Views
1 week ago

Családi Kör, 2018. április 12.

RIPORTPÁLYÁZAT „A

RIPORTPÁLYÁZAT „A legnehezebb harc az, amelyet önmagunkkal vívunk…” Interjú Drozdik-Popović Teodóra mezzoszoprán énekessel Idestova négy éve élek Újvidéken egyetemistaként, ami azt jelenti, hogy a tizenkét hónapból tízet Novi Sadon, Mlada Lozán, Neoplantán töltök. A város legalább anynyira színes, mint azt sokféle elnevezése tükrözi. Az itt töltött idő alatt folyton-folyvást szembetalálom magam a „régi, igazi” újvidékiek panaszkodásával. Rengetegszer hallani, hogy az újonnan betelepültek megváltoztatták a város jellegét, bája megkopott, a globalizáció olyanná alakította, mint bármely más nagyvárost. Ebben a multikulturális tengerben az egyre fogyatkozó vajdasági magyarság újradefiniálhatja önmagát. De mi van akkor, ha az identitás megfogalmazása eleve problémás? Mi van akkor, ha a multikulturalizmus az identitás része? És mi van Drozdik-Popović Teodórával, aki immáron mezzoszoprán énekesként Hollandiából figyeli a vajdasági történéseket? – Annyira újvidéki vagyok, amennyire valaki lehet. Apukám családja a törökök elvonulása után költözött a városba, lelkészcsalád lévén ők építették az almási templomot; az anyukám felőli ág pedig legalább kétszáz éve szintén Újvidéken él. A felmenők között találunk szlovákot, bolgárt és csehet, tehát az egész rokonság nagyon kevert. Szinte kizárólag szerb környezetben nőttem fel, az általános iskolát ezen a nyelven kezdtem el. Gyerekkoromtól így szocializálódtam, de magyarul csak anyukám és a nagymamám szólalt meg. A szerb kultúrában való létezésnek köszönhetően kézenfekvő volt, hogy az általános iskolát szerbül végzed, de nyolcadik osztályban történt egy váltás, és magyar gimnáziumba iratkoztál. Mi volt ennek az oka? – ’99-ben bombáztak bennünket, a testvérem, aki hegedűművész, Szegeden folytatta tanulmányait, ezért gondoltam én is, hogy magyarul tanulok tovább. Végül Újvidéken maradtam, a Svetozar Marković Gimnáziumba kerültem. Tipikus stréber voltam, nagyon sok minden érdekelt, közben zeneiskolába jártam, de mindig vonzott a nyelv, vagyis inkább a nyelvészet. Maga az entitás, hogyan működik mindez a hétköznapi beszéd során. És a fordítás, elképzeltem, hogy én fordítgatnék néha. De mivel nem készültem különösebben sem angolból, sem másból, végül a Magyar Tanszéket választottam. Az egyetemen aztán mindinkább a fordítás felé sodródtál, vagy nem volt ez egy előre kikövezett út? – Igazából ezt úgy kell elképzelni, hogy az elején még nem fordítottam, és egyformán szerettem a nyelvészetet és az irodalmat. DROZDIK-POPOVIĆ TEODÓRA: VALAMIKÉPPEN MEGTISZTELTETÉSNEK TARTOM, HOGY VAN KÍNAI, HONGKONGI, SPANYOL, HOLLAND BARÁTOM. SOK SZTEREOTÍPIA ÉL VELÜK SZEMBEN, DE CSAK AKKOR TUDUNK MEG RÓLUK DOLGOKAT, HA HOSSZÚ IDŐT TÖLTÜNK EGYÜTT Faragó Kornélia tanárnő volt, aki megkérdezte, hogy írnék-e kritikát egy konferenciára, én pedig éltem a lehetőséggel. Egyik alkalom jött a másik után, később eszünkbe jutott a fordítás. Egy vers, két vers, és úgy tűnt, eléggé fogékony vagyok erre a világra. Publikáltál a Hídban, a Létünkben, de megemlíthetjük a Zlatna Gredát is. Ösztönösen jött, hogy ráéreztél az írók stílusára? – Fordításelméletet nem tanultam, de volt egy modul, amely a szerb nyelvészettel és annak szemantikájával foglalkozott. Ezeket tanultam régebben, mégiscsak szerb iskolába jártam, nem felejti el olyan gyorsan az ember, de segített. Legtöbbször magyarról szerbre fordítottam tanulmányokat, verseket, prózákat. A már említettek mellett a Beogradski Književni Časopis közölte a munkákat, itt jelent meg Mészöly Miklós Saulus című regényrészletének fordítása is. Fesztiválokra jártam, emlékszem Budapestre, ahol ott volt Márton László, vele is beszélgettem, meg Kukorelly Endrével, szóval találkozhattam olyan emberekkel, akiknek az alkotásait fordítottam. Pillanatnyilag hét nyelv között manőverezek: beszélek magyarul és szerbül, mindennap használom az angolt, és a hollandot is elsajátítottam. Az énektanulmányok keretében franciául, olaszul és németül tanulok. És néha oroszul is. Ez akkor már nyolc. A szövegek, amelyek a kezed közé kerültek, valahogyan mind kapcsolódnak az identitáshoz. Alapból izgalmasnak találod ezt a területet, vagy kicsit magadból kiindulva közelítesz az alkotások felé? A kultúrák közötti ingadozásban tudod, hogy ki vagy/mi vagy? – Ez egy bonyolult kérdés. Nem véletlen, hogy foglalkoztam ezzel a témakörrel. Szerintem nagyon érdekes, hogyan alkalmazkodik és identifikálja magát valaki különböző élethelyzetekben. Mi, vajdaságiak mindenben kételkedünk, pesszimistán állunk az élethez, Nyugaton ennek az ellentéte igaz. Az otthoni kisebbségben az emigráció hatalmas hír, Hollandiában egészen máshogy állnak hozzá a dolgokhoz. Itt állandó a mozgás, úgy utaznak, ahogy épp kedvük van hozzá. A legnehezebb harc az, amelyet önmagunkkal vívunk, de nem taglalom, hogy akkor most holland, magyar vagy szerb vagyok. Éppen ez a sokoldalúság formálta és formálja az énemet. Nem az a fontos, hogy milyen nemzetiségűnek tartom magam, hanem hogy ennyi különböző kultúrát magamban hordok. Vajdaságot épp az jellemzi, hogy multikulturális, ezért olyan jelentős kérdés és ezért nehéz megfogalmazni, hogy ki vagyok én, vajdasági magyar, vagy szerb, vagy újvidéki. A külföldön élők gyakran olyan banális példákat említenek, mint például hogy milyen jó lenne hajnalban egy zsírban tocsogó túrós burekot megenni. Neked van, ami hiányzik az otthonból? – Az az igazság, hogy én kéthavonta hazajárok. Szeretem meglátogatni a szüleimet, a barátaimat meg úgy önmagában Újvidéket, a várost. Amikor Hollandiában vagyok, nincs időm azon gondolkodni, hogy hiányzik az otthonom. Van, amikor megnézek egy sorozatot, vagy verseket olvasok, de ez elég ritka. 8 2018. április 12.

RIPORTPÁLYÁZAT „PAVAROTTI MONDTA AZT, HOGY MINDIG LÁMPALÁZAS, MERT HIÁBA ÁLL KI A SZÍNPADRA, HOSSZÚ ÉVTIZEDEK UTÁN SEM TUDJA, HOGY AZ A HANG MIT FOG CSINÁLNI, ÉS EZ TÉNYLEG ÍGY VAN” A mostani beszélgetésünk különlegessége, hogy az interjú készültekor egyikünk sem tartózkodik otthon. A vajdasági létből való kiszakadás egyben azt is jelenti, hogy szélesebb lett a látóköröd? Összefügg azzal, hogy elmentél, vagy az idő során ez akkor is megvalósult volna, ha itt maradsz? – Rengeteget gondolkodtam erről. Szeretek utazni, és izgalmasnak találom a kérdéseket, hogy mi lenne, ha pl. egy Bache lardkönyvet vagy egy számomra teljesen idegen nyelvű művet eredetiben olvasnék. Nyilvánvaló, hogyha nyitottak vagyunk, új ismereteket és tapasztalatokat szerzünk a székben ülve is, de kézzel foghatóvá válik a változás, ha személyesen éljük meg az élményeket. Valamiképpen megtiszteltetésnek tartom, hogy van kínai, hongkongi, spanyol, holland barátom. Sok sztereotípia él velük szemben, de csak akkor tudunk meg róluk dolgokat, ha hosszú időt töltünk együtt. Van azonban olyan is, aki külföldre költözik, és továbbra is magyar és szerb légkörben mozog. Hogyan illeszkedik ebbe a látó- és érdeklődési körbe a zene és az éneklés? – Azt hiszem, négyéves lehettem, amikor először felléptem a tévében. Azóta sem szakadt meg a sorozat. A családban a nagyapám foglalkozott énekléssel, ő szólista volt, és amikor utolsó éves egyetemistaként felmerült a lehetőség, hogy Belgrádban, a Hungarológia Tanszéken asszisztensként dolgozhatok, válaszút elé kerültem. Időközben megismerkedtem mostani férjemmel, aki holland. Egy évig utazgattunk egymáshoz, és hiába szeret Vajdaságban, nem nagyon bíztattam, hogy jöjjön Szerbiába. Akkor döntöttem úgy, „BESZÉLEK MAGYARUL ÉS SZERBÜL, MINDENNAP HASZNÁLOM AZ ANGOLT, ÉS A HOLLANDOT IS ELSAJÁTÍTOTTAM” hogy megpróbálom az ottani akadémiát, és hála istennek sikerült, mindig vágytam arra, hogy zenével foglalkozzak. Ha minden terv szerint halad, az idén nyáron diplomázom a mesterkurzuson. Nem az utcazenészek világában mozogsz, hanem mezzoszopránként lépsz fel opera-előadásokban. Teljesen laikusként, de a komolyzene kedvelőjeként kérdezem, hogy mégis miképpen lehet készülni egy-egy szereplésre? – Pavarotti mondta azt, hogy mindig lámpalázas, mert hiába áll ki a színpadra, hosszú évtizedek után sem tudja, hogy az a hang mit fog csinálni, és ez tényleg így van. A többi zeneszerszámnál meg lehet figyelni a történéseket, de az ember esetében nem látjuk, milyen állapotban vannak a hangszálak. Éppen ezért szükséges fejleszteni a technikát, mert ha valami rosszul megy, azzal lehet korrigálni. A mezzoszopránok és a klasszikus énekek előadása ritkán történik zenei kíséret nélkül, általában zongora vagy (kamara)zenekar áll mögöttünk. Úgy látom, továbbra is százfelé nézelődsz. Tudsz ebben a rendszerezett világban polihisztorként működni? – Kezdetben úgy gondoltam, hogy ez lehetséges, de az első három év az akadémián megcáfolta a feltevéseimet. Elveszítettem a fonalat, amit kicsit sajnálok, csak a főbb eseményekkel vagyok tisztában. Szeretném, ha jobban tudnám követni az otthoni dolgokat, de egyszerűen nincs időm rá, valami mindig leköti a figyelmem. Nemrég a mesterséges intelligenciával kezdtem el foglalkozni, egészen pontosan azzal, hogyan kell a gépnek megtanítani azt, hogy mi, emberek hogyan tanuljuk és értjük a nyelvet. A mesterkurzus valószínűleg prioritást élvez nálad még legalább fél évig, de a továbbiakban szeretnél visszatérni a nyelvészethez, vagy esetleg valahogyan ötvözni az éneklést és a kutatásaidat? – Mindenképpen jó lenne a kettőt párosítani. Egyrészt a zenei karrierben nehéz állandó keresetet találni, másrészt pedig nem vagyok benne biztos, hogy jól érezném magam, ha megállás nélkül a művészvilágban léteznék. Úgy gondolom, az éneklés mellett a nyelvészettel is érdemes foglalkozni, a jövőben szimultán szeretném a két dolgot művelni. Ha nekikezdek, kikristályosodik előttem az út. FEHÉR Miklós A riportpályázat az Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium támogatásával valósul meg. Mivel a határidő vége előtt több írás is érkezett a pályázatunkra, így azokat, amelyek most nem kerültek be a lapba, az április 19-ei és a 26-ai számban közöljük. 2018. április 12. 9