PDF 7697 kbyte - MEK

soha nem volt bekapcsolva a biztonsági övem, csak akkor. Hatvanba visszavittek, nagyműtétek...Hogy ért engem ez a baleset, áprilisban az SZTK-igazgatóságra be kellett mennem. Akarambolom üzemi balesetnek vették, mert megvolt a vásárlásról a számla, szerencsémre.Ennyi volt a szerencsém. A kocsim összetört, volt egy mikrobuszom, amivel dolgozni jártak azemberek. Ha beültem is, azt hittem, hogy megüt a guta, ott a fék, a kuplung, nem tudtam,melyik lábammal mit csináljak. Olyan voltam, mint a pólyás, jobbra-balra vittek-hoztak.Szóval ballagok befele az igazgatóságra, hogy egyeztessem az üzemi baleset motívumait. Ajárási pártbizottság közelébe állítottam le az autót. Képzelje el, ahogy kiszálltam, ugye, alábamon gipsz, a hónom alatt mankó, döcögni alig tudtam, és szembe éppen indul az a pbtitkárés kiabál felém, tőlem olyan tizenöt méterre: – Szerbusz, Sanyikám, de jó, hogy már ígylátlak. – Te! Rohadt, piszkos patkány, te! – Aztán köptem egyet rá. Én akkor azt hittem, hogymegint elvisznek...Még a kizárás után történt, hogy ez a titkár kiadta parancsba a tanácsoknak, hogy én a járásterületén nem kaphatok munkát. Csak volt, aki elmondta: – Sanyikám, a barátom vagy, demunkát nem adhatok. – Miért? – Nézd, olyan a háttered, hogy azt a pártbizottság nem tűri. – Arégi jó barátaim sem mertek dolgoztatni velem. Mikor volt ez a kiközösítés, nekem tíz-tizenkétévig nem lehetett munkát adni. Ez már beindult az első lányom egyházi esküvője után. Hogy ajárásban egyszerre nem lett számomra munka, kezdtem járkálni más irányba, az egri, apétervásári részre. Az egri járásban az égadta világon mindenfele mentem, lakosságimunkából már akkor se lehetett megélni. Ha időm volt, nem restelltem a kocsiba ülni, mostmár nem tudnám csinálni. Soron kívül meg szolidabb árért vállaltam munkát, százhúsz forintórabérért, amikor mások százötven meg kétszáz forintot kértek. Később az ismeretség, abarátság révén szereztem nagyobb megbízásokat. Dolgoztam én éjjel-nappal, de mondhatom,hogy nyugalomba kezdtem élni.Ha ebbe a községbe valaki várta a változást, én biztos vártam. De hozzáteszem, hogy nemígy... A rendszerváltást megelőző három évben a megyei és városi polgári védelmiparancsnokságnak dolgoztam. Nagyon előkelő ember lettem, a munkám után természetesen,nem a beosztásom végett. Bunkerokot csináltam az utolsó percig. Büszke voltam rá, hogyabból a megbízhatatlan senkiből odáig elmentem, hogy valaki vagyok. Nekem a tervetideadták, és annyit tudtam, hogy titkot kell tartanom, nem mehetek nyugatra, mentem, demindegy... A városi pb-nél dolgozok Egerben, tervet egyeztetünk, tisztáztuk, hogy megáll amunka, mert nincs pénz. Azt mondja az egyik százados: – Sanyi bátyám, volna egy kérésünk.Egy szellőzési rendszert kellene kiépíteni, magánpincében. – Semmi akadálya. Ha pénz van,akkor semmi perc alatt csináljuk is. – A megyei pártbizottság vezetőjének lenne, annak, akinagy-nagy tiszteletnek örvendett énelőtttem, mert megyei vébét hívott össze, amikor az énegyszerű kizárási ügyem volt. Ennek az embernek az elit borospincéjét kelleneszellőzőrendszerrel ellátni. – Beszéljünk róla. Terv van? – Nincs. – Ha nincs terv, énmegmondom, mibe kerül. – Nem így gondoltuk. Már rég itt dolgozol meg satöbbi... Nemmondott semmit a százados, de kikövetkeztettem, hogy mivel nagy ember az elvtárs, hátvalahol majd elszámolják. Nem állítom magának százig, de erre ment ki a játék. Ez voltközvetlenül a rendszerváltás előtt... És ez az ember vizsgálta a pártfegyelmi kizárásomat, amiaz egyházi dolgokért volt. Aki a fejemhez vágta: – Mit gondolsz te? Hol van még olyan ember,akit kétszer kizártak? Egyszer az ellenforradalmi cselekményekért, most meg az egyházért, avallási dolgokért! Ha neked volnék, én leülnék otthon, és csendben volnék. – És akkor mit ada mindenható, találkozunk a folyosón, de egészen véletlenül. – Szervusz, Sanyikám. – Hát aztnem állítom magának, hogy leköptem, vagy csak melléköptem, de mondtam: – Uram, énmagát nem ismerem.139