Családi Kör, 2018. június 21.

Túszul ejtett tengerpart
Mi lesz veled, ó, te montenegrói tengermellék?
KÖZÖS TÉRBEN
Szezon van, és aki teheti, lehetőségeihez mérten nyaralóhelyet választ magának.
Crna Gora több szempontból is logikus úti cél a szerbiai polgár számára, függetlenül
attól, hogy az őszinte rajongás vagy mondjuk a szűkös bugyelláris-e (esetleg
mindkettő) a fő szempont. Szolgáltassunk azonban gyorsan igazságot e zsebkendőnyi
(kétharmad vajdaságnyi!) országnak: ha más nem, rövidsége ellenére rendkívül
változatos tengerpartja, páratlan és sokszínű hegyi világa, illetve a semmiképp
sem szokványos történelme és népi kultúrája miatt több nyaralásra, miegymásra
alkalmas hely. Az idill azonban csak korlátozott idill. A balkáni és közép-európai politikai
miliő itt is különösebb gátlások nélkül teszi azt, amihez kedve van.
Egy kemping és strandjai
Sveti Stefan déli részén még ma is működik
egy olajfákkal borított kemping,
amelyhez lényegében négy elkülönülő
strand tartozik a kilométer hosszú partszakaszon.
A „júgó” időkben mindez teljes
egészében a nudizmust kedvelők birodalma
volt, ma már nem az. Habár két
strandon a nehéz megközelítés miatt manapság
is zavartalanul lehet fürdőzni, a
másik kettőn, közülük pedig a legattraktívabbon
ma már a törülközőt sem lehet
ledobni csak úgy, hiszen az „illetékesek”
odébb parancsolják akár még a többgyermekes
családokat is. Úgy öt éve a
helyi közbeszéd szerint egy podgoricai
„miniszter fia” üzemeltet itt egy láthatóan
jól működő vállalkozást, ennek köszönhetően
az étterem, a bár, valamint
a „lezsajkák” (napozóágyak) tömege teljesen
beborítja a fövenyt. A létesítmény
vendégei leginkább felsőbb kategóriás
gépkocsikkal érkeznek erre a helyre, és
a kemping közepének poros útján hajtanak
keresztül, nem ritkán 40-50 km/hval.
A tulaj, aki tehát a „miniszter fia”, a
Primorske novine portál tanúsága szerint
most májusban nagy munkálatba fogott
bele: a partszakasz felét lebetonozta (!),
amelyet a budvai Morsko dobro közvállalat
emberei sem tudtak megakadályozni.
Az még a teljes képhez tartozik,
hogy a kemping területén a szóbeszéd
szerint illegálisan felhúzott háromemeletes
apartmannak nem világos, hogy ki
a gazdája.
És hogy mit szólnak ehhez a helyiek?
Nagyjából ugyanazt, amit mi is a messzi
Vajdaságból. Tavalyi nyaralásunk során
a Sveti Stefan melletti Blizikuće falunál
található kis boltba rendszeresen jártam
vásárolni, és miután egy alkalommal beszédbe
elegyedtem az elárusítóval, elmondta,
hogy nem csupán ő, de minden
környékbeli „átlagos” polgár szörnyülködve
nézi, hogy a Podgoricából való „miniszter
fia” hogyan sajátítja ki a strandot.
A májusi betonozást aztán össznépi felháborodás
övezte a Facebookon. Nem hagyta
ezt válasz nélkül a „miniszter fiának”
vállalkozása sem, amely egy igényesen
megfogalmazott közleményben tudatta,
hogy az ő idejük előtt „használhatatlan”
volt a strand, a fürdés alapvető feltételei
sem voltak biztosítottak, de hogy most
természetesen egyre kiválóbbak lesznek
a feltételek. Jegyezzük meg: nyilván nem
elég a fürdéshez a sziklafallal övezett köves
part, a tengervíz és az élettől pezsgő
tengerfenék.
A probléma mélysége
Ha valaki elkezdi böngészgetni a montenegrói
médiumokat, úgy főként a nyári
szezonban számos hírre lelhet a tengerpart
kiszipolyozásáról. Például a Vijesti napilap
tavalyi július 28-i számában egy Tivat
melletti jachtkikötőről szólt a hír, amelyet
lényegében illegálisan (!) építettek fel,
évek óta működik, a helyi üzemeltető és
az orosz tulaj pedig köszönik, jól vannak. A
sor szinte végtelen, mintha kiéhezett ragadozók
tömegei akarnának jussot szerezni a
partból.
Néha úgy tűnhet, hogy azért valami
történik, ha a helyi sajtót böngésszük.
Néhány újságolvasónak talán mond valamit
Svetozar Marović neve, aki a Szerbia
és Crna Gora nevű államalakulat első és
utolsó, tehát egyetlen (egyébként meglehetősen
kifinomult modorú) elnöke
volt. Milo Đukanovićtyal és Momir Bulatovićtyal
együtt annak idején Milošević
pártfogásának köszönhetően emelkedett
fel, majd a kor ütőerére helyezvén ujjait
jó érzékkel, Đukanovićhoz hasonlóan ő
is a montenegrói függetlenség pártjára
állt. 2012-13-ig nagyjából biztos pozíciója
volt a Montenegrói Szocialisták Demokratikus
Pártján belül. Igen ám, finom modor
ide vagy oda, szép csendben évek hosszú
során szépen működő ingatlanmaffiát
épített ki Budván és környékén, amellyel
ő és társai a községi Speciális Ügyészség
szerint 45,5 millió euró kárt okoztak. Az
állam lecsapott rájuk, néhány százezer
euró kártérítést be is fizettek a vétkesek,
illetve több törvénytelenül szerezett telket
és ingatlant is visszaadtak, de csak
ott motoszkál az emberben a benyomás,
hogy a törvény nem volt elég szigorú velük.
Marović néhány éve Szerbiában „bujkál”,
pontosabban egy belgrádi pszichiátria
állandó lakója, fia is a szerb fővárosban
tengeti napjait, az a kör pedig, amely a
budvai machinációkból élt meg, lényegében
szerteszéledt. Akár már kiálthatnánk
is az éljent, ha nem lenne az eszünkben az
előbb emlegetett „miniszter fia”, a jachtkikötő
„tulajdonosai” és a sort még hoszszan
folytathatnánk. Marovićot kiütötték
a ringből, de csak enyhén, és az állam továbbra
is nehezen birkózik meg a kétes
hátterű vállalkozók hadával. Valami tehát
történt, de az majdnem inkább semmi.
Felmerül a kérdés: a tengerparton élősködők
vajon mennyire élvezik a (most éppen)
államelnökként működő Đukanović
kegyeit?
A természethez való
viszony folyományai
Könnyű belátni, hogy a tengerparttal
és ezzel együtt a természettel való bánásmód
messzemenő tanulságokat rejt
magában. Egy dolog a természeti értékek
kiszipolyozása és megsemmisítése. Másik
a társadalom erőtlensége ezekben az
ügyekben. A harmadik pedig, hogy ezt
milyen „állami” feltételek teszik lehetővé,
és közülük is első osztályú felelősség
terheli a politikai rendszert és kultúrát.
Montenegró első osztályú példája az eltérített,
túszul ejtett államoknak (tévedés
ne essék, könnyűszerrel sorolhatjuk
ide Szerbiát, Magyarországot és sok más
szomszédunkat is), amelyek egyébként
roppant, lélegzetelállító értékeket hordoznak
magukban. Mielőtt azonban szegény
fekete hegyi barátaink fölébe helyeznénk
magunkat, említsük meg, hogy
az ismertetett állapotok ismerősek lehetnek
a vajdasági lakosoknak is: a Palicsi-tó
és a Krivaja kálváriája, vagy épp a menetrendszerű
furadános madármérgezések –
hogy csak néhány példát említsünk – jól
mutatják, hogy itt sincs minden a legnagyobb
rendben. Sajnos úgy fest a dolog,
hogy a természeti értékkel jól bánni egyet
jelent a társadalom és az állam normális
működésével. Ezek a dolgok kéz a kézben
járnak.
VATAŠČIN Péter
2018. június 21. 5