Elhallgatott Történelem

BARTH A LENKE
Testvéreim augusztus hónapban érkeztek vissza Magyarországra. A MÁVAG Vagon és
Gépgyárban álltak munkába, mint gyors- és gépírók. Lakásunk nem lévén ők egy családnál
kaptak lakhatási lehetőséget.
Édesapámról december környékén kaptunk hírt Kijevből, hogy él és jól van. Később
Szaratovba került táborba. Ezt követően általában 6-8 havonta levélben tudatta velünk,
amit lehetett, amit engedélyeztek. A levél formátuma hasonló volt a mai levelezőpapíréval,
kevés írás és rengeteg bélyegző volt rajta. Mégis örültünk, mert
megtudtuk, hogy sok sorstársával ellentétben ő még élt.
Abban az időben nagyon nehéz volt az élet.
A magas infláció miatt a pénz értéktelenné vált. Nővéreim mire kézhez kapták heti bérüket,
már egy kiló sót sem ért.
Budapesten élelmiszert nem, vagy csak nagyon drágán lehetett kapni. Aki tudott vidékre
utazott némi élelmiszerért. Édesanyám időnként a vonat tetején utazott, hogy
élelemhez juthassunk. Mivel a pénznek értéke nem volt, a megmaradt ékszerekkel tudott
fizetni. Mivel nem volt folyamatos bejelentett lakásunk, állami iskolába nem járhattam,
ezért az iskolai menzából is kimaradtam,
sokat éheztem. Magániskolába jártam 2 évig, melyért
tandíj fizetségként édesanyám takarított és
ruhát varrt.
Édesapám – külön értesítés nélkül – váratlanul
nagy örömet okozva 1947. július 23-án megérkezett.
Soványan, meggyötört, beteg emberként tért
vissza a pokolból. A 27 hónapig tartó „pokol” tele
volt keserűséggel, éhezéssel, megaláztatással, különböző
nehéz fizikai munkával a nyári melegben
ugyanúgy, mint a rideg-hideg téli időben.
A munka valóban robot volt. Kolhozban a földeken
dolgoztak, istállót takarítottak, állatokat láttak el.
Egyik nap miközben marharépát szedtek a fagyos
talajból, megjelent a nacsalnyik (munkafelügyelő)
és azt kérdezte, hogy tud-e valaki fűrészporos
kályhát készíteni? Édesapám azonnal jelentkezett és elkészítette a mindenkinek tetsző
37