igyekszik zárójelbe ten- ni azt a morális csapdát, hogy mégiscsak ...

18
TreforT-kerT
„...nem TuDom, HoGy PoszTmoDern író vAGyok-e...”
Saramago
José saramago a XX. századi portugál irodalom egyik
meghatározó alakja, akinek jelentőségét fokozza, hogy
máig ő az egyetlen portugál nyelven alkotó szerző, aki
megkapta a nobel-díjat. regényei — két első műve, A
festészeti és szépírási kézikönyv és a Felemelkedve a
földről kivételével — megjelentek magyarul, és az író
már megfordult hazánkban. Jelen interjúnk elektronikus
levélváltás eredménye, a betegségből felépülő, idén
novemberben 86. születésnapját ünneplő saramago
új regényének, Az elefánt vándorútjá-nak írása közben
szakított időt arra, hogy kérdéseinkre válaszoljon.
Pál FErEnc ['75]
egyetemi docens
− Regényírói pályájának tényleges kezdete egybeesett a portugál
prózairodalom megújulásával és egy olyan új írónemzedék megjelenésével,
amelynek tagjai az 1974-es Szekfűk Forradalma utáni
időszakban tabukat döntögettek, és kérdéseket tettek fel a portugál
múlttal kapcsolatban, mert hazájuk történetét másképpen akarták
látni és értékelni. Miképpen látja a kapcsolatát ezzel az új írónemzedékkel,
miképpen viszonyult hozzájuk egy olyan író, aki már harminc
évvel korábban is megpróbálkozott a regényírással, s akinek
a tevékenysége igen jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a portugál
prózát egyre többen olvassák a világon?
− Nem hiszem, hogy beszélhetnénk egy olyan írónemzedékről,
amely az Áprilisi Forradalom nyomán és annak eredményeképpen
jelent volna meg az irodalomban. Először is azért nem, mert nem
feledkezhetünk el azokról a már egy ideje publikáló írókról, akik
korábban, a portugál fasizmus nehéz körülményei között alkotva,
megteremtették a lehetőségét annak, hogy az ország valóságos viszonyaira
új perspektívából lehessen tekinteni: kritikusan, nyíltan,
megszabadulva a korábbi közhelyektől. Mindenesetre nem
született olyan kiáltvány, és ahogy tudom, még a gondolata sem
vetődött fel senkiben, hogy megszülessen, amely körül csoportosulhattak
volna azok a tudatosabb alkotók, akik ráébredtek arra,
hogy a kor, amelyben éltek, újfajta művészi kifejezést követelt
meg, mind tartalmilag, mind formailag.
Carlos de Oliveira — a portugál neorealizmus egyik kimagasló
egyénisége, aki a társadalmi érzékenységet ötvözte az írás problematikájával
— a következő szavakkal adott hangot ennek az
érzékenységnek: „Hadd menjek el valamelyik távoli kis faluba, és
ott azonnal tudni fogom, mit kell tennem.” Mindazonáltal feltételezem,
hogy ezekről a kérdésekről szűk körben sokat beszéltek, de
mivel én mindig kívül álltam az írói csoportosulásokon, nem igazán
tudnék erről mit mondani. Az a benyomásom, hogy mindegyikünk
a maga útját járta, függetlenül a jelszavaktól vagy bármiféle
elkötelezett szerepvállalástól. Az én esetemben is így történt, annál
is inkább, mert tökéletes elszigeteltségben alkottam. Ismertem a
korszak legnagyobb íróit, némelyikükhöz baráti szálak is fűztek,
de ennek ellenére mindig outsider maradtam az írótársadalomban.
19
TreforT-kerT