Az írás mint életforma - Kornis Mihály

6
hibátlan stílusú, mégis olvashatatlan szerzők. Őket legtöbbet írók szokták
olvasni. Továbbá a szenvedés érlel, ha tiszta. Amikor szellemi jellegű, és nem
értelmetlen, nem fizikai. Nem a züllött életmód hozza magával az ilyen
szenvedést, hanem az igényesség, az érzékenység, vagy a jellem. A jellem jót
tesz a stílusnak.
Nem szabad azonnal eldobni a rosszat. Nézegetni kell. Megérteni, mi benne a
rossz. Megkérdezni magunkat: ha ez rossz is, nem pótolhatatlan-e mégis? Nem
az igazságot dobjuk-e ki, csak hogy eltávolítsuk magunktól? Ne kelljen
foglalkozni vele, mondván, jaj de gyengén van megírva. Ami lehet igaz is. De azért
nem sikerül jobban megírni, mert még kényelmetlen belátnunk, hogy úgy van. Az
igazsága kényelmetlen. Még nem tudjuk megírni jól. Meg kell tanulni elfogadni
magunktól a gyenge dolgokat is. Szembenézni velük. Belátni, hogy itt tartunk.
Még mindig.
Isten őrizz kiadni, publikálni mindent. Azt képzelni, hogy „az olvasó úgysem veszi
észre.” Az első lesz, amit kiszúr. Az irodalomban jártas olvasónak messziről üvölt
a hazugság. Hiúságunk kielégítése veszedelmes csapda. Rengeteg szerkesztőség
küzd manapság anyaghiánnyal, túl könnyű publikálni bármit. De aki érzi, hogy még
nem tud úszni, de szeretne, ne fürödjön meg a pocsolyában. Naponta írni kell, az
a lényeg. A költők hajlmosak írás közben inni, mert azt remélik, úgy hamarabb
kerülnek ihletett állapotba. Extázisra vágynak, kilépni önmagukból. Sámándobon
utazni. Meglehet, ez alkat kérdése is. Akik azonban nem született lírikusok,
azoknak inni megbocsáthatatlan. Ölik vele az akaratukat. Költőnek sem tanácsos
innia, de megbocsátható, mármint szerintem, ha jó költészet az eredménye.
Szent áldozat. A nagy költők többsége ifjan sírba dől. Ahhoz néha nem is kell
inni, de ha az ember tömény életet iszik, és érzékeny, akár egy angyal, hamar
elmegy.
Aki rádöbbentett, hogy én a világon a legjobban írni szeretnék, Petri György volt,
a költő. Teste már a földben, de a művei élnek, élni fognak szerintem, amíg lesz
magyar irodalom. Az ő első két kötete első olvasásakor ébredtem rá, hogy író
vagy költő szeretnék lenni. Szabad akarok lenni, mint ő. És hát ő sajnos ivott is,
én pedig, kezdőhöz méltó ostobasággal meg voltam győződve róla, hogy a borivás
az írás elengedhetetlen tartozéka. Idővel aztán rá kellett jönnöm, az alkohol
elvisz a forrástól. Az igazi költőben önnön belső extázisa lobban lázzá, annak a
szomját, drukkját oltja alkohollal – míg az nem végez vele. Petőfi Sándor is
szerette a bort, de nem is volt ideje hozzászokni szegénynek. Ő mindig mintha a
világ legjobb borát itta volna, valami isteni nedűt, amit csak a Parnasszus lankáin
szüretelnek.