2011/2. szám - Irodalomtörténet

DOBOS ISTVÁN
„ÁLLNI LÁTSZÉK AZ IDŐ, BÁR…”
„a Nyugat kutatásában, ami a magyarországi irodalmi modernség vizsgálatának
talán a legkiterjedtebb területe, az 1980-as évekig mintegy alapvetésnek számított,
hogy a társadalmi modernitás és az irodalmi modernség egymást feltételező,
szétválaszthatatlan, fejlődéselvű, szinkron folyamatok, amit a későbbi város- és
mikrotörténeti kutatások nálunk is erőteljesen cáfoltak. A modernség irodalmának
kutatása azonban erről kevéssé vett tudomást, és a marxizmus szemléletmódjainak
háttérbe szorulásával a társadalomtörténeti perspektívák kizárásával
értelmezte tárgyát.” (205.) Azt nem vonom kétségbe, hogy az 1980-as évekig efféle
szemléletmód jellemezte az irodalmi modernség hazai kutatását, de azóta eltelt
három évtized, s érvényét vesztette a mondat második felében megfogalmazott
megállapítás, mely szerint az irodalomtörténet-írás „a marxizmus szemléletmódjainak
háttérbe szorulásával a társadalomtörténeti perspektívák kizárásával értelmezte
tárgyát” (205.). Ebben a vonatkozásban elég csak utalnom – a Schein Gábor
által is szóba hozott – egyre kiterjedtebb kultuszkutatásra (Tverdota), de sorolni
lehetne az olvasásszociológiától az archívum történeten át a nőírás, az új történetiség,
vagy a mikrotörténet jegyében végzett vizsgálatokig a kínálkozó példákat
a legutóbbi évtizedből.
Schein a közelebbről meg nem határozott társadalomtörténeti nézőpont irodalomtörténeti
alkalmazása mellett érvel, s ennek jegyében azt szorgalmazza,
hogy „a modernség (!) az újítás és a konzervatív elrendeződések kultúrmodelljeit
egyenrangúan, egymást keresztezve érvényre juttató alternatív elbeszélésekben
vizsgáljuk.” (205.) A magam részéről nehezen tudnám egyértelművé tenni, mit
lehet irodalomtörténeti távlatból „az újítás és a konzervatív elrendeződések kultúrmodelljei”
(205.) kifejezéseken érteni. A fenti két modell talán elsősorban nem
irodalmi, hanem mentalitástörténeti, ideológiai, eszmetörténeti ismérvekkel írható
le, de az sem kizárt, hogy kifáradt vagy holt metaforák átnevezéseként értékelhető,
úgy, mint progresszív, haladó, polgári versus konzervatív, maradi, ren dies,
és így tovább. Az idősebb nemzedékek tagjai számára még nem halványult el az
emlékezete annak a gondolkodásmódnak, amely nem tett világos különbséget
az irodalom művészi feladata, a nyelv megújítása és a társadalmi haladás szol gálata
között, s kényszeresen ellentétes viszonyfogalmakat termelt. Schein meggyő ződése
szerint „az irodalomtudománynak kritikai tudománnyá kellene válnia.” (226.)
A kritikai tudomány szerkezete Schein leírásában ismeretelméleti mintájú, s az
ideológiakritika emlékezetét hordozza. A javaslat mérlegelése során ugyanak kor
arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az ideologikus irodalmi konstrukciókkal
szemben feltámadó ellenállásnak az érzékelése sem magától értetődő a fiatalabb
nemzedékek tagjai számára, akikhez a marxista kultúratudomány napjainkban
jószerivel angolszász közvetítéssel jut el, s a politikai elkötelezettség
firtatása az értelmezés magától értetődő mozzanata a posztkolonialista kritika,
a feminizmus, a gender studies, a kulturális materializmus, vagy az újhistorizmus
diszkurzusában.
A történet és az elbeszélés idősíkja között támadó feszültség jellemző példájaként
említhető a vitaindítóban a társadalmi tér szimbolikus és imaginatív aspektusainak
– egyébként teljesen indokolt – hangsúlyozása kapcsán olyan kutatások
szorgalmazása, s hiányként történő felsorolása, melyek már régóta velünk vannak,
s az utóbbi évtizedben mondhatni virágkorukat élik. A nemzettudat nar ratívái,
a nő, a vallási és etnikai közösségek társadalmi szubjektumának megalkotása,
a város elbeszélése a legutóbbi évtizedben a diákköri konferenciák, kutatói
pályázatok, PhD-értekezések, tudományos tanácskozások, sőt kongresszusok leggyakrabban
felbukkanó témái közé tartoznak, s a sort még hosszasan lehetne folytatni
az emlékezethely, az irodalmár hivatásának intézményesülése, a sztereotípia,
a művészetek kölcsönhatása, a medialitás vagy a nemzeti irodalomtörténet-írás
eredetének, illetve fogalmi rendszerének kutatásával. 15 Az „időszerű kérdése”, s
a „kérdés időszerűsége” a hatástörténeti folyamatban merül fel, anélkül persze,
hogy léteznének kéznél levő módszerek, amelyeknek a segítségével megnyithatnánk,
s akadálymentessé tehetnénk a valódi, érvényes kérdezés felé vezető utat.
Megszólalásom hozzászólás, ezért a felkínált narratív elméleti kereten belül maradva
meg kell fogalmaznom néhány észrevételt az irodalomtörténeti célelv és fejlődéselv
különbségéről.
Vajon megjeleníthető-e folyamat valamilyen célelv alkalmazása nélkül? A történet
elbeszélése aligha nélkülözhet valamely célelvet. A szövegszervező eljárások
szükségképpen belső összefüggésrendet teremtenek a történet egyes alkotóelemei
között. Véleményem szerint önmagában nem hiba, ha a narrátor irányt szab
elbeszélésének, aggályosabbnak tekinthető ennél a célelv létjogosultságának kétségbevonása.
Egy írói pálya alakulástörténeti irányainak utólagos mérlegelése az irodalomtörténész
legszokványosabb elbeszélő műveleteinek egyike, számolatlanul
lehetne példákat említeni rá Brunetière-től Lanson művén át Horváth Jánosig.
A visszatekintő távlata szükségszerűen magában foglal olyan művészeti tapasztalatot,
amely az értelmezett mű megjelenése idején még nem lehetett jelen, így
keletkezhet az a látszat, hogy az értekező felvilágosultabb a bírált alkotónál, az
irodalomtörténeti mű pedig a szépirodalmi alkotásnál. A célelvet követő elbeszélésmód
megkérdőjelezése azonban kizárólagosabb álláspont, mint a tökéletesedés
15
DÁVIDHÁZI Péter, Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Akadémiai–Universitas,
Budapest, 2004.; S. VARGA Pál, A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti
irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Balassi, Budapest,
2005. E vita keretében irányzatok, tendenciák, jelenségek érzékeltetése van mód, ezért, ha csak
a vitaindító esetenként nem szólít fel erre, kényszerűen le kell mondanom egyéni teljesítmények
kiemeléséről.
242 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2 VITA 243