Az írás mint életforma - Kornis Mihály

2
művének a megítélésével nem foglalkozom. Hacsaknem laudációt mondok, vagyis
örömömet és tiszteletemet fejezem ki valakinek a műve és a személye iránt,
hogy a közönség figyelmét felhívjam a műre, illetve a művészre. Van véleményem
persze arról, amit a belső hangom parancsára el kell olvasnom, vagyis amit önálló
elhatározásból, szívesen olvasok el, de azon igyekszem, ne véleményem legyen
róla, hanem viszonyom legyen hozzá. Egy viszony kezdete a műhöz az első
olvasás. Vagy e viszony megtagadása: nem olvasok belőle többet. A magunk
munkájára nézve hasznos, ha folyamatosan és nagyon szigorú szeretettel – a
szigor és a szeretet egyaránt fontos – magunk elemezzük és javítjuk ki napról
napra, évről évre, évtizedről évtizedre, amit tegnap vagy húsz éve papírra
vetettünk. Egy életen át tanulnunk kell a szeretetteljes, de szigorú önkritikát.
Természetesen nem árt, ha van néhány beavatott íróbarátunk, vagy társunk. De
az ő véleményük mintegy családban marad. Nekem ilyen kritikusom volt
kamaszkoromban egy idősebb fiú, aki ma a háziorvosom. Azután az édesanyám, és
azelőtt az édesanyám. Kezdő íróként Petri György a költő, végül és mindmáig
Fodor Géza, a zeneesztéta. Nekik odaadtam, ma is odaadom, amivel kész vagyok.
Amit mondanak róla – akik már nem élnek közülük, valahogyan azok is
megszólalnak bennem – az olyan, mintha új gyermekemet vizsgálnák meg kipróbált
orvosaim, akiknél szülni merek. De a profi kortársi műbírálatban általában
nincsen szeretet, ez a tapasztalatom. Ez nem kortünet, tán mindig így volt.
„Irigység a pokol őrmestere – és LESZ IS!” – írja egy versében Erdély Miklós.
Úgy kell elgondolni, ha netán senki nem is olvassa el, vagy senkinek se tetszik,
amit csináltunk, az Olvasó, a képzelt, akinek írunk, ő el fogja olvasni. Hogy
tetszik-e az Olvasónak, megérzik az írók - önismeretük, önmagukhoz fűződő
viszonyuk tisztaságától függően egészen pontosan, vagy homályosabban.
Így függ össze az írás és az önismeret, mint eredmény.
Kezdetben, amikor még nincs türelmük az elmélyült munkához, napi egy-két órát
javaslok írással tölteni. De annyit feltétlenül, ha meg akarnak tanulni írni. Később
fokozatosan emelni érdemes az írással töltött órák számát. Költő verset
bármikor, következőleg bármilyen rendszertelenül írhat. De a prózaíró, mint a
Nobel-díjas Kertész Imre egy könyve címében megfogalmazza, gályarab. Ülünk
és körmölünk. Ha nem lírai költők vagyunk, nem csak Dionüszosznak szolgálunk: a
józan és világos Apollón istennek legalább annyira.
Ha valaki író akar lenni, el kell jutnia a napi négy-hat-nyolc órai munkáig.