Ingabiztonság a bizonytalanságban - Magyar Schönstatt Család

csaladok.schoenstatt.hu

Ingabiztonság a bizonytalanságban - Magyar Schönstatt Család

10 EsszéMindennapjaink11ható nehézséget, vagy ami kellemetlen, nem a nagyon jó útját készíti elõ. Néha meg issértõdünk, ha nem úgy alakulnak dolgaink, ahogy szeretnénk. Ha másként történik,mint ahogy elképzeltük, akkor is elfogadjuk, hiszen ami történt, az Tõle jött. A VégtelenAtya a mi Atyánk, alakítja az életünket, és ez az Atya boldoggá tesz minket apróajándékaival és figyelmességeivel, úgy, ahogyan emberek egymással csak akkor teszik,ha nagyon szeretik egymást.Bízni a Gondviselésben: ez kockázattal jár. Kiengedni kezünkbõl a gyeplõt, máskezébe adni, és nem tudni pontosan, mi történik ezután. Kentenich atyánál világosanláttuk ezt a lelkületet: a koncentrációs táborban, az egyházi számûzetésben nem„ügyeskedett”, hogy kiszabaduljon, megpróbálta a legjobban kihasználni a nehézhelyzetet (elõadásokat tartott, kiterjedt lelkipásztori munkát végzett), és bízott abban,hogy Isten a lehetõ legjobb „pólyát” készítette számára, és a kellõ idõpontbanmegsegíti. A mi utunk: nem magunk körül keringeni, hanem elõre nézni és a Jóistenkezét fogva haladni.Hasonlóan ahhoz, mint mikor biciklizünk. Biciklizni a természet egyensúly-törvényénekkihívása. Hogy maradhat egyenesen anélkül, hogy jobbra vagy balra dõlne?Az egyetlen módja, ha nekilendülünk. Ha a lábunkat nézzük közben, elesünk.Elõre, a horizontra kell tekintenünk, ha haladni akarunk. Mert ha a lábunkra tekintünk,akkor kételkedni kezdünk és úgy nem megy... Péter is, amikor a vízen járt,megkérdezte: „A vízen járok? De hiszen ez lehetetlen!” Aztán süllyedni kezdett. Mi,hívõ emberek (átvitt értelemben) vízen járunk és jól kerékpározunk... Legalábbisszeretnénk.Hogyan valósítjuk meg ezt a gyakorlati életben házastársunkkal? Este összeülünk,és megízleljük a napot, hol találkoztunk a Jóistennel. Azután beszélgetünk, vajon,mit akar tõlünk.Mindannyian tapasztaltuk Isten gondviselõ szeretetét. Beszéljünk róla! A szerényMária is dicsekedett az Úrban. A Magnificatban boldogan hirdeti, hogy Istenhozzá lehajolt: „Magasztalja lelkem az Urat és szívem ujjong üdvözítõ Istenemben.Lám mostantól boldognak hirdetengem minden nemzedék,mert nagyot tett velem a Hatalmas...”A hamis szerénységmiatt hallgathatna is. De nem!Benne valami nagy, valamirendkívüli történt és errõl beszélnikell. Tanuljunk a Szûzanyától!Isten bõkezû és nagylelkû,Õ szeret adni, ez az isteniszenvedélye: mindig adni. Várjunk Tõle MINDENT. És ha megkaptuk azt, ami ajavunkat szolgálja, beszéljünk róla, adjuk tovább, hogy reményt öntsünk a körülöttünkélõk szívébe.Éjjeli enyhülésÉjjeli enyhülés„Mint minden nyáron, most is testileg és lelkileg kimerültenérkeztünk meg Óbudavárra. Ez az év valahogy aszokásosnál is nehezebb volt, házastársi kapcsolatunkatis alaposan megtépázta, így csodát várva jöttünk.Persze az elsõ pár órában annyira nehéz az átállás, hogy nem is értjük, hogyennyi gonddal és veszekedéssel a hátunk mögött mit is keresünk itt együtt. Aztán„megcsap Óbudavár szele”, a kápolna csendessége, az elõadók pedig mintha kizárólagnekünk készültek volna – rájövünk, miért is vagyunk itt. És ismét kéz a kézbensétálunk esténként az utolsó beszélgetés után. És olyan jó érzés, hogy ismétrátaláltunk egymásra.Szerda este is elindultunk Csicsó felé, és tulajdonképpen jól indult a beszélgetés,csak talán túl nagy volt a puttonyunkban hordozott teher, amit még mindig nemtettünk le, így aztán egyetlen szó elég volt, hogy az utóbbi hónapok minden megnem értettsége, sérelme, fájdalma újra elõtörjön. Ismét nem értettük egymás beszédét,és ahogy felfelé kaptattunk,egyre nagyobb volt a tempó ésaz indulat. Mire a falu határátelértük, elfogytak a szavak…Visszafelé már nagyon lassanés némán ballagtunk. Teljesa kétségbeesés. Hogyan lehetséges,hogy ennyire nemértjük egymást, nem tudjuk, mifáj a másiknak?! Mintha egymásik nyelvet beszélne, olyat,amelyet én nem értek, és õ semérti az én nyelvemet. Képtelenség,hogy így maradjunk itt.Képtelenség, hogy bemenjünk a szobába és egymás mellé feküdjünk. De hogy mondjukel a gyerekeknek, hogy megyünk haza? Annyira jól érzik magukat! És mikor isinduljunk? Most, éjféltájban? Vagy reggel, amikor mindenki látni fogja, hogy micsomagolunk? Nincs erõ csomagolni, és nincs erõ maradni. És mindjárt beérünk aszobába.

More magazines by this user
Similar magazines