Views
6 months ago

Családi Kör, 2018. február 15.

Hétköznap(ló) Sej, de

Hétköznap(ló) Sej, de becsapnám magamat! Belgrád, Budapest és Senki Jankó Az Idea belgrádi boltjában kapott zacskón olvasom: „Ko u Beogradu živi, taj Beograd i stvara.” Magyarul: Aki Belgrádban él, az alakítja (alkotja, építi) is Belgrádot. Igazuk van. Innentől kezdve nem foglalkoztatnak a belgrádi helyhatósági választások. Nem tudom, ki lopott, és ki nem. Nem láttam a 83 000 EUR-ért vett újévi fenyőt. Talán megéri a pénzét, talán nem. Annyit azért tudok, hogy az adóm nagy része Belgrádba megy. Vissza kevés csorog. Akaratlanul is: építem Belgrádot. Ez a vidéki ember sorsa. A magamfajta Senki Jankóé. Ha tehetném, sem szavaznék innen – oda. Budapestről még kevesebbet tudok. Nem tudom, mennyire boldogít a rezsicsökkentés, a CSOK, Mészáros Lőrinc gazdasági lángelméje, a dohányárusítás és kéménysöprés monopolizálása. Nem tudom, mennyibe kerül egy kiló hús, krumpli vagy parlamenti döntés. Nem tudom, mennyit keres, aki becsületesen dolgozik, és mennyit, aki barátja a csúcsvezetőknek. Azt szeretnék, ha ott szavaznék (akár, főleg, zömmel, alapvetően, túlnyomórészt a FIDESZ-re). Hiszen érzelmileg magyar vagyok (naná, ez nem vitás!), formailag magyarországi állampolgár is – az meg nem fontos, hogy nem Magyarországon élek. Dehogynem! Tájékozatlan és buta szavazó vagyok. Ez a legjobb! Érzelmeim szerint szavaznék is, de a józan eszem azt mondja: ne tegyem. Akkor szabjam a ruhám, ha utána én viselem. Orbán Viktor nyilatkozata szerint (nagy közösségépítő múltam ellenére) egységbontó magyar vagyok. Amennyiben igaza van, jól megleszünk egymás nélkül. Képzeljék el, mennyire rosszul esne a FIDESZ-nek, ha az egységbontó magyarok szavazatával szerezné meg a 2/3-ot! Biztosan nagyon szomorú lenne. Moldova György szavaival élve: „Ne engedd, hogy mások a te költségedre éljenek lelki életet! Ha valaki sírni akar, az sírjon nyugodtan, de csak munkaidő után és a saját zsebkendőjébe.” A gaz és a gazember történelme A természet csodás! Amikor kihal egy állatfaj, a természeti egyensúly fönntartása érdekében egy másik állatfaj átveszi a szerepét. Tételezzük föl, hogy kihalnak az 28 2018. február 15. NOVÁK MIHÁLY ILLUSZTRÁCIÓJA oroszlánok. Ettől még nem szaporodnak el a zebrák, impalák, egyéb antilopfélék és gazellák. Egy másik állat rögtön az oroszlán helyébe lép. Így van ez a növényvilággal is. Amint az egyik gazt kiirtják – helyébe lép egy másik. A haszonnövények gyakran vívnak élet-halál harcot a gazzal. A búza learatása után azonnal kedvére terjeszkedik a paré. Belakja a megüresedett helyet. Miért lenne ez másként az emberekkel? Mihelyt egy becsületes politikus távozik (meghal, leváltják, megölik, megbuktatják), azonnal elfoglalja a helyét a gaz-ember. Akár több is. Elég visszatekinteni 50-60 évet. A korai demokrácia időszakában (nevezzük így a szocialista korszakot) a közéleti szereplők, a tisztségviselők a nyilvánosság szeme előtt voltak. Figyeltek az erkölcsi tartásukra. Aki telhetetlenkedett, lopott – annak meg kellett válnia a tisztségétől. Ez a faj kihalt. Akik helyette jöttek, azok kiemelkedő tisztséget akkor kaphatnak, ha loptak legalább néhány vagy sok millió dinárt (lehetőleg euróban). Maguknak, pártjuknak, vezérüknek. Most ez a faj uralkodik. Nem élem meg, de foglalkoztat: ha ezek kihalnak, vajon milyen emberfaj jön a helyükbe? Horthy Miklós unokája Ki így, ki úgy értékeli Horthy Miklós országvezetői tevékenységét, de mindenképpen a magyar történelem legendás alakja. Ezért lepett meg, hogy unokája, Horthy István muzulmán lett, áttért az iszlám vallásra, fölvette a Sharif nevet, és naponta ötször imádkozik imaszőnyegén. Így hozta a sors. Úgy tartják, hogy a vállalkozók nem tudják jól nevelni a gyermeküket. Nincs rá idejük, türelmük. Előbb-utóbb valami gond lesz a gyermekkel. A kiemelkedő közéleti vezetőkre ugyanez a hiányosság jellemző. Sok példát ismerünk. Amikor nem tudják féken tartani gyermeküket, testvérüket, vejüket, apjukat, nagynénjüket. Vagy fékeveszettek, vagy nagyon kapzsik lesznek – a Nagy Ő árnyékában. Ez talán nagyobb vétek, mint ha az ember a Horthy vezetéknévvel lemond történelmi nemzetiségéről és vallásáról. Csak az igazat ne! A politikusok nem a tévedéseiktől, hanem az igazságtól félnek. Jaj, csak az igazság ki ne derüljön, meg ne jelenjen a sajtóban! Ezért tartják a legnagyobb népellenségnek a független sajtót. Mindent megtesznek a szófogadók lekenyerezéséért és a rakoncátlanok tönkretételéért. Az oknyomozó újságíró ma már népellenség. Az igazságot megíró újságnak nem szabad hirdetést adni, hetente rá kell küldeni valamilyen felügyelőséget. Sok igazság örök titok marad. Ez volt eddig az elmélet. Most jön a szerbiai gyakorlat. Kiderülhet a polgármesterekről, miniszterekről a legnagyobb disznóság, becstelenség, pénzügyi visszaélés – a hajuk szála sem görbül meg, amennyiben a mindenkori uralkodó párt és pártvezér mögöttük áll. Tartja nekik a hátát. Többnyire nem örömmel, hanem kényszerből. Róla se derüljön ki az igazság. Ahogyan a mondás tartja: Kéz kezet mos. (Mert mindkettő nagyon piszkos.) Ezek az emberek múltjukban annyira korrumpáltak, annyi zsarolási információt tudnak egymásról, hogy ők Szerbia szekerét nem ránthatják ki a kátyúból. Ezt csak egy új, teljesen fiatal korosztály tehetné meg. A tisztességesek. Akiket nem terhelnek a múltbeli vétkek. Csakhogy őket a hatalom közelébe sem engedik! Majd miután nekik is vajat tesznek a fejükre, hogy ne mehessenek ők sem a napra. Ilyen sorsra számítsunk az elkövetkező 50-100 évben. Kinek a tettei jelentenek majd belépőt a pokolba, s kinek a cselekedetei a mennyországba? Azt olyan távolinak, talán soha be nem következőnek vélik. Pedig itt van. Nem annyira sok időre a mától. MISKOLCZI József http://novakmihaly.gportal.hu

A színészek már a spájzban vannak Kókai Sándor cipészboltja helyén 1981 óta áll az új színházépület Újvidék belvárosában képhistóriák Sokan még ma is úgy tartják, hogy vandalizmus történt, amikor Újvidék szűkebb belvárosának több utcáját is elbontották a múlt század hetvenes éveinek végén a nagy színházépítkezés miatt. A mai képünkön látható házak tehát már rég nem állnak, nem léteznek, tégláikat porrá zúzták, vagy más építkezéseken újrahasznosították, az épületeket felrobbantották és ledózerolták, helyükön évtizedek óta a színház monumentális márványépülete díszeleg. A város (és a városkép…) egyik védjegye. Díszeleg, való igaz ugyanis, hogy csodálatos lett az új építmény, amelyet Viktor Jackijevich lengyel építész tervei alapján húztak fel a városközpontban, grandiózusságában is lenyűgöző, a település (a tartományi székváros, amely főváros is egyben, akárki akármit mondjon vagy sugalmazzon is….) ékessége, meggyőző, hatalmas, és mellesleg a benne működő társulatok is méltán viselik a Szerb Nemzeti Színház megnevezést, hiszen már a régi, titói Jugoszlávia idején is az akkori ország legjobbjai közé tartoztak. Mit sem változtat azonban mindez a helyzeten, hogy a nézőtér ott van az ezernyi románcot és érzelmet látott utcák helyén, a ruhatár valahol valakinek az egykori hálószobája táján, a büfé a sarkon, a jelmezraktár meg talán a spájzban. A jegypénztár meg a budiban? Meg lehetett volna talán építeni azt a színházat ugyanilyen grandiózusan és csodálatosan máshol is, innen már közel van a Duna, akár a folyóparton is találhattak volna neki helyet, idilli környezetben. Vagy bárhol… Újvidék 1981-ben kapott új, a kor követelményeinek megfelelően modern arculatot: abban az évben adták át a színházat, akkor épült fel a Vojvodina sport- és üzletközpont, ismertebb nevén a Spens, és akkor készült el a Szabadság híd is – a hidat tizennyolc évvel később, talán épp nagykorúsága tiszteletére, 1999-ben a NATO bombázta a Dunába. A rossznyelvek szerint azonban a színház épülete sokkal hamarabb is megépülhetett volna, ha Kókai Sándor cipészmester, akinek sarki boltja látható a mai felvételünkön, nem egy olyan temperamentumos dalmát menyecskét vesz feleségül Jerka Zorica személyében, aki körmeszakadtáig harcolt a hatóságokkal, pereskedett, és megnehezítette a hivatalnokok életét otthona és a család megélhetését biztosító bolt védelmében. (Ma már mindketten Kishegyesen nyugszanak…) Akárhogy legyen is azonban, a régi utcákkal, a régi épületekkel együtt a régi életmód is eltűnt, megsemmisült, mintha azt is ledózerolták volna; a berögződött szokások – amelyek a hétköznapokat jellemezték – ugyancsak elvesztek. Csak néhány régi, egyre biztosabban sárguló fotográfia és anekdota őrzi még a régi életmód emlékképeit. SZABÓ PALÓCZ Attila Közös tisztaság Elveszett Ungvár…, avagy kettő az egyben A manapság is igencsak divatos kettő az egyben megoldás mellett döntött 1926- ban a kárpátaljai megyeszékhely, Ungvár városvezetősége: habár eredetileg két berendezést – egy locsoló- és egy seprőgépet – szeretett volna beszerezni, a beérkezett ajánlatok alapján végül mégis inkább egy olyat választott, amely egyszerre volt alkalmas mindkettőre. Egy cseh cégtől vásárolta meg a szerkezetet, amelyet söprögetésre, valamint az ezerötszáz literes tartályának köszönhetően locsolásra és tűzoltásra is használhattak. Tiszta főnyereménynek tűnhetett hát az ajánlat a városatyák szemében… Ungvár ötvenhét esztendővel korábban, 1869. szeptember 27-én kapott vásártartási jogot, ami a korabeli viszonyok között nagyjából annyit jelentett (vagy legalábbis az volt a lényege…), hogy a vásárokból szerzett bevételek attól kezdve nem a királyi, hanem a városi költségvetést gazdagították. S mellesleg ebből eredt az is, hogy – kapcsolt kötelezettségként – a városvezetőségnek ugyanettől a dátumtól kezdve gondoskodnia kellett az utcák és vásárterek tisztaságáról is. Habár azt nem sikerült kiderítenie, hogy pontosan mikor kezdték takarítani a kárpátaljai megyeszékhely utcáit, Petro Szova helytörténész tárta fel, hogy mikortól terhelte ez a kötelezettség a helyi vezetőséget. Kutatásainak eredményeit Tetyana Literáti (Тетяна Літераті) tette közzé a Prozahid.com című internetes portálon az Elveszett Ungvár… című sorozatában, írását magyar nyelven a Karpatalja.ma honlap ismertette. Nem derült ki egyelőre az sem, hogy meddig használták az akkor megvásárolt gépet, de ahogy a mellékelt felvételünket méregetem, ügyes kis szerkezet lehetett ez. Ha nem is a kor csodája, de mindenképp egy olyan látványos jelenség, amely már megjelenésével is feltűnést keltett a korabeli, azokban az években épp Csehszlovákiához csatolt Ungvár lakosaiban… (szpa) 2018. február 15. 29