Barbara Ann Brennan - Életenergia Közössége Független Szellemi ...

Mezőelmélet
A XIX. század elején olyan új fizikai jelenségeket fedeztek fel, amelyeket
a newtoni fizika segítségével nem lehetett leírni. Az elektromágneses
jelenségek felfedezése és kutatása vezetett el a mező fogalmának
kialakulásához. A mezőt olyan térállapotként definiálták,
amelynek lehetősége van erőt létrehozni. A régi newtoni mechanika
a pozitív és negatív töltéssel rendelkező részecskék, mint a protonok
és elektronok közötti kölcsönhatásokat egyszerűen úgy interpretálta,
hogy 2 részecske, mint tömeg vonzza egymást. Michael Faraday és
James Clark Maxwell azonban úgy találta, hogy a jelenség magyarázatául
megfelelőbb a mezőelméletet használni, s azt állítani, hogy
minden töltés egy „zavart" vagy „térállapotot" hoz létre maga körül,
úgy, hogy a jelenlévő másik részecske érezze az erőt. Ily módon született
meg a világegyetemről szóló új elmélet, mely szerint az univerzum
mezőkből áll. E mezők egymással kölcsönhatásban lévő erőket hoznak
létre. Végre volt egy olyan tudományos elmélet, amellyel már elkezdhettük
megmagyarázni azt a képességünket, hogy tudunk egymásra
hatni távolról is, anélkül, hogy lámánk egymást vagy beszélnénk
egymással.
Mindannyiunknak volt már olyan tapasztalata, hogy felvettük a
telefont, és tudtuk, ki van a vonal végén, még mielőtt megszólalt
volna. Az anyák gyakran megérzik, ha gyermekük bajban van. Ezeket
a jelenségeket a mezőelmélet fogalmaival magyarázhatjuk meg.
Csupán az elmúlt 15 évben (100 évvel a fizikusokat követően)
kezdtük el e fogalmakat személyes interakciónk leírásában használni.
Épphogy csak kezdjük elfogadni, hogy magunk is mezőkből
épülünk fel. Megérezzük valaki jelenlétét a szobában, jó és rossz
rezgésekről beszélünk, szó esik energiaküldésről, egymás gondolatainak
olvasásáról.
Azonnal tudjuk, hogy kedvelünk-e valakit vagy sem, hogy kijövünk-e
majd vele vagy összecsattanunk. Ez a „tudás" mezőink
kölcsönhatásának harmonikus vagy diszharmonikus voltával magyarázható.
Relativitáselmélet
Albert Einstein 1905-ben publikálta a „Speciális relativitáselmélet" című
művét, ami a newtoni világnézet valamennyi alapelvét romba döntötte.
A relativitáselméletnek megfelelően a tér nem háromdimenziós, és az
idő nem önálló entitás. A kettő szorosan egymáshoz kapcsolódik, és
együtt alkotnak egy 4 dimenziós tér-idő kontinuumot. így soha nem
beszélhetünk a térről idődimenzió nélkül, és megfordítva. Továbbá: az
időnek nincs egyetemes árama, azaz az idő sem nem lineáris, sem nem
abszolút. Az idő viszonylagos. Ez annyit jelent, hogy két különböző
megfigyelő az eseményeket eltérően fogja megítélni, ha a megfigyelt
eseményhez képest eltérő sebességgel mozognak. Emiatt a teret és időt
magukban foglaló mérések elvesztik abszolút jelentésüket. Mind a tér,
mind az idő csupán a jelenségek leírásának elemei.
Einstein relativitáselméletének megfelelően bizonyos körülmények
között két megfigyelő még ellenkező időben is láthatja az
eseményeket, azaz az l. megfigyelő számára az A esemény a B előtt
fog bekövetkezni, míg a 2. megfigyelő számára a B esemény jelenik
meg az A előtt.
A tér és az idő a természeti jelenségek és önmaguk leírásának
olyan alapvető elemei, hogy módosításuk maga után vonja annak az
egész rendszernek a módosítását, melyben a természetet és önmagunkat
leírjuk. Az einsteini relativitás e részét még nem illesztettük
be személyes életünkbe. Például, ha van egy pszichés bevillanásunk
egy bajban lévő barátunkról, mondjuk, hogy leesett a lépcsőről,
ellenőrizzük az időt, felhívjuk a személyt, amilyen gyorsan csak
26
tudjuk, hogy meggyőződjünk arról, jól van-e. Azt is meg akarjuk
tudni, megtörtént-e vele az a dolog, ami bevillant nekünk, hogy
ellenőrizni tudjuk megérzésünket. Felhívjuk, és nem történt vele
meg, amit történni véltünk. Arra a következtetésre jutunk, hogy
képzeletünk bűvészkedik velünk, és érvénytelenítjük tapasztalatunkat.
Ez a newtoni gondolkodás.
Látnunk kell, hogy valami olyan eseményt élünk át, amely nem
magyarázható newtoni mechanikával, de mi a newtoni mechanikát
használjuk arra, hogy érvényesítsük érzékfeletti tapasztalatunkat.
Más szóval, amit láttunk, az egy valós élmény volt. Mivel az idő nem
lineáris, már felmerülhetett. Megjelenhet abban az időben, amikor
látjuk, és megjelenhet a jövőben. Sőt egy valószínűségi esemény is
lehet, amely soha nem nyilvánítja ki magát. Csupán az, hogy abban
az időben, amellyel kapcsolatba hoztuk, nem történt meg, nem bizonyírja,
hogy megérzésünk a lehetőséget illetően rossz volt.
Ideje, hogy abbahagyjuk a newtoni gondolkodásmódon kívül eső
tapasztalataink érvénytelenítését, és kitágítsuk valóságunk kereteit.
Mindannyiunknak voltak olyan tapasztalatai, hogy az idő felgyorsult,
vagy hogy az időnek nyoma veszett. Ha szakavatottá válunk
hangulataink megfigyelésében, láthatjuk, hogy személyes időnk
hangulataink, élményeink szerint változik.
Például láthatjuk, milyen viszonylagos az idő, amikor egy igen
hosszú, ijesztő időszakot élünk át, például karambolnál: kocsink
összeütközik a szembejövő autóval, vagy épphogy sikerül kikerülnie
azt. Az óra által mért idő másodpercekre tehető csupán, de számunkra
csigalassúságúnak tűnik. Az átélt idő nem mérhető órával, mivel
az óra newtoni eszköz, amit a lineáris idő mérésére találtak ki.
A mi élményeink gyakran a newtoni rendszeren kívül léteznek.
Sokszor érezhetjük, amikor valakivel újra találkozunk hosszú évek
multán, olyan újra együtt lenni, mintha csak tegnap váltunk volna
el. Regressziós terápiában sok ember élte át úgy gyermekkorának
eseményeit, mintha azok most, a jelenben merülnének fel. Azt is
láthattuk, hogy memóriánk más sorrendben rakja össze az eseményeket,
mint az eseményben részes másik ember emlékezete. (Próbáljuk
meg összehasonlítani gyermekkori emlékeinket testvéreink
gyermekkori emlékeivel!)
Az észak-amerikai indián kultúra, melynek nem volt órája, ami
létrehozhatta volna a lineáris időt, az időt két aspektusra osztotta: a
mostra, és az összes többi időre. Az ausztrál őslakók szintén kétféle
időt ismernek: a múló időt, és a Nagy Időt. Ami a Nagy Időben jelenik
meg, annak van szekvenciája, de nem köthető dátumszerűen időhöz.
Lawrence Le Shan látnokokat tesztelt, s kétféle időt határozott meg
náluk: a lineáris időt és a Látnoki Időt. A Látnoki Idő az időnek az a
minősége, amit a Iátnoki képességgel rendelkezők képességeik használata
során tapasztalnak. Ez hasonló a Nagy Időhöz. Ami megjelenik,
az egy szekvencia, de csupán e szekvenciában lévő pontból,
vagy a szekvencia átélése során látható. Amint a látnok megpróbál
aktívan beavatkozni az általa megfigyelt események egymásutániságába,
azonnal visszavetődik a lineáris időbe, és többé nem képes
az eseményeket követni a normális itt és most idején kívül. Ekkor
figyelmét újra a látnoki időre kell összpontosítania. Az ilyen átmozdulás
törvényét, amikor egyik időfajtából a másikba váltunk, még
nem értjük pontosan.
A legtöbb látnok az adott személy jelen, vagy elmúlt életéből a
személy igényeinek megfelelően egy bizonyos időt „olvas" le.
Bizonyos látnokok képesek tetszőleges kért időfajtára összpontosítani.
Einstein tér-idő konntinuuma azt állítja, hogy az események látszólagos
linearitása a megfigyelő függvénye. Mindannyian készek
vagyunk arra, hogy elmúlt életeinket úgy tekintsük, mint amelyek a
mostanihoz hasonló fizikai környezetben játszódtak le. Múltbeli
életeink lehet, hogy éppen most történnek egy miénktől különböző
tér-idő kontinuumban. Sokan közülünk átélték „elmúlt életeiket", és