2011/2. szám - Irodalomtörténet

DOBOS ISTVÁN
„ÁLLNI LÁTSZÉK AZ IDŐ, BÁR…”
azonban, a szerzővel ellentétben, önmagában semmi kifogásom, viszont aggályosnak
vélem az elbeszéltek narratív identitására vonatkozó tételezést, amelyet a kijelentés
magába foglal. Bizonyosan tudjuk azt, hogy miről szükséges elegendő tudást
felhalmoznunk, hogy megfelelő rálátásunk nyíljon az elbeszélt történetre? Az értekező
kinyilvánítva egyébiránt távolságot tart mind az egységes fejlődésképzetnek
alárendelt elbeszélésmódtól, mind pedig az elbeszélteket („a modernségek
alternatív koncepciói” [204.]) adottságként tételező szemlélettől, amikor így folytatja
bevezetőjét: „Ez a tanulmány sem erre vállalkozik, csupán egy kitérőkkel
szabdalt utat igyekszik bejárni a kérdés pontosabb megértése érdekében.” (204.)
A célkitűzés körvonalazása mintha tétovaságról tanúskodna, de hamarosan kiderül,
hogy inkább tekinthető erős meggyőződés megfogalmazásának, mint mentegetőzésnek.
Az irodalmi modernség értelmezési keretfeltételeire vonatkozó előzetes megjegyzés
több vitatható tételezést foglal magában. Valóban elkülöníthető volna az
irodalmi modernség két létező, s szembenálló irodalomtörténeti elbeszélés változata
„a nyelv- és szubjektumszemlélethez kötött esztétikai szemlélet perspektívái”
(204.), illetve „a szubjektum társadalmi konstruáltságának szempontjai” (204.)
alapján? Véleményem szerint kétséges a fenti megkülönböztetés megalapozhatósága,
másfelől e gondolkodási minták történeti jelentősége, s használhatósága irodalomtörténeti
elbeszélésben. 13 Az átmeneti alakzatok szorgalmazásában megnyilvánuló
kibékítő szemlélet csekély interpretációs hatékonyságára nem emlékeztetném
magunkat, ha a vitaindító nem hivatkozna a „derridai dekonstrukció”-ra
(204.), vagy Paul de Man nyelvfelfogására, tehát két olyan gondolkodásmódra,
melyben az aporia az aporia, s nem ellentmondás, amely dialektikus feloldásra vár.
Az ellentétes viszonyfogalmak felvázolása több kérdést vet fel. Mit jelent
„a nyelv- és szubjektumszemlélethez kötött esztétikai szemlélet” (204.)? Az esztétikai
megkülönböztetést éppenséggel tagadja a hermeneutikai indítású irodalomszemlélet,
amely a 1990-es években erőteljes recepcióesztétikai elkötelezettséggel,
a legutóbbi időben pedig a mediális kultúratudomány szempontjaival kiegészítve
kötődik a nyelv- és szubjektumfelfogásra alapozott irodalomtörténeti modell-
13
A kortárs nemzetközi irodalomtörténet-írásban szinte teljes egyetértés mutatkozik abban, hogy
az irodalmat a romantika kora óta nem lehet elszigetelten vizsgálni az észlelés változó közegeitől,
s ezek hatásával még egyes műfajok esetében is számolni kell. Jacques Dubois például abból
indul ki, hogy a modernitás irodalmának viszonylag kevés új műfaja van, az egyik ilyen a bűnügyi
regény, a másik pedig a prózavers, s mindkettő erősen kötődik az újsághoz mint médiumhoz.
Jacques DUBOIS, Le roman policier ou la modernité, Nathan, Paris, 1992. A sajtó és a képkultúra
kialakulásával párhuzamosan vizsgálja az irodalom lehetőségi feltételeinek alakulását Alain
VAILLANT, L’Histoire littéraire, Armand Colin, Paris, 2010.; valamint Alain VAILLANT – Marie-Eve
THÉRENTY, 1836: L’an I de l’ère médiatique. Analyse littéraire et historique de La Presse de Girardin,
Nouveau Monde, Paris, 2011.
alkotáshoz. Talán olyan irodalomfelfogásra lehet itt gondolni, amely ellentétes
a „szubjektum társadalmi konstruáltságának szempontjai”-val (204.)? Az utóbbiakhoz
sorolható gender studies, a test és teatralitás hazai diszkurzusai, a térpoétikák,
a trauma-tanulmányok azonban szinte kivétel nélkül a „nyelvi fordulat” utáni
nyelv- és szubjektumfelfogást tekintik tájékozódási pontnak.
A közelmúlt fejleményeit figyelembe véve az irodalmi modernség hazai kutatásának
mégoly vázlatos képét sem lehet megalkotni egy középpont köré szervezve.
A művelt szakterület jóval tagoltabb, változatosabb, mint akár csak néhány
évvel ezelőtt, s nem hiányozhat térképéről az eszmetörténet, a modern filológia,
a határterületek, a színháztudomány, a művészetek kölcsönös megvilágítása, a fordítás
kutatása, a kulturális antropológia, valamint olyan továbbra is erőteljesen
jelen lévő gondolkodásmódok, mint a posztszemiotika, a dekonstrukció vagy a kritikai
kultúratudományok, s ez utóbbiak rétegzettségének, tagoltságának, elágazó
irányainak a megjelenítése. Alaposabban lehetne mérlegelni, milyen tanulságokkal
szolgál a hazai gender studies, a posztkolonialitás, a testdiszkurzus, a személyiség
performatív elmélete, a teatralitás irodalmi kutatása a modernség irodalomtörténeti
értelmezhetőségét illetően. Túlzás nélkül állítható, hogy legalább egy évtizedes
időeltolódást mutat a hazai modernségkutatás helyzetének leírása a vitaindítóban,
mivel az értekező „a nyelv- és szubjektumszemlélethez kötött esztétikai
szemlélet perspektívái” (204.), illetve „a szubjektum társadalmi konstruáltságának
szempontjai” (204.) alapján véli megalapozhatónak az irodalomtörténet-írás két
meg határozó elbeszélésváltozatának a megkülönböztetését. A fentiekben felsorolt
kutatási irányok egyre erősebb hazai jelenléte önmagában is elégséges alapot
kínál a vitaindító kételemű rendszerezésének felülvizsgálatához.
A vitaindító többször hivatkozik Heideggerre, ezért az időszerűség kapcsán
indokolt emlékeztetnem arra, hogy a német bölcselő a megértés előzetesség-szerkezetében
három összetevő kölcsönhatásával számol: a Vorgriff (az előzetes fogalmiság),
a Vorsicht (az előretekintés) és a Vorhaben (az előzetes megértés) együtt
képezi azt a közeget, amelyben a megértő pillantás elé kerülő dolgot valamiként
értelmezzük. Heidegger következtetése szerint ezért nem az a valódi kérdés, hogyan
lépünk ki, hanem éppenséggel az, hogyan lépünk be a „hermeneutikai körbe”.
Más szóval elsősorban arra kell figyelemmel lennünk, hogyan kapcsolódunk
be az értelmezés hagyományába. Ha ezt elvétjük, meg fogjuk tapasztalni a hatástörténet
gondolkodói akarattal uralhatatlan hatalmát.
Nincs összhang a történetmondás jelene és az elbeszélt történet között a vitát
kezdeményező tanulmányban. 14 Jellemző példaként az alábbi okfejtés említhető:
14
Az elbeszéléselmélet javasolt értelmezési távlatából az anakrónia jelensége bukkan fel a vita indító
ban, magyarán a történet és a történet elbeszélése között – idősíkon jelentkező – eltérések
mutatkoznak.
240 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2 VITA 241