15.12.2012 Views

A remny hal meg utoljra - LILIOM, GRAZ

A remny hal meg utoljra - LILIOM, GRAZ

A remny hal meg utoljra - LILIOM, GRAZ

SHOW MORE
SHOW LESS

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.

A remény hal meg utoljára - LILIOM,

GRAZ

2010. március 21.

Molnár Ferenc a Liliomot alighanem bizonyos múltat kijavítani már nem tudó, de azzal

szembenéző munkának írta (a liliom egyes hiedelmek szerint a remény virága), amelyben

talán Vészi Margittal elrontott házasságának történetét próbálta orvosolni. Bodó Viktor pedig,

aki színészként már főiskolás korában találkozott a darabbal, most a Schauspielhausban

állította színpadra. Ez a harmadik rendezése Grazban. KRITIKA

A ligeti kikiáltó, Liliom, Jan Thümer és a hintán már néhányszor megfordult cselédlány,

Juli, Pető Kata úgy maradnak kettesben egy padon, hogy tétován, majdhogynem ok nélkül,

talán valami kimondatlan remény miatt mindegyikük kilép a korábbi életéből; Liliom

Muskátnét, a hintást hagyja ott, Juli pedig a házat, ahol addig szolgált, hogy elkezdjék közös

életüket. Szépreményű kezdet, de az ártatlanság, a tisztaság elbukik, amíg olyan világban

kellene élnie, mint amit Molnár megírt, ami van. A nincstelenség mindent tönkretesz: kikezdi

az embert és elveszi a jövőt. Molnár színpadias, érzelgős története mögött valóság van.

Mindezért nem győzik eleget játszani a magyar színházak.

Bodó Viktor rendezésében az utóbbi, a Liliom valóságossága erősödik fel, és járja át

keserűségével az embert. A darab színpadiassága játék Bodó kezében. A grazi közönség

egyfelől nyitottabb, kevésbé előítéletes, mint a hazai, másfelől alighanem kevésbé értő, mert

Grazban, Ausztriában, az osztrákok számára közvetlenül régóta ismeretlen ez a fajta, a

hiábavaló nincstelenség. Ezt el kell mesélni nekik. Bodó Viktor el is meséli: sőt, aligha van

erre alkalmasabb magyar színdarab a Liliomnál. Az előadás egésze mondja el a darab

valóságát; persze nemcsak realista részletezéssel, hanem, hogy csak egy példát említsek, a

burleszket mint Molnár korára utaló kabarédivatot az előadás anyagába beledolgozva.


A darab adta szerkezet szerint az előadás először szépen leíró; a színészekre bizalommal

építve (mindezt gazdagon átszövi persze Bodó játékossága, így pók szaladgál a falon,

mennydörgés csattan, amikor Muskátné visszacsalogatná Liliomot, a majd később meg is

jelenő fekete macska csörömpölve lever futtában kisebb edényeket, és sorolhatnám még

hosszan), aztán ég és föld összeér, sőt lift jár a kettő között alkalmasint, illetve „odafent”

minden ugyanúgy folytatódik, ott is ugyanaz vár. Molnár elképesztő színházi mutatványos:

még abban a nézőben is egészen a végéig él az értelmet elhessegető reménykedés, aki ismeri a

történetet. Bodó Viktor kivételesen bátor rendező (pontosabban alapos vagány). Itt sem fél

már az első pillanattól fogva a szokásosnál jóval hosszabb zenei bevezetőt játszatni a sötét

nézőtéren még leeresztett függönnyel, nem fél kiemelt pillanatokban pár magyar szót,

félmondatot elmondatni – nemcsak a magyar színésznővel, Pető Katával (akiért ezek után már

több nép rajong, teljesen megalapozottan) – amivel úgy lép ki a játékból, hogy jelzi, hol

vagyunk, kik vagyunk, mit nézünk.

A zeneszerző, Klaus von Heydenaber muzsikája (amelyet egy markáns csapat közvetített

érzékenyen – a cimbalom, a zongora, a harmonika és a hegedű rengeteg kombinációban szól)

annyi színt, hangulatot, érzést, történetet jelenített meg, ahányszor megszólal, a straussos

hangulatú zenéből néha komorabb futamok szorítják össze a nézői szíveket, a drámát

pontosan építi ez is. A zene és a zajok, utóbbi Keresztes Gábor munkája, nemcsak árnyalják

az előadást, de egyben tartják a színdarabot, a játszókat és a közönséget.

Amiről a legkevesebb biztos tudásom van, az a szöveg, de a német szöveg, amelyet Alfred

Polgar készített, és amellyel aztán a dramaturgok, Veress Anna és Andreas Karlaganis is

dolgoztak (nyilván nem is keveset, mert az eredeti fordítás 1912-es), szikárabbnak tűnt, amitől

elemeltebb lett az előadás – és ez segített talán a legtöbbet a helyi közönségnek az értésben, a

befogadásban. Kovács Andrea jelmezei sokat adnak nemcsak a szereplőkre, de a darab

világának költőiségét is megmutatják, így Pascal Raich díszlete is: a tér arányaival, elemeivel

úgy építkezik az előadás, hogy többek közt erre épül a dráma.


Az első jelenet után (sajnos az utolsó három sorból éppen nem lehetett látni az emeleti

erkélyt, ahol először feltűnt Liliom), amely egy ligeti padon játszódott, kitárult a szín: egy

első ránézésre reális teret látunk – a hatalmas helyiség jobb oldalán végig osztott műtermi

ablakok, előttük sparhelt, fáskosár, hátul ugyancsak egy nagy ablak, mögötte talán veranda –

ez a sarok egy keveset elvesz a helységből, de az ablak sok játéklehetőséget ad. A tér bal

oldalán két ajtó, a nézőkhöz közelebbi alig észrevehető, ezen át közlekednek a realitás

szereplői, a távolabbi egy hetvenes évekbeli lakótelepi ház liftajtaja, itt a túlvilági alakok

járnak. Így, amikor például Hollunderék kilépnek a darab szerinti figurájukból, a rosszallva,

inkább maguk előtt tetszelegve jócselekedetként rászorultakkal kegyet gyakorló szerepből; és

riasztó hideg fényben (Bányai Tamás munkája is megérne egy külön írást, a dramaturgia

részletesen fényjelenségekben is megtörténik) onnan jönnek be egy kakassal, amelynek vérét

veszik – a baljóslatú játékok egyike ez.

A térben néhány használati tárgyon kívül időnként feltűnnek köztes tárgyak is, amelyek

mintha a túlvilággal lennének valami kapcsolatban. Eközben kristálytisztán érthető a

praktikus térhasználat: amikor Ficsúr a rablási tervét vázolja, homokkal és földdel szórja fel a

színpad elejét, aztán ugyanez lesz a tett tényleges színhelye. Majd az első felvonás végén,

Liliom halála után úgy emelkedik fel a ház – a való világ – hatalmas robajjal, hogy a halott

mellé az ágyba fekvő Julit is törmelékkel betakaró romok maradnak.

A második felvonásban jelenik meg a legmarkánsabb szerepkettőzés, amikor a másvilágon dr.

Reich helyett Ficsúr lép színre, és sikerül úgy eladni magát, hogy egyenesen rajta világít az

örök fényesség. Ahogy a szöveget, úgy a szerepeket is szikárabbá tették az előadás létrehozói:

a két főszereplő figurája eleinte kevésbé hordozza a drámát, így annál nagyobb ívben jutnak el

/ jut el Liliom ahhoz, hogy van remény még a halálon is túl, és az is meghalhat – s akkor már

tényleg csak a semmi van.

A kettejük történetét rengeteg apró mozzanattal építi fel a rendező, hogy csak egyet említsek,

a fizikai meztelenségük különböző minőségként szólal meg a történet két pontján. Muskátné,

Steffi Krautz helyzetteremtő lendülettel építi az előadás elejét, aztán eltűnik, Molnár szándéka


szerint. Mari, Sophie Hottinger naiv lánykából középszerű, de a polgári létbe feljutó nőt, és

Hugó – itt Wolf, Thomas Frank tikkelő figurát épít: kis epizódokban jutnak el utolsó

jelenetükig, amikor Wolf a már formátlanná hízott asszonynak hátat fordítva próbál a még

fiatalkori magára hasonlító Julival kokettálni. Hollunderné, Gerti Pall szerepe leginkább az

állandó szemrehányás, a fényképészet-szál eltűnik az előadásból, de fiús lánya, Martina Stilp

már elejétől fogva amolyan másvilági alakként jön-megy.

Bodó Viktor úgy élt Molnár Ferenc Liliomával, hogy a darab színházi profizmusát

kifogyhatatlan játékossággal építette fel – így, amikor a háttérben ott a baljóslatú fekete

macska, és elől a fokhagymafüzér, s Liliom a túlvilágról lifttel megérkezik, az csak játék – a

történet azonban a megszokottnál kérlelhetetlenebb módon, a hangsúlyokat eltolva, a külvilág

kényszerét kíméletlenebbül megmutatva, nagyobb drámai erővel jutott el a végpontra. Hogy

nincs remény.

Szerző:

Proics Lilla

Fotó:

Schauspielhaus / Peter Manninger

http://www.kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=298546&ctag=articlelist&iid=1

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!