Views
1 week ago

Családi Kör, 2018. április 12.

ZENE Improvizáció

ZENE Improvizáció orgonával és brácsával Szerda Árpád és Brasnyó Antal közös zenélése Templomi orgona és brácsa. Furcsa párosítás, két merőben különböző hangszer, mégis hangzásban kiválóan megférnek egymás mellett. Főleg most, amikor az improvizatív zene különös hangsúllyal bír világszerte, a rögtönzésből fantasztikus dolgok születhetnek. Ezt próbálja – nem kis sikerrel – megvalósítani két fiatal tehetséges vajdasági zenész, akikről sokat hallottunk mostanában, a muzsikájukat is élvezhettük, a határokon kívül is bemutatkoztak már külön-külön saját hangszerjátékukkal, szereplésükkel, előadó-művészetükkel. Most egy újszerű, mások által még nemigen művelt dolgot kezdtek el együtt, egy nem mindennapi zenei stílust képviselnek. Ők ketten, Szerda Árpád és Brasnyó Antal megpróbálkoztak a brácsa és az orgona együtthangzásával valami újszerűt komponálni. De kik is ők a vajdasági zenei életben? Szerda Árpádról azt kell tudni, hogy óbecsei születésű, jelenleg Magyarkanizsán él, zenészcsaládban született, a zene meghatározta egész gyermekkorát: – Anyukámon kívül mindenki zenész a családunkban. Nagyapám nótaénekes volt (akiről azt mesélték, hegedűvel a kezében távozott az élők sorából – a szerző megj.), apukám képzett zenész, különböző zenekarokban játszott és játszik most is. Talán ő foglalkozik rajtam kívül a legkomolyabban zenével a családban. Árpád már ötévesen muzsikálgatott, odahaza rengeteg hangszerük volt – hegedű, mandolin, zongora, gitár, fúvósok. Eleinte SZERDA ÁRPÁD (BALRÓL) ÉS BRASNYÓ ANTAL zongorázott, megtanult kottát olvasni, később gitározott és szájharmonikázott. A zenei általános iskola elvégzése után a szegedi Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolába járt, majd elkezdte kialakítani a saját stílusát. Azaz elmondása szerint az improvizáció már kiskorában is megvolt. Hallgatta a régi rock and roll felvételeket, azokat zongorázgatta. Az első önálló számai blues és rock stílusban íródtak, ekörül forgott az élete, ezt a stílust képviselte mindenütt. Elkezdett szájharmonikázni is, közben énekversenyeken vett részt, külföldön is. Lengyelországba jutott el legtávolabb. Moldvai fúvós hangszereket is megszólaltatott, többször szerepelt a vajdasági Szólj, síp, szólj! vetélkedőn, amely köztudottan az egyik kiemelt népzenei rendezvényünk. A blueszene örök szerelem maradt, közben a jazz is megjelent az életében, és nagy hatással volt rá Lajkó Félix zenéje. Az ilyen fajta improvizációt Brasnyó Antal és Félix már művelték, s látta, hogy ez egy újszerűbb dolog a zenében. Brasnyó Antal előadónak, szereplőnek, de elsősorban zenésznek vallja magát. Nála is a családi gyökerekben kereshető a zene iránti elköteleződés, nagyapja hegedűjét ma is őrzi. Ő hét-nyolc éves korában Szenttamáson kezdett el citerázni, kis segítséggel elsajátította a hangszerjátékot, bekerült a helyi zenekarba – ahogy ő mondja, az öregek mellé –, emellett otthon mindennap kezébe vette a citerát, s gyakorolgatott. Később a hegedű lett a hangszere, Szabó Árpád keze alatt tanult, ezután brácsás lett. Ekkor még csak népzenét játszott, de már megjelent nála is az improvizáció, mindig belevitt egy sajátos stílust, hangzást a játékába. Ő is kiváló helyezéseket ért el a vajdasági népzenei megmérettetéseken. Az akkori Batyu zenekar egyik tagjának a hatására döntött a hangszere mellett. A brácsát mint hangszert már régóta használják egyébként, valójában Erdélyből származik, mint mezőségi brácsa. Anti a közismert Dresch Mihály zenekarában is megfordult, az oda vezető út Lajkó Félix által indult el. A kétezres évek elején kezdtek együtt zenélni, s többször is meghívták vendégszereplőnek. Lemezfelvételek is készültek, s a Dresch Vonós Kvartett néven egy formációt hoztak létre, ez azóta is működik. Az egymásra találás nem most kezdődött a két zenész között, különböző örömzenélések alkalmával már találkoztak, ismerték egymás hangszerjátékát, s felvetődött a közös együttműködés gondolata. A nyár folyamán a horgosi templomban kipróbálták, hogyan is szól együtt a két hangszer, az orgona és a brácsa. Két közös fellépést is tartottak Szabadkán. Nemrég elküldték a zenei anyagukat a Word Music Expóra (WOMEX), amely egy nagyon rangos zenei találkozó, és amelyet minden évben máshol – az idén Spanyolországban – rendeznek meg. A mintegy ezer jelentkezőből mindössze ötvenet hívnak meg. Az ő anyagukat elfogadták, tehát a „beugró” már megvan, esélyük lesz arra, hogy kijussanak, s onnan aztán szabad az út, akár a világhírnév felé, ugyanis ott olyan menedzserek fordulnak meg, akik jelentős összegekkel támogatják a tehetséges zenészeket. Nagy ugródeszka lenne ez az életükben, de azért – lokálpatriótaként – szűkebb pátriánkban is zenélnek tovább. Részt vesznek majd egy újdonsággal a Borfesztiválon, a Malomfesztivál megnyitóján, egy templomturnét terveznek Vajdaságban, a nyár folyamán azokban a templomokban lépnének majd fel, ahol használható az orgona. Mindent önerőből szerveznek, a koncerteket, a műszaki felszerelés beszerzését... Ez a két fiatal, tehetséges zenész itt maradt, s várják, hogy teret és lehetőséget kapjanak az érvényesülésre. ARANYOS Klára 16 2018. április 12.

A japán diákmozgalomnak történelmi-politikai, valamint gazdasági hátterei voltak. A történelmi-politikai háttér a II. világháború befejezéséig vezethető vissza, amikor Amerika megszállta a vesztes országot, és habár meghagyta a császárságot, arra kényszerítette Japánt, hogy új alkotmányában vállaljon kötelezettséget arra nézve, hogy nem tart fenn hadsereget és örökre lemond a háborúról. Ezek az elképzelések addig voltak alkalmazhatók, amíg Kína be nem lépett az 1950-ben kitört koreai háborúba. Azt követően az Egyesült Államok – befolyásának fenntartása és a baloldali veszély elhárítása érdekében – visszaállította Japán szuverenitását, de aláírt vele egy biztonsági szerződést is. Japán gazdasága gyors ütemben tért magához a háború befejezése után, és a hatalmon lévő Liberális Demokrata Párt elválaszthatatlannak tartotta a gazdasági fejlődést az amerikai-japán biztonsági szerződéstől. Így Japánban is hasonló volt a társadalmi helyzet, mint Nyugat-Németországban: a gazdasági fellendülés mellett konzervatív társadalmi légkör alakult ki. De Nyugat-Németországgal ellentétben, Japánban nemcsak a Szocialista Párt (JSZP), hanem a Kommunista Párt (JKP) is meglehetősen erőssé vált, és komoly befolyása 1968 – A szabadság ígérete Diáklázadások Japánban Marcuse, Mao és társai nemcsak az Egyesült Államokra és Európára voltak nagy hatással, de 1968-ban Japánra is. Az ottani marxista gondolkodók is nagyban befolyásolták a japán ifjúságot, elsősorban Marujama Maszao politológus, aki a hirosimai atomtámadás alatt volt katona. TÜNTETÉSHEZ ÖLTÖZVE volt az értelmiség meg a diákság köreiben. Így, miután Kisi Nobuszuke miniszterelnök aláírta a vitatott biztonsági szerződést, százezres tömegek tüntettek az ellen a JSZP, a JKP, a szakszervezetek, a diákszervezetek, a nőszervezetek és más civil szervezetek kezdeményezésére. Habár a japán-amerikai biztonsági szerződés mégis hatályba lépett, az ellene irányuló tiltakozások eredményeként lényegesen megerősödött a baloldali pártok és szervezetek befolyása. A legerősebb ilyen baloldali szervezet a Forradalmi MÚLTIDÉZŐ milliót, amire a felsőoktatási intézmények és az egyetemi infrastruktúra nem volt felkészülve. Ennek következményeként a diáktüntetések országszerte felgyorsultak: az egyetemisták sztrájkja Tokióban kezdődött az orvosi gyakornoki rendszer ellen, mert az egyetem által kijelölt kórházakban ingyen kellett gyakornokoskodniuk. A sztrájk átterjedt száztizenöt egyetemre, Marxisták nevű csoportosulás volt, amely A JAPÁN TÜNTETŐK FELSZERELÉSE: SISAKOK ÉS SÍP Mao Ce-tung kínai és Kim Ir Szen észak-koreai diktátor mintájára próbálta megdönteni a japán társadalmi rendszert, és jelentős befolyással bírt a diákszervezetekre. A hatvanas évek végén, nem utolsósorban a gazdasági fellendülés következményeként, az egyetemi hallgatók száma jelentősen megnövekedett és elérte a másfél többek között a Nihon Egyetemre, ahol az adóhatóságok vizsgálata nyomán kiderült, hogy az intézmény nem szabályosan használta fel a hallgatók tandíját. A Nihonon tizenöt órán keresztül harmincötezer diák tüntetett. A tüntetések még radikálisabban újraindultak, amikor Szató Eiszaku miniszterelnök a megegyezés utáni napon viszszavonta a diákokkal kötött megegyezést. Ezért a Tokiói Egyetem diákjai harmincöt órán keresztül ostromolták az egyetemet, vízágyúval és füstbombákkal támadva a rohamrendőrökre. A Narita nemzetközi repülőtér építése ellen is tüntettek a diákok, de a vietnami háború volt leginkább ellenükre, mivel az amerikai bombázók gyakran japán repülőterekről szálltak fel. A politikai megmozdulások kiterjedtek Okinavára, az amerikai megszállás alatt lévő csendes-óceáni kis szigetcsoportra, aminek japán közigazgatás alá való visszahelyezését követelték. Németországhoz hasonlóan Japánban is megalakult a Vörös Hadsereg Frakció. Okinava végül 1972-ben visszakerült Japánhoz, a tokiói kormány felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Kínai Népköztársasággal, a vietnami háború a vége felé közeledett és a japán fiatalság nagy része elfordult a politikától. MESSMANN István 2018. április 12. 17