Views
8 months ago

Családi Kör, 2018. április 12.

asztalizene Családok,

asztalizene Családok, kislányok, nagylányok, komoly férfiak, liberális srácok, apró gyerekek, mindenféle népek mennek az utcán ünneplőben, nagyon sokan stilizált népviseletben – vagyis folk stílusú ruhákban –, mennek mind együtt és külön-külön a város minden részéből a városszéli, még ki sem zöldült kiserdőbe, karcsú nők tűsarkúban tipegnek az erdőben, öreg nénék bottal poroszkálnak, asszonyok hosszú, horgolt tojásokkal ékes ruhájába kapaszkodnak az apróságok, a férfiak hímzett fehér ingben, fekete zakóban, mennek-mennek kiskosárral a kezükben. A kiskosárból zöld ágak és gyertyák kandikálnak ki, és valamennyi kosár le van terítve hímzett terítővel, amelyen vallási motívumok, húsvéti szimbólumok, tojás hátán tojás, keresztek, és sokszor „Hrisztosz voszkresz” írás látható, cirill betűkkel persze. Ilyen kiskosár, olyan kiskosár, a parányitól a közepes méretűig, de egy sem nagy. Nők, férfiak, gyerekek viszik a fülénél fogva az egész városban – Lembergben, vagyis Lvivben, Ukrajna második legnagyobb s Európa egyik legszebb városában. A kosárban kenyér vagy kalács rejlik – itt „pászkának” nevezik –, tojás, sajt, kolbász, miegymás, még virágok is, és azért viszik fel a kiserdőbe, ahol egy skanzen van, és a ruszin fatemplomban a vecsernyét végzik a pópák, vagy a városi templomok elé, hogy a pap megszentelje az ételt. Meg egy füst alatt az embereket is. Lerakják a fűre vagy a kőre a kosarat, lehajtják róla a kendőt, a férfiak vagy a fiúk – ez itt férfimunka – megygyújtják a gyertyát. Elhalad a kosarak sora előtt a fehér ruhás pap, és kis söprűcskével szenteltvizet hint az ételre meg az emberekre. Gyöngéden spriccel a szenteltvíz, a papok meg a népek együtt énekelnek. Ennél többet nem tudok az görögkatolikus húsvéti rituáléról, annak ukrán változatáról – ami számomra megejtő ebben a szertartásban, az az, hogy vidám, tarka népszokássá változott, és „mindenki” csinálja, apraja-nagyja, úgy látszik, az ukránoknak nagyon fontos az a szerény kiskosár. Van egy aktus, amelyben összetalálkozik a nép, van egy pont, tűnődöm, ahol összetart a nemzet – nem is akármilyen pont, hanem: 20 2018. április 12. A kiskosár a kenyér. A mindennapi kenyerünk és kalácsunk. Van-e bármi egyéb, amiben mindannyian egyetérthetünk, azonkívül, hogy adjon az Isten kenyeret meg egy kis sonkát melléje? Hogy adja meg nekünk az Úristen a mindennapi betevőt? Hogy a kenyér szent? Talán ez lenne a közös nemzeti minimum: hadd legyen meg mindenkinek a maga kiskosara. Mely különbözik az összes többitől. És ne rabolja el a farkas. Nem láttam pompás fekete autókat a lembergi kiserdő parkolójában, ellenben azt igen, hogy aki a fatemplom körül összegyűlik, az a populus: népes családok, egyedülállók, öregek, barátok, szerelmespárok, fiatal házasok babakocsival, mindenki gazdagabb vagy egyszerűbb, népies ünneplőben. Ezen a szombati napon a lembergiek fölvették a legjobb ruhájukat, a fiatal nők a legelegánsabb cipőjüket. A templom körül nem voltak lacikonyhák, nem árultak se sört, se perecet, de még kiskosarakat sem. Azt mindenki otthon állította össze a saját ízlése szerint, és mindegyik kosárra másmilyen hímzett, keményített vagy csipkésen az ételre hulló kendő borul, szebbnél szebbek. Hatalmas a tömeg, nagy a tolongás, de senki se káromkodik, és nem gázolják le egymást az emberek. Egyetlenegy részeg embert láttam. Egyetlen koldussal találkoztam. Ez egy kedves menet, mindenki meg van illetődve egy picit, hisz közel a feltámadás, és még bennünket, fényképezőgéppel fölszerelkezett, hanyag úti ruhában idétlenkedő turistákat sem taszigálnak, nem néznek ránk rossz szemmel, pedig mi tényleg bamba egy népség vagyunk, nem veszünk részt a szertartásban, csak odatoltuk az orrunkat. A közel 800 000 lelket számláló Lemberg semmihez sem hasonlítható, pompás város, és noha súlyos múlt terheli – a tömeggyilkosságok földje ez, a huszadik század több mint felében mindenki mindenkit gyilkolt –, ma derűs hangulat, valami bizakodás lengi be. A város különleges szépsége annak köszönhető, hogy a tömeggyilkosságok koráig itt mindenféle népek éltek, lengyelek, ukránok, oroszok, zsidók, örmények, németek. Ma a város 88 százaléka ukrán. A legkülönlegesebb látnivalók a volt zsidó negyed meg a hajdanán örmények lakta rész. Az örmény templom a kultúra egyik csodája a szecessziós freskóival; a zsinagógának viszont csak az alaprajza van meg. Meggyilkolták, kiirtották, lengyelországi haláltáborokba hurcolták a zsidókat. A zsidó meg az örmény kereskedőkön, a lengyeleken, az Osztrák–Magyar Monarchián keresztül a közép-európai kultúra rányomta a bélyegét a városra, és a tönkrevert multikulturalizmus, ha el is kormosodott, máig megőrizte hajdani ragyogását. Az örmény görögkatolikus és a pravoszláv templomban is rendszeresen folynak istentiszteletek, de szemlátomást a rutén görögkatolikus vallás a legelterjedtebb. A nagyszombati népszokás a számtalan kiskosárral politikán kívülinek tetszik. Mintha a város minden lakójának, tekintet nélkül a származására, a család politikai múltjára, megvolna a maga ártatlan kiskosara, melynek tartalmát a pópa meg kell, hogy szentelje. Ez persze csak egy odatévedt turista felületes benyomása, aki megbámulja a dúsan hímzett ukrán blúzokat, ingeket, és miközben élvezi a vallás folklórját, azon tűnődik, hogy milyen szép lenne, ha... RADICS Viktória Lemberg, 2018. április 7.

IRODALOM „Eddig Madách, innentől Jankovics!” Jankovics Marcell 1 Az ember tragédiája c. animációs rajzfilmje Madách fő művének adaptációja (Bazin 1995); ugyanakkor az irodalmi szöveg továbbgondolásával és egy jelentéstelítő médiumköziségbe való helyezéssel már egy szuverén, autonóm műalkotást is teremtett. „Megérte” – mondta egyik interjújában a rendező, ahogy mondhatja minden néző, aki figyelmesen végignézi, sőt, akár többször is megtekinti e 155 perces rajzfilmet. A rendező már 1983-ban elkészítette a szövegkönyvet, a közel hatórányi madáchi, drámai költemény szövegét 105 percnyi dialógussá rövidítette, inkább a párbeszédeket emelte be a film szövegkönyvébe. „Engem is meglep, milyen jól húztam meg a szöveget annak idején: nincs benne üresjárat, nincs hiányérzet, ugyanakkor hagy helyet a cselekménynek és a továbbgondolásra” – nyilatkozta Jankovics Marcell. A Tragédia szövegének értelemegésze nemcsak hogy nem sérült meg, hanem ahogy az a film alkotójának szándékában állt, egy vizuális magyarázatot is adva segítette az irodalmi műalkotás teljes szövegének megértését. E magyarázat a képek nyelvén egyrészt tömörítette mindazt, ami az irodalmi szöveg el nem hangzó részeit tartalmazta. Másrészt a transzformációk, a színszimbolika, a vizuális áthallások és a szimbólumok használatával túl is lépett a szövegen, továbbgondolta azt, sőt, néhol folytatta. Közel 23 évet vett igénybe az animációs rajzfilm elkészítése. Az alkotói folyamat 1988-ban kezdődött, a számtalan pályázat lebonyolítása, az anyagi források megteremtése (összességében hatszázmillió forintos költségvetéssel), a filmkészítés ideje alatt végbement technológiai változások miatt is (miáltal e film magában rejti a magyar animációs filmkészítés történetét, a kézi fázisrajzoktól a számítógépes munkáig) a gyártási folyamat 2011-ig tartott. Szinetár Miklós lassan fél évszázada készült televíziós Tragédia-filmfeldolgozása után 2011. december 8-án került a mozikba Az ember tragédiája második filmváltozata, az animációs film műfajában, Jankovics Marcell életműösszegző alkotásaként. Madách Imre drámai költeménye többféle vonatkozásban is ideális irodalmi műalkotás a különböző médiumok jelrendszerére való átvivéshez, ahogy ezt bizonyítja az elmúlt másfél évszázad gazdag és változatos hatástörténete a különböző művészeti ágakban, a legkülönbözőbb illusztrációk, adaptációk, színpadra állítások, zenei feldolgozások (Máté 2013). Mindenekelőtt – ahogy azt Madách-monográfiámban kifejtettem – e mű hermeneutikai természetét, „feltölthetőségét”, interpretatív és ’szabályozott’ nyitottságát, valamint az értelmezés szabadságára lehetőséget adó jellegét jelölhetjük meg, mint a produktív értelmezések és újraalkotások immanens forrását (Máté 2013). Azonban hangsúlyoznunk kell azt is, hogy e drámai költemény önmagán belüli mediális kevertsége az a másik belső sajátosság, mely igencsak kedveltté tette a különböző művészetekben való átformálásra. Ilyen immanens sajátosság: a vizuális, auditív, kinezikai jelenségek leírása vagy jelenlétüket jelző bevonása az irodalmi szövegbe, melyek többsége a színek elején a szerzői utasításokban található. Egy másik belső sajátosság a jellegzetes „álomdramaturgia”. Az ádámi ’realitáshoz’, a bibliai keretszínekhez képest a történelmi színek, mint egy irreálisnak is tekinthető álomsorozat jelenítődnek meg, valóság és/vagy álom köztességének instabilitásában, ahogy erre utal az utolsó színben Ádám kérdése az Úrhoz: „Uram! rettentő látások gyötörtek, / És nem tudom, mi bennök a való.” A filmnyelvi átformálásra e mediális kevertségek különösen alkalmassá teszik Madách művét. Mivel a film lehetősége éppen az, hogy egyidejű érzéki hatások sokféleségével közvetít nagy hatású, komplex élményeket, amelyekben az emberi érzelmek éppúgy helyet kapnak, mint a gondolatok. A képpel, a hanggal és a zenével, a gesztussal, a mozgással, a fényelosztással és a ritmussal (stb.) a különböző jelenségek olyan vonatkozásait, összetettségét hozza létre a befogadó élményvilágában, amelyre a nyelv, a verbális médium csak igen bonyolult és hosszadalmas körülírásokkal lenne képes. 1969-ben készült el Az ember tragédiája tévéfilmváltozata, az emlékezetes rendezés Szinetár Miklósé volt, Lucifert Mensáros László, Ádámot Huszti Péter, Évát pedig Mór Marianna játszotta. A filmnyelv sűrítettsége, csakúgy, mint dinamikussága, a benne feltáruló események magával ragadó sodra révén képes volt tömöríteni Madách monumentális alkotását, hűen bemutatva az emberiség történetét, a kezdetektől egy fiktív végezetig. Szinetár Miklós átformálásában a Tragédia filozófiai mélységei, kérdés- és válaszlehetőségei éppen az intermedialitás, a szó-kép-zene komplexitása révén direktebben igazodtak a modern befogadó megemelkedett esztétikai élményküszöbéhez, a befogadóra tett hatásélmény komplexitását illetően. Valamint a verbális-vizuális-audiális ingerek összetettsége által a pretextusban felvetett filozofikum többfajta közlési csatorna médiumában közvetítődött, funkciójuk elsősorban a pretextus teljesebb megértésének elősegítése volt. Szinetár tévéfilmjében a madáchi irodalmi szöveg volt az elsődleges, a színészi játék, a többi médium bevonása, a látványvilág, a zenei aláfestés valamennyi ennek interpretációját szolgálta. E tévéfilm az irodalmi szöveggel analóg megoldásokra törekedett, adaptációjában kiemelte az irodalom és a film közti hasonlóságokat. André Bazin kifejezését alkalmazva, a rendező szinte „lefordította” az irodalmi művet a (tévé)film nyelvére. MÁTÉ Zsuzsanna művészetfilozófus (Szeged) Rovatunkban közölt írása hosszabb tanulmányának bevezető gondolataiba nyújt betekintést. 1 Jankovics Marcell (Kossuth-díjas grafikus, Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, forgatókönyvíró, kultúrtörténész, kultúrpolitikus). Rajzfilmjeiben feldolgozta a magyar mese- és mondavilág kincseit (Ének a csodaszarvasról, Mondák a magyar történelemből, Fehérlófia, Magyar népmesék), illetve olyan feledhetetlen rajzfilmek alkotója, mint a János vitéz, a Kacor király, a Lúdas Matyi vagy a Gusztáv-sorozat. Sisy phus című művét 1974-ben Oscar-díjra jelölték, a Küzdők című alkotásával 1977-ben elnyerte a cannes-i fesztivál legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma díját. Jelképkutatással és művészettörténettel is foglalkozik, több kötete jelent meg a témában, melyek a szimbólumok hátterével, történetével foglalkoznak (A Nap könyve, Jelkép-kalendárium). (Csanda–Lajk 2011) 2018. április 12. 21