PDF 7697 kbyte - MEK

portékájú szatócsboltok, a rőföskereskedések pultja mögé. (Egy időben tizenegy vegyes bolt,két rőfösbolt, egy trafik, hat hentesüzlet működött.) E korban egyedi vállalkozásnak számítottegy élő és művirág-kereskedés, asszonynéven szerepelt az egyik olajütő is. A nincstelencsaládok jobb helyzetű és ügyesebb nőtagjai a helyben, valamint a környéken felvásároltmezőgazdasági terményekkel kofálkodtak; Füzesabonyba, Egerbe vitték az árut, amerészebbek elvonatoztak Budapestig. Az állattartó és gabonát, takarmányt, ipari növényttermesztő nagy- és középbirtokok mellett nem alakultak ki olyan zöldség- ésgyümölcstermelő gazdaságok, amelyeket a spontán szabadpiaci kereslet éltetett volna, s így asaját termést értékesítő asszonygazdák rétege sem jöhetett létre.A nincstelenek kevésbé szerencsés tömege a két háború között cselédkedett, és napszámbajárt. A háború utáni cserevilágban sokan csatlakoztak a réteghelyzetet tekintve vegyeskofálkodók, feketézők csapatához. A negyvenes évek második felében felértékelődött a nőimunkaerő. Nők léptek a fronton odaveszett vagy hadifogságban veszteglő férfiak helyére. Aháborúból hazaszabadult férfiak is el-eltünedeztek a faluból; csapatostól jelentkeztekromeltakarításra és újjáépítésre. A cserekereskedelem az országos jövés-menés szabadságát ismeghozta.A régi rend már az ötvenes években visszaállt. Cselédtermészetű és alkalmi munkát amagánbirtokot konfiskáló állami gazdaság, erdőgazdaság kínált, így a nők tömegesenfolytathatták hagyományos foglalkozásaikat. A mezőgazdaság kollektivizálásának kezdetén azelső téeszek legmegbízhatóbb munkásai az agrárproletárok lányai, feleségei voltak.A kis- és törpebirtokos családok nőtagjai általában nem lettek szövetkezeti tagok, őknapszámba, részesművelőként vagy a férj munkaegységére dolgoztak. Utóvégre a nagygazdákfeleségeinek, lányainak „munkaköre” sem változott, csak úgymond a helyzetük lett„hátrányosabb” a megszokottnál. A magángazdaság már nem létalap többé, s a férfiak, hamuszájból is, de legalább kimozdulhattak a faluból munkát keresni.Asszonyaik nem mehettek sehová, vállukon nyugodott a háztartás és a gyermekek gondja, sáltalában az is rajtuk állott, hogy összejön-e a beszolgáltatásra-, adóravaló. Számukra sem afalun kívül, sem a faluban nem adódott fizető munkaalkalom. Jobb sorsra felkészített lányaika gimnáziumból kicsöppenve csak idénymunkát remélhettek az állam mezőgazdaságinagyüzemeiben. A téeszben nem álltak velük szóba. Aki tehette – és mersze, szülőijóváhagyása volt rá –, a városban járt munka után.Tisztviselőnek lenni, ez volt az egyetlen, amit a szegényebb családból származó lányokmegpróbálhattak. A vezető és tisztviselő beosztásokban eleinte valóságos diplomával ért felaz iskolázatlan előélet, ez garantálta a „káder” proletár mivoltát. Mivel az osztályöntudatönmagában nem működtette az apparátust, kellett mellé néhány írástudó ügyvivő.A kortársak azt mesélik, hogy szinte „lasszóval fogták” a jól számoló, szépen, olvashatóan írószegény lányokat. Ezen az alapon kerülhettek íróasztal mögé; a legsikeresebbek főkönyvelőként,vb-titkárként mentek nyugdíjba. A női káderek rátermettségével esetenként ahumánum és a jó modor is együtt járt – a kusza években ők szelídítgették a durva („férfiasvadkommunista”) politikai indulatokat. Az ötvenes évek kádereit gyorstalpalókon képezték, avezető beosztáshoz még az elemi iskolai végbizonyítványt sem követelték meg. Így aztánezek a nők sem jutottak magasabb iskolába.Értékálló szakmát, érdemes beosztást és munkahelyet jószerivel csak a falun kívül lehetettvolna szerezni, de a falun kívüli munka évtizedekig férfikiváltság volt. A nők a hetvenesévekig munkavállalás céljából nem lépték át a falu közvetlen határát, csak azokat engedték„világot látni”, akiket a városban megbízható rokon család kvártélyozott.149