Views
6 months ago

Családi Kör, 2018. február 15.

közélet Bezzeg az én

közélet Bezzeg az én időmben... (2. rész) Emlékezés Gyulára, Győzőre, Kepire, Duskóra, Gyorgyera és Péróra Télen sok minden megváltozott, akkor a hóesést vártuk. Sosem felejtem el az 1964-es évet, akkor annyi hó esett, hogy még az utca túloldalát sem láttuk. Ekkor építettük a hóembert és a hóvárat, majd két csoportra osztódva nagy csatákat vívtunk. Amikor sok hó esett, építettünk még hólejtőket is, hiszen szerettünk szánkózni, de a mi utcánknak nem volt lejtése, csak a zsidó temető főbejáratánál, a Kisközben és a Nagyközben lejtett az utca a part alá, ezek a helyek pedig viszonylag távol estek tőlünk. Azt senki sem mondhatja, hogy nem informálódtunk mindenről. Igaz, hogy legtöbb házban megtalálható volt a Magyar Szó, de emellett csak rádióra tellett, televíziója az egész kisvárosban nagyon kevés családnak volt. Akkoriban a várost kerületekre osztották, minden kerületben pedig megtalálhattuk a kerületi otthont. Ezeken a helyeken helyeztek el tévékészülékeket, itt gyülekeztek esténként a családok. Igaz, az úgynevezett hazai adások képét csak sejtettük, és rossz minőségben hallottuk, még a közelebb levő magyarországi lejátszóállomásról jövő adást sem tudták a készülékek kielégítően fogni. A legvilágosabban arra emlékszem, hogy minket, gyerekeket küldtek fel a padlásra, hogy az antenna mozgatásával javítsuk a vételt. Legjobban mégis a nyári szünetnek örültünk. A reggeli és az otthoni munkákban való segédkezés után szabadok voltunk, így gyorsan az utcán kötöttünk ki. Legjobban az aszályos nagy meleget kedveltük, ilyenkor, mivel csak kitéglázott járda volt az utcánkban, az út közepét 5-10 cm vastag, finom púderszerű por borította. Itt bonyolítottuk le a futóversenyeket, majd ha ráuntunk, lesétáltunk a part alá, ott folyt a kanálisnak nevezett csatorna, ahol még pecázhattunk is. Nem kellett hozzá semmi, csak duncspárga, gombostű és parafadugó, emellett még egy fáról letört ág, így elkészíthettük HÓVÁR a pecabotot. A siker garantált volt, de az is igaz, csak apró keszeget, kárászt és napkárászt tudtunk kifogni. Akkoriban még nem ismertük a műanyag zacskót, így egy fűzfáról gallyal együtt letört veszszőre fűztük a kishalakat, majd visszatettük őket a vízbe, nehogy elpusztuljanak. Akadt olyan nyár, amikor a kanálisban alig volt víz, ekkor nem kellett más, csak egy feneketlen vödör vagy kosár, láttuk a buborékokat, egyszerűen ráborítottuk a „szerszámunkat”, kézzel szedhettük ki a halakat. Amikor már lett elegendő, szaladtunk haza, megtisztítottuk a halakat, majd könyörögtünk, hogy EZT A TAPOGATÓHALÁSZATOT IMPROVIZÁLTUK édesanyánk süsse is meg azokat, mégpedig sózott paprikás lisztben megforgatva. Nem volt olyan nap, amikor meg ne éheztünk volna, de uzsonnát sosem vittünk magunkkal, hiszen a part alatti árkok, földek elláttak bennünket mindennel. Ha egyszerű nyalánkságra vágytunk, szedtünk papsajtot, na meg csicsókát, de találtunk sóskát is a zsidó temető alsó kerítésénél, ha édességet kívántunk meg, akkor bagrenát (akácfa virágát) és édesgyökeret. Nem kellett azokat megtisztítani, megtöröltük kézzel vagy a nadrágban, majd elfogyasztottuk az étket. Amikor már értek a gyümölcsök, megtaláltuk a kanális túloldalán levő gyümölcsfákat, mindig jóllaktunk zöld barackkal és szilvával. Mondhatják, mennyire veszélyes volt mindez, biztosan sűrűn lebetegedtünk. Nem emlékszem erre, mert minden este a nagy lavórban tisztára csutakoltuk magunkat, úgy hiszem, a háziszappannak köszönhetjük, hogy eltávolított rólunk minden kórokozót. Azt is emlegethetik: Mi köze ennek a gyermekek jogaihoz? Ezért csak úgy, mellékesen, nem volt ritka, hogy egy csínytevés után kijárt a szüleinktől egy-két nyakleves, sőt olyan is megtörtént, hogy néha – ha el akartunk a büntetés elől szaladni – a felnőttek keze ügyébe került az ostor is. Mivel tudtuk, hogy valami rosszat tettünk, így csak arra panaszkodtunk, hogy a testvérünk kevesebb büntetést kapott, pedig ő is megérdemelt volna ugyanannyit. A tanító néninek, később a tanároknak is eljárt a kezük, de otthon ezt nem mertük szóvá tenni, mert megkaptuk volna a „jutalmunkat”, ugyanis a tanítónak, a tanárnak kijárt a tisztelet, döntéseikben a szülők sosem kételkedtek. Mindezek csak emlékfoszlányok, lehetne sokkal részletesebben is lejegyezni az emlékeimet. Mégsem teszem, mert akkor értékelnem is kellene, ezzel az írással azonban ezt nem szeretném megtenni. Kérem az olvasókat, különösen azokat, akik már beleszülettek az információs társadalomba, hasonlítsák össze a mi 55 évvel ezelőtti gyermekkorunkat a mai valósággal. Csak ennyit tegyenek, semmi mást! BALLA Lajos 14 2018. február 15.

Az élet szőnyeg alá söpört apróságai Ha két szomszédos állam kapcsolatai jók, akkor az adott országok kisebbségeinek a helyzete is jó. Ezért azonnal szögezzük le, még mielőtt bárkiben is kétségek fogalmazódnának meg: a vajdasági magyaroknak jó az, ha kiváló a kapcsolat az anyaország és a szülőföld kormánya között. Így van ez akkor is, ha egyébként meglehetősen sok olyan kérdést tudnánk felvetni, amely sokak szerint megoldásra vár, s valahogy mégsem kerül a két kormány napirendjére. Ugyanis éppen a két kormány, a szerb és a magyar tartott közös értekezletet a múlt héten Budapesten. A többnapos, üzleti fórummal, kétoldalú megállapodások megkötésével tarkított találkozón számos téma került napirendre, ezek közül aztán ki-ki azt emelte ki, ami a számára igazán fontos volt. A magyar fél a határvédelmet, a szerb a határátkelés gördülékenyebbé tételét. A vajdasági magyarokról sok szép dicsérő szó hangzott el, a gondjaikról már jóval kevesebb. „A jó politikai kapcsolatok eredményes gazdasági, kereskedelmi együttműködést tudtak létrehozni Magyarország és Szerbia között” – mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki külön méltatta „a jelenlegi szerb elnök erőfeszítéseit, amelyek nyomán a két ország közötti történelmi megbékélés irányába öles lépteket tudtunk tenni”. (Félreértés ne essék: Aleksandar Vučićról beszélt.) A magyar külügyminiszter kiemelte: a vajdasági gazdaságfejlesztési program sikeresnek minősíthető, hatezer-kétszáz pályázatot támogatott a magyar kormány több mint tízmilliárd forint értékben. Szijjártó beszámolt arról is, hogy tízmillió eurós befektetéssel egy magyar–szerb élelmiszer-feldolgozó vállalat kezdi meg a tevékenységét – Dél-Szerbiában. Orbán Viktor magyar kormányfő arról beszélt a közös kormányülés után, hogy Szerbiának és Magyarországnak együtt kell megvédenie a határait, polgárai biztonságát és kulturális identitását is, illetve arról, hogy a visegrádi államok Szerbia minél gyorsabb európai uniós csatlakozását sürgetik. „A szerb–magyar gazdaság erősítése hozzánöveszti Szerbiát az Európai Unióhoz” – fogalmazott Orbán (miközben finoman nem tett említést arról, hogy Magyarország kormánya éppen ezzel az Európai Unióval hadakozik napi rendszerességgel). Orbán Viktor megköszönte, hogy Szerbia is támogatja a Délvidéken élő magyarok autonómiáját, a nemzeti tanácsokat és az azok mögött meghúzódó kulturális intézményeket. A magyar kormányfő példaértékűnek nevezte mindazt, ami Szerbiában történik kisebbségügyben. Ana Brnabić arról beszélt, hogy Szerbia teljes jogú uniós tagként nem támogatásokra fog várni, hanem arra törekszik majd, hogy maga is hozzájáruljon a közösség megerősítéséhez. A szerb kormányfő kijelentette, hogy az unió stratégiájában kijelölt 2025-ös csatlakozási céldátumot Belgrád belátható és elfogadható időpontnak tartja, az ehhez szükséges feltételeket pedig teljesíteni fogja. A szerb és a magyar kormánytagok számos megállapodást is aláírtak. S noha a ANA BRNABIĆ ÉS ORBÁN VIKTOR NOSZTALGIAVILLAMOSOZÁSA magyar médiában egy szó nem jelent meg róla, mégis kiderült, hogy a magyar fél számára olyannyira fontos Budapest–Belgrád vasútvonal-rekonstrukció mellett szó volt az útlevél- és vámkezelés, illetve a határátkelés felgyorsításáról is Zorana Mihajlović építésügyi, közlekedési és infrastrukturális miniszter és Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter találkozóján. Ráadásul Mihajlović azt mondta: Seszták megígérte, hogy megoldják a határátkelőkön tapasztalható problémát. S hogy egy kis lazítás is belefért a kemény munkába, bizonyítja Orbán Viktor, aki Facebook-oldalán tett közzé egy videót arról, hogyan utaztatta meg Ana Brnabićot egy nosztalgiavillamoson Budapesten. De megmutatta neki az Országházat meg a Szent Koronát is. közélet A közös kormányülés előtt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a Hirado.hu internetes portálnak adott interjút, amelyben elmondta: Magyarországnak jelen pillanatban nincsen olyan szomszédja, amellyel kiegyensúlyozottabb lenne a viszonyrendszere, mint Szerbiával. „Leesett rólunk a nyomás. Szerb részről manapság már nem biztonsági kockázatként tekintenek ránk, délvidéki magyarokra, ahogy azt korábban – évtizedek hosszú során át – megszokhattuk, sajnos. Ki ne emlékezne rá: Belgrádban az akkori szerb politikai elit hangadói úgy éltek meg bennünket, mint problémahalmazt. Ilyen vagy olyan mértékben, így vagy úgy, de mindig azt éreztették velünk, hogy csupán másodrangú, megtűrt kisebbség vagyunk a saját szülőföldünkön. Most inkább azt látom, megbecsültek vagyunk, nem éri a magyar közösséget sem sérelem, sem bántás, respektálnak bennünket” – mondta Pásztor, valamint azt is kiemelte: Aleksandar Vučićnak „elévülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen érdemei voltak, vannak ennek a szerb– magyar viszonyrendszernek a létrejöttében és alakításában”. A VMSZ elnöke beszélt arról is, hogy Orbán Viktor és a szerb elnök között „sikerült kialakulnia egy olyan fluidumnak, kialakult egy olyan baráti viszony, ami előrevitte a dolgokat”. Mindez valóban dicséretes és tényleg érdeke a vajdasági magyarságnak. Csak valahogy az embernek az az érzése, hogy a lényegi kérdések eltűntek a kormányközi barátkozásban. Egyre kisebb és egyre szomorúbb az a közeg, amely örülni tudna ezeknek a kapcsolatoknak, s ezen az sem változtat, hogy az anyaországunk szinte számolatlanul önti a pénzt szülőföldünkre. Hiszen sokszor már a pályázatok kiírása előtt tudjuk, kik fognak nyerni, s azt is, hogy nem igazán baj, ha nem teljesíti a pályázó az összes feltételt, meg azt is, hogy a munkahelyteremtő igyekezetek sem a magyaroknak teremnek babérokat. Valahol ez a legnagyobb baj: hogy amikor felhőtlenül örülhetnénk, akkor vannak apróságok (vagy annak tűnő jelenségek), amelyekről inkább nem beszélünk, inkább a szőnyeg alá söpörjük őket, ahelyett, hogy megoldásokat keresnénk. Ilyen kétoldalú kapcsolatok mellett a hibák orvoslása egészen bizonyosan nem ütközne akadályokba. És vétek az ilyesmit nem kihasználni. KOCSÁNYOS Pálma 2018. február 15. 15