Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
1968 – A szabadság ígérete<br />
Restauráció: megszállások vége és kezdete<br />
Charles de Gaulle május 29-én Németországba menekült a párizsiból<br />
országossá terebélyesedő diáklázadások és munkássztrájkok<br />
elől. Még családját, magánvagyonát és irattárát is<br />
magával vitte, mert úgy érezte, hogy itt a vég. Georges Pompidou<br />
miniszterelnöknek azt mondta búcsúzóul: „Én vagyok a<br />
múlt, Ön a jövő.<br />
Néhány órán át senki, még Pompidou sem tudta, hol<br />
tartózkodik az elnök, sőt lemondásáról kezdtek terjedni<br />
hírek. Egyre nehezebbé vált készpénzhez jutni,<br />
üzemanyagot nem lehetett vásárolni, egyesek hamis<br />
útleveleket próbáltak szerezni. Május 30-án félmillióan tüntettek a<br />
Champs-Élysées-n azt skandálva, hogy „Adieu, de Gaulle!” A francia<br />
társadalom kész volt a forradalom kitörésére.<br />
Előző éjjel azonban a Baden-Baden-i francia katonai főhadiszálláson<br />
Jacques Massu tábornok meggyőzte az elnököt, hogy térjen<br />
vissza, és álljon az államot védelmezők élére. A 30-ikai tüntetés<br />
napján így De Gaulle – a hadsereg támogatását érezve – ismét Párizsban<br />
volt, összehívta az egy nappal korábban elhalasztott kormányülést,<br />
feloszlatta a parlamentet, és délután drámai bejelentést<br />
tett. Szó szerint választások elé állította a nemzetet: a tüntetők vagy<br />
beleegyeznek a <strong>június</strong> 23-ra kiírandó választásokba, és felhagynak<br />
a tiltakozásokkal, vagy vállalják a polgárháborút. A vezérkar addigra<br />
hatalmas katonaságot és több száz tankot rendelt a főváros köré,<br />
és készen állt a középületek visszafoglalására – amennyiben erre<br />
szükség lett volna, amitől de Gaulle valóban tartott. Az elnöknek<br />
még azzal a húzásával is sikerült megosztania ellenfeleit, hogy felajánlotta:<br />
beveszi a kommunistákat a kormányba.<br />
múltidéző<br />
Ahogy a helyzet egyre jobban rendeződött, a zsandárok hozzáfoghattak<br />
a maradék ellenállás felszámolásához. Egy hónapos<br />
megszállás után az egyetemisták <strong>június</strong> 16-án elhagyták az Odeon<br />
Színházat, pontosabban nagyobbik részük önként kivonult, a többieket<br />
pedig letartóztatták – de rögtön el is engedték.<br />
Június 15-én de Gaulle megkegyelmezett Raoul Salan tábornoknak,<br />
akit hat évvel korábban azért ítéltek halálra (amit később életfogytiglanira<br />
enyhítettek), mert megpróbálta megakadályozni Algéria<br />
függetlenségét, sőt titkos hadsereget szervezett Párizs ellen.<br />
De Gaulle ezzel a gesztussal a politikai szélsőjobb felé kacsintott,<br />
beleértve háromnegyed millió „feketelábút” („Pieds-Noirs”) – azokat<br />
a franciákat, akik a gyarmati időkben Algériában születtek –, hogy<br />
pártja minél nagyobb eséllyel induljon a közelgő választásokon.<br />
A SORBONNE EGYIK ELŐADÓTERMÉBEN ALSZANAK<br />
A MEGSZÁLLÓ EGYETEMISTÁK<br />
Noha léteztek szélsőséges erők, amelyek örültek volna a teljes<br />
káosznak, mert csak így látták megvalósíthatónak a hatalomátvételt,<br />
a többség visszahőkölt az állami erőszakkal való fenyegetőzés<br />
hallatán. A kommunisták nem vállalták a forradalom kirobbantásának<br />
veszélyeit, mert – az eredeti orosz példa következményei miatt<br />
– úgy tartották, hogy legitim választásokon kell megszerezniük a<br />
hatalmat. A több mint 11 millió munkást felölelő, két hétig tartó általános<br />
sztrájkot lefújták, az egyetemisták – kivéve a Sorbonne néhány<br />
száz diákját – lassan visszatértek a tantermekbe. A „közvetlen<br />
demokrácia” újabb francia kísérletének lőttek – vagyis szó szerint<br />
lőttek volna, ha hívei nem hagynak fel követeléseikkel.<br />
Bruno Barbey<br />
„TILTANI TILOS!” – EGY AZ 1968-AS PÁRIZSI JELSZAVAK KÖZÜL<br />
Június 16-ára gyakorlatilag már csak a diáklázadás kirobbantásának<br />
színhelye, a Sorbonne maradt diákmegszállás alatt. Aznap<br />
ismét több százan gyülekeztek a Latin negyedben, de a rendőrség<br />
könnygázzal és hanggránátokkal zavarta szét őket. Ezek után a maradék<br />
136 fős egyetemi „megszálló erő” is feladta a közdelmet.<br />
Június 23-án de Gaulle ravasz taktikája meghozta gyümölcsét:<br />
a Köztársaság Védelméért Unió Pompidou vezetésével hatalmas<br />
győzelmet aratott. A baloldal megoszlott, mert a kommunisták<br />
a szocialistákat hibáztatták, mert az utóbbiak saját elnökjelölttel,<br />
François Mitterrand-nal készültek a következő választásokra (amit<br />
azonban csak 12 évvel később nyertek meg). Franciaország megmaradt<br />
a kapitalizmus útján.<br />
Időközben néhány száz kilométerrel északkeletre a szocialista<br />
tábor „védelmének” előkészítése folyt, méghozzá Alexander<br />
Dubček „emberarcú szocializmusával” szemben. A csehszlovákiai<br />
liberalizáció miatt aggódó szovjet vezetőség már márciusban megkérdőjelezte<br />
a prágai folyamatokat, miközben Kádár János volt az<br />
egyetlen a „testvérpártok” vezetői között, aki eredetileg támogatta<br />
Dubček kinevezését. Kádárt és a lengyel Władysław Gomulkát nem<br />
zavarták a reformok, de amikor a cenzúrától megszabadított prágai<br />
sajtó egyre inkább vérszemet kapott, ők is megrettentek 1956<br />
megismétlődésének lehetőségétől.<br />
Június 18-án Csehszlovákiában megkezdődött a Varsói Szerződés<br />
csapatainak közös hadgyakorlata (amit még a dubčeki reformok előtt<br />
beterveztek), ám annak befejeztével néhány szovjet hadosztály „véletlenül”<br />
az országban maradt. Erről a „manőverről”, valamint annak folytatásáról<br />
azonban csak augusztusban szerzett tudomást a világ.<br />
PURGER Tibor<br />
<strong>2018.</strong> <strong>június</strong> <strong>14.</strong> 17
Change language