miniszter legyen, amit csak egy rövid ideig teljesíte. Aki nem ismeri ennek az időszaknak a morálját, az nem tudja megérteni, hogy tulajdonképen mi játszódik le. Mindenkit azzal bünteek, aminek esetleg éppen az ellenkezőjét szeree volna, s <strong>Nagy</strong> <strong>Imre</strong> akkor – elhivatoságot érezve – egyáltalán nem gondolta azt, hogy a visszavonulás helytelen, csak keserűen élte meg, hogy az eszméi helye valami más fog megvalósulni. Megtalálta módját annak is – hadd idézzem fel azt a huncut mosolyt, amit a szemében mindig lehet látni –, hogy kitérjen egy olyan feladat tartós végrehajtása alól, amivel soha nem érthete egyet. A rend és a belső fegyelem embere volt, ugyanakkor tele humorérzékkel, ami ritkaság, de az intelligens ember sajátja. Joviális ember volt, szerete mulatni, szerete a cigányzenét, szeree az életet. Nem aszkétának készült és másokat se aszké zmusra akart nevelni, hanem az élet örömére, a megbecsülésére és szeretetére. És mindezt mindig összeegyeztetve azzal, hogy a kötelességet minden helyzetben vállalni és teljesíteni kell. <strong>Nagy</strong> <strong>Imre</strong> Badacsonyban, Zabó János szőlősgazda szüretén, 1956. október 22. (Fotó: Kotnyek Antal) Ez az ember egy elhivato ember volt. Időről időre küldenek nekünk elhivato embereket. Mindig kész volt saját sorsának a vállalására. Tehát nemcsak akkor volt kész, a végső pillanatban. Kész volt 1953-54-ben, amikor a nagy lehetőség adódo, hogy valami új fordulatot lehet létrehozni. Amikor ki lehete nyitni, mert kinyiaa az internáló táborokat, és végre vissza lehete adni egy sereg elnyomo ember szabadságát. Mindezt olyan ellenfelektől körülvéve, akik – meg kell mondani, hogy kezdeől fogva – azon törték a fejüket, hogy ki haljon meg, Rajk László vagy <strong>Nagy</strong> <strong>Imre</strong>. Felelősségvállalás. Ezt a jellemvonást szeretném még nagy erővel aláhúzni. Bármilyen posztra állítoák, ha azt mondták, hogy el kell utazni a világ végére és onnan kell a magyarokhoz szólni, akkor a Kossuth adón az ő hangját halloák a háború idején azok, akikhez elígérkeze, és elég sokan voltak, akikhez elígérkeze. Ezt sem nagyon szokták róla elmondani. Kitűnő újságíró volt, kitűnő rádiós. Egy gépírónővel egy egész adót működteek, s annyira büszke az újságírói szakmára, hogy az újságíró szövetségi tagsági igazolványát állandóan megőrizte. Máig megvan. Így volt – s nem valami pártmegbízatás alapján – a Szabad Földnek a főszerkesztője, hanem azért, mert ehhez is érte, mert ezt is megtanulta. Miniszterelnökként nyilvánvalóan az első pillanaól tudta, hogy a sorsa milyen hatalmas súllyal nehezedik rá, s mindezt az első periódusban könnyedén, azután egyre nehezebben kelle elviselnie, egészen az infarktusig. Amikor már '55-ben kizárták minden poli kai funkcióból, megvonták a tudományos rangját, megvonták a katedra-lehetőségeit, nem taníthato, s egy váratlan pillanatban mégis ő volt az, aki – jóllehet épp Badacsonytomajban tartózkodo előző nap – hajlandó volt a nép hívó szavára följönni, egy teljesen zavaros helyzetben, a forradalmi káosz pillanatában, amikor a legnehezebb tájékozódni, vállalni azt, hogy gyorsan tájékozódom, hogy megpróbálok cselekedni valamit, és felismerni azt a helyzetet, amiben akkor Magyarország volt, amit ma nagyon másként látunk. Talán még azt sem értjük egészen, hogy milyen hatalmas történelmi pillanat volt! Mi megértjük a magunk forradalmának és szabadságharcának a nagyságát s erre rendkívül büszkék vagyunk! Arra is, hogyha elmegyünk a világba, akkor két dolgot pontosan tudnak Magyarországról. Az egyik az, hogy 1956, a másik az, hogy <strong>Nagy</strong> <strong>Imre</strong>. Egyébként még Budapest helye Bukarestet mondanak, de ezt pontosan tudják. Ez egy egyetemes szimbólumot jelent, a magyar szabadság szimbólumát. Különös dolog, hogy egy-egy emberben megtestesül időnként valami, ami a magyar szabadságot jelen , s ő ebbe a nagy vonulatba tartozik. Ezt mérte fel a per pillanatában. Az elhivatoság volt az, amelyik sorsának a vállalására késztee. Egy életszerető, humoros, családszerető ember. Nem egy már riumra készülő ember, de egy sorsát mindenkor vállalni tudó személyiség. Úgy ment az akasztófa alá, hogy tudta, az ado pillanatban egy nemzet számára az ő sorsa befejeződö, egy világ számára az ő sorsa elkezdődö. És valahol arra törekednénk, amikor az ő kultuszát ápolni akarjuk, hogy azokat a személyiségjegyeket, amelyeknek én i most csak a töredékét tudtam felsorolni, nemzedékek sajátjává próbáljuk tenni. Hogy azt a nevelő tevékenységet is folytassuk, amelynek ő végig híve volt s amit mindig gyakorolt is. És az egyetemes szeretetét a magyarságnak és a világnak, mert nem te különbséget magyar ember és magyar ember közö. Azt is mondhatnám, hogy nem te különbséget magyar állampolgár és magyar állampolgár közö semmiféle szempontból soha, de világpolgár is volt, nyugodt lélekkel állíthatom, mert számára ilyen közel volt mindenki, bárhol legyen is, aki a társadalom felemelkedéséért harcolt. Ez az ember ízig-vérig demokrata volt, bármilyen furcsán hangzik ez. Ez az ember ízig-vérig szocialista volt, de egy teljesen más értelemben. Úgy, hogy a „societas”, a társadalom felemelkedésének az érdekében mindenre képessé akarta tenni magát, és ha kelle, akkor mindent el is vállalt, legtöbbet, amit egy ember elvállalhat. Neki tálcán kínálták volna azt a lehetőséget, hogy bármikor lépjen azon az úton, amelyen mások jártak, akiknek mindig a puha bársonyszékek kelleek. 7
Kaposvári általános iskolások <strong>Nagy</strong> <strong>Imre</strong> sírjánál Ő az utolsó pillana g megfordulhato volna és nem fordult meg. Hát ilyen példaképet választo magának a <strong>Nagy</strong> <strong>Imre</strong> <strong>Társaság</strong>. Én úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom. Nem mondtam el sehol, ez a kaposvári az első pillanat, ahol ezt megteszem, és a feleségem az, akinek ezt megköszönöm. (Kaposváron 1995. június 3-án elhangzo előadás szerkeszte változata) Vészi János 8
Change language