1992 - Magyarországi Unitárius Egyház

HIMNUSZ-E A HYMNUS?Himnuszunk az utóbbi hónapokban elég gyakran szerepel az ellenünkfelhozott vádak között. És mi eléggé megalázó módon magyarázkodunk.Hogy a Hymnus tulajdonképpen nem is himnusz,vagyis nem csak a magyar állam hivatalos himnusza, hanem elsősorbanvallási zsoltár, minden magyar hálaadó éneke.A tények azonban tények maradnak. Mivel 1992. január 22-éta Magyar Kultúra Napjának nyilvánították, s mivel Kölcsey isszázhetven évvel ezelőtt épp e napon írta meg e költeményét, talánidőszerű lenne tényszerűen megvizsgálni a Hymnus történetét.Végül is, himnusz-e Kölcsey és Erkel Hymnusa? Igen, többszörösenaz: a magyar állam himnusza, nemzeti fohász, s mivel nemzeti,tehát minden (bárhol élő) magyar reményt, vigaszt adó éneke,hitének választott himnusza. Vagy, ahogyan a költő Juhász Ferencírta: „A nemzet egy valóban közös rettenet-pillanatában,vagy csodatűz-percében maga választja ki a versekből az éneket,a vágy, az önemésztő önismeret, a közös vizsgálat és közös siralom,a közös hűség énekeit, hogy hitének himnusza, szózata legyen".(Gondoljunk csak a decemberi forró napok rettenet-pillanataira.Milyen természetességgel foglalta el méltó helyét a De§teaptä-teromäne!, s annyi év után a román nemzet önmaga választottaki azt az éneket, amely a világ bármely táján élő románoknakugyanazt jelenti: hitet, reményt és vigaszt.) Igaz, hogy a hírhedtjelentés egyik vádpontja az volt, hogy a romániai magyarsága magyar nemzet részének vallja magát. Nem vehetjük komolyana vádat, csupán politikai jártasságukról „híres" szenátoraink írjákbűneink lajstromára a világ legtermészetesebb dolgát. Politikainemzet fogalmában gondolkodva, valóban nem vagyunk a magyarnemzet része. De, ahogyan a Pruton-túli románok a románnemzet kulturális egységéhez tartoznak, mi ugyanúgy a magyaréhoz.Tömören úgy is fogalmazhatnék: állampolgárságot bárki változtathat,de nemzetiséget senki soha.Illyés Gyula szavaival térnék vissza a Hymnushoz: „E versminden sorát hatéves korom óta betéve tudom. Tudtam, mielőttértettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket.Mielőtt erős hevéből szikrányit átadott volna, én bizalommalelőre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor elsőbetűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetem rögtön amennyezetre emeltem, úgy énekeltem dagadó nyakkal. Ez nemvált hasznára, hisz akármilyen szöveget így énekeltem volna.Most magam elé terítem a verset. Elhessegetem a varázslatot, melyettöbb, mint száz év óta milliók szívéből egyre szív magába, smely már rádiumfényként árad belőle. Arra gondolok, hogy e bűvölőerőt a véletlennek köszönheti, annak, hogy megzenésítették,egy nép hálaénekévé tették. Méltó volt e kitüntetésre?"1823. január 22-én csekei önkínzó magányában Kölcsey Ferencpapírra vetette a Nagy Fohászt, s irodalmi műfajának megfelelően,Hymnusnak címezte az ünnepélyes költeményt. Mert annakszánta, amivé lett: nemzeti közösségi imának. Noha tökéletesirodalmi remekmű e vers, nemzeti himnusszá válásáig hosszú útvezetett. Mindenekelőtt a „vetélytárs", a Szózat miatt.A Hymnus első izben az 1829-es Aurora évkönyvben jelentmeg, Vörösmarty Szózata ugyanott, 1837-ben. „Úgyszólvánegyenlő eséllyel bírtak, hogy a nemzeti köztudatban elfoglaljákmegillető helyüket. A két vers sorsa mégis különböző. AHymnust inkább mint becses irodalmi művet f irtották számon, aSzózat viszont igen hamar valóságos nemzeti közkincsé vált, ésszövege - majd pedig dallama - sokáig nagyobb hatást gyakoroltak. A reformkor, úgy látszik, nem annyira Istenhez fohászkodott,mint inkább honfiúi felhívásokhoz akart igazodni. (LukácsySándor)Amikor 1843 januárjában Bartay Endre, a Nemzeti Színházigazgatója pályázatot hirdetett a Szózat megzenésítésére, Vörösmartyverséről már az akadémiai gyűléseken is úgy beszéltek,mint nemzeti dalról. Egressy Béni díjnyertes zenéje azonban nemaratott osztatlan sikert. Ezért került sor 1844 februárjában újabbpályázati felhívásra. A megzenésítendő vers ezúttal KölcseyHymnusa volt. Erkel Ferenc zenéje tökéletességében fölülmúltaaz Egressyét, a Szózatot mégis gyakrabban énekelték, s ha sor kerülta Hymnusra, akkor is rendszerint csakis a Szózattal együtt.Az országnak azonban volt egy mindenki által gyűlölt, hivatalos- császári-himnusza, a Gotterhalte (vagy ahogyan a nép nevezte,a hóhérhimnusz), s egy választott, törvény által tiltott, de mindigjelenlevő nemzeti melódiája, a Rákóczi-induló.A két új, díjnyertes ének is a Rákóczi-induló sorsára jutott hamarosan.Megszületése után, főképp az 1848-as szabadságharcban,a nép a Szózatot tekintette nemzeti himnuszának, ezt énekeltea későbbi önkényuralom elleni tiltakozásokon is. 1855-ben, Vörösmartytemetésén, császári rendelkezés tiltotta be, de 1860-ban,a Széchenyi temetésén részvevő majdnem százezer ember, mindentilalom ellenére, újra énekelte.Hivatalos alkalmakkor viszont, egészen 1918-ig, a Gotterhaltetörvényes szólamai csendültek fel, utoljára tizennyolc október23-án, a debrecéni egyetem felavatásakor.A Hymnus pályafutása a Szózat árnyékában történt. Legrövidebbidő alatt Kolozsvárra érkezett meg, s itt sodródott végérvényesena Rákóczi-induló és a Szózat mellé. Először a BudapestiNemzeti Színházban, 1844. július 2-án énekelték nyilvánosságelőtt, másodjára már Kolozsváron, ugyancsak a színházban,1844. november 27-én. Fél év múlva, 1845. május 16-án, amikora vak Wesselényit Zsibón meglátogató Vörösmarty és Deák FerencKolozsvárra érkeztek, este tízkor, a város ifjúsága fáklyásmenettelvonult szállásuk elé, s ott a Hymnust és a Szózatot énekelték,a zenekar pedig a Rákóczi-indulót játszotta.Tévhit az, hogy vallási zsoltár, amit az 1848-as forradalom avatotthivatalos nemzeti himnusszá. Nem. A forradalmi törvényhozáscsupán a nemzeti felségjelekről - címer, zászló - rendelkezett,a himnuszról nem. 1903-ban Rátkay László országgyűlési képviselőtörvényjavaslatot nyújtott be a magyar himnusz ügyének törvényesrendezésére, s azt kérte, hogy Kölcsey Hymnusát avassákhivatalos nemzeti himnusszá.De sem akkor, sem később nem avatták azzá. Erkel gyönyörűzenéjének, Kölcsey örök-érvényes sorainak köszönhetően, népszerűségeidővel meghaladta a Szózatét, s a későbbi nagy történelmiés sorscsapások nehéz pillanataiban a nemzet, templomaibanvagy azon kívül, ugyanúgy imádkozott: „Isten, áldd meg a magyart...Nyújts feléje védő kart/ Tengerén kínjának".Bűne, történelmi tévedése minden nemzetnek van. Nekünk is.De himnuszunkat csak a legsötétebb butaság vagy az elvakultrosszindulat sorolhatja ide. Legtöbb nemzet himnusza az uralkodószámára kér boldogulást vagy bosszúdal, mint a Marseillaise,vagy más népeket sért. De a mienk ima és erkölcsi szózat (ezértválhatott minden felekezet közös zsoltárává), történelmi önvizsgálat,senkit sem sértő nemzeti reményünk kifejezése.Gál MáriaJ5