2011/2. szám - Irodalomtörténet

DOBOS ISTVÁN
„ÁLLNI LÁTSZÉK AZ IDŐ, BÁR…”
A heideggeri gondolkodó nyelv hagyományához kapcsolódó irodalom értelmezés
számára a kultúra meghatározó médiuma a nyelv. Ennek szellemében a 1990-es
években készített Esterházy-elemzések azt sugallták, hogy nem tartható tisztán
az irodalmi nyelv, az esztétikai szféra pedig nem különül el előkelően más nyelvi
regiszterektől a környező nyelvi világ terében.
Schein Gábor a nyelvi játékok változatainak a teljesebb figyelembevételét szorgalmazza
az irodalomértelmezésben. „Ezekkel az irodalom nem csupán osztozik
és versenyez a szimbolikus társadalmi terek felépítésében, de mivel az irodalmi
mező amorf és körülhatárolhatatlan módon ágyazódik a társadalmi tér egészébe,
ezek a nyelvjátékok előre meghatározzák, vagy más módon alakítják a keletkező
irodalmat.” (208.) Ezzel a megállapítással messzemenően egyetértek. Véleményem
szerint azonban a kultúratudomány mai távlatából nem az a valódi kérdés,
hogyan oldhatók fel a különböző nyelvi játékokat elválasztó határok, s így továbbra
is jogosult-e elválasztani Marx példaként említett alapító művét, A tőkét a szépirodalomtól,
hanem az, hogy az irodalom képes-e egyáltalán valamiben többet nyújtani
más nyelvi játékoknál, vagy technikai médiumoknál a harmadik évezredben.
Úgy vélem, ezért érdemes bevonni a kultúra különböző nyelvi tereit a történeti
vizsgálódásba, mert ezek az észlelési közegek egyre hatékonyabban alakítják az
irodalmi szöveg megértésének a feltételeit. Másfelől az irodalmi szöveg nyelvének
közlési igénye – Heidegger sugalmazása szerint –, csakis más nyelvek viszonylatában
válhat valamiként megérthetővé.
Lassan elhalványul az emlékezete annak, hogy valamikor a 19. század végéig
az irodalom valóban a nemzeti önismeret narratíváit formáló intézményként működött,
s „a társadalmi önértelmezés reprezentációit alakító szimbólumok termelője”
(204.) is volt. Jómagam óvatosan foglalnék állást abban a kérdésben, hogy
a kultúrát hordozó, megőrző és közvetítő közegek belső energiában gazdag átváltozásának
korában helyre lehet-e állítani az irodalomtörténet-írás modernség
előtti intézményét. Talán az oktatás közvetítő, kánonalakító tevékenysége révén
az irodalomtörténet továbbra is számottevő hatást fejthet ki, mely bizony változatlanul
indokolt. Fogas kérdés, hogy irodalomtörténeti üzenet egyáltalán meg
tud-e jelenni a kultúra önszabályozó rendszerében, az összehasonlíthatatlanul
elutasította a modernséget, mert a kortárs indusztrializált (populáris) tömegkultúrát értette rajta:
„Ez a mostani civilizált világ művészete. Igazi lényege az ipar, morális célja a pénzszerzés és
aesthetikai iránya az unatkozók mulattatása. A mi művészetünk a modern társadalom szivéből,
e társadalom körforgásának középpontjából, a nagy pénzspekulatióból szívja életerejét […] leereszkedik
a proletariátus mélységeibe és mindent, ahová életnedvét elönti, megbecstelenit,
elgyöngit, elembertelenit.” Richard WAGNER: Művészet és forradalom (1849) = UŐ., Művészet és
forradalom, Révai, Budapest, 1914, 49. Nietzsche hasonló értelemben ítéli el a rabszolga-morálban
élő modern kultúrát.
erősebb médiahatásokkal célba juttatott információk végtelen áradatában, amelyek
valóban „a társadalmi önértelmezés reprezentációit alakító szimbólumok”
termelői.
A kultúratudományban végbement fordulat jellegét és jelentőségét a magam
részéről másként látom, mint a vitaindító, s a köztünk lévő legfontosabb nézet
különbséget olyan példával kísérelem meg érzékeltetni, mely remélhetőleg azt is
láthatóvá teszi, milyen szempontból vélem vitathatónak a bevezető tanulmány
nyelvi működéssel és szubjektummal kapcsolatos állításait.
Schein Gábor követésre méltó példaként utal az angolszász kultúratudományi
megközelítésre, amely véleménye szerint a nyelv fogalmát kitágítja a gondolkodás
heideggeri hagyományához képest, s a kultúrát írásnak tekinti. Schein a fordulat
jelzéseként félreérthetetlen utalást tesz a szubjektum performatív elméleteire,
amikor így határozza meg a kultúra fogalmát: minden, „amit az ember önmagából
és a dolgokból csinál, illetve ami eközben az emberrel és a dolgokkal történik.”
(209.) Az angolszász kultúratudomány egyik meghatározó irányzata valóban
a valóság és a szubjektum diszkurzív felépítményeinek értelmezésére vállalkozik. Közelebbről
szemügyre véve azonban azt látjuk, hogy legszínvonalasabb teljesítményei
szinte kivétel nélkül a szubjektum nyelvi létesülésének feltevéséből kiindulva
vállalkoznak a performatív felépítettség elméleti konstrukciójának kidolgozására,
s az értekezők döntő részben posztstrukturalista nyelv- és szubjektumelméletekből
merítik végső fogalomkincsüket. 22 A koncepciók magját a nyelv világokat teremtő
képessége alkotja, azok az erősnek nevezett performatív folyamatok, amelyek
a szubjektumot katakrézisszerű nyelvi képződményként alkotják meg, aki/
amely metaleptikus tulajdonsággal, magyarán határátlépő képességgel rendelkezik.
23 A fenti fejtegetéseket összegezve úgy gondolom, hogy nem indokolt szembeállítani
az irodalom nyelvi-poétikai-retorikai megközelítésével az angolszász
kultúratudományokat. E tétel mellett számos irányzatra lehetne hivatkozni, melyek
kétségessé teszik a vitaindító megkülönböztetésének a feltétlen érvényességét.
Egyetlen példát említenék.
22
A kérdéskörről legutóbb magyar szerző szakmunkája is megjelent angol nyelven. BOLLOBÁS
Enikő, They Aren’t, Until I Call Them. Performing the Subject in American Literature, Peter Lang,
Frankfurt am Main, 2010.
23
A roppant kiterjedt angolszász szakirodalomból kiemelnék a modernség értelmezéséhez használható
munkák közül kettőt: a küszöbátlépéssel bekövetkező kétértelműséget, zavarodottságot
hangsúlyozza mindkettő, a társadalmi rend felbomlását követő karneváli határátlépések vonatkozásában
Peter Stallybrass és Allon White The Politics and Poetics of Transgression című könyvét
(Cornell UP, Ithaca – New York, 1986.), a helyváltoztatás, a térbeli átmenetek összefüggésében
pedig Paul Smethurst The Postmodern Chronotope. Reading Space and Time in Contemporary Fiction
című munkáját (Rodopi, Amsterdam, 2000.).
248 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2 VITA 249