Views
2 months ago

Családi Kör, 2018. április 12.

MAGYAR SORSOK

MAGYAR SORSOK VAJDASÁGBAN „Ti is úgy jártok, mint az István!” A szovjet sebészorvos lánya és a vendégszeretet: a zombori Mérey család történetének tragikus fordulatai A negyvenes évek elején, a háborús helyzetben nemcsak a közigazgatási struktúrák változtak meg többször is azzal, hogy bizonyos területeket – akárcsak Vajdaság különböző részeit is – időnként ide-oda csatolgattak, elfoglaltak, majd visszahódítottak, de a hadseregek (át)vonulása mindig igencsak meghatározóan befolyásolta a helyben ért őslakosság, a civilek mindennapi életét, helyzetét is. Az egymás után felálló új hatalmak szinte kivétel nélkül azzal igyekeztek megszilárdítani saját státusukat, hogy megszabadultak a megbízhatatlannak tartott emberektől, s ezek az akciók szinte minden alkalommal értelmetlen kegyetlenkedésekbe torkolltak. Akármilyen ideológiákat képviseltek is, ebben kevés különbséget mutattak… A most nyolcvannégy éves, 1934-ben született Mérey Emma lapunknak korábban arról mesélt, hogyan élt és vezette bőrdíszműves műhelyét tehetős családja Zomborban a királyi Jugoszlávia idején, hogyan mentette meg édesapja, Mérey István helyi szerbek százainak életét a háború kitörésekor, s hogyan élték túl édesanyjával az újvidéki razziát 1942-ben… A család történetét azonban a partizánok megérkezése pecsételte meg 1944-ben. Hogyan változott meg a család helyzete a háború végén, amikor megérkeztek Zomborba a partizánok? – Édesapámat megkérték, hogy javítsa meg az elszakadt lószerszámaikat, sérült pisztolytartóikat, öveiket, tehát kisebb-nagyobb bőrdíszműves és szíjgyártói javítómunkákat végzett nekik. Elégedettek voltak a munkájával, többen meg is kedvelték, baráti kapcsolat alakult ki közöttük egészen november közepéig, amikor a nálunk állomásozó partizán egységet továbbvezényelték a Duna felé. Ekkor szállásoltak be hozzánk orosz katonákat. Ekkor fordult rosszra a sorsuk? – Nem, ekkor még nem, ugyanis egy orosz sebésztisztet költöztettek be hozzánk a családjával. Ők magukkal hozták a kislányukat, Tamarát is, aki hasonló korú volt, mint én. Én a következő januárban lettem tizenegy éves, ő pedig egy kicsivel korábban, decemberben. Tehát nem volt köztünk egy teljes hónap sem. Milyenek voltak, hogyan viselkedtek Önökkel az orosz katonák? – A sebészcsalád nagyon kedves volt hozzánk: ebből az időből vannak az utolsó szép gyermekkori élményeim. Aljosa, a teherautó vezetője, vagyis a sofőrjük, aki szállította őket, mindennap szánkóval húzott minket, Tamarát és engem a városban. A házunkra vöröskeresztes zászlóz tűzetett 28 2018. április 12. ki az orosz sebésztiszt, aki a zombori katonai kórházat vezette. A házunk előtt ekkor folyamatosan két orosz fegyveres posztolt, így a partizánok, akik december elején MÉREY EMMA ÉS A SZOVJET SEBÉSZTISZT LÁNYA, TAMARA, 1944. DECEMBER 11-ÉN megint megjelentek nálunk, azonnal tovább is álltak. Csodálatos emlékeket őrzök ebből az időszakból: a teherautóról olyan ételeket kaptunk, amilyeneket addigra már évek óta nem láttunk, s az elsőrendű sajtokból, csokoládéból, aszalt szilvából, ízletes fagyasztott készételekből jutott a mi családunknak is minden mennyiségben. Meddig tartott ez a háborús jólét, meddig maradt Önöknél az orosz tiszt és a családja? – Sajnos ennek a jó világnak nagyon hamar, már december 11-én vége lett! Aznap az orosz tiszt parancsot kapott, hogy csatlakozzon a Batinánál zajló dunai áttöréshez, mert ott annyi volt a sebesült, hogy már képtelenek voltak őket Zomborig elszállítani. Eljött a búcsúzás pillanata, s akkor félelem kerített hatalomba minket is és őket is. Hogyan telt ez az utolsó együtt töltött nap? – December 11-én délelőtt Aljosa még elvitt minket, Tamarát és engem a családunk addigi zombori fotósához, Karcherhez, aki egy csodálatosan szép közös fotót készített rólunk. Ma is féltve őrzöm ezt a felvételt. Tamaráékkal búcsúzásképp még megbeszéltük, hogy a háború után meghívnak bennünket magukhoz Oroszországba, hogy viszonozzák a vendégszeretetünket. Moszkva mellett volt házuk, nagyon szoros barátság alakult ki a két család között. A katonai teherautó délben hajtott ki az udvarunkból, és aztán hirtelen csend támadt a házunkban. Kora délután pedig már be is toppant két partizán. A kaput nyitva kellett tartani, különben betörték volna. Előbb érkezett, mint a lőparancs Korábban mesélt már a Családi Kör olvasóinak arról, hogy az édesapja 1941 tavaszán, amikor megtörtént a visszacsatolás, és a városban ellenállókat végeztek ki, zombori szerbek százainak életét mentette meg. A szerb sajtó ezért ma már úgy emlegeti Mérey Istvánt, mint a zombori Schindlert. A háború végére erről már mindenki megfeledkezett? – Nem mindenki feledkezett meg erről, de sajnos voltak olyanok is, akik nem akartak emlékezni erre. Az 1941 tavaszán megmentett mintegy kétszáz szerb nemzetiségű zombori lakos közül tizenkét merész ember 1944. november 12-én menlevelet állított ki édesapámnak. Ebben a nevükkel és az aláírásukkal tanúsították, hogy az életüket neki köszönhetik, hiszen édesapám a vesztőhelyről hozta vissza őket 1941 tavaszán: a lovával vágtatott ki a város szélére, az úgynevezett Sikarára, ahol a honvédek addigra már felsorakoztattak vagy ötven civilt, és lőállásba rendeződtek. Ebben a dokumentumban mondták el részletesen azt is, hogy édesapám közvetlenül a lőparancs kiadása előtt érkezett a helyszínre, leugrott a lováról, és teljes vagyonával, fejével, életével garantálta, hogy a felsorakoztatottak közül senki sem fog az új hatóságok vagy a magyar katonák ellen fordulni. Akkor mind az ötven embert elengedték azzal, hogy édesapám

MAGYAR SORSOK VAJDASÁGBAN kauciót tett le értük a városházán: amennyiben bárki is közülük a magyar hatóság ellen fordulna, édesapám nemcsak a pénzét veszíti el, hanem az életével is fizetni fog. Ezt a menlevelet ma is őrzöm, még ha édesapám életét ez sem tudta megmenteni. Ugyanazok hurcolták el, akiket megmentett Négy év elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzenek a korábbi határozott és bátor kiállásáról? – Ha emlékeztek rá, ha nem, édesapám 1941-es humánus tettét a partizánok egyáltalán nem értékelték, figyelembe sem vették, amikor 1944. december 11-én elhurcolták a családi házunkból. Pedig az itt említett ötven civilen kívül még legalább százötven zombori ember életét mentette meg azzal, hogy a városháza udvarán felsorakoztatottak többségéért is kezességet vállalt, sőt, a városi börtönből is kiváltott többtucat halálraítéltet. Aztán 1944-ben ugyanazok hurcolták el, akiket ő negyvenegyben megmentett. Volt bármiféle konkrét oka, indoka annak, hogy az édesapját elhurcolták? – Igen, volt: valaki feljelentette őt azért, mert korábban a városházán viselt tisztséget. S valóban így volt, de csak 1941 májusáig működött ott önkéntes tanácstagként. De 1941 májusától, épp az indokolatlan kegyetlenkedések és kivégzések miatti elkeseredésében visszavonult a Zombor melletti tanyára, feladta a bőrdíszműves szakmáját, a műhely vezetését édesanyám vette át, s a városházi önkéntes képviselői tevékenységétől is visszavonult. Ezt a munkáját, ami miatt megvádolták, csak 1935 és 1941 között végezte, tehát épp a királyi Jugoszlávia fennállása idején volt önkéntes tanácstag, a visszacsatolásig, vagyis, ahogy akkoriban mondták, a háborús megszállásig, az agresszióig. Mi történt azon a decemberi napon? – A két partizán, aki a házunkhoz jött, gorombán berúgta a nyitott kaput, és mi a bátyámmal erre rögtön kirohantunk az udvarra. Ott ránk kiabáltak, hogy hívjuk ki az édesapánkat. Ő szobapapucsban jött ki, és azonnal ráordítottak, hogy azonnal menjen velük, mert a szénás kocsijuk elakadt a sárban, a szomszédos utcában, meg kell tolni. A bátyám berohant a szobába, de én kint maradtam és láttam, ahogy édesapám készségesen, segítőkészen fölült az addig az utcán, a házunk előtt várakozó lovas kocsi bakjára. Középre ültették, majd lassan elindultak vele. Apámat szobapapucsban vitték el, azt sem engedték meg neki, hogy visszamenjen az előszobába, és felvegye a csizmáját. Láttam, ahogy a lovas kocsi bekanyarodott a szomszédos utcába, és apám visszafordulva még integetett nekem. Mielőtt azonban a kocsi elindult volna, ő megkérdezte még a partizánokat, hogy várhatóan mikorra végeznek a munkával. Azt válaszolták neki, hogy estére otthon lesz. Soha nem láttuk többé. Soha. Semmit sem tudtak róla? Nem lehetett tudni, mi történt vele? – Semmit sem lehetett tudni, így hát nem sejthettük azt sem, hogy mi történt vele, hiába kerestük, nem derült ki semmi róla. Amikor 2006-ban meghozták Szerbiában az első rehabilitációs törvényt, én rögtön beadtam a kérvényt édesapán ügyében. A bíróság még abban az évben beszerezte az összes akkor rendelkezésre álló, nem titkosított iratot, amelyből kiderült, hogy semmilyen ítéletet nem hozott sem katonai bíróság, sem civil hatóság vele kapcsolatban. Egyáltalán nem találtak róla semmilyen adatot sehol sem, így a magyar és a német elhurcoltak közül elsőként rehabilitálták őt 2007-ben a zombori kerületi bíróságon. MÉREY ISTVÁN, A ZOMBORI SCHINDLER; ÉLETÉT AZ 1941-BEN MEGMENTETT EMBEREK NYILATKOZATA SEM VÉDHETTE MEG 1944-BEN Nem próbálták keresni? Mit tehettek az adott pillanatban? – A család már másnap igyekezett előkeríteni, édesanyám és a nagyanyám 1944. december 12-én keresni kezdte őt. Szájról szájra járt a hír a városban, hogy az elhurcolt embereket a Kronics-palotába vitték, amelynek kiterjedt pincerendszerét börtönként használták. Én is ott voltam aznap az épület előtt, édesanyámmal és nagyanyámmal álltunk a sorban mindazokkal együtt, akik hozzánk hasonlóan a hozzátartozóikat keresték. Az őrök persze nem engedtek be bennünket. Ruhaneműt, ételt, italt vittünk magunkkal, ezeket a csomagokat természetesen készségesen átvették. Azonban akárkiről érdeklődtek is a hozzátartozók, mindig az volt a válasz, hogy az illető nincs az őrizetbe vett emberek között. Sablonszöveg volt, mindenkinek ezt mondták, de a csomagokat azért szívesen fogadták. 1944 csúf karácsonyán A családot békén hagyták ezután? – Nem, dehogyis! Karácsony napján, 1944. december 25-én ismét két partizán, egy partizánnő és két helyi lakos jött a házunkhoz, az utóbbiakat személyesen is ismertünk. Az a Bato Dušanić volt az egyikük, aki a háború ideje alatt a német és magyar katonáknak harmonikán játszott, a zenéjével szórakoztatta őket. A személyes ismeretség sem segített? – Az inkább csak rontott a helyzeten… Ezek a partizánok még gorombább föllépésűek voltak, mint azok, akik édesapámat elvitték. Azonnal elkezdték széthúzni a családunk ingóságait, értékeit. Édesanyám odafordult a két ismerőshöz, Bato Dušanićhoz és Boško Maširevićhez, akik korábban a szűkebb családi baráti körünkhöz tartoztak, és arra kérte őket, hogy segítsenek. Ő is úgy gondolhatta, vagy azt remélhette, hogy a személyes ismeretség talán megmenthet bennünket. De épp ők voltak a legerőszakosabbak. Öten együtt kicipelték a zongorámat a szobámból, leakasztották a falakról a festményeinket, összeszedték a családi értékeinket, egyszóval órákon át fosztogattak. Egyszerűen kiraboltak bennünket! Amikor már minden mozdíthatót kipakoltak, ledöntötték édesanyámat, és a négy férfi egymás után megerőszakolta őt. Amikor végeztek, akkor a partizánnő már nézett, és azt parancsolta nekik, hogy engem is erőszakoljanak meg. Ezt ketten meg is tettek: a két idegen partizán. Közben pedig Bato lefogott engem, moccanni sem tudtam. Mindez 1944 karácsonyán történt. Maradt valamijük a fosztogatás után? – Semmink sem volt. Szilveszter napján mentünk ki édesanyámmal a szállásunkra, mert az ismerőseink jelezték, hogy a szomszédok elhajtották a lovakat és a teheneket. Amikor odaértünk, találkoztunk a második szomszédunkkal, egy bizonyos Dedićtyel, akinek az egész családját édesapám mentette meg az ötven civil között, akiket a Sikarában 1941-ben ki akartak végezni. No, ez a Dedić épp hajtotta el az utolsó tehenünket, meg az anyakocát mind a tíz malacával, amikor betoppantunk. Édesanyám könyörgött neki, hogy legalább egy-két kis süldő disznót hagyjon meg nekünk. Erre Dedić visszafordult és csak annyit mondott: „Ha még egy szót szólsz, hívom a partizán barátaimat, és ti is úgy jártok, mint az István!” Így történt, hogy 1945. január elsejére semmi nélkül maradtunk, sem ételünk, sem tűzifánk nem volt, mindent elraboltak. SZABÓ PALÓCZ Attila 2018. április 12. 29