csak négyen enni. Alig ment le pár falat a torkomon és ezerszer is elátkoztam
magam, amiért nem akadályoztam meg a dolgot. Vagy követnem kellett volna. Hogy ez nem jutott
előbb az eszembe!
Végül két és fél óra elteltével megérkezett. Nem tűnt feldúltnak, sőt jókedvű volt és mosolygós, még a
szokásosnál is jobban.
- Milyen volt a film – kérdezte Clara.
- Nagyon jó – mondta Dorothy álmodozón. – Olyan romantikus! Nektek is meg kellene nézni!
Lauren elhúzta a száját és azt mondta, hogy ő akkor fog romantikus filmet nézni, amikor befagy a
pokol, vagy ha végre eltűnök innen. Apa ezt meghallva (nagyon hallgatózhatott, mert Lauren, csak
halkan beszélt) ordítozásba kezdett, így kihasználva az alkalmat, Dorie és én felsurrantunk.
Összességében jól sikerült randi volt. A srác egyszer sem viselkedett illetlenül, beszélgettek,
nevetgéltek, aztán hazajöttek és Dorothy az utca végén, ahol ez a Brian kitette, végre megkapta a hőn
áhított első csókját.
- És holnap megint találkozunk – mesélte lelkesen. – Jaj, Emily, annyira aranyos volt végig…
Az egész történetben egyetlen kivetnivalót találtam csak. Túl tökéletes első randi volt. Persze lehet,
hogy csak az én paranoiámat kellene kezeltetni. Vagy vannak olyan lányok, akik olyan szerencsések
és egyből belefutnak egy tökéletes pasiba Meglehet.
Mindenesetre, csak emlékeztetőül megemlítettem Zach háromlépéses taktikáját, nehogy kimenjen a
fejéből, de azt mondta, Brian nem olyan. Ettől féltem, annyira beleszédült a pasasba, hogy ezentúl
elővigyázatlan lesz.
Lefekvés előtt, még ezredszerre is végighallgattam, milyen édes volt ennek a Brian fickónak a csókja,
aztán szerencsére álomba motyogta magát.
246

Senkinek sem kellesz!
36.
Másnap egészen ideges voltam Dorothy második randija miatt. Egész nap csak arról lehetett beszélni
vele, Jane-nel minden szünetet végigvihorászták és még ebédnél is ez volt a téma. Szerintem Szöszi
majdnem annyira ki volt bukva, mint én. A fele sztorit én mondtam el neki, a másik felét Dorie-tól
hallotta, aki hajlamos volt fűnek-fának dicsekedni a dologgal. Dean megint velünk ült és miközben
hallgattam Dorothy áradozásait, indiszkrét kérdéseket tett fel Adriannel kapcsolatban.
- Ki akarsz velem kezdeni – förmedtem rá.
- Nem – mondta határozottan és kicsit döbbenten.
- Akkor ne kérdezgess a pasimról! Nem értem, miért hiszed, hogy közöd van hozzá!
Teljesen bunkó voltam vele. Egy pár pillanatig farkasszemet néztünk. Komoly képet vágott és mintha
egy cseppet megsértettem volna. Rá kellett jönnöm, hogy nem is akartam ilyen szemét módon beszélni
és sajnálnám, ha megbántódna. Végül felnevetett.
- Kikészítettek a gyerekek a hétvégén Azért vagy ilyen mogorva
Elmosolyodtam. Nem éppen örvendezve beismertem, hogy kedvelem ezt a dilinyós pasast. Ha
ránéztem mindig meggyes piték jártak az eszemben és akárhogy is nézem, ez jó. Soha nem gondoltam
még sütire és pasira együtt.
- Nem akartam mogorva lenni – mondtam. – Bocs.
Engesztelésül elmondtam, hogy Adrian milyen romantikusan kért bocsánatot, amire Dean csak
felhúzta a szemöldökét és azt mondta.
- Nagyon ötletes – de nem úgy, mintha ezt annak találná.
- Szerinted rosszul tettem, hogy megbocsátottam – kérdeztem csevegőn. Nem tudom, hogy tudott-e
volna befolyásolni, mert ha például Matt figyelmeztetésére gondolok „csak arra kellesz neki”,
magasról teszek rá, de Deannel már barátságszerű a viszonyunk. Ha olyasmit mond, amit észérvekkel
is alá tud támasztani, miért ne hallgatnék rá
- Úgy érzed, meg kellett bocsánatod – kérdezte. – Ezt csak te tudod eldönteni.
- Milyen diplomatikus vagy – nevettem el magam. Szívesebben hallottam volna egy igenes vagy
nemes választ.
- Túl sok pszichológiai könyvet olvasok – bólintott rá komolyan, majd egy mosollyal jelezte, hogy
csak viccelt.
Testnevelésórán a szabadban futottunk, én egy lassított tempóban Szöszi mellett, aki lihegve, a
szavaival gyilkolta „azt a Brian pasit”, ahogy emlegette.
- Nem kellett volna elengedned! – mondta századszorra is, én meg, mint az előző kilencvenkilencre is,
ugyanúgy rávágtam.
- Nem én vagyok az anyja! Nem tilthatom el.
Ebben a pillanatban húzott el mellettünk Matt, majd lelassított és megvárta, hogy beérjük.
- Hé, ha nagyon elfáradtál, meglovagolhatsz! – mondta nekem.
Azért ez nagyon ciki volt, az előttünk futók megfordultak és elkerekedett szemekkel bámultak.
- Nem, kösz! – nyögtem ki zavartan.
Nagyot nevetett, mintha én sütöttem volna el a poént és megütögette Szöszi vállát.
- Mike
- Kopj le, seggfej! – vágta rá Szöszi meglepő határozottsággal és alpári stílusban.
247

Senkinek sem kellesz!
Annyira meglepődtem, hogy kis híján orra estem és Michaelre bámultam. Kicsit olyan volt, mint én.
Jellemző, mindenkire rossz hatással vagyok. Mattet szintén megdöbbentette a dolog.
- Történt valami, Mike Miért vagy ilyen morci
Felnevettem. Morci Matt ilyen szavakat használ
- Mondtam, hogy semmi közöd hozzá! – förmedt rá Szöszi és kicsit megszaporázta a lépteit,
hátrahagyva minket.
- Mi ütött belé – kérdezte Matt most tőlem. Gyorsan eltűntettem a számról a morci szó odavarázsolta
hülye mosolyt és megvontam a vállam.
- Majd elmondja, ha akarja.
Kicsit én is gyorsítottam magamon, hogy beérjem Szöszit.
- Teljesen kikészültél – diagnosztizáltam. – Lazíts! Ne legyél ilyen durci-morci!
Végre megeresztett egy halvány mosolyt.
- Miért, te mit tennél a helyemben Dorie nem randizhat azzal a Brian pasival. Velem kellene
randiznia.
- De hát akkora lúzer voltál, hogy el sem hívtad! – közöltem vele a kiábrándító igazságot. – Egy éve
szerelmes vagy belé és mit csináltál ennyi idő alatt Elmondtál neki háromezer viccet Bocs, de a
csajok nem buknak a viccekre. – Ja, Adrian is ezzel akaszt ki folyamatosan. Habár ő nem vicceket
mond, hanem mindenből poént csinál, de ilyen szempontból egyre megy.
Szerencsére nem sértődött meg, így mikor a futás után kapura rúgni álltunk sorban (igen, ebben a
hülye iskolában a kapura rúgást is kell gyakorolni), megkérdezte, pontosan mit kellene tennie.
- Vallj színt! – mondtam. – Mondd el neki, hogy nagyon tetszik neked és régóta csak az jár a fejedben,
hogy milyen lenne, ha elmennétek kettesben valahová.
Szöszi frusztráltan felnevetett.
- Nagyon vicces!
- Ez nem vicc! Sokkal jobb lenne, ha te randiznál vele, mint ez az ismeretlen Brian. Nem tetszik
nekem ez a túlzott kedvessége.
- Nekem sem – értett egyet. – Délután felhívom Michelle-t és megkérdezem, hogy ki is ez pontosan.
- Ez jó ötlet – bólintottam.
- Gyerünk, bébi, mozdulj már! – ordította nekem Zach.
Ő állt a kapuban és épp én következtem a rúgásban. Idegesített, hogy folyton bébinek nevez, ezért jól
belerúgtam a labdába, remélve, hogy fejen vagy éppen gyomron találja, de pechemre simán elkapta.
- Ez nem jött be, bébi! – Zach idétlenül leutánozta a nagyon is szabályos rúgásomat. – Ha akarod, suli
után adhatok magánórákat!
- Kösz, nem! – vetettem oda.
Félreálltam Szöszi elől, aki olyan ügyetlenül rúgott a labdájába, hogy nemhogy Zachet nem találta el,
a kapu tájékát is messze elkerülte.
- Ez nem volt túl férfias – jegyezte meg, ahogy odarohant mellém és lassan megkerültük a sort.
- Hát… nem – mondtam őszintén. – De tehetnél ellene, nem Kicsit gyúrhatnál vagy ilyesmi. Olyan
vékony a lábad, mint…
Ránéztem Szöszi lábaira. Teljesen fehérek voltak (még a hétvégi medencében ugrálás ellenére is) és
apró fehéres szőrszálak borították. Mint valami kiscsibe pihéi és akárhogy is nézzük ez aztán nem
férfias. Mikor ezen vihogni kezdtem, még akkor sem sértődött meg. Szegény megszokta, hogy a
lelkébe gázolnak.
- Lehet, hogy igazad van – mondta végül gunyorosan. – Ha úgy néznék, ki, mint aki szteroidokat szed,
Dorie biztos a nyakamba borulna.
- Na, azért nem kell gúnyolódni! Pár fekvőtámasz esténként, meg súlyzózás. Mintha Mattnek lennének
248

Senkinek sem kellesz!
súlyzói, nem Legalábbis úgy emlékszem…
- És kölcsönkérem a szteroidjait is – mondta. – Egy-két hét és úgy fogok kinézni, mint ő!
Matt felé nézett, aki épp Gemmát emelgette, a lány meg idétlenül vihogott. Mi tagadás, Mattnek
voltak karizmai a művelethez.
- Miért, ő hogy csinálta – kérdeztem. – Szteroidok – nem elképzelhetetlen.
- Radioaktív sugárzás – dünnyögte Szöszi, mire kirobbant belőlem a nevetés. Olyan blazírt képpel
mondta, hogy muszáj volt. – Egyébként nem tudom. Már hasonló volt, mikor hozzánk költözött. Talán
a fizikai munka.
- Milyen fizikai munka – kérdeztem, már nem nevetve.
- Matt segédmunkás volt építkezéseken – magyarázta. – Állítólag tizenöt éves korában kezdte, és
mivel erős volt, mindig hívták is. Sokáig csinálta, még azután is, hogy beköltözött. Aztán anyának
sikerült lebeszélnie róla. Nehéz volt, mert Matt csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse
apának, hogy eteti, ruházza, meg egyéb hülyeségek.
Ez egyáltalán nem volt hülyeség. Én totálisan megértettem Matt álláspontját, még azt is nehezen
viselem, hogy apa és Clara annyit költ rám. Milyen lehet, ha mindezt idegenek teszik
Az öltözőben megkérdeztem Dorothytól, hogy számára mi tesz vonzóvá egy pasit. Pechemre Gemma
és Bamba lány is meghallották.
- Legyen kedves – magyarázta Dorothy. – Lehessen vele beszélgetni, legyen okos, vicces, meg helyes
is. És ne legyen szexmániás…
- Mi – csattant fel Gemma. – Ne legyen szexmániás Dorothy, te el vagy tájolva! Minden pasi
szexmániás, aki meg nem, az herélt! – ennek a kijelentésnek csak az első felével értettem egyet.
Mondjuk, nem pontosan értettem, hogy a herélt kifejezés mit takar, nyilván nem az eredeti jelentését.
Vagy igen
- És különben is – folytatta a Bamba lány lesajnáló pillantást vetve Dorothyra –, ha nem szexeltek,
mivel lehet elütni az időt
- Úgy van! – mondta Gemma. – A szex nagyon fontos! Nem is járnék olyan pasival, aki béna az
ágyban. Vagy te igen, Emily
- A szex nem olyan fontos – vonogattam a vállam. – Főleg nem ebben a korban.
- Azt ne mondd, hogy még szűz vagy! – meresztett rám nagy szemeket.
- Az nem létezik – mondta rögtön Bamba lány.
- Igaz – tűnődött Gemma. – Habár…
- Nem hiszem, hogy közötök van hozzá – mondtam és enyhén kínosan éreztem magam, hiszen
mindenki fültanúja volt az esetnek (mármint a lányok, akik épp öltöztek).
- Végül is, ha nem akarsz szexet – mondta Gemma Dorie-nak, átlépve a kínosabb részen. –
Mindenképp jó, ha pasinak van saját kocsija, mégsem mehettek busszal randizni.
- Igaz – mondta Dorothy. – Briannek szerencsére van.
- Ki az a Brian – tudakolta Gemma, így Dorothy belekezdett a történetbe.
Próbáltam figyelmeztető pillantásokat vetni rá, de késő volt, mindent kitálalt.
- Az nem jutott eszedbe – kezdtem, mikor öt perccel később elhagytuk az öltözőt –, hogy Gemma
elmondja a húgának, a húga Laurennek és Lauren apának vagy Clarának
Dorothy felszisszent. Késő bánat, most már feleslegesen sziszeg. Azért nem keseredett el olyan
nagyon, én annál inkább. Egyre közeledett a délután, mikor nekem Knightékhoz kell mennem, ő meg
védtelenül annak a Brian pasinak a kezei közé kerül. Még mindig féltettem, de hangosan nem
mondtam semmit, mert nem akartam idegbajos szülőnek tűnni.
A legnagyobb meglepetésemre suli után Matt várt a kocsija mellett, kijelentve, hogy megint ő fuvaroz.
249

Senkinek sem kellesz!
Igazából gyalog készültem menni, legalábbis a belvárosig, ahol vásárolnivalóm volt és onnan
felszállni a buszra, ami a Knight házhoz visz, de Matt közölte, szó sem lehet róla, majd ő elvisz
vásárolni is. Kezdtem azt hinni, hogy a velem való vásárlás valamilyen mániája lesz, mert olyan képet
vágott, mintha tök jó dolog lenne velem járni az üzletet. Csak egy írószerboltba ugrottam be, vettem
néhány apróságot és már mentünk is tovább.
- Mit szólnál hozzá, ha vinnénk haza sütit – kérdezte Matt, mintha én családtagja lennék és jogom
lenne beleszólni ilyesmibe.
- Ahogy jónak látod – hagytam rá és mivel jónak látta, leparkolt egy cukrászdánál.
- Te nem jössz be – kérdezte, mikor látta, hogy a kocsiban maradtam.
Csak megráztam a fejem. Én egy cukrászdában Nem túl jó ötlet. Nem akartam már megint pénzt
költeni. Matt elég hamar megérkezett egy nagy csomaggal, ami nyilván a sütiket rejtette és egy piros
csomagolású jégkrémmel, amit odalökött nekem a csomaggal együtt, hogy a sütire vigyázzak, a
jégkrémet, meg egyem meg, mielőtt elolvad.
- Miért vettél nekem jégkrémet – tettem fel a kérdésem, mikor leszaggattam a papírt.
- Mert szereted – válaszolta.
- Ez nem magyarázat – mondtam.
- Muszáj megindokolnom – kérdezte rám pillantva. – Ez csak egy jégkrém, elég, ha megdobsz egy
köszivel.
- Köszi.
Rám vigyorgott.
- Szívesen. Szóval, mi a helyzet Mike-kal Miért volt ma olyan feldúlt
- Értem már, ez egy megvesztegetési jégkrém. Arra számítottál, hogy eldobom az agyam és így
kiszedheted belőlem a sztorit.
- Em, ne legyél ilyen gyanakvó! Én csak beszélgetni próbálok veled. Különben is, az agyadat akkor
fogod eldobni, ha meglátod, milyen sütit vettem neked.
Meg akartam kérni, hogy többet ne nevezzen Emnek, és megkérdezni, hogy miért vett nekem sütit, de
nem tettem. Helyette mást mondtam.
- Szöszi, azt mondta, hogy régebben építkezéseken dolgoztál. Tényleg
- Igen – mondta érdektelenül. – És
- Mi volt veled – kérdeztem. – Miután én elmentem, te mit csináltál Hogyhogy visszakerültél a
nevelőotthonba Tényleg együtt laktál az apáddal Hallottam, arról a rablásról is…
- Csiripelték a madarak – kérdezte kicsit gúnyosan. Nem nézett rám egyszer sem, mereven figyelte az
utat.
- Bocs – motyogtam. – Csak kíváncsi voltam.
Kínos hallgatás állt be közénk. Végül is igaza van, semmi közöm nincs a dolgaihoz. Ezt most én
szúrtam el. Tényleg, mit kíváncsiskodom, mint valami vénasszony
- A nevelőszüleim el akartak költözni a városból – mondta végül. – Én nem akartam, így sikerült
visszakönyörögnöm magam az intézetbe. Alig voltam ott pár hetet, apa eljött meglátogatni. Épp
börtönből szabadult és azt mondta, látni akarta, milyen nagy lettem.
Közömbösen beszélt erről, mintha nem vele történt volna, csak hallomásból ismerné a sztorit.
- Tizenhárom voltam, mikor rám jött a dackorszak – nevetett, de elég kényszeresnek tűnt. – Az igazat
megvallva elég hülyén és gyerekesen viselkedtem. Mondtam apának, hogy vigyen el magával, és hogy
én el tudom tartani magam. Tizenöt éves koromra már volt állásom. Napi nyolc órában dolgoztam,
nagyjából én tartottam el azt a rohadékot. Semmit nem változott, Em – nézett rám egy pillanatra. –
Reménykedtem benne, hogy másmilyen lesz, de ugyanolyan szadista állat maradt. Egy alkalommal
eltörte a csuklóm. Mivel addig nem tudtam dolgozni, ő szerzett pénzt innen-onnan. Végül rábeszélt
250

Senkinek sem kellesz!
arra a rablásra. Egy kisebb élelmiszerbolt volt. Apám azt mondta, könnyű meló lesz. Csak bemegyünk,
feltörjük a pénztárgépet és eljövünk. Éjszaka mentünk oda, a legkisebb ablakon másztunk be, csak én
és apám egyik haverja, mert apám volt a megfigyelő. Már kifelé tartottunk, mikor megérkeztek a
zsaruk. Apám és a másik pasas elmenekültek, én bénáztam, így elkaptak. Vigyázz a jégkrémedre!
Lenéztem az olvadó édességre a kezemben. Valahogy már nem is éreztem kedvet hozzá, de azért
gépiesen a számhoz emeltem.
- És aztán – kérdeztem végül, megszegve, az én ugyan nem kíváncsiskodom fogadalmamat.
- Bevittek a zsaruk – sóhajtotta. – Susannel véletlen találkoztam a javítóban, megkérdezte, hogy nem
élnék-e velük, én pedig igent mondtam. Azóta velük élek.
Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne kérdezgessek. Volt egy jó nagy ugrás a történet végén, de nem
volt pofám rákérdezni. Egy csomó kérdésem volt, és végül nem bírtam ki.
- És apádról azóta hallottál – kérdeztem.
- Sokáig nem, de úgy egy éve felkeresett. Pénzt akart, úgyhogy elküldtem melegebb éghajlatra. Néha
még próbálkozik. És te
- Mi – kérdeztem. Ezek mind tök rémes dolgok és még elkenődöttnek sem látszik miattuk, ezzel
szemben nekem szúrt a szemem és összeszorult a torkom. Ahogy elképzeltem a kicsi Mattie-t téglákat
cipelni, vagy, ahogy rémülten tekinget a rendőrökre. Persze nyilvánvaló, hogy nem volt olyan kicsi,
mint amilyennek én képzelem a fejemben, de úgy fájt belegondolni.
- Te sírsz – kérdezte hirtelen rám bámulva.
- Nem – mondtam és elfordítottam a fejem. – Csak túl hideg a jégkrém – ennél hülyébb kifogás rég
hagyta el a számat, ugyanakkor tényleg nem sírtam. Szerencsére Matt nem vitatkozott velem.
- És mi történt veled, Em
- Semmi – vonogattam a vállam. – Anyámmal éltem és iskolába jártam – és annyira, de annyira
hiányoztál. Talán, ha itt lettem volna, nem történt volna mindez. Vagy segíthettem volna. – Velem
semmi különös nem történt.
- Boldog voltál
Döbbenten ránéztem a furcsa kérdés hallatán.
- Miért te boldog voltál – kérdeztem vissza.
Hülye gondolatok kavarogtak a fejemben. Vajon azért kíváncsi rá, amiért én is Nálam egyszerű az
indok. Milliószor jobban érezném magam, ha tudnám, hogy miközben én szenvedtem, ő legalább egy
kicsit boldog volt. Én nem lehettem az, de mindenért kárpótolna, ha ő jól érezte volna magát.
- Igen – mondta végül. – Amikor ide kerültem, teljesen megváltozott az életem.
Már áthaladtunk a vaskapun és a Knight ház felé tartottunk.
- És te – kérdezte.
Nem néztem rá, csak figyeltem Mrs. Knight rózsabokrait.
- Persze, én is… az elején, még nehéz volt, de aztán minden… tök szuper lett.
Ezután az oltári nagy hazugság után szálltam ki a kocsiból. Miközben befelé tartottam, arra
gondoltam, hogy milyen önző vagyok. Nem voltam elégedett azzal, hogy ő boldog volt, és rá is
jöttem, hogy miért. Szégyelltem magam, amiért én nem tudtam továbblépni, mint ő. Még mindig
vágytam arra a nem létező világra. Mekkora hülye vagyok!
- Emily! – rohant le a lépcsőn Sarah épp akkor, mikor beléptem a nappaliba. – Megtanultad Belle
dalát
- Hát… olvasgattam – hazudtam. – Még nem megy olyan jól.
- Emily! – viharzott le Meghan is. – Ez nem igazság, Emily! Dr. Granthez kell mennem, közben nem
játszhatjátok a Szépséget! Ez nem igazság! – az utolsó szót legörbült szájjal, kezdődő hisztivel
mondta.
251

Senkinek sem kellesz!
Mint kiderült Mrs. Knight Dr. Granthez a pszichiáter pasashoz készül Meghannel és Jamesszel. Nem
meglepő módon egyikük sem akart menni. Főleg, mikor megtudták, hogy süti is van.
A helyzet kezdett tömeghisztériává alakulni, Meghan visítva sírt, nem sokkal később Sarah is
becsatlakozott (a pontos okát nem értettem), James kiabált, hogy ő akkor sem megy Dr. Granthez, ha
Matt eltiltja a sütitől és Peter meg nekem próbált elmondani valamit, amit szintén nem értettem, mert
Mrs. Knighttal egy időben magyarázott.
- Elég már! – csattantam fel, meglepve ezzel mindenkit. – Meghan, muszáj elmenned Dr. Granthez,
addig én és Sarah nem fogjuk a Szépség és a Szörnyeteget játszani. James, ne ordibálj, mert semmit
nem értek abból, amit mondasz! Sarah, hagyd abba a bőgést, olyan vagy, mint egy csecsemő! Te meg
fogd be, amíg a felnőttek beszélnek! – förmedtem rá Peterre. – Komolyan, ez kész állatkert!
Elhalkultak. Már épp bocsánatot akartam kérni Mrs. Knighttól a kiabálásért, de a mosolyából rájöttem,
hogy nem neheztel, amiért leordítottam a gyerekeit és állatkertnek neveztem a családját.
- Szóval – kérdeztem Mrs. Knightot.
- Vacsorára itthon vagyunk – biztosított Mrs. Knight. – Maya itt van, úgyhogy ha bármi kell, neki
vagy akár Mattnek is szólhatsz.
- Értem – bólintottam.
- Most már elmondhatom – kérdezte Peter, de Meghan hisztije újra felhangzott, így leintettem.
- Meghan, hoztam neked ajándékot – közöltem vele, amitől rögtön abbahagyta a műsírást. –
Mindenkinek hoztam, de csak akkor kapjátok meg, ha jól viselkedtek.
- Nekem is hoztál – kérdezte James.
- Mindenkinek – összegeztem. – De most menjetek Dr. Granthez, aki marad, az pedig leckét ír!
- Gyerekek, hallgassatok Emilyre! – erősítette meg Mrs. Knight.
Eléggé uncsi lett a dolog Meghan és James nélkül. Sarah megírta a leckéjét, én pedig Peterhez
somfordáltam és megkérdeztem, hogy mi az, amit akart mondani.
- Megcsináltam – közölte velem drámai hangsúllyal. – Szereztem egy barátot. Eugene-nak hívják és
igazi lúzer.
Peter elmesélte, hogy odament a sráchoz, akit épp piszkáltak (a lúzerség tetőfoka) és lekoptatta róla az
üldözőit (sokan félnek Petertől, mert verekedős gyerek). Aztán megkérdezte tőle, hogy akar-e a barátja
lenni, a kissrác meg azt mondta, igen. Csak pislogtam a történet hallatán. Így megy ez Végül is velem
szintén hasonló történt, Szöszi megkérdezte, hogy leszek-e a barátja, én meg rábólintottam.
- Értem, és a leckét feljegyezted – kérdeztem, mire lehervadt Peter arcáról az az elégedett vigyor.
- Nem igazán – mondta. – Volt valami matek, de…
- Felhívhatnád Eugene-t, hogy megkérdezd – tanácsoltam.
- Nem tudom a számát – morogta, így annyiban hagytuk.
Sarah nyaggatni kezdett, hogy gyakoroljuk Szépség dalát, én hülye meg beadtam a derekam és
énekeltem. Nemsokára felfüggesztettük ezt a cseppet sem élvezetes tevékenységet, mert érkezett egy
ismeretlen kislány, Sarah barátnője, majd nem sokkal később Szöszi hazaért.
- Hogy ment – kérdeztem. (Ha még nem mondtam volna valami izén volt, ami a jogsijához kell, hogy
végre vezethesse a szülinapi kocsiját).
- Jól – vont vállat közömbösen. – Felhívtam Michelle-t. Azt mondta, hogy ez a Brian pasi egy seggfej,
de szerinte nem bántaná Dorie-t. Persze mondtam neki, hogy ez még nem jelent semmit, mert Dorie
úgyis olyan könnyen befolyásolható…
A maradékot nem hallottam, mert épp a mobilom nyomkodtam és Dorothyt hívtam. Ha még Michelle
szerint is egy seggfej, abból semmi jó nem származhat. Már a második csörgésre felvette.
- Szia! Hol vagy – tudakoltam. Túl nagy volt a csend a háttérben. Ha Brian elcsalta valahová, akkor
252

Senkinek sem kellesz!
én…
- Otthon – jött az elszontyolodott válasz.
- Hogyhogy – hökkentem meg.
- Igazad volt – mondta még letörtebb hangon.
- Csinált veled valamit – csattantam fel. – Kinyírom, ha…
- Semmi baj – mondta Dorothy. – Tényleg, majd elmesélem, ha hazaérsz.
- Biztos, hogy jól vagy – kérdeztem aggódva.
- Persze, csak csalódott vagyok. Végre elhív egy rendesnek látszó fiú, erre ez van – mélyet sóhajtott.
Dorothy sóhajt Na, ne! A sóhajtás az elkeseredettség jele és Dorie nem szokott elkeseredett lenni.
Valami mégis történhetett.
- Hozzád nyúlt, Dorie – kérdeztem halkan. Szöszi mellettem közelebb hajolt, hogy hallhassa a
választ.
- Mondom, hogy nem, Emily. Semmi nem történt… én megvédtem magam.
- Megvédted
- Majd beszélünk, ha hazajöttél – mondta és letette.
- Ez azért van, mert olyan lúzer vagy! – csattantam rá Szöszire. – Millió alkalmad lett volna elhívni, de
te mégsem tetted. Menj és húzd fel a fürdőgatyádat!
Tíz perccel később kint voltunk a medencénél. Peter hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe,
Sarah, meg az idegen kislány (ő már eleve úgy jött, hogy fürdőrucit is hozott) is bemásztak, mi meg
kint maradtunk a medence szélén napozni.
- Jó lenne, ha addig süttetnéd magad, amíg olyasmi színed nem lesz, mint Peternek – mondtam
Szöszinek. – És nem kellene James fodrászához járnod!
- Honnan tudod, hogy ki a fodrászunk – lepődött meg.
- Nem mondod, hogy ugyanaz a fodrászod, mint Jamesnek – csattantam fel hitetlenkedve. – Ez
megmagyarázza ezt a kissé aberrált frizurát. Holnap normális fodrászhoz kell menned. Kérd meg
Mattet, hogy menjen veled. Rá is ráférne egy nyiratkozás.
- Mi bajod a hajammal – magamban szitkozódva fordultam hátra.
Matt és Dean érkeztek. Az előbbi álfájdalmas képet vágott, az utóbbi széles mosolyt villantott rám.
- Szia, Emily! Csak beugrottam megnézni, hogy melózol.
- Pedig mindig úgy képzelem, hogy délutáni tevékenység gyanánt meggyes pitét falsz egy
gyorsétteremben.
- Ne is mondd! – nevetett. – Utoljára csütörtökön voltam. Már kezdenek elvonási tüneteim lenni.
- Mi bajod a hajammal – kérdezte újra Matt.
- Semmi – vontam vállat. – Épp mondtam Michaelnek, hogy fodrászhoz kell mennie, mert tök dedósan
néz ki.
- Meg akarod hódítani a csajt – kérdezte Dean Szöszire nézve. – Épp ideje, már olyan régóta
nézegeted.
- Ő nem „a csaj”! – szóltam rá Deanre nem épp kedvesen. – Ne beszélj róla ilyen hangon!
- Bocsánat – mondta komolyan, úgyhogy nem haragudhattam.
- Milyen csaj – kérdezte Matt.
- Haver, neked hol van a szemed – csóválta meg a fejét Dean. – Mike már tök régóta Dorothy
Sullivanbe van belezúgva. Nem igaz, hogy nem vetted észre!
- Tényleg – vigyorgott Matt az egyre vörösödő fejű Szöszire. – Hogyhogy nem mondtad, öcsi Bár
megértelek, a kislány nagyon… – elharapta a mondatot és rám nézett. Ajánlottam is, hogy ne fejezze
be.
- Szóval – tértem vissza a korábbi témára –, arra gondoltam, hogy jót tenne Michaelnek, ha egy
kicsit… hm, férfiasítanátok, mielőtt randira hívja Dorie-t. Elvihetnétek fodrászhoz, meg adhatnátok
253

Senkinek sem kellesz!
öltözködési tippeket, ilyesmi.
Szöszi csak ült csendben, mint aki megkukult. Arra gondoltam, hogy ennél csak jobb lehet. Nyilván
nem fog hirtelen izmokat növeszteni, sem pedig nőni tizenöt-húsz centit, de egy jobb hajjal és kicsit
lazább ruhákban a külseje a kizártból, az elfogadható kategóriába esne. És ha Szöszi jelleme párosul az
elfogadható külsejével, akkor egy nagyon is rendes pasit kapunk. Pont olyat, aki Dorothynak kell, mert
jó, nem lesz olyan srác belőle, mint a Csaj nem jár egyedülben, Freddie Prince Junior, de azért az a
pasi sem volt olyan rendes.
Tehát Matt és Dean elvitték Michaelt a fodrászhoz.
Vacsorára mindenki hazaért és az idegen kislány eltávozott. Szöszi halkan elmesélte, hogy Dean úgy
viselkedett, mint az Átváltoztatjuk show műsorvezetője. Elmentek a fodrászhoz, majd egy boltba, ahol
vásároltak egy rakás jó cuccot. Megnéztem és tényleg kevésbé voltak gázosak, mint Michael régi
ruhái.
A főétel után kiderült, hogy Matt milyen süteményeket vásárolt össze. Úgy tűnt, hogy mindenkinek a
kedvencét hozta (ami tök rendes tőle, főleg azon lepődtem meg, hogy tudja kinek mi a kedvence).
- Ez az egyik kedvenced – közölte velem és elém rakott egy kistányért, amin emeletes, tejszínhabos,
piskótás, csoki- és mogyorókrémes, meggyel díszített sütemény pompázott.
- Ezt mégis miből gondolod – kérdeztem megcsodálva az édességet.
- Akkor ezek szerint az egyik olyan kedvenced, amiről elfeledkeztél. Kislánykorodban sokszor ettél
ilyet. Kóstold meg, hátha visszahozza az emléket!
Hát, az emléket nem hozta vissza, de rájöttem, hogy Matt mennyire ráhibázott. Annyira nagyonnagyon
finom volt, hogy ha Matt nem közli, hogy a kedvencem, magamtól mondtam volna, hogy az.
A vacsora után csalódás érte a gyerekeket az ajándékaimat illetően. Nem tudom, hogy mire
számítottak, talán a legújabb Barbie-ra vagy valami gyilkolászós videójátékra, de igencsak lehervadt a
képük, mikor meglátták a kis alakú füzeteket.
- Ezentúl ilyenekbe írjátok bele, hogy mi a lecke – mondtam röhögve a savanyú ábrázatukon.
Pedig igenis kitettem magamért, Meghan és Sarah leckefüzetén Belle van, Jamesén az a hülye
akciófigura, Peteré egyszerű sötétkék, felnőttes, Michaelén a Szaturnusz van és Mattnek egy cápásat
vettem.
- Nekem is vettél – hökkent meg Matt, mikor nem túl kedvesen hozzávágtam a sajátját.
- Ja, a sütiért, meg a jégkrémért cserébe – vontam vállat.
Közben csörgött a mobilom és mint általában most is Adrian hívott, azzal, hogy ő szeretne
hazafuvarozni. Végül is beleegyeztem és mondtam, hogy akkor jöjjön értem.
Mikor letettem Matt még mindig ott volt a cápás füzetet lóbálva
- De amikor megvetted, nem tudhattad, hogy fogok venni neked…
- Nem értem, most mit problémázol ezen. Ha nem kell, akkor add vissza!
Farkasszemet néztünk. Tényleg nem értettem, hogy miért baj ez neki. Mikor az írószerboltban voltunk
és megkérdeztem, hogy milyet vegyek Peternek, akkor mutatta fel a cápásat, mondván „Szerintem ez
tetszene neki, még nekem sem lenne ciki, vagy ilyesmi”, tehát azt megvettem neki, hiszen ebből azt
szűrtem le, hogy kedvére valóak a rettegett uszonyosok. Vagy én vagyok hülye
- Nem azt mondtam, hogy nem kell – visszakozott. – Csak nem értelek téged. Miért vetted nekem
Elhúztam a szám.
- Muszáj megindokolnom Ez csak egy füzet, elég, ha megdobsz egy köszivel.
Elvigyorodott, ahogy a saját szavait fordítottam ellene.
- Köszi. De azért megindokolhatnád.
- Nos, technikailag minden tizennyolc éven aluli bébiszittere vagyok – mondtam egy béna érvet –,
254

Senkinek sem kellesz!
tehát elvileg a tiéd is és igazságtalannak éreztem volna, ha mindenki kap valamit, te meg semmit.
- Értem – bólintott. – De azért valami olyasmit is mondhatnál, amiben nem szerepel az elvileg és a
technikailag szó.
- Hát mondd ki te! Gondolom, már rájöttél, csak azt akarod, hogy én mondjam ki.
- Na, mondd ki, Em! Hallani akarom! – nyaggatott.
Felsóhajtottam.
- Oké, szóval szerintem kezdjük megkedvelni egymást, és ha így megy tovább a végén még
összebarátkozunk – hadartam. – Megvettem neked, mert így éreztem helyesnek. Egy baráti gesztus a
részemről.
- Barátok – ízlelgette a szót. – Úgy érted, mint régen
- Olyasmi – feleltem. – De csak ha nem kezdesz megint kis hülyének szólítani, mert akkor szétrúgom
a segged.
Mérlegelt egy-két másodpercig.
- Benne vagyok, Em – és rám mosolygott.
- És erről az Emről is leszokhatnál – tettem hozzá.
- Régen szeretted, ha így nevezlek. Te is szólíthatsz Mattie-nek, ha akarsz, ezerszer jobb lenne, mint a
Shrek.
Ezen nagyot nevettem és mentem még párszor elpróbálni azt a nyavalyás Belle dalt. Igazából csak
később, Adrian kocsijában jutott eszembe, hogy talán nem is viccből mondta ezt.
255

Senkinek sem kellesz!
37.
Vidáman ébredtem, ami ritkaságszámba megy nálam. A vidámságom oka az előző esti dumálás volt,
amikor is Dorothy elmesélte, hogyan próbálkozott meg Brian illetlen területekre nyúlkálni és ő cserébe
hogyan lökte el magától. Majd mikor Brian ezt mondta „Ugyan cicám, csak nem vagy még szűz”,
Dorie a tőlem tanult mozdulattal vágta orrba a srácot, majd kiszállt a kocsiból, fogott egy taxit és
hazajött. Összességében nagyon megkönnyebbült voltam és persze örültem, hogy Dorie ilyen jól állta
a sarat, nemünk undok megkísértői ellen.
- Nem is mondtad, hogy milyen volt a randi Adriannal – mondta, mikor kiléptünk a házból és
elindultunk a sulibusz megállójának irányába.
- Semmi különös – vontam vállat. – Csak hazahozott, úgyhogy ezt még randinak sem lehet nevezni.
Kitalálta, hogy pénteken vagy szombaton este elmehetnénk valahova, amikor a gyerekek már
lefeküdtek. Mrs. Knight úgyis azt mondta, hogy az estéimet azzal töltöm, amivel akarom.
- Éjszakai randi – hűlt el Dorothy. – És neked nem veszélyes Azt mondtad, hogy sosem mondhatok
igent este nyolc utáni randira.
- Mert nem is – vágtam rá. – De én… tapasztaltabb vagyok nálad.
- Nem félsz, hogy ágyba akar csalni – kérdezte.
- Meg fog vele próbálkozni – bólintottam savanyún. – De csak akkor lesz valami, ha én akarom.
- És akarod – kérdezte.
- Nem – szögeztem le. – Szerintem korai lenne.
- Szerintem is – értett egyet, úgyhogy ezt a témát kiveséztük.
A buszon Jane megint meghallgathatta a Brian a tetű sztorit. Elterveztem, hogy megfigyelést fogok
tartani, vagyis kilesem, hogy amikor Dorothy ránéz Szöszi előző nap kicsit feljavított változatára,
igazából mit lát. Ahogy megbeszéltük, Michael az iskola előtt várakozott. Nem tudom, hogyan
csinálta, de a haja tök jól nézett ki és a ruhája is bolygómentesítve volt. A táskáját hanyagul a fél vállra
vetette és mosolygott. A mosoly túl sok volt, így az ujjaim a számhoz érintve jeleztem neki, hogy nem
igazán kellene. Nyomban komorabb képet vágott.
Figyeltem Dorothyt, ám semmi biztatót nem láttam. Csak Jane-nek motyogott, még mindig Brianről.
- Sziasztok! – köszönt Szöszi egy olyan mélyebb hangját használva, amit még nem igazán hallottam
tőle. Enyhén nevetségesnek hatott, legalábbis számomra, mert Jane és Dorothy nem észlelték.
- Szia! Fodrásznál voltál – kérdezte Dorie az ő kedves, csevegő hangján.
- Igen – mondta Michael ugyanazon a mélyebb hangon.
- Jól áll – biztosította Dorothy, de úgy egyébként semmi nem utalt arra, hogy férfiszámba venné
Szöszit.
Rögtön visszafordult Jane-hez és tovább folytatták Brian kibeszélését. Megvártam, amíg bemennek a
suliba és csak akkor fordultam Michaelhez.
- Mi volt ez a hang – kérdeztem.
- Nagyon béna voltam – kérdezte most a normális hangján.
- Nem… vagyis nem annyira. Beszélned kellett volna hozzá.
- De hát beszéltem – méltatlankodott Szöszi.
Megvontam a vállam.
- Mindegy, lesz még alkalom.
256

Senkinek sem kellesz!
És lett, méghozzá ebéd közben. Azt hittem, hogy lepetézek, mikor leültem a szokásos asztalunkhoz,
ahová nem sokkal később Dean és Matt is leült, és hogy még röhejesebb legyen a helyzet Gemma és
Bamba lány is odatelepedett. Majdnem kibukott belőlem egy nem éppen kedves megjegyzés, mikor
leesett, hogy Matt és én elvileg már barátok vagyunk. És a barátunk barátai a barátaink. Azért az már
túlzás volt, mikor Zach odahúzott egy széket és egy, szia, bébivel megtoldott kacsintás kíséretében
leült velem szemben.
- Hallottam, milyen középkori rendszer van nálatok – mondta Gemma úgy tűnt, nekem és Dorie-nak.
- Hogy – kérdezett vissza Dorothy.
- Azt hallottam, hogy Mr. Sullivan nem enged randizni titeket és Emilyt is eltiltotta a barátjától.
- Igen – hagyta rá kedvesen Dorie. – Apa elég szigorú.
- De tegnap vele voltál, nem – fordult hozzám Gemma. – A fiúddal. Csak nem kijátszod az öregedet
Válasz helyett megvontam a vállam. Csak nem fogok Gemmának magyarázkodni.
- Szerintem Mr. Sullivannek igaza van – mondta Matt egy hatalmas szendvicset nyammogva. – Az a
pasi tök öreg.
- Adrian huszonhárom éves – vágtam rá. – Az korántsem öreg.
Abból, ahogy Matt letette a szendvicsét, tudtam, hogy vita jön.
- Te még csak tizenöt éves vagy. Az ipse nyolc évvel idősebb nálad!
Gemma kacagása megakasztott a visszavágásomban. Átkarolta Matt nyakát és félig beleült az ölébe,
közben meg duruzsolt neki.
- Olyan édes vagy, amikor előjön ez a nagyon romantikus éned, legszívesebben…
Nem derült ki, hogy legszívesebben mit csinálna, mert Zach látványosan hányást imitált és elvonta a
figyelmemet. Dean lendületből hátba vágta.
- Haver, ne gusztustalankodj!
Közben Gemma belemászott Matt szájába, ami elég volt ahhoz, hogy teljesen elmenjen az étvágyam.
Különben meg nem értettem. Mi van Matt romantikus énjével Hol itt a romantika
- Az angol, a skót és a francia elmennek együtt egy bárba – Szöszi felé kaptam a fejem és gyorsan
közbeszóltam a legújabb viccébe. Megbeszéltük, hogy nincs több vicc, nem értem, miért csinálja.
- Mondd, Michael mikor is lesz meg a jogosítványod – kérdeztem. Kicsit zavartan nézett rám, hiszen
már mondta, hogy a következő hétre meglesz.
- Ha minden igaz, jövő héten – felelte.
- Milyen jó neked – mondtam irigységet színlelve. – Nem tudod, milyen rossz nap, mint nap az
iskolabusszal közlekedni…
És akkor Szöszinek felcsillant a szeme, jelezve, hogy megértette a szándékomat.
- Ha meglesz a jogsim, akkor minden nap értetek megyek. Érted és Dorie-ért – nézett a lányra.
Dorothy arcán meglepett mosoly jelent meg.
- Ez nagyon kedves tőled – mondta neki. – De most mondd el azt a viccet, amibe belekezdtél. Úgy
érzem, hogy rám fér a nevetés.
Na, ettől padlót fogtam. Dorothy ezek szerint élvezi ezeket a viccműsorokat Ránéztem Deanre, aki
döbbent képet vágott, majd rám kacsintott. Fél perccel később felhangzott Dorothy önfeledt kacagása,
mire Michael elmondott újabb három viccet. Figyeltem közben Dorothyt és komolyan élvezte. Úgy
éreztem, át kell értékelnem a helyzetet. Tehát Dorothy ellentétben velem, bírja az ilyen vicces
figurákat, mint Szöszi. Persze én is szeretem Michaelt, de nem a viccei miatt, az tuti. Mert jó, egy,
legfeljebb kettő vicc még belefér, de ha töméntelen mennyiségben zúdítják rám, akkor igencsak
kiakadok. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel
Kiderült, hogy nem, Gemma egy undok, cuppanó hang kíséretében levált Matt szájáról és rászólt
Szöszire.
257

Senkinek sem kellesz!
- Istenem, hagyd már abba! Csak nem komikusnak készülsz – ezzel elérte, hogy a fiú arca vörösbe
váltson és a viccáradat is abbamaradt.
Kicsit később, a következő órára menet Dorothy mellé kerültem.
- Mit gondolsz Michael frizurájáról – csevegtem. – Képzeld, tetszik neki egy lány és most arra gyúr,
hogy randizni hívja.
- Tényleg – kérdezte lelkesen Dorothy. – És ki az
- Nem mondhatom el – ködösítettem. – A legjobb baráti titoktartás miatt. De azon gondolkodtam,
hogyan lehetne Szöszit kicsit dögösebbé varázsolni. Van valami tipped
Dorothy döbbenten nézett rám.
- Emily, a múltkor azt mondtad, hogy mindig magunkat kell adnunk a randikon. Michaelnek nem
ugyanolyannak kellene lennie, mint amilyen most Mindenkit olyannak kell szeretni, amilyen. Ezt te
mondtad nekem.
Csak tátogtam, mert igaza volt. Mikor azon kesergett, hogy soha nem lesz egy pasija sem, és hogy
kicsit kihívóbban kellene viselkednie, mert akkor több srác nyomulna rá, tényleg mondtam ilyesmit.
Pontosan ezt „nem kell semmiben megváltoznod, csak őszinteségre lehet kapcsolatot alapozni.
Kihívóbbnak sem kell lenned, aki hozzád való, majd meglátja benned azt, amit keresett”. Igen, ilyen
költői voltam. Ráadásul igazam volt. Legalábbis a saját értékrendem szerint.
- Úgy érted, szerinted Michael úgy jó, ahogy van – tettem fel a kérdésem.
- Valaki biztosan őt keresi – mondta Dorie mosolyogva, az én hangsúlyommal. – Egyébként kedves
srác, még ha kicsit ütődött is.
Ezen jót nevettem és felfüggesztettük a témát.
Délután megint Matt fuvarozott. Kezdtem azt hinni, hogy engem les, mert direkt a hátsó ajtón mentem
ki és indultam a buszmegálló irányába, mikor mellém gördült a kocsijával és Gemmával felszólítva
engem, hogy szálljak be. Így hát beszálltam.
Nem mondhatni, hogy siettünk. Először Gemmát tette ki otthon és vagy öt percig smároltak, ami idő
alatt én tanulmányoztam az üléshuzat geometrikus mintáit. Mikor végre elindultunk Matt fura
kérdéssel állt elő.
- Szerelmes vagy abba a mexikói féregbe
- Szerelmes vagy Gemmába – kérdeztem vissza.
- Igen – felelte. – Szóval
- Szóval, semmi közöd hozzá! Ez egy indiszkrét kérdés, és mi nem állunk olyan közel egymáshoz,
hogy válaszoljak rá. Adrian pedig nem egy mexikói féreg, te előítéletes barom! – dühösen
elfordítottam a fejem a visszapillantóból fürkésző tekintete elől.
- Ne haragudj, Em! – mondta cseppet sem bocsánatkérő hangsúllyal. Merem állítani, hogy vidám volt.
Megint kiröhögött. – Csak szeretném tudni. Szerelmes vagy abba… a hm, a barátodba
- Még nem vagyunk együtt annyi ideje – morogtam, csak azt nem értettem, hogy miért mondom el
neki.
- Értem. És egyébként Voltál valaha szerelmes
Én hülye, mint valami szófosó robot kitálaltam mindent Victorról. Nem tudom, hogy miért, csak úgy
kibukott belőlem az egész. Kifelé fókuszáltam és közben meséltem.
- És akkor azt mondta, hogy vége, ennyi volt, mert neki egyébként is van nője. Olyanokat
halandzsázott, hogy törvénytelen velem lennie. Persze rájöttem, hogy csak kihasznált, tudod, hogy van
ez a…
Visszanéztem rá és megrekedt bennem a szó. Időközben már meg is érkeztünk a Knight ház
parkolójába, csak nem igazán fogtam fel. Matt majdnem teljesen megfordult az ülésén és engem
258

Senkinek sem kellesz!
bámult. A szemében fájdalmat láttam és haragot, de jobban meglepett a felém nyújtott keze.
Nem csak megérintette az arcom, hanem végigsimított rajta, majd két ujjával a fülem mögé tűrt egy
hajtincset. Ez betett nekem, elakadt lélegzettel, hevesen dobogó szívvel figyeltem, hogy mit csinál. Az
érintése ugyanolyan szeretetteljes volt, mint nagyon régen, amikor mindig megvigasztalt.
- Sajnálom, Em! – mondta gyengéd, kicsit elfúló hangon. – Ha találkoznék vele a szart is kiverném
belőle.
Fura érzés keringett bennem, amit nem tudtam beazonosítani. Felemeltem a kezem és megérintettem
Matt arcomat cirógató mancsát.
- Ez már régen volt – óvatosan eltoltam a tenyerét és a fejem is elhúztam. – Túléltem és tanultam is
belőle. Nem olyan nagy eset.
Gyorsan kikászálódtam a kocsiból. Elég hülyén éreztem magam, a szívem még mindig nagyon
gyorsan dobogott, a gyomromba visszatért a görcs, ráadásul zavarban voltam. Egyik sem tetszett, így
mielőbb elindultam befelé.
Odabent állt a bál. A gyerekek Mrs. Knighttal kiabáltak.
- Ez undorító, anya! – visította Meghan. – Nem fogom meginni!
- Olyan, mint a húgy! Lópisa! – röhögött Peter.
- Lópisa! – ismételte James örömködve.
- Kizárt, anya! – jelentette ki Sarah is a kishercegnős stílusában. – Moslék íze van!
- De gyerekek – sopánkodott Mrs. Knight, majd ahogy rám nézett, felderült az arca. – Emily,
kedvesem…
Mind a négy gyerek kezében pohár volt, valami halvány színű, nem túl bizalomgerjesztő löttyel. Peter
a sajátját a fal mellett álló óriási vázába öntötte. Ezt látva James is követte a példáját.
Mrs. Knight elmagyarázta, hogy az valami újfajta vitaminokkal dúsított gyógytea, ami rendszeresen
fogyasztva erősebbé teszi az immunrendszert és… bevallom, a többire nem emlékeztem. Sarah
átnyújtotta a poharát, hogy kóstoljam meg, mit kell elszenvedniük és totálisan igazuk volt. Pocsék,
fanyar ízű izé volt. Egyetlen kortyot küldtem le, de majdnem visszajött.
- Emily, kedvesem, próbáld megitatni velük! Hidd el, nagyon hasznos! – nem vitatkoztam, csak
bólogattam, mint mindig.
Mrs. Knight elhúzott, mi meg nekiálltunk a gyerekekkel a leckének. Az ebédlőasztalt használtuk, mert
ott kényelmesen elfértünk. Mosolyogva néztem, ahogy előveszik a leckefüzetüket. Mindenkinek volt
benne írás. Háromnegyed óra múlva becsaptam a matekkönyvem és körbenéztem. James, Sarah és
Peter még mindig a leckéjüket írták, de Meghan már rajzolt. Ahogy néztem egy virágoskertet.
- Ezt neked rajzolom – közölte mosolyogva, amikor találkozott a pillantásunk.
- Nagyon szép – mondtam, aztán átnéztem a háziját.
Mire azzal végeztem Sarah és James is készen lett. Legtovább Peterre kellett várni. Matekleckét írt. Az
előtte levő papír szürke volt a folyamatos radírozás eredményezte maszattól. Tíz feladott példát láttam,
ebből Peter kettőt csinált meg, ráadásul az egyiket rosszul.
- Nem igazán figyeltél, mikor ezt vettétek, mi
Megrázta a fejét. Sóhajtottam és nekiálltam magyarázni. Ez elég hosszadalmasra sikerült, a két kislány
és James zúgolódni is kezdtek emiatt. A gyerekek már épp tüntetést akartak szervezni, mikor
megláttam Mattet. Lefelé tartott a lépcsőn, úgy tűnt, hogy megy valahová.
- Mi ez a kiabálás – kérdezte.
- Meglincselnek – közöltem szűkszavúan.
- Mert Peter nem tudja a háziját és most Emilynek újból meg kell tanítania – tette hozzá Sarah.
- Inkább megcsinálom később – mondta Peter.
- Nem! – jelentettem ki. – Segítek megcsinálni, a többiek megvárnak.
259

Senkinek sem kellesz!
- De…
- Ha akarod, segítek – mondta Matt. Közelebb jött és Peter válla mellett belekukkantott a háziba.
- Azt hittem, hogy mész valahová – néztem végig rajta.
Igenis úgy tűnt, hogy indulni készül. Átöltözött, a kezében a kocsikulcsa, meg a pénztárcája volt.
- Nem – tagadta le. – Én segítek Peternek, te pedig menj csak a gyerekekhez.
- Oké – hagytam rá.
Bementem Mayához és elkértem azt a néhány palack undorító teát, amit Mrs. Knight kérésére meg
kell itatni a gyerekekkel. Visszafelé láttam, hogy Matt milyen elmélyülten magyaráz Peternek. Ez
kedves volt tőle, de sokkal korábban is megtehette volna. Hihetetlen, hogy ennyire nem figyelnek
egymásra. A nappaliban lévő bárszekrényből elemeltem néhány kisebb méretű poharat és felcaplattam
a gyerekek után.
Meghan és Sarah már bekapcsolták a Szépség és a Szörnyeteget.
- Az meg mi – nézett rám Sarah gyanakodva.
- Az új játékunk – mondtam mosolyogva. – Szerintem imádni fogjátok.
- Én nem iszom abból! – kezdte James enyhén felemelve a hangját.
- Én sem – tette hozzá Meghan. – A Szépséget játszod! Megígérted!
- Később – legyintettem. – Ez a játék sokkal jobb. Michelle és Michael buliján is ezt játszották egy
csomóan.
- Mi az – kérdezte Sarah. Meghan összevonta a szemöldökét. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy ő a
legédesebb kislány a világon. Sarah is aranyos, de Meghan a kedvencem.
- A játék neve: „Én még sohasem”.
Elmagyaráztam a szabályokat és mivel tetszett nekik leültünk játszani. Mindenkinek (sajnos
magamnak is) töltöttem a teából. Hogy meglegyen a példa, én kezdtem.
- Én még sohasem játszottam azzal a játékkal – böktem a tévé melletti videójátékra, amit Peter és
James oly előszeretettel nyomnak.
Persze inniuk kellett, fintorogtak és nyűgösködtek, de muszáj volt. A játék nemsokára szívatássá
változott és a gyerekek egymás kis titkait nyögték be. Például Sarah „Én még sohasem pisiltem be Dr.
Grantnél” kijelentése konkrétan szegény Jamesre vonatkozott. Kiderült továbbá, hogy Meghannek le
kellett vágni a haját, mert egyszer egy gyertyával majdnem felgyújtotta a saját fejét, Sarah fél a
kutyáktól és a kismajmoktól (amikor az állatkertben voltak, akkor derült ki). Épp újra én következtem.
- Én még sohasem voltam Disneylanden – közöltem, mikor Matt és Peter feltrappoltak a lépcsőn.
- Kész van és értem! – jelentette diadalmasan Peter. – Hát ti mit csináltok
Míg a gyerekek elordították, hogy mit csinálunk, én megnéztem Peter háziját és tényleg kész volt. Sőt,
mi több, néhány másik példa is ott volt, amit nyilván Matt adott fel neki. Rövid fejszámolást követően,
mikor mindent jónak nyilvánítottam, Peter megkérdezte.
- És te mennyit ittál eddig – kérdezte.
- Egyet sem – nevettem.
- Beszállok – jelentette ki eltökélten. Leült mellém, elmart egy poharat és apró grimaszt vágva
megtöltötte magának. Azt hittem, hogy Matt most már tényleg elmegy oda, ahová készült, de hirtelen
ő is leült.
- Tehát – mondtam, miután mindenki előtt ott volt az ital. – Én még sosem voltam Disneylanden.
- Én sem – mondta Peter, de a többiek ittak. – Akkor még nem voltam itt – magyarázta Peter. – Most
én jövök!
Megvárta, amíg megtöltöm a poharakat és kimondta.
- Én még soha nem szexeltem!
Hát ez szívás! A lányok egyszerre néztek Mattre, aki vállat vont és lehajtotta a pohara tartalmát.
260

Senkinek sem kellesz!
Haboztam egy keveset, majd ittam.
- Ezt még visszakapod! – förmedtem Peterre.
Ő csak nevetett és újratöltötte a poharakat. Matt következett. Féltem, hogy valami cikiset fog mondani.
- Én még sohasem ütöttem meg a testvéreimet – ez nagy segítség volt, mert mindenkinek kellett innia.
Sajnos még nekem is, ahogy Laurenre gondoltam, de közben elámultam azon, hogy Matt tényleg nem
verekedett össze senkivel. Persze nyilván több esze volt, mikor idekerült, de akkor is. Én például, már
megütöttem, őt, Michelle-t és Petert is a földre nyomtam.
Addig játszottunk, amíg Szöszi meg nem érkezett. Már kezdtem rosszul érezni magam attól a hülye
teától és a gyerekek sem néztek ki sokkal jobban. Indítványoztam, hogy menjünk ki, mert még volt
vagy egy óra vacsoráig és Michaelnek, még barnulnia kellett. Ez újabb visítást eredményezett, mert
tényleg megígértem, hogy fogok Belle-t játszani. Végül Matt mentett meg a hisztitől.
- Kint is lehet játszani. Például azt a részt, mikor Belle-t megtámadják a farkasok…
Így hát kimentünk. Kaptam egy kék törölközőt, amit a vállamra kanyaríthattam köpeny gyanánt.
A medence szélén ugráltam, mint egy hülye a képzeletbeli lovamon, mikor a farkasok (James, Peter és
Meghan) rám törtek. Sarah játszotta a rendezőt és dirigált, hogy mi hogyan legyen. A Szörnyeteg
érkezett a megmentésemre (mily meglepő) Matt személyében. Elkapta Meghant és gyengéden a
medencébe pottyantotta, majd Petert lökte be és végül felordított, mikor James komolyan beleharapott
az alkarjába.
- A farkas is ezt csinálta – védekezett, míg Matt látványosan összeesett. Nem kerülte el a figyelmem az
ovális fogsorminta, ami a karját díszítette.
- Ez nagyon jó volt! – kacagott Meghan kimászva a vízből.
- James, holnap megkapod az oltást – közöltem a kisfiúval.
- Milyen oltást – döbbent meg. Láttam a rettenetet a szemében. Csak nem fél a szuritól Annál jobb.
- Tudod, van az a törvény, amit nemrégiben vezettek be. Az kimondja, hogy minden harapós gyereket
be kell oltani veszettség ellen. Szólni fogok anyukádnak, hogy…
- Ne! – vágott közbe rémülten. – Én nem vagyok harapós!
Peter gúnyosan nevetett és széttárta a kezét.
- Ekkora tűvel fogják beadni!
Jamesnek sírásra görbült, az amúgy is sírós szája.
- De van megoldás! – mondtam gyorsan. – Talán elkerülheted az oltást.
- Hogyan – kérdezte.
- Meg kell győznöd Mattet, hogy ne jelentsen fel. És persze engem is, hiszen én voltam a tanú.
- Hogyan – kérdezte.
Úgy csináltam, mintha gondolkodnék.
- Jó lenne, ha megígérnéd, hogy többet nem harapsz meg senkit. Igazából szerződést kellene írni, de
bízom benned annyira, hogy megelégedjek a szavaddal.
- Nincs is ilyen törvény! – kiabálta Sarah.
- De igen – bólintott komolyan Matt. – Tényleg nemrég vezették be, úgyhogy te is vigyázz magadra,
kisasszony! Emlékszem, mikor beleharaptál a nyakamba!
- Tényleg van ilyen törvény, Michael – nézett Sarah a napon sütkérező Szöszire. Nem mondhatni,
hogy barnult, inkább vörösödött.
- Persze – idézni kezdett valami zagyvaságot és hozzátette hányadik paragrafus és melyik cikkely. Tök
hihetően adta elő, még Peter mosolya is lefagyott.
- Most inkább játsszuk el azt a részt, mikor Belle bekötözi a Szörnyeteg kezét! – hadarta Sarah. Meg
mertem volna esküdni, hogy a figyelmet akarja elterelni a nyakharapásos ügyről.
Elgondolkodva ismételtem Belle szövegét, miközben úgy csináltam, mintha bekötözném Matt karját.
261

Senkinek sem kellesz!
Majd frászt kaptam, mikor felordított, pont, ahogy a Szörnyeteg teszi. Sarah szerint ez nagyon élethű
volt.
- És a végén a szerelmes pillantás! – visította Meghan. – Amikor a Szörnyeteg először néz szerelmesen
Belle-re!
Felnéztem Mattre, hogy vajon ezt, hogy kivitelezi. Mosolygott, az arca teljesen ellágyult és a számat
nézte, mintha meg akarna csókolni. Egyetlen pillanatig tök komolyan vettem, aztán Sarah kiabálni
kezdett.
- Ez nagyon jó! – Matt pedig elégedetten nevetett.
Elegem lett a színjátszásból, különben is vacsoraidő volt már, úgyhogy megszárítkoztunk és mentünk
vacsorázni. A gyerekek elmesélték Mrs. Knightnak, hogyan fogyott el olyan sok abból az undorító
teából, meg miket játszottunk. Igazából nem értettem Mrs. Knightot. Minek vesz magához hét
gyereket, ha jóformán nem is foglalkozik velük Eddig nem sokat láttam együtt a gyerekeivel. Talán a
vasárnap délutánokat töltik csak közösen Tök fura.
Adrian megint hívott, hogy szeretne hazavinni, én meg beleegyeztem. Sort kerítettem rá, hogy
Szöszivel is dumálhassunk egy kicsit négyszemközt. Mondtam neki, hogy sürgősen találjon ki
normális témákat is a beszélgetésre, ha el akar érni valamit Dorothynál, és hogy a viccek mégsem
annyira rosszak, de azért mérsékelje magát. Aztán a maradék tíz percben felmentünk a szobájába és
bolygómentesítettünk. Kérdésére, hogy szerintem lehetséges-e, hogy Dorothy a közeljövőben belépjen
oda, csak megvontam a vállam és közöltem vele, hogy erről a jelenlétemben ne álmodozzon. Egyetlen
posztert engedélyeztem (csak mert nagylelkű vagyok), így Szöszi a Vénusz fényes, nem is olyan gázos
képe mellett döntött. Fájó szívvel eltakarította a makettjeit is és megígérte, hogy normális ágyneműt és
világűrmentes pizsamát is beszerez.
Helyeseltem, aztán már rohantam is, hiszen Adrian megérkezett értem.
- Meglepetésem van, hercegnő! – mondta, mikor nagy nehezen leakadt a számról.
- Mi az – kérdeztem és megigazítottam a szétzilált ruházatomat. Nyilván nem akart magáévá tenni ott
Knighték kapujában, de a kezeit nem fogta vissza és láttam, hogy kicsit felspannolta magát.
- Szombaton koncertre viszlek – jelentette és a kezembe nyomott két jegyet. Nagy betűkkel hirdette az
együttes nevét, amiről még életemben nem hallottam. – Ez egy rockbanda, csacsi! – nevetett ki.
- Hm – mondtam. Végül is nem rossz ötlet, ha jól játszanak. Adrian biztosított, hogy remekül. Láttam,
hogy este tízkor kezdődik, tehát épp szolgálatban sem leszek Knightéknál.
- Ez izgalmas, nem – kérdezte Adrian.
- A koncert – kérdeztem vissza. Nem értettem, mi lenne benne az izgalmas.
- Nem, butus. A kapcsolatunk. Bujkálunk, elrejtve a kíváncsi szemek elől, aztán hazamész, mintha mi
sem történt volna, közben meg az ajkaid égnek a szerelmünk bódító csókjaitól.
Meg sem emésztettem még a csacsi és a butus megszólításokat, erre meg arcon csap egy ilyen kis
romantikus, hízelgő szösszenettel.
- Eddig még sosem égtek az ajkaim – jegyeztem meg vigyorogva.
- Az nagy hiba – csóválta a fejét tettetett felháborodással. – Nemsokára fognak.
A házunktól két saroknyira parkolt le és azonnal rám vetette magát. Vihogva igyekeztem
ülőhelyzetben maradni, miközben kifulladásig csókolt.
- Égnek már – motyogta időnként, mire közöltem, hogy sajnos nem.
Többször elgondolkodtam már azon, hogy talán van valami baj velem. Adrian szerint égnie kellene az
ajkaimnak, sőt minden könyvben olyanok vannak, hogy a szenvedély lángja felemésztette őket, meg
nem tudtak parancsolni mohó, kitörni készülő vágyaiknak. Velem ilyen még sosem történt. Nem azt
mondom, hogy nem élveztem Adrian csókját, mert tényleg jól csinálja, mégsem volt szikra, ami
262

Senkinek sem kellesz!
mindent lángra lobbanthatott volna. Minden ésszerűség szerint lennie kellene, vagy nem
- Na, elég már, mennem kell! – szólaltam meg végül.
Adrian megint túl messzire ment, a keze jóformán beszorult a felsőmbe, úgy tűnt a melltartóm felé
igyekezett. Szerencséjére felfogta, amit mondtam neki és illedelmesen elhúzódott.
- Ne haragudj! – zihálta. – Megőrülök tőled.
Észleltem, hogy igazából én is zihálok, a szám egy kicsit bizsereg és a testem is emlékezett Adrian
keze nyomára. Vajon ez az, amit kellene éreznem Ez nem forróság és nem is mindent elsöprő vágy.
De nem is kellemetlen. Érdekes.
- Holnap is érted mehetek – kérdezte Adrian.
Némán bólintottam és elgondolkozva kimásztam a kocsiból. Lehet, hogy ez a vágyizé a kicsit több
meztelenséget igényel Utálok tanácstalan lenni és most tessék. Kitől kérdezzem meg Egyedül
anyámat tudnám elképzelni, de ő most nincs itt. Mogorván elismertem, hogy kicsit hiányzik.
Mégiscsak az anyám és nem láttam két hónapja. Igazán hívhatott volna!
263

Senkinek sem kellesz!
38.
Másnap megint Matt fuvarozott a munkába. Most elől ültem, mert Gemma nem volt jelen, csak mi
ketten.
- Képzeld, Em, mit találtam ki a mi kis Rómeónknak!
Meglepetten bámultam rá. A mi kis Rómeónk Ez nyilván Szöszit takarta.
- Na, mit – kérdeztem mosolyogva.
- Angolon jutott eszembe – magyarázta. – Csak nem tudtam elmondani.
Hát, igen. Angol óra kellős közepén Matt hirtelen megrántotta a vállam és hátrébb húzta a székem
vagy egy arasznyira, mire én megijedtem és a tollam nagy ívben kirepült a kezemből, amin Zach, mint
egy hiéna, vihogni kezdett. A tanárnő leszúrta Mattet, hogy miért piszkál engem, mire ő odasúgott
nekem egy bocsit és közölte, hogy később majd elmondja. Egyébként úgy tűnt, hogy tényleg barátok
lettünk, legalábbis ezt fémjelezendő Matt használta a cápás füzetet, amit többször is láttam nála. Ez
megelégedettséggel töltött el.
- Színházba megyünk!
- Definiáld, a megyünk szót! – kértem, mert nem állt össze a terv mibenléte.
- Színházba megyünk! – ismételte. – Mi mindannyian a gyerekekkel. Elhívhatnád Dorothyt is, beülünk
a páholyokba és véletlenül kettesben hagyjuk Mike-ot a kislánnyal. Mit szólsz
- Nem értem, hogy nekünk miért kell ott lennünk – értetlenkedtem. – Szöszi maga is elhívhatná. Az a
mai beszélgetés is elég jól ment.
- Gondolod – kérdezte Matt kétkedőn.
Jobban belegondolva, nem igazán. Michael megkérdezte Dorie-t, hogy látta-e A sziget című filmet (ez
az én ötletem volt, mert Dorie látta és nagyon tetszett neki). A lány belelkesülve bólogatott és sorolni
kezdte a kedvenc részeit, mire Michael, mint valami hülye robot hablatyolni kezdett arról, hogy a
klónozás milyen erkölcsi problémákat vet fel. Nem fogta fel a jelzéseimet, hogy pofa be, ám mikor
Dean keményen bokán rúgta, akkor egy aúúval bezárólag csendben maradt.
Nevetnem kellett, mert eszembe jutott a jelenet, ahogy Gemma megkérdezi Mattet, hogy akarná-e,
hogy klónoztassa magát és akkor lenne még egy Gemma, aki szeretgetheti őt. Matt isteni ötletnek
nyilvánította, míg Dean és én alig bírtuk visszafogni a röhögésünket. Még egy Gemma Az még
hiányzik az életemből! Bár már emberszámba vesz, még mindig nem kedvelem. Bamba lánnyal
rosszabb a helyzet, ő átnéz rajtam. Gondolom, nehezen bocsátja meg azt a csókot, amit Deannel
váltottam annak idején.
Egyébként Dean nem tetszik nekem. Túlságosan odafigyel rám, mindig mindenféléről kérdezget, meg
sejtelmesen mosolyog, ha valami szerinte vicceset mondok. Nagyon nem értem a viselkedését, néha
úgy érzem, hogy akar tőlem valamit. Remélem, hogy nem zúgott belém. Még csak az kellene!
- Min gondolkodsz – kérdezte Matt.
- Bambán és Deanen – mondtam őszintén.
- Ki az a Bamba – kérdezte, majd láttam rajta, hogy leesik neki. Annyira nevetni kezdett, hogy
majdnem átmentünk egy másik sávba. Tetszett, ahogy nevet, ezért én is nevetgéltem rajta. – Szóval,
mire gondoltál velük kapcsolatban – kérdezte újra, mikor már nem tűnt olyan viccesnek.
- Azon, hogy Bamba nyilván utál, Dean meg olyan furcsa – válaszoltam. Hogy ezt miért mondtam el
neki, azt senki ne kérdezze. Matt úgy húzza ki belőlem az igazságokat, hogy észre sem veszem.
264

Senkinek sem kellesz!
- Furcsa – kérdezte Matt. – Ezt hogy érted – volt valami a hangszínében, ami arra engedett
következtetni, hogy ő tudja, hogy miről van szó.
- Mindig olyan sokat kérdez – mondtam és figyeltem a reakcióit. Úgy csinált, mintha az útra fordítaná
minden figyelmét. – Tudod, mintha érdeklődne irántam. Te még nem vetted észre
- Nem – tagadta le gyorsan. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. – A színházzal kapcsolatban…
- Mattie! – jó hosszan elhúztam a szót, mire benne ragadt a mondat folytatása. – Te át akarsz verni
Tudod, miért csinálja, igaz
Vetett rám egy oldalpillantást, majd megint az utat nézte. Az arca enyhén elvörösödött.
- Elpirultál – közöltem vele nevetve. – Szóval, ki vele! Mi van Deannel Könyvet ír az életemről vagy
megtetszettem neki és…
- Beléd van zúgva! – mondta ki Matt. – Szerelmes beléd és azért ilyen furcsa. De nehogy elmondd
neki, hogy tudod!
Ezen elgondolkodtam.
- Nem értem – csóváltam a fejem egy-két perc múlva. – Ez mióta tart
- Már régóta – Matt úgy hadarta a szavakat, mintha átszakadt volna benne a titkokat visszatartó gát és
most minden kiömölne. – Amióta megcsókolt téged. Ő akart lépni, de aztán te járni kezdtél a mexikói
fér… mármint Adriannel, akkor már nem merte nyíltan megmondani neked.
- De már sokkal korábban megcsókolt és…
- Mert te azt mondtad neki, hogy nem gondoltál folytatásra – vágott közbe. Oké, ez igaz.
- De Samantha…
- Az csak azért volt, hogy féltékennyé tegyen téged – úgy tűnt, Matt mindent kitalál. – De kérlek, ne
mondd el neki. Biztos, hogy megölne, amiért elmondtam.
- Nem mondom el – biztosítottam.
Nem tetszett ez nekem. Bírtam Deant, de nem úgy. Ezzel most mindent elrontott. Ezentúl mindig arra
kell majd gondolnom, hogy milyen hátsó szándékai lehetnek. De legalább értelmet nyert az a rengeteg
intim kérdés.
- Most mire gondolsz – kérdezte Matt. Idegesnek tűnt, mintha százszor megbánta volna, hogy
elmondta nekem. Hirtelen én is bánni kezdtem.
- Nem kellett volna elmondanod – gondolkodtam hangosan Matt kedvéért. – Jobb lett volna, ha nem
tudom. Most önkéntelenül is másként fogok bánni vele. Ő meg nyilván nem fogja érteni, hogy miért.
Pedig én nem akarom megbántani. Kedvelem őt.
- De arról nem álmodhat, hogy felcseréled a mexikói féreggel, mi
Meglepődtem ezen a hirtelen támadáson.
- Adrian nem féreg! És nem, nem is álmodhat róla. Dean csak egy haver, ennyi. Én Adriannel járok.
- De nem vagy belé szerelmes!– vágta rá.
- Deanbe még kevésbé vagyok! – vontam vállat. Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy felhúzzon. –
Egyébként is túl fiatal.
- Túl fiatal! – hitetlenkedett Matt és beletaposott a fékbe egy piros lámpánál. Amíg vesztegeltünk
megengedte magának, hogy felém forduljon és megpróbálja tanulmányozni az arcom. – Túl fiatal,
mihez
- Párkapcsolathoz – mondtam.
- Ezt nem értem – közölte velem. Újra megvontam a vállam. – Magyarázd el… kérlek, Em!
Mivel szépen kérte és egyébként is nyitott hangulatban voltam elmondtam az idősebb, céltudatos pasik
és a fiatal, gimnazista taplók közötti különbséget, hogy megértse, miért nem pálya nekem húsz év alatt
randizni. Bírtam, hogy olyan látványosan hitetlenkedik. Többször is nagy levegőt vett, hogy
közbeszóljon, de aztán egyszer sem tette. Ezt értékeltem.
265

Senkinek sem kellesz!
- És mi van a szerelemmel – kérdezte a végén. Már a Knight ház parkolójában voltunk.
- Mi lenne – kérdeztem és próbáltam kiszállni, de áthajolva az oldalamra, lenyomta a gyerekzárat.
- Várj, ezt beszéljük meg! Úgy értem, mi van, ha beleszeretsz valakiben Mondjuk egy srácba, aki
csak tizenhét vagy tizennyolc
- Ez nem fog megtörténni – mondtam magabiztosan. – Még csak vonzónak sem találom az ilyen Zachféléket,
sőt Dean sem kifejezetten az esetem.
- És ha mégis – kérdezte. – Csak, bumm, belép az életedbe egy csóró, tizenhét éves srác, aki
garázsbandában játszik, azt tűzte ki életcéljául, hogy Elvis Presley hasonmása legyen, és te halálosan
beleszeretsz. Akkor mi van
Felnevettem ezen a hülye életképen.
- Ez nem fog megtörténni. Ha a legkisebb esély is lenne rá, hogy beleszeretek egy ilyenbe, úgy
elhúznék, mintha itt sem jártam volna. Kész, vége! Én nem tervezem jövőtlen hülyegyerekekkel,
akiknek csak addig vagyok jó, amíg alájuk fekszem, aztán Hasta la Vista.
- Azért vannak rendes srácok is, akik nem csinálják ezt.
- Például – kérdeztem.
- Mike – vágta rá.
- Michael még nem bizonyított. Olyat ismersz, aki évek óta húzza egy csaj mellett
Elgondolkodó képet vágott.
- Én – mondta tétován, inkább kérdő hangsúllyal. – Habár csak huszonegy hónap, az még nem évek.
És Gemma nem csak a szexre kell, eljárunk ide-oda. Tavaly nyaraltunk is közösen, karácsonykor…
- Oké, nem kell gyónni! – húztam el a szám. – Jó nekem a saját rendszerem. Egyébként, ahogy
idősödöm, úgy lesz egyre kevesebb a korkülönbség is. Azért még nem a férjemet választom ki,
legalábbis nem hinném, hogy Adrian lesz az. Habár, tud mindenféle sütit sütni…
- De mi köze ennek a sütihez – értetlenkedett.
Ezt már nem álltam le magyarázni. Kiszálltam a kocsiból és berobogtam a házba. Rádöbbentem, hogy
szeretem a munkám. Már-már kicsattanó örömmel jöttem ide. Ez fura.
Nyugis délután volt. Most Sarah és Peter voltak soron Dr. Grantnél. Megkérdeztem, hogy Matt,
Michael és Michelle mikor járnak, mire Mrs. Knight elmondta, hogy ők elég idősek hozzá, hogy akkor
menjenek, mikor úgy érzik, szükség van rá.
Amikor csörgött a mobilom azt hittem, hogy megint Adrian lesz az, de egészen más volt.
- Emily, kicsim! Én vagyok az, anya!
- Anyu – kapkodtam levegő után. Meglepődtem, pedig számítottam rá, hogy hívni fog. De pont
most Épp előző nap gondoltam rá, erre tessék.
- Hogy vagy, Emily Ha tudnád, mióta próbállak elérni! Annyi mindent el kell mesélnem…
És mesélt. Nem akármilyen sztori volt. Ő és Juan egyből Hawaii-ra mentek, ahol beköltöztek abba a
bizonyos nádkunyhóba, amit Juan nekem is emlegetett annak idején.
- Ne tudd meg, milyen egy nádkunyhóban lakni! – fújtatott anya. – Az apró réseken folyamatosan
ömlött be a homok, minden tele volt vele. Persze Juant nem zavart, ő egész nap a csinos lányokat
fogdosta szörfoktatás címén, míg elegem nem lett és ott nem hagytam.
- Ez azt jelenti, hogy hazajössz valamikor – szúrtam közbe. Kettős érzelmek dúltak bennem. Ha
hazajönne, akkor nyilván visszaköltöznék én is, de nem akartam. Már nem volt kedvem, főleg Dorothy
és Szöszi miatt. Fontosak lettek nekem annyira, hogy igazán nehéz szívvel válnék meg tőlük. Így hát
némileg megkönnyebbülve fogadtam anyám válaszát.
- Dehogy. Várj csak, most jön a sztori java.
Miután otthagyta Juant átrepült Mauira és ott kapott szállást és munkát ettől a Travis nevű ürgétől, aki
266

Senkinek sem kellesz!
irtó rendes pasi. Állítólag be sem próbálkozott anyámnál, legalábbis az elején, aztán járni kezdtek és
anyám szavait idézve „apád óta nem volt ilyen komoly kapcsolatom”. Anya egy hotel bárjában
dolgozik (mint pincérnő). A hotel Travisé és a nővéré, aki „tündéri kis kékharisnya”. Egyébként én,
aki anyám mellett nőttem fel, bizton állíthatom, hogy nála jobb mesélő nincsen. Hétköznapi dolgokat
is olyan nyakatekerten és néhol fura szavakkal tud elmesélni, hogy külön szótár kell a
meghallgatásukhoz, de ezek a mesék mindig nagyon élvezetesek. Ezt sem volt épp rossz, ha nem
számítjuk azt, hogy mindez anyával történt, nem pedig egy filmszereplővel.
- És a legjobbat még nem mondtam – izgatottnak tűnt a hangja. – Travis és én közös házat veszünk, és
azt szeretnénk, ha te is utánunk jönnél.
- Mauira! – kérdeztem enyhén besokkolva.
- Persze, kinéztem neked… illetve Travis kinézett neked egy normális sulit és munkád is lenne,
Margaret szerint munka mindig akad.
- Ki az a Margaret – kérdeztem, hogy legalább valamit mondjak, ha már nem akartam kimondani
azokat a nem túl szép dolgokat, amikre gondoltam.
- Hát, Travis nővére. Na, figyelj, ha megkapom a hétvégi fizetésem, akkor lesz elég pénzem, hogy
megvegyem a jegyed ide. Legalább nem kell tovább apádnál sínylődnöd.
- Én nem akarok Mauin lakni – mondtam halkan. Sosem szerettem kifejezésre juttatni, hogy én mit
akarok és mit nem, de most muszáj volt kimondanom. – Nem lehetne, hogy egyszerűen haza gyere
Akár azzal a Travisszel együtt
- Jaj, kicsim – sóhajtotta, de nem úgy, mint aki komolyan fontolóra veszi, hogy kivételesen azt
csinálja, ami az én érdekem lenne. Persze mit vártam – Nem lehet, ha tudnád, milyen aranybánya ez a
hely. És még nincs is nyár. Annyit keresek egy héten, mint odaát egész hónapban, és ha nyáron jönnek
a pénzes turisták…
Kezdtem szédülni. Hogy miért Az esélyeimen tűnődtem. Vagy maradok apánál még több gondot
okozva, vagy mehetek anyához Mauira, ki tudja milyen körülmények közé.
- De hát mi lesz a lakásunkkal A holmikkal, amit otthagytunk
- Ó, épp ezért kerestelek a múltkor. Travis unokabátyja átruccant a múlt héten és elhozta a dolgaimat.
A tieid miatt ne aggódj! Szeptemberig van kifizetve az albérlet, addig senki nem nyúl semmihez, lesz
időd hazamenni és összepakolni, mielőtt idejössz.
- Úgy érted, ez a döntés végleges – kérdeztem sóhajtva. – Nem akarsz visszajönni… semmikor
- Nem – válaszolta határozottan. – Szeretem Travist.
Újabb sokkoló információ. Anyám egyetlen férfit szeretett életében (legalábbis állítása szerint) és ez
az apám volt. És természetesen, ha szereti ezt a hapsit, akkor tényleg nem jön haza…a francba!
- Persze, ha tényleg akarod, maradhatsz. Raymond azt mondta, akár egészen egyetemista korodig.
Megint szédülés jött rám. Egyetemista koromig Még évekig apám és Clara nyakán, Lauren utálatának
kereszttüzében Azt nem csinálhatom… de Mauira sem mehetek.
- Hát… - mondtam, de más nem jött ki a torkomon, olyan volt, mintha lenyeltem volna egy marék
homokot.
- Clara jól bánik veled, kicsim Elég undok tud lenni…
- Nem, mindig kedves – próbáltam nyelni, de még az sem ment. Utáltam a kiúttalan helyzeteteket és
akárhogy is nézzük, ebből semmi kibúvó nincs.
- Azért gondold meg, Emily. Hiányzol!
- Te is – mondtam. A háttérből sürgető hablatyolást hallottam.
- Most mennem kell, jövő héten még hívlak és akkor megbeszéljük a részleteket. Addig döntsd el, mit
szeretnél. Elég nagy vagy már hozzá.
- Jó.
267

Senkinek sem kellesz!
- Szeretlek.
- Én is téged – mondtam, mire letette. Pár másodpercig hallgattam a géphangot, majd zsebre vágtam a
mobilt.
- Ki volt az – kíváncsiskodott Meghan.
- Az anyám – feleltem monoton hangon.
- Rossz hírt kaptál – kérdezte Matt, pedig korábban fel sem tűnt, hogy ott van. Rossz hír Kész
ultimátum, csak tudnám, hogy mit kellene csinálnom.
- Nem, semmi baj – ráztam a fejem.
Éreztem, ahogy Matt megérinti az arcom, majd szelíd erőszakkal kényszerít, hogy rá nézzek.
- Biztos Nagyon sápadt vagy. Történt valami
- Nem, semmi, csak…
Szerencsére nem kellett semmi mesét kitalálnom, mert Szöszi megérkezett, így rögtön kivezéreltem a
gyerekeket a medencéhez. Michael magyarázni kezdte, hogy szerinte már kezd barnább árnyalatot
birtokolni, de közbevágtam.
- Anya telefonált…
És elmondtam az egész beszélgetést, Michael is meghökkent és feszülten figyelt. Többször is meg
kellett szakítanom a mesélést, mert Matt egyre ott somfordált a közelünkben. Nem voltam biztos
benne, hogy nem hallgatózni akar-e, ugyanakkor miért tenné Végül sikerült végigmondanom.
- Kizárt, hogy én azon a szigeten lakjak, mindenféle bennszülött gyerekkel, meg kitörni készülő hülye
vulkánokkal. Anyám nem gondolhatja komolyan!
- Nos, a vulkántól nem kell félned, a Haleakala kitörését, csak kábé kétszáz év múlva várják…– benne
rekedt a folytatás, mert nyilván kiolvasta a szememből, mit gondolok az okoskodásáról a jelen
helyzetben. – De ugye nem mész el
- Nem tudom – sóhajtottam. – Tudod, hogy nem maradhatok apám nyakán.
- De nem is mehetsz Mauira, Emily! Tudod, az milyen messze van
Megint sóhajtottam és nem mondtam semmit. Persze, egyik lehetőséget sem választhatom, ezt én is
felfogtam, nem volt szükség arra, hogy Szöszi elismételje, megoldással meg úgysem tud szolgálni.
Végül a legegyszerűbb módszert választottam. Félretettem a problémát jóval későbbre. Még ráérek
gondolkodni rajta.
Sikerült, mert csak hazafelé, Adrian kocsijában jutott újra eszembe. Épp Peteren gondolkodtam, aki
bejelentette, hogy szombaton számítsunk új legjobb barátjára, Eugene-ra, mivel meglátogatja, és
Matten, aki beavatott a színházas ötletének rejtelmeibe, vagyis, hogyan fogjuk romantikusan magára
hagyni a „mi kis Rómeónkat” az ő Júliájával, amikor Adrian megszólalt.
- Akkor áll a szombati koncert – kérdezte.
- Igen – hagytam rá.
- És figyelj csak, mi lenne, ha utána már nem mennél haza Úgy értem, tök későn lesz vége és
lakásom közel van. Aludhatnál nálam.
Ránéztem. Vajon mennyi az esélye, hogy csak aludni akar Valahol nulla és a két százalék között,
ugyanakkor emiatt én is aggódtam, mert egy dolog eljönni Knightéktól este, de visszamenni éjfél
után… ki tudja, hogy kit ébresztenék fel vagy ilyesmi.
- Vasárnap reggel pedig hazavinnélek – folytatta Adrian –, még mielőtt a gyerekek felébrednek. Ja és
ne hidd, hogy ez egy trükk azért, hogy lefeküdj velem, csak gondoltam kényelmesebb lenne – tette
hozzá.
- Hát… lehet, még meggondolom.
Nyilván előbb-utóbb meg fog történni közöttünk a dolog. Nem olyan nagy eset, mégis megint
felötlöttek bennem a gondolatok a vágyról, meg a szenvedély tüzéről. Erről kellett volna anyámmal
268

Senkinek sem kellesz!
beszélni, de nem. Sosincs itt, mikor szükség lenne rá. Legalább egy tapasztalt barátnőm lenne, de még
az sincs.
Épp a szenvedély mardosó lángját próbáltam élesztgetni magamban Adrianhez simulva a szokásossá
vált sarkon, mikor csörgött a mobilom. Adriant talán elérte a bizonyos láng, mert meg sem hallotta, de
én felvettem.
- Szia, apa! – szóltam bele meglepetten. Nem szokott hívni, legalábbis eddig egyszer sem tette. Adrian
meghallva a bűvös apa szót abbahagyta a nyakam pirosra dörzsölését a mikroszkopikus (ám azért
érezhető) borostáival és elhúzódott.
- Hol vagy, Emily – kérdezte gyanakodva. – Susan szerint már háromnegyed órája, hogy elindultál.
- Két perc és otthon vagyok – mondtam és kinyomtam a hívást.
Elköszöntem Adriantől és hazasiettem. Aggódtam, mert nem tudtam, hogy Mrs. Knight szólt-e
Adrianről, mert ha igen, apa ordítani fog. Azt nem akartam. Szerencsére nem úgy tűnt, hogy tud róla.
- Busszal jöttél – kérdezte, mikor beléptem. Egyedül volt a nappaliban, ami fura, mert ilyenkor Clara
vagy Dorothy, néhanapján Lauren is rajta szokott lógni.
- Igen – hazudtam.
Apám elfintorodott, vártam, hogy a képembe ordítja, hogy hazudok.
- Pedig Susan azt mondta, hogy minden nap ők fognak hazahozni – morogta. – Jellemző! Legközelebb
hívj fel és elmegyek érted. Nem akarom, hogy ennyit buszozz.
- Nem akarok gondot okozni – mormoltam. Apa csak legyintett.
- Ne kezdd ezt megint. Anyád telefonált
- Igen – húztam el a szám.
- Remélem, nem gondoltál arra a hülyeségre, hogy utána mész. Sharonnak végképp elment az esze. Ott
még normális iskolák sincsenek, nemhogy egyetem. Nem, te nagyon is jó helyen vagy itt, drágám.
Ugye nem akarsz elmenni
Elkapta a karom és lehúzott maga mellé a kanapéra.
- Szeretlek, ugye tudod
- Én is téged – sóhajtottam. – Még meggondolom, hogy mi legyen, jó Anya azt mondta, még hívni
fog.
Bólintott. Egy darabig csak üldögéltünk egymás mellett és végül kikívánkozott belőlem a kérdés.
- Mi van azzal a dologgal – kérdeztem. – Lerendezted
Nyilván rájött, hogy a szeretőjéről beszélek, mert bólintott egyet.
- Igen – mondta nagyon halkan. – Már szakítottam vele. Clarát szeretem, ez csak egy botlás volt.
Nem mondtam semmit, mert biztos nem tetszett volna neki a véleményem.
- De kérlek, ne szólj semmit neki! Utólag már nem érdemes elmondani neki, csak fájdalmat
okoznánk…
- Felmegyek lefeküdni! – mondtam hidegen és felkeltem mellőle. Megígérte, hogy el fogja mondani,
erre mégsem teszi. Nyilván tényleg fájna Clarának, de akkor is joga van tudni az igazságot. Persze én
nem vagyok senki, hogy ezt megítéljem, mégis úgy éreztem, hogy tudnia kell. Dühös voltam apára,
amiért hülyére vett engem, mégsem tehettem semmit.
Egyetlen dolog tűnt nyilvánvalónak. Megint olyan nagy halom trutyi halmozódik körülöttem, hogy
lassan ki sem látok mögüle. Hát még mi lesz, ha minden rám borul
269

Senkinek sem kellesz!
39.
Matt megőrült. Nincs jobb szó az állapotára, teljesen kikészült. Az egész ezzel a színházas ötletével
kezdődött, ami szinte a rögeszméjévé vált. Csütörtök délutánra elegem lett belőle. Egyfolytában
hülyeségeket beszélt, hogy mit kellene, illetve mit nem kellene Szöszinek csinálnia szombaton az
előadás alatt, amíg kettesben van Dorothyval. Komolyan, már kezdtem sajnálni szegény Dorie-t, pedig
tényleg örült, hogy ő is jöhet. Sarah és Meghan mindenáron a Szépség és a Szörnyeteget akarták
megnézni, de sajnos (vagy inkább szerencsére) nem játszották, így a Diótörőt fogjuk látni.
- Mit szólnál szív alakú bonbonokhoz – vetette fel Matt a Knight ház felé menet. Láttam, hogy már
Gemma is kezd kikészülni, csak fintorgott és kibámult az ablakon.
Úgy éreztem itt az ideje, hogy leállítsam ezt a förtelmet.
- Figyelj, Matt! Szerintem hagyd ezt abba! Tök hülyén viselkedsz. Miért nem lehet egyszerűen
spontán a dolog Azt ne mondd, hogy te előre megtervezel minden lépést Gemmával! Kezdesz
elviselhetetlenné válni.
Látványosan lehervadt a képe. Gemma vett egy nagy levegőt. Azt hittem, hogy engem fog leszúrni, de
kellemesen csalódtam.
- Emilynek igaza van, Cápi. – mondta azzal a gyengédséggel a hangjában, amit egyedül Mattnek
tartogat. Már korábban észrevettem, hogy mennyire odavan érte, állandóan fogdossa, de ez a Cápi
elvitte a pálmát. Lejjebb csúsztam a hátsó ülésen és próbáltam nem nevetni.
- Szerintetek túlzásba estem – kérdezte Matt.
- Igen, már a vászonzsebkendőnél túlzásba estél – közöltem a kiábrándító igazságot (a
vászonzsebkendő Szöszi zakójának zsebébe kellett volna).
- Szerintem már a ruháknál – rázta meg a fejét Gemma. – Mi a frászért kellett az az új ing
Michaelnek
Matt ezután hallgatott, így túl nagy csend lett. Sajnos hallanom kellett, Gemma duruzsolását Mattnek
(Ugye azért nem haragszol rám, ugye), erről a szerelmes jelenetről eszembe jutott az, ami Dean és
köztem történt. Nem tudtam tartani magam az elhatározásomhoz, miszerint normálisan viselkedem
vele, és ezt ő is észrevette. Először még egy ártatlan köszönő puszi elől tértem ki, majd elhúzódtam a
keze elől, pedig csak a vállam akarta megütögetni és végül majdnem leestem a székemről, mikor
megpróbált a fülembe súgni valamit. Persze ő tök ártatlan volt, csak én reagáltam túl a dolgot. A
lényeg, hogy észrevette, hogy tudok valamit, a kérdés, hogy mikor fog előállni a szövegével.
Nem vártam ezt a pillanatot, mert ebből egyenesen következik, hogy én elutasítom, amiért ő meg fog
haragudni és szétmegy a barátságunk.
Matt egy szokatlanul rövid smárparti után útjára bocsátotta Gemmát, majd hátrafordult hozzám.
- Bocs, hogy hülyén viselkedtem.
- Semmi baj – hagytam egy-két másodperc hatásszünetet, majd hozzátettem. – Cápi! Aranyos
becenév!
- Haha – morogta. – Gemma néha hülye neveket ragaszt rám. Ez nem ok arra, hogy kigúnyolj!
Meglepetten tapasztaltam, hogy megsértődött.
- Hé! – paskoltam meg az ülését. – Azért nem kell ilyen képet vágnod. Engem Adrian hercegnőnek
szólít, egyszer becsúszott egy kistigris is.
- Kistigris – nevetett fel rögtön elfelejtve a saját sérelmeit.
270

Senkinek sem kellesz!
Szemét módon végigröhögte az utat a házukig, időnként az orra alatt ismételve „Kistigris, megáll az
eszem!”
- Még mindig jobb, mint a cápi! – vágtam rá, ahogy hangos kerékcsikorgással betolatott Mrs. Knight
kocsija mellé.
Kiszálltam, mielőtt válaszolhatott volna. Én hülye aznapra megint Szépség és a Szörnyeteg
színjátszást ígértem a lányoknak, így leckeírás után nem volt más hátra, mint előre. Pontosan a táncos
jelenetig. A sárga báli ruháról sikerült lebeszélni őket, de a kedvükért rózsaszínre festettem a számat és
még egy Michelle-től elcsórt szoknyát is felvettem. Hülyén néztem ki, de a gyerekeknek tetszett és ez
volt a lényeg. A Szörnyeteg szerepét először Szöszi játszotta, majd Peter, de hamar feladtuk, mert csak
két lábam volt és mindkettőt letaposták.
Pénteken tovább fokozódott a helyzet köztem és Dean között. Az ebédnél próbáltam tök kedvesen
viselkedni vele, de ott volt az a bizonyos feszültség, amit ő is megérzett. Ebéd után félrehívott egy
bizalmas csevejre a termektől az ebédlőig vezető folyosón.
- Ki vele, mi a frász bajod van velem! – vágta a képembe egyből a problémáját. Szokatlanul komor
képet vágott és ettől összeszorult a szívem. Úgy utálom, mikor minden az én hibámból romlik el.
- Semmi – próbáltam tagadni és otthagyni, de elkapta a két vállam és erőszakkal maga felé fordított,
majd az állam is felemelte, hogy ránézzek.
- Ez nem igaz, kislány! Mondd el az igazat! Megbántottalak valamivel Ne hidd, hogy nem vettem
észre a viselkedésed!
- Jó! – sóhajtottam. – Matt elmondta az igazat.
Elkerekedett a szeme és elengedte az állam. Rögtön lehajtottam a fejem. Szinte éreztem, hogyan törik
szét a barátságunk, amit pedig nagyon is élveztem.
- Úgy érted, hogy…
- Matt elmondta, hogyan érzel – hadartam. – Hidd el, nem akarlak megbántani, de én csak barátként
kedvellek. Soha nem akartam mást sugallni neked, sem pedig átverni téged. Annyira sajnálom, Dean,
én…
Szégyenszemre elcsuklott a hangom, még a szemem is könnybe lábadt.
- Nagyon sajnálom – suttogtam végül. Megkockáztattam egy felpillantást.
Ahogy sejtettem is, engem bámult, hitetlenkedő és enyhén indulatos arccal.
- Jól van, ne sírj! – mondta, de inkább gépies volt a hangja. – Nincs semmi baj.
- De igen – vágtam rá. – Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Olyan hülye vagyok, hogy mindent
elrontok!
- Te nem rontottál el semmit – komolyan dühösen csengett a hangja. – De megölöm azt a barmot!
Azzal otthagyott. El volt rontva az egész napom. Dean utált, Matt is haragudott, legalábbis erre
következtettem a szokatlan szűkszavúságából és abból, hogy egy szó nélkül rakott ki a házuknál és el
is hajtott.
Néha tényleg azt kívánom, bárcsak nem léteznék. Ez a legrosszabb állapot, már-már depresszióba
kergettem önmagam. Ha nem lennék Matt és Dean még mindig tök jóban lennének, sőt Dean talán
még mindig Bambával járna.
Este már meg sem próbálkoztam a lefekvéssel. Lesurrantam a könyvtárszobába Cicával és egy
takaróval együtt, gondoltam úgysem valószínű, hogy felmegyek, tehát összekötöttem a kellemest a
hasznossal. Michelle ajánlott egy szerinte nagyon jó könyvet, amit én nem neveztem nagyon jónak, de
elgondolkodtatott. Egy vámpír pasi és egy nő szerelméről szólt, akik már a könyv elején egymásnak
estek.
271

Senkinek sem kellesz!
„Tristan megigézve bámulta a nő nyakát, ám vérszomján kívül valami más is életre kelt benne. Forró,
mindent elsöprő vágy, hogy birtokolja Allison tökéletes testét. Egyetlen mozdulattal magához húzta és
száját éhesen a nő ajkaira tapasztotta. Nyelve mohón tört utat magának selymes forróságba.
Allison felnyögött és engedte, hogy Tristan kedvére kutassa szájának rejtett zugait, megízleljen
minden apró szegletet…”
Ez eddig okés volt, csókolóznak, mi van abban, ezt én is tudom produkálni Adriannal, azonban két
bekezdéssel lejjebb már kezdett körvonalazódni, hogy mi hiányzik belőlem.
„… Ally kéjesen felnyögött, ahogy Tristan nyelve a mellét cirógatta, hűvös lehelete borzongatta a
bőrét, mellbimbója apró gyönggyé keményedett a szemfogak között. A férfi keze a bugyija felé siklott.
Háta ívbe feszült a gyönyörtől, mikor Tristan ujjai…”
Na persze, ilyesmi velem sosem történt. Nem nyögtem kéjesen és a hátam sem feszült ívbe, nem is
beszélve a gyöngyszem effektusról… biztos velem van a baj.
Ahogy erre gondoltam kinyílt a könyvtárszoba ajtaja s holmi néma kísértetként Matt kóválygott be
rajta. Állítom először észre sem vette, hogy bent vagyok.
- Ó, szia! – mondta aztán. – Te inszomniás vagy
- Már miért lennék – kérdeztem. Próbáltam észrevétlenül betakarni Cicát. Igazából nem hittem, hogy
elvenné, de a lehetősége megvolt rá és én féltettem tőle a macim.
- Sosem alszol – világított rá. – Mindig itt bukkanok rád. Az egész éjszakát olvasással szoktad tölteni
- Minek vesztegetném alvásra az időt, mikor ennyi jó könyvetek van Így is egy csomó időmbe fog
kerülni, amíg átrágom magam a nagyján.
Nevetett. Figyeltem, ahogy közelebb jön, önkéntelenül is közelebb húztam magamhoz Cicát.
- Em – kezdte gyanúsan nyájas hangon –, azt hiszed, hogy nem tudom, mit rejtegetsz Elő vele!
Szeretném látni, ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzá.
Bosszúsan előhúztam a takaró alól, de egy pillanatra sem engedtem el. Úgy vigyorgott a jelent láttán,
mintha nagyon viccesnek találná.
- Egy vámpíros könyvet olvasol – nézett a könyvem borítójára. – Már nem félsz tőlük
- Nem vagyok már gyerek! – morogtam.
- Na persze! Még most is meg tudnálak ijeszteni a meséimmel, mint akkor régen. Nem emlékszel
Bebújtunk a takaró alá és mesélni kezdtem a denevérekről.
Bemutató gyanánt lerántotta a takarómat, leült mellém és hirtelen ránk borította.
- És akkor – suttogta az újdonsült sötétben –, elmeséltem, hogy néznek ki a vámpírdenevérek. Milyen
nagy a szárnyuk és milyen hangot adnak ki, mikor elrepülnek felettünk.
Valami papírzörgés hallatszott, ám az agyam szárnyak csattogásaként vetítette. Persze tudtam, hogy
csak hülyéskedés, de volt bennem valami kis félelem, talán a gyerekkori trauma miatt. A szívem
hevesen dobogott és hallgattam Matt hátborzongató, mégis biztonságot sugárzó hangját.
- Aztán mikor elalszol, csendben a nyakadra szállnak, olyan könnyűek, hogy szinte meg sem érzed a
súlyukat – valamit éreztem a nyakamon, mire eszeveszetten lerángattam a fejemről a takarót. Persze
megláttam, hogy csak a hüvelykujjával érintette meg a bőröm, mégis kirázott a hideg.
- Igen – nevetett elégedetten. – Ilyenkor kezdtél sikítozni és könyörögni, hogy védjelek meg…
- Üsd le őket, Mattie! – suttogtam. Rémálmaimban is egy csomószor mantrázom ezt.
Matt bólintott.
- Aztán megmondtam, hogy ez csak játék. És te…
Nem fejezte be, de tudtam, hogy mi volt akkor. Hozzá bújtam, reszketve a félelemtől, a
megkönnyebbüléstől. Megint elöntött ez az érzés, szerettem volna megölelni, csak az volt a baj, hogy
nem vagyok már kislány. Némileg furán venné ki magát a dolog.
272

Senkinek sem kellesz!
Míg ezen gondolkodtam átkarolta a vállam és kicsit közelebb húzott magához. Nem ölelt át, de valami
olyasmi volt.
- Annyira hiányoztál, Em! Nagyon sokat gondoltam rád!
- Te is nekem. Nagyon, Matt! – A szavai hatására egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem akarom
kimondani ezeket. Mindig ez van, én kiöntöm a lelkem, amibe bele is taposnak rögtön. – Írtam neked
leveleket, miért nem válaszoltál
Túl késő volt, vártam a taposást és meg is kaptam.
- Egyet sem kaptam – közölte, de nem úgy, mintha nagyon sajnálná. Ez azért fájt. – Sokat írtál
- Csak… néhányat – hazudtam. Sokat írtam, minden héten egyet, három éven keresztül, aztán
ritkábban. Kizárt, hogy egyet sem kapott meg. Ugyanakkor miért hazudna
- Ne sírj, Em! Nem szeretem, mikor sírsz! – igaza volt, könnyek szöktek a szemembe.
- Nem sírok – szipogtam és gyorsan témát változtattam. – Nagyon utálsz Nem akartalak beköpni
Deannek, csak kicsúszott a számon. Sajnálom.
- Semmi baj, Dean üzeni, hogy nem kell sanyargatnod magad, mert semmiben nem vagy hibás, érted
- Semmiben – kérdeztem keserűen. – Először is, miattam szakított Bambával, veled is miattam
verekedett össze, aztán Samanthát is miattam…
Matt elkapta a kezem, amivel demonstráltam, hányadik indoknál tartok, így végül a négyest már nem
tudtam mutatni, viszont mondani igen.
- Négyes: most miattam érzi rosszul magát, mert tök szemét voltam vele. Ötös: biztos megint
összevesztél vele, szintén miattam…
- Hagyd már abba! – szorította meg a kezem.
Volt valami intimitás ebben a helyzetben, ami zavart engem. Egymás mellett voltunk, a felhúzott
lábaim hozzáértek a combjához, a kezem az ő kezében volt, a hüvelykujjával gyengéden simogatta a
kézfejem. A másik keze a vállamon nyugodott. A közös takarónk is fura látvány nyújtott, aztán ott volt
Matt gyengéd tekintete, ahogy győzködött, nem vagyok hibás. Túl sok lett a barátkozásból, nem azt
mondom, hogy nem élveztem, mert igen is kedvemre volt az ilyen fokú közelsége, mégsem volt
helyes. Az agyam szerint ez túl intim testhelyzet volt, ami egy férfi és egy nő esetében csak akkor
megengedett, ha együtt vannak. És mi nem vagyunk, az holtbiztos.
Persze, hogy miért jutott ez eszembe, azt senki ne kérdezze, de ahogy bevillant kezdtem nagyon is
rosszul érezni magam. A hasamba visszatért a görcs, az arcomra a kellemetlen forróság, így kihúztam
a kezem az övéből és elhúzódtam.
- Ennél több közelség és már megcsalásnak számít – jegyeztem meg. – Gemma nem díjazná ezt a
helyzetet. Biztos rosszra gondolna.
- Igen – mondta Matt rövid habozás után. – Biztosan.
Azonban mégsem mozdultunk. Matt hallgatott, ahogy én is, mert nem volt mit mondanom. Végül újra
kinyitottam a könyvem és tovább olvastam.
„Ally testét majd szétvetette a vágy. Ott feküdt meztelenül, kiszolgáltatottan az erős férfi előtt és a
férfi várat magára Nem értette, hogy mi a baj, csak azt tudta, hogy mindennél jobban akarja Tristant.
Magában akarta érezni a férfi hatalmas, merev…”
- Emily, te mégis mit olvasol – tépte ki a kezemből a könyvet Matt. – Mi ez, egy pornóregény
Hitetlenkedő arccal belelapozott.
- Nem pornóregény! – fortyantam fel. – Csak pont egy szexjelenetnél tartok. Add vissza!
Nem adta, helyette kissé gúnyos hangon olvasni kezdett.
- „Tristan lökései egyre mélyebbek és vadabbak lettek, Allison úgy érezte, mentem belehal a
gyönyörbe. Az újabb orgazmus váratlanul érte, ajkait kéjes sikoly hagyta el és hallotta, hogy Tristan is
felkiált. A férfi torkából félelmetes morgás tört elő, száját a nő nyakához nyomta és agyarait a lágy
273

Senkinek sem kellesz!
húsba mélyesztette.” Te erre buksz
- Fogd be! – csattantam rá. Zavarban voltam, amit utálok. – Nem értem, miért érzed úgy, hogy tudnod
kell, nekem mi jön be. Annyira elviselhetetlen tudsz lenni! Semmi közöd nincs a dolgaimhoz!
A kiabálásomtól megdöbbent és hagyta, hogy kirántsam a kezéből a könyvemet, becsaptam, felkaptam
Cicát és gyorsan felálltam a takarómmal együtt és dühösen az ajtó felé csörtettem.
- Jó éjt! – vetettem még oda, mielőtt becsaptam magam mögött az ajtót.
Jó kérdés, hogy min húztam fel magam ennyire, némi töprengés után rá is jöttem. „Te erre buksz”
Ebbe pont beletrafált. Fogalmam sincs róla, hogy mire bukom, ő meg röhögcsél rajta. Ez nem vicces,
inkább szánalmas.
Lefekvés előtt, még az Adriannel való kapcsolatomon gondolkodtam. Vajon mi a fene hiányzik
A szokásosnál is korábban ébredtem. Hiába, nem megy nekem a Knight házban való alvás. Odalent
ültem a konyhaasztalnál és olvasgattam, mi jó (nagyobb részt rossz), történik a nagyvilágban, mikor
Mr. Knight őrültként beviharzott.
- Szóval, te loptad el az újságomat! – vádolt meg. Felnéztem a gazdasági rovatból és nyugodtan
válaszoltam.
- Ha a lopáson azt érti, hogy kimentem érte a postaládához, akkor igen, én voltam. Ha gondolja,
miután elolvastam, visszaviszem.
Nem értettem, hogy min dühödött fel, de hamar kiderült. Elém csörtetett, elhúzta előlem a széthajtott
újságot és leült két hellyel odébb.
- Utálom, ha előttem olvassák el az újságot – morogta magyarázatként a bunkó viselkedésére.
- Korábban kellene kelnie – vontam vállat és felálltam, hogy csináljak egy kávét. Persze nem
magamnak.
- Szerinted nincs korán – kérdezte. – Ebben a házban én kelek a legkorábban. Minden nap!
- Kivéve, ha én is itt vagyok – vágtam rá.
Nem mondott semmit, csak megdobott a legutálatosabb pillantással, amit eddig láttam tőle.
Megfőztem a kávéját, elétettem és felmentem a könyvtárszobába, de azon nyomban fordultam is
kifelé, ugyanis Matt ott aludt.
Jobb híján összehajtogattam az összes elől hagyott Barbie ruhát, elrendeztem a nagy babaház
berendezéseit és épp a rajzfilm DVD-ket rakosgattam, mikor Szöszi lerobogott a lépcsőn.
- Izgulok – volt az első szava. – Mi van, ha nagyon elszúrom
Biztosítottam, hogy nem fogja elszúrni, csak beszélgessen egy kicsit Dorothyval és annyi. Úgy
beszéltük meg, hogy a színház előtt találkozunk. Két páholy van lefoglalva. Az egyikben Dorie, Szöszi
és én ülünk majd, a másikban Matt és Gemma, Meghannel, Sarahval és Jamesszel. Valamikor az első
felvonás vége előtt (kétszer negyvenöt perces az előadás), Matt megkér, hogy ugorjak át, mert nem
bírnak a gyerekekkel és akkor jön el Szöszi ideje.
Szerény véleményem szerint a terv teli van buktatókkal, és mivel Dorie egyáltalán nem debil, rá fog
jönni, hogy mire megy ki a játék, mégsem mondtam semmit, mert igaz, a baráti titoktartás béklyókba
zárta a nyelvem, de azért szeretném, ha minden kiderülne. A titkolózás az idegeimre ment és jobb is,
ha Dorothy tisztába jön a helyzettel.
Hogy eltereljem Szöszi figyelmét az izgalmairól, mondtam, hogy este elhúzok és nagy
valószínűséggel csak reggel jövök haza. Michael csak tátogott, mind mindig, ha meglepetésében
szólni sem tud.
- Anyukádnak nem kellene szólni – morfondíroztam. – A végén még apám fülébe jutna.
- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet – kérdezte Szöszi.
- Szerinted szóljak Nem ellenezné
- Nem azt kérdezem – legyintett. – Jó ötlet vele tölteni az éjszakát
274

Senkinek sem kellesz!
Ez egy jó kérdés volt. Nem igazán éreztem jó ötletnek, de úgy éreztem muszáj egy próbát tennem
Adriannel. Nem feltétlenül a szexet, hanem a kapcsolatunk mélységeit. Nagyjából öt hete vagyunk
együtt, a szex még korai lenne, de vajon mennyire bízhatok benne Egyáltalán milyen lenne, ha
tényleg megtörténne És persze az engem leginkább foglalkoztató kérdés: valami baj van velem Ezt
ki kell deríteni.
- Ja, azt hiszem – bólintottam.
- Te tudod – hagyta rám cseppet sem biztatón. – És mit mondasz Michelle-nek Csak észreveszi, hogy
nem vagy ott mellette.
- Ezt még kitalálom – vontam vállat.
A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy elmondom az igazat. Michelle biztos jó ötletnek találná. Amilyen
őrült, kinézem belőle, hogy még ujjongani is fog.
És igen, mintha beleláttam volna a jövőbe. Mikor a színházba készültem odafent a szobájában
mondtam neki, hogy este elmegyek, erre idétlen visítozásban tört ki és megkérdezte, hogy fogunk-e
szexelni. Számítottam a kérdésre, hiszen én is ezen gondolkodtam, így csak megvontam a vállam.
- Talán – mondtam bizonytalanul.
Michelle mindenféle hülye kérdést tett fel azzal kapcsolatban, hogy mit fogok viselni a randin, illetve,
hogy viszek-e ott alvós ruhát, esetleg valami szexi kombinét (amim nem volt és kiderült, hogy neki
sincs, így sajnálkozva kifejtette, hogy nem tud kölcsönadni egyet sem. Persze el sem fogadtam volna,
de nem úgy tűnt, hogy felfogja, amit mondok). Ezt megszoktam már, az emberek többségében nem
figyelnek rám.
Felvettem a fekete szoknyámat, meg a türkiz felsőm, kentem egy kis sminket és késznek
nyilvánítottam magam. Michelle kérdezte, hogy mit fogok viselni a koncerten, mire közöltem vele,
hogy valószínű ugyanezt.
Induláskor megállapítottam, hogy mindenki csinos, még Matt is a maga módján. Mrs. Knight
integetett, ahogy bezsúfolódtunk Matt kocsijába, aztán már ott sem voltunk. Szerencsére én ülhettem
elől, Meghan, Sarah, James és Szöszi hátul kuporogtak.
- Gemma hová fog ülni – tettem fel a kérdést Mattnek.
- Gemma nem jön – közölte Matt csak úgy mellesleg.
- Hogyhogy – csodálkoztam el. Vajon összevesztek Előző nap még úgy volt, hogy jön.
- Mert neki nem vettem jegyet – magyarázta Matt, úgy tűnt enyhén szégyelli magát. – Nem tudtam,
hogy jönni szeretne, csak tegnap este derült ki.
Nem firtattam a témát, mert nem gondoltam, hogy közöm lenne hozzá. Igazából nem bántam, hogy
Gemma nem jön, akármennyire is igyekszik kedves lenni velem, még most sem sikerült
megkedvelnem.
Matt leparkolt a színháznál, majd kiszálltunk. Fogtam James és Meghan kezét, nehogy elvesszenek,
míg Matt Saraht vezette a mancsánál fogva.
Michael mögöttem haladt, aztán hirtelen felnyögött. Tudtam, hogy értette. Dorothy ott állt a bejáratnál.
Egy világoskék nyári ruhát viselt, a haja szabadon volt, csak egyetlen csattal tűzte el a tincseket, amik
a szemébe lóghatnának. Nem tudom, hogy milyen csodamelltartóval érte el, de a mellméretében
bekövetkezett pozitív változás igen feltűnő volt. A ruhájához illő kistáskát szorított az oldalához és
mosolygott.
- Emily! – integetett, mintha nem látnánk, pedig igenis láttuk. Sőt, nem csak mi, egy csomóan
megbámulták. Nagyon csinos volt.
Hamar elfoglaltuk a helyünket, Szöszi ült Dorie egyik, én a másik oldalán. Matt odasúgta nekem, hogy
majd jön és elfoglalták a másik páholyt.
275

Senkinek sem kellesz!
- Ez furcsa – jegyezte meg Dorothy, miután kikérdeztem, hogy honnan van a ruhája (legnagyobb
döbbenetemre Lauren segített neki öltözködni, akiről egyébként úgy sejtettem, hogy tökéletesen
tisztában van az álcázott randi tervvel). – Hat személyes egy páholy, ha engem nem hívtok elég lett
volna egyet is lefoglalni.
Így belegondolva, Matt „neki nem vettem jegyet” érvelése is sántít. Milyen jegyet, mikor a páholyokat
bérelte ki Itt valami nem stimmelt.
- Emily és én egyébként is külön ültünk volna – mondta Szöszi. – A gyerekek folyton dumálnak.
- Én azt hittem, hogy neked kellene vigyáznod rájuk – gondolkodott Dorothy hangosan és rám nézett.
- Lehet, hogy később átmegyek megnézni őket – nyögtem ki. – Ha nem baj.
- Nem – nevetgélt Dorothy. – Michael majd itt marad velem, te csak csináld a dolgodat, miattam nem
kell aggódni.
Tök szemétnek éreztem magam, hogy így kijátszom Dorothyt Szöszinek. Egy biztos, egy másik fiúnak
sem tenném meg ezt a szívességet.
- Jó, akkor én átmegyek – mondtam és felálltam.
Dorothy csak bólintott, így otthagytam őket. A gyerekek páholya két ajtóval arrébb volt. Mikor
benyitottam láttam, hogy Sarah és Meghan is kihajolnak a nézőtér felé és igencsak úgy tűnt, hogy Matt
tartja vissza őket a lezuhanástól, közben James is igyekezett felhúzni magát. Mivel Matt harmadik kéz
hiányában nem tudott intézkedni, a karjaimat biztonsági öv gyanánt a kisfiú dereka köré fontam és
felemeltem, hogy kedvére nézelődhessen a halálunalmas nézőtéren.
- Em – csodálkozott Matt, miközben úgy mozdította Meghant, hogy a kis csattokkal teletűzdelt haja,
ne az arcába, hanem az arca mellett a semmibe lógjon. – Mit keresel itt, ilyen… hamar
- Elintéztem a dolgot – vontam vállat. – Veletek maradok.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó dolgom lesz, ugyanis a székek olyan alacsonyan voltak,
hogy az egyötven alatti személyeknek esélyük sem volt kilátni, így én Meghant tartottam, míg Matt
Saraht és Jamest. Szünetben elkísértük őket a mosdóba.
- Csak tudnám, hogyan birkóztál volna mindhármukkal – morogtam Mattnek és kicsit megmozgattam
a karjaimat.
- Az egyiket a nyakamba ültettem volna – mosolygott Matt, mintha hülye lennék, hogy erre nem
jöttem rá hamarabb. Ez eszembe jutatta, hogy vajon már máskor is eljött-e a kölykökkel ide. –
Kíváncsi vagyok, hogy alakul a párosunk randija.
- Én is – mondtam. – Remélem, Szöszi nem szúrja el.
- Fantasztikus vagy, Em! – jelentette ki. – Csak azt nem értem, hogy csinálod.
- Mi – úgy éreztem lemaradtam pár gondolattal. – Mit
- Ezt az egészet. Mindenki rajong érted. Richard azt mondta nekem, ha a nevelőotthonban találkozik
veled, menten örökbe fogad. Pedig ő nehezen kedvel meg embereket, de állítólag mindig felvidítod
reggelente. Hogy csinálod
- Én… nem – hebegtem idiótán. Mr. Knight ilyet mondott volna Biztos voltam benne, hogy Matt
túloz.
- Ne szerénykedj! Megcsináltad, Em! Hetek alatt lehetetlen dolgokat vittél végbe. Ez nem semmi.
- Milyen lehetetlen dolgokat – értetlenkedtem.
- Hát ezt az egészet – ismételte. – Peter jófiúvá változott, Mike hódítóvá, a gyerekek minden nap jól
szórakoznak, anélkül, hogy felforgatnák a házat… egyszerűen le vagyok nyűgözve tőled.
Sikerült megint zavarba hoznia. Lenyűgözve Ezt meg hogy értette
A következő pillanatban közelebb lépett hozzám. Elakadó lélegzettel bámultam fel az arcába. Valami
ostoba és nevetséges oknál fogva azt hittem, hogy meg fog csókolni. Megérintette az arcomat, én
pedig hagytam. Megszédült a fejem, ahogy a képembe suttogta.
276

Senkinek sem kellesz!
- Ki gondolta volna, hogy abból, a szeplős képű, kis békából…
Vettem egy nagy levegőt és elrántottam a fejem a keze elől.
- Szeplők – sziszegtem. – Sosem voltam szeplős! És nem vagyok béka! Állítsd le magad!
Dühösen odébb csörtettem és magamat átkoztam. Miért gondoltam csókolózásra Elment az eszem
Jobb is, hogy semmit nem csinált, legalább megkímélhettem a csuklóm a pofon okozta fájdalomtól.
Hiszen nyilvánvalóan felpofoztam volna.
- Voltak szeplőid – sétált utánam Matt. – Ne hidd, hogy nem emlékszem. Még a helyüket is tudom. Ha
nem hiszed, akkor mutatok fényképeket.
- Fényképeket – kaptam fel a fejem, megfeledkezve arról, hogy némileg haragszom rá. – Milyen
fényképek
- Kettőnkről, Em! Van egy csomó fényképem, ha gondolod, később megmutatom.
Lelkesen bólogattam.
- Ilyen okos és gyönyörű nagylány lesz, te kis hülye! – fejezte be a korábban félbehagyott mondatát.
S bár haragudnom kellett volna nem ment. Csak mosolyogtam, mint egy idióta, aztán visszamentünk
megnézni a második felvonást.
277

Senkinek sem kellesz!
40.
Újra ott voltam Adrian lakásán. Kellemes volt a koncert, csinos ruha volt rajtam, ott fogok aludni,
kizárt, hogy ne akarjon szexet. Elvégre egész jól viselkedett, mióta gyászos véget ért a fején az a
távkapcsoló.
Bementünk a lakásba. Elég fáradt voltam már, a második felvonás közben is végig én tartottam
Meghant, aztán hazafelé, még volt bennem egy kis lelkesedés a Matt által beígért fényképek miatt, de
alighogy kitett engem és a gyerekeket (Szöszi lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri haza Dorothyt),
közölte, hogy randija van Gemmával, a fényképek nem rohannak el, majd később megnézzük. Csak
ugye nem tudta, hogy később én már nem leszek ott. Sajnos nem ért haza, mielőtt én elindultam volna.
A terv az volt, hogy korai lefekvést (egyszerre a gyerekekkel) színlelek, aztán kiszököm. Ha minden
jól megy egyedül Michelle és Michael tudnak a dologról. Mindketten megígérték, hogy hallgatnak,
mint a sír. Adrian elvitt a koncertre, majd kicsit sétáltunk és most itt vagyok a lakásán, ahol talán
szexelni fogunk.
A kérdés, hogy én akarom-e. Adrian gyertyákat gyújtott körbe a lakásban. Nyilván nem tudja, hogy
milyen tűzveszélyes. Lágy zenét is kapcsolt, megint Bryan Adamst. Nem tudtam, hogy rajongója.
Vagy csak véletlen lenne
Megint az ágyára ültünk, mint egyetlen ülőalkalmatosságra a két darab konyhaszéken kívül.
Szorongtam, bár nem értettem, hogy min izgulok ennyire. Szexeltem már életemben, ha belemegyek,
nyilván az sem lesz akkora újdonság, ha meg nem, azt is megértetem vele. Megerőszakolni úgysem
fog. Nem is tudna, mert szétrúgnám a seggét. Egyébként sem tűnik olyan erősnek. Matt is laposra
verte régebben az étteremben.
Hirtelen tök viccesnek tűnt a kép, ahogy Matt nekiugrott és beverte az orrát. Milyen dühös voltam
akkor rá!
- Min nevetsz – kérdezte Adrian és leült mellém.
Oké, most mit mondjak Csak eszembe jutott, mikor Matt behúzott neked és viccesnek találom Ettől
nyilván megsértődne.
- Csak eszembe jutott valami – vontam vállat. – Nem érdekes. Kösz, hogy elvittél a koncertre. Jó volt.
- Kösz, hogy eljöttél velem! – mondta és megcsókolt.
Biztos nem csak képzeltem azt az enyhe nyomást, amitől két perccel később hanyatt fekve találtam
magam. Egy pillanatra sem hagyta abba a csókot, a szája puha volt és gyengéd. Talán a múltkori heves
lerohanását akarta ellensúlyozni.
Mikor már alig kaptam levegőt, elfordítottam a fejem, hogy fellélegezzek, ekkor áttért a nyakam
csókolására, a kezeivel végigsimított szoknyám mentén, majd elért a térdemig, ahol az véget ért.
Ezután visszafelé húzta a kezét, csakhogy alattomosan a szoknya alatt, felfelé a combomon. Már épp
eldöntöttem, hogy szólok neki, álljon le, mikor magától is leállt. Igaz, a kezét a lábamon hagyta, de a
fejét felemelte nyakamról.
- Te vagy a legkülönlegesebb nő, akivel valaha találkoztam. Tudom, hogy egy csomót szoktam
viccelődni, amivel az idegeidre megyek, de most mondok valami komolyat is.
Megvárta, hogy belenézzek az arcába. A szája szegletében ott volt a mosoly, de egyébként komoly
arcot vágott. A szemei is szokatlanul komolyak voltak.
- Na – kérdeztem, megelégelve a csendet. „Egyszerűen le vagyok nyűgözve tőled.” Nem, nyilván
nem ezt fogja mondani.
278

Senkinek sem kellesz!
- Szeretlek! – Épp válaszolni akartam valamit, de folytatta. – Tudom, ezt mondtam, már, de eddig nem
igazán gondoltam komolyan. Most komolyan mondom. Szeretlek, Emily Sullivan!
Újabb csókokkal fojtotta belém a szavakat, majd mikor elégnek ítélte, mondta tovább.
- És ezt most nem azért mondtam, mert arra számítok, hogy lefekszel velem. Az lesz, amit te akarsz,
ha gondolod, simán aludhatunk is. Ha akarod, én lefekszem a földre, vagy ki az erkélyre.
Az ablak felé néztem.
- Nincs is erkélyed, te bolond!
- De ha lenne, és azt akarnád, hogy ott aludjak, akkor mennék is.
Nevettem, mert nem tudtam mást csinálni. Ez egy teljesen édes és romantikus szerelmi vallomás volt,
megfűszerezve Adrian féle őrültséggel. Mivel én nem voltam szerelmes belé, hazudni meg mégsem
hazudhattam, inkább újabb csókot kezdeményeztem.
Hiába vártam az elsöprő szenvedélyt és forró vágyat, nem éreztem ezeket. Nem voltam kéjtől bódult,
így kezdtem elhinni, hogy ilyen tényleg csak a könyvekben van. Nyilván kellemes melegségen vagy
enyhe bizsergésen kívül mást is kellene éreznem. Vagy nem Biztos, hogy velem van a baj.
Miközben ezen gondolkodtam (igen, szégyenszemre csókolózás közben mindenféle hülyeség jár az
eszemben), Adrian úgy vette, hogy beleegyeztem mindenbe és lassan megszabadított a felsőmtől.
Az jutott eszembe, hogy nyilván hagyni fogom, hogy megtörténjen, hiszen szemlátomást nem
ellenkezem. Pedig kellene. Vagy nem Nem is tudom, Victornak megengedtem alig egy hónapnyi
randi után, pedig ő sosem volt velem annyira nagyon kedves, mint Adrian. Lehet, hogy vele sokkal
jobb is lenne, elvégre egy csomóan tök odavannak a szexért, valószínű más nők nagyobb élvezetet
találnak benne, mint én. Talán Victor volt egy béna seggfej Mi van, ha Adrian annyira jó, hogy
sikítoznék vagy ilyesmi Valószínűtlen, legalábbis én nem tudom elképzelni magam olyan helyzetbe,
hogy sikítsak. Mondjuk, akkor sikítottam, mikor Matt lelökött a víztározóba, de az inkább ijedtségtől
volt. Most nem hiszem, hogy lesz valami, amitől megijednék. Egyáltalán mi lenne az Adrian
micsodája Á, nem Matté sem ijesztett meg, mikor láttam…
Felnevettem. Adrian felemelte a fejét a kulcscsontomról, amit olyan nagy hévvel nyálazott össze
éppen.
- Mi olyan vicces – kérdezte.
Nem válaszoltam, mert mit mondhatnék, „Bocs, csak egy másik pasas izéjére gondoltam”. Aprót
ráztam a fejemen.
Kényelmesen elhelyezkedett rajtam (nyilván csak neki volt kényelmes, mert rajtam majdnem kitört a
klausztrofóbia). Fölöttem volt, a két karja a fejem mellett és igazából akármerre néztem, csak őt
láttam. Látványosan levegő után kaptam, mire kicsit változtatott a testhelyzetén, de csak félig húzódott
le rólam.
Észleltem, hogy az ing, amit visel, végig van gombolva. Ez nem én voltam. Mi a frász Önmagát is
vetkőzteti Muszáj neki, főleg, mivel én nem teszem. Újra felnevettem.
- Ha akarod, abbahagyom – mondta nekem komolyan. Na, igen, nem tűnt vidámnak a lehetőségtől.
- Hát…– hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Akartam, hogy abbahagyja Igen. Megtehettem, hogy
megkérem, hagyja abba Ebben már nem voltam biztos. Megbántanám az érzéseit meg ilyesmi. Vagy
nem
- Ugye voltál már férfival – kérdezte.
Hirtelen leesett, hogy úgy viselkedem, mint Dorothy. Félmeztelenül röhögcsélek egy pasi alatt
Milyen ciki! Nem csoda, ha szende szűzlánynak néz.
- Persze – mondtam. – És te Voltál már nővel – persze csak vicceltem.
279

Senkinek sem kellesz!
- Olyan gyönyörűvel, mint te, még soha! – lehelte az arcomba és megint megcsókolt.
Mentol íze volt a szájának. Biztos titokban elrágott egy rágót. Az enyémnek vajon milyen íze van
Emlékszem, Victornak egy csomószor cigi íze volt. Fúj! Hogy engedhettem, hogy hozzám nyúljon
Nem is értem magam! Adrian legalább jól néz ki.
Habár nincsenek olyan szépen feszülő izmai, mint…
Hirtelen hangos csattanás hallatszott. Adrian felkapta a fejét a dekoltázsomból és hátranézett. Én is
felemelkedtem kissé és egy mozdulattal lelöktem magamról Adriant.
A hang attól keletkezett, hogy valaki a falnak csapta az ajtót. Valaki, aki minden előzmény nélkül
jelent meg, akinek az arckifejezése azt sugallta, hogy azonnal kinyírja Adriant, a keze ökölbe szorult, a
homlokán vészesen lüktetett egy ér, még messzebbről is láttam. Igen, hölgyeim és uraim, az apám
volt, maga Raymond Sullivan, teljes életnagyságban.
- Apa, mit keresel itt – kérdeztem, mikor sikerült beszívom egy adag levegőt.
- Én mit keresek itt! – üvöltötte. – Te mit keresel itt! Ő mit keres rajtad! És… öltözz fel azonnal!
- Uram, semmi olyasmi nem történt…– kezdte Adrian meglehetősen nyugodtan, bár az arckifejezése
azt sugallta, hogy be van tojva.
- Hallgass, te beteg szemétláda! – ordította tovább apám és tett két fenyegető lépést Adrian felé. –
Most azonnal hívom a rendőrséget! Ez… ez tettenérésnek számít!
Rám nézett és összerázkódott, amit megértek, mert melltartó és felcsúszott szoknya kombinációt
viseltem. Gyorsan felültem és magamra kaptam a felsőm.
- Uram, ez nevetséges! – jelentette ki Adrian. – Csak azért, mert még nincs tizennyolc…
- Nincs tizennyolc! – apa megint a roham tüneteit produkálta. A szeme kigúvadt, az arcát vörösség
öntötte el. – A lányom tizenöt éves! Egy kislányt rontottál meg, te… te… liliomtipró! Pedofil!
- Apa! – szóltam közbe megnyugtató hangon, immár felöltözve. – Semmi…
- Te csak hallgass, kisasszony! Később veled is számolok! Most azonnal hívom a rendőrséget! – azzal
kutakodni kezdett a zsebében a mobilja után.
- Tizenöt – nézett rám Adrian. Reménykedve tette, mintha arra várna, hogy apa nevetve megpaskolja
a vállát és közölje, csak átverés volt. Hát arra várhatott!
- Technikailag már mindjárt tizenhat – nyögtem ki.
- Hah! – kiáltott fel apám, ahogy sikerült előhalásznia a telefont.
- Ne csináld, apa! Nem feküdtem le Adriannel! Esküszöm! Semmi nem történt!
- De történt volna! – üvöltötte és látványosan beütötte a 911-et.
- Apa! – visítottam és odarohantam hozzá, hogy elvegyem a telefont. Szerencsére hagyta, viszont
erősen megragadta a karom, mintha attól félne, hogy visszarohanok Adrianhez, ha nem tart meg.
- Tizenöt – ismételte Adrian lefagyva. Talán mégis el kellett volna mondanom neki, hogy mennyi
vagyok. Oké, de ki gondolta, hogy apám ránk tör Egyáltalán honnan tudta meg, hogy hol vagyok
Egyedül Szöszi és Michelle tudta!
- Apa, menjünk! – próbáltam elhúzni apámat, aki viszont keményen megvetette a lábát.
- Ha megtudom, hogy a közelébe mentél, halott ember vagy! – közölte még Adriannal és továbbra is
ugyanolyan erősen tartotta a karomat. – Indulás!
Lerángatott és betuszkolt a kocsijába. Azt hiszem, nem volt, mit mondanom. Apám Adriant szidta és
engem, mintha szegény, megrontott kislány lennék, akinek nincs semmi esze és fogalma sincs a
férfiak undorító természetéről. Nem mondtam ki, de valahol mélyen megkönnyebbültem, hogy már
nem vagyok ott Adriannel. Hallgattam apa véget nem érő szidalmait, csak akkor szólaltam meg, mikor
láttam, hogy haza akar vinni.
- Holnap dolgoznom kell Knightéknál – mondtam. – Vasárnap lesz, nem emlékszel
280

Senkinek sem kellesz!
Erre nem válaszolt, de elfordult a Knight ház irányába és újabb adag szitkot kapcsolt Adrian nevéhez.
Pechemre fellármázta Mr. és Mrs. Knightot.
Soha nem éreztem még ilyen kínosan magam, apám kikérte magának, hogy ilyen egyáltalán
előfordulhatott és emlékeztette Mrs. Knightot, megígérte, hogy vigyáz rám (kíváncsi lettem volna erre
a beszélgetésre).
Aztán felparancsoltak aludni, mint egy ötéves kislányt. Mélypont!
Szöszi és Michelle nem aludtak, így rögtön rajtuk töltöttem ki a dühöm.
- Kinek járt el a szája Ki mondta el apámnak, hogy hol vagyok – csattantam rájuk.
Michaelnek már a szemén látszott, hogy ártatlan, így csak Michelle lehetett.
- Nem én! – védekezett. – Esküszöm, nem szóltam neki! Miért tettem volna
- Mit tudjam én Kettőnk közül te vagy az őrült! Kinek beszéltél a dologról
- Senkinek, esküszöm, én…– látványosan elakadt a lélegzete.
- Kinek! – kérdeztem fenyegető éllel.
- Hát… Mattnek… de ő nem lehetett. Miért hívta volna fel az apádat, hogy…
- Hol van ő – kérdeztem ellenségesen.
Matt Ő árult volna be Nem nézem ki belőle, hogy felhívja, apám, mégis valakitől megtudta.
- Nincs itthon – jelentette.
Jellemző! Hirtelen felszívódik, nyilván, mert vaj van a füle mögött. Néha azt kívánom, bár soha ne
találkoztam volna egyik Knighttal sem. Az életem sokkal nyugisabb lenne nélkülük!
- Egyébként mi történt – törte meg a csendet Szöszi.
- Apa beállított Adrian lakására – mondtam szűkszavúan. – Balhé volt.
- Viseltetek ruhát – kérdezte Michelle. Legszívesebben belemarkoltam volna a hajába, hogy jól
megtépjem.
- Miért ne viseltünk volna
Kicsit később Mrs. Knight felnézett hozzánk.
- Emily, kedvesem – csóválta a fejét –, Raymond jogosan dühös emiatt. Meggondolatlan voltál!
- Nem is csináltam semmit – vágtam rá, de tök úgy hangzott, mintha egy gyerek mondta volna.
- Ezentúl minden este meg kell győződnöm róla, hogy itt vagy – mondta.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam! – sóhajtottam megadóan. Mindig ez van! Miért én járok rosszul
Mrs. Knight rám mosolygott.
- Ha csak annyi gond lenne, mindenkivel, mint veled, szívem, én lennék a legboldogabb anya a földön.
- Azért annyira rosszak nem vagyunk – mondta Michelle rosszallón.
Mrs. Knight nevetett, aztán mondta, hogy feküdjünk le, hisz későre jár. Eszemben sem volt,
gondoltam megvárom Mattet és kinyírom. Vagy minimum kérdőre vonom.
Nem kellett annyira sokat várni, fél óra sem telhetett el és hazajött.
- Tűnés fel aludni! – förmedtem a mellettem szobrozó Szöszire és Michelle-re. Olyan pillanat volt,
mikor mindketten engedelmeskedtek. Szerencséjükre hamar eltűntek az emeleten.
- Ha jól sejtem, hogy most kiabálni akarsz velem – mondta Matt nyugodtan, sőt, mintha még egy
mosoly árnyéka is megkörnyékezte volna az arcát.
- Miért kellene kiabálnom – kérdeztem nyugodt érdektelenséget erőltetve a hangomra. – Talán mert
kényelmetlen helyzetbe hoztál Vagy, mert beárultál Mert olyan dologba ütötted a karvalyorrodat,
amihez semmi közöd
- Számítottam rá, hogy mérges leszel. – Most már szemét módon vigyorgott is. – De nem érdekel!
- Nem érdekel – A dühtől alig kaptam levegőt. Matt egyszerűen megfordult és elindult lefelé a
lépcsőn. – Most meg hová mész
Pofátlan módon képes hátat fordítani, amikor magyarázatot akarok követelni Utána rohantam, de
281

Senkinek sem kellesz!
csak a medencénél értem utol. Határozottan haladt valamerre és rám sem hederített.
- Állj meg! Nem hallod Állj meg és mondd meg, hogy ez mire volt jó! Azt hittem… azt hittem,
barátok vagyunk! Hogy legalább kedvelsz egy kicsit vagy ilyesmi, erre meg folyamatosan keresztbe
teszel nekem!
- Ha nem vennéd észre, szívességet tettem neked! – morogta, de még mindig nem állt meg, pedig már
tök messze voltunk a háztól és mivel sötét volt, bénán botladoztam, miközben próbáltam lépést tartani
vele.
- Milyen szívességet – A hangom lassan kiabálásba csapott át. – Apám majdnem kihívta a
rendőrséget Adrianre.
- Csak majdnem – kérdezte gúnyosan. – Milyen kár!
- Annyira… olyan rohadtul szemét tudsz lenni! – mondtam megvetően.
- Te meg annyira meggondolatlan vagy, mintha még mindig kislány lennél! Mit gondoltál mi fog
történni, ha nála alszol
- Lássuk csak! Mondjuk, szexeltem volna vele! – ordítottam a hátának.
Hirtelen megfordult és szembenézett velem. A szemében hitetlenkedés tükröződött.
- Azt akarod mondani, hogy le akartál feküdni vele
- Nem értem, hogy mi közöd lenne hozzá! Semmi közöd ahhoz, hogy kivel mit csinálok! Kinek
képzeled magad – ez költői kérdés volt, de megválaszolta.
- Annak képzelem magam, aki nem fogja hagyni, hogy ostobaságokat művelj! Hogy szerelem nélkül
odaadd magad valakinek! Főleg nem annak a mexikói féregnek! Emily, mondd, elment az eszed –
mivel ezt az utolsót már normálisabb, őszinte hangon kérdezte, próbáltam megválaszolni.
- Már miért ment volna el az eszem Mert le akarok feküdni a pasimmal Én igenis kedvelem őt!
- Kedveled – kérdezte ironikusan. – Akkor ennyire erővel Mike-kal is összefeküdhetsz, vagy
Deannel, őket is kedveled!
- Ez nem igaz! Fogd be, te ocsmány, áruló, görény, pszichopata, skizofrén, patetikus… idióta! –
fejeztem be a felsorolást, de csak azért, mert kezdett kifogyni a levegőm.
- Befejezted – kérdezte nyájasan. Legszívesebben belerúgtam volna.
- Te rohadt nagyképű, sznob Szörnyeteg! – vágtam a képébe ezt a nevetséges szitokáradatot is.
Annyira feldühített, ahogy csak állt velem szemben, tök nyugodtan, hogy teljes erőmből nekimentem
és löktem egyet rajta.
Pechemre épphogy csak megbillent, és ellentámadásba lendült. A két karjával erősen bilincsbe zárt és
magához szorított. Mikor rá akartam kiabálni, hogy vegye le rólam a mocskos kezét, a száját
erőszakosan az enyémre nyomta.
A torkomat fájdalmas nyüszítés hagyta el, mert soha ilyen durván és ilyen dühítően nem csókoltak
meg. Mégis mit képzel magáról Nagy nehezen kitéptem magam a kezei közül. Úgy nézett rám,
mintha a kiabálást várna, de nem mondtam semmit, mert, ahogy neszét vettem a szabadulásnak, már
rohantam is vissza a ház felé.
Rekordsebességgel és lihegve estem be Michelle ajtaján. Még nem aludt, de már ágyban volt.
- Emily, mi történt veled – kérdezte. – Matt szájba vágott
Ezt nyilván abból szűrte le, hogy vérzett a szám. Válasz nélkül berohantam a fürdőbe, hogy
megszemléljem. Az alsó ajkam préselődött neki a fogaimnak és ez okozta a vérzést, de ha ez nem
lenne elég a szám tényleg olyan vörösre duzzadt, mintha szájon vágtak volna.
- Megütött – kérdezte újfent Michelle.
- Hát az jobb lett volna! – vágtam rá zihálva. Fel voltam dúlva. – Nem ütött meg, hanem meg…
elestem.
Hirtelen rájöttem, hogy én ugyan el nem árulom, hogy ez a mocskos szemét megcsókolt. Hihetetlen,
282

Senkinek sem kellesz!
hogy ennyire meg tud alázni! A rohadék!
- Elestél – hitetlenkedett Michelle. – A szádra
- Miért szerinted, hogy történt – kérdeztem idegbetegen. – Bokszoltunk, vagy mi
Michelle nem válaszolt, úgyhogy annyiban hagytuk a dolgot. Akárhogy is forgattam a fejemben ezt a
csók gondolatot, csak egyre dühösebb lettem. Hogy merte ezt csinálni Ez a legdurvább dolog, amit
életemben csináltak velem. Sosem gondoltam, hogy egy csók fájhat, hogy lehet ennyire…
Később, mikor lesurrantam a könyvtárszobába, belestem a kulcslyukon (mert még véletlenül sem
akartam találkozni vele) és szerencsére üres volt. Lekaptam egy könyvet a polcról és olvasni
próbáltam, de nem ment. Én, Emily Sullivan életemben először, annyira feldúlt voltam, hogy nem
tudtam az olvasásra koncentrálni. Ilyen még sosem történt velem. Persze sosem csókoltak még sebesre
sem…
Lehetett vagy hajnali három, mégis megint nem én voltam az egyetlen, aki nem aludt. A gyomrom
ijesztően görcsbe rándult, mikor nyílt az ajtó és Matt óvakodott be rajta.
Éreztem, hogy vörösség tölti el az arcom. Tüntetően nem szóltam semmit, csak feljebb emeltem a
könyvem, hogy eltakarjam vele az arcomat és Mattet se lássam. Igazából a következő találkozásnál
kiabálni akartam vele, vagy megütni, de most olyan hirtelen bukkant fel, hogy kigondolni sem volt
időm, hogy egyáltalán mit akarok csinálni.
Elolvastam egy mondatot. Biztos vagyok benne, hogy mondat volt, mert nagybetűvel kezdődött és
pont volt a végén, mégsem értettem belőle semmit. Elolvastam hát még egyszer, miközben Matt
közelebb jött hozzám. Tudtam, hogy akar valamit, de tovább olvastam, mintha ott sem lenne. Azt
kívántam, bár ne jöttem volna le, vagy pedig jusson eszembe valami, akármi, amit mondhatnék.
Végül ott volt előttem, bár nem láttam, csak éreztem, hogy ott áll, majd azt is, hogy ki akarja húzni a
kezemből a könyvem. Görcsösen szorongattam, mint egyetlen mentsváramat, de végül ő győzött.
Kelletlenül ránéztem. Ott térdelt előttem ugyanabban a cuccban, mint amiben hazajött. Figyelmesen
bámulta az arcom, majd a szám.
- Ne haragudj, Em, kérlek! – suttogta gyengéd hangon. – Úgy viselkedtem, mint egy állat, nem
akartam. Ne hidd, hogy azért szóltam apádnak, mert ki akartam szúrni veled. Féltettelek, Em, olyan
következetlen vagy!
- Ezt meg hogy érted – én is suttogtam, bár nem tudtam, miért.
- Te nem vagy szerelmes abba a pasasba. Hogy gondolhattál akár egy percig is arra, hogy lefekszel
vele Hol hallottál arról, hogy ilyesmit szabad csinálni Aggódtam, hogy apád túl későn ér oda, és
olyat csinálsz, amit később megbántál volna.
- Nem vagyok már gyerek! – hangosan akartam mondani, de megint csak leheltem a szavakat.
- Nem – kérdezte és közelebb hajolt hozzám. Felemelte a kezét és végigsimította vele az arcom, majd
a szerencsére már csak enyhén sajgó számat. – Néha, úgy viselkedsz, mint egy érett felnőtt, máskor
meg olyan édes és ártatlan vagy, mint egy meggondolatlan kislány.
El kellett volna húzódnom, hogy ne érezzem a lélegzetét az arcomon és azt sem kellett volna
hagynom, hogy az arcom simogassa, de még arra sem volt erőm, hogy a szemem elfordítsam a szürke
szempárról. A válasz sem akart megszületni, pedig mondani akartam valamit. Mintha lefagyott volna a
testem, akármennyire is erőlködtem, nem tudtam mozdulni.
- Kaptál valaha olyan csókot, amitől elakadt a lélegzeted és azt kívántad, bár soha ne maradna abba
Victor, a mexikói féreg, és Dean meg tudtak úgy csókolni
Tudtam én, hol a csapda, kimondom, hogy nem, még soha, aztán ő nagyképűen bebizonyítja, hogy
tudna ilyen csókot adni. A legrosszabb az egészben, hogy elhittem neki. A szívem olyan hevesen
dobogott, hogy az hittem, menten rohamot kapok, a lélegzetem a nyugodtból kapkodóvá vált.
283

Senkinek sem kellesz!
Felcsúsztatta a másik kezét is az arcomra, olyan közel dőlt, hogy a felsőteste hozzáért a térdemhez,
simán meg tudtam volna rúgni, ha akarom…
Ijesztő volt, hogy nem akartam, végig kellett volna gondolnom, hogy mit akarok csinálni, de az agyam
is lefagyott. Egyetlen kimondatlan mondat kavargott csak benne és nem akart eltűnni, hogy
valamelyik másiknak – akármelyiknek - teret adjon.
- Nem, még soha! – mondtam ki a három szót, ami egyébként is kikívánkozott.
Akkor megcsókolt és ezúttal nem fájt. A szája puha volt, gyengéd és simogató. Nem hiszem, hogy
akármit máshogy csinált volna, mint a korábbi csókpartnereim, mégis, folyékony tűz égette végig a
testem. A két kezével óvatosan tartotta az arcom, talán attól félt, újra megsebez, ám engem ez már nem
érdekelt. Előredőltem, önkéntelenül is abban reménykedve, hogy így még tovább fog tartani. Ebben
tehát igaza volt, bár a lélegzetem nem akadt el. Nagyon is vettem levegőt, a lélegzete összekeveredett
az enyémmel, a nyelve lassan csúszott a számba, mintha azt hinné, hogy még soha nem csináltam
ilyet. Amikor összeért a nyelvünk, úgy éreztem, felrobbanok a rengeteg érzéstől. Talán nem egyedül
voltam ezzel, Matt nyögött egyet és az eddig gyengéd ajkai, vadabbá, sokkal követelőzőbbé váltak. A
kezei az arcomról a vállamra csúsztak, majd még lejjebb, hogy a derekamnál fogva közelebb
vonhasson magához. Az ujjaim önműködően túrtak a hajába, amitől csak még hevesebbé vált.
Tudtam, ha nem szorítana ennyire, minden bizonnyal, önmagamtól simulnék hozzá. Tudtam, hogy
soha ilyen csókban nem volt részem és azt, hogy ez, az a szenvedély, amiről a könyvek írnak. Te
akartad, Emily, hát most megkaptad!
De nem tudtam, esetleg csak sejtettem továbbá még egy dolgot. Olyan csapdába estem, amiből nem
mostanában fogok szabadulni, és ami ezerszer rosszabb, talán nem is akarok.
284

Senkinek sem kellesz!
41.
Hogy kerültem az ágyba Michelle mellé Tök zizis az egész. Az egyik pillanatban még erkölcstelen
pozícióban simultam Matthez, a másikban egy név villant az agyamba. Történetesen Gemmáé, akinek
a pasijával smároltam. Kitéptem magam az ölelő karjaiból és felrohantam ide. Felvetődött bennem a
gondolat, hogy miért csináltam. Akartam Igen. Élveztem Hűha!
Ahogy a csókra gondoltam olyan forróság tört rám - megint - hogy le kellett rúgnom magamról a
takarót. Pedig máskor még fázni is szoktam. Szégyelltem magam, jobban, mint bármikor az
életemben. Úgy viselkedtem… á, inkább ki sem mondom. A lényeg, hogy többet nem fog
megtörténni, bármennyire is nagy a kísértés, hogy megkeressem, és ott folytassuk, ahol abbahagytuk.
A felismerés, hogy nagyon is a kedvemre volna a folytatás, úgy nyomta a lelkemet, mintha tonnás kő
zuhant volna rám. Bámultam az áruló kezem sziluettjét, amivel a hajába túrtam a csók közben.
Átkoztam az enyhén zsibbadó számat, a forrósághullámokat, így végül álomba káromkodtam magam.
- Emily! – Michael halk suttogására ébredtem.
Kinyitottam a szemem és egy pillantással felmértem a helyzetet. A kinti világosságot ítélve a
délelőttben járhattunk, Szöszi már fel volt öltözve és egy pohár volt a kezében. Úgy tűnt nekem, így
felültem és nyújtottam volna érte a kezem, mikor realizálódott bennem, hogy igen hiányos az
öltözetem.
- Beszélnünk kell! – jelentette ki és illedelmesen félrefordította a szemét a vállaimról, mint egyetlen
pucér testrészeimről, amit látni engedtetett a takaró.
Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha azt látja, hogy meztelenül járom el az esőtáncot,
ugyanis biztos voltam benne, hogy tud a bűnömről és most ezt jött a fejemre olvasni, vagy legalább
megjegyezni, amit már úgyis tudok, vagyis hogy egy nagy hülye vagyok.
- Miről – kérdeztem azért ártatlanságot színlelve (ami nem lehetett túl hiteles).
- Még nem kérdezted meg, hogy mi volt – emlékeztetett, miközben elvettem a poharat, csak hogy
csináljak valamit a kezeimmel.
A megkönnyebbüléstől, majdnem elejtettem a gyümölcslevet.
- Jó… akkor meséld el!
Szöszi furán nézett rám, mivel idiótán viselkedtem. Mondta, hogy nem olyan sürgős, öltözzek csak fel
előtte, aztán majd lent megvár. Kiderült továbbá, hogy mindjárt tíz, a gyerekek egy emelettel lejjebb
tévéznek, Matt pedig elment.
- Elment – kaptam fel a fejem. – Hová Mikor ér vissza
- Nem tudom. Talán Gemmához ment, akkor pedig délután is lehet, mire megjön.
- Gemmához – ziháltam.
Elképzeltem egy jelenetet, melyben Matt, mint romantikus hősszerelmes bevallja Gemmának a bűnét,
hogy megcsókolt engem Gemma pedig… nem is tudom, mit csinálna. A francba! Mattnek csak van
annyi esze, hogy nem mondja el neki.
Öt perc múlva, mikor Michelle fürdőszobájában öltözködtem, fordítottam egyet a kérdésen. Miért
mondaná el neki Ha elmondja, az azt bizonyítja, hogy ez a csók jelentett neki valamit. Vagy nem
Egyáltalán miért csókolt meg Hogy bizonyítsa, miről maradtam le eddig Elgondolkodtam a
lehetséges bekövetkező eseményeken. Egyes lehetőség: Matt nem mondja el Gemmának, tőlem
285

Senkinek sem kellesz!
bocsánatot kér, vagy csak csendben túllépünk a dolgon és minden megy tovább. Kettes: Matt elmondja
Gemmának, bocsánatot kér tőle és közös erővel engem nyilvánítanak a főgonosznak, mint a férfiak
galád csábítóját, aki elszedi a lányok pasijait (lásd Dean ügy). A harmadik eshetőség, hogy Matt
elmondja Gemmának, sőt, mi több szakít vele, azon lehetetlenül őrült indokból, hogy velem kezdjen…
Nem ez totálisan őrült és abszurd. Már meggondolni is hülyeség lenne. Nem érdekelt az a kis hang a
fejemben, ami azt suttogta: hiszen te minden őrültségben benne szoktál lenni.
A gyerekek nappalijába vezető tizenhét lépcsőfokon taposva ráleltem a negyedik lehetőségre, ami a
legbiztosabbnak tűnt, vagyis, hogy semmi nem fog megváltozni, akár Matt elmondja valakinek, akár
nem, hiszen ez semmi volt, csak egy barát segített egy másiknak. Máskor is megesett már, csak nem
épp csókkal. Ez olyan, mint amikor Szöszi először kínált meg karamellás-fahéjas mogyoróval. „Emily,
ettél már ilyet Nem Hát kóstold csak meg!” Végül is Mattel ugyanez történt „Emily, csókolóztál már
így Nem Hát próbáljuk ki!” Ennyi.
Az utolsó lépcsőn megfogalmazódott bennem, hogy tényleg nem vagyok normális, szerencsére Szöszi
története kicsit eltérített a hülye gondolatoktól.
- Igent mondott – közölte Michael teljesen besózva. – Beszélgettünk egy kicsit az előadás alatt, aztán
megkérdeztem, hogy szerdán eljönne-e velem és igent mondott. Azt mondta, hogy jó lenne, és már
nagyon várja! Nem akartam elhinni, de mikor odaértünk a házatokhoz, megkérdeztem még egyszer és
akkor is bólogatott. Emily, én… én… köszönöm – mivel az egészet hadarta, a végére eléggé kifulladt.
- Mit köszönsz Én ott sem voltam – igen, Emily, mert te már a színházban is csókolózásra gondoltál.
Valld csak be!
A délelőttből fennmaradt kevés idő Peter mesélésével (Eugene-nal kapcsolatban), Szöszi újbóli
áradozásával és Michelle éjszakámmal kapcsolatos kérdéseivel telt. Matt szerencsére nem ért haza, így
anélkül jöhettem el, hogy találkoztunk volna. Mrs. Knight hazavitt, hiszen úgyis Michelle-t fuvarozta
a sulijába. Megkaptam a fizetésem is és végre otthon voltam.
- Csakhogy megjöttél! – tromfolt le apám zord hangon. Hirtelen nem értettem, hogy mi baja, aztán
beugrott Adrian.
Mivel én egy szót sem szóltam, apa tíz perc alatt kiordította magát és kiszabta a büntetésem. Nem
kapok zsebpénzt három hétig, nem tehetem ki a lábam a házból, kivéve ha Knightékhoz megyek és azt
is csak úgy lehet, hogy vagy ők fuvaroznak el egészen az ajtónkig, vagy apa jön el értem és apa szerint
a legsúlyosabb büntetés: elvette a mobilom. Gondolom, hogy lefülelje, ha esetleg Adrian újból
felkeresne engem (amiben nem hittem, hiszen miért tenné, azok után, hogy ilyen helyzetbe hoztam).
Nem mondhatni, hogy normálisan telt a délutánom. Kiderült, hogy Lauren a barátnőjénél, Gemma
húgánál van, ami azt jelentette, hogy első kézből szerezhetek információkat, ha hazajön. Clarának
jótékonysági összejövetele volt házon kívül, így egyedül dolgozgattam a virágágyasok körül. Egy
bizonyos dologra tudtam, csak gondolni és ettől folyamatos hőhullámok égették a testemet. Rosszabb
volt, mint a nyakamra tűző napsugarak.
Végül Dorothy kijött mellém segíteni.
- Hallom szerdán Michaellel randizol – mondtam neki, hogy eltereljem a figyelmemet.
- Nem – rázta meg a fejét. – Csak moziba megyünk. Ez nem randi.
Naiv kis szentem.
- Fiú és lány moziba mennek, Dorie. Ez egy randi lesz. Szöszi azt mondta, te tisztában vagy vele, hogy
nem csak baráti összeröffenésről van szó.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem randi – makacskodott. – Talán félreértesz valamit.
- Talán te – próbálkoztam. – Michaelnek több mint tetszel.
- Nem hiszem – nevetgélt ártatlanul. – Fél éve én is ezt hittem, de kiderült, hogy mégsem. Tavaly volt
286

Senkinek sem kellesz!
egy közös projektünk biológián. Nagyon kedves volt velem közben és utána is sokáig, néha
beszélgettünk és én azt hittem, hogy tetszem neki. Jane azt mondta, hogy belém van zúgva. Aztán
kiderült, hogy mégsem. Decemberben volt az a hangverseny, emlékszel – Bólogattam, hisz többször
is említette már. – Azt mondtam neki, hogy én örülnék, ha együtt mennénk, ez még novemberben volt,
akkor nem mondott semmit, de utána sem hívott el, így végül egyedül mentem. Hülyén éreztem
magam emiatt, mert ha tetszettem neki, akkor miért nem hívott el Különben is, Michael beléd
szerelmes.
Meg sem emésztettem az el nem hívós sztorit, erre a képembe vágja ezt a nevetséges kijelentést.
- Dehogyis. Ezt meg honnan vetted
- Tőle – közölte nyugodtan. – Tegnap mondta.
- Mondta Hogy belém szerelmes – értetlenkedtem. – Mit mondott pontosan
- Csak rólad beszélt – mesélte. – Egész este. Azt mondta, hogy szeret téged, mert te olyan tökéletes és
édes vagy. És idézem: „az egyetlen lány, aki annyira szereti a karamellás-fahéjas mogyorót, mint én”.
- De csak, mint barátot – legyintettem. – Beléd szerelmes, Dorie! Már régóta, csak eddig nem mert
eléd állni vele.
- Vagy csak ezt mondta neked, hogy ne vedd észre, mennyire bír téged. Azt mondta, még sosem
találkozott ilyen csodálatos lánnyal, mint te, és imád veled lenni. Megváltoztattad az életét.
Feladtam a vitát. Szöszi egy totálisan őrült, lúzer. Ilyet mondani egy randin Hogy lehet ekkora
barom
- De ha szerdán kiderül, hogy mégis téged szeret, igent fogsz mondani neki
Dorothy elfintorította az orrát.
- Meglátjuk. De ne várd, hogy még egyszer hülyét csináljak magamból.
Ebben maradtunk. Pár szóban vázoltam a randimat Adriannel és apa felbukkanását, de Mattről
ügyesen eltereltem a beszélgetést. Amikor Lauren hazaérkezett muszáj volt kicsit tudakozódnom.
- Gemmáéknál voltál – kérdeztem, ahogy benéztem a szobája nyitva hagyott ajtaján.
- Ja – közölte mogorva hangon. Lerítt róla, hogy hova kíván engem, de pillanatnyilag nem érdekelt.
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy nem hallottál-e valamit Mattről és Gemmáról – hadartam. – Nem
vesztek össze, vagy ilyesmi
Eltűnt az arcáról az utálkozás, helyette leplezetlen kíváncsiság jelent meg rajta.
- Te mit hallottál Gemma azt hiszi, Mattnek szeretője van, pedig ő letagadta, mikor pénteken
megkérdezte. Tudsz valamit Ki az
- Nem – visszakoztam. Szerető Egy pillanatra azt hittem, rólam van szó, de a péntek meggyőzött az
ellenkezőjéről. Gemma már pénteken is gyanúsnak találta a viselkedését, akkor én még nem voltam
képben. – Arra gondoltam, hogy Gemma a színház miatt haragszik – hadováltam. – Tudod, amiért
nem mehetett. De akkor rendben vannak
- Hát, azt hiszem – mondta Lauren. Úgy tűnt letörte, hogy semmit nem tudott meg. – Matt akkor ért
oda, mikor eljöttem, szóval, nem tudom pontosan, mi volt utána.
Átszédelegtem a saját szobánkba. Akkor ért oda És előtte hol volt Elhúzott a házból, hogy ne kelljen
látnia engem Talán azt hitte, hogy rá fogok szállni, vagy követelek rajta valamit, holott eszembe sem
jutott ilyesmi.
Hétfőn jobban izgultam az iskola miatt, mint eddig bármikor. Hogy miért Természetesen, mert
találkoznom kell Mattel és nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Nem hibáztathatom, mert én is
benne voltam. Az én számból hangzott el az ominózus „Nem, még soha!” És persze ő sem hibáztathat,
hiszen ő kezdte az egészet.
Matt semmit nem mondott, mikor belépett a 83-as terembe, így némileg megkönnyebbültem,
287

Senkinek sem kellesz!
mindaddig, míg az óra első öt perce után, egy összehajtott papírfecni nem pattant az asztalomra. Mivel
mögülem jött, csak egy valaki küldhette. Óvatosan széthajtogattam.
Beszélnünk kell!
Ennyi állt rajta. Nem volt valami szívderítő. Enyhén remegő kézzel visszaírtam.
Vegyük úgy, hogy meg sem történt.
Mikor visszajuttattam elolvasta és mély sóhaj szakadt fel belőle. Nyilván a megkönnyebbüléstől.
Aznap nem ebédeltem. Erre több indokom is volt. Nem akartam Matt közelében lenni, mert
ellentétben a nem gondolok a csókra fogadalmammal, folyton arra gondoltam, nem akartam Dean
közelében lenni, mert továbbra sem szándékoztam megbántani a hűvös viselkedésemmel, harmadszor
pedig beszélnem kellett Szöszivel.
- Dorothy azt hiszi, hogy szerelmes vagy belém – közöltem vele, ahogy helyet foglaltunk a fiú- és
lányöltözőt elválasztó folyosó ablakának párkányán.
Michael idegbeteg kis nevetést hallatott, mintha viccelnék, majd észbe kapva lenyelte a maradékot.
- Mi Én Beléd Miért gondolja ezt
Elmondtam, amit Dorothy mondott nekem, mire egyik ámulatból a másikba esett.
- Velem akart jönni a hangversenyre Tényleg Tényleg ezt mondta
- Igen – mondtam nyomatékosan. – De tisztázd vele a helyzetet! És milyen hülyeségeket mondtál neki
rólam Egyáltalán milyen okból hoztál fel engem, mint randitémát.
- Te mondtad, hogy beszélgessünk arról, amit mindketten szeretünk. Jelen esetben akiről. Dorie szeret
téged és én is szeretlek, te jó témának tűntél.
Lemondó mosollyal sóhajtottam.
- Szerencséd, hogy ilyen helyes vagy, különben nem segítenék neked. De minél előbb beszélned kell
vele. Mondd neki, hogy te komoly randira gondoltál!
Délután is a kitérő stratégiát akartam alkalmazni, ám ahogy rohamléptekkel igyekeztem elhagyni az
iskola területét, Dean ugrott elő az egyik sarok mögül, a frászt hozva rám ezzel.
- Emily, csakhogy végre megtaláltalak! – csattant rám félig dühösen, félig vidáman. Egyik érzelemnek
sem értettem az okát. – Beszélnünk kell!
- Muszáj most – kérdeztem kelletlenül.
- Igen. Ugyanis szeretnék valami fontosat mondani neked – a válaszom sem várva folytatta. –
Beszéltem Mattel is erről és most neked is el akarom mondani. Én nem vagyok szerelmes beléd, oké
Édes vagy, meg minden, de nem úgy. Nem vonzódom hozzád!
Ennél a résznél, már mosolyognom kellett. Azt hittem, valami nyálas, szerelmes süketelést fogok
hallani, amire nem lett volna gusztusom, ehelyett egy nagy kő esett le a szívemről.
- Esküszöl – kérdeztem azért.
- Esküszöm, hogy nem talállak szexuálisan vonzónak – emelte a szívéhez a kezét. – És esküszöm,
hogy soha még csak eszembe sem fog jutni, hogy kikezdjek veled. Most meg vagy elégedve
Bólogattam, mire nyomott egy puszit az arcomra és közölte, hogy menjek, mert Gemma és Matt már
várnak. Az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. Matt és Gemma Na, ne!
- Valami baj van – kérdezte Dean. – Elsápadtál.
- Semmi – motyogtam. – Akkor megyek, szia!
Mentem, de nem a parkoló felé, hanem a legelső buszmegálló irányába. Röpke fél óra múlva ott
gyalogoltam a vaskapu felé vezető feljárón. Pechemre Matt már otthon volt.
- Emily, hol a fenében voltál – kérdezte, mikor felértem a gyerekek nappalijába.
Kicsit szemrehányóan hangzott a kérdés és az sem kerülte el a figyelmem, hogy nem szólított Emnek,
ahogy tette a csókunk előtti békeidőszakban.
288

Senkinek sem kellesz!
- Busszal jöttem – mondtam. – Miért
- Vártam rád – jegyezte meg lesújtón
Nyeltem egyet, mielőtt kiböktem a hazugságom.
- Nem láttalak. Azt hittem, hogy már elmentél.
Hálát adtam a képességemnek, hogy jól tudok hazudni, mert kicsit megenyhült az arca.
- Legközelebb nézz körül jobban és jegyezd meg, hogy nem megyek el nélküled!
Az ajkamba haraptam, mint egy ostoba kislány, akit lehordott a papája és bólintottam. Ez volt minden,
amit beszéltünk aznap. Michaelt nyilvánítottam a nap megmentőjének. Épp Peter mesélte, hogy
Eugene nem is annyira gázos, mikor Szöszi betoppant.
- Megvan! – kiabálta. – Megkaptam a jogsim!
Ennek mindenki a csodájára járt és vacsora után én lehettem az első, akinek a javára vált az a fecni,
ugyanis Michael hazafuvarozott.
Kedden már úgy ébredtem, hogy az első gondolatom nem az a csók volt. Két nap kellett, hogy
kiheverjem, de végre vége. Újra a nyugodt, hidegfejű Emily voltam, aki nem aggódik, holmi lopott
csókok miatt. Megtörtént és kész. Aznapra pozitív életszemléletet írtam elő magamnak. Michael elvitt
engem és Dorie-t a suliba. Együtt ebédeltem a többiekkel, még nevettem is Szöszi egyik viccén,
mégsem voltam jól. A problémám történetesen Gemma volt, aki szőlőszemekkel etette a pasiját, mint
holmi kéjnő, magát a római császárt. Erős kísértést éreztem arra, hogy rájuk borítsam az asztalt,
mégsem tettem, egyrészt mert az, hogy engem idegesít, nem ok erre a cselekedetre, másrészt meg
idegesített, hogy nem tudom, miért dühít ennyire. Én akarok szőlőszemet dugdosni annak a szemétnek
a szájába Egy frászt, előbb rágnám le a saját kezem, mégis…
- Hallottam a nagy botrányt – vihogott Gemma. – Tényleg rajtakapott az apád, miközben a pasiddal
voltál A húgod mesélte…
- De csak azért kapott rajta, mert a te Brutusod sunyi módon beköpött! – vágtam rá.
- Ki – szúrta közbe Bamba.
El sem hiszem, hogy kicsúszott ez a számon. A hülye római császáros hasonlat miatt juthatott
eszembe.
- „Te is fiam, Brutus” – idézte Michael helyettem.
- Mondtam neked, hogy miért csináltam – jegyezte meg Matt sötéten. Vissza kellett fognom az
asztalfelborító kényszerem.
- És már akkor is megmondtam, hogy ne szólj bele a dolgomba! – felmarkoltam a táskám és egy
könnyed mozdulattal felálltam. – Egy áruló szemétláda vagy! – igyekeztem, mielőbb eltávolodni,
mielőtt esélye lenne válaszolni, de nem voltam elég gyors.
- Bebizonyítottam az igazamat – a csókkal. Ezt nem mondta ki, de ott volt a levegőben. A szégyen és a
harag hullámai nyilván vörösre színezték az arcom, de azért odavágtam a befejezést.
- Tévedsz! Bebizonyítottad, hogy valójában mekkora egoista seggfej vagy!
Berohantam a legközelebbi lányvécébe és igyekeztem lenyugtatni magam. Egyrészt sírni lett volna
kedvem és ezért undorodtam magamtól, másrészt keresni akartam valami kemény tárgyat, amit
Gemma és Matt fejéhez vághatnék. A diagnózisom egyszerű volt: féltékenység.
Nevetségesen viselkedtem. Féltékeny voltam, holott semmi okom nem volt rá. Olyan volt, mint
kislánykoromban, amikor Mattie azt a lányt puszilgatta, én pedig azt akartam, hogy csak engem
ajnározzon. Azt akarom, hogy Matt engem csókolgasson az asztalnál és ne Gemmát Nem tudtam száz
százalékos nemleges választ adni, de nyolcvan százalékban biztos nem akartam. A maradék húsz
százalék elképzeléseit, meg csírájában próbáltam eltaposni, nagyrészt sikeresen.
A suli végére már kilencvenöt százalék volt az esélye a nemleges válasznak. Szöszi várt a kocsijánál,
289

Senkinek sem kellesz!
kezében a kulcsát lóbálva.
- Sajnálom, Emily, de megígértem Dorie-nak, hogy megvárom és hazaviszem. Matt felajánlotta, hogy
hazavisz, de ha ez gond, akkor elviszlek, és még visszaérek a próba végére.
- Nem kell, busszal megyek – hárítottam. – Csókold meg a kocsiban, mielőtt kiteszed otthon.
Azzal elsiettem a buszmegálló irányába. Ezúttal nem volt szerencsém, Matt a kocsijával követett.
- Emily, szállj be! – ordított rám az utca végéből.
Bevallom, gyerekesen viselkedtem és úgy csináltam, mintha nem hallanám. Befordultam balra, egy
egyirányú utcába, hogy ne hajthasson utánam. Pedig megtette, behajtott, szemben a forgalommal,
majdnem frontálisan ütközve egy piros kocsival. Kis híján a szívem is megállt, előbb a jelenet láttán,
utóbb a felhangzó autódudák visszahangzó harsogásától.
- Mi a frászt csinálsz – sziszegtem Mattnek egy autónyi távlatból a járdáról.
- Ne akard, hogy felhajtsak utánad! Azonnal szállj be! – miközben velem ordítozott illetlen
kézmozdulatot tett a piros kocsi bajszos tulajának, akinek a keze ütemesen nyomkodta a dudát.
Féltem, hogy egy tömegbalhé okozója leszek, így a kisebbik rosszat választottam. Beugrottam Matt
kocsijába. Cifra, nyelvújítókat meghazudtoló káromkodásfüzérek után kitolatott és a megengedett
sebességet jócskán túllépve kezdett száguldani a házuk felé.
- Túl gyorsan hajtasz – jegyeztem meg zordan.
- Melyik részét nem értetted annak, hogy ÉN VISZLEK HAZA!
- És te melyik részét nem értetted annak, hogy szállj le rólam – vágtam vissza, ám korántsem olyan
hangnemben, mint amilyet szerettem volna használni. Megkockáztatom azt mondani, hogy kedves
voltam.
- Nézd – fújt ki annyi levegőt, ami még a mesebeli malacházakat elfújó ordasnak is a becsületére vált
volna –, ez nem megy. Sajnálom, hogy megcsókoltalak, hiba volt, gondolkodnom kellett volna,
mielőtt cselekszem.
Ezt úgy mondta, mintha önmagát próbálná meggyőzni.
- Nem csak a te hibád volt – sóhajtottam, híven ragaszkodva az igazsághoz. – Én is benne voltam.
Bocs, hogy ilyen kavarodás lett belőle.
- Kavarodás! – kiabált megint és beletaposott a fékbe, amitől minden bizonnyal a szélvédőre
kenődöm, ha nincs bekapcsolva az övem. – Kavarodás, Em – ismételte és rám bámult. – Én nagyon is
élveztem. Olyan más volt, valami… különleges. Te nem ezt érezted
Egyszerűen nem tudtam a szemébe hazudni, így csak egy fáradt, ám némileg reménykedő „de”
slisszolt ki az ajkaim közül, apró sóhajtás formájában. További szavak akkor sem hagyhatták volna el
a számat, ha akarok még valamit mondani.
Matt újból megcsókolt. Akárcsak az első alkalommal, a futótűz fénysebességgel égette végig a testem.
Az ép eszem háttérbe szorult és helyet adott az olyan ösztönös dolgoknak, mint átkarolni Matt nyakát,
hozzásimulni és csak csókolni szakadatlanul. Nehéz elmondani pontosan, mit is éreztem. Minden
érzékem egyedül őrá hangolódott, a külvilág megszűnt létezni. Csak őt éreztem, a forró száját az
ajkaimon, a nyelvét a számban, a kezeit a derekamon, majd a hátamon, ahogy lágyan simogatott.
Egy élesebb dudálás térített magamhoz a mámorból, olyan hevesen húzódtam el, hogy a hátam
keményen nekiütközött az ajtónak.
- Ezt… ezt – ziháltam idiótán –, ezt ne csináld többet! Ez nem helyes!
Újabb dudálás hallatszott. Körbekémleltem. A kétsávos út fél sávját elfoglaltuk, Matt egy nem éppen
szabályos helyen húzódott félre és néhány minket kikerülni kényszerülő autós igen rossz kedvében
volt emiatt. Vajon mit gondolhattak, mikor azt látták, hogy csókolózni állunk félre Egyáltalán én mit
290

Senkinek sem kellesz!
gondoltam Már megint!
Matt, mintha a csókszünet annyira természetes lenne vezetés közben, mint az, hogy észrevétlenül
babrált a melltartóm csatjával, továbbhajtott. Cikisen ficeregtem, hogy helyreigazítsam a kapcsot,
közben igyekeztem nem észrevenni Matt sűrű rám pislantásait. A némasági versenyt végül én törtem
meg, mikor nem messze a Knight háztól végül sikerült rendbe tennem magam.
- Többet ne nyúlj a melltartóm csatjához! – ahogy kimondtam, legszívesebben szívtam volna vissza.
Matt aprót bólintott.
- Sajnálom.
Alig hittem el, hogy lefolytattuk ezt az apró párbeszédet a melltartómról. Kedvem lett volna a hajam
tépni. Vagy inkább az övét.
- És többet ne csináld ezt – tettem még hozzá nagyon halkan.
- Sajnálom – mondta megint.
- Azt hiszed, ezzel el van intézve – csattantam rá. – Legalább csinálj úgy, mintha sajnálnád! Látom
rajtad, hogy…
Elharaptam a mondatot, ugyanis megint lefékezett az út szélén. Tudtam jól, hogy mi lesz ebből így
gyorsan kikapcsoltam az övem és ki akartam ugrani a kocsiból, mintha kínzás, nem pedig az
érzékiség, általam sokáig ismeretlen szenvedélye elől menekülnék.
Elkapott és visszarántott.
- Nézz rám! – parancsolta. Vonakodva ránéztem. – Egyáltalán nem sajnálom. Régóta csak arra tudok
gondolni, hogy eszméletlenségig csókollak. Mondd, hogy te nem akarod, és már mehetsz is!
Igen, megvolt a szabad választási lehetőségem, amit igyekeztem ki is használni. Az arca túl közel volt
az enyémhez, érezhettem a lélegzetét az arcomon, a saját illatát, ami szappanból, dezodorból és női
parfümből (nyilván Gemmáról) tevődött össze és kimondhattam, amire gondolok.
- Te is tudod, hogy ez nem helyes. Neked barátnőd van, aki…
- Nem ezt kérdeztem! – egyik karját a hátamra csúsztatta és közelebb húzott magához, olyan
könnyedén, mint egy hülye rongybabát. – Csak mondd, hogy nem akarod és békén hagylak!
- Nem szabad…
- Akarod – suttogta. A szám egy milliméternyire lehetett az övétől.
Két értelmes mondat kavargott a fejemben, az egyik a „Ne csináld!” a másik pedig a „Hagyd abba!”
- Ne… - kezdtem bele az elsőbe, ám, ahogy Matt ígéretéhez híven elengedni készült, az áruló
ösztöneim cserbenhagytak kijátszva az agyam, hogy a két ellenkező mondatból, egy annyira vágyott
beleegyezőt kovácsoljanak, így mikor a kezeim a vállát érintették, a szintén áruló szám, sóvárgó
mondatot préselt ki magából.
- Ne hagyd abba!
Szóval, mikor a szája újra az enyémre tapadt és a forró lángok ismét felizzottak, a józan eszem
segítségével - ami most valahol mélyen, csendesen fortyogva vette tudomásul, hogy az ösztön nagyon
is győzedelmeskedhet az akarat felett - elkönyvelhettem, hogy a szabad választási lehetőségem szart
sem ér, ha nem tudom a helyes dolgot választani.
291

Senkinek sem kellesz!
42.
A végzetes felfedezésemre, ami fenekestül forgatta fel az eddigi konkrét célokkal tarkított kívánatos
jövőképem alapköveit, a szerdai nap délutánján került sor. Egy teljes nap telt el azóta, hogy én, Emily
Sullivan, szabad akarattal és ép eszem hozzávetőleges birtokában Matt Harper szeretője lettem. Egy
mocskos, ledér nő, aki országutak mentén csókolózik barátnős pasasokkal, aki hagyta, hogy egy férfi,
aki nem a barátja, nem a vőlegénye a melltartójában nyúlkáljon és még csak pofont sem osztott érte.
Igen, ez a szégyenletes, megcsaló cafka én vagyok. Ha hibáztatnék valakit magamon és az undok
megkísértőmön kívül, biztos apámat okolnám, hiszen ezeket az elfajult, bűnös géneket, egyenes ágon
örököltem tőle. A bűntudat és a szégyen hullámai összecsapni készültek a fejem fölött és minden rossz
érzés ellenére vágyakozni kezdtem, a Matt által nyújtott eufória után, mintha egy hülye drogos lennék,
aki csak ki akarta próbálni az anyagot és rögtön a szenvedélybetegségben találta magát.
Sokkal rosszabb volt a helyzet, amiatt, mert nem beszélhettem meg senkivel a helyzetet. Nem volt bőr
a képemen odaállni Szöszi elé, hogy meggyónjam neki bűneimet. Igazából fel sem tűnt neki, hogy
valami bajom van. A randijára készült Dorothyval.
- Csak csókold meg! – mondtam ezredszerre. – Abból el fogja hinni, hogy nem engem szeretsz.
Ugyanis bárhogy győzködtem Dorothyt, ő váltig állította, hogy Michael belém szerelmes, csak
félrevezetésként mondja, hogy Dorie-ba.
- És bókolj sokat – tette hozzá Matt.
Ott voltunk az ő házukban, Szöszi szobájában. Michael már felvette a randiruháját, egy farmert, és egy
egész menő, barna és fekete mintás pólót. A haját is emberibb formára kente egy kis zselével.
- És mit mondjak – kérdezte Mattől, pedig már millió alkalommal elmondtam neki a nőknek tetsző
változatokat.
- Mondd neki, hogy mikor mosolyog, úgy érzed, bármit megtennél érte – hozott fel egy példát Matt és
rám kacsintott, pontosan úgy, mintha nekem szánná ezt a mondatot. Szerintem úgy elpirultam, mint a
forró vízbe dobott homár. Matt talán észrevette, mert tovább fokozta a helyzetet. – Vagy dicsérd a
ruháját. Ez a nadrág gyönyörűen kihangsúlyozza a formás feneked és a hosszú combjaid.
Újabb kacsintást kaptam, ellenben Michael dühösen levágta a kézitükröt, amiben addig plázacica
módjára nézegette magát és Mattre förmedt.
- Dorothy nem Gemma, Matt! Sosem fogok neki ilyen nőket lealacsonyító, ágyba csábító szöveget
lökni! Nem minden csak a szexről szól, még akkor sem, ha te csak arra tudsz gondolni!
- Nem folyamatosan gondolok arra! – mondta Matt felháborodva.
Michael pontosan azt mondta ki, amire én is gondoltam. Ha nem lennék ilyen gyáva, már rég a képébe
vágtam volna, hogy tudom, csak le akar fektetni, ahogy a srácok szokták az ő korában. Ugyanazokat a
tisztességtelen játékokat űzi velem, mint a kortársai szokták és a legszánalmasabb, hogy én meg
hagyom neki. Úgy viselkedtem, mint a megszédített lányok, akikről régebben meséltem Dorie-nak és
Jane-nek. Csak azt nem értettem, miért nem tudok nemet mondani.
Sok szerencsét kívántam Michaelnek, aki el is húzott a randijára, én meg siettem a kislányokhoz, hogy
játszunk valamit, ahogy azt be is ígértem. Aznap Peter és James voltak soron Dr. Grantnél, mert a
lányok kikönyörögték, hogy hadd menjenek egyszerre, így több időnk marad Szépség és a
Szörnyeteget játszani.
- Most a végét játsszuk el! – követelte Sarah. – Amikor a Szörnyeteg haldoklik.
- Inkább valami mást kellene – vetettem ellen, mert tudtam, hogy a házban jelenleg egyetlen hímnemű
292

Senkinek sem kellesz!
tartózkodik, aki eljátszhatná a Szörnyeteget és azt nem akartam.
- Megígérted, Emily! – figyelmeztetett Meghan. – Tegnap azt mondtad, hogy ma eljátsszuk.
- Matt! – sivította Sarah, meg sem várva a válaszomat. – Gyere le, te leszel a Szörnyeteg!
Így hát Matt lecammogott, azzal a gúnyos vigyorral a képén, amitől idegbajt kapok, ugyanakkor egy
kis részem nagyon is édesnek találja és elegánsan hanyatt terült előttem, ahogy megsebzett, haldokló
Szörnyeteghez illik.
- Térdelj le mellé! – dirigálta Sarah. – Matt mondd a szöveget!
Matt végigsimított az arcomon és hörögve biztosított afelől, hogy nyugodtan purcan ki, hiszen még
utoljára láthatott, aztán a keze lehanyatlott és a Szörnyeteg meghalt (vagy elájult a rajzfilmből nehéz
dűlőre jutni).
A mellére borulva igyekeztem műkönnyeket kisajtolni magamból, miközben elmondtam a szövegem.
- Kérlek, ne halj meg! – Sarah elengedett egy rózsaszirmot. Fél szemmel azt figyeltem, közben Matt
szívverésének dallamát hallgattam és kimondtam. – Szeretlek!
Ekkor borult minden. Olyan volt, mintha egy nagy szobában lennék, ami tele van ajtókkal, minden
ajtó fölött felirat díszelgett: érettségi, munkahely, főiskola/egyetem, karrier és még rengeteg dolog.
Tudtam, hogy az ajtók sorba vannak állítva és valahol a sor végén ott van az a bizonyos szerelem
feliratú is. Most, hogy kimondtam a szót, mely a részemről –önmagamat is meglepve ezzel - nem volt
színészkedés, ez az ajtó került elém, félrelökve az összes többit. Fényesebben világított, mint
akármelyik, mégis féltem kinyitni, így csak egy résen keresztül kukkantottam be, de ennyi elég volt.
Az ajtó mögötti, csodálatos, rejtélyes érzés megfertőzött.
Szánalmasan, a saját érzelmeimtől lebénulva térdeltem, komoran, hitetlenkedőn magam elé bámulva,
mikor Matt (aki időközben királyfivá változott, mely változást, csak a fejére került papírkorona
hívatott jelezni) felrántott a földről és a képembe suttogta.
- Én vagyok, Belle!
Igen, ő volt az, aki után annyit szenvedtem, aki miatt visszajöttem, hogy újra láthassam, az egyetlen,
akit sosem akartam elfelejteni, akit mindig is szerettem és most, mikor a legkevésbé lenne alkalmas
elérte, hogy túl korán kinyissam azt a rohadt szerelem feliratú ajtót.
- Csókold meg! – kiabálta kórusban Meghan és Sarah, mire Matt megtette.
Nem volt komoly, mélyreható csók, csak az ajkai gyengéd érintése, alig pár másodpercig, mégis
végighullámzott a testemen az a vággyal keveredő forró érzés, melyet korábban csak múló őrületnek
tekintettem, és amelyet most nevén is nevezhetek: Szerelem.
Azt hiszem, emberek nálam kevésbé hátrányos helyzetű csoportja, még örülne is egy ilyen ténynek,
ám én nem gyarapítottam ezen szerencsések nagyon is népes szekcióját. Kiborított a kilátástalan
állapotom, hiszen mit kezdhetnék ezzel az érzéssel. Nyilván nem fogok Matt lábai elé borulni és
könyörögni, hogy dobja Gemmát értem. Elég nevetséges gondolatnak tűnt, még annak fényében is,
hogy egy nagyon kicsi részem eltöprengett a dolog pozitív oldalain. Énem józanabbik fele, melyre az
esetek nagyon nagy százalékában hallgatok is, azt követelte, hogy mielőbb zárjam le ezt az egészet,
csukjam be azt a szerelem feliratú ajtót és csináljak úgy, mintha soha nem is láttam volna, mi van a
másik oldalán. Mintha az olyan könnyű lenne.
Dorie és Michelle nagyon sokáig elmaradtak, így megint Mattre hárult a hazacipelésem kényes
feladata.
- Nem kell hazavinned – mondtam ezredszerre. – Inkább hívok egy taxit.
- De, Emily kedvesem – méltatlankodott Mrs. Knight –, Matt örömmel visz haza téged és Raymond
külön megkért minket, hogy ne engedjünk el innen felügyelet nélkül.
- Eszemben sincs Adriannel találkozni – fortyantam fel. – Ez nevetséges, Mrs. Knight!
293

Senkinek sem kellesz!
Mrs. Knight azonban csak rám mosolygott és közölte.
- Mondtam már, hogy szólíts csak Susannek, kedves!
Matt, aki sunyin és nyilván újabb csókokra számítva lóbálta a slusszkulcsát felnevetett és megragadta
a kezem.
- Gyere „kedves”! Hazaviszlek!
A kezem elveszett a tenyerében és az érzés, hogy a kezemet fogja sokkal nagyobb örömöt okozott,
mint amit megengedhettem volna magamnak. Tudtam, hogy most minimum fél órán keresztül
kettesben leszünk és ettől boldog voltam, ugyanakkor a bűntudat kellemetlenül szurkálta a hasam
környékét.
Megint ott voltunk Matt kocsijában. Soha nem éreztem gyávábbnak magam, mint ezekben a
percekben, de végre sikerült kinyögnöm.
- Én nem akarok a szeretőd lenni! – A hangon halkabb és könyörgőbb volt, mint terveztem. Majdnem
megalázkodó és utáltam magam érte.
- Nem vagy az, Em! – biztosított.
Nem volt valami meggyőző.
- De igen! Nem tudom, hogy a te erkölcsöd szerint ez mi, de szerintem nagyon is megcsalás. Ezt nem
csinálom tovább!
Matt lehúzódott az út mellett és leállította a motort. Félig felém fordulva kikapcsolta az övem és
kényszerített, hogy ránézzek.
- Sajnálom, Em! Ez nem az, aminek látszik. Én nem játszom veled, érted
Felém hajolt, hogy megcsókoljon és én nem bántam. Tudtam, hogy nem helyes, még Gemma arcát is
láttam a fejemben, de nem érdekelt. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy ami ennyire jó, az bűn lehet,
pedig az volt.
Nem tűnt véteknek egy érintése sem, sőt, mikor én kezdtem simogatni a nyakát, úgy éreztem, hogy
van valamim, ami eddig hiányzott az életemből és nem értettem, hogy eddig miért nem észleltem azt
az űrt, amit most betöltött.
- Fahéj íze van a szádnak – közölte velem. Csak milliméternyire húzódott el és mosolygott, mintha ez
egy nagyon vicces tény lenne.
- Szöszi mogyorójától – válaszoltam. Felnevetett, mindkét karjával átnyalábolt és az ölébe vonva
csókolt tovább, elüldözve minden aggasztó gondolatot.
Csak ő és én voltunk és elmondhatatlanul jó volt. Mindaddig, amíg meg nem szólalt Matt mobilja.
Hogy elő tudja venni a zsebéből, ki kellett szállnom az öléből, így némileg ziláltam huppantam vissza
a helyemre. A hajam össze-visszaállt, igyekeztem elrendezni, de elfeledkeztem róla, ahogy
meghallottam Matt hangját.
- Igen, Mr. Sullivan. Emily velem van.
Az apám keresi Na, ne! Mikor lettek ezek ilyen jó puszipajtások Biztos a figyeljük meg Emily
Sullivant akció keretében.
- Csak ettünk egy fagyit – mondta a mobilba. – Hamarosan hazaviszem, ne aggódjon! Igen, viszlát,
uram! – azzal letette.
- Az apám volt – kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre.
- Igen. – Visszacsúsztatta a telefont a nadrágja zsebébe. – Fordulj meg, kérlek!
- Tessék – értetlenkedtem.
- Fordulj meg! – kérte megint. Úgy tűnt, valami nagy poénnal küzd, amit nem készült megosztani
velem.
- De miért – kötöttem az ebet a karóhoz. Nem szeretem, ha kiröhögnek.
294

Senkinek sem kellesz!
- Em, kérlek! – Kicsit bámultunk egymás szemébe, majd megunta és kibökte. – Talán nem vetted
észre, de babráltam a melltartóddal. Jobb lenne, ha visszakapcsolnám.
Ahogy ezt kimondta, megéreztem, hogy tulajdonképpen igaza van és én szégyenszemre tényleg nem
vettem észre. Az arcom vörösre gyulladt, így nem volt más választásom, megfordultam és hagytam,
hogy visszacsatolja. Az arcomat nekidöntöttem a hűvös üvegnek és próbáltam nem törődni azzal, hogy
tulajdonképpen kihasználva a helyzetet a meztelen hátamat simogatja. Már épp szólni akartam, hogy
hagyja abba (tehettem volna ellene, de álszent módon nem tettem), mikor megéreztem a száját hátul a
nyakamon.
Forró csókot lehelt a bőrömre.
- Szakítani fogok Gemmával – suttogta minden egyes szóval borzongatva. – Megígérem, Em! Ne
aggódj emiatt!
Visszafordultam felé. Akartam hinni neki, de nem nagyon ment. Miért szakítana vele Értem Nekem
nem tűnt jó cserének.
- Mikor – kérdeztem halkan és igyekeztem, hogy a hangon ne tűnjön túl számon kérőnek.
Sóhajtott és visszahúzódott a saját térfelére. Elhúzódott a csend. Már azt hittem, hogy nem is fog
válaszolni, de végül kibökte.
- Ez bonyolult – megint sóhajtott egyet. – Gemmának pénteken van a születésnapja, a többiekkel bulit
szerveztünk neki a házukban szombatra. Meg fogja viselni, ha szakítok vele, és ha te nem bánod… ha
megvárod, amíg…
- Várjak a buli utánig – kérdeztem rá. – Mert nem akarod, hogy buli meg a szülinap is tropára menjen
emiatt
- Igen – úgy tűnt kicsit megkönnyebbült. – Persze, ha ez nagyon…
- Ésszerű kérés – vágtam közbe megint. Legalábbis az agyam ésszerűnek tartotta. Adok egy kis időt
Mattnek, hogy lerendezze a dolgokat, aztán tiszta lappal kezdhet velem egy kapcsolatot. Elég fairnek
hangzik, csupán egy önző kis részem akart mindent most rögtön, de könnyű volt elhallgattatni.
Szerda van, a szombat alig három napra van innét, aztán mondjuk, vasárnap Matt közli Gemmával,
hogy vége. Egy barátnő nélküli Matt Harper és egy szerelmes Emily Sullivan már kevésbé hangzott
abszurdnak. Elégedettség töltött el a gondolatra, hogy lesz olyan idő, amikor már nem kell bűntudatot
éreznem a lopott csókok miatt.
- Szombat után – kérdeztem szinte vidáman.
- Szombat után – bólintott. – Megígérem.
Rám mosolygott, amit nem lehetett nem viszonozni.
- De addig semmi közöd a melltartómhoz! – tettem még hozzá és csak félig gondoltam viccnek a
dolgot. Matt azonban csak felnevetett.
- Igenis, hölgyem! – szalutált. – Ezer bocsánat!
Nevettem, mert igazán nem tehettem mást, hátradőltem és kibámultam a kezdődő sötétségbe. Szívesen
tettem volna fel kérdéseket kettőnkkel kapcsolatban, de inkább magamban tartottam. Előbb a saját
kérdéseim kell megválaszolnom, aztán jöhetnek azok, amiket neki teszek fel.
- Hová megyünk – kaptam fel a fejem, mikor láttam, hogy nem éppen hazafelé igyekszik.
- Az apádnak azt mondtam, hogy ettünk egy fagyit – mondta. – Ugye nem akarod, hogy hazugság
legyen belőle Egyébként is azt mondta, hogy ha velem vagy, az okés.
- Mert nyilván nem tudja, hogy vagyok veled! – vágtam rá.
- Nálad a pont – hagyta rám. – Akarod azt a fagyit vagy nem
Jobban belegondolva persze, hogy akartam.
295

Senkinek sem kellesz!
A fagyizás és a hosszan tartó búcsúcsók ellenére is hamarabb értem haza, mint Dorothy. Ez elég fura
volt, tekintve, hogy elvileg csak moziba mentek, annak is már több órája.
- Hol ez a lány – aggodalmaskodott Clara.
Lauren gonoszkodó vigyora meggyőzött arról, hogy ő tudja az igazságot és kíváncsi, hogy mit fogok
válaszolni. Maradtam az igazságnál.
- Moziban ment Michaellel. Biztos nemsokára itt vannak.
- Michael – kapta fel a fejét apa. – Egy fiú
Szívesen megkérdeztem volna, hogy ismer-e Michael nevű lányokat, de túl jó kedvem volt ahhoz,
hogy elrontsam ilyen gúnyos beszólásokkal.
- Ne aggódj, apa! – nevettem. – Michael Knight az. Tudod, aki hazajött velünk, mikor beestem a
vízbe.
- Randiznak – kérdezte Clara, míg apám a homlokát ráncolva igyekezett visszaemlékezni Michaelre.
- Dorothy azt mondta, hogy csak baráti mozi – mondtam híven ragaszkodva az igazsághoz.
Ebben a pillanatban meghallottuk a ház elé érő kocsi hangját. Apa felállt, hogy az ajtóhoz menjen, de
Lauren és én egyszerre kiáltottunk fel.
- Ne, apa!
Megtorpant és meglepetten ránk nézett. Lauren rám pillantott és tudtam, hogy neki is az jár a fejében,
mint nekem. Ez pont a csók pillanata, Michael kiteszi Dorie-t és elcsattan az első csók közöttük.
Rámosolyogtam Laurenre, mire meglepődve észleltem, hogy mindent tudóan visszamosolyog, majd
mindketten nevetésben törtünk ki.
Abban a pillanatban, ahogy Dorothy kinyitotta az ajtót és egy rá nem igazán jellemző fáradtabb fajta
mosollyal belépett a nappaliba, meghallottam a kocsi immár távolodó hangját. Dorie egyáltalán nem
úgy festett, mintha ez lett volna élete legjobb randija, ami miatt a fejemben máris válogatott szitkokkal
illettem Szöszit.
Meglepetésemre sem apa, sem Clara nem említette egy szóval sem, hogy neheztelnének a kissé késői
hazatérésért, sőt apa még kedvesen érdeklődött is a film élvezhetősége felől.
- Nem volt rossz – mondta, miközben kibújt a magas sarkú cipőiből. – Bocs, hogy késtem. Ittunk egy
turmixot hazafelé.
Mondott pár sablonos mondatot a filmről, majd nyomott egy puszit apa és Clara arcára és közölte,
hogy lefekszik. Lauren és én gyorsan feltrappoltunk utána.
- Mi történt – kérdeztem gyorsan. Lauren bezárta az ajtót, majd levetette magát Dorie ágyára.
Ellenben az ágy tulajdonosa dühösen felém csörtetett és rámutatott a szájára.
- Látod ezt, Emily – sosem láttam még ilyen feldúltnak. – Mondtam, hogy nem én kellek neki, hanem
te! Megint nevetségessé tettem magam. Látod – megint a szájára mutatott.
- Mit – értetlenkedtem és a száját néztem. Eszembe jutott Matt legelső fájdalmas csókja, de nem
hittem, hogy Szöszi képes lett volna olyasmire.
- Tökéletes a szájfénye – mondta Lauren savanyú hangon. – Tehát senki nem csókolta meg. Miért Mi
történt
- Tökéletesen megrendezett randi volt – fújtatott Dorothy. – Kedves volt, figyelmes és a végén vártam,
hogy megcsókoljon, de nem tette! Nyilvánvaló, hogy te jársz a fejében.
Nem szóltam semmit. Dorothy haragudott rám is, láttam rajta. Úgy döntettem, mára annyiban hagyom
a dolgot, de másnap előrángatom Michaelt és szétrúgom a seggét.
Hamar lefeküdtünk, de nekem sokáig nem jött álom a szememre. Matten gondolkodtam és azon az
újonnan felfedezett érzésen. Szerelem. Ez lenne az
Minden jellegzetes, könyvekben is említett tulajdonság és mellékhatás kimutatható rajtam. Végre
értelmet nyertek a közelében tapasztalt gyomorbajaim is. Igen, ott voltak, azok a bizonyos pillangók,
296

Senkinek sem kellesz!
amik rosszabb hangulatukban igencsak nagy ribilliót tudnak csapni. Rájöttem a Gemma iránt érzett
végtelen utálatom mozgatórugójára is, ami nem más, mint a féltékenység. Sokkal régebb óta vagyok
féltékeny, minthogy realizálhattam volna. Várjunk csak, akkor sokkal régebb óta szeretem
Igyekeztem visszagondolni arra, hogy mikor lett az egyszerű feltétlen szeretetből ez az újfajta
szerelem. Beugrott a pillanat, mikor a kórházból kijövet azt mondta, hogy szeretett. Jobban, mint bárki
mást. Akkor már éreztem valamit…
Sóhajtottam és elhessegettem a gondolatokat. Kit érdekel, hogy szerettem bele Már úgysem számít.
Ennél fontosabb dolgokon is kell agyalnom. Mi lesz, ha együtt lehetünk végre Alattomos,
szerelmesekre jellemző, béna kuncogás csiklandozta a torkom, amit magamban tartottam. A
gondolatra, hogy megcsókolhatom majd az iskolában, kellemes forróság töltötte el a testem. Egy ideig
szórakoztattam magam csókok és helyszíneik elképzeléseivel, majd nyugalmas álomba merültem.
Amikor felébredtem az első gondolatom Matt volt. Még mindig szerettem, tehát megállapítottam,
hogy nem csak pillanatnyi elmezavar. Ez nagyon is tartós. Szokásosnál háromszor több időt töltöttem
a fürdőben, mert jól akartam kinézni. A helyzet kétségbeejtő volt. A vörös hajammal még csak-csak
kinéztem valahogy, de ezzel a barna borzadállyal semmire sem mentem. Végül Dorothy megszánt,
valami hajfixálóval befújta a hajam és megfésült.
- Sajnálom, hogy este goromba voltam veled – mondta közben.
- Nem történt semmi – mondtam gyorsan. – Akartad, hogy megcsókoljon
- Igen – vallotta be. – Egy kicsit elhittem, hogy tényleg szerelmes belém – elfintorodott.
- Az – biztosítottam. – Meg fogod látni.
Sóhajtott, amitől biztos lehettem benne, hogy nem hisz nekem. Mivel nem akart veszekedni témát
váltott.
- Kinek csinosítod magad – pont egy téma, amiről nem akartam beszélni.
- Csak úgy – hazudtam és éreztem, hogy elvörösödöm.
Szerencsére nem kötött belém, összekészültünk, majd apa felkiabált, hogy Michael megérkezett
értünk. Clara kifelé menet odaadta a kajánkat és már ott sem voltunk. Én ültem hátul, Dorie pedig
Szöszi mellett, de egy szót sem beszélgettünk. Láttam Dorothyn, hogy haragszik Michaelre.
Amint megérkeztünk odavetett egy fakó köszit és kiugrott az autóból.
- Nem tetszett neki a tegnapi randi – kérdezte Michael letörten és hátrafordult hozzám.
- Nem – adtam egyértelműen a tudtára. – Elszúrtad! Most még biztosabb benne, hogy engem szeretsz.
- Egyetlen szót sem beszéltünk rólad – hüledezett. – Esküszöm, hogy ki sem ejtettem a neved egész
este.
- De nem csókoltad meg! – vágtam rá. – Mi a fenéért nem
- Nem mertem.
Hát tessék! Azt hiszem, Michael a leggyávább ember, akivel valaha találkoztam. Kiszálltunk a
kocsiból. A szememmel rögtön Matt kocsiját kerestem, és ahogy megláttam milliószor jobban éreztem
magam. Nevetséges, már a kocsija látványától megőrülök
- Most mit csináljak – sétált mellém Szöszi, miközben Matt kocsiját bámultam, arra gondolva, hogy
legutóbb ez az autó, milyen forró csókoknak volt tanúja.
- Már csak egy dolgot tehetsz – szakítottam ki magam az emlékből.
- Éspedig – sürgetett.
- Odamész, elkapod és megcsókolod – közöltem.
Hitetlenkedő nevetést hallatott.
- Itt, mindenki előtt
- Igen – mosolyogtam rá. – Csak egy csók. Különben örökre elveszíted.
297

Senkinek sem kellesz!
- Talán egy másik randin…
- Nem! – vágtam közbe. – Ha nem csókolod meg azonnal, akkor én csókollak meg téged!
Elkerekedett szemekkel bámult rám.
- Tessék – hebegte. – Ezt nem értem.
- Megcsókollak – közöltem. – És máris ott találod magad a tabu pasik listáján.
- A… hol
Felnevettem, mert tudtam, hogy ha ezt a blöfföt beveszi, akkor minden simán fog menni a
továbbiakban. Kezdett elegem lenni abból, hogy én csőszködjek felettük. Önző módon inkább a saját
szerelmi életemmel akartam foglalkozni. Vagy csak örülni neki, hogy van szerelmi életem, életemben
először. Igaz, most még bizonytalan, de mi lesz egy hét múlva
- A tabu pasik listáján – magyaráztam, miközben figyeltem, ahogy Dorie hadarva mesél valamit Janenek.
Mindketten sűrűn néztek ránk. – Tabu pasinak számít, minden olyan srác, akihez a barátnőnknek,
rokonunknak, fogadott testvéreinknek köze van, vagy volt. Ezért is lehetetlen, hogy Bamba és én
valaha barátnők legyünk – vagy akár Gemmával, gondoltam tovább. Ha megtudja, hogy Matt és én
mit csináltunk…
- Úgysem teszed meg!
- Ha megcsókollak Dorie soha többet nem néz rád – fenyegettem. – Nekem semmiből nem áll
megtennem, és ha tovább húzod az időt, esküszöm, megcsinálom! Ne legyél lúzer! Azt akarja, hogy
megcsókold! Ő mondta ezt nekem, úgyhogy odamész és megcsókolod! Mi vesztenivalód van
Még mindig hitetlenkedve nézett rám. Nem volt más választásom, átkaroltam a nyakát és
hozzásimultam. A számat közel nyomtam az övéhez. Némileg megdöbbentem azon, hogy milyen fura
egy velem egyenlő magasságú sráccal ilyen pozícióban.
- Odamész, vagy megcsókolhatlak – kérdeztem.
Bámultunk egymás szemébe és mulattam a helyzeten. Dorie szerint Michael szerelmes belém Ebből
akkor sem lenne szikra, ha belénk csapna a villám.
- Úgysem teszed meg! – mondta és belemosolygott a képembe.
- Csak csináld meg! – noszogattam. – Ha sokáig maradunk ebben a helyzetben, szintén félreértésekhez
vezethet.
- Minket néz! – mondta könyörgőn. – Engedj el! – holott simán hátraléphetett volna.
- Odamész és megcsinálod – szuggeráltam. Nyelt egyet, Dorothy felé pislogott és bólintott.
- Megcsinálom.
Megkönnyebbülten elengedtem és figyeltem, ahogy arrafelé szédeleg.
- Em! – olyan volt, mint valami kapcsológomb, ami minden érzékemet, csakis egy helyre fordítja.
Hirtelen minden másodlagossá vált és realizálódott bennem, hogy milyen bolondul viselkedem, de
nem érdekelt.
Matt tartott felém, mosolygott és csak az számított. Ahogy közeledett, úgy szélesedett a mosolyom.
Mikor elém ért és lehajolt, egy szédítő pillanatig a csókjára áhítoztam, de csak egy puszit kaptam az
arcomra. Persze, hiszen még Gemmával van, aki nyilván a közelben van.
Nem kenődtem el, hiszen csak pár nap. Ez volt a jelszavam aznapra. Csütörtök volt, tehát három nap
még. Egyrészt egy örökkévalóságnak tűnt a pillanat varázsában, másrészt nyolc évet vártam. Mit tesz
még három nap Az semmi.
- Rólad álmodtam – suttogta.
- Tényleg – kérdeztem. – És pontosan mit csináltunk
- Sétáltunk – vágta rá. – Egy gyönyörű tengerparton, a Nap és lemenő félben volt, megcsókoltalak
és…
- Még jó, hogy egy szavadat sem hiszem! – nevettem fel. – A srácok nem álmodnak ilyesmit! Még ha
298

Senkinek sem kellesz!
azt mondtad volna, hogy vadul nekem estél, vagy valami hasonló, akkor elhinném, de ezzel csak el
akarsz szédíteni. Most megmondom, hogy nem fog bejönni!
Egy pillanatig csak bámult, a szemeiben jókedv csillogott és kibökte.
- Megfogtál. Nem voltunk a tengerparton, de valóban rólad álmodtam.
- És pontosan mit csináltunk – kérdeztem újra. Úgy tűnt, zavarban van, igyekeztem kihasználni ezt.
- Hát jó – vonta meg a vállait és a mosolya gúnyos vigyorrá szélesedett. – Ahhoz mit szólsz, hogy
ágyban voltunk és palacsintát ettünk
- A szex előtt vagy után – kérdeztem gunyorosan. Láttam rajta, hogy nem tudja, mit válaszoljon. –
Valld be, hogy nem is álmodtál rólam!
- Utána – talált végre magára. – És a folytatás előtt.
Bevallom, vizuális típus lévén bennem rekedt a válasz és hirtelen teljesen zavarba jöttem. Néhány
férfival a régi munkahelyemen keveredtem ehhez hasonló szóváltásokba, ahol rendszerint én nyertem,
ám Matt más, mivel ő az első, akivel elképzelhetőnek tartom, hogy amit mond, azt meg is
csinálhatjuk.
- Ehhez mit szólsz – kérdezte végül halkan.
Gyáva módon, még a szemébe sem mertem felnézni, csak nehezen értettem, hogy mi van velem.
- Nem akartalak megbántani, Em. Én csak…
- Nem bántottál meg – vágtam közbe és felnéztem. – Sokkal realisztikusabbnak tűnik, mint a
tengerparti jelent, csak egy valami nem stimmel.
- Mi – hökkent meg. Itt volt az ideje a végső csapásnak.
- A palacsintát előre fogom kérni!
Tökéletes győzelmem teljes tudatában, nagyképűen felnevettem, amíg meg nem szólalt.
- Akkor előbb fogod kapni – és rám nevetett.
Erre nem volt válaszom. Döbbenten bámultam, majd a gépiesen körülnéztem, mikor körülöttünk
hangos „hú”-zás hangzott fel.
Vesztett csatámról elfeledkezve, leesett állal szemügyre vettem a felbolydulás okozóit. Nem messze
tőlem, Michaelt láttam, az egyik keze Dorothy derekán, a másik a tarkójánál, szája a lány száján.
Jobban meglepődtem Dorothy reakcióján. Mindkét karját Szöszi nyakára kulcsolta és csak
csókolóztak, mint akik soha nem akarják abbahagyni.
- Ezt is megcsináltad! – mondta Matt.
- Megcsináltuk – javítottam ki, hiszen ő is elég sokat beszélt Michael fejével.
Ahogy bámultam őket, egy gyarló kívánságot súgott a fülembe a bennem lakozó kisördög, aki
nemsokára minden bizonnyal sokkal nagyobb hatalmat nyer magának, ám, Matt ördöge gyorsabb
lehetett az enyémnél is, mert egy az egyben kimondta a gondolatomat.
- Bárcsak, mi lehetnénk a helyükben!
299

Senkinek sem kellesz!
43.
Ebédnél még mindig az a bizonyos csók volt a téma. Szöszi Dorothy mellett ült és önelégült vigyorral
a kezét fogta. Dorie a szokásosnál is többet nevetett, hol pirulva, hol magabiztosabban. Pontosan
négyszer hallgattam végig, hogy mi történt, amikor odaküldtem Szöszit. Egyszer Michaeltől és
háromszor Dorie-tól, úgyhogy teljes bizonyossággal állíthatom, hogy túl vagyok informálva.
Tehát Szöszi odament és ezt mondta:
„Nem vagyok szerelmes Emilybe, bolond vagy, ha ezt hiszed” - Dorie kicsit felkapta a vizet, de
mielőtt válaszolhatott volna Michael folytatta. – „Komolyan gondoltam, amiket tegnap mondtam. El
sem hinnéd, milyen régóta el akartalak hívni.”
Dorothy már elbizonytalanodott egy cseppet, így bambán (Szöszi szerint édesen tétovázva) ezt
mondta:
„Öhm, értem!”
Michael bólintott.
„Máskor is megismételhetnénk. Én nagyon jól éreztem magam veled” – Dorothy némán bólintott, még
mindig bizonytalanul. – „Akkor majd még beszélünk”
Szöszi gyáva módon el akart iszkolni, aztán ő maga sem tudta, mi ütött belé, visszafordult.
„Ja, és tegnap elfelejtettem valamit”
„Mit” – kérdezte Dorothy nem is számítva a következményekre.
Michael megragadta és megcsókolta, Dorie pedig visszacsókolt.
Szóval ez történt. Most - bár még nem beszélték meg, de ilyesmit nem is igazán kell megbeszélni ilyen
helyzetben - együtt járnak.
Az asztaltársaság egyöntetűen örvendezett és Jane kijelentette, hogy ennél romantikusabbat, még soha
nem hallott. Bár meg vagyok győződve, arról, hogy Michael a lehető legjobban csinálta ezt az egészet,
én sokkal romantikusabb emléket őrizgetek.
Az első óra után, miközben a matekterembe sétáltam át, épp másodszor hallgatva Dorothy verzióját
„véletlenül” összefutottam Mattel, aki ügyesen egy papírfecnit csúsztatott a kezembe. Lázas izgalom
szállt meg, mégsem nézhettem meg azonnal, pont Dorothy előtt, így várnom kellett éveknek tűnő hat
percet, amíg le nem ültünk a helyünkre. Idiótán remegett a kezem, ahogy kihajtottam a papírt, de csak
pár szó volt rajta.
10:15 A tűzjelzőnél
A torkomban dobogó szívvel bámultam a betűket. Azt akarja, hogy menjek ki az óráról Az első
gondolatom az volt, hogy nem megyek. Nyilván nem beszélgetni akar velem és megdumáltuk, hogy
amíg nem szakít Gemmával, addig nem lesz semmi. Illetve ezt csak én mondtam, de komolyan
gondoltam.
Kiderült, hogy mégsem gondoltam annyira komolyan, mert minden észérv ellenére kikértem magam a
mosdóba. Szégyenletesen viselkedtem, Matt már várt rám a tűzjelzőnél. Senki nem volt a környéken,
így őrült vággyal vetettem magam a nyakába és vagy tíz percig nem tudtunk elszakadni egymástól.
Nos, kövezzenek meg érte, de akkor is izgalmasabbnak találtam ezt, mint Dorie és Michael lightosabb
verzióját.
300

Senkinek sem kellesz!
Miközben ettem minden figyelmemet Gemmára fordítottam. Valami női magazinból olvasta fel egy
kvíz tesztkérdéseit Mattnek, aki megpróbált válaszolni rájuk. Próbáltam nem ránézni, nehogy az
arckifejezésem, vagy akármi eláruljon, de nem ment. Szüntelenül felé pislogtam és mindig azt láttam,
hogy engem néz.
- Mi a szerelme kedvenc étele – olvasta fel Gemma, majd meg is válaszolta. – A tiéd az az olasz
rakott tészta, amit Maya olyan jól csinál, de mi az enyém
Mikor Matt rávágta, hogy az a ráksaláta az, amit a nemtudommilyen étteremben szokott rendelni és
Gemma elégedetten kipipált valamit. Az én kis külön világomban, igencsak megrezgett egy léc.
Amióta idejöttem, én abban a hitben voltam, hogy Matt és Gemma szerelmesek egymásba. A kettősük
igazán harmonikus és teljesen úgy viselkednek, mint akik szerelmesek. Matt nagyon sok időt tölt
Gemmával, rengeteget csókolóznak, és olyan beceneveket ragasztanak egymásra, mint a Cápi. Pont
egy hete gondoltam rá, hogy mennyire látszik rajtuk, hogy mit éreznek egymás iránt. De ha ez ennyire
nyilvánvaló volt, akkor, miért gondolom azt, hogy nekem van jogom ebbe belekeveredni Szintén a
múlt héten kérdeztem meg Mattet, hogy szereti-e Gemmát és azt mondta, igen.
De ha egy hete szerette, akkor… Várjunk csak, én miért hiszem azt, hogy ha én szerelmes vagyok
Mattbe, akkor ez fordítva is igaz Nem, erről nem is volt szó, csak odaképzeltem, mintegy kivetítve a
saját érzéseimet, hogy beleélhessem magam.
Megbámultam Gemmát. Kétség kívül szép lány. A haja szőke és hosszú, a teste olyan kevéssé takart,
hogy Zach nagyobb figyelmet fordít a dekoltázsára, mint a szendvicsére. Ezzel szemben én kikopott
farmert viselek és egy nem olyan divatos felsőt, ami nem igazán hangsúlyozza ki, amit kihangsúlyozni
érdemes lenne. Gemma dekoltázsára pillantva elkapott az a kisebbségi érzés, amiről eddig csak női
magazinokban olvastam. Lenéztem a sportcipőmre, aminek szintén semmi jelentősége nem volt,
Gemma új, csillogós balettcipőjéhez képest. És még szoknyát is viselt, amely a combjáig felfedte a
barnára sült lábait. Az egész lányban volt valami királynői fenség. Bár az újságját bújta, még így is
eltörpültem mellette az én nagyon is parasztlányos tartásommal. Ránéztem a kezemre. A körmeim
nem voltak valami hosszúak, fel sem értek Gemma ízléses francia manikűrjéhez.
Összegezve, minden apró részlet stimmelt nála, maga volt a női szépség. Hol voltam én, mellette
Nagyon lent.
A ruhám nem volt divatos, nem viseltem olyan professzionális sminket, sőt a halvány rúzsom
valószínűleg Matt már lecsókolta rólam. A felsőtesti méretkülönbség versenyben is jóval alul
maradtam, nem is beszélve arról, hogy míg Gemma szép formás, én girhesen sovány vagyok.
Így hát feltettem magamnak az aggasztó kérdést. Mit akar Matt egy ilyen átlagos, sőt átlagon aluli
megjelenésű lánytól, mikor ott van neki Gemma
Mim van nekem, amiért érdemes elcserélnie őt rám Akárhogy is forgattam a kérdést, egyetlen
épkézláb válaszom sem volt, és ahogy Matt egyre-másra válaszolta meg a kapcsolatukat érintő intim
kérdéseket, úgy sötétedett a fejem felett a korábban felhőtlenül kék, képzeletbeli egem.
Mit akar Matt tőlem Nem is ez a jó kérdés, inkább mit adhatok én, amit Gemma nem tud A válasz a
nagy, büdös semmit. Emiatt nem is igazán keseredtem el, hiszen eddig is tudtam, hogy viszonylag
értéktelen vagyok ilyen szempontból, inkább attól tartottam, hogy Matt rá fog jönni erre.
Végül Gemma osztott-szorzott és felolvasta a teszt végeredményét. Olyanok voltak benne, hogy „igazi
szerelem”, meg „összeszokott pár, akik figyelnek egymásra”. Mintha nem lettem volna eleve letörve,
rátettek még egy lapáttal, ugyanis kiderült, hogy Matt vásárolni viszi Gemmát, meg a Bamba libát és
ez igencsak sokáig el fog húzódni, mert valami ruhákat vesznek. Aznap tehát már nem volt
lehetőségünk semmire.
301

Senkinek sem kellesz!
Pénteken vidáman ébredtem a gondolatra, hogy másnap szombat, vagyis az utolsó nap, hogy Gemma
és Matt együtt vannak. Dorothy azt hihette, hogy problémáim vannak, ugyanis a nap folyamán három
óráról is kikértem magam, hogy bűnös vágyaim némileg enyhülést nyerhessenek Matt ölelésében.
- Délután nem tudok otthon lenni – mondta a harmadik alkalommal. – Vásárolni kell egy csomó
mindent a bulira. De sietek haza. Mi lenne, ha a szokásos éjszakai találkánkat a könyvtárszobában,
most áttennénk a szobámba Régóta tervezek már valamit.
Csak nyeltem egyet és nem mondtam semmit. Egyrészt a hétvégi éjszakánkon mindig összefutunk a
könyvtárban, így már szokásosnak is lehet mondani, de hogy ebből az általam véletlenszerű dologból,
éjszakai randit csináljunk a szobájában, az már egy merészebb ötlet volt.
Nem mintha nem merült volna fel bennem az együtt töltött éjszaka lehetősége, mégis még annyira
nagyon korainak tűnt, hogy tudtam, ha hallgatok a kisördögre, ahogy egyre többször teszem, később
komoly erkölcsi kérdésekkel fogom kínozni magam.
- Jaj, ne vágj ilyen töprengő képet! – nevetett ki, majd egy rövid, ám mélyreható csókkal varázsolt a
töprengő kifejezésből, egy szerelemtől kábultat. – Semmi rosszaságot nem fogunk csinálni. Csak
mutatni akarok valamit.
- A fényképeket – jutott eszembe hirtelen. Igaz, a kettőnkről készült fotók, amikről el is feledkeztem
az elmúlt hét lázas eseményei miatt.
- Pontosan, te kis hülye – annyira természetes volt, hogy így nevez, hogy még ki sem kérhettem
magamnak. Végül is igaza van. Én is hülyének tartom magam.
A délután meglepően kellemesen telt, Dorothy is eljött Knightékhoz és némán örvendeztek
egymásnak, főként annak, hogy szombaton Szöszi ellátogat hozzánk és bemutatkozik apának, mint
Dorie barátja. Mivel Clarát sikerült maga mellé állítania, Dorothy már nem is aggódott apa miatt,
mondván apa megértő lesz Michaellel. A képzeletemben végigjátszottam egy jelenetet, amelyben
elmondom apának, hogy Matt és én járunk, ám olyan lehetetlenül hangzott, hogy még a képzeletem
sem volt elég tágas a történet kibontakoztatásához.
Minden izgalom ellenére nem élveztem a titkolózást, főleg nem Dorie és Szöszi előtt. Ők a
legkedvesebbek nekem és szemétnek éreztem magam, amiatt, hogy nem osztom meg velük.
Eldöntöttem, hogy vasárnap színt vallok, mindkettőjüknek, így ezzel a bűntudatomnak ezt a részét
sikerült elhallgattatnom.
Meghan és Sarah kitalálták, hogy mivel a Szépséget kivégeztük, kereshetnénk valami mást, amit
szintén eljátszhatnék. Rávágtam, hogy csak akkor, ha olyan mesét választanak, amelyben mindenkinek
akad szerep, nem csak egyedül, legfeljebb egyvalakivel kell szerencsétlenkednem. Ebben kiegyeztünk,
úgyhogy neki is álltak átbeszélni a problémát.
Michelle nagy belépőjén megdöbbentem. Mint valami őrjöngő őrült, rohant neki Dorothynak, a
nyakába vetette magát és úgy visított.
- Üdvözöllek a családban! – aztán biztosította őt, hogy tökéletesen biztos volt benne, hogy egyszer
összejönnek Szöszivel. Örvendezett továbbá annak is, hogy végre egy normális lányt kaphat
sógornőjelöltnek, nem pedig olyan hisztis libát, mint Gemma.
Felmerült bennem a kérdés, hogy mit fognak szólni a Knight család tagjai, ha Matt és én együtt
leszünk. Vajon Michelle értem is ilyen lelkesedést produkálna Nem hiszem, én nem vagyok annyira
jó, mint Dorothy. És a gyerekek mit szólnának Lehet, hogy az egész család ellenezné, és inkább
Gemmát fogják visszakövetelni, aztán Matt is rájön, hogy Gemma az igazi, én pedig mehetek a
süllyesztőbe a hülye szerelmemmel együtt…
Este, mikor már a gyerekek is visszavonultak, én pedig izgatottan vártam, hogy Michelle lefeküdjön és
átmehessek Matt szobájába, nyilván lerítt rólam, hogy készülök valamire, mert Michelle megkérdezte.
302

Senkinek sem kellesz!
- Mi van veled, Emily Olyan másnak tűnsz.
- Másnak – hökkentem meg, csak félig őszintén. – Ezt hogy érted
- Nem tudom – bámult meg. – Csak más vagy.
- Értelmes magyarázat – nevettem. – Szerintem csak rémeket látsz.
- Adrian nem keresett meg – tudakolta. Hé, ki az az Adrian Nos, nem is gondoltam rá azóta. Talán
még mindig a lakásán álldogál a kigombolt ingében és ismétli, hogy „tizenöt” Ezen nevetnem kellett,
de aztán próbáltam egy épkézláb választ összekaparni.
- Nem, személyesen nem keresett meg, apa pedig elvette a mobilom, így nem tudom, hogy hívott-e.
- Az apád megbüntetett
- Igen, három hét szobafogság, zsebpénz és mobilmegvonás. Ráadásul anyukádat is fogja hívni, hogy
itt vagyok-e még.
Pár szóban még sajnálkozott, mert szerinte ez szívás, aztán végre lefeküdtünk aludni. Vártam, elég
sokáig ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy elaludt és kisurrantam.
Megtorpantam Matt ajtaja előtt. Most mi van Csak menjek be Vagy kopogjak Nem kellene
kopogni, hiszen nyilvánvalóan vár rám, viszont ha csak benyitok, az bunkóságnak tűnne. Különben is,
mi van, ha meztelen Persze miért lenne az
Idegesen toporogtam. Most mi legyen, kopogjak, vagy ne Végül kopogásra emeltem a kezem, de az
ajtó, mintha Matt tudta volna, hogy itt vagyok kint, kinyílt. Matt berántott és rögtön megcsókolt, talán
neki is ez járt a fejében azóta, hogy vacsora előtt pár perccel beesett az ajtón.
Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy csak illedelmesen hagytam magam, vagy esetleg megpróbáltam
kedvesen lecsillapítani, de nem ez történt. Ahogy ő nem finomított az érintésein, úgy én sem tettem. A
pillanat hevében nem törődtem erkölccsel, illemmel, sem azzal, hogy mindenben, amit csinálok, egy
olyan pasi a partnerem, akinek barátnője van. Gondoltam-e szexre Igen. Megtettük Nem.
Persze azt hiszem, ez nem rajtam múlott. Amikor Matt elhúzódott és kezeit illedelmesebb helyre tette,
elszégyelltem magam. Nekem kellett volna leállítanom magam, nem pedig ilyen készségesen hagyni
mindent neki.
- A fényképeket nem is akarod látni – nevetett rajtam. Utálom, hogy mindig zavarba tud hozni. Úgy
viselkedem, mint kislánykoromban, addig lógok rajta, amíg le nem állít. Csak persze a helyzet kicsit
megváltozott, de a lényeg ugyanaz. Extra ciki.
- Dehogynem – vágtam rá. – Mutasd!
Felültem az ágyán (ahol eddig illetlen pozícióban feküdtem), lesimítottam a pólóm (amit ő gyűrt fel
majdnem egész a mellemig) és megigazítottam a hajam (amit ő zilált szét). Odament a sokfiókos
szekrényéhez és kihúzta az egyik fiókot. Félresöpörve pár ruhadarabot, egy széles, ezüstszínű
fémdobozt varázsolt elő, majd visszasétált vele az ágyhoz és leült mellém.
Nagy doboz volt, reménykedtem, hogy nagyon sok fényképet rejt. Amikor kinyitotta, az első, amit
megláttam az egy szép köteg pénz volt, aztán erről el is vonta a figyelmemet a hajcsat, amit láttam.
Rózsaszín volt, a végén pici piros virággal.
- A hajcsatom! – kapkodtam levegő után. – Megőrizted!
Kivettem és hitetlenkedve bámultam. Ennél szebb dolgot életemben nem tapasztaltam. Egy külön kis
dobozban őrizgeti a hajcsatom. Egy rohadt hajcsatot, ennyi évig!
Pofátlanul magam elé húztam a dobozt és kutakodni kezdtem benne, gondoltam biztos mond valamit,
ha baj, de mivel nem szólt semmit, szabad kezet adtam magamnak. Félretettem a pénzt, majd egy szép,
ezüst nyakláncot, melyen kör alakú medál volt, amire egy négylevelű lóherét véstek, hiszen ezeknek
semmi közük nem volt hozzám. Nem úgy a következő rajznak, amit találtam. Emlékszem, hogy a
303

Senkinek sem kellesz!
hűtőnkön volt, a családomat ábrázolja, kis hülye pálcikaemberek voltak. Apa, anya, én és persze
Mattie. Mi ketten kicsit távolabb állunk a szüleimtől és most felnőtt fejjel is ugyanezt éreztem. Senki
nem áll hozzám olyan közel, mint ő. A doboz legalján volt a várva várt fényképalbum. Egy kopottas,
piros bőr borítású könyvecske. Az ölembe vettem és kinyitottam. Az első képen mi ketten voltunk. A
hátsó udvarunk, Mattie boldogan nevet és engem cipel a hátán. Én is nevetek és mindketten annyira
boldogok vagyunk. Végiglapoztam az albumot, de csak kevés volt, amin ketten voltunk, azokból is
három össze volt tépve, látszott, hogy Matt nagy gondot fordított az összeragasztásukra.
- Mindet loptam – jegyezte meg Matt. – A házatokból, miután leléptetek.
- Köszönöm – bólintottam.
- Mit
Nem akartam válaszolni, de végül megtettem.
- Megőrizted ezeket. Amikor apa elvette Clarát mindent eltüntettek, ami rám emlékeztet. Múltkor
megkérdeztem és akkor mondták, hogy összedobozolták a cuccaim, azóta meg volt már pár
lomtalanítás és hát…
Sóhajtottam. Kitették a gyerekkorom a szemétbe. Egyike azoknak a dolgoknak, amit soha nem fogok
apámnak megbocsátani.
- Nagyon gyűlölted – kérdezte, mintha olvasna a fejemben.
- Apát – Bólintott egyet. – Igen. Ő csak… egyszerűen lecserélt engem, mintha valami tárgy lennék.
Sokáig Dorie-ra is haragudtam emiatt… de most már… már jól vagyok.
Jól voltam azt leszámítva, hogy a sírás határán álltam. Matt egyszerűen csak magához húzott és
szorosan átölelt. Ha vigasztalni akart nem igazán jött be, mert csak még nagyobb késztetést éreztem
sírásra, de végül sikerült úrrá lenni magamon.
- Kérhetek valamit – motyogtam a vállába.
- Mit – kérdezte és elengedett. Kicsit féltem elkérni, de nem muszáj volt kimondanom.
- Szeretném azt a képet. A legelsőt az albumból.
Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, láttam, hogy nem örül a kérésnek.
- Mennyi időt adsz rá, hogy meggondoljam – kérdezte végül.
Felnevettem.
- Hagyjuk inkább. Örülök, hogy ilyen sokat jelent neked, maradjon nálad.
Úgy tűnt megkönnyebbült, hogy nem kell odaadnia.
- Lemehetnénk enni valamit – mondta végül. – Mit szólsz
- Nem vagyok éhes – vontam vállat. – De lemegyek veled és nézlek, ahogy eszel, ha akarod.
Bólintott és nekiállt szépen mindent belerakosgatni, vigyázva, hogy a rajzomat se gyűrje meg. Ez
nagyon tetszett, úgyhogy szélesen mosolyogtam a jelenet láttán.
- Mi olyan vicces – kérdezte.
- Te, meg a kis titkos dobozod – közöltem vele. – Nagyon vonzónak találom ezt az aranyos oldaladat.
A nyakláncot kifelejtetted – tettem hozzá, mivel úgy csukta le a dobozt, hogy a lánc ott maradt az
ágytakaró redői között.
Nem törődött a közbeszólásommal, eltette a dobozt, majd felmarkolta a láncot.
- Ez még anyámé volt… mármint az igazié. Nagyon régóta megvan, miután meghalt elrejtettem, hogy
apa ne tudja eladni. Nem olyan nagy szám, a lánc ezüstből van, a medál meg csak valami vacak – az
orrom elé lógatta, hogy még egy pillantást vethessek rá. – A nagyanyámtól kapta, állítólag az
érettségijére…
- Szép – mondtam. Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, csak azt nem értettem, hogy miért. – Jó, hogy
van valamid tőle, nem
304

Senkinek sem kellesz!
- Gyerekkorunkban neked akartam adni, de a nevelőanyám nem engedte, mondván, hogy később talán
megbánom. Akkor még sokkal értékesebbnek tűnt… szóval, ha nem akarod viselni tökéletesen
megértem.
- Hogy – azt hittem, hogy rosszul hallottam. – Te… ezt nekem akarod adni – nyújtottam érte a
kezem, ő pedig szó nélkül akarta átadni. Elrántottam a kezem és lehajtottam a fejem. – Ezt nem
adhatod nekem. Ez egy emlék az anyukádról.
Mindennél jobban akartam azt a láncot, mégsem fogadhattam el. Matt visszahuppant mellém.
- Mindig is azt akartam, hogy a tiéd legyen. Nem muszáj hordanod, elég, ha nálad van. Én csak
szeretném… szeretném, hogy nálad legyen – biztos voltam benne, hogy nem így fejezte volna be, de
nem kérdeztem rá. Meg voltam hatva. Nem a hatódás nem fejezte ki, amit akkor éreztem, mikor fogta
a kezem és beletette a láncot.
- Biztos – kérdeztem. – Tényleg nekem akarod adni
- Emily, nem vagyok hülye, oké El tudom dönteni, hogy mit akarok csinálni.
- Jó, de akkor ne várd, hogy valaha is visszaadjam! – vágtam rá és felraktam a nyakamba. Mondani
akartam valamit. Talán azt, hogy milyen sokat jelent nekem ez a gesztus, vagy, hogy sosem volt még
ékszerem és felbecsülhetetlen, hogy ő adta az elsőt, de ezek elég cikisek voltak, így csak ennyit
mondtam.
- Köszönöm – közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.
Azt hiszem, a legjobb este volt egész életemben. A konyhában belém tömött egy csomó rakott tésztát,
ami mint megtudtam, mindig van a hűtőben direkt Mattnek. Nem is volt annyira borzalmas, de talán
csak azért, mert ő etetett. Ezután görögdinnyét ettünk, amit Matt apró kockákra vágott és egy késsel az
összes magot kipiszkálta, mert emlékezett rá, hogy utálom. Majd felfaltunk egy fél doboz
pisztáciafagyit, amíg már annyira tele nem lettem, hogy egy falat sem fért volna belém.
- Nincs több hely – nyögtem.
- Sovány vagy – közölte velem gúnyolódva. – Nem is merlek elvinni a parkba…
Ez nem esett valami jól. Szégyell engem
-… még a végén elfújna mellőlem a szél.
Akkorát nevetett ezen, mintha a világ legjobb poénját sütötte volna el.
- Vagy csak attól félsz, hogy madarak költöznek a fejeden lévő bozótba!
A nevetése elhalt és lesújtó pillantást vetett rám.
- Ez nem volt vicces.
Ezen kicsit veszekedtünk, majd visszamentünk a gyerekek nappalijába. Matt szerint nyugodtan
csókolózhatunk a kanapén, mert kicsi az esélye annak, hogy akármelyik gyerek felébred, ha meg igen
az sem érdekli, így hát elfoglaltuk magunkat egy darabig.
- Kérdezhetek valamit – kérdeztem elhúzva a fejem a szájától.
- Kérdezz.
- De nem muszáj válaszolnod. Szóval, te meg Gemma… mikor voltatok együtt utoljára
Tökéletesen hangulatromboló kérdés volt, de annyit gyötörtem vele magam hogy igazán válaszolhat
rá. Ennyit egy szerető is megérdemel. Persze tudtam, hogy el fogom rontani a kedvét, mégsem
tehettem úgy, mintha Gemma nem létezne. Illetve igen, úgy teszek, mintha nem létezne, csak tudni
akarom, hogy mióta nem létezik.
- Nem tudom – hazudta végül.
- Hazudsz – mondta vádló hangsúly nélküli ténymegállapításként. – Csak annyit, hogy az első csókunk
óta volt már…
- Nem – jelentette ki. Majdnem biztos voltam benne, hogy igazat mond.
Ezután fel is mentünk, visszaslisszoltam Michelle mellé és elalvás előtt egyetlen gondolat járt a
305

Senkinek sem kellesz!
fejemben. Még egy nap.
Az utolsó nap meglehetősen lassan telt, ám nagyon is jó kedvemben voltam. Dorothy megint a Knight
ház vendége volt és a fergetegesen jó idő megünneplésére odakint voltunk. Családias nap volt, Mr.
Knight szabad napot vett ki (ami szökőévente egyszer fordul elő, de mivel meghúzta a térdét, úgy
érezte megengedheti magának) és ennek örömére kerti hússütést tervezett. Még soha nem vettem részt
ilyenen, de a többiek kitörő örömmel fogadták a dolgot. Dorie és én leginkább csak a dolgok
kihordásánál és a hatalmas asztal megterítésénél segédkeztünk.
Az elnyílt rózsák illata keveredett a hatalmas, fűszeres marhahússzeletek aromájával. A fülem csengett
Michelle vihogásától és a többiek nyüzsgésétől. Mr. Knight mesteri ügyességgel tudta a vastag
húsokat épphogy beejteni a grill rácsai közé, így öt-hat adag szénné égett odalent a parázsban. Persze
így is maradt elég. Mindannyian teleettük magunkat (még én is, mert Matt addig szuggerált, míg meg
nem ettem egy akkora húst, mint az ő lapáttenyere), aztán persze többen is rosszullétre hivatkozva
visszavonultak (Sarah és James). Még az sem szegte kedvem, mikor Matt készülődni kezdett a bulira.
Láttam rajta, hogy csak kelletlenül teszi. Egy cseppet gyanús volt, mikor felhívott a szobájába, hogy
„segítsek neki inget választani”, de úgy tűnt, csak nekem.
- Legszívesebben itt maradnék – mondta, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.
- De sajnos nem lehet – mondtam, miközben a nyelvemre a maradj szó kívánkozott.
- Valószínűleg csak reggel fogok hazajönni.
Ezt nem igazán akartam hallani. Ezerszer elképzeltem, hogy mi lesz, ha isznak, és Gemma annyira
rámászik, hogy nem tudja elkerülni a szexet.
- Ne igyál sokat – kértem, majd egy mosollyal hozzátettem. – És ne meztelenkedj Gemmáék
mosókonyhájában!
Átölelt, kaptam egy csókot és már el is ment.
Távol tartottam magamtól az aggodalmaskodó gondolatokat, de csak addig sikerült, amíg volt mivel
elfoglalnom magam. Miután lefeküdtek a gyerekek és rendbe raktam minden játékot, Michelle és
Michael is elálmosodott, így tényleg nem volt más választásom, mint egy kérdést ismételgetni. Mit
csinál most Illetve ennek a rosszabbik változata. Mit csinálnak most
Végül lementem a könyvtárszobába, hogy olvasással foglaljam el magam, de nem ment. Ideges
voltam, ide-oda járkáltam a könyvek között. Egy biztos, a szerelem totális őrültet csinál az emberből.
Matt szobájában kötöttem ki. Szégyelltem magam érte, de kikutattam a titkos dobozát és újra
megbámultam a fényképeket, főleg azt, amelyiken ketten voltunk. Furamód megnyugodtam a
szobájában az ő cuccaival körülvéve, így úgy döntöttem, hogy ott fogok aludni. Tök jó ötletnek tűnt és
úgysem tudja meg senki. Legalábbis erre számítottam.
Öt percen belül ott hasaltam Matt ágyán, egy könyvvel magam mellett, Cicát ölelve magamhoz és a
fényképeket nézegetve, mikor felbukkant ő.
Alig múlt éjfél, így nagyon megdöbbentem, de legfőképpen megijedtem, hogy mit fog szólni, hogy
pofátlanul elfoglaltam az ágyát és kutakodtam a szobájában. Nyeltem egyet, míg ő csak bámult.
Valószínű kiakadt rám.
- Hogyhogy ilyen hamar hazaértél – kérdeztem vékony hangon, miközben gyorsan visszarakosgattam
a dobozba a holmiját. Minden mozdulatom figyelemmel kísérte, felkészültem rá, hogy mindjárt
leordítja a fejem. Miért kell nekem mindig ilyen cikis helyzetekbe hoznom magam
Meglepetésemre egy mosoly terült szét az arcán, majd nevetni kezdett, de úgy, mint aki soha nem
akarja abbahagyni.
- Em, mi a fenét csinálsz itt – kérdezte.
306

Senkinek sem kellesz!
Megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, hogy nem haragszik. Felültem és megpróbálkoztam egy értelmes
válasszal.
- Hát… – dadogtam. – Én csak…
Nem jött be.
- Itt akartál aludni – bámulta meg Cicát.
- Nem – tagadtam le. – Dehogy, csak lementem egy pohár vízért és…– pedig tudom, hogy volt valami
értelmes folytatása ennek a hazugságnak, csak, mire eljutottam a kimondásáig, már kiment a fejemből.
- Tudod – sóhajtotta, miközben közelebb jött az ágyhoz –, mikor kicsi voltál, mindig meg tudtam
mondani, hogy mikor hazudsz. – Leült mellém, félretolta a dobozt és gyengéden megsimította az
orrom. – Mikor nem mondasz igazat, elfintorítod az orrod, Em. Gondolod, hogy ezt kinőtted az elmúlt
nyolc év alatt
- Nem csinálok semmit az orrommal! – zúgolódtam. – Ezt most csak kitalálod! Nagyon is jól tudok
hazudni, minden árulkodó jel nélkül!
- Ahogy gondolod – hagyta rám tisztára úgy, mintha nem hinne az igazamban.
- Hogy kerülsz ide – kérdeztem megint. – Azt mondtad, csak reggel jössz.
- Sikerült elszabadulnom – mondta, miközben az orromat, majd az arcomat simogató kezét a tarkómra
csúsztatta. – De arra nem számítottam, hogy még ébren leszel, és az ágyamban fogsz várni.
- Meglepetés – nyögtem ki. Megcsókolt és máris a szerelemi bódulatban találtam magam, amit úgy
utálok, mégis annyira élvezek.
Hamar elvesztettem a józan ítélőképességem maradék szikráit és utat engedtem a legbelső vágyaknak.
Pontosan három ruhadarabot, Matt kettőt, én egyet áldoztunk fel a szerelmes szenvedély oltárán,
mikor újra megkaptam a választási lehetőségem.
- Ha most nem fejezzük be, nem lesz megállás! – súgta a fülembe.
A forró lélegzete végigégette a bőröm, de semmi volt ahhoz a forrósághoz képest, ami az érintései
nyomán lángolt bennem. Megértettem a választás mibenlétét. Most elmegyek, megmosom az arcom,
hogy sikertelenül megpróbáljam eltüntetni az izzást, vagy itt maradok és választ kapok a kérdéseimre,
amelyeken régóta tűnődöm. Merengtem az élet igazságtalanságán. Annyi mindent kihagytam már,
mert az unalmas, de helyes dolgokat választottam és annyi mindenből kimaradtam, mert a hülye
szüleim egyszerűen kizártak mindenből. Elvették a gyerekkorom, a szétszedték a családom, nem volt
soha anyagi biztonságom. Egyikük sem törődött vele, hogy én mit akarok és nekem mi a jó.
Tudtam, ha most Mattel maradok az mindenképp valami jó lesz és akartam. Nem később, nem a jövő
hónapban, a jövő héten, vagy akár másnap. Most az egyszer a jelent akartam és megengedhettem
magamnak, hogy megtegyem.
- Nem érdekel – válaszoltam. És tényleg nem volt megállás.
307

Senkinek sem kellesz!
44.
Korán ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, egy barna, jelentéktelen éjjeliszekrényt és rajta egy
világoskék kislámpát láttam. Meg egy nagy kezet. El sem kellett gondolkodnom azon, hogy kihez
tartozik, sőt még látnom sem kellett, hogy tudjam, ott van. Egész testemben éreztem őt, tudtam, hogy
egy szál ruha nélkül vagyunk és pillanatnyilag cseppet sem zavart.
Boldog voltam és ezt a boldogságot a rengeteg apróság észlelése okozta, és az, hogy ebből a rengeteg
dologból valami nagy és csodálatosan jó tevődik össze. Az oldalamon feküdtem. Szorosan a hátamhoz
simulva Matt volt. Az állát a fejemnek támasztotta, a mellkasa egyenletes emelkedéséből, a hosszú
levegőáramlatokból, amik csiklandozták a bőrömet, tudtam, hogy alszik. A karját átvetette a
derekamon, az ujjai az én kezemet markolták, és ahogy észrevettem, én is fogtam az ő mancsát. Az
egyik lába az én két lábam alatt volt, a másik fölöttük
Szentségtörésnek tűnt a gondolat, hogy esetleg megmoccanjak és megzavarjam az álmát. De nem is
akartam mozdulni. Az éjjel új fogalmakat alkottam a szexről és a testi gyönyörökről. Mindig
csodálkoztam, hogy mire fel ez a nagy lelkesedés és most csak egy dolgot tudtam volna mondani.
Hűha!
Sőt, ez a szó nem fejezi ki azt, amit gondolok. Mit nekem csodálatosan megkomponált fagyikehely
vagy istenien kinéző krémes sütemény Ez felülmúlhatatlan!
És bűnös, hiszen Matt nem az én pasim. Gemma fiúja, még mindig és most megcsalta őt. Velem! Egy
szemét megcsaló lettem, most már a száz százalékos értelemben. Ennél jobban már megcsalni sem
lehet senkit. Nem lenne jogom itt feküdni Matt mellett, sem pedig élvezni a teste melegét, mégsem
érdekelt. Magasról tettem rá, hogy mit kellene éreznem a nagy boldogságomon kívül.
Sok dolog volt az életemben, amit nagyon akartam, de egyiket sem annyira, mint Mattet. Nem tudok
ellenállni neki és valahol mélyen nem is akarok. Ellenben azzal, hogy azt mondta, nincs megállás,
legalább egy tucatszor rákérdezett, hogy biztos meg akarom-e tenni és én mindannyiszor rávágtam,
hogy igen.
Hogy megbántam-e A nagy frászt! Na, jó, ez nem igaz. Nem bántam meg a történéseket, inkább csak
azt, hogy hagytam megtörténni. A valaha is azt mondtam valakinek, hogy erkölcsös lány vagyok,
akkor ezennel elnézést kérek tőle.
Bő negyed órát engedélyeztem magamnak a lustálkodásra és közben eszembe jutott, hogy még soha
nem aludtam együtt más pasival csak Mattel. Erősen reméltem, hogy nem is fogok, de ezt úgysem
mondhattam meg előre. Nyilván nem fog örökké tartani, de azt hiszem, az ember lányának néha
megengedett, hogy a képzelgései túlszárnyalják a valóságot. Éppen ezért csak enyhén éreztem rosszul
magam, mikor arra gondoltam, hogy minden kapcsolatnak szakítás a vége, főleg ebben a korban és
főleg úgy, hogy ami közöttünk van, nem is számít igazi kapcsolatnak mindaddig, amíg Matt nem
szakít Gemmával. Inkább vigasztaltam magam a tudattal, hogy utána minden olyan lesz, mint ahogy
azt elképzeltem.
Végül kimásztam Matt öleléséből, mielőtt még valaki felébredne és neadjisten ránk nyitná az ajtót. Az
aztán rohadtul ciki lenne. Magamra kaptam a ruháim és igyekeztem észrevétlenül átosonni Michelle
szobájába, ami mindaddig kivitelezhető ötletnek tűnt, amíg ki nem nyitottam Matt szobájának ajtaját
308

Senkinek sem kellesz!
és szembe nem találtam magam Michelle-lel.
Cikisen csak bámultam rá, míg ő elnézett mellettem és így láthatta az alvó Matt sziluettjét. Talán ki
tudtam volna magyarázni, ha történetesen nem hajtogattam volna össze az alsógatyáját és tettem volna
az ágya végébe a többi ruhadarabjával együtt, hogy könnyen észrevehető legyen. Minden méltóságom
összeszedve kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy gondoltam, nem fűzök kommentárt a
dologhoz, szó nélkül elmentem Michelle mellett, hogy használatba vegyem a fürdőszobáját.
Mikor kijöttem, nagy szemeket meresztett rám és végül komolyan azt mondta.
- Ha azt mondod, hogy ez nem az, aminek látszik, nem fogom elhinni.
- Jó, akkor nem mondom azt – feleltem.
A gyerekek nappalijában még nem volt senki. Lejjebb nem akartam menni, mert nem lett volna
szerencsés összefutnom Mr. Knighttal egy ilyen éjszaka emlékével a fejemben. Végül Michelle lejött
utánam és levetette magát mellém a kanapéra.
- Mióta tart – kérdezte, tőle szokatlan szűkszavúsággal.
- Mi – kérdeztem rá pontosan.
- Mióta fekszel le a bátyámmal – Ja, hogy az.
- Ma óta – ránéztem Michelle szkeptikus arcára. – Technikailag már elmúlott éjfél, tehát már mának
számítjuk.
- A tegnap éjjelt sem a szobámban töltötted, sem a múlt hétvégét és az azelőttit sem.
- Hé! – védekeztem. – Csak a múlt héten kezdődött…
Elmondtam az egészet a múlt szombattól kezdve, a csókokat, Matt ígéreteit és az éjszakai
előzményeket.
- Szóval, ennyi – fejeztem be. – Tudom, hogy szörnyen viselkedtem, de ez van.
- Szerelmes vagy – kérdezte. Mivel a történet is csak kicsúszott belőlem, erre is rávágtam a választ.
- Igen. De nehogy elmondd neki! – Michelle felvisított, amitől minimum két gyerek felébredt és a
nyakamba vetette magát. Bár igyekeztem eltolni magamtól, azért jól esett a reakciója.
- De nehogy elmondd neki! – ismételtem. – Ígérd meg!
- Jó, de miért – Ilyen hülye kérdést!
- Hát, mert ez egy fontos szó és én akarom elmondani, ha itt lesz az ideje. Nem ugyanaz a dolog, ha te
csak úgy közlöd vele.
Igazat adott nekem. Feltett millió kérdést, amire igyekeztem válaszolni, majd lementem, hogy
megnézzem Mrs. Knight felébredt-e már. Szerencsém volt, épp elkaptam indulás előtt.
- Mrs. Knight! Szeretnék beszélni Önnel! – siettem utána.
- Emily kedvesem, nem lehetne máskor Nagyon sietek.
- Egy perc az egész – hoztam a tudomására. – Csak azt szeretném mondani, hogy felmondok.
Az arcára fagyott a kedves mosoly, ezért gyorsan folytattam.
- Persze jövő héten még maradok, amíg nem talál egy másik bébiszittert, de már semmilyen fizetséget
nem fogadok el.
Mindjárt nem sietett annyira.
- Valami baj van, Emily Valamelyik gyerek megbántott vagy… - elkerekedett a szeme és lejjebb vitte
a pillantását a mellkasom irányába.
Mivel nem megszokott, hogy középkorú nők a melleim vizsgálják, így lenéztem én is. A Mattől kapott
nyakláncom volt, ami nagy valószínűséggel mindent elmagyarázott neki, mert sokatmondóan
mosolygott és megkérdezte.
- Ennek köze van a nyaklánchoz, igaz
A kezem önkéntelenül is felemelkedett. Megérintettem a medált, majd visszacsúsztattam a pólóm alá.
- Igen – ismertem be. – Tényleg semmi problémám nincs a gyerekekkel, sőt imádtam itt dolgozni, de
309

Senkinek sem kellesz!
most már nem lehet. Sajnálom.
- Rendben, azért még gondold meg, kedvesem. Most mennem kell – kaptam egy utolsó kedves
mosolyt és már ment is.
Eltűnődtem azon, hogy vajon tudja-e mit jelent a nyaklánc és volt egy olyan érzésem, hogy igen.
Ráadásul nem úgy tűnt, hogy elítél emiatt. Szinte szökdécselve tértem vissza az emeletre, ahol a
borzas Meghannel és az ásítozó Szöszivel találtam szembe magam.
- Beszélnünk kell! – ragadtam kézen és levonszoltam az üres felnőtt nappaliba.
- Mi az, Emily – nézett rám álmosan. Úgy sejtettem, hogy nem fog végig ilyen képet vágni.
- El kell mondanom neked valamit – vettem egy nagy levegőt, elvigyorodtam és kimondtam. – Én…
felmondtam.
- De hát miért – hökkent meg Szöszi. Na, igen, ha már ennyitől megdöbben…
- Mert lefeküdtem Mattel, illetve nem ezért, megcsókolt engem, még a múlt héten, aztán a szeretője
voltam egész héten, de azt mondta…
Nagy nehezen sikerült értelmesen elhadarnom a sztorit és vártam Michael ítéletét. Úgy döntöttem,
ebben az ügyben nem sok ember szavát veszem figyelembe, de Szöszi és Dorothy biztos azok között
vannak, akiknek érdekel a véleménye.
- Lefek… te és Matt – zihálta. – De hát… hogyan… miért
- Fújd ki magad! – nevettem a dadogásán. – Tudni akarom, hogy mit szólsz, de csak értelmes
mondatokban.
Bólintott és mélyet lélegzett.
- Legalább védekeztetek – kérdezte végül. Az összes kérdés közül erre számítottam a legkevésbé.
- Mégis, minek nézel te engem – kérdeztem vissza. – Igen. De inkább a véleményedet mondd!
- Hát… én örülök, ha boldog vagy… eléggé meglepett ez a dolog… azt hiszem… végül is ez jó.
- Nem túl meggyőző – mondtam szkeptikusan.
- Én csak… ez tök gyorsan történt. Biztos vagy benne, hogy Matt nem ver át téged
A jókedvem elpárologott és helyet kaptak a kétkedő gondolatok, amiket egy ideje már igyekszem
háttérbe szorítani. Történetesen, ha Matt át akarna verni, akkor meg is tehetné, mégis…
- Szeretem őt – sóhajtottam. – Akarok bízni benne. Szerinted rosszul teszem
- Ezt nem mondtam – visszakozott. – Nem akartam semmi rosszat mondani, csak aggódom érted. De
ha szereted… szereted Úgy érted, szerelmes vagy Te
Kezdtem azt hinni, hogy valamilyen más nyelven beszélek, hiszen Szöszi annyit értetlenkedett, de
végül elmagyaráztam neki a miérteket és a hogyanokat, amikre kíváncsi volt.
A legnagyobb csalódásomra Matt nem ébredt fel délig. Michelle nem győzött vihogni a poénján, hogy
na, vajon mitől fáradt és szégyenszemre nem átallottam hülyén vigyorogni. Végül Szöszi vitt haza,
otthon rögtön lecserélt Dorothyra, hiszen apa áldását adta a kapcsolatukra. Dorie érzékeny lelkére való
tekintettel úgy döntöttem, hogy csak akkor mondom el neki is azt, ami Matt és közöttem történt,
amikor Matt szakít Gemmával.
Csak este derült ki, hogy amiben én naiv módon biztos voltam, az korántsem történt meg, vagyis Matt
nem szakított Gemmával, annak ellenére, hogy biztos forrásból tudom, hogy az egész délutánt
Gemmánál töltötte.
Lauren vacsorára ért haza és ő számolt be erről.
- Semmi érdekes nem volt, enyelegtek, ahogy szoktak – vágta oda nekem, mikor feltettem ez irányú
kérdéseim. – Gemma nagyon boldog volt. Azt tudod, hogy mit kapott Mattől, nem
Megráztam a fejem.
- Hát kapaszkodj meg! Egy gyémántos karkötőt! Igazi gyémántok vannak benne, látnod kellene!
Gemma biztos viselni fogja holnap a suliban. Bárcsak nekem is olyan gazdag pasim lenne, aki
310

Senkinek sem kellesz!
gyémántokkal halmoz el! Matt biztos nagyon szereti…
- Aha – motyogtam. Lauren még mondott pár dolgot, például, hogy milyen édesek voltak ketten a
bulin (persze ő csak hallomásból tudja) és hogy Matt állítólag azt mondta, hogy ezentúl Gemma
minden szülinapját együtt fogják ünnepelni.
Ettől egy cseppet sem lett jobb kedvem, de eldöntöttem, hogy nem vonok le hamis következtetéseket.
Ez még nem jelent semmit.
Másnap együtt jöttek a suliba. Gemma vidámnak tűnt, mint szokásosan és nekem egyetlen kérdés
kavargott a fejemben. Mikor fognak szakítani A lényem leggonoszabb fele, ami szerette gyötörni
állandó áldozatát, vagyis engem, a fülembe suttogta, hogy ne reménykedjek. Matt megkapta, amit
akart, most már miért szakítana
Egyetlen mentőövem volt a szavain kívül. A nyaklánc bizonyította, hogy nem vert át és én továbbra is
bíztam benne.
Néhány mosolyon kívül nem kommunikáltunk egymással a délelőtt folyamán. A lányöltözőben
viszont érdekes dolgokat hallottam. Gemma és Bamba egy női magazint bújtak és a „99 tipp, hogy
elcsábítsuk a férfit” című cikket olvasták. Sutyorgásaikból többször is kihallottam Matt nevét és ebből
arra következtettem, hogy igazat mondott, mikor azt mondta, régóta nem feküdt le Gemmával.
Különben meg mi szükség lenne csábításra
Knightékhoz Szöszi vitt el, ugyanis Matt Gemmát vitte haza. Volt egy olyan érzésem, hogy végre
megejtik a nagy szakítást.
- Emily, szeretnék bocsánatot kérni – mondta hirtelen Szöszi.
- Miért – kérdeztem értetlenül.
- Nem figyeltem rád – sóhajtotta. – Teljesen lekötötte a figyelmem az, hogy Dorie-ról ábrándozzak, a
barátságunkat meg háttérbe szorítottam. Sajnálom.
- Hülye vagy – közöltem vele. – Ez teljesen normális. Mostanában én is mindig rá gondolok.
- Dorie-ra
- Mattre, te agyalágyult! Hogy is mondtad A szerelem minden más kapcsolatot lerombol Inkább
csak háttérbe szorít egy cseppet. Attól még barátok vagyunk, nem
- De – vigyorgott rám. – És ezentúl követelek hetente egy estét, amit azzal töltünk, hogy kibeszéljük a
kapcsolatainkat.
- Benne vagyok – nevettem.
A baj csak az volt, hogy eltelt a nap és még mindig nem voltam biztos a kapcsolatomban.
Szánalmasnak éreztem magam, ahogy egyre kifelé lestem az ablakon, hátha Matt méltóztatik
hazajönni és közöl velem egy bizonyos hírt. A sunyi kis hang bennem egyre hangosabban adta
tudtomra a véleményét. „Nem fog vele szakítani, te csak egy kis kaland voltál.” És ami ezerszer
rosszabb. „Kinevet téged, amiért ilyen naiv, hülye voltál. Te mindig bedőlsz nekik, Emily! Egy
hiszékeny, idióta vagy!”
Mattel aznap már nem találkoztam. Otthon apám nagy meglepetéssel rukkolt elő. Mivel jól
viselkedtem, visszaadta a mobilom és kaptam zsebpénzt is.
Amikor bekapcsoltam a mobilt, rájöttem, hogy van hangpostám. Összesen 11 üzenetem volt, ebből
egy anyámtól.
„Emily, kicsim, nem tudlak elérni. Sürgősen hívj vissza!” Megadta a számát is, úgyhogy azt
kijegyzeteltem egy papírra. Igazából el is feledkeztem Mauiról és hogy azt akarja, költözzem oda, de
most, hogy eszembe jutott, úgy döntöttem, akkor sem megyek, ha Hawaii-i gyerekek potyognak az
égből. Egyrészt kizárt, hogy itt hagyjam Mattet, másrészt kizárt, hogy itt hagyjam Dorie-t és Szöszit.
311

Senkinek sem kellesz!
Értük még azt is bevállalom, ha kényelmetlenséget okozok itthon. Különben is úgy tűnt, Clara és
Lauren már nem utálnak annyira, mint a legelején.
A többi tízet Adriantől kaptam. Meghallgattam az összeset.
„Tizenöt éves vagy! Ez hihetetlen, Emily, ezért engem komolyan lecsukhatnak” kezdetűtől, a
„Sajnálom, ami történt, végül is igazad volt, te többször is figyelmeztettél, hogy nem vagy elég idős,
csak én nem gondoltam, hogy ennyire fiatal vagy” folytatáson át, a „Kérlek, hívj vissza, Emily!
Beszélnünk kell, le kell zárnunk ezt az egészet, de ehhez látnom kell téged. Ha meghallgatod ezt,
kérlek, hívj vissza” befejezésig.
Végül felhívtam és megbeszéltük, hogy csütörtök délután találkozunk az étteremben. Nagyon komoly
volt a hangja, engem meg a bűntudat mardosott miatta. Igaza volt, muszáj átbeszélnünk és elnézést is
kell kérnem.
A kedd volt életem egyik legrosszabb napja. Csaknem rosszabb volt, mint az a nap, mikor anyám
elszakított Mattie-től. Alighogy megérkeztem a suliba, egy néptelenebb sarokból leskelődtem Matt
után. Szerettem volna látni, hogy egyedül érkezik-e vagy megint kézen fogva a barátnőjével, aki nem
én vagyok. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem is leszek. Hiszen nem is csókolt meg azóta, hogy
lefeküdtem vele. Még csak nem is beszélt velem!
- Csak nem Mattet lesed – hallottam hirtelen Zach hangját magam mögött.
- Tessék – fordultam hátra ijedten.
Pimaszul vigyorgott rám és nagyon elégedett képet vágott.
- Jaj, bébi! Nem kell játszanod az ártatlan kislányt! Tudom.
Éreztem, hogy az arcom vörösbe vált és a gyomrom is erősen görcsbe rándult. Tökéletesen tudtam,
hogy miről beszél és ő is tudta, hogy én tudom, de azért megkérdeztem.
- Mit
Felnevetett és közelebb lépve hozzám, átkarolta a vállam.
- Nem kell félned, bébi. Tőlem nem tud meg senki semmit.
- Miről beszélsz – követelőztem. Hallani akartam, ahogy kimondja.
- Hát, a kis éjszakai kalandotokról, Mattel! Tudod, mindezt tőlem is megkaphattad volna, csak egy
szavadba…
- Fogd be! – ordítottam rá és ellöktem magamtól.
Megalázottan és szégyenkezve rohantam el a terembe. Nem akartam elhinni a nyilvánvalót. Nem csak
átvert, még dicsekszik is vele a barátainak. És pont Zachnek Közel álltam a síráshoz, mégis tartottam
magam. Átvertek És akkor mi van Máskor is előfordult már. Kihasználtak Igen, ez is megtörtént
már. Nyilván másra úgysem lennék jó, csak ennyire. Mindig csak ennyire!
Azt hittem, hogy a helyzetet nem lehet fokozni, de lehetett. Az ebédlő felé tartottam, hogy mégis
ránézzek Mattre, akit még nem láttam aznap, hátha valami olyasmit látok, ami a kedvemre való. Úgy
gondoltam, hogy rosszabbul már nehezen érezhetném magam és akkor Dean megállított a folyosón.
- Szia, kislány! – Valami érthetetlen köszönés hagyta el a szám és akkor a képembe vigyorgott. –
Figyelj csak, tudom.
Olyan volt, mint egy hülye, cseppet sem vicces átverés. Felnéztem rá és megkérdeztem.
- Mit tudsz
- Hogy te meg Matt összejöttetek a hétvégén…
- Helyes! – vágtam rá. – Szerintem írjátok ki a faliújságra, hátha az iskola másik fele még nem
hallotta!
Ezután leléptem az iskolából. Nem akartam senki előtt sírni, sem pedig egy újabb embertől hallani,
312

Senkinek sem kellesz!
hogy ő is tudja a szégyenletes titkomat. Hogy lehetett Matt ekkora szemét Ha csak játszott velem,
akkor miért nem tartotta meg magának a diadalát Miért mondta el Zachnek, Deannek és még ki tudja
kinek
Régóta nem voltam a fa mögött, de most jól esett. Bemásztam a hátsó udvarunkba, bepréseltem
magam, az arcom a törzsnek döntöttem és igyekeztem nem sírni és nem gondolkodni.
Piszkosnak éreztem magam, mintha egy lapátnyi, mocskos szemét lennék, aki csak arra vár, hogy a
kukába hajítsák. Nem volt újdonság az érzés. Victor legalább megmondta az igazat „Emily, ugye
tudtad, hogy ami közöttünk volt, az nem volt igazi Jól indult, de úgysem működött volna.” Hogy
gyűlöltem, mikor ezt mondta. Nem volt igazi Az sem, mikor rajtam élte ki az undorító vágyait, én
meg csak hagytam Azt biztos csak képzeltem!
Pedig azt hittem, hogy Mattel ez másmilyen. Talán azért, mert annyira elvakított az a hülye szerelem
izé. Csak azért, mert nekem különlegesnek tűnt, még nem jelenti, hogy neki is az volt. Hiszen még
hibáztatnom sem kellene emiatt. Ismerem a férfiak természetét és nem kényszerített semmire. Csak
felkínált egy lehetőséget, amit én hülye elfogadtam…
- Emily! – Dorothy hangjára riadtam csak fel az elmélkedésemből.
Egészen közel állt hozzám.
- Tessék – kérdeztem. A hangom szánalmasnak tűnt az elfojtott sírástól. Az arcomon könnyek folytak
végig, pedig annyira igyekeztem visszatartani őket, hogy majd megszakadtam.
- Gyere ki onnan! Órák óta kereslek téged! Milliószor hívtalak, miért nem vetted fel
Mintha hirtelen valaki felhangosította volna a külvilág hangjait, meghallottam, hogy a mobilom a
magam mellé levágott táskában rezeg. Egyik kezemmel letöröltem a könnyeim, a másikkal előszedtem
a telefonom. Michael volt.
- Megvagyok – mondtam bele és igyekeztem a normális hangomon beszélni. – Itthon vagyok.
- Hála Istennek! – sóhajtott. – Jól vagy, Emily Hová tűntél Történt…
- Semmi – mondtam gyorsan. – Csak kicsit rosszul lettem és hazajöttem. Semmi bajom. Tök jól
vagyok, tényleg!
- Tényleg – kérdezett vissza.
- Persze.
- Oké… megtennéd, hogy felhívod Dorie-t Ő is téged…
- Itt van velem – vágtam közbe nagyon szívélyes hangon.
Kicsit csodálkoztam, mikor mondta, hogy Mrs. Knight azt üzeni, hogy nem kell mennem, de aztán
megvilágosodtam. Elmúlt négy, ami azt jelentette, hogy több mint három és fél órán keresztül
kuksoltam a fa mögött, anélkül, hogy realizálhattam volna az idő múlását.
Dorothyval bementem a házba. Apa és Clara is otthon voltak, de úgy csináltak, mintha nem vennék
észre, hogy valami bajom van (esetleg olyan jól játszottam, hogy tényleg nem vették észre, de ez nem
valószínű, hiszen még lépni is csak botorkálva tudtam). Utáltam magam, hogy ilyen szánalmasan
viselkedem és még jobban azért, hogy mindennek ellenére még mindig szerettem Mattet és valahol
legbelül egy fényes kis reménysugár pislákolt, imádkozva azért, hogy mindez félreértés legyen.
Csodáltam, hogy Dorothy nem kérdezősködik, és ami még fontosabb, hálás voltam neki emiatt.
- Később mindent elmondok – ígértem meg. – Csak kicsit még… összeszedem magam, oké
- Persze – mosolygott. – Tehetek valamit érted Hozzak egy pohár vizet Vagy enni valamit
- Játssz nekem! – kértem.
Imádtam, mikor mosolyogva előszedte a cuccait és játszott.
- Szeretlek – jelentettem ki fásultan. Legalább ez megnyugtató volt.
- És is szeretlek – válaszolt.
- Kérdezhetek valamit – sóhajtottam. Bólintott egyet. – Neked hol van az apád
313

Senkinek sem kellesz!
Furán nézett rám.
- Lent van anyával. Legalábbis, mikor utoljára láttam, még ott volt.
- Úgy értem, az igazi – mondtam bocsánatkérően. Biztos voltam benne, hogy nem szeret erről
beszélni, de kíváncsi voltam rá.
- Emily, nekem apa az apám. Az igazi. Nem értem, hogy miről beszélsz…
Úgy bámultam rá, mintha belém rúgott volna. Megfordult a fejemben, hogy esetleg nem tudja, és én
most elszóltam magam, de a bizonyosság és az értetlenség a szemében ráébresztett a lehető
legfelháborítóbb igazságra, amit egyszerűen nem tudtam elfogadni.
- Biztos… – a torkom elszorult, mintha fojtogatna valaki. – Biztos vagy ebben
- Igen. De te… nem értem. Te nem tudtad Lauren és én is a testvéreid vagyunk…
Felpattantam, hogy ezt ne hallgassam tovább és lerohantam a nappaliba. Ott senki nem volt, így
átszáguldottam a konyhába. Clara felpillantott a tűzhelysikálásból és kérdőn nézett rám.
- Ki Dorothy igazi apja – kérdeztem.
Clara olyan képet vágott, mintha hozzám akarná vágni a zsíroldós flakont a gumikesztyűivel és a
törölgető rongyával egyetemben, de végül kibökte.
- Raymond, természetesen. Ki más lenne, Emily – vádló volt a hangja, de magasról tettem rá.
- Hol van – követeltem.
- Kiment a garázsba…
Olyan őrült hevességgel trappoltam ki, hogy a külső szemlélő egy feltörekvő Norman Bates utóddal
hasonlíthatott volna össze. Az igazság úgy égette a szemem, mintha tüzes ággal böködték volna, a
könnyeim megállíthatatlanul törtek elő, így apám is a Pszichó szereplőjének érezhette magát, mikor
berobbantam a garázsba.
- Mondd, hogy nem igaz! – ordítottam. – Mondd, hogy Dorie nem a te lányod!
- Szívem…
- Mondd, hogy nem a testvérem! Mondd már! – a hangom dühös zokogásfélébe fulladt.
- De kicsim, miért ne lenne a testvéred Összevesztetek vagy…
- Egy önző szemétláda vagy! – visítottam. – Miért Hogy merted ezt tenni velem Miért csináltad ezt
- De…
- Nekem miért nem mondtátok el Rohadt tizenhat év alatt elfelejtetted közölni, hogy van még egy
testvérem Vagy úgy gondoltad, így a jobb Hogy ha úgysem kellek neked, akkor ne is tudjak róla
Hogy azt higgyem, hogy ő az az idegen, akit te jobban szeretsz nálam
Tartottam egy rövid levegő- és sírásszünetet. Még soha nem voltam ennyire dühös, kétségbeesett és
őrült sem. Kedvem lett volna nekimenni apámnak, de mivel ezt nem tehettem, kiordítottam az összes
dolgot, ami a lelkemet nyomta az elmúlt nyolc év, sőt egész életem alatt.
- Ez volt a legnagyobb szemétség tőled! Sosem szerettél, erre rájöttem, mikor hagytad, hogy anya
elvigyen és soha nem jöhettem vissza, de nem gondoltam, hogy ezt is megteszed velem!
Beletörődtem, hogy nem láttok szívesen, és hogy a család szégyenfoltja vagyok. Az sem zavart, hogy
drogosnak nézel, hogy miattad nem járhattam soha normális iskolába, hogy majdnem fél évig
mogyoróvajas kenyéren éltem, mert alig volt pénzünk és majdnem kilakoltattak minket a lakásból!
Nem zavart, hogy nem telefonálsz, hogy látni sem akarsz és hogy neked mindenki előrébb való, mint a
saját lányod! Még akkor sem haragudtam igazán, mikor iderángattál, ahol mindenki utált és szenvedés
volt, minden egyes rohadt nap, de ezt soha nem fogom megbocsátani neked!
Nem tudom, hogy mennyi lehetett érthető ebből a szövegből, mert néhol elcsuklott a hangom, máshol
idióta nyüszögéseket hallattam, de úgy tűnt, sokat felfogott. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit,
de volt még bennem és még jobban bedühödve azt is kiadtam magamból.
314

Senkinek sem kellesz!
- Tudom, hogy senkinek nem kellek, de te még azokat is elvetted tőlem, akiknek kellettem volna.
Elszakítottatok Mattie-től, ezt nagy nehezen túléltem, de tizenhat évig eltitkoltad, hogy Dorie a
testvérem Mi ez, egy rohadt szappanopera Arra vártál, hogy tizennyolc legyek és eláruld
születésnapi ajándék gyanánt Biztos jobban örültem volna neki, mint a szaros pénznek, amit küldtél!
Annyira… annyira gyűlöllek, apa!
- Te gyűlölöd – Lauren volt, aki berobbant a képbe és keményen ellökött engem. – Te rontottál el
mindent, te hülye ribanc! Anya és apa szerették egymást, amíg nem jöttél te, meg a lotyó anyád! Azt
mondod, nem tudtad Pedig itt mindenki tudta! Mindenki, érted – megint lökött egyet rajtam, én
pedig hátráltam előle. – Mindig utáltalak benneteket, tudod miért Elvettétek apát! Anya minden este
sírva aludt el miattad! Amikor elhúztad a beled az volt életem legszebb napja! De még utána is
folyamatosan csak erről pletykáltak az emberek. Évek kellettek, míg végül lecsengett az egész, erre
most visszatolod a képed! Tudni akarod, hogy miért nem mondta Dorie, hogy a testvére vagy Mégis
kinek kellenél, te szemét Senkinek sem kellesz és ezt te is tudod! Csak tudnám, mit keresel még itt!
Megdöbbenve, könnyes szemekkel bámultam a lányt előttem, aki hozzám hasonlóan sírt, és aki a
testvérem volt, mégis annyira gyűlölt. És annyira igaza volt!
- Emily! – apám hangja rekedt volt, de nem vártam meg, mit akar mondani.
Megfordultam és rohantam, ahogy csak tudtam. Nem érdekelt merre és hová, csak minél távolabb
ebből a sűrű, mély fájdalomból, amit már nem bírtam elviselni.
315

Senkinek sem kellesz!
45.
Nagyon sötét volt körülöttem. Az ég felhős volt, nemhogy a hold, egyetlen csillag sem látszott semerre
a látóhatáron. Egy fűzfa alatt üldögéltem, a karjaimmal öleltem a testem és fűteni próbáltam magam –
sajnos sikertelenül. A hideg szél direkt kipécézett magának, minden egyes fuvallattal jobban
megborzongatva a bőröm. Közel s távol egyetlen hang sem hallatszott, leszámítva a fűzfaágak
suhogását és az időnként előtörő idegbeteg szipogásomat.
Fel akartam kelni, mert nagyon fáztam, de nem volt erőm hozzá. Nem tudtam, hová mehetnék, sem,
hogy egyáltalán hová akarok menni, így ott maradtam fagyoskodni.
Nem gondolkodtam, mert túl fájdalmas volt és nem akartam megint sírni, ahogy órák óta tettem.
Eszembe jutott, hogy milyen megnyugtató lenne, ha csak úgy megfagynék hajnalra, de ahhoz nem volt
elég hideg. Különben sem akartam öngyilkos lenni, az csak az igazi lúzereknek való. Előbb-utóbb
úgyis jobban leszek, mindig ez van. Tipikus túlélő alkat vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy ez
szerencse vagy inkább átok.
Fura recsegéseket hallottam, de nem törődtem vele. Igen, ha agyoncsapna egy letört faág, az is
megnyugtató lenne.
- Emily Te vagy az
Épp csak egy kicsit mozdítottam meg a fejem, hogy megszemléljem azt az árnyékot, aki szólt hozzám.
- Azt hiszem – morogtam érdektelenül, mire az árnyék őrült módon felém vetette magát és két meleg
kart éreztem a nyakam körül.
- Hála Istennek, Emily! Azt hittem, hogy valami hülyeséget csináltál és már soha többé nem
láthatlak…
- Mert te mindig azt hiszed, hogy meg fogok halni – mondtam. – Szeretlek, Szöszi. Soha nem tennék
ilyet veled.
Mikor elégnek ítélte az ölelkezést, levette a dzsekijét és a vállamra terítette, közben meg telefonált.
- Igen, megtaláltam. Nem semmi baja, itt vagyunk a parkban… hazaviszem… jó, akkor hozzánk.
Nem, tényleg semmi baja. Indulunk – azzal letette.
- Ki volt az – kérdeztem, ám nem válaszolt, inkább csak megragadta a kezem és próbált felrángatni.
Hagytam magam, csak hogy a kedvére tegyek. Szó nélkül elvonszolt egészen a kocsijáig, majd
beültetett és teljesen felkapcsolta a fűtést.
- Sajnálom, ha aggódtál.
- Szeretlek, Emily! Kérlek, ne túl gyakran csinálj ilyeneket!
- Sajnálom – ismételtem. – Tudod, mi történt
- Dorie elmondta – bólintott. – Én sem tudtam, hogy nem tudod.
- Mert tök hülye vagyok – sóhajtottam. – Rajtam kívül a fél világ tudta, sőt Dorie egy csomószor
mondta is, csak valahogy nem fogtam fel. Totális idióta vagyok, úgy utálom magam.
- Örülsz neki Hogy Dorie is a testvéred
- Milyen hülye kérdés ez Te nem örülnél – rám pillantott és egy halvány mosoly jelent meg a képén.
- Nem igazán – nyögte. – Elég Oidipuszi ötlet lenne.
Én is elmosolyodtam.
- Persze, hogy örülök. Mindig is szerettem volna egy testvért, egy olyat, mint Dorie. Ő annyira…
316

Senkinek sem kellesz!
szóval tudod. De el sem hinnéd, milyen dühítő, hogy tizenhat évig fogalmam sem volt róla. Régebben
meg tök bunkó voltam vele, pedig ő mindig olyan kedves. Ez egyszerűen… nem tudom elmondani.
Mérges vagyok és csalódott. Ráadásul újabb nagy vitát robbantottam ki otthon. Bárcsak lenne hová
mennem, akkor elhúznék otthonról, amilyen gyorsan csak lehet.
- Hozzánk mindig jöhetsz – mondta Szöszi.
- Te is tudod, hogy ez nem olyan. Különben is, nálatok…– ott van Matt. Inkább nem fejeztem be a
mondatot.
- Ha nem haragszol Dorie-ra, akkor majd mondd el neki – kérte Szöszi. – Sírt, mikor felhívott és attól
félt, hogy örökre megutáltad.
- De hát miért – értetlenkedtem.
- Azt hiszi, hogy nem akarod őt testvérednek.
- Ó – mondtam és a zsebemhez kaptam, de nem volt nálam mobil. Szöszi odanyújtotta a sajátját.
Egyből felhívtam.
- Michael – hallottam a sírós hangját. – Megtaláltad
- Én vagyok – mondtam gyorsan. – Emily.
- Emily Nincs semmi bajod Hol voltál Én annyira sajná…
- Szeretlek, Dorie! Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ezt fogom érezni, de téged szeretlek a
világon a legjobban, érted Eddig is, amikor még nem tudtam, hogy a testvérem vagy, de most még
jobban. És jegyezd meg, hogy ezentúl nem fogsz szabadulni tőlem. A nyakadon fogok lógni, ahogy az
jó húghoz illik. Örökre.
Miután jó párszor elismételtem mennyire szeretem és ezzel sikerült őt is, magamat is újra
megríkatnom, letettem a telefont és fásultan hátradőltem.
Valamiért azt gondoltam, hogy ha megérkezünk Knightékhoz, majd csendesen fellopózom Michelle
szobájába és alszom egyet, ugyanis ólmos fáradságomra és érdektelen fásultságomra ez tűnt a legjobb
gyógyírnak. Ehelyett, miközben Matt kocsiját lestem (ami nem volt Knighték parkolójában),
kiszúrtam az apámét.
- Ez meg mit keres itt – nyögtem ki, aztán meg is láttam, ahogy őrültként rohan ki Knightéktól, majd
feltépte Szöszi kocsijának az ajtaját és kirántott engem, hogy csontropogtató ölelésben részesítsen.
- Szívem, ugye nincs semmi bajod – kérdezte, miközben puszik millióit nyomta a homlokomra és az
arcomra.
- Semmi – mondtam. – Sajnálom, amiket mondtam. Nem volt komoly, csak mérges voltam – daráltam
le a szövegem. Csak az volt a baj, hogy nem éreztem ezt.
- Ne butáskodj, szívem! – duruzsolta a fülembe. – Mindenért én vagyok a hibás. Fogalmam sem volt,
hogy nem tudsz Dorothyról. Anyád sem mondta soha…
- Talán ő sem tudja – óvatosan, hogy ne tűnjön nagyon bunkó mozdulatnak elhúzódtam apám kezei
elől.
- De tudja, Emily. Ő mindvégig tudta az egészet, részint emiatt ment el és vitt magaddal téged is.
- Aha – érdektelen volt a hangom és rájöttem, hogy nem is érdekel annyira. Minek magyaráz, ha már
úgysem tud semmit jóvátenni
- Mindig azt hittem, hogy utálsz – folytatta. – Hogy gyűlölsz, amiatt, hogy elvettem Clarát.
- Sosem gyűlöltelek – mondtam gyorsan. Minél hamarabb le akartam zárni ezt a meddő beszélgetést.
- Amikor először felhívtalak benneteket és nem akartál beszélni velem…
- Én nem akartam beszélni veled – horkantam fel. – Te nem akartál velem! Sosem kértél oda engem!
- Ez nem igaz, Emily! Sharon azt mondta, hogy nem akarsz beszélni velem. Ő mondta azt is, hogy
utálsz.
Hitetlenkedve bámultam apámra. Igen, ezt kinéztem a vérig sértett anyámból, de nagyobb részt, akkor
317

Senkinek sem kellesz!
sem magyarázta a történteket.
- És utána Mikor már beszéltünk Te sosem akartál velem beszélgetni! Soha nem érdekelt, hogy mi
van velem! Sosem kérdezte senki, hogy mi a jó nekem!
- Hidd el, én próbáltam anyád lelkére beszélni, hogy engedje, hogy velünk éljél, de…
- Miért nem engem kérdeztél – vágtam közbe. – Nem… már nem haragszom, emiatt, csak szeretném
a válaszaimat. Mit csináltam én, hogy nem kellettem neked Sosem engedted, hogy visszajöjjek ide,
pedig tudod, hogy mit jelentett nekem, Mattie! Legalább nyaranként visszajöhettem volna! Vagy csak
egy rohadt hétvégére, egy évben!
- Anyád azt mondta, hogy a tengerparton…
- Jó, hagyjuk! – vágtam közbe megint. Tudtam, hogy most mindent anyára akar kenni, akinek
elismerem, megvannak a hibái, de ő legalább törődött velem, amennyire képes volt rá a saját élete
mellett. – Fáradt vagyok, apa! Szeretnék lefeküdni.
- Rendben – sóhajtotta. Úgy tűnt, megkönnyebbült. – Csak még annyit szeretnék mondani, hogy
sajnálom. Sokat hibáztam…
- Nem számít, apa! – legyintettem könnyedén.
- De ezentúl minden másként lesz – fogadkozott. – A hétvégén elmehetnénk valahová kettesben.
- Jól hangzik – még egy mosolyt is kipréseltem magamból.
Ezután már hamar leráztam magamról. Mrs. Knight biztosította, hogy nem zavarok, és hogy menjen
csak nyugodtan haza, majd ők vigyáznak rám. Bementünk a házba.
Mr. Knight egyszerűen bolond kölyöknek nyilvánított és utasított, hogy menjek a szobámba (a szobám
jelen esetben Michelle szobáját jelentette).
Szöszi és én fel is mentünk. Ahogy Matt nyitott ajtaján keresztül benéztem az üres, sötét szobájába,
végre éreztem valamit. Fájt, hogy az a rohadt szoba üres és még jobban, hogy a lakója nem velem van.
Talán Gemmánál alszik, hiszen ő a szerelme, nem pedig én, ahogy azt naivan elképzeltem.
- Az élet igazságtalan – jelentettem ki.
- Ezt eddig is tudtuk – vont vállat Szöszi. – Apád egy pöcs.
Felnevettem.
- Én tudom, te nem akartad soha elhinni.
Nyomtam egy jóéjt puszit az arcára, majd visszavonultam Michelle szobájába. Vettem egy forró
fürdőt, de csak a bőröm sikerült felmelegíteni, a belsőm ugyanúgy vacogott. Épp kifelé tartottam egy
Michelle-től elcsórt pólóban, mikor megláttam Mattet.
Rossz volt látni, mert inkább kihagytam volna. Nem mondtam semmit, mert féltem, hogy hülye
számonkérés lenne belőle. Ő sem mondott semmit, helyette csak megindult felém, majd egész
egyszerűen átölelt.
- Hála Istennek! – sóhajtotta a nyakamba. – Ezt soha többet ne csináld!
- Mi… - „Miről beszélsz” ezt kérdeztem volna, de a csókja belém fojtotta a szavakat.
Úgy csókolt, mintha a halál kapujából tértem volna vissza, és én úgy viszonoztam, mintha valóban ott
jártam volna.
- Tudod, mennyire aggódtam érted – kérdezte egy pillanatra abbahagyva az eszméletlenre
csókolásomat. – Egy csomó helyen kerestelek, de sehol sem voltál!
- Te… - „Te engem kerestél” lett volna a következő kérdés, de ezt sem tudtam kimondani.
Egyenesen belesétáltam az általa nyújtott érzéki feledésbe, ahol nincsen semmi probléma, csak ő és én
vagyunk és ez akkor, és ott tökéletes volt. Sőt, pontosan elég.
Újra meztelenül ébredtem, bár most egyedül voltam Matt ágyában, mellettem az ő alakjának kihűlt
lenyomata. A testemben még parázslottak a vágy éjszaka még oly hevesen és ellenállhatatlanul égő
318

Senkinek sem kellesz!
zsarátnokai, de nem csak a testem elégedettségét éreztem, hanem a lelkem egy különös, újfajta boldog
nyugalmasságát. Bár Gemma még mindig képben van és bűntudatot érzek emiatt, mégsem tűnt akkora
bűnnek. Hiszen, ami ilyen gyönyörűséges, hogy lehetne bűn
Persze mi van, ha csak én érzem így Lehet, hogy Mattnek egy szokásos egyéjszakás kaland vagyok
Mármint kétéjszakás, ha pontosan meg akarom határozni. Hiszen sosem mondta, hogy ez másként
lenne. Igaz, arról volt szó, hogy szakít Gemmával, de arról nem, hogy utána velem fog járni, pedig ez
nagyon is vágyott gondolattá nőtte ki magát. Vajon Matt gondolt ilyesmire Nyilván nem, akkor itt
lenne mellettem, nem pedig… ki tudja, hol van. Talán iskolába ment.
Fel kellett volna kelnem és ruhát húzni magamra, de fáradt voltam. Igaz, iskolanap van, de nem
érdekelt. Csak megérdemlek egy kis szabadságot, főleg azok után, amit tegnap tudtam meg.
Dorothy a testvérem. Elmondhatatlan örömmel töltött el a gondolat, bár még mindig alig tudtam
elhinni.
Hirtelen nyílt az ajtó, mire a nyakamig rángattam a takaróm és imádkoztam, hogy elsüllyedjek.
- Csak én vagyok, Em – súgta Matt.
Kilestem a takaró mögül. Addigra már becsukta az ajtót. Egy tálca volt nála, csak egy kicsi vázát
láttam rajta, amiből egy szál rózsa kandikált ki.
- Ne aggódj, ma nem kell suliba menned! – mondta, miközben letette a tálcát az ágy szélére és egy
mozdulattal lerántotta magáról a pólóját. – Azt mondtam Mike-nak, hogy már elmentél korábban.
Biztos nem fognak aggódni, ha nem bukkansz fel a suliban, elvégre elég nagy traumán mentél
keresztül.
Letolta a nadrágját is, bár az alsót szerencsére magán hagyta. Könnyed mozdulattal bebújt mellém az
ágyba, kicsit lazított a görcsösen szorított takarón és magára húzta azt is, majd még beljebb
fészkelődött, amíg a teste az enyémhez nem ütközött majd nyomott egy édes csókot a nyakamra és
elém varázsolta a tálcát.
- Tessék, sütöttem neked palacsintát!
Ránéztem a tálcára, a rózsás vázán kívül volt rajta még egy pohár narancslé, katonás kockákra vágott
csokiszósszal leöntött, ínycsiklandozó palacsinta, egy villa és pár darab szalvéta.
Megköszörültem a torkom.
- Te sütötted – annyi mindent akartam kérdezni, számon kérni és kideríteni, de egyelőre lefoglaltam
magam a palacsinta problémájával.
Matt annyira természetesnek tűnt, mintha minden rendben lenne, pedig korántsem volt. Egy nagy adag
trutyi közepén ültünk, habár vele még ez sem volt olyan rossz.
- Én – mondta. – Gondoltam nem akarsz egész délelőtt idefent éhezni, de nem muszáj megenned, ha
nem akarod.
Megpróbálta elvenni, így gyorsan utána kaptam.
- Nehogy elvidd! Nagyon gusztusos. Nem gondoltam, hogy tudsz palacsintát sütni.
- Szerintem egy csomó dolog van, amit nem tudsz rólam – vont vállat. – De most egyél, mert utána
beszélni akarok veled.
- Miről – kérdeztem rögtön, bár volt néhány sejtésem.
- Előbb egyél! – unszolt szelíden. – Utána már nem biztos, hogy lesz kedved…
- Miért – kérdeztem, bevallom, hevesen dobogó szívvel. Mi van, ha valami olyasmit mond, hogy
mekkora hibát követtünk el, ami igaz, mégsem akarom hallani. Vagy megkér, hogy soha többet ne
engedjek a teste csábításának (amit eddig is meg akartam tenni, én igazán nem tehetek róla) vagy
olyasmit talál mondani, hogy folytassuk a viszonyunk Gemma háta mögött. Igen, mindezektől és még
egy csomó mindentől rettegtem, így kizárt volt, hogy akár egy falat kaját is leerőltessek a torkomon.
319

Senkinek sem kellesz!
- Hát jó! – sóhajtotta Matt. – Később sajnálni fogod, hogy nem ettél.
Azért félretette a tálcát, majd a narancslés poharat emelte elém.
- Egy kis narancslét sem – a tekintetem láttán inkább letette, majd nyugisan elheveredett mellettem és
csak nem akart belekezdeni.
- Na – kérdeztem végül és idegesen ránéztem.
Nem kellett volna. Nem tudom, milyen erővel hat rám, de megint elfelejtettem gondolkodni. Ő csak
mosolygott, majd a kezével elrendezte a hajam.
- Nagyon szexi vagy elaludt hajjal – közölte. Elfojtottam egy mosolyt.
- Most ne tereld a témát. Halljuk az álláspontodat!
- Az álláspontomat miről – kérdezte és csak úgy mellesleg bizsergető köröket írt le a vállamon az
ujjaival. Hát, ez nem segített a koncentrálásban.
- Az álláspontodat, rólunk! Másodszorra csábítottál az ágyadba és ez kettőnk között, határozottan
valami!
- Határozottan – hagyta rám. Semmi mást nem mondott, csak folytatta az őrjítő körözgetést, már a
kulcscsontom irányába.
- Akkor definiáld a valamit! – kértem. – Ez így nem megy! Neked ott van Gemma, a barátnőd már két
éve és… nem csinálhatod ezt vele – meg velem sem, de ez csak úgy lógott a levegőben. Türelmetlen
mozdulattal lesöpörtem a kezét magamról. – Tudni akarom, hogy mik a terveid. Milyen okból
vagyunk itt Miért nem szakítottál még vele Mire gondoltál, mikor… - rámutattam az ágyra. – Adj
nekem magyarázatot!
Megint nem szólt, kockáztatva ezzel azt, hogy előbb-utóbb idegösszeomlást fogok kapni mellette.
Végül sóhajtott, hosszan és baljóslatúan.
- Magyarázatot akarsz – kérdezte.
- Igen – vágtam rá.
- Szeretlek.
Na, igen! Ez a szó, amit akartam hallani, de annyi mindent nem magyarázott meg, hogy kicsit
nehezteltem, amiért nem fejti ki bővebben a dolgot. Ez a szó, gyönyörű és csodálatos, de annyian
mondták már nekem mélyebb érzelmek nélkül is, hogy nem bíztam benne annyira.
- Ez a magyarázatod – kérdeztem kicsit savanyún.
- Csak nem azt mondod, hogy nem elég – nevetett. – Szeretlek, Em. Ezt nem igazán tudom ragozni.
Megcsókoltalak, mert szeretlek, az ágyamba csábítottalak, kétszer is, ahogy említetted, mert szeretlek.
Igen, megcsalom veled a barátnőmet, mert szeretlek és igen, korán reggel felkeltem mellőled, hogy
ágyba hozhassam a reggelidet, mert szeretlek. Ez a magyarázatom, Em. Sajnálom, ha neked nem elég.
- Ez nem… nem az a bajom, hogy nem elég – próbáltam megfogalmazni. – De mi lesz… Gemmával
Rosszul érzem magam miatta, meg emiatt a titkolózás miatt is. Szeretném, ha…– szakítanál vele és
velem járnál. Hogy én mondhassam, hogy a pasim vagy. A szerelmem. – Ha elmondanád, mi lesz
most!
- Nem vagyok jós, hogy elmondjam, mi lesz a jövőben, de – tette hozzá az arcomra nézve –,
kiolvashatok valamit a tenyeredből.
Azzal maga elé húzta a kezem és bámulni kezdte a tenyerem. Tök hülyét csinált belőlem, én meg
mosolyogtam rajta, mert kivételesen jó volt hülyének lenni.
- Á, látom már! – mondta sejtelmesen. – Itt az van, hogy a délelőttöd egy pasival fogod tölteni, akinek
a neve M-mel kezdődik, aztán délután ez a pasi elmegy egy G betűs lányhoz és közli vele is, hogy ezt
a bizonyos E betűset szereti. Nézd! – koppintott egyet a tenyeremre. – Itt az E és az M összefonódik,
csókolóznak és fagyit esznek, aztán talán visszabújnak az ágyba…
- Elég már! – vihogtam és elhúztam a kezem. – Tényleg ezt akarod Igazán szakítasz Gemmával
320

Senkinek sem kellesz!
- Miért azt akarod, hogy ne szakítsak
- Nem – mondtam gyorsan. – Örülök, hogy szabad leszel – legszívesebben leharaptam volna a
nyelvem, hogy ilyen ökörségek jönnek ki belőlem.
Matt nevetett.
- Nem leszek szabad, Em. Úgy terveztem, hogy veled fogok járni.
- Vagyis szabad leszel, számomra – motyogtam.
„Veled fogok járni”. Tök jó gondolat volt, mégis… talán nem kellene elhinnem. Talán megint behülyít
és utána még rosszabbul fogom érezni magam. Ez sem kizárt.
- Most mire gondolsz – suttogta hirtelen.
- Miért csináltad – tettem fel a kérdésem. – Amikor visszajöttem, miért voltál olyan kegyetlen velem
Nem akartad, hogy visszajöjjek
- Oh – sóhajtotta, mintha mást várt volna. Pedig ez egy fontos kérdés volt és akartam rá a választ. –
Annak semmi köze nem volt hozzád, már mondtam.
- Hazudsz! – mondtam. – Mondd el, miért utáltál! Mert visszajöttem és ezzel veszélybe került az élet,
amit felépítettél magadnak Féltél, hogy én beszélni fogok valakinek az apádról és elmondom, hogy az
az autóbaleset csak kitaláció Az utálatod a félelemből jött
- Úgy beszélsz, mint Dr. Grant – húzta el a száját. – A végén még pszichiáter lesz belőled.
Mivel továbbra is kérdőn néztem rá, végül kibökte.
- Nem, az utálatom nem a félelemből jött és nem is azért volt, mert visszajöttél.
- Hát akkor – kérdeztem.
- Elmentél, Em! – nézett a szemembe. – Csak egyszerűen elmentél olyan hirtelen, minden előjel
nélkül. Még felkészülni sem volt időm és teljesen egyedül maradtam. Te voltál nekem a minden
akkoriban és semmi nem maradt utánad.
Elfordította rólam a szemét és a takarót bámulta a továbbiakban.
- Elmondhatatlanul hiányoztál, de egy idő után beletörődtem a dologba. Gyűlölni akartalak, utálni,
úgy, mint még soha senkit és…
- Ez nem fair! – szóltam közbe. – Nem utálhatsz egy olyan dologért, amiről nem tehetek! Kislány
voltam! Nem ér mindenért engem hibáztatni! – kezdtem megint felkapni a vizet. – Az apám is…
- Nyugi, kistigris! – szólt rám és pofátlan módon a rátapasztotta a tenyerét a számra, majd talán, hogy
ezt jóvátegye benyomult a személyes légterembe és csókolni kezdett.
- Ne hívj, kistigrisnek! – mondtam, mikor már képes voltam kiejteni egy mondatot.
- Azt mondtam, gyűlölni akartalak, Em! De nem ment, soha nem gyűlöltelek. Elhitettem magammal,
hogy igen és szándékosan szemétkedtem, mert azt akartam, hogy menj el. Azt akartam, hogy tűnj el,
mielőtt még több dolgot felborítasz az életemben. Reménykedtem, hogy ha rosszul érzed magad,
visszamész haza, vagy akárhová, ahol nyolc évig voltál.
Felháborodott tiltakozásra nyitottam a számat, de nyilván észlelve a veszélyt, gyorsan folytatta.
- Hülye ötlet volt, én is tudom, hogy semmiről sem tehettél. Azóta rájöttem, hogy lehetetlenség téged
gyűlölnöm.
Szeretlek, talán az első perctől kezdve.
- Nem úgy tűnt! – mondtam szkeptikusan. – Mikor megmondtam, hogy én vagyok, teljesen a frászt
hoztad rám! Azt hittem, hogy meg akarsz ölni, ahogy később próbáltad.
Vetett rám egy csúnya pillantást.
- Nem akartalak megölni! Véletlenül löktelek be a vízbe – már épp nyitottam a szám, hogy
ellenkezzek, de leintett. – Különben sem arról az első percről beszélek, hanem a legelsőről. Amikor a
fa mögött sírtál.
- Az nagyon szexi lehetett – mondtam gúnyosan. – Nem hiszek neked!
321

Senkinek sem kellesz!
- Te azért szeretsz engem, mert szexi vagyok – kérdezte.
Éreztem, hogy valami trükkös van ebben a kérdésben. Egy: Honnan tudja, hogy szeretem Én nem
mondtam eddig. Talán kitalálta Ennyire látszik rajtam Vagy Michelle beárult Megölöm, ha igen.
Másrészt ez a szexi kérdés. Hogy azért szeretem-e, mert szexi Nos, Matt és a szexisség… kétség
kívül van benne valami, mégsem pont ezért…
- Részben – mondtam tétován. Nem tudtam, pontosan mit akar hallani, és nem akartam rögtön elszúrni
a dolgot. – De sokkal nagyobb hatással voltak rám egyéb tulajdonságaid is és az is nagyban
közrejátszott, hogy te, te vagy.
- Elég lett volna, ha egyszerű nemmel válaszolsz – sóhajtott, mintha lefárasztottam volna a
hülyeségeimmel. Mondani akartam, hogy a válasz egyáltalán nem nemleges, de a következő szavai
elnémítottak. – Nem azért szerettem beléd, mert szexi vagy, vagy, mert olyan kis harcias voltál, mikor
elvettem tőled Cicát. Szerintem a sírás miatt. Olyan magányosnak és elveszettnek tűntél, így
elhatároztam, hogy megvédelek.
- Mert megsajnáltál – kérdeztem hitetlenül. Sajnálatból fakadó szerelem Na, ne!
- Nem sajnáltalak meg. Ez nem sajnálat, ez… nem tudod elképzelni, hogy milyen hatással volt rám,
mikor megint sírni láttalak a fa mögött. Tudod, miután bezártalak a szekrénybe és elmentem
hozzátok…
- Az szánalmas volt – gondolkodtam el a dolgon. – Azért nem szerethettél belém! Talán tévedsz és
összekevered az egészet. Talán…
- Talán nem is szeretlek, és csak sajnálatból kívánom minden porcikádat – kérdezte gúnyosan. – Azt
feltételezed, hogy ennyire gyogyós vagyok Hogy nincs hatással rám, ahogy a szádat harapdálod, és
ahogy görcsösen szorítod azt a takarót magadhoz Hogy sajnálatból akarlak most rögtön…
- Jaj, hagyd már abba! – csattantam fel totális zavarban. Volt valami a pillantásában, ami nagyon nem
tetszett.
- Vagy azt hiszed, hogy csak azért csináltam neked palacsintát, mert ennyire jó fiú vagyok
Választhatsz, hogy előtte kéred, vagy…
A szájára tapasztottam a kezem, hogy ne fejezze be ezt a nagyon is zavarba ejtő, ám egyben csábító
fejtegetést, csakhogy így nem volt szabad kezem a takarót szorítani… a beszélgetést sosem fejeztük
be.
Ebédre megettük a palacsintát és mindaddig mértéktelenül jó kedvem volt, míg meg nem szólalt Matt
mobilja.
- Én vagyok, Mattie-maci! – hallottam Gemma édes hangját. Némileg rosszul éreztem magam, de
szerencsére nem látta milyen erkölcstelen pozícióban simultam „Mattie-macihoz”. – Hogy érezd
magad Michael mondta, hogy nem voltál túl jól reggel.
Szóval, ez a fedősztori. Nem tudom, nekem úgy tűnt, egész jól van. Gondoltam ideje lenne felkelnem,
amíg lerendezi a hívást, de megmarkolta a könyököm és kaján képpel megrázta a fejét. Lemutatott,
jelezve, hogy maradjak fekve, mindezt úgy, hogy a jelenlegi csajával beszélget. Nagyjából ekkor vált
biztossá, hogy a pasik mind disznók és bűnre csábítják a nőket, akik olyan hülyék, hogy követik is
őket. Csak tudnám én is miért engedelmeskedem.
- Beszélnem kell veled, Gemma! – mondta Matt egy közömbös, ám barátságos hangot használva. –
Érted megyek délután, hazaviszlek, és közben megbeszéljük, rendben
- Miről van szó – Kihallottam Gemma hangjából a pánikot. – Valami baj van – Teljesen
megsajnáltam és tök szemétnek éreztem magam, hiszen az is vagyok. Megcsaló ribanc. Nem túl jó
kilátások.
- Délután megbeszéljük – mondta Matt és letette.
322

Senkinek sem kellesz!
Kegyetlen férfiak! Ocsmány megcsalók! Szerencsétlen barátnők!
- Hová akartál menni – kérte számon Matt.
- Fel akarok öltözni. Vagy egész napon hentergést terveztél
- Mi bajod az egész napos hentergéssel – méltatlankodott.
- A lustaság a hét főbűn egyike – mondtam, miközben figyeltem, ahogy közelebb ficereg hozzám. –
Nem is beszélve a bujaságról! – tettem hozzá, ahogy könnyű csókot nyomott a nyakamra.
Felnevetett, majd átnyúlva felettem benyúlt az éjjeliszekrénye fiókjába és előhúzott egy tábla csokit.
- Akkor vegyük hozzá a falánkságot is és rögtön a pokolra kerülünk.
Nos, délutánra tökéletesen biztos voltam benne, hogy a pokolra fogok kerülni, ugyanakkor kit érdekel
Addig még jó pár évet lehúzok ezen a világon.
- Azt fogod mondani Gemmának, hogy miattam szakítasz vele – kérdeztem, mikor már ruhában
voltunk és elég illedelmesnek éreztem magam ahhoz, hogy lemerészkedjek a gyerekek nappalijába. –
Még jobban utálni fog engem.
- Tisztességtelen, ha mástól tudja meg – rázta a fejét Matt. – A legjobb egyenesen a szemébe mondani.
Hidd el, ez kevésbé fájdalmas, mint az, ha holnap meglátja a suliban, hogy veled vagyok.
- Mi – kaptam fel a fejem. – Nyílt színen Együtt Már holnap – lássuk, be erre be fognak indulni a
pletykák és a legtöbben nem Mattet fogják szemétnek nyilvánítani, hanem engem, hisz köztudottan én
vagyok, aki elveszi mások pasiját (lásd, még mindig a Dean ügy).
- Mi az – kérdezte Matt értetlenül.
- Én csak… nem kellene pár napot várni, mielőtt… robbantjuk a pletykát
- Robbantjuk a pletykát – fintorgott a kifejezés hallatán. – Szó sem lehet róla. Engem nem érdekel, ki
látja és kész!
Nem mondtam semmit. Hamarosan kapta a kocsikulcsát, meg a pénztárcáját és egy idézettel
búcsúszott tőlem.
- „Vedd csókom homlokodon, s míg búcsúzom, angyalom, hagyj ennyit vallanom” – és a végére egy
szívet melengető rögtönzés –, szeretlek.
Puszit nyomott a homlokomra, majd a számra és elindult. Ahogy kissé magamra találtam a bódulatból
és elgondolkoztam azon, hogy ebben a kapcsolatban nagyon nem én fogom viselni a nadrágot,
eszembe jutott a vers további része, főként a legaggasztóbb mondandó.
- „Hisz látszat a látomás álomban álom, semmi más”* – suttogtam. Vajon miért volt olyan rossz
érzésem, hogy ez is csak egy álom, ami nagyon is könnyen fordulhat rémálomba Elhessegettem a
problémát és igyekeztem felkészülni egy gondtalan jövőre.
* Edgar Ellen Poe: Álom az álomban
323

Senkinek sem kellesz!
46.
Matt távozása után elég unalmassá vált az ottlétem, így úgy döntöttem, hogy ellensúlyozva az egész
napos henyélést, járok egyet odakint. Bár ne tettem volna!
Épp a rózsabokrok körül lófráltam, és mint egy szerelmes idióta szimatolgattam a bimbókat, mikor
megláttam egy fura alakot közeledni.
Magas, ismeretlen férfi volt. Girhesen sovány, a ruhái lógtak rajta. Közelebbről feltűnt a már-már
szakállá fejlődött borostája. Bepróbálkozott egy bizalomgerjesztő mosollyal, de nem jött be. Furán
ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy honnan rémlik.
- Szia! Te a Knight gyerekek egyike vagy – kérdezte. Tehát nem a család ismerőse, habár nem is
gondoltam rá, hogy az lenne. Egy ilyen lepusztult alak Sokkal inkább tűnt valami csövesnek. A
ruhája is kocsma- és izzadságszagot árasztott, nem is beszélve arról, hogy ragadt a mocsoktól.
- A háziak nincsenek itthon – közöltem szűkszavúan. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha valami
betörő, de akkor szerszámokat is hozott volna magával. Vagy nem Nem igazán értek a betörésekhez.
Viszont kiderült, hogy a fickó igen.
- Matt Harpert keresem – mondta.
A felfedezés felért a pofonvágással. Azok az ismerősnek tűnő szemek, a hajszíne is hasonló, nem
kellett túl sok ész hozzá, hogy beazonosítsam.
- Takarodjon el innen! – sziszegtem. Bevallom, totálisan betojtam, hiszen gyermekkorom
legrémisztőbb alakja állt előttem.
- Mattel szeretnék beszélni – ismételte, mint, aki nem hallotta a szavaim.
- Nincs itthon! – mondtam gyorsan. – Most pedig menjen innen!
- Megvárom – közölte olyan halálmegvető nyugalommal, mintha az időjárásról fecsegne.
- Menjen el, vagy hívom a rendőrséget! – fenyegetőztem és elhátráltam pár lépést, hátha nekem ugrik
a pszichopata állat, de nem tette. Ehelyett a hangja behízelgően sunyivá változott.
- Ezt te nem érted, kislány. Bajban vagyok. Jogom van beszélni a fiammal!
- Szerintem ezt a jogát már akkor elvesztette, amikor azokat tette vele! – magam sem értem, hogy
mertem így ordítani és úgy tűnt, a pasas is meglepődött.
- Azóta már megváltoztam…
- Menjen el! Különben kiengedem a kutyákat! – ennél hülyébb kifogást nem is tudtam volna mondani,
de használt.
- Talán visszajövök máskor, ha itthon lesz – motyogta szánalmasan és megfordult, hogy elcsoszogjon.
Viszolyogtam ettől az undorító embertől és el tudtam képzelni Matt hogyan fog reagálni, ha találkozik
vele. Biztos ki fog akadni.
- Várjon! – kiabáltam utána és tettem néhány lépést előre, de azért meghagytam a távolságot. –
Mondja el, mit akar tőle!
Visszanézett egy pillanatra, majd megvonta a vállát.
- Visszajövök, ha itthon lesz.
- Pénzt – ordítottam utána. – Pénzt akar tőle
Mintha kimondtam volna a bűvös szót, megfordult és reménykedőn rám pislogott. Legszívesebben
leköptem volna.
- Egy kisebb összegre lenne szükségem – mondta. – Csak, hogy elhagyhassam a várost. Vegasba
indulnék…
324

Senkinek sem kellesz!
- Mennyi – kérdeztem.
Megmondta. Majdnem hanyatt estem.
- Abból akár egy hétig ide-oda ingázhat – vágtam rá. – Egy buszjegy igazán nem kerül ennyibe!
Erre valamit motyogott a kezdő tőkéről. Nem értettem magam, hogy miért trécselek ezzel a szeméttel,
de ahogy rakosgattam magamban a részleteket, rájöttem, hogy mit tudok tenni.
- És ha megkapja a pénzét, elhúz innen Örökre
- El én – fogadkozott. – Ebben a városban, nem igazán terem nekem babér…
- Én – igazán meg kellett erőltetnem magam, hogy kimondjam –, odaadom magának a fele pénzt, ha
most rögtön elmegy és megígéri, hogy többet nem zargatja Mattet.
- A felét Az nem lesz jó…
- Vagy elhúz a fele pénzzel – vágtam közbe. – Vagy megvárja, amíg Matt hazaér és szétrúgja a seggét!
Nekem mindkettő megfelel! – hazudtam.
Bármit megadtam volna azért, hogy Mattnek ne kelljen találkoznia ezzel az alakkal, és ezért a maradék
pénzem tényleg nem tűnt nagy árnak. A fickó gondolkozott, majd bólintott egyet.
- Rendben, talán a fele pénzzel is boldogulok…
Ebben a pillanatban láttam meg Mrs. Knight kocsiját, behajtani a kapun.
- Most tűnjön el! Nem akarom, hogy tudjanak magáról! Kell egy kis idő, amíg megszerzem a pénzt…
- Aha, át akarsz verni! – vádolt meg és rám mutatott a piszkos körmű mutatóujjával.
- Nézze… Mr. Harper, attól, hogy maga egy rohadt bűnöző, még vannak becsületes emberek is a
földön. Holnap megkapja a pénzét, csak mondja meg, hol és mikor!
Mrs. Knight lelassított mellettünk és kiszólt a kocsiból.
- Kedvesem, valami baj van
A rohadékot bámulta mellettem, ugyanúgy, ahogy a gyerekek is a hátsó ülésről. Nem láttam a
felismerést a szemükben, így némileg megnyugodtam.
- Semmi baj – mondtam. – Az úr csak… adományokat gyűjt a… hajléktalanoknak.
- Ó – mosolygott Mrs. Knight. Bevette a sztorit, annyira, hogy még egy csekket is írt, amit átnyújtott a
szemétládának. Az vigyorogva és fejet hajtva megköszönte.
Mrs. Knight továbbhajtott.
- Gyönyörű nő, de milyen sóher – lobogtatta meg a csekket a fickó. – Szegény hajléktalanok!
- Most menjen, mielőtt tényleg kihívom a rendőrséget! – mondtam.
A szemét röhögött és megmondta, hogy melyik motelbe menjek másnap délután.
- Várni foglak, kislány! – volt valami fenyegető a hangjában. – És meglegyen az a pénz!
- Meglesz – mondtam és elrohantam.
A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy az már szabályosan fájt. Rettegtem ettől a pasastól és el
tudtam képzelni, hogy szegény Mattie mennyire félt, mikor…
- Emily, kedvesem! – mosolygott Mrs. Knight, mikor közelebb értem. – Hogy érzed magad
- Köszönöm, jól vagyok – hadartam gépiesen. Leszámítva, hogy nem vagyok normális. Csőcselékkel
üzletelek Teljesen elment az eszem.
A délután további részében sokat agyaltam a dolgon, de egy csomó dolog volt, ami elvonta a
figyelmem. Először is Peter, aki mellém somfordált és a képembe vágta.
- Láttalak! – nem volt valami kedves a hangja. Azt hittem, hogy kinti jelenetre céloz, és hogy ő tudja
az igazat, de egy fintorral hozzátette. – Reggel, Matt szobájában!
Azt hiszem nem sok cikisebb dolog van annál, ha egy kisgyerek a fejedhez vágta, hogy nem éppen
erkölcsös magatartásformát tanúsítva kapott rajta. El is vörösödtem rendesen, és mivel Peter nem volt
tök hülye, rájött, hogy nyilván nem fogok semmi kibúvószöveget eldarálni, mert egy csalódott sóhajjal
megcsóválta a fejét, leült a tévé elé és bekapcsolta azt a hülye játékot.
325

Senkinek sem kellesz!
Meghan és Sarah végre választottak mesét. A Pán Pétert, amiben én leszek Wendy, a többi szerepet
pedig felosztják maguk között. Megígértem, hogy később megnézem velük a Walt Disneys változatot.
Épp egy ékszerkatalógust nézegettünk, amiből a gyerekek rendelni akarnak valamit Mrs. Knight
közelgő születésnapjára, mikor Szöszi megérkezett a suliból. Nem volt egyedül, Dorie-t is hozta,
akinek rögtön a nyakába vetettem magam. Akármilyen szemét módon is derült ki, mégis egy régi
álmom teljesült és ettől teljesen lázba jöttem. Egy igazi testvér.
Ez a láz nyomban egy szenvedélyesebb fajtába váltott, amint Matt megérkezett és mintha tök
természetes lenne, megcsókolt ott, mindenki előtt.
- Matt! – hűlt el Sarah. – Mégis mit csinálsz
Matt nevetve elhúzódott és Sarahra nézett.
- Megcsókoltam a barátnőmet.
Erre a mondatra nem számítottam. A barátnőjét, vagyis engem. Még sosem tűnt ennyire jó dolognak,
hogy valakinek a barátnője vagyok. Elmosolyodtam, amíg nem találkozott a tekintetem Dorothyéval.
- Később elmesélem – tátogtam, miközben Meghan összevont szemöldökkel meredt Mattre.
- De neked Gemma a barátnőd, nem Emily! Két vasat tartasz a tűzbe – kérdezte tőle szemrehányóan.
- Tetű! – köpte megvetően Peter a tévé elől.
- Kullancs! – vágta rá James, talán, hogy Peterre licitáljon.
Matt vetett a két fiúra egy csúnya pillantást, majd visszafordult Meghan felé.
- Gemma és én már nem vagyunk együtt. Csak Emily a barátnőm.
Meghan és Sarah most hozzám fordultak. Kényelmetlenül ficeregtem, mert nagyon nem akartam, hogy
elővegyenek, és mindenféle nevekkel illessenek.
- Tényleg – kérdezte Meghan.
- Úgy tűnik – mondtam.
- Pontosan, mint Belle! – vágta rá Sarah. – Beleszerettél a Szörnyetegbe Az elején Matt is olyan
goromba volt veled, mint a Szörnyeteg Belle-lel, Belle mégis beleszeret, mikor már kedves.
Rábólintottam az érvelésükre.
- Úgy tűnik – ismételtem.
- Pech! – mondta epésen Peter. – Csak szegény Emily Szörnyetege rusnya is maradt.
Általános röhögés tört ki és szerintem csak én láttam Matt arcán az elsötétedést. Már régen
észrevettem, hogy kényes a küllemét érintő negatív kritikákra, így csak vigasztalón megszorítottam a
kezét.
- Hogy ment – kérdeztem. Ez egy tök hülye kérdés volt, mert nyilván rosszul. Mikor szokott egy
szakítás jól elsülni
- Rosszabbra számítottam – hajolt le mellém elfeledkezve a rajta röhögő kölykökről. – Gemma
szomorú volt, de megértette, hogy vége. Nem lesz semmi baj.
- Elmondtad neki, hogy… tudod, hogy miattam
Sajnos, igen. Tök szemétnek éreztem magam, hogy sokkal kevésbé sajnálom Gemmát, mint
megérdemelné, de majdnem felhőtlenül boldog voltam. Dorothy kirángatott a fürdőbe és megkérdezte,
hogy meg vagyok-e őrülve és igennel kellett válaszolnom. Megígértem, hogy este mindent elmesélek
neki.
A tervezettnél jóval később értem haza, mert miután lejárt a munkaidőm Matt elvitt a parkba egy
nosztalgia hattyúetetésre. A különbség csak az volt, a mostani és a régi etetés között, hogy a hattyúk
időközben kacsákká változtak, képes voltam egyenletesen a vízbe szórni a kacsakaját és nem rémlett,
hogy gyerekkoromban ennyit smároltam volna Mattel. Etettünk és csókolóztunk, fagyit ettünk és
csókolóztunk, sétáltunk és csókolóztunk. Na, nem azért mondom, mert untam, vagy hasonlók. Nagyon
is jól éreztem magam, viszont tudtam, hogy jön valami, ami miatt megint boldogtalan leszek. Mindig
326

Senkinek sem kellesz!
van valami.
Aznap leginkább Matt apja miatt aggódtam. Oda kell adnom neki azt a pénzt, hogy tűnjön el a színről
és ne zaklasson senkit. Végül is a pénzt még vissza tudom tenni, mire szükségem lesz rá. Majd
összegyűjtöm valahogy, ha meg nem… apám úgyis kifizetné. Utáltam magam emiatt a gondolat miatt.
Soha nem akartam rászorulni apa segítségére, másrészt meg ez még messze van. Még két év, addig
bármi lehet. Nyerhetek a lottón, teszem azt…
- Most mire gondolsz – kérdezte Matt. Úgy tűnt, valamilyen mániája ez a kérdés.
- Arra, hogy milyen lenne, ha nyernék a lottón.
- És mit vennél először – kérdezte. Ez könnyű volt.
- Egy lakást, hogy ne kelljen apám nyakán lógnom.
- És aztán
- Bútorokat a lakásba, hogy ne legyen üres – nevettem.
- És aztán – ezt már türelmetlenebbül kérdezte.
- Ha nem érdekel, akkor miért faggatsz – tettem fel a kérdést elkomorodva.
- Csak szeretném tudni, hogy mire vágysz.
- Egy bútorozott lakásra vágyom – mondtam.
- De erre nem magad miatt vágysz, hanem mert azt hiszed, hogy apád terhére vagy. Valami olyasmit
mondj, amit a magad örömére vennél. Ékszereket, vagy csizmát…
- Csizmát – hökkentem meg, majd megráztam a fejem. – És különben is, én nem csak hiszem, hogy
apám terhére vagyok. Ez az igazság. Csak egy kötelesség vagyok neki, ami arra emlékezteti, hogy
mennyire elszúrt mindent.
- Hülyeségeket beszélsz – legyintett le. Nem álltam le vitatkozni vele. Máskor is találkoztam már
emberekkel, akik nem akarták ezt megérteni. Szöszi sem hitte el, amíg nem szembesült vele. Azért jól
esett volna, ha Matt átérzi a helyzetet, ugyanakkor nem akartam, hogy esetleg sajnáljon emiatt. –
Szóval, mit vennél magadnak, a saját örömödre
- Nos, ha meglenne a bútorozott lakásom, akkor egy szobát, de sokkal nagyobbat, mint nálatok,
megtöltenék könyvekkel és csak olvasnék egész nap. Dolgoznom úgysem kellene, hiszen a
főnyeremény még az unokáimnak is elég lenne.
Úgy tűnt, hogy valami ilyesmit akart hallani. Persze a könyvtárszoba is nagy álmom, de egy lakásnak,
akár könyvtárszoba nélkül még jobban örülnék.
Nem sokkal később hazavitt, sőt, még ki is szállt, hogy elkísérjen az ajtónkig, mintha azon a pár
méteren sikolyálarcos gyilkosok támadhatnának rám. A búcsúcsókunk olyannyira elhúzódott, hogy
csak arra eszméltem fel, hogy apám kinyitotta mögöttünk az ajtót.
- Hát, itt vagy! – mondta elég döbbenten.
- Elnézést – mondta Matt –, a parkban voltunk és kicsit elszaladt az idő. Ígérem, legközelebb korábban
hazahozom.
Figyeltem apát, akinek nyilvánvalóan feltűnt Matt karja a derekamon és a csókot sem nézhette
újraélesztési kísérletnek, mégsem volt az arcán semmi haragféle, sőt egyenesen rámosolygott Mattre.
Intettem Mattnek, majd bevonultam a házba, nyomomban az apámmal.
- Rendes kölyök – motyogta inkább csak magának.
- Mióta vagytok ilyen jóban – kérdeztem.
Apa csak megvonta a vállát, majd a kezét a hátamra téve bekormányzott a nappaliba. Sikerült elérnem
azt a szintet, mikor már nem akarok elsüllyedni attól a pillantástól, amit Lauren és Clara vetettek rám.
- Lauren! – csattant fel apa zord hangon.
- Bocsánatot kérek – kezdett bele Lauren. – Nem mondtam komolyan, amiket mondtam, csak…
327

Senkinek sem kellesz!
- Nincs szükség bocsánatkérésre – vágtam közbe. – Kérlek, apa, ne kényszerítsd! – fordultam apa felé.
– Nem haragszom semmiért.
Sőt, Laurennek igaza volt. Megértettem, hogy pontosan miért haragszik rám és nem neheztelhettem,
még akkor sem, ha nem voltam hibás érte.
- Sajnálom, hogy tegnap kellemetlenül viselkedtem – mondtam Clarának. – Kicsit kiakadtam,
elnézést!
- Te semmit nem csináltál – simogatta meg a hátam apa.
Rájöttem, hogy mennyire utálok otthon lenni. Elnézést kértem és felrobogtam a szobánkba.
- Végre! – szidott le Dorothy, aki már hálóingben olvasgatta a történelemkönyvét. – Most azonnal
mondj el mindent!
Leültem és vigyorogva belekezdtem. Dorie nyíltan kifejezésre jutatta, hogy mennyire utálja Mattet, aki
szerinte egy szemét, hogy így elcsábított engem, de mire a nyakláncos részhez értem, megenyhült
irányában, és amikor utolértem magunkat a jelenben a kezdeti fintora is, kis mosollyá változott.
Reggel nagy meglepetés ért. Összefutottam Laurennel a folyosón.
- Figyelj, én tényleg nem gondoltam komolyan – mondta nekem flegmán. – Tudom, hogy elvileg nem
tehetsz róla, de akkor is érzékeny vagyok erre a témára. El sem tudod képzelni, hányszor hozzák fel
ezt a pletykát, én…
- Felejtsük el, oké – sóhajtottam. – Nem akarok veszekedni veled.
- Oké – mosolyodott el. – Szóval, te meg Matt jártok Ezért kérdezgetted folyton, hogy mi van
köztük
- Igen – motyogtam. – Ezért.
Nem úgy tűnt, hogy Lauren szolidaritást vállal Gemmával, inkább feltett ezer meg egy idióta kérdést,
amikre újdonsült békességünk érdekében igyekeztem válaszolni, mindaddig, amíg meg nem hallottam
Clara hangját.
- Emily, leveled jött!
Ezen némileg meglepődtem, hiszen ki a frász küldhet nekem levelet Valaki otthonról Nem
valószínű. Nagy sárga boríték volt egy csomó pecséttel meg bélyeggel. Mauiról jött.
Feltéptem, és ahogy megláttam, mi van benne, egyből begyűrtem a táskámba.
- Mi az – kíváncsiskodott Lauren.
- Semmi – vágtam rá.
Kirobogtam a házból és hívtam anyát. Fogalmam sem volt, hogy ott mennyi idő van, de nem is
érdekelt. Ahogy felvette, azonnal hadarni kezdtem.
- Anyu, mégis mit gondoltál Azt mondtad, hogy még megbeszéljük, erre vettél nekem jegyet
Mondtam, hogy nem akarok Mauira menni!
- Már meg is érkezett – csodálkozott anya. – Csak tegnapelőtt adtam postára.
- De miért csináltad – kérdeztem hitetlenkedve. Teljesen úgy csinált, mint aki nem hallotta a
kijelentésem, miszerint nem megyek.
- Ennyire jól érzed magad apádéknál – kérdezte.
Ebben a pillanatban láttam meg Matt kocsiját. Mivel eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy
Szöszi jön értem és Dorothyért, most kellemesen csalódtam.
- Igen – közöltem határozottan anyával. – Én… együtt járok Mattel.
- Sejtettem, hogy ez lesz, ha egyszer viszontlátod – mondta mindent tudón. De még mennyire, a szám
teljesen kiszáradt és a szívem is gyorsabban dobogott. – De csak a fiú miatt…
- Nem csak miatta. Szeretem Dorothyt. Tényleg, te tudtad, hogy a testvérem Hogy ő is apa lánya
Néma csend volt a vonal másik végén, amit én kihasználtam és bénán integettem Mattnek, aki, mintha
nem győzne rám várni (megjegyzem, meg sem próbálta) kiugrott a kocsiból, hogy elém jöjjön.
328

Senkinek sem kellesz!
- Persze, hogy tudtam – sóhajtott anyám. – Azt ne mondd, hogy te nem! Hiszen mondtam neked, hogy
mindkét gyerek tőle van, nem
- Hát, én nem tudtam! – fortyantam fel. – Ezt sose mondtad!
- Lehet, hogy nem mondtam – gondolkozott el a dolgon. – De csak azért, mert azt hittem, tudod. El
tudod képzelni, milyen érzés volt, mikor én tudtam meg
- Jó, hagyjuk! – sóhajtottam. – Inkább mondd meg, mit csináljak a jeggyel! – az utolsó szó nevetésbe
fulladt, mert Matt odaért elém, és mintha a mobil ott sem lenne a szám közelében, odatolta a képét, de
nem csókolt meg, csak várakozott.
- Egy pillanat! – mondtam anyának. Elmondhatatlanul felszabadító érzés volt megcsókolni a fiút, aki
hivatalosan is a pasim. Fényes nappal volt, Lauren is a közelben ólálkodott és nekem nem kellett azzal
törődnöm, hogy ki láthat meg.
- Jó reggelt! – mormolta Matt a csók közben és tökéletesen bejött. Sosem volt még olyan jó reggelem.
- Szia! – feleltem lágy hangon. Mi a fene ez Szerelemhang – Itt vagyok! – váltottam vissza a
normális hangomra. – Tehát, anya! Nem megyek Mauira! Visszaküldöm neked a jegyet, váltsd vissza,
vagy valami…
- Ne – mondta anya. – Maradjon csak nálad, egy éven belül még akármikor felhasználhatod. Ki tudja,
mit hoz a jövő, kicsim. Hidd el, nagyon jó az az iskola, amiről beszéltem. Kezdhetnénk egy új életet.
Lehet, hogy egy hét múlva már másként fogod gondolni.
- Kizárt – közöltem vele.
Pár szóban még győzködött, aztán letettük.
- Anyád volt – kérdezte Matt.
Bólintottam, majd elmeséltem ezt az egész Maui ügyet.
- Szó sem lehet róla! – csattant fel. – Remélem, eszedben sincs odamenni! Eszement ötlet! Nem mész
sehová!
- Nyugi! – mondtam, bár némileg zavart a parancsoló hangneme. – Nem megyek, anyának is
megmondtam.
- Rendben – sóhajtott. – Akkor menjünk, hogy még a suliba is odaérjünk.
Ez némi értetlenkedést eredményezett a részemről, de Matt elmondta a terveinket. Az iskola előtt, még
elvisz reggelizni és ezentúl minden nap így lesz, mert a reggeli a legfontosabb étkezés és szerinte azért
vagyok ilyen sovány, mert nincs, aki belém tömjön egy rakás kaját, ahogy ő fogja tenni.
- De mi lesz Dorie-val – kérdeztem.
Kiderült, hogy érte meg Szöszi jön. Tiszta benzinpazarlás.
Szóval, elmentünk reggelizni. Próbáltam nem megbántódni, de nem ment, haragudtam Mattre, amiért
ennyit gúnyolódik a testalkatomon és főként azért, mert nem kérdezett meg, hogy én mit szeretnék.
Kijelentette, hogy reggelizni megyünk és kész. Igazán megkérdezhetett volna.
Épphogy odaértünk a suliba. Egy gyors csókkal elfelejttette minden neheztelésem, sőt inkább magam
szidtam, hogy ilyen apróságokon agyalok.
De az apróságok, amik zavartak ezután is jöttek csapatostul. Az első szünetben Matt letámadott a
folyosó kellős közepén, ezzel tudatva az iskola nagy részével, hogy együtt járunk.
- Már megkezdték a pletykálást – mondtam savanyúan, ahogy levegő után kapkodva dőltem Matt
mellkasának.
- És ez ennyire zavar téged – kérdezte. Hát, jobban belegondolva annyira nem zavart, csak kicsit
kínosan éreztem magam miatta. Korábban már megemlítettem Mattnek, hogy várnunk kellene pár
napot a nyilvánossággal, hiszen mégsem valami erkölcsös, hogy egyik nap ezzel, másik nap azzal a
lánnyal jár, de akkor azt mondta, hogy őt nem érdekli, ki mit gondol.
- Nem zavar – mondtam. – Csak…
329

Senkinek sem kellesz!
- Na, gyere! – ragadott kézen és elvonszolt a szekrények irányába.
- Hová megyünk – tudakoltam, de a következő pillanatban egy szekrényhez szorítva találtam magam.
Hevesen, már-már durván csókolt meg, majd elhúzódott és elégedetten körülnézett.
Mindenki bámult, bennem meg realizálódott, mi volt ez. Az alfahím megjelölte a területét, kétség sem
fér hozzá, sikeresen. Nos, nem tudom, hogy a lepisilt területnek hogy kellene éreznie magát, de én
szabályosan rosszul voltam. Nem azért csókolt meg, mert ezt akarta tenni, hanem, hogy mások lássák,
amint megcsókol. Ettől cseppet sem lettem jobb passzban.
- Mi a baj – nézett rám Matt.
Nyilván leolvasott valamit az arcomról.
- Semmi – mondtam. – Menjünk, mert el fogunk késni a következő óráról.
Nem akartam elmondani, hogy mi bajom, mert féltem, hogy veszekedés lesz belőle. Különben is, a
pasik néha furák tudnak lenni, nem kellene ennyire kibuknom emiatt. Biztos én problémázok túl sokat.
A következő órám sajnos Gemmával volt. Nem tűnt annyira szomorúnak, inkább csak gyűlölködően
bámult rám, amit nagyrészt igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Sajnáltam őt és rosszul éreztem
magam, de reméltem, hogy idővel jobb lesz a helyzet.
Ebédnél megint meg lettem fosztva néhány választási lehetőségtől. Először is, szokásosan a Szöszi
melletti helyemen akartam ülni, de Matt nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy mellé üljek. Ebben még
nem volt semmi, hiszen én is szívesen ülök mellette, de miért nem jött ő a másik oldalamra Miért
nekem kell utána vándorolni, megkerülve az asztalt Kiderült, miért. Elvette a szendvicsemet (amit
Szöszi már elcserélt a sajátjával) és egy könnyed mozdulattal bedobta a legközelebbi kukába,
mondván:
- Ne egyél ilyen szemetet, Em! Hoztam neked is ebédet.
Ami végül is kedves volt tőle, kivéve, hogy az iskolában voltunk és ő egy komplett menüt varázsolt
elém desszerttel együtt. Zavarban voltam, főként attól, hogy a többiek, akik velünk ültek (Dorie,
Szöszi, Dean, Zach és Jane) szintén nagy szemeket meresztettek az előttem elhelyezett komplett kis
piknikkészletre.
- Kinek a kosarát loptad el, Maci Laci – kérdezte Zach.
Kirobbant belőlünk a nevetés, egyedül Matt nem nevetett, talán nem tetszett neki, hogy nagyon is
találóan Maci Lacihoz hasonlították.
- Valami bajod van – kérdezte gorombán Zachtől, miközben egy műanyag villa és kés segítségével
feldarabolta a hússzeletemet.
- Semmi – mondta gyorsan Zach, majd rám kacsintott és odasúgta nekem. – Meg is rágja neked a
kaját
- Hallottam! – közölte Matt gorombán. – Foglalkozz a saját dolgoddal!
Csúnyán néztek egymásra, én pedig enyhítve a helyzeten Zachhez fordultam.
- Féltékeny vagy, mi – kérdeztem. – Szemet vetettél az ebédemre!
- Nem csak az ebédedre – kacsintott rám.
Ez betett Mattnek, levágta az evőeszközöket és ráordított Zachre.
- Neked semmi közöd nincs a nőmhöz!
Az ebédlő egy emberként halkult el és mindenki felénk pislogott.
- Nyugi, csak vicceltem! – mondta Zach szokatlanul komolyan.
- Hűtsd le magad, haver! – szólalt meg Dean is. – Megijesztesz mindenkit!
Rám nézett. Matt követte a pillantását. Pedig én nem ijedtem meg, inkább döbbent voltam, egyrészt,
mert Matt egyszerűnek „a nőm”-nek nevezett, másrészt pedig olyan furán viselkedett.
- Sajnálom – lökte oda végül. Zach csak vállat vont és ezzel úgy tűnt, el van felejtve, ám ezután Matt
már nem foglalkozott velem, nem vagdosta a falatkáimat, nem nézte mennyit eszem, sőt nagyobbrészt
330

Senkinek sem kellesz!
csak a saját ételét bökdöste.
- Mi a tervetek délutánra – kérdezte hirtelen Zach. – Randiztok vagy ilyesmi
- Nem – vágta rá Matt. – Mi megyünk, ahová megbeszéltük – én erről nem tudtam. – Persze, csak ha
nem bánod – nézett rám.
- Miattam ne változtass a programodon – vontam vállat. – Nekem is van valami dolgon.
Ez igaz volt, találkoznom kell Adriannel, aztán pedig el kell mennem abba a motelbe odaadni Matt
apjának a pénzt.
- Micsoda – kérdezte meglepetten.
- Adriannel találkozom az étteremben.
Csend volt. Túl nagy csend, mindenki Mattet figyelte az asztalnál, ugyanis olyan erősen szorította a
műanyagvilláját, hogy megreccsent a kezében.
- És mikor akartál erről szólni nekem – kérdezte végül.
Nyugodt volt a hangja, de láttam rajta, hogy dühös.
- Te sem szóltál, hogy programod van – mondtam.
- Milyen igaz! – vetette oda gúnyosan.
Csak bámultam rá, arra gondolva, hogy valami hatalmas gáz van a kapcsolatunkban. Nemsokára azt is
megtudtam, hogy mi az.
331

Senkinek sem kellesz!
47.
Nagyon fura volt, úgy bemenni az étterembe, ahol dolgoztam, hogy kivételesen engem fognak
kiszolgálni. Túl korán érkeztem, Adrian kocsija még nem volt a parkolóban, így leültem a B-hez és
rendeltem egy meggyes pitét, amivel talán felvidíthatom magam.
Ugyanis nem voltam épp jó kedvemben. Matt sértődötten viselkedett ebédkor, én pedig törtem a
fejem, hogy mi a baja. Nos, a számtalan kérdésemre Dean adott választ.
- Kislány, beszélhetnénk egy percre – hívott félre a délutáni órák előtt.
Rábólintottam, úgyhogy bele is kezdett a szövegébe.
- Ne haragudj Mattre, oké Elég hülyén viselkedik, amikor bizonytalan.
- Bizonytalan – kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy miben az.
- Na, figyelj! Mesélek egy történetet – nevetett Dean. – Egyszer volt egy kisfiú, aki nagyon szeretett
egy kislányt. Amikor a kislány elment ez a fiú eléggé megzakkant, csalódott a világban és magába
zárkózott. Évekkel később mikor már mindketten felnőttek, újra találkoztak. A fiú makacs volt, a lány
nehezen megközelíthető és ez lett belőle – intett felém.
- De ennek…
- Még nem fejeztem be! A fiúnak volt egy barátja, aki külső szemlélőként egy csomó mindent látott,
amit a fiú egyszerűen nem akart észrevenni. Ez a barát, nevezzük mondjuk…
- Deannek – segítettem ki. Kíváncsi voltam, hogy mire akar kilyukadni.
- Nem is rossz név – bólintott. – Szóval, Dean próbált észérvekkel hatni a fiúra, hogy vegye észre a
nyilvánvalót és ne szúrja el végleg az esélyeit a lánynál. Esküszöm, téged sokkal könnyebb volt
rávezetni a helyes útra, mint őt…
- Várj! Most mégis miről beszélsz Milyen nyilvánvalót kell észrevennie Mattnek És te mire vezettél
rá engem
- Matt szerelmes beléd – jelentette ki olyan bizonyossággal, mintha ez egy megdönthetetlen tény
lenne. – Már azóta tudom, mióta hallottam az első veszekedéseteket. Emlékszel, az ebédlőben, mikor a
helyére ültél Nyilvánvaló volt.
Emésztettem ezt egy darabig. Először is, én nem igazán hittem el, hogy Matt szerelmes belém.
Félreértés ne essék, akartam, hogy az legyen, ugyanakkor annyira hihetetlennek tűnt, hogy ugyanazt
érzi, mint én. Biztos voltam benne, hogy ez nem lehetséges. Velem ilyen dolgok egyszerűen nem
történnek meg. Ha pedig elhihetem magammal, hogy megtörténhet és tévedek, akkor még nagyobb
pofára esés lehetne a dologból. És én nagyon is untam már a pofára eséseket, kevésbé kockázatos az,
ha csak lassan haladunk. Oké, járunk, valamilyen őrült oknál fogva tetszem neki, sőt több mint
tetszem, de ez még nem jelenti a szerelmet.
- Mikor ő is rájött erre, akkor megkért, hogy kicsit beszélgessek veled erről-arról – folytatta.
- Mi – kérdeztem és egyszerre megvilágosodtam. Amit én a barátságunknak hittem, az csak azért
volt, hogy kiderítsen rólam dolgokat.
- Vicces volt, mikor Matt azt hazudta, hogy szerelmes vagyok beléd, nem – nevetett. – Miközben
csak miatta kérdeztem olyan furcsákat tőled…
- Szerintem nem volt vicces! – vágtam közbe. – Szerintem egy dög vagy! És gyerekes ez a hülye
játszadozás!
- Inkább köszönetet szokás mondani a Cupidónak!
332

Senkinek sem kellesz!
- Ja, bocs! Kösz, hogy a barátomnak tettetted magad és elárultál olyan dolgokat, amiket bizalmasan
kellett volna kezelned! Kösz, hogy nem tudtam aludni amiatt, mert féltem, hogy fájdalmat fogok
okozni neked, mikor elutasítalak! Ja, és köszi, hogy ennyire remekül szórakoztok rajtam a hátam
mögött!
Ott akartam hagyni, de elkapta a karomat megakadályozva ezzel, hogy elmenjek, mielőtt végképp
kiakadok.
- Te mindig csak a dolgok negatív oldalát látod – mondta gyengéden. – Barátok vagyunk, kislány, nem
csak tettetés volt. És mindent azért csináltam, hogy nektek jó legyen. Tudod mennyi időmbe telt, míg
rábeszéltem Mattet, hogy csókoljon meg Mondd azt, hogy nem érte meg!
- Nem érte meg! – vágtam rá. Újabb bizonyíték, Matt csak azért csókolt meg, mert Dean győzködte. –
Barátnője volt!
- Figyelj, nem vagy tisztában a helyzettel – csóválta a fejét. – Matt nem akart rosszat. Csak nehezen
döntötte el, hogy szakítani fog Gemmával és nem akart belefogni semmi bizonytalanba, érted Ő
olyan típus, aki szereti, ha minden száz százalékosan bombabiztos, de most még mindig bizonytalan és
ez kiakasztja.
Mondani akartam, hogy épp ez az, ezért nem merek én sem hinni Matt szavaiban. Bizonytalan az
érzéseit illetően. Ha még ő is az, akkor nekem miben kellene hinnem Meg akartam kérdezni Deant,
hogy Matt megbánta-e, hogy szakított Gemmával, illetve, hogy a bizonytalanságának része-e a
gondolat, hogy esetleg visszamegy hozzá, ha úgy dönt, mégsem szeret engem, de Dean kérdése
megakadályozott, hogy feltegyem őket.
- Szereted őt, Emily Szerelmes vagy
Sóhajtottam egyet.
- Ezt most azért kérdezed, hogy beárulhasd neki, vagy azért, mert kíváncsi vagy rá – kérdeztem.
- Miért ettől függ a válaszod – hökkent meg.
- Igen, ettől függ. Tudnom kell, hogy kivel állok szemben! Hogy ha mondok neked valamit, akkor
biztos lehessek benne, hogy nem mondod vissza neki.
- Esküszöm, hogy bármit is mondasz, köztünk marad – emelte esküre a kezét. – De válaszolj, mert itt
jön!
Hátranéztem és tényleg megláttam felénk tartani. Mivel a testemben lejátszódó kellemes folyamatok is
jelezték, könnyű volt rámosolyogni Deanre és azt mondani.
- Igen, szerelmes vagyok. De ha előttem mondod el neki, akkor kinyírlak, világos
Matt odaért hozzám, a karjait a derekamra fonta és belesuttogta a fülembe.
- Sajnálom, Em! Nem akartam bunkó lenni veled. Ne haragudj!
- Eddig sem haragudtam – motyogtam zavartan, miközben Dean vigyorát bámultam.
- Világos – mondta nekem. – Akkor én megyek!
- Jobb is – vágtam rá.
Közben Matt szembefordított magával és pár pillanatra elfeledtette velem a bajaim, de a csók után
rögtön eszembe is juttatta.
- Miért találkozol azzal a mexikói féreggel
- Csak, hogy hivatalosan is befejezettnek nyilvánítsuk a kapcsolatunkat – vontam vállat. – Semmi
különös.
- Mikor találkoztál vele – Úgy éreztem, egy kis féltékenység bujkál a hangjában és ettől hülyén
vigyorognom kellett.
- Nem találkoztunk azóta…mióta ránk küldted apát. Csak telefonon beszéltünk. Azt mondta, hogy
látnia kell engem, ahhoz, hogy tovább tudjon lépni.
- Jó szöveg! – morogta gúnyosan, de még mindig azzal a féltékeny felhanggal.
- Hé, ennyit csak megtehetek érte, nem – kérdeztem.
333

Senkinek sem kellesz!
- És mi van, ha újra be akar próbálkozni nálad – Ez már totálisan féltékeny volt.
- Akkor azt mondom neki, hogy az új pasim be fogja verni a képét. Ez biztos eltántorítja majd –
nevettem.
- Ez egy remek ötlet. Mondd meg neki, ha hozzád ér, az új pasid kitekeri a nyakát. Nem lenne nagy
ügy.
- Megmondom – ígértem.
- Akarod, hogy elvigyelek Aztán érted is mehetek, ha végeztél.
Végül is abban egyeztünk ki, hogy elvisz, de hazatalálni már egyedül fogok (természetesen nem
mondtam el, hogy közvetlenül az Adriannel való találkozás után hová megyek). Mivel Dorie és Szöszi
rögtön a Knight házba mennek suli után, megkértem őket, hogy tartsák helyettem a frontot egy ideig.
Tehát Matt kitett az étteremnél és magamra hagyott a gondolataimmal, amik főként róla, illetve a Dean
által emlegetett bizonytalanságáról szóltak.
Miben bizonytalan Nyilván az érzéseiben és esetleg bizonytalan a jövőnket illetően is. Igaz, ezen én
sem gondolkodtam túl sokat, mert nem találtam semmi biztatót. Megszegtem az összes szabályomat,
amikor vele kezdtem járni. Ez a hülye szerelem felborította az egész életem, ami pedig nagyon is jól
volt megtervezve. Miközben a meggyes pitét majszoltam, azért beismertem, hogy annyira nem bánom.
Helyette megkaptam Mattet. Illetve visszakaptam és tökéletesen megérte. Még akkor is, ha még nem
találta ki, hogy mit fog csinálni a jövőben. Pedig megkérdeztem és azt mondta, még nem döntötte el…
Ennyit arról, hogy csak olyan pasival kezdek, akinek van jövője. És persze, akivel el tudok képzelni
közös jövőt. Csak az a baj, hogy Mattel nem tudok.
- Szia, hercegnő! – Adrian hangjára riadtam csak fel.
Felnéztem rá, épp az utolsó falat pitével küszködve, amit kissé nehézkesen, de lenyeltem.
- Szia! – mondtam. Kicsit bocsánatkérő volt a hangom, de ő mosolygott, mint szokásosan.
Lehuppant velem szemben.
- Még egy pitét – kérdezte. – A vendégem vagy.
- Köszönöm – bólintottam, majd sóhajtottam egyet.
- Figyelj, sajnálom… – kezdtük tök egyszerre.
- Kezdem én – mondtam. – Sajnálom, Adrian, el kellett volna mondanom, hogy még nem vagyok elég
idős ahhoz, hogy veled járjak. Nem akartalak semmilyen bajba keverni, sem pedig megbántani.
- Pontosan ugyanezt akartam mondani – nevetett Adrian. – Kivéve a túl fiatal vagy részt. Én sajnálom,
hercegnő. Nem akartalak így megszédíteni. A te korodban én is…
Csak pislogtam a halandzsázásán. Először azt hittem, csak viccel ezzel a hangnemmel, de nem. Úgy
beszélt velem, mint egy öt éves kislánnyal és nagyképűen tényleg azt hitte, hogy én azért jártam vele,
mert ő annyira ellenállhatatlan és úgy gondoltam, hogy csak így lehetséges ez. Ami még
megdöbbentőbb volt, hogy nem javítottam ki. Higgyen, amit akar és ez nyilván jobb neki, mint az
igazság.
Eszembe jutott, ahogy a lakásán azt mondja: szeretlek. Ez sem volt igaz. Vajon a férfiak mikor
mondják őszintén Én konkrétan arra lettem volna kíváncsi, hogy Matt mikor mondja majd úgy, hogy
el is higgyem. Ha egyáltalán fogja még mondani.
Eszegettem a második pitém, közben hallgattam Adrian történetét egy lányról, akivel
összeismerkedett, és akinek elkérte a személyijét (csak, hogy biztos lehessen benne, hogy elmúlott
tizennyolc). Kétség kívül viccet csinált az egészből, ami csak egy kicsit zavart. Nagyobb részt
megkönnyebbültem, hogy nem okoztam neki lelki töréseket.
- És te – kérdezte. – Van már valami új pasid Aki jobban illik hozzád korban
- Igen – mondtam őszintén. – Most Mattel járok.
- Micsoda – hitetlenkedett. – Azzal a nagydarab idiótával a családnál, ahol dolgozol
334

Senkinek sem kellesz!
- Ő nem nagydarab idióta! – fortyantam fel. Pedig volt ebben valami ironikus. A mexikói féreg
leszólja a nagydarab idiótát.
Adrian bámult rám pár másodpercig, most mosolytalan arccal, majd kibökte.
- És az, hogy vele jársz, nem vezet összeegyeztethetetlen ellentétekhez a munkádban Annak idején
ezzel küldtél el engem. Hová lettek az elveid, hercegnő
A szerelem bedarálta őket – válaszoltam volna legszívesebben, de kivételesen ezt az egyet
megtartottam.
- Már felmondtam, már csak a héten kell mennem, mondtam, hogy keressenek valaki mást.
- Hát persze – mosolygott. – Mit is képzeltem De azért meg vagyok bántva. Értem nem adtad volna
fel a munkád!
Egy pillanatig azt hittem, hogy komolyan beszél, de aztán a nevetése meggyőzött, hogy csak viccel.
Már megint.
- Különben, mi van köztetek Szereted Vagy ott még nem tartotok Egyáltalán mikor kezdődött
Röviden kiselőadást tartottam, csak a legszükségesebb tudnivalókat belesűrítve.
- És szereted – kérdezte aztán a végén.
- Igen – mondtam. Akárhányszor kimondtam az igent, erre a kérdésre, mindig annyira felszabadultnak
éreztem magam. Elképzeltem egy jelenetet, amiben Matt mondja ugyanezt, de nem igazán tudtam
hiteles igent kicsikarni a képzeletbeli Mattől. Inkább csak egy bizonytalan vállvonogatás lett a
dologból. Azért az nem túl felvidító, hogy már elképzelni sem tudom.
- Most mennem kell – mondtam végül. Kelletlen volt a hangom, mert nem nagyon akaródzott elmenni
Matt apjához, főleg nem odaadni neki az összegyűjtött pénzem.
Azt mantráztam, hogy megéri, megéri és igazat kellett adnom magamnak. Ha az az undorító
alkoholista állat eltűnik, sokkal nyugodtabb leszek.
- Elvihetlek – kérdezte Adrian. – Vagy jön érted a barátod Esetleg itt van kint – még végig sem
mondta, kihajolt és a parkoló felé pislogott.
- Nem, Matt nincs itt.
Mondtam, hogy különben sem a Knight házba megyek, hanem a motelbe. Kértem tőle némi
útbaigazítást, de azt mondta egyszerűbb, ha elvisz. Mivel nagyon ajánlgatta elfogadtam.
Az étterem mellett lévő bankautomata szolgáltatásait igénybe véve megszabadítottam a bankkártyámat
egy olyan jelentős összegtől, hogy a közel négy számjegyű végösszeg két számjegyűre csökkent.
Életemben nem volt még ennyi készpénz a kezemben, szabályosan rosszul éreztem magam, mikor a
táskámba tömtem.
- Hercegnő, a lottón nyertél ennyi pénzt – kérdezősködött Adrian.
- Jó is lenne – motyogtam. – Ez nem az én pénzem, oda kell adnom valakinek.
Csak az volt a baj, hogy én dolgoztam meg azért a pénzért és a fél kezem szívesebben adtam volna,
mégsem döntöttem másként. Az csak pénz és Matt nyugalma nekem megér ennyit.
- Kinek
- Egy pasasnak – sóhajtottam. – Azért megyünk a motelbe.
Időközben be is szálltam Adrian mellé, de a kérdezősködést csak nem hagyta abba.
- Én úgy láttam, hogy a bankkártyán a te neved állt. Az a te pénzed – mivel nem válaszoltam újabb
kérdésekkel zaklatott. – Talán tartozol valakinek Vagy bajba kerültél, Emily Ki vele!
- Ez semmi! – csattantam fel. – Miért ütöd bele az orrod
Erre megsértődött. Sosem láttam még sértődöttnek, így némileg meglepődtem. De legalább nem
beszélt, ez egy pozitívum volt.
Végül szerencsésen megérkeztünk a motelhez, már ha motelnek lehetett nevezni azt a lepusztult,
335

Senkinek sem kellesz!
ocsmány épületet. Pedig motel volt, undok, zöld színű villogó felirat hirdette.
- Biztos, hogy ez az – kérdeztem azért.
- Persze – mondta Adrian. – Csodálkoztam is, hogy ide akarsz jönni. Ez nem egy jó környék.
- Látom – motyogtam, miközben kikászálódtam a kocsiból. – Nehogy elmenj, jó Légyszi, várj meg!
- Bemehetek veled – ajánlotta. Bevallom, nagy kő esett le a szívemről.
- Köszönöm – hálálkodtam.
Azért mégis jobb, ha van valaki mellettem egy ilyen helyen. Bementünk. Az előtérben bűz és
penészszag fogadott. A pult mögött zsíros hajú, szemüveges férfi üldögélt, csaknem háttal a bejáratnak
és egy zizis képernyőjű, apró tévén bámult valami sportot.
Odasétáltam és mivel nem úgy tűnt, hogy észleli a jelenlétünket, megköszörültem a torkom.
- Öhm, elnézést!
Kelletlenül elfordult a tévétől és végigmért minket. Egyik kezével egy üvegtálat tolt elém, amiben kis
csomagocskák voltak, közben meg a kulcsok feliratú dobozban turkált.
- Csak egy órára lesz, mi A hetes szoba szabad, az óvszerek ingyen vannak – darálta le.
Elnémultam a megdöbbenéstől, így Adrian válaszolt helyettem.
- Nem szobát kérünk, keresünk valakit.
- Vagy úgy – mondta a recepciós pasi és azzal a lendülettel elhúzta előlem az óvszeres tálat, mintha a
tény, hogy ingyen vannak, annyira csábító lenne számomra, hogy két kézzel akartam volna markolni
belőle. – Akkor megtudhatnám, kit kerestek
- Matthew Harpert – mondtam.
A pasas elfintorodott, mintha az, hogy emlékszik a vendégére, annyira szörnyű lenne. Egyet kellett
értenem vele, ha lehetne, én sem akarnék rá emlékezni.
- A tizenegyesben – mondta és intett a lépcső felé, mintegy jelezve, hogy a tizenegyes szoba az
emeleten keresendő.
- Köszönöm – válaszoltam és Adrianre néztem. – Itt megvársz
- Egy fenét, hercegnő! – rázta a fejét, miközben a kezét a vállamra téve a lépcső felé kormányzott. –
Felmegyek veled. Ha annyira titkolózni akarsz, legfeljebb megvárlak az ajtó előtt.
Azért ez kedves volt tőle. Felmentünk a lépcsőn, baljóslatú és sötét volt. Az emeleti folyosó padlója
feketéllett a mocsoktól, már rálépni is rossz érzés volt. Szerencsére nem kellett túl sokat gyalogolnunk
rajta, a tizenegyes szoba ajtaja rögtön az első volt.
- Itt foglak várni – suttogta Adrian, mintha egy horrorfilmben lennénk. – Ha valami furcsát hallok,
bemegyek!
- Csak két perc az egész – biztosítottam én is suttogva.
Az undoromat legyőzve kopogásra emeltem a kezem és háromszor rákoppintottam az ajtóra.
- Nyitva van! – hallottam az undok férfihangot.
Így hát benyitottam és beléptem. Az eddigi penészszag idebent nem érződött, elnyomta a legrosszabb
kocsmák tömény aromája. Úgy néztem, a szoba csak a legszükségesebbekből áll, egy ágy és egy
szekrény. Semmi más nem volt, még újabb ajtó sem a fürdőszoba számára, ebből arra következtettem,
hogy esetleg egy közöset használ minden vendég. Volt ablak, csak épp fény nem hatolt át rajta az
üvegre rakódott mocsok miatt.
- Azt hittem, már nem is jössz – mondta a szadista pasas.
Féltem és igyekeztem arra gondolni, hogy ha valami van, Adrian itt van kint és megvéd. Ha épp meg
tud.
- Elhoztad a pénzt – kérdezte és nem tudta elrejteni a hangjából kicsengő mohóságot.
- Igen – mondtam kelletlenül. – De tudnom kell, hogy megtartja-e, amit ígért!
- Indulásra készen állok, kislány – nevetett és rábökött egy sötétzöld, foszlott, alaposan megtömött
336

Senkinek sem kellesz!
táskára. – A buszom este kilenckor megy Vegasba… feltéve, ha lesz pénzem a jegyre.
Idegesen turkáltam a táskámban. Ahogy az ujjaim ráleltek a pénzkötegre egy pillanatig újra
megfordult a fejemben, hogy nem adom oda neki a pénzt, ami a jövőm biztosítéka, de aztán újra Matt
arca villant be. Tökéletesen megéri. Érte, igen.
- Esküdjön meg, hogy eltűnik, anélkül, hogy felkeresné! – makacsoltam meg magam.
A szemét a kezemen tartotta, amivel elő is húztam a pénzt.
- Esküszöm! Mi a fenéért keresném fel, ha tőled is megkaphatom, amit akarok
Igaz, nyújtottam a pénzt, mire kikapta a kezemből és számolni kezdte. Ennél undorítóbb viselkedést
még soha nem láttam. Jobb is Mattnek, ha nem találkozik vele.
- Ha nem tartja be a megállapodást, nagyon megbánja! – mondtam még és hátrálni kezdtem.
- Várj, egy percet! – szólt utánam, aztán a következő pillanatban előttem volt és nyújtotta a kezét,
hogy megérintsen.
- Hozzám ne érjen! – csattantam rá.
Ebben a pillanatban Adrian tört be a szobába és a vállam megragadva hátrébb vonszolt
- Maradjon, ahol van! – szólította fel a pasast.
Az megcsóválta a fejét.
- Csak a nyakláncot akartam…
- Semmi köze a nyakláncomhoz! – hadartam és gyorsan elindultam az ajtó felé.
Úgy rohantam lefelé, mintha üldöznének, pedig csak Adrian volt mögöttem. Még akkor is a
nyakamban lévő medált markoltam, mikor végre kiértünk a motelből. Megkönnyebbültem, ahogy
megcsapott a friss levegő.
- Jól vagy – kérdezte Adrian.
- Igen – mondtam vékony hangon.
Nem mondhatni, hogy bátor voltam.
- Szállj be! – csóválta a fejét. – Elviszlek a nagy házba.
Kicsit be voltam sokkolva, így csak bólintottam. Szerencsére Adrian nem kérdezősködött. Talán
hallgatózott és ki tudta következtetni, hogy mi volt. Inkább sztorikkal szórakoztatott az úton és
megkérdezte, hogy akarom-e, hogy körbekérdezősködjön munkaügyben, hátha segíthet állást
találnom. Ezt megköszöntem, aztán már meg is érkeztünk a Knight házba.
Sokkal jobban éreztem magam, ahogy megláttam Matt kocsiját. Tehát otthon van.
- Akkor majd hívlak, oké – kérdezte Adrian búcsúzás gyanánt.
- Rendben, köszi. Szia! – hadartam és gyors léptekkel elindultam befelé.
Örültem, hogy túl vagyok ezen a… tranzakción, habár inkább zsarolásnak tűnt. Akárhogy is, megérte.
Különben is, ott van már néhány csekkem, amit Mrs. Knight adott. Azt a pénzt feltehetném újabb
kezdőtőkének, aztán lassan visszagyűjtögetem. Addig meg extra takarékos életmódot fogok élni.
- Emily, kedvesem – futottam össze Mrs. Knighttal a lenti nappaliban. – Egy pillanatra, kérlek!
- Igen – torpantam meg abban a hiszemben, hogy le fog szúrni, amiért jócskán elkéstem.
- Holnap lenne az utolsó napod, ha még nem gondoltad meg magad. Még mindig ragaszkodsz, ahhoz,
hogy kilépj
- Határozottan – bólintottam. – Nem lenne etikus, azok után, hogy…
Mrs. Knight pillantása a nyakláncomra, meggyőzött arról, hogy pontosan tudja, mi az érvem.
- Rendben, akkor még holnap délután legyél itt, kedvesem. A hétvége már a tiétek.
„Tiétek” – visszahangzott a fejemben ez a nagyon is csábító mondat. Hétvégén Matt és én azt
csinálunk, amit csak akarunk. Alig vártam már.
- Köszönöm – mondtam és mivel a beszélgetés véget ért elindultam fel az emeletre.
- És Emily, jó lenne, ha beszélnél a gyerekekkel és elmondanád nekik, hogy felmondasz – szólt még
337

Senkinek sem kellesz!
utánam.
Csak bólintottam és végre fent is voltam.
Elég zsúfolt volt, két ismeretlen kislányt is láttam a Knight kölykökön kívül, plusz Eugene-t, akit Peter
tanított a zombis tévéjáték fortélyaira. Dorothy és Michael a sarokba húzódva beszélgettek és Matt
engem nézett.
- Megjöttem! – mondtam fennhangon, köszöntés gyanánt, mire mindenki egy emberként fordult felém
és egyszerre több személytől is hallottam a nevem.
- Emily, képzeld… - kezdte Peter, de Meghan magasabb hangja elnyomta a maradékot.
- Emily, nem tudunk megegyezni a szereposztásban, Sarah olyan hülye…
- Emily, ne higgy neki! – visított közbe Sarah.
Mindezeket hallottam, csak épp nem figyeltem rájuk, mivel Matt felém tartott. Nagyon jól tudtam,
hogy üdvözlésképp csókot fogok kapni tőle, mégis annyira meglepő érzés volt, még mindig, hogy alig
bírtam magammal. Próbáltam nem beleesni a csókja által keltett mágikus érzéktranszba, mert nem
akartam, hogy a fél világ azon röhögjön, milyen idióta lett belőlem, de nem sikerült kiviteleznem ezt a
nagyon is kivitelezhetőnek tűnt tervet.
- Hiányoztál, Em! – mormolta Matt, hogy csak én halljam.
Most, hogy kimondta rádöbbentem, hogy ő is nekem.
- Te is – mondtam. – Hogyhogy itthon vagy Azt hittem, programod van.
- Hiányoztál – ismételte, mintha ez magyarázat lenne.
Hirtelen rájöttem, hogy az. Hazajött, mert hiányoztam neki. Ez sokkal többet jelentett, minden eddig
kimondott szavánál, azért, mert biztos voltam benne, hogy igazat mond.
- Hagyjátok már abba az enyelgést! – hatolt át Peter hangja a szerelmi kábulaton.
- Fogd be! – válaszolta Matt, de tök lágy hangon, mintha az ő agyára is a rózsaszín köd ereszkedett
volna, ami lássuk be, elég valószínűtlen.
Végül meghallgattam minden gyerek óhaj-sóhaját. Először is szó volt a Pán Péter eljátszásáról, ahol én
leszek Wendy, Peter lesz Pán Péter, már a neve miatt is, de a többi szereplőn összevesztek. Először is,
Sarah és Meghan is a tündérkiscsaj akart lenni, Szöszi nem akar szerepelni, pedig rá osztották volna a
gonosz kampókezű szerepét. Bevallom, fárasztó volt mindenkit kibékíteni, de végül sikerült.
Különösen boldognak éreztem magam, amikor leültünk vacsorázni. Idilli jelenet volt (még annak
ellenére, hogy Matt újfent belém tukmált egy csomó kaját), mindenki ott volt, akit szeretek.
Figyelhettem, ahogy Meghan és Sarah édesen a tányér szélére tolják a zöldborsókat, vagy, ahogy
Szöszi folyamatosan a szája mellé céloz a villájával, mert annyira bámulja Dorie-t, aki egyre vörösebb
és egy többször vihog fel emiatt, vagy csak bámulhattam Mattet, azon egyszerű okból, mert szerettem
megfigyelni, hogy épp mit csinál.
Vacsora után, mikor Szöszi és Dorie arról beszélgettek, hogy hova menjenek, nekem is eszembe jutott,
hogy Matt tervez-e ilyesmit.
Fél óra volt hátra a munkaidőmből és a Pán Péter utolsó tíz percénél tartottunk, mikor Matt felém
hajolva megkérdezte.
- Mi a terved ma estére
Totálisan hülye kérdés, szerintem ő lenne a legjobban felháborodva, ha azt mondanám, hogy olyan
programom van, amiben ő nincs benne.
- Semmi – vontam vállat. – Miért Kitaláltál valamit
Előadta, hogy mit talált ki, romantikus elsétálás a legközelebbi helyre, ahol vehet nekem „valami
olyan édeset, mint én”, aztán visszasétálás, édelgés a parkkertjükben és a legvégére hozzátette.
- És utána velem is aludhatnál, ha van kedved.
338

Senkinek sem kellesz!
- Apám nem engedné – ráztam a fejem.
Ő csak nevetett.
- Hát, őt már megkérdeztem… - így hát maradtam.
339

Senkinek sem kellesz!
48.
Pénteken Matt mellett ébredve furcsa gondolatok jártak a fejemben. Régebben, ha fantáziálgattam a
jövendőbeli pasijaimról, mindig elképzeltem, milyen lenne, a gyerekeim apjának, az ezermesternek,
aki megszereli a csöpögő csapot, vagy akivel az öreg napjaimat nyugalomban tölthetem a parkban
üldögélve és könyveket olvasva. Most nem ezt képzeltem. Egy szenvedélyes férfira gondoltam, akivel
minden reggel együtt ébredek, munkába megyünk, délután megbeszéljük, kinek milyen volt a napja és
este újra szerelmeskedünk, majd eufórikus nyugalomban, összeölelkezve alszunk el. És minden nap
ugyanilyen lenne, egy idő után kiegészülve szerelemgyerekekkel, akik éjszaka közénk másznak, mert
félnek a villámlástól és a mennydörgés hangjától…
- Most mire gondolsz – kérdezte Matt hirtelen.
Észre sem vettem, hogy felébredt, mert semmi jelét nem adta, csak most a kérdése után ölelt át még
szorosabban. Nem igazán akartam felfedni előtte ezt az őrült, álmodozós énemet, de mivel nem jutott
eszembe semmi hazugság, maradtam a jól bevált igazságnál.
- A jövendőbeli férjemre, csak úgy általánosságban. Sokszor gondolok, ilyen hülyeségekre. Csak
elképzeltem, hogy van két kisgyerekem. Odakint vihar tombol, dörög az ég és villámlik, ők
megijednek, és bebújnak közénk… illetve a jövendőbeli férjem és közém.
Ránéztem és láttam a döbbenetet a tekintetében, amitől rögtön megbántam, hogy elmondtam. Pedig
minden női magazinban azt olvastam, hogy ilyen elkötelezettség izékkel nem szabad sokkolni a
férfiakat. Viszont Victor például szeretett ilyet játszani. Abban a néhány percben, amíg magára kapta a
ruháit, mindig kérdezgettem ilyesmiről és ő válaszolgatott… most így visszagondolva, nyilvánvaló,
hogy kiröhögött, amiért olyan naiv voltam.
- És sokszor gondolsz erre a jövendőbeli férjedre – kérdezte, ám az enyhe gúnyos felhangot
kihallottam a hangjából.
- Sajnálom – mondtam gyorsan, hiszen megesküdtem, hogy nem szúrom el a kapcsolatunkat Mattel,
mégis mindig megcsúszom az ilyen buktatókon. – Csak néha elképzelek ilyen hülyeségeket, de nem
komolyak, esküszöm!
Nem válaszolt. Míg összekészülődtem, magamat szidtam, aztán már siettünk is hozzánk, hogy
összeszedjem a holmimat, ami kell a suliba. Váltás ruhám szerencsére volt náluk. Korán volt, még
majd másfél óránk volt a sulikezdésig.
Meg akartam kérdezni Mattet, hogy azért ilyen mogorva-e, mert túl reggel van, vagy azért, mert
elvettem a kedvét a reggeli meséléssel, mégsem tettem. Otthon összeszedtem a könyveim, amik
aznapra kellenek, aztán Matt elvitt reggelizni. Némileg kínosan éreztem magam, hiszen most még
akkor sem tudtam volna kifizetni a kajám, ha történetesen megengedi, mert semmi pénz nem volt
nálam.
Az iskola felé már azon tűnődtem, hogy mi van, ha túl nagyot hibáztam ezzel. Mi lesz, ha most
kiábrándult és kidob Mondhatná, hogy „bocs, én most nem vágyom komoly kapcsolatra, és nem
akarok egy olyan lánnyal lenni, aki túl sokat gondol a jövőre.” Gemma biztos nem beszélt ilyen
hülyeségeket, nekik biztos más témáik voltak… oké, de mi
Akárhogy is erőlködtem, nem tudtam kitalálni semmit, amiről hirtelen beszélhetnék. Sőt, eddig nem is
igazán beszélgettünk semmi könnyed témáról…
- Most mire gondolsz – kérdezte halkan. Nem értettem, hogy miért ilyen fontos neki ez a kérdés, de
340

Senkinek sem kellesz!
eldöntöttem, hogy most nem mondok igazat.
- Arra gondoltam, hogy délután kitakarítom a kocsid, ha nem bánod. Mustárszag van.
- Mert az a tapló Zach tegnap a hátsó ülésen zabálta a hamburgerét – mondta megvetően.
Oké, a kocsitakarítás, mint téma, nem jó ötlet.
- Hamarosan itt vannak az év végi vizsgák – mondtam vidámságot színlelve, de közben szorongtam,
hogy megint mellétrafálok a témával. – Te hogy állsz
- Miért, a jövendőbeli férjednek kitűnő tanulónak kell lennie – kérdezte megint azon a modortalan
hangon.
- Nem – motyogtam és nem szóltam a továbbiakban.
Tehát tényleg ez akasztotta ki. Hülye, Emily, te meg a nagy pofád!
Megérkeztünk a sulihoz, gyorsan kiszálltam és elindultam befelé. Szöszivel akartam mielőbb
találkozni, hogy elmondjam neki, mekkora hülye vagyok, és ő kedvesen biztosítson afelől, hogy nem
vagyok az. Önző módon nem akartam hibáztatni magam.
Matt utánam robogott, megragadta a kezem és mellettem lépett be az iskolába. Nem tudtam, hogy
azért csinálja-e, hogy a diákok megint lássák, hogy hozzátartozom, vagy azért, mert épp ezt akarja
csinálni. Végül megkérdezte.
- Haragszol rám
- Nincs miért haragudnom – mondtam gyorsan. – Csak…
- Mert nem akartalak megbántani – vágott a szavamba. – Sosem akarlak, mert fontos vagy nekem, Em!
Feszült vagyok és kicsit zavarodott. Úgy érzem…
- Szia, bébi! – toppant mellénk Zach. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy húzzon el, mert
kíváncsi volt, hogy Matt mitől zavarodott. Talán még mindig az érzéseiben bizonytalan. – Akkor
jöttök a holnapi bulira
- Még nem kérdeztem meg! – tromfolta le Matt. Úgy tűnt, hogy ő is dühös, amiért ez a hülye
megzavart minket.
Közben Dean is megjelent, nem a semmiből, hanem mögülem lépett elő és könnyű puszit nyomott az
arcomra, majd megkérdezte.
- Áll a szombati buli
- Matt még nem kérdezte meg – válaszolt Zach a sarkán hintázva. – Pedig ezt meg kell szervezni!
- Elmegyünk! – csattant fel Matt. – Csak szálljatok le rólunk pár percre!
Azzal arrébb rángatott. Ez nem jelentette éppen a megkérdezésemet, de pillanatnyilag nem törődtem
vele, vártam, hogy elmondja, amit akar.
- Csak annyit akartam, hogy legyél egy kicsit…
- Szia, Matt, szia, Emily!
Matt úgy húzódott el a közelemből, mintha égetném, ugyanis az édes és meglepően kedves hang
tulajdonosa Gemma volt.
Az első, ami feltűnt rajta az volt, hogy szokatlanul csinos, a második meg, hogy a szoknyája
szokatlanul keveset takar a lábaiból. A szőke haja hullámosan omlott a vállára és nagyon csinos volt.
Vagy ezt már mondtam
Azt hittem, hogy infarktust kapok, amikor odalibbent Matt elé, egy alattomos parfümfelhővel
eltömítette az orrom és egy puszit nyomott Matt arcára.
- Köszi, hogy meghívtatok a bulira – duruzsolta neki. Szuper, egy buli, ahol ő is ott lesz
- Megbeszéltük, hogy barátok maradunk, nem – kérdezett vissza Matt azon a lágy hangján, amiről
úgy éreztem, hogy csak velem szemben kellene használnia.
- De – kacagott Gemma. – Nem gond, ha magammal viszem a randimat
- A randidat – Matt meglepettnek tűnt.
341

Senkinek sem kellesz!
- Aha – bólintott Gemma. Biztos voltam benne, hogy a hogyan tegyük féltékennyé az exünket előadás
szem- és fültanúja vagyok. – Tudod, Jeff az. Mindig kedves volt velem, gondoltam, adok neki egy
esélyt.
Ami még rosszabb bejött. Matt arca elsötétült és halkan (talán nem akarta, hogy én halljam) azt
mondta.
- Az egy seggfej, Gemma! – majd, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy a csodálatos szépség
mögötti szürke csaj a barátnője, rám nézett.
Próbáltam semleges kifejezést erőltetni az arcomra, de nem tudom, hogy mennyire jött be.
- Ha nem haragszol beszélnem kell Emilyvel, mielőtt becsengetnek – mondta és egy lemondó
pillantással kikerülte Gemmát.
Átkarolta a derekam és úgy irányított a termek felé, közben egy sóhaj hagyta el a száját, ezzel a
mondattal.
- Bolond ez a lány! – ami nyilván Gemmára utalt.
Zavart engem a hangjából kicsengő sajnálat és megfordult a fejemben, hogy talán elgondolkodik azon,
hogy jobb lett volna, ha Gemmával marad, hiszen ő annyival több, mint én, ráadásul őt nem kell
alakítgatnia, ahogy teszi velem, mert ugye szerinte híznom kellene, plusz még valamit akart mondani.
„legyél egy kicsit…”
Egy kicsit milyen Mely tulajdonságom hiánya zavarja ennyire Gemmában biztos megvan ez. Vajon
őt is alakítgatta a kapcsolatuk elején És mi van, ha belőlem is Gemma utánzat lenne egy idő után
- Most mire gondolsz – kérdezte Matt.
Nyeltem egyet, nyilván egyik gondolatom sem akarta hallani, így gyorsan kitaláltam egy hazugságot.
- Arra, hogy vajon elhoztam-e a történelemkönyvemet – mondtam és gyorsan turkálni kezdtem a
táskámban.
Megint - mint szokás szerint - hülyeséget csináltam. Kirántottam a történelemkönyvet és vele együtt
azt a bizonylatot is, amit a bankautomata adott ki, mikor levettem azt a sok pénzt a számlámról.
Lefagyva, lassított felvételként néztem, ahogy Matt lehajol érte, majd észbe kapva kikaptam a kezéből
és a zsebembe gyűrtem, viszont nem voltam biztos benne, hogy látta-e vagy nem.
- Mi volt az – kérdezte. Megkönnyebbültem, tehát nem látta.
- Semmi – mondtam gyorsan. – Vagyis… csak egy régi kivonat, a táskámban maradt… még régről.
Mivel egy mondatban többször is hangsúlyoztam a régen szót, biztos voltam benne, hogy levágja,
hogy hazudok, de szerencsére nem mondott semmit, viszont figyelemelterelésként megkérdeztem.
- Mit akartál mondani Mikor Gemma félbeszakított
- Majd délután megbeszéljük, oké – bocsánatkérőn megsimogatta az arcom. – Jobb lenne kettesben.
- Oké – válaszoltam elszorult torokkal.
Próbáltam elképzelni, ahogy később finoman a tudtomra adja, hogy miben kellene egy kicsit
megváltoznom vagy, hogy mi az, ami nagyon nem tetszik neki bennem, de ettől csak még rosszabbul
éreztem magam.
A délelőtt folyamán nagyrészt semmit sem hallottam az órákból, inkább azon tűnődtem, hogy miket
fog felsorolni. A józanabbik felem azt az igazságot mantrázta, amit Dorie-nak is elmondtam párszor
„Mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen”. Persze engem nehéz elviselni, ezt korábban is
tapasztaltam, sőt talán kisebb változásokra képes is vagyok, de ha tényleg a fejemhez vág egy listát,
akkor én is megmondom, hogy nekem mi nem tetszik benne. Nekem is lesz szavam a kapcsolatunk
alakulásában és kész!
Az eseményre, ami megrendítette a hitemet abban, hogy egyáltalán fog-e alakulni ez a kapcsolat,
délután, a tornaóra után került sor.
Túl voltam már a zuhanyzáson, visszaöltözködésen, miegymás és hallgattam Dorothy vidám
342

Senkinek sem kellesz!
csacsogását, arról a négyes randiról, amit vasárnapra terveztünk. Állítólag Szöszi ötlete volt, hogy
béreljünk egy csónakot és evezzünk keresztül néhányszor a parkban lévő tavon. Tipikus szerelmespár
program és tetszett. Megbeszéltük, hogy majd mi ketten csinálunk kaját, meg limonádét (ami Dorie
ötlete). Közben Jane arról áradozott, hogy ez milyen romantikus és segített visszakapcsolni a
nyakamba a lóherés láncomat, mikor a pillantásom véletlenül találkozott Gemmáéval.
Az arcáról lerítt a leplezetlen gyűlölet, amit irántam érzett. Rádöbbentem, hogy a beszélgetésünk
nagyon is hangos volt és bizonyára mindent hallott, amitől elöntött a bűntudat, hogy ilyen boldog
vagyok tekintet nélkül a körülöttem lévőkre. Elfordítottam a fejem és kicsit megböktem Jane-t, hogy
hallgasson.
- Miattam igazán nem kell! – csattant fel Gemma. – Tervezgessétek, csak nyugodtan a hülye
programotokat, mintha itt sem lennék!
Bamba lány vigasztalón duruzsolt neki valamit, amit nem értettem, de Gemma válaszát igen.
- Tudom, hogy mit mondott. Valamikor együtt lehetünk még, de mikor Én nem tudok várni!
Bamba mondott valamit, amitől mindketten rám néztek és Gemma elmosolyodott.
- Igazad van – mondta a barátnőjének, aztán felmarkolták a cuccaikat és elmentek.
Valamikor együtt lehetnek még Ezt Matt mondta volna neki Mikor, a szakítás közben De hát…
- Ne törődj vele, Emily – mondta Jane. – Lerí róla, hogy féltékeny.
- Aha – nyögtem ki, de a hangom nem volt valami meggyőző.
Lehetnek még együtt Mikor Ha Matt rám un és visszamegy Gemmához Persze a lehetnek csak egy
feltételes mondat, de akkor is! Én nem gondolkozom azon, hogy visszamegyek Adrianhez, ha vége
lenne. Sőt, én nem is akarom, hogy vége legyen, Matt pedig már gondolt arra, hogy miután vége,
akkor sincs semmi baj, mert Gemma ott van tartalékban.
Lenyugtattam magam a gondolattal, hogy biztos csak én tévedek, ám újra meg újra belém szúrt a tüske
emiatt. Próbáltam vidám lenni és megterveztem Mattnek egy meglepetés autótakarítást.
Ez egész viccesen zajlott, beavattam a Knight gyerekeket is. Sarahra hárult a feladat, hogy elcsalja
Mattet, azzal a hisztivel, hogy valami mesemagazin legújabb példányát akarja, de ne kocsival
menjenek, hanem csak gyalog, úgyis tízperces út az egész.
Végül rábeszéltem Mattet, hogy menjen el vele, így végül húsz percünk volt, hogy kitakarítsuk a
kocsiját (plusz öt, amit Sarah ígért nézelődés címén). Tehát nekiálltunk, Maya adott szivacsokat, meg
tisztítószert, Peter lecipelte a hatalmas több funkciós takarítógépet és takarítottunk.
Majdnem negyven percig tartott, mire visszaértek, közben sikerült beszerelnem azt a három féle illatot
is spriccelni képes autóillatosító készüléket, amit a Dorie-tól kölcsönkért, elvileg következő heti
zsebpénzemből vettem Mattnek.
Mindannyian felrohantunk a gyerekek nappalijába és úgy tettünk, mintha épp semmit sem csinálnánk.
Sarah kérdő arccal rohant fel, mire Meghan sokatmondón bólintott egyet és mindketten nevetésben
törtek ki. Peter és James is vigyorogtak, pedig ők már a tévé előtt ültek. Egyedül Szöszi és Dorie
vágtak normális arcot. Szégyenszemre én is mosolyogtam, mindaddig, amíg Matt fel nem ért a lépcsőn
és mosolytalan arccal azt nem mondta.
- Emily, beszélhetnék veled egy kicsit – pár pillanatra megállt a szívem. – Odalent.
Ez túl komolynak tűnt, megint elkapott az ideg, hogy mit fog a fejemhez vágni, illetve, hogy valamit
elszúrtam-e. Talán a kocsit is észrevette, mert igaz, Szöszi direkt eltakarta a sajátjával, hogy ne legyen
rögtön nyilvánvaló, de egy nagyobb víztócsa megmaradt árulkodó nyomnak. Aztán eszembe jutott az
a lista is, amit ígért a megváltoztatandó tulajdonságaimról…
Kiderült, hogy egyik sem. Leértünk a nagy nappaliba és megálltunk egymással szemben. Nem tűnt
vidámnak, engem meg rágott az aggodalom, hogy mit fog mondani.
343

Senkinek sem kellesz!
- Tudok a pénzről – mondta hirtelen. Bevallom, ez meglepett. El akartam felejteni az esetet, erre meg
előhozza. Tehát mégis látta a bizonylatot. Oké, és mit tudhat még Lehet, hogy mindent, legalábbis az
arckifejezését nézve…
- Oh – mondtam elmésen. – És
- Megkérdezhetem esetleg, hogy mire kellett neked ennyi pénz – gúnyosan hangsúlyozta az esetleg
szót. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem tudja, másrészt dühített, hogy így beszél velem.
- Megkérdezheted – válaszoltam az övéhez hasonló stílusban. – De nem fogom elmondani!
Láttam, hogy nagyon dühös rám és tudtam, hogy veszekedést fogok kirobbantani, de én is dühös
voltam és egy kis részem akarta is ezt a vitát. Ha nagyon kiakaszt, előbb-utóbb úgyis mindent a
fejéhez fogok vágni, ami a szívem nyomja és az nem kevés.
- Miért – kérdezte ellenségesen.
- Mert magánügy, azért! Nem vagyok köteles beszámolni neked minden apró lépésemről! Kellett a
pénz, hát hozzányúltam!
- Egy ekkora összeg akkor sem lehet olyan kicsi magánügy! Volt talán valami problémád – hirtelen
tök meghatódtam, hogy aggódik értem, de az apját mégsem említhettem meg.
- Semmi baj – mondtam nyugtatón. – Ez csak pénz, majd lesz másik. Nem olyan fontos – legalábbis
most, később jócskán lesz gondom belőle. Mintha kitalálta volna a gondolatom rám förmedt.
- Persze, neked nyilván nem az! Tudni akarom, hogy mire kellett!
- Nem! – vágtam rá. – Sajnálom, de…
- Mondd el! – parancsolt rám, mintha a szolgája lennék. Ekkor telt be a pohár.
- Nem! – ismételtem. – Nem vagyok a tulajdonod! Nem vagyok Gemma, aki úgy ugrált, ahogy te
fütyültél! Igazán észrevehetnéd!
- Nagyon is észrevettem! – Most olyan volt az arca, mint mikor folyamatosan szekált. Nem is értem,
hogy tud valaki ilyen gonosz képet vágni.
- Gemma fura dolgot mondott nekem ma az öltözőben – kezdtem bele hadarva. – Azt mondta… hogy
te utaltál valami olyasmire, hogy a szakításotok nem végleges. Ez igaz Hogy amíg te velem vagy, az
csak egy szünet a kapcsolatotokban és mikor én elkotródom, ott folytatjátok, ahol abbamaradt.
- Én nem mondtam semmi ilyesmit – vágta rá. Valamiért úgy tűnt, hogy még dühösebb rám, talán pont
amiatt, hogy beletrafáltam a lényegbe.
- De azt mondtad, hogy „valamikor együtt lehettek még”, ugye – idéztem pontosan Gemma szavait.
- Igen, de… azt csak úgy, mondtam, még nem jelenti, hogy…
- Tudom, hogy mit jelent! – vágtam közbe. – Én vagyok az újdonság!
- A mi – kérdezte értetlenül.
- Az a személy, aki után rájössz, hogy neked Gemma az igazi! Ismerem az ilyet, ezért nem randiztam
soha korodbeli srácokkal! Soha nem tudják, hogy mit akarnak, mindig csak megbántják a hozzám
hasonló hülyéket! – vágtam a képébe, kezdjen vele, amit akar. – Úgyhogy jól gondold meg! – tettem
hozzá.
- Meggondolni Mit
- Hogy kit választasz! – kiabáltam. – Szerinted én sovány vagyok és nem elég lelkes. Ez igaz! Vedd
észre, hogy én ez vagyok, ezt tudom adni neked és sosem leszek a pincsikutyád, mint Gemma,
úgyhogy, ha neked az kell, akkor menj vissza hozzá! Még nem késő!
Ez akkora hazugság volt, hogy csodálkoztam, amiért még nem omlottak rám a Knight ház falai. Mégis
folytatnom kellett, hogy mindent kimondjak, ami a szívemet nyomta.
- Ebben a pár napban láttad, hogy milyen vagyok, mindent láttál, úgyhogy megfontoltan tudsz dönteni.
Sosem leszek olyan tökéletes, amilyen Gemma volt és sosem foglak szőlőszemekkel etetni, Matt! Ha
344

Senkinek sem kellesz!
neked ez kell, akkor még nem késő kibékülnöd vele. Csak mondd meg és ennyi. Nem tartalak vissza.
- Te ezt most komolyan mondtad – hitetlenkedett. Én is nehezen hittem, de minden, amit mondtam
igaz volt, így rábólintottam.
- Ha belegondolsz, rájössz, hogy igazam van – felrémlett előttem az ijesztő lehetőség, hogy azt
mondja, jó, akkor visszamegyek Gemmához. Persze, ha rögtön azt mondaná, hogy nem, akkor biztos
lehetnék benne, hogy igazán szeret, hiszen, ha szeretne, el sem gondolkodna ilyenen.
Csalódnom kellett.
- Tehát nem mondod el, hogy mire kellett a pénz
- Miért, befolyásolja a választásod Majd elmondom, ha úgy érzem, rád tartozik!
Dühében ökölbe szorította a kezét. Láttam rajta, hogy küzd az ellen, hogy ordítson.
- Úgy viselkedsz, mint egy hülye kislány! – mondta megvetően.
- Te pedig úgy viselkedsz, mint egy vadállat! – vágtam rá. – Úgy csinálsz, mintha a területed lennék,
mindig mindenhol körbepisilsz, kijelentve, hogy „hé, ez az én nőm”! Ez nekem nem tetszik! Van saját
véleményem, tudok egyedül is dönteni és legfőképpen vannak gondolataim, amiket nem akarok
megosztani veled, akárhányszor is nyaggatsz a „Most mire gondolsz” kérdéseiddel! Teljesen
kikészítesz!
Bevallom őszintén, hogy már a mondandóm közepén megbántam, hogy ezt kimondtam. Annyira nem
is zavar, ha megkérdezi, mire gondolok, inkább csak az, hogy titkolóznom kell előtte.
- Csak tudnám, hogy akkor miért jársz velem! – Nyitottam a szám, hogy rávágjam: Azért, mert
szeretlek, te hülye! – Azért mert pénzem van – folytatta és ezzel túlment minden határon.
Hitetlenkedve bámultam rá. Ezt gondolja rólam Hogy a pénzére hajtok Nyilván ő is rájött, hogy
mekkora sértést vágott a fejemhez, mert mentegetőzni kezdett.
- Sajnálom, Em, nem úgy…
- Hát persze! – ordítottam. – Az egészet csak azért csinálom, mert a pénzed kell nekem! Én már csak
ilyen kétszínű vagyok! Elcsábítottalak és ezentúl havi tartásdíjat fogok követelni tőled! – könnyek
gyűltek a szemembe, sokkal inkább a megbántottságtól, mint a haragtól. Matt tett felém egy lépést és
akkor a harag túlnőtt mindenen és kimondtam azt, amit nem szabadott volna.
- A tervben csak az a buktató, hogy neked nincs is pénzed! Nem vagy örökbe fogadott gyerek, nem
vagy Knight!
Volt egy pillanat, amikor csak álltunk egymással szemben, az én arcomon könnyek folytak, lassan
realizálódott bennem, hogy mit mondtam és láttam, hogy mennyire megbántottam vele.
Peter dübörgött le a lépcsőn és belekiáltott az újonnan kialakult csendben.
- Mit ordítoztok idelent Emily, mi a baj Veszekedtek
- Én… – nyögtem ki síros hangon, de tovább nem jutottam. Szégyelltem magam, bocsánatot akartam
kérni, de Matt közbevágott.
- Most elmegyek! Gondolkodnom kell!
Azzal hátat fordított és kivágtatott az ajtón. Amikor meghallottam a kocsija fékcsikorgását, csak akkor
tudatosult bennem, hogy mennyire elcsesztem.
- Mi történt, Emily – kérdezte Peter.
Mondani akartam, hogy az történt, hogy egy rohadt, kegyetlen szemétláda vagyok, de a többiek is
lejöttek és a kicsik előtt mégsem mondhattam semmit. Illetve csak ennyit.
- Semmi, csak kicsit összevesztünk.
Az volt a baj, hogy nem kicsit. Megbántottam, és ezért soha nem fog megbocsátani nekem, ráadásul
igaza van, én sem bocsátanék meg magamnak. Elővettem a mobilom, hogy felhívjam, de csak
hangposta válaszolt. Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, így, hogy nem vagyunk szemtől-
345

Senkinek sem kellesz!
szemben, de azért rádadogtam valamit.
- Emily vagyok. Annyira sajnálom, amit mondtam… én nem gondoltam komolyan, esküszöm… csak
meg akartalak bántani és… hülye voltam, mindig annyira hülye vagyok… ne haragudj, kérlek, csak
azt akarom, hogy tudd, szeretlek, azért is viselkedem ilyen idiótán… szia – inkább abbahagytam a
hülye szövegelést, jobb lett volna, ha fel sem hívom. Elképzeltem, hogy mekkora baromnak fog
gondolni, ha lehallgatja…
- Biztos, hogy jól vagy – lépett mögém Szöszi. Épp az ablaknál álltam és az utat bámultam abban
reménykedve, hogy Matt hazajön, és elmondhatom, mennyire sajnálom.
- Nem – suttogtam. – Ölj meg, kérlek, mielőtt én nyírom ki magamat!
- Ne hülyéskedj! – súgta vissza. – Figyelj, most hazaviszem Dorie-t és utána megejtjük azt a baráti
estét, oké Átbeszéljük a problémát és meggyőzlek, hogy érdemes tovább élned, jó
Ez kedves volt, de nem igazán hittem, hogy sikerülhet. Azért bólintottam egyet.
- Jó, de siess!
El is mentek, én meg maradtam a kölykökkel.
- Valamit el kell mondanom – mondtam végül. – Kiléptem. Holnaptól már nem vagyok a
bébiszitteretek.
- Micsoda – csattant fel Peter, miközben Sarah felvisított.
- Nem, Emily! – Meghan pedig egész egyszerűen elsírta magát.
A reakciójukat nézve majdnem nálam is eltörött a mécses, de aztán csak magam köré hívtam őket és
elmagyaráztam, hogy attól, hogy konkrétan nem dolgozom itt, annyi időt töltök majd a házban, hogy
meg is fogják unni a jelenlétemet és a Pán Péter előadást sem halasztjuk el. Épp az ígérgetéseim vége
felé tartottam, mikor betoppant Michelle.
- Úristen, mi ez a sírás-rívás – ugyanis nemcsak Meghan, hanem Sarah is bőgött már, sőt meg
mertem volna esküdni, hogy James is itatná az egereket, ha Peter nem lenne jelen. Rólam meg ne is
beszéljünk.
- Emily felmondott! – sírta Sarah.
- De nem megy el végleg! – hüppögte Meghan.
- De hát miért – kérdezte Michelle.
Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom, eszeveszett gyorsasággal igyekeztem felvenni.
- Matt – reménykedő és egyben könyörgő volt a hangom, de csalódnom kellett.
- Nem, én vagyok, anya!
- Anyu – mondtam színtelenül.
- Azért nem kell ennyire örülnöd – nevetett. – Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, nem gondoltade
meg magad.
- Nem megyek Mauira! – mérgelődtem. Mi van, ha Matt épp akkor akar hívni, amikor anyámmal
beszélek
- Gondoltam – sóhajtotta. – De figyelj, van egy kis gondom!
Körülményesen előadta, hogy a lakásunkban felejtett egy csomó pénzt, amit a szekrényében egy cipős
dobozban tartott és állítólag „nehezebb” időkre tartogatta.
- Jó lenne, ha szeptemberig, ameddig ki van fizetve a lakás, valamikor megejtenél egy utat oda. Elég
nagy összegről van szó, kár lenne veszni hagyni.
- Miért nem vitted magaddal, mikor elmentél – kérdeztem türelmetlenül.
- Az volt a tartalékunk – mondta, mintha ez tök nyilvánvaló lenne. – Különben sem örökre jöttem el,
visszamentem volna, Juan nem volt olyan komoly…
- Oké, értem, de most le kell tennem! – hadartam.
- Várj, elmész érte
346

Senkinek sem kellesz!
- Persze, majd megoldom valamikor – olyan gyorsan beszéltem, hogy alig tudtam követni magam. –
Szeptemberig még van több mint három hónap. Na, szia!
- Akármikor jöhetsz, ha meggondolod magad – mondta még. – Travis is meg akar ismerni.
- Persze, szia!
Miután letettem, megint hívtam Mattet, hátha be van kapcsolva, de megint a hangposta volt.
- Szia! Megint én… csak ellenőriztem, hogy bekapcsoltad-e… kérlek, beszélnünk kell! Csak hívj, ha
ezt hallod!
Szuper, újabb hülyeség. Két üzenet egymás után már-már zaklatásnak tűnik. De annyira akartam, hogy
visszahívjon, vagy hazajöjjön és megbeszélhessük. Kész lettem volna könyörögni neki. Persze ekkor
még nem sejtettem, hogy alig fél nap elteltével fogok is.
347

Senkinek sem kellesz!
49.
A beszélgetés Szöszivel tényleg segített. Matt nem bukkant fel, mielőtt eljöttem, pedig Michelle is
hagyott neki üzenetet (az én kérésemre), így Michaellel végül eljöttünk. Az ő javaslatára egy
nyugalmas helyre, a parkba mentünk. Oda, ahol nem is olyan rég, rám talált a fűzfa alatt.
- Dorie-t el fogom ide hozni – mondta ábrándozón, de aztán észbe kapva rám nézett. – Szóval, mondd
el pontosan, hogy min is vesztetek össze!
Ez egy jó kérdés volt, elmondtam az egészet, de nem csak az aznappal kezdődően, hanem a
kapcsolatunk legelső napjától. Hogy Matt változtatni akar rajtam, hogy milyen kétségek merültek fel
bennem, tehát mindent, amit csak lehetett. Majdnem háromnegyed órán keresztül beszéltem
megszakítás nélkül, így kijelenthető, hogy életem leghosszabb monológjának lehettek tanúi a
környező fák, bokrok és persze maga Szöszi.
- Aztán elment – fejeztem be panaszosan, már-már a sírás határán.
- Mekkora, seggfej! – kommentálta Michael. – Tényleg azt mondta, hogy csak a pénzéért jársz vele
Pont te
- Jó, de ez most nem fontos, amit én mondtam, az…
- Nem, megérdemelte, hogy észbe kapjon – vont vállat. – Ő kezdte a vádaskodást, te csak visszavágtál
neki. Különben is, milyen pénz, Emily Mit csináltál a pénzeddel
Persze ezt a részt igyekeztem kikerülni, de úgy tűnik, az ő agyán nem lehet kifogni és összerakta a
sztoriban maradt apró részletekből.
- Hát… kellett valamire – addig szuggerált, amíg ki nem böktem. – Odaadtam Matt apjának, hogy
Vegasba mehessen!
- Micsoda – horkant fel.
- Eljött és őt kereste – hadartam. – Pénzt akart, én meg adtam neki, hogy elhúzza innen a belét.
Megígérte, hogy többet nem jön vissza.
- Emily! – hitetlenkedett. – Elment az eszed A főiskolára szánt pénzed
- Ez csak pénz, hát nem érted Matt mindennél fontosabb lett számomra és ettől megőrülök.
Egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy neki mi a legjobb, és hogy tehetnék a kedvére, közben
meg úgy félek!
Elhallgattam. Félek Eddig ez nem realizálódott bennem.
- Mitől – kérdezte Szöszi. – Mitől félsz
- Attól, hogy Matt kidob – sóhajtottam.
- Dehogyis – simogatta meg a kezem vigasztalón. – Szerintem csak rémeket látsz. Miért dobna ki
- Mert én egy senki vagyok – kezdtem újra hadarásba. – Nincs semmi jó tulajdonságom, amiért
érdemes lenne velem maradnia, és erre most ő is rájött. Te is tudod, hogy milyen elviselhetetlen tudok
lenni, Matt is fel fog tűnni, hogy semmit sem érek. Gemmához képest, még szép sem vagyok,
nincsenek vonzó ruháim, semmim sincsen, Michael! Ráadásul nem is vagyunk egymáshoz valók,
egész reggel azon agyaltam, hogy miről beszélgessek vele és minden témám csak feldühítette.
Tartottam egy mélylevegő szünetet, hogy folytatni tudjam.
- Én szerelmes vagyok belé, de ő nem szeret engem. Tudod, miből jöttem rá A szenvedélyből.
Amikor úgy vagyunk… tudod, együtt, akkor olyan kedves és gyengéd, de ez csak a szenvedélytől van.
Nem szeret engem, én csak az újdonság vagyok. Két éve járt Gemmával, ezalatt megunta a szexet,
meg ilyesmiket és most én valami új vagyok. Ismerem az ilyet, majd elmúlik az újdonság varázsa és
348

Senkinek sem kellesz!
utána dobni fog, sőt lehet, hogy már el is múlt…
- Várj, várj! – szólt közbe.
Szerintem úgy ítélte, hogy túlságosan hisztérikus vagyok, amit megértek. A fájó kétségbeesés egész
elváltoztatta a hangom, pontosan, mintha beszéd közben sírnék, pedig még tartottam magam.
Szánalmasan viselkedtem, és mivel tudtam is ezt, még rosszabb volt az egész. Büszkének akartam
látszani és érdektelennek, de a szerelem megváltoztatta a régi Emilyt és ez a hülye lett belőlem.
- Látod – böktem magamra. – Nem értem, hogy te, hogy bírod! Ez a nyomorult érzés teljesen
felemészti azt, aki voltam. Nem törődöm az elveimmel, az életem totál félresiklott, ilyen dühöngő
idegbajos lett belőlem és még csak nem is bánom, mert úgy érzem, hogy megéri Mattért. De nem éri
meg! Nem szeretem Mattet szeretni, teljesen kétségbeesem tőle!
A mondandóm végén már Michael nyakában lógtam és sírtam. Szégyelltem, de ez van. Isten veled,
kőszikla Emily, üdvözöllek, te rinyálós bőgőmasina! Évekig bírtam bőgés nélkül, manapság meg
minden nap sírok.
- Na, nincs semmi baj! – simogatta Szöszi a hajam. Ez vigasztaló volt. – Először is, te teljesen bolond
vagy! Te vagy az egyik legkülönlegesebb lány, akivel valaha találkoztam. Egész éjjel ülhetnénk itt,
miközben a jó tulajdonságaid sorolom. Kedves vagy, jószívű, önfeláldozó, kitartó, vicces és ezen kívül
nagyon is gyönyörű vagy, nagyon hasonlítasz Dorie-ra, és ettől még szebbnek látlak, de hidd el, az
igazat mondom. Ha Matt Gemmát választaná veled szemben, akkor ő lenne a legnagyobb idióta a
földön. Különben meg nem fogja, mert szeret téged. Te különlegesebb vagy neki, mint Gemma.
- Ezt meg honnan veszed – kérdeztem szipogva.
- Odaadta neked az anyukája nyakláncát, Emily. Gemmának nem adta oda két év alatt, neked meg
rögtön az első napokban. Ráadásul együtt aludt veled.
- És – szúrtam közbe. – Gemmával is milliószor lefeküdt, ez…
- Nem erről beszélek. Együtt aludt veled, Emily. Matt egyedül alszik, mindig. Régen, mikor Sarah az
ágyába mászott, akkor említette nekem, hogy nem bírja a dolgot. És amióta járnak Gemmával soha
nem aludt együtt, veled meg már kétszer is.
- Háromszor – javítottam ki és felnéztem az arcába. – Tényleg – kérdeztem.
- Persze – mondta és nyomott egy puszit az arcomra. – Elég sok hülyeség van a szerelemben, de
gondold el, mennyi a jó dolog, ha épp minden rendben. Szerintem veletek is minden rendben lesz.
- Gondolod – kérdeztem hitetlenkedve. – Ezek után
- Ez csak egy veszekedés – vont vállat. – Holnap majd átjössz és megbeszélitek. Megígérem, hogy
otthon tartom, rendben
- Lehet, hogy már otthon van – vetettem fel egy, a biztató szavaktól újraéledt apró reménysugárba
kapaszkodva. – Felhívom!
A zsebemhez kaptam, de pechemre nem volt nálam a mobil. Beugrott, hogy Knightéknál hagytam.
Elkértem Szösziét és felhívtam.
Csalódott sóhajt hallattam, ahogy megint a hangposta volt.
- Emily vagyok – mondtam most határozottan. – Beszélnünk kell! Holnap átmegyek hozzátok, kérlek,
legyél otthon! Szeretlek!
Visszaadtam a mobilt és felsóhajtottam.
- Minden rendben lesz – kérdeztem Michaelt, mintha ő a jövőbe látna, és meg tudná mondani, mi fog
történni.
- Megígérem, oké – mosolygott. – Most hazaviszlek, alszol egy jót és holnap megbeszélitek a
problémát. Addigra Matt is lehiggad és rájön, hogy mekkora hülyeségeket vágtatok egymás fejéhez.
Furcsa módon elhittem, mindent, amit mondott, sőt hazamentem és lefeküdtem aludni. Nyugodt volt
349

Senkinek sem kellesz!
az álmom.
Másnap reggel bizakodva ébredtem a szokásos hajnali napsugarakkal együtt. Legszívesebben rögtön
elindultam volna Knightékhoz, hogy beszéljek Mattel, de Knighték nem a koránkelésről híresek.
Apának munkaügyben korán el kellett mennie, de Clara a konyhát takarította. Segítettem neki, közben
még fecsegtem is arról az univerzális takarítógépről, amivel Matt kocsiját pucoltuk ki.
Aztán Clara vásárolni indult és megkérdezte szeretnék-e vele tartani. Úgy tűnt, tényleg nem bánná, így
hát csatlakoztam hozzá, gondoltam könnyebben telik az idő. Kivételesen nem a szokásos
bevásárlóközpontba mentünk, mert Clarának volt egy csomó kuponja, amivel kedvezményesen
lehetett vásárolni az egyik a házunktól jóval távolabbi üzletben.
A bomba, ahogy az már lenni szokott, most is hirtelen robbant. Az egyik pillanatban Clara
mosolyogva szállt ki a kocsiból, a másikban ledermedve meredt az úttest másik oldalán lévő kávézó
teraszára.
Én is megbámultam, mit néz. Egy smároló párocska volt, a nőből sokkal több látszott, mint a pasasból,
Clara mégis felismerte. Talán, ha én is évtizedeket töltök vele ugyanúgy felismerem, de így csak akkor
esett le a dolog, mikor a férfi arcát is megláttam. Az apám! A nő is ugyanaz volt, akit korábban is
láttam. Az, akivel állítólag szakított!
Tudtam, hogy kellene valamit csinálnom, de semmi nem jutott az eszembe. Apám, mintha valahogy
megérezte volna, hogy figyeljük, felkapta a fejét és egyenesen ránk bámult. Illetve egyenesen Clarára.
Az arcán döbbenet futott végig és felugrott az asztaltól. Ez volt a legszánalmasabb dolog, amit eddig
tőle láttam.
- Szállj be a kocsiba! – csattant fel Clara.
Apám felénk indult, de Clara beugrott az autóba (némi késéssel én is) és indított. Nem mondott
semmit, a pillantását mereven az útra szegezte, a száját összeszorította. Én sem mondtam semmit,
figyeltem az utat. Túl gyorsan mentünk.
A torkom összeszorult, amerre néztem az életemben, mindenhol egyre nagyobb kupac trutyival
találkoztam. A szerelmi életemben (már ha még van olyanom), a családomban. Ennek sosem lesz
vége Soha nem lehet minden nyugodt
Egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, amíg haza nem értünk. Clara bement a házba, én meg
követtem. Hallottam a zeneszót, Dorothy mit sem sejtően gyakorolt odafent. A torkomban még
nagyobb gombócot éreztem. Tudtam, hogy hamarosan utat tör magának a sírás, már megint.
- Menj fel! – utasított Clara és kifelé bámult az ablakon. Apám épp most hajtott fel a bejáróra. – A
lányoknak ne mondj semmit!
Felrohantam, bementem a szobánkba és leültem az ágyra.
- Mi történt – kérdezte Dorothy leeresztve a hangszerét.
- Semmi – mondtam közömbösséget színlelve.
- Matt biztos ki fog békülni veled – mosolygott rám. – Szerintem Gemma csak beszélt össze-vissza.
- Aha – mondtam.
Szuper, emiatt is bűntudatom volt, el kellett volna mondani Dorie-nak, is, hogy mi volt a
veszekedésünk témája. Persze ez éppen nem az a helyzet volt.
Hirtelen nyílt az ajtó és Lauren rohant be rajta.
- Mi történt – kérte rajtam számon. – Anya és apa veszekednek!
- Nem tudom – hazudtam.
- Hogyhogy nem tudod Te meg anya vásárolni mentetek, aztán hirtelen visszajöttök, minden cucc
nélkül! Valaminek történnie kellett! Mondd el!
- Mondom, hogy nem tudom! – csattantam fel.
350

Senkinek sem kellesz!
Laurenről lerítt, hogy nem hisz nekem, de szerencsére nem ugrott a torkomnak. Hallgatóztunk, de
semmi értelmeset nem hallottunk. Apa nem kiabált, csak Clara egy-egy hangosabb felkiáltása hatolt
fel hozzánk. Végül a hangok elhaltak és meghallottuk az ajtó csapódását. Lauren kiosont körülnézni,
majd vissza hozzánk.
- Apa elment – jelentette. – És anya sír! Most mit csináljunk
- Még soha nem veszekedtek – mondta Dorothy döbbenten.
- Talán hagyni kellene egy kicsit… megnyugodni – mondtam halkan. A gyomromba markoló érzés
sokkal rosszabb volt, mint valaha.
- Vagy lemehetnél beszélni vele – válaszolt Lauren.
- Tessék – kérdeztem.
- Tényleg, Emily! – bólintott Dorothy. – Talán jó lenne, ha te mennél le. Anya soha nem szokott sírni
és…
Nem fejezte be. A rémültségük láttán újabb érzés hasított belém. Tudtam, hogy mit érezhetnek,
nagyon is, hiszen apa és anya velem is elégszer megcsinálták. Veszekedtek előttem, ordítoztak, ami
elől a fa mögé menekültem…
- Jó, csak maradjatok itt – mondtam gyorsan.
Otthagytam őket. Éreztem, hogy mit kell tennem, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. El akartam
mondani Clarának, hogy én mennyire rémült voltam, mikor anya és apa veszekedtek, és hogy most
Dorie és Lauren ugyanezt érzik. A felnőtteknek sosem szabadna hagyni, hogy a gyerekeik ilyen
dolgoknak legyenek a fültanúik. Igaz, Dorie és Lauren már elég nagyok, de azért még ugyanúgy
gyerekek és most össze vannak zavarodva és bizonyára félnek.
- Te tudtad, igaz – támadott le Clara. Nem sírt, legalábbis én nem láttam könnyeket a szemében, csak
azokról árulkodó vörösséget.
- Jól vagy – tértem ki a válasz elől. Nyilván apa már elmondta neki, hogy tudtam.
- Apád elköltözik – közölte velem hidegen. – Felszólítottam, hogy válasszon: vagy mi, vagy a
szeretője és ő választott. Az a lotyó fontosabb neki a családjánál.
- Én… – azt akartam mondani, hogy sajnálom, de ez tök hülyeség lett volna, helyette másképp
fejeztem be. – Tudok segíteni valamiben
Ezzel megint rosszat mondtam, láttam Clarán. Ahogy rám nézett a szemeiben tömény utálatot, az
arcán megvetést fedeztem fel.
- Talán elmondhattad volna! – mondta. – Vagy jobban esett röhögni a hátam mögött, ahogy…
- Ez nem igaz! – csattantam fel belé fojtva a szót. Miért akarnak mindent rám fogni – Nem nevettem!
Én is láttam őket, ugyanúgy, ahogy ma. El akartam mondani, de apa azt kérte, hogy adjak egy kis időt,
amíg lerendezi. Később azt mondta, hogy már vége és a csaj semmit nem jelentett neki. Nem mondta
el neked, mert azt mondta, hogy nem akar megbántani. Persze most már tudom, hogy hazudott, de… –
rájöttem, hogy gyáva módon magam igyekszem menteni. Szánalmas. – Soha nem nevettem rajtad.
Rosszul éreztem magam.
Nyomorultul éreztem magam, persze tudtam, hogy ez édeskevés volt és tényleg el kellett volna
mondanom. Nem néztem Clara szemébe. Sírás fojtogatta a torkom és tudtam, hogy hamarosan újra
kitör belőlem az elmúlt napok felhalmozott nyomása, de még nem akartam ezt.
- Évről évre egyre jobban hasonlítasz az anyádra – mondta hirtelen, amire csak felnéztem rá. Hogy jön
ez ide – Nyilván már feltűnt neked, hogy anyád és én nem vagyunk valami jóban. Ismered az okát is,
de a teljes történetet biztos nem. Akarod hallani
Igazából nem akartam, de Clara nem várt a válaszomra, hanem belekezdett.
- Egész életemben csak egyetlen férfit szerettem, természetesen az apádat. Annyira boldog voltam
vele, eljegyzett, együtt terveztük az esküvőt, a közös életet, aztán jött az anyád! Ray és ő összeszűrték
351

Senkinek sem kellesz!
a levet a hátam mögött. Egy barátnőmtől tudtam meg, aki látta őket, ugyanígy, ahogy mi most.
A hangja már nem volt támadó, mint eddig, inkább megfakult, fájdalmas és beletörődő.
- Szakítottam vele, visszaadtam a gyűrűmet is, de két hét múlva kiderült, hogy terhes vagyok.
Elmentem Rayhez – sóhajtott, mintha ez nagyon szörnyű emléke lenne. Elhittem, hogy az. – Sharon
nyitotta ki az ajtót. Csak Ray inge volt rajta, teljesen…– rám nézett, aztán félbeharapta a mondatot. –
Olyan szánalmasan viselkedtem… én könyörögtem neki, hogy menjen el, megmondtam, hogy
gyereket várok. Azt mondta, ő is, és hogy Ray megígérte neki, hogy elveszi.
A pillantásától még nagyobb bűntudathullám jött rám. Nem akartam látni Clara fájdalmát, a történetet
még kevésbé akartam hallani, de csak mondta tovább.
- Összeházasodtak. Apád az esküvő után hamar rájött, hogy nem kellett volna elvennie anyádat. Ray
egy percig sem lehetett boldog mellette, akkor rájött, hogy igazából engem szeret és kibékültünk.
Dorie születésénél már ott volt velem. Végig engem szeretett, Emily!
Lesütöttem a szemem, akartam mondani valamit, de nem lett volna értelme. Valahol legbelül egy hang
tiltakozott. Hiszen akkor is anya volt apa felesége, nem Clara. Talán az arcomról leolvashatta a
gondolataim, mert Clara folytatta.
- Technikailag nem történt semmi, legalábbis először. Megmondtam apádnak, hogy nem lehet közünk
egymáshoz, amíg el nem válik anyádtól. Ray megpróbálta. Ott akarta hagyni anyád, csakhogy már
megvoltál te. Ray szeretett téged és nem akarta, hogy anyád neveljen, anyád pedig ezzel fenyegetőzött.
Elmegy és visz magával téged is. Sokáig tartott, amíg tényleg megtette, de azt is csak azért, mert
rájött, hogy Ray felfogadott egy válóperes ügyvédet, aki szerint lett volna esély arra, hogy apád
neveljen tovább. Én vállaltam, hogy ha kell téged is felnevellek…
Hogy ha kell Muszájból, még erre is képes lett volna Ez felért egy arculcsapással.
- Ezért utálsz engem – kérdeztem végül. Olyan sokszor meg akartam már kérdezni, de eddig sosem
mertem. Most meg mit számít Semmit.
- Próbáltalak kedvelni, de nem sikerült – mondta szinte mentegetőzve. – Talán, ha velünk nősz fel,
másmilyen lettél volna, de így teljesen az anyád hasonmása vagy. Az álszent mártírságod is rá
emlékeztet, az a pillantás, amivel kifejezed a nem tetszésedet, szintén Sharonra volt jellemző.
Álszent mártírságom Ilyennek tűntem az ittlétem alatt Megalázottnak éreztem magam. Én annyira
nem akartam a terhükre lenni, kétségbeesésemben ki is mondtam.
- Én nem akartam ezt. Nem akartam idejönni és… zavarni titeket. Apa kényszerített!
- Tudom, ezért nem is hibáztatlak – mondta, de nem úgy, mintha komolyan gondolná. Az, hogy utál
sokkal jobban fájt, mint képzeltem volna. Korábban is voltak jelek, de sosem hittem el teljesen. Azzal
vigasztaltam magam, hogy talán csak tévedek és kedvel, mint mondjuk a lánya barátnőjét vagy
ilyesmi. Soha nem kértem volna szeretet, meg semmi komolyabb érzelmet. Ehelyett mi van Már attól
rosszul van, ha meglát, mert anyára emlékeztetem.
- Saj… sajnálom – dadogtam. – Elmegyek… elmegyek sétálni.
Mielőbb el a helyszínről, mielőtt ott állok neki bőgni. Rohantam, szinte magam sem tudtam, hogy
merre és közben a könnyeim nyeltem vissza. Undorodtam apámtól, anyától és még Clarától is. Apa és
anya akkor is házasok voltak, Clarának nem lett volna szabad belekeverednie. Persze ott volt Dorie…
Talán anyám volt a hibás, amiért elszedte apát Clarától, félre kellett volna állnia, amikor… de nem,
mert én megszülettem.
Ezért mentünk hát el. Ezért hagytuk itt Mattet, ezért volt minden szenvedésem. Önző módon
mindenkit hibáztattam, csak magamat nem. Pedig talán én okoztam a legnagyobb bajt, azzal, hogy
megfogantam. Megráztam a fejem és megálltam. Nem, ezért kivételesen nem én vagyok a hibás!
352

Senkinek sem kellesz!
353

Senkinek sem kellesz!
50.
Mivel otthon nem volt semmi keresnivalóm, az egyetlen helyre mentem, ahol némileg oltalmat
nyerhettem. Hiszen ott volt Szöszi, a legjobb barátom és persze Matt, akivel, ha rosszban is vagyunk,
őszintén hittem, hogy megoldjuk, és némi vigaszt nyerhetek az ölelésében.
Amikor megérkeztem a Knight házhoz, végigrohantam a köves úton, nyugtázva, hogy Matt kocsija
nincsen a ház előtt és egyenesen a nappaliba futottam. Az agyam egyetlen apró szegletében észleltem,
hogy a gyerekek mind odakint játszanak, ami nekem pont kapóra jött. Nem akartam, hogy ilyen
állapotban lássanak, nem akartam, hogy valami apró nyomásra darabokra essek szét. Hajszál híján
elbőgtem magam. Szükségem volt Michaelre, az ő kedvessége és vigasztalói szavai, majd
lenyugtatnak. Aztán megvárom, amíg Matt hazaér és bocsánatot kérek tőle. Ez a két terv volt a
fejemben egyelőre, lenyugodni, bocsánatot kérni.
Felrohantam a legfelső emeletre és benyitottam Szöszi szobájába, remélve, hogy ott tartózkodik, de
csalódnom kellett. Nem volt ott. Ahogy belegondoltam, rájöttem, hogy a kocsiját sem láttam a ház
előtt, csak épp az agyam annyira Matt kocsijára volt ráállva, hogy nem esett le rögtön. Milyen hülye
vagyok!
- Emily
Ijedten hátrafordultam, a szívem négyszeres tempóban kezdett dobogni, ahogy megláttam Mattet. Épp
a szobájából jött ki, egyetlen rövidnadrágban és olyan megbántott arckifejezéssel, amire csak ránéztem
és újra elöntöttek a bűntudat és az önvád hullámai.
Tettem felé pár határozott lépést, meg akartam ölelni, de megakasztott az, ahogyan rám nézett. Láttam,
hogy nagyon haragszik.
- Nem láttam a kocsid – nyögtem ki kiszáradt szájjal, égő torokkal.
- Hazahoztak – mondta nekem érdektelenül. – Mike két perce ment el, ha őt keresed.
- Igen – mondtam. Biztattam magam, hogy kezdjek bele, de nem akartak jönni a megfelelő szavak.
Bocs, hogy azt mondtam, te nem is vagy része ennek a családnak. Ezt mégsem mondhatom. – De
téged is kerestelek.
- Igen – kérdezte olyan flegmasággal, mintha kételkedne benne, hogy nekünk még van közös témánk.
Ettől féltem!
- Beszélnünk kell, Matt! – hadartam. – Korábban is el szerettem volna mondani, hogy mennyire
sajnálom…
- Hagyd ezt, Emily! – rázta meg a fejét komoran. – Nem kell emiatt bocsánatot kérned!
Gúnyosan hangsúlyozta a bocsánat szót.
- Tudom, hogy haragszol – kezdtem halkan –, de én tényleg…
- Ne beszéljünk erről! – vágott közbe megint. – Inkább rólad és rólam kellene.
- Rólunk – kérdeztem zavartan. Mit akar Most ki fog dobni Szakít velem
- Rólad és rólam – mondta megint szintén hangsúlyosan.
Hirtelen megértettem. Nincs mi, csak ő és én vagyunk. Tudtam, hogy mit fog mondani és nem akartam
meghallgatni. Legszívesebben elrohantam volna, hogy soha ne kelljen hallanom.
- Egy ideje tűnődöm ezen – mondta és engem méregetett. Nem tűnt szomorúnak vagy mérgesnek.
Közömbösen beszélt és ez fájt, majdnem annyira, mint a szavak értelme. – Ez nem fog menni, Emily!
Ez, amibe belekezdtünk izgalmas volt és… heves, de nem hinném, hogy van közös jövőnk.
Igen, én is hasonló gondolatokkal gyötröm magam, hogy is mondta Egy ideje.
354

Senkinek sem kellesz!
- Élveztem az együtt töltött időt, de nem hinném, hogy mi összeillünk. Ezt észrevetted te is, ugye
Várhatta a választ, mert annyi erőm sem volt, hogy pislogjak. Egyetlen értelmes kérdés kavargott a
fejemben, amit nem akartam feltenni, mert féltem a választól.
- Rájöttem, hogy ami köztünk volt, az nem igazi. Ez lehetett volna, ha nem mész el, Emily, de így csak
hazugság az egész. Mindkettőnknek új élete van és azzal, hogy visszajöttél csak megkavartál mindent.
Nem azt mondom, hogy nem örülök neki, hogy itt vagy… Nem, nagyon kedvellek téged, de nem
szeretlek.
Nem szeretlek. Egyetlen másodperc alatt felfogtam, amit mondott. A fájdalom, ami belém hasított éles
volt és égető, mintha lenyeltem volna egy pohár tűzforró vizet, éreztem, ahogy szétáramlott a
testemben. Levegő után kellett kapnom, és hogy elrejtsem a fájdalmamnak ezt a bizonyítékát,
megkérdeztem A Kérdést.
- Te most szakítasz velem – a hangom szánalmas volt, elhaló és a vége elcsuklott.
Azt hittem, rosszabb nem jöhet, de Matt mögött kinyílt az ajtó és megpillantottam Gemmát.
- Mi lesz, Matt, gyere már… ó, szia, Emily!
Nem sok ruhát viselt, csak melltartót és bugyit. A szemem róla, Mattre vándorolt megint. Némán
könyörögtem, hogy ne legyen igaz, amit gondolok. Belenézett a szemembe és felnevetett. Nem vidám
nevetés volt, inkább ez is közömbös, talán kicsit frusztrált a rajtakapás miatt.
- Most mondhatnám, hogy ez nem az, aminek látszik, de az olyan sablonos lenne – mondta és
kinyújtotta a kezét Gemma felé. A lány mosolygott, majd gyorsan odasimult Matthez. A meztelen
bőrük egymáshoz ért és akkor meg akartam halni.
- Kibékültem Gemmával – közölte Matt. – Nem akartam, hogy így tudd meg… de most már mindegy.
Figyelj, hibáztam, mikor szakítottam vele, azt hiszem, mindvégig őt szerettem, de megjelentél te és az
egész összekuszálódott. Végig meg voltam kergülve! Talán, ha nem jössz vissza… – elhallgatott és én
éreztem, hogy mit jelent a csend.
Megint rám fogják, ezért is én vagyok a hibás. Ha nem jövök vissza, nem történik mindez.
Mindhárman hallgattunk. Talán arra vártak, hogy elmenjek, de én csak álltam ott… hogy is szokás
mondani Földbe gyökerezett lábakkal. Persze nem csak a lábam volt ilyen ramaty állapotban. Nem
tudtam levenni a szemem Matt kezéről Gemma derekán. Mattnek feltűnhetett a dolog, mert egy idő
után elvette onnan a kezét, gyengéd csókot váltott vele és a szobája felé terelte a lányt.
- Várj meg, amíg ezt elintézem! – mondta neki.
Ezt A kapcsolatunk, a szerelmünk, neki csak „ez” A lelkem tiltakozott a gondolat ellen, de aztán
rájöttem, hogy a szerelmünk nem létezik. Nem is létezett, csak az én szerelmem van és Matt… mit is
mondott Izgalma és heve Jobb lett volna, ha inkább egy valódi kést szúr belém, akkor legalább
elvéreznék, de a képzeletbeli késektől nem lehet meghalni… sajnos.
- Azt is mondd el neki, amit anyukád üzent! – szólt vissza Gemma, mielőtt becsukta volna az ajtót.
- Mit – kérdezte Matt értetlenül. Gemma rám nézett.
- Emily, Mrs. Knight talált egy új dadát a gyerekek mellé. Nem mintha te nem lettél volna jobb, de az
új sokkal kevesebb költséggel fog járni. Ő nyilván nem eszi fel a vagyont!
- Gemma! – csattant fel Matt. – Ne beszélj hülyeségeket! Természetesen Susan nem mondta ezt –
fordult vissza hozzám.
Gemma nevetett és becsukta az ajtót.
- Emily, azért maradhatnánk barátok – folytatta Matt és volt még valami, amit nem értettem.
„Menj el, menj el!” – mondogattam magamnak. – „Ne kezdj könyörögni neki, ne kezdj sírni előtte…”
- Ez amiatt van, amit mondtam – kérdeztem végül. A hangom most szinte normális volt, csak egy
355

Senkinek sem kellesz!
valami zavart. Üres és monoton. – Azért szakítasz velem Csak mert nem mondtam komolyan!
Esküszöm, Matt, csak dühös…
- Nem emiatt – rázta meg a fejét.
Ha így lett volna, akkor azt gondolnám csak haragszik, az még megbocsátható és kész lettem volna
könyörögni, sutba dobni minden méltóságom.
- Akkor a pénz miatt – jutott eszembe a másik indok. – Én… én apádnak adtam, hogy elmenjen
Vegasba.
- Mi – hökkent meg. – Apámnak Mármint…
- Az igazinak – hadartam. – Téged keresett és pénzt akart tőled, de én azt mondtam… azt mondtam,
adok neki, ha elhúz innét és nem zavar téged. És… és ez volt. Sajnálom, hogy nem mondtam el!
Kérlek…
Elhallgattam. Hosszan nézett rám, vártam valami reakciót, az önző énem megértést akart, de végül
rándított egyet a vállán.
- Hát, ez elég nagy hülyeség volt – mondta. – Nem kellett volna pénzt adnod neki.
Megint hallgattunk. Meg akartam kérdezni, hogy most mi van, de újra megszólalt, meggyilkolva az
összes reményt, feltépve a szívemet azzal, amit másodszor is kimondott, hogy biztos lehessek benne és
felfoghassam.
- De ennek semmi köze kettőnkhöz. Nem akartam rosszat neked. Én csak… nem szeretlek.
- Akkor… - nyögtem ki. A fájdalom kezdett túlnőni rajtam. Több volt, mint amit ép ésszel el tudok
viselni. – Akkor én megyek… szia!
Bár elköszöntem, nem mozdultam továbbra sem. Kellett volna, de nem ment.
- Isten veled – mondta Matt. Most kedves volt a hangja. Megfordult és bement a szobájába.
Gemmához! Hallottam a lány idióta vihogását és elképzeltem, hogy ledőlnek az ágyra…
Észrevettem, hogy hallgatózom, de a saját zihálásomon kívül semmit nem hallottam. Ez volt, ami
kicsit észhez térített. A légzésem olyan volt, akár egy haldoklóé. Becsuktam a szám, a tüdőm
tiltakozott a hirtelen levegőelvonás ellen, így sóhajtottam egyet. És ez a sóhaj felszakított egy hosszú,
mély sebet, amitől megremegtem.
Zuhanni kezdtem egy olyan feneketlen szakadékba, ahol nincsenek kapaszkodók, az én kicsi
boldogsággömböm darabokra tört, most végleg.
Nem szeretlek. Tehát nem is volt igaz, hiába tudtam, azért valahol reménykedtem az ellenkezőjében,
hiszen becsapott a szívem, az eszem, az ösztöneim. Nyilvánvalóan rájött, hogy mégsem kellek neki,
ugyanúgy, ahogy mások is rájönnek előbb vagy utóbb. Én vagyok a hülye, hogy egyáltalán
csodálkozom rajta! Haragudni kezdtem magamra. Miért döbbentem meg ennyire Hiszen magától
értetődő volt, voltak jelek, voltak balsejtelmek, mégis…
Megfordultam és lebotorkáltam a lépcsőn. El kell mennem innen, mielőbb elhagyni a házat, mielőtt
találkozom valakivel, aki megkérdezi, mi bajom, én meg szánalmasan bőgni kezdek. Nem, nem
sírhatok.
„Talán, ha nem jössz vissza”– milyen igaza van, soha nem szabadott volna visszajönnöm. Ezért nem!
Már majdnem kiértem a házból, mikor a gyerekek beözönlöttek és rajtakaptak, ahogy holdkórosként
mászkálok a házban. Valamit beszéltek hozzám, de nem nagyon értettem. Végül ráfókuszáltam
Peterre.
- Emily, mi a baj
Érdekes kérdés volt. Mi a baj Nem kaptam levegőt, a végtagjaim zsibbadtak, a mellkasomat milliónyi
égő tű szurkálta.
- Most el kell mennem – ziháltam. – Elmegyek… sziasztok.
Nyilván nem tűnhettem olyan agyalágyultnak, mint amilyennek éreztem magam. Hazamentem.
356

Senkinek sem kellesz!
Ha valaki megkérdezné, hogyan jutottam el a házunkig, nem tudnék válaszolni. Azt tudom, hogy még
mindig nem sírtam, mert az volt a legértelmesebb gondolatom: „Ne sírj, te szánalmas barom!” Így hát
nem sírtam, akkor sem, mikor beléptem a nappalinkba és megláttam Clarát, amint épp bőröndöket
cipel lefelé.
Nem szólt semmit, ahogy rám nézett. Persze, hiszen utál, mert anyára emlékeztetem és őt is utálja.
Felvánszorogtam az emeletre, ahol Laurennel találtam szembe magam. Sírt, sokkal jobban fájt látni a
könnyeit, mint ahogy gondoltam volna.
- Most boldog vagy – kérdezte tőlem. – Apa és anya elválnak! Mindez miattad van!
Most nagyon nem hiányzott egy újabb dolog, amiért hibáztathatom magam, így dühösen
visszavágtam.
- Nem én csaltam meg Clarát! – abból, ahogy a szemei elkerekedtek, rájöttem, hogy Clara nyilván
megkímélte őt ettől az apró részlettől.
Otthagytam Laurent és bementem a szobámba. Arra számítottam, hogy Dorothy ott lesz, de nem volt.
A zsibbadt agyam igyekezett feldolgozni a kérdést. Vajon hol lehet „Mike két perce ment el, ha őt
keresed”. Igen, biztos együtt vannak, Dorie-nak lelki támaszra volt szüksége és felhívta Szöszit.
Leültem az ágyam szélére és meredtem magam elé. „Nem szeretlek… nem hinném, hogy van közös
jövőnk.”
- Talán, ha nem jössz vissza! – suttogtam el az ő hangsúlyával és akkor rádöbbentem, mit kell tennem.
Elmegyek haza, ahol az igazi otthonom van, ahol nem gyűlöl senki. Igaz, ott olyanok sincsenek, akik
szeretnek, de nem is utálnak. Közömbösek voltak, ahogy én is az voltam… ahogy Matt volt ma.
Előrángattam a bőröndömet, ugyanazt, amivel érkeztem és a szekrényemhez lépve, egy mozdulattal
besöpörtem mindent. Aztán lehajoltam és kivettem azokat a holmikat, amik nem az enyémek. Dorothy
kölcsön adott holmijai, egy póló még Michelle-től.
Égett a szemem, de visszatartottam a rohadt könnyeim. Nem fogok sírni, mint egy gyerek! Az első
könnycsepp, akkor csordult le, mikor becsaptam a szekrényajtót, amiben a Mattől kapott dzseki volt.
Nem, kizárt, hogy azt elvigyem. A második könnycsepp a nyakláncom miatt volt. Lecsatoltam és
letettem az éjjeliszekrényre. Valahol a pakolás közben rájöttem, hogy nincs tervem a hazautazást
illetően. El innen, ez megvolt, de hogyan Repülővel nem mehetek, nincs is annyi pénzem. Hirtelen
eszembe jutottak Mrs. Knight csekkjei. Ott voltak az éjjeliszekrényen „Ő nyilván nem eszi fel a
vagyont!” Mrs. Knight legalább hamar talált másik dadát. A harmadik könnycseppem a szégyen miatt
volt, amit éreztem. Észre sem vettem, töméntelen mennyiségű édességet ettem fel náluk. Nem említve
az ott étkezéseket, a költségeim, a jegyem a színházba, a benzinköltség, amikor Mrs. Knight fuvarozott
és még milliónyi apróság, ami miatt pénzt kellett költeniük rám. Igen, a vagyonukból jó sokat
költöttek rám, én meg szinte észre sem vettem. Nem is akartam, annyira elvakultam a boldogságtól.
Felhagytam a könnyek számolásával, mikor magam elé húztam egy papírt és írni kezdtem. Nem volt
szükség számolásra, azt hiszem, minden egyes betűre hullott egy csepp, ha nem több. Alig láttam,
miközben megírtam a búcsúlevelem.
„Bocsáss meg, Dorie!
Bocsáss meg, hogy akkor megyek el, mikor a legnagyobb szükséged lenne rám! Bocsáss meg, hogy
cserbenhagytalak, pont most, de nem maradhatok tovább! Tudnod kell, hogy mindig is vágytam rá,
hogy legyen egy testvérem, akit mindennél jobban szerethetek és megkaptalak téged. Mielőtt
megtudtam volna, hogy valóban azok vagyunk, már akkor is szerettelek, elmondhatatlan, hogy
mennyire. Kérlek, ne haragudj, hogy itt hagylak, de tudom, hogy nem leszel egyedül! Michael
megvigasztal téged, ő majdnem annyira szeret, mint én, ebben biztos vagyok. Nem akartam búcsú
357

Senkinek sem kellesz!
nélkül elmenni, de ha megvárnám, amíg hazaérsz, könyörögnél, hogy maradjak, és nem tudnék nemet
mondani. Könyörgöm, ne kezdj sírni! Nagyon-nagyon szeretlek!
Kérlek, mondd meg Szöszinek és a gyerekeknek, hogy őket is szeretem, és nem tűnök el. Fogok
telefonálni neked, mihelyst tudok és természetesen Michaelnek is. Megkérhetlek rá, hogy a nyakláncot
add vissza Mattnek, üzenem, hogy…”
Leálltam a levélírással. Az ujjaimmal elsöpörtem a könnyeket és kipislogtam a maradékot is, hogy
lássak is valamit. Hogy jön egy búcsúlevélbe Matt Nem kellett volna, de azért folytattam.
„… hogy már úgysem érvényes az, amiket mondott nekem, így inkább visszaadom. És mondd neki,
hogy sok boldogságot, és hogy sajnálom…”
Emily, állj már le! Ne Mattről írjál!
„… sajnálom, ami történt.
Nagyon fogsz hiányozni, ezért majd naponta foglak hívogatni, úgyhogy ne aggódj értem.
Szeretlek: Emily
Ja és kérlek, add vissza a csekkeket, Mrs. Knightnak!”
Összehajtottam a papírt, miközben próbáltam elfojtani a sírásomat. Ebben sosem voltam jó, de most
kivételesen sikerült. Micsoda hülye levél! Összegyűrtem az egészet, majd egy új papírra csak ennyit
írtam.
„Hívlak, amint tudlak.
Szeretlek, Emily”
Odatettem Dorothy ágyára. A nyakláncot és a csekkeket ott hagytam, magától is tudni fogja, hogy mit
csináljon velük. Becsaptam a bőröndömet és elindultam. Hogy hová, azt még nem döntöttem el.
Lauren szobájának ajtaja nyitva volt, de őt magát nem láttam. A nappaliban sem volt senki, de nem is
baj.
- A patkány elhagyja a süllyedő hajót
Megfordultam és megláttam Laurent, az ablakpárkányon üldögélt és kifelé bámult.
- Ezt akartad, nem – kérdeztem szipogva. – Sajnálok mindent, az undokságod ellenére, azért a
testvérem vagy és szeretlek!
Kész, mindent elmondtam, amit csak akartam. Kinyitottam az ajtót és akkor Lauren utánam szólt.
- Várj!
Döbbenten néztem, ahogy közeledik felém, majd egyszerűen átölelt. Visszaöleltem és a teste apró
remegéseiből rájöttem, hogy ő is hasonló állapotban van, mint én. Egyetlen hajszál választott el a
bőgéstől.
- Többet ne gyere vissza! – húzódott el végül.
- Megígérem! – nyüszítettem ki magamból. – Soha többé!
Megfordultam, most végleg és elhagytam a házat, ami csak nyolc éve volt igazán az otthonom. Gyors
léptekkel haladtam az úti célom felé, ami a buszmegálló volt, egyelőre. Végül is busszal is haza tudok
jutni, csak kicsit hosszadalmasabb lesz.
A bankszámlámat megszabadítottam a maradék kevéske pénztől és felszálltam a buszra. Mikor
358

Senkinek sem kellesz!
elhelyezkedtem a kényelmetlen, kemény plüssülésen, akkor rájöttem, mit csinálok. Most hagyok itt
mindent, a családom, a barátaim, a szerelmem. Ez nem normális.
359

Senkinek sem kellesz!
51.
Majd három napba telt, mire hazaértem. Haza… már egészen mást jelentett ez a szó, mint két hónapja.
Az otthon ott van, ahol az ember szerettei vannak, a családja, a barátai, a szerelme…
Ezt nem tudtam eldönteni. Ha Dorie-ra gondoltam otthonnak tűnt, ha Clarára, akkor nem kívánt
vendégeskedésnek.
Tudtam, hogy el fog jönni az idő, mikor el kell mennem, már a legelejétől fogva sejtettem az egészet,
mégis erre nem számítottam. Nem hittem, hogy ennyi ember lesz, akit ennyire fogok szeretni.
Dorothy, a nővérem, a vér szerinti testvérem. Épphogy megtudtam, máris vége van. Annyi időt
szerettem volna eltölteni vele, amennyit kihagytunk. Hiszen el sem mondtam neki mennyire nagyonnagyon
és irreálisan erősen szeretem. Igaz, párszor mondtam, de az mégsem ugyanaz. Nem tudtam
bebizonyítani.
Azóta biztos észrevette, hogy eltűntem, elolvasta a cetlimet és nyilván sírt is. Könny szökött a
szemembe, ahogy elképzeltem a sírástól maszatos képét. Nem elég neki, hogy apa elment, még én is
otthagytam. Legalább Szöszi ott van neki!
Ahogy beugrott Szöszi képe a belsőm még fájdalmasabb vonaglásba kezdett. És Michael arca hozta
magával az egész családot, Mr. és Mrs. Knight, James, Meghan, Sarah, Peter, Michelle, még Maya is
hiányozni fog… és persze Matt!
Nem értettem, hogy fájhat ennyire, hiszen tudtam. Soha nem áltattam magam, nem képzeltem, hogy
együtt fogunk megöregedni, sőt még közös jövőt sem terveztem, mégis… szerettem, szeretem és
mindig is szeretni fogom. Hiába csinál akármit, ez soha nem fog változni.
Miért fáj, ha tudtam Nem azért, mert kidobott, ezt is tudtam, lecsengett az újdonság varázsa, mindent
megkapott, amit csak akarhatott. Akkor miért érzem ezt a… kínt. Olyan, mintha fogta volna a
szívemet és alaposan összetörte volna a markában. Igen, ez fáj a legjobban. Becsapott engem.
Annyira nem akartam elhinni a szép szavait, mégis épp ezért hittem el. Elhittem, hogy szeret, hittem a
csókjaiban, az ölelésében… végig elhittem mindent, amit mondott.
Aranytálcán nyújtottam át a szívem és elhittem, hogy vigyázni fog rá. Bíztam benne, hogy nem fog
ártani nekem, hogy nem is akar ártani. Talán nem is akart. Végül is én sosem árultam el neki, hogy
szeretem. Hihette egyszerű kis viszonynak is és mondta is, hogy nem akarja, hogy haraggal váljunk el.
„Figyelj, hibáztam, mikor szakítottam vele, azt hiszem, mindvégig őt szerettem, de megjelentél te és
az egész összekuszálódott. Végig meg voltam kergülve!” Megkergülve Ő ezt így nevezi Az agyam
azt mondta igaza van, de a szívem mást sikított. Elárult, becsapott, kihasznált! Miért hiszi mindenki,
hogy ezt meg lehet tenni velem Miért hagyom, hogy megtegyék
Persze a folyamatos buszozás és zötykölődés közben erre is rájöttem. Mert, az, amit én aranytálcának
nevezek, korántsem az. Az én szívem egy piszkos hamutartóban volt, bemocskolva a rengeteg
szeméttel, pajzsokkal körülvéve, széles repedésekkel.
Igen, de Matt kiemelte a mocsokból, ha csak rövid időre is, de kiemelte, megtisztította, behatolt a
pajzsok mögé és gyógyírt lehelt a sebekre, hogy aztán újra, immár pajzsok nélkül visszahajítsa a
szemétbe, ahol találta. És ez lett a következmény. Felállítottam a diagnózist: összetörték a szívem,
nem is akárhogyan. Igaz szerelemmel kecsegtetve, ami a legnagyobb kísértés.
Tehát hazaértem, a városba, ahonnét soha nem szabadott volna elmennem. Itt kellett volna maradnom
360

Senkinek sem kellesz!
a biztonságos, normális életemben. Sajnos, ez sem igaz. Sosem volt normális életem, világéletemben
magányos voltam és összetört. Már gyerekként tönkretettek, méghozzá a saját szüleim! Az ocsmány,
szemét apám, a mesterkedő anyám! Ráadásul önkéntelenül is a saját képükre formáltak. A viszony
köztem és Matt között, olyan lehetett, mint anyám és apám között. És ebben a sztoriban Gemma tölti
be Clara szerepét. Itt én voltam a szemét, tudtam, hogy Matt vele jár, mégis szétszedtem őket, hogy
magamnak kaparintsam meg. Persze nem direkt csináltam, de akkor is megtettem.
Leszálltam az utolsó buszról, kezemben a bőröndömmel, de szinte nem is láttam, hogy merre megyek.
Kellene egy taxi, amivel a lakásunkig vitetem magam. Egyszerű gondolat volt, mégis annyira szét
voltam esve, hogy alig tudtam kivitelezni. Mire sikerült fognom egy taxit és megkértem, hogy vigyen
az általam megadott címre, már új gondolat ütött szöget a fejemben.
Mi van, ha anya sem direkt szúrt így ki Clarával Mi van, ha véletlen volt és először nem is tudta,
hogy apának már van menyasszonya Mi van, ha úgy szerette apát, ahogy én Mattet Csak az volt a
különbség, hogy ő harcolni akart apáért, én meg simán félreálltam Gemma elől. Talán harcolhattam
volna, de… jobb is, hogy nem tettem. Mire ragadtattam volna magam Szülök egy gyereket, akinek
ugyanaz lesz a sorsa, mint nekem Nem fogom elkövetni az anyám hibáját!
Tovább gondolva anyám esetét megpróbáltam az ő szemével látni a dolgokat. Szerette apát és szeretett
engem. Össze akarta tartani a családunkat, annak ellenére, hogy apám lépten-nyomon megcsalta.
Aztán gondolom elege lett, mikor apa azt mondta, válni akar és el akar engem venni tőle. Így az egész
szökés értelmet nyert számomra. Hogy elszakított Mattie-től nem öncélú kegyetlenség volt, hanem így
látta jónak.
A házunk előtt lassított a taxi és legnagyobb döbbenetemre apámat pillantottam meg a kapunál
várakozva.
- Menjen tovább! – visítottam a taxisra és lebuktam. – Gyorsan, menjen tovább!
Szerencsére továbbhajtott.
- Észrevett az a fickó – kérdeztem, még mindig az ülésen kuporogva. Az arcom a bőröndre
szorítottam.
- Nem – közölte velem a taxis. Nem tűnt meglepettnek, talán gyakran történik vele, hogy az utasai
bujkálnak valaki elől.
Kicsit távolabb szálltam ki, kifizettem és már ott is maradtam egyedül az út szélén a bőröndömmel a
kezemben. Apám meg mit keres itt Értem jött, hogy visszavigyen Gondoltam, hogy ez lesz. Mégis
hol lenne az a vissza Éljek Clarával, aki utál, és állandóan anyámra emlékeztetem Éljek vele és az új
nőjével Bocs, egyikhez sem volt kedvem. Nem akartam visszamenni és látni őket, Gemmát és Mattet
együtt! Abba végképp belerokkannék, egyszer bőven elég volt. Emlékeztem apám szavaira, azokra,
amiket egyszer mondott. „Az, hogy igent mondtál, csak egy kellemes fordulat, ha nemet mondasz, és
nagyon ellenkezel, bekötözlek egy zsákba és a vállamon hozlak el a lakásból.” És igen, ezt megtenné,
kijelentené, hogy jogában áll megcsinálni és visszavinne. Inkább meghalok, de nem megyek vissza!
Két óra múlva elszántam magam és visszalopakodtam a házunkhoz. Apám nem volt a láthatáron, de
inkább megkerültem a háztömböt és a hátsó ajtón mentem be. Elővettem a hónapok óta nem használt
kulcscsomómat és benyitottam a lakásunkba. Bementem, becsaptam az ajtót és visszazártam.
Csak ekkor tűnt fel, hogy mekkora bűz van itt. Minden mocskos volt, mintha nem is két hónap, hanem
évek óta nem takarítottak volna. A falakon csótányok mászkáltak, amiktől kirázott a hideg.
És akkor realizálódott bennem, hogy mit csinálok én itt Igen, a gondolat, hogy egyedül is megleszek,
nagyon jó volt, de csak amíg nem gondoltam jobban bele. Itt vagyok egy cent nélkül, kezdődő
depresszióval egy lepusztult lakásban. Nem tűnt valami fényesnek a helyzet. Az még oké, hogy talán
visszavennének a korábbi munkahelyemre, de a számlákra nem lenne elég a fizetés. Ráadásul ennem
361

Senkinek sem kellesz!
is kellene.
Most mi a fenét csináljak Nem mehetek vissza oda… a semmiből beugrott, hogy hé, nekem van egy
anyám is. Igaz, csak Mauin.
„Hiányzol, Emily!” – mondta a telefonba. Mi van, ha mégse csak úgy mondta. Mi van, ha igaz –
„Hidd el, nagyon jó az az iskola, amiről beszéltem. Kezdhetnénk egy új életet!”
Talán igaza volt. Hawaii, csak nem olyan rossz hely. Mauin, nyilván nem csak bennszülöttek élnek,
hanem vannak normális iskolák, elvégre egy csomó ember lakik azon a szigeten. Meg szép is.
Kutakodni kezdtem a bőröndömben és megtaláltam a jegyemet. Hawaii szigetek, Maui, még
felhasználható.
„Akármikor jöhetsz, ha meggondolod magad” – mondta. – „Travis is meg akar ismerni.”
Magam elé képzeltem egy térképet és megállapítottam, hogy egy jó nagy darab óceán választana el
innen. El mindenkitől, Dorothytól és Szöszitől is. És Mattől.
Igen, ez lesz a legjobb. Hawaiira megyek! Ha látni akarom Dorie-t és Szöszit, majd küldök nekik
repülőjegyet. Még nyaralhatnak is!
Először teljesen bolond ötletnek tűnt, de ahogy újra és újra átgondoltam egyre jobban tetszett. Elvégre
mit csinálnék itt egyedül Mauin legalább anyám ott van. És forró, homokos partok is vannak. Anya
szerint gyönyörű házban laknak. Ez sem semmi. El kell mennem, összeszedem a holminkat,
utánanézek a gépnek és indulás.
Oké, szerencsére nem sok mindent kellett pakolnom. Elővettem egy nagy bőröndöt és először a
szobám maradék cuccait igyekeztem bedobálni. Szegényes íróasztalomon, néhány tankönyv és két
ceruza, csak úgy otthagyva. Nem is tudom, mire számítottam, mikor elmentem innen. Talán arra, hogy
egy hét és visszatérek
Bepakoltam a két polcnyi könyvem, a hajszárítóm, a kicsi rádióm, amin annyi zenét hallgattam régen
és az iskolai jegyzeteim is előkerestem. A szekrényekből csak úgy dőltek az oda nem illő lakók. A
sportcipőm talpa, már ragadt a rengeteg nyálkától, alig győztem taposni őket. A télikabátomban egész
fészek lakott, úgyhogy inkább hagytam a fenébe. Mi szükségem kabátra Mauin
A konyhát még csak meg sem néztem közelebbről. Kizárt, hogy bele merjek nézni a hűtőbe. Helyette a
fürdőbe mentem. Anyám néhány régi rúzsán, meg pár üveg olcsó parfümön kívül nem találtam
semmit. A következő anya szobája volt. Valami cipős dobozt emlegetett, amiben a dugipénze van.
Hogy lehet ilyesmit elfelejteni Persze engem elfelejtett, az nem gáz, de ennyi pénzt
Anyám szekrénye tele volt cipős dobozokkal, amikben papírok ezrei voltak. Különféle repülőgép
menetrendek, hotelek és szállodák címei, szerelmes levelek, amiket előszeretettel gyűjtött össze. Nem
igazán szoktam kutakodni nála, így megdöbbentem, hogy milyen sok a boríték. Végül megtaláltam a
kötegnyi pénzt. Gyorsan elsüllyesztettem a kézitáskámban. Rátapostam egy újabb, különösen nagyra
nőtt bogárra, mikor megakadt a szemem egy földre szórt borítékon. Emily Sullivannek volt címezve.
Lehajoltam és megnéztem. Egy saját készítésű képeslap volt benne, a félbehajtott papíron ceruzával
egy torta és egy meglepetéscsomag képét rajzolták. A tortán egy hatalmas kilences díszelgett.
Kinyitottam és kitört belőlem a sírás. Csak pár sor állt rajta, gyerekesen kicirádázott betűkkel. „Boldog
kilencedik születésnapot kívánok! Dorothy”
„Én ezt miért nem láttam” – villant át az agyamon, de akkor mást is észrevettem a papírhalomban.
Matt Harpernek címzett borítékok!
Felkaptam egyet és kiszaggattam belőle a levelet.
„Kedves Mattie,
362

Senkinek sem kellesz!
Anya azt mondja, talán már nem is emlékszel rám és azért nem válaszolsz soha. Én tudom, hogy ez
nem igaz. Lehet, hogy csak lassú a postásotok, vagy egy másik Matt Harpernek adta a leveleket, aki
tényleg nem tudja, hogy én ki vagyok…”
Őrült módon feltéptem egy másikat.
„Kedves Mattie,
Ne haragudj, hogy nem írtam mostanában. Nyári szünet van és apával kellett nyaralni mennem.
Kérdeztem tőle, hogy mi van veled, de azt mondta elköltöztél és megint az árvaházban laksz. Megadta
az új címed ezért most ide írok. Képzeld, milyen undok a húgom, Lauren…”
Mind ott volt, több tucatnyi levelem, elküldetlenül! Értetlenül néztem a halmot és felrémlett a
beszélgetésem anyával.
- Akarod, hogy én feladjam, kicsim – kérdezte. – Úgyis a posta felé megyek…
És én neki adtam az összeset! Minden egyes levelet a kezébe nyomtam, hogy adja fel, biztatott, hogy
nyugodtan írjak, Mattie biztos válaszolni fog egyszer.
Mire A levelekre, amit el sem küldött neki Miért Miért nem adta fel őket
A zokogásomtól zengett az egész lakás, persze, hogy haragudott rám, hiszen nem kapott egyetlen
rohadt levelet sem! Azt hitte, elfelejtettem őt! Hogy tudtam volna Egy kupacba szedegettem a
Mattnek címzett leveleket. Olyan vastag halom kerekedett belőle, hogy a két kezemmel alig tudtam
átfogni. Mindegyik bontatlan volt, tehát még anya sem olvasta el, éveken át egy cipős doboznak
írogattam! A semmiért reménykedtem! Hogy tehette ezt velem
Mintegy ösztönből cselekedve kutakodni kezdtem a további dobozokban, aztán rábukkantam arra a
kincseket rejtőre, amitől megszakadt a szívem. Emily Sullivannek címzett levelek voltak!
A szívem csak még jobban belesajdult a látványba. Kivettem egyet, már ki volt bontva, tehát ezt
persze olvasta az anyám!
„Elegem van belőled! Most már nem akarom, hogy visszagyere, nem is hiányzol! Vannak új barátaim
és te nem kellesz többé! Eleget könyörögtem már neked, többet nem fogok!
Ez az utolsó levelem, amit neked írok, már nem vagyok a nevelőotthonban, ugyanis apa eljött értem és
elvitt magával! Tudd meg, hogy kidobtam a nyavalyás mackódat az első szemetesbe, amit találtam!
Gyűlöllek, Emily Sullivan, soha többé ne merj visszajönni ide!”
A görcsös zokogás, elszorította a torkom, nem tudtam lélegezni és azt kívántam, bárcsak meghalnék,
ott abban a rohadt pillanatban! Néztem azt a levelet és lassan a lelkem haldokolni kezdett. Tizenhárom
éves volt ekkor!
„Tizenhárom voltam, mikor rám jött a dackorszak” – nevetett saját magán. – „Az igazat megvallva
elég hülyén és gyerekesen viselkedtem.”
Elővettem egy újabb borítékot. Alig láttam valamit az idióta könnyeimtől, de muszáj volt elolvasnom
a többit is.
„Em!
Mr. Sullivan azt mondta, nem akarsz visszajönni. Miért, Em Nem hiányzom neked Nem szeretsz
már többé Megígértük, Em, nem emlékszel Azt mondtad, mindig szeretni fogsz! Vérszerződést
kötöttünk. Kérlek, Em, ha egy kicsit is hiányzom, gyere vissza! Várok rád és Cica is! Szeretlek…”
Azt hittem eddig, hogy össze vagyok törve Nem, a leveleket olvasva lett végem. Elolvastam az
363

Senkinek sem kellesz!
összes levelet, egy kisfiú könyörgései voltak. Ezerszer leírta, hogy szeret, hogy várni fog rám és
örökké vigyázni fog Cicára. Terveket eszelt ki a megszökésünket illetően, csak annyit kellett volna
csinálnom, hogy visszaírok, én is akarom. Mennyire akartam! Mennyire vágytam rá, hogy újra gyerek
legyek és a levél elolvasása után érezzem azt a boldogságot, amit kiváltott volna. Anyám tette ezt
velünk! Anyám és apám is hibásak voltak. Anyám, aki hazudott és ellopta a gyerekkorom, apám, aki
hagyta mindezt megtörténni és elhitte anyám hazugságait. Hogy tehették ezt velem Hogy tehették ezt
Mattie-vel Egy édes, álmodozó kisfiút tettek tönkre!
A levelei teljesen kikészítettek. Későig olvastam őket, amíg már annyira besötétedett, hogy semmit
nem láttam. Akkor felmarkoltam a leveleket és otthagytam a lakást. A legközelebbi telefonfülkéhez
mentem és hívtam azt a számot, amit anyám hagyott meg nekem.
Sokáig csengett ki, mire végre felvették. Travis volt.
- Hello, Sharonnal szeretnék beszélni! Emily vagyok!
Hamar átadta.
- Emily! Hol vagy, szívem Ray telefonált, hogy elszöktél…
- Miért csináltad ezt, anya – kiabáltam a telefonba. – Megtaláltam az leveleimet! Az összeset! Miért
csináltad ezt
Sokáig csend volt, amit csak az én szipogásaim törtek meg. Nem tudtam megállítani a sírásom, de nem
is akartam. Vártam, hogy a könnyekkel együtt valamennyi fájdalom is távozzon belőlem, de nem ez
történt. Csak még jobban fájt, mintha egy nagy seb lenne, ami még fel sem szakadt teljesen.
- Sajnálom, Emily, én…
- Miért, anya Miért vetted el tőlem Szerettem őt! – kiabáltam
- Mert nem akartam, hogy velük maradj! – mondta ki végül elhalóan. Annyira felháborított, amit
mondott, hogy még a sírásom is elállt egy pillanatra.
- Nem akartad, hogy boldog legyek – sziszegtem. – Mennyi sírtam utána, mennyit álmodtam a
pillanatról, amikor…
- Tudom! – vágott közbe ő is kiabálva. – Tudom. Matt volt a mindened, az életed értelme és soha
senkit nem szerettél annyira, mint őt! Ezt tudom, mégis mit gondolsz, miért jöttünk el Mert engem
senki nem szeretett! Az apád már régóta boldogtalan volt velem, az összes szomszéd tudott a másik
családjáról! A barátnőim, mind elfordultak tőlem, kibeszéltek a hátam mögött! Még a saját lányom is
utált! – az enyémhez hasonló ostoba szipogásokat hallva rájöttem, hogy valószínűleg ő is sír. – Te
maradtál nekem egyedül, Emily! Ha olvastad volna a leveleket, akkor apádhoz akartál volna költözni!
Te is elhagytál volna, mint mindenki az eddigi életemben! Annyira sajnálom! Én nem akartam, hogy
boldogtalan legyél, csak annyit, csak annyit…
Hallottam a kitörő zokogását így azokra a másodpercekre én is engedélyeztem magamnak ugyanezt. A
fejemet nekidöntöttem a telefonfülke hűvös üvegének, de nem enyhítette az arcomon égő forró
könnyek okozta fájdalmat. Persze ez lelki fájdalom volt, nem enyhítheti holmi hűvös ablaküveg. Nem
enyhítheti semmi!
- Szeretlek, Emily! Elhiszed ezt Tudom, hogy most utálsz, de ugye elhiszed, hogy szeretlek! Te vagy
az én kislányom, soha nem akartam ártani neked!
- Nem utállak, anya! Csak dühös vagyok rád – mondtam az igazat. Nehéz igazság volt, de színtiszta.
Meg tudtam volna ölni ebben a pillanatban és tudtam, hogy soha a büdös életben nem fogok
megbocsátani neki ezért, de nem utáltam. Minden, ami lehettem volna, minden, amim lehetett volna,
miatta veszett el. Miatta nincs semmim és senkim. Sehová nem tartozom, senkinek sem kellek.
- Szeretlek, Emily! Kérlek, gyere ide! Úgy hiányzol!
364

Senkinek sem kellesz!
Az egész gyerekkorom a felnőttek miatt ment tönkre. Hülye felnőttek a hülye döntéseikkel. Ezek a
levelek bizonyítják, hogy mennyit szenvedett két gyerek. Mennyit szenvedett Ő! Matt… Mattie…
Ha valaki megkérdezné pontosan mikor váltam felnőtté, meg tudnám mondani az időpontot. Amikor
megírtam az utolsó levelem Mattnek. Amikor úgy döntöttem, hogy az élet megy tovább nélküle, még
h nem is gondoltam így. Valószínűleg vele is ez történt. Amikor megírta az utolsó levelet, amiben
kifejtette mennyire gyűlöl. Igen, azok voltak az első lépések, mikor rájöttünk, hogy képesek vagyunk
egymás nélkül is élni.
Mindezt én rontottam el, mikor visszamentem, hiszen majdnem tönkretettem vele az új életét. Az új
életét, amit boldogan élt nélkülem is. Fel kellett volna fognom, hogy örökre elvesztettem őt, nem
pedig ostoba álmoknak élni. A való életben az emberek nem találnak egymásra nyolc év után és nem
esküdnek örök szerelmet egymásnak. Mindig is realista embernek tartottam magam, de most rájöttem,
hogy nem voltam az. Álmodozó voltam.
- Emily, ott vagy még
- Igen – mondtam elhalón.
Ott voltam a megvilágosodás küszöbén, mikor teljesen őszinte leszek magamhoz. Végül is mi történt
velem Semmi végleges, nem halt meg senki, igazából én sem haltam meg, mégha úgy érzem, akkor
sem. Ezt az egészet túl fogom élni. Az újabb mély sebek is begyógyulnak, heg talán maradt utánuk, de
be fognak gyógyulni. Erre való az idő, ami most olyan lassan és fájdalmasan vánszorog…
- Mondd, hogy eljössz! – kérlelt anya.
Nem kellett elgondolkodnom, hirtelen Mattie hangja ugrott be „Ha valaha is megvernek, akkor
elmegyünk innen, jó” – kérdezte. „A szigetre” – válaszoltam és megbeszéltük, hogy elmegyünk
Robinson szigetére.
Igaz, most nem vertek meg, most csak… a lelkem ütötték ki, de talán ez ugyanaz. És megyek a
szigetre, nem Robinsoné lesz, hanem az enyém. Már tudom, hogy miért szeretem annyira azt a
könyvet. Robinson képes volt egyedül túlélni. Elvolt a szigeten, gondoskodott önmagáról és nem
függött senkitől és semmitől. Egyedül oldotta meg a problémáit, egyedül örült, ha jó dolgok történtek
vele. Ezt én is meg tudom csinálni!
- Elmegyek – mondtam inkább magamnak.
Hirtelen már nem is haragudtam anyára. Hiszen értettem, miért csinálta, pont én ne érteném, mikor
ugyanolyan helyzetben vagyok
- És mikor – kérdezte anyám.
- A legközelebbi géppel – feleltem monoton hangon, de közben a sziget lebegett a szemem előtt. És ott
senki és semmi nem bánthatta! – Most megyek a repülőtérre! Szia!
Letettem a telefont, de még sokáig álldogáltam a fülkében.
„És Cicát se hagyjuk itt!”- mondtam régen, pedig ez egy rossz ötlet. Nincs szükségem emlékekre!
Nem vagyok már gyerek, hogy egy mackóval játsszak! Turkáltam a bőröndjeimben és végül meglett.
Beültettem a telefonfülke sarkába. Talán, ha egy magányos kislány, arra megy és meglátja, majd
tovább vigyáz rá. Na, tessék! Megint álmodozom, mint egy hülye! Nyilván a kukába fog kerülni,
hiszen kinek kellene egy ilyen foszlott, régi mackó Senkinek!
Cica tompa puffanással leesett a földre. Rögtön le akartam hajolni érte, de aztán rádöbbentem
valamire. Ahogy a földön fekszik, kellemetlenül ismerősnek hatott. Pontosan olyan volt, mint ahogy
én éreztem magam. Egy ostoba, régi játéknak, ami arra jó, hogy néhanapján valaki eljátszadozzon
vele, aztán eldobják pontosan ugyanígy. Mert igazából senkinek nincs szüksége rá, de szórakozni jó
vele, ki lehet használni, hiszen érzései nincsenek, nem lehet megbántani. Ha ez a maci élne, azt érezné,
amit most én. Ellenállhatatlan késztetést éreztem rá, hogy felvegyem és magamhoz öleljem, de aztán
365

Senkinek sem kellesz!
megráztam a fejem. Tök hülye vagyok. Ez csak egy hülye játék.
- Senkinek sem kellesz! – közöltem Cicával és otthagytam.
Útban a repülőtér felé a lehetőségeimen töprengtem. Nem fogok meghalni, ez már biztos. Millió nőt
hagyott el a szerelme, millió nő él magányosan, mégsem dőlt össze a világ. Az enyém sem fog!
Esküszöm!
Tizenhat éves vagyok, ha szerencsés leszek, még háromszor-négyszer ennyit fogok élni. Vigasztaló
legalább, hogy minden rosszon túl vagyok már, ami megtörténhet velem. Tanultam az esetekből.
Egyes lecke: család. A család mindennél fontosabb, ha szeretsz valakit, akkor törekedj mindig arra,
ami neki a legjobb, még ha ez rossz is neked. Szeretem Dorie-t és Laurent és nekik határozottan jobb
nélkülem. Lauren folyton emlékeztetett is erre. Dorie… kicsit más szemszögből nézve ő szintén jól
járt. Újra van saját szobája, többet nem szólják meg miattam… igen, ezzel csak magamat áltatom.
Kettes lecke: barátok. Csupa őrült, akik mindenféle bajba kevernek, aztán meg ártatlanságot színlelve
közlik, hogy ők jót akartak és mivel te szereted őket, nem is haragszol rájuk. A szigeten másmilyen
leszek, nem fogok elzárkózni. Ha egy kedves lányt vagy fiút látok, beszélgetni fogok vele, bár olyan jó
barátom úgysem lesz, mint Szöszi.
Meg fogok őrülni nélküle, de ő nem fog nélkülem. Ez jó, ő és Dorothy ott vannak egymásnak. Pár év
múlva talán meghívót kapok az esküvőjükre. Apró mosoly jelent meg az arcomon, parányi és rögtön
elhalványuló mosoly volt, ami teljesen felszívódott, ahogy áttértem a harmadik leckére.
Harmadik lecke Természetesen a szerelem. Csodálatos, őrjítő, izgalmas és fájdalmas érzés. Sosem
volt róla fogalmam és most tudom, milyen a szerelmes érintés, milyen lehet a csók, vagy a
szeretkezés. Ha kérdezitek megbántam-e, csak annyit mondhatok, hogy egy fenét! Igen, azt bánom,
ahogy végződött és hogy Gemmának is fájdalmat okoztam, de a többit nem. Szeretem Mattet, hogy
bánhatnék akármit, ami vele kapcsolatos Ráadásul ő most boldog, ettől én is boldog vagyok… vagyis
leszek, előbb vagy utóbb biztosan.
Ja, és már tudom, milyen a féltékenység. A fájdalom millió apró tüskéje, ami végighullámzik a
testemen, akárhányszor elképzelem… nem, nem gondolok erre. Ahogy a meztelen bőrük egymáshoz
simult… ahogy lágy csókot váltottak…
Újra sírni kezdtem és mivel már a repülőtéren voltam egy csomó fura pillantást kaptam cserébe. De kit
érdekel Nincs olyan szabály, ami kimondja, hogy tilos sírni a kurva repülőtéren!
A recepciós csaj is bámult, miközben megkérdeztem mikor megy gép Hawaiira. Nagy dolog!
Levetettem magam egy üres helyre és zsebkendő után kutattam. A kezem Mattie leveleit érintette…
levelek, amiket soha nem kaptam meg, de most mégis elolvashattam őket és egy csomó mindent
segítettek megérteni. Már olyan régen vége van annak az álomnak.
Megint sírni kezdtem. Elővettem egy levelet és elolvastam. Újraolvastam az összeset, utoljára hagyva
a legutolsót, amiben megírja, hogy már nem kellek neki. Megértettem őt, a múltbeli és a mostani énjét
is. Ő megtalálta a saját kapaszkodóit, Knightékat, Deant, Gemmát, akik mind az új életéhez tartoznak.
Ahhoz az élethez, amiben én nem vagyok benne.
Végezetül a negyedik leckét mondom el. A negyedik lecke a túlélés. Hiszen mindent túl lehet élni.
Egy ideig fáj, aztán lassan elmúlik. Na, jó, nem múlik el, inkább sokkal kevésbé fáj, de a lényeg, hogy
élsz és továbblépsz, mert ez az élet rendje… legalábbis ezzel áltatják az embereket, nyilván igaz.
És igen, ha túléled a szadista élet minden leckéjét és tanulsz a hibáidból (az enyémek különösen
nagyok voltak), akkor büszke lehetsz magadra. Elmondhatod magadról, hogy túléltél mindent, a
sebeid meggyógyultak, a szíved összekotortad a képzeletbeli kiskanállal és talán még jó is lesz
valamire. Ezt igazán nem lehet tudni előre. Mert lehet, hogy most úgy érzem, örökké Mattet fogom
366

Senkinek sem kellesz!
szeretni, de mi van, ha holnap máshogy gondolom majd Vagy egy hónap múlva Vagy újabb nyolc
év múlva, amilyen az én tempóm.
Amikor két óra múlva kiapadtak a könnyeim és gondoltam felfüggesztem az önsajnálatot, ameddig
beszállok a gépbe - legalább addig - azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy kell lennie
reménynek. Remény, hogy minden jóra fordul, hogy valaki valahol csak rám vár, hogy valakivel
boldogabb lesz a befejezés. Akkor sem szabad feladnunk ezt a reményt, ha pillanatnyilag úgy tűnik,
vagy épp tökéletesen biztos vagy benne, hogy… hogy senkinek sem kellesz!
VÉGE!
367