A remny hal meg utoljra - LILIOM, GRAZ

A remény hal meg utoljára - LILIOM,
GRAZ
2010. március 21.
Molnár Ferenc a Liliomot alighanem bizonyos múltat kijavítani már nem tudó, de azzal
szembenéző munkának írta (a liliom egyes hiedelmek szerint a remény virága), amelyben
talán Vészi Margittal elrontott házasságának történetét próbálta orvosolni. Bodó Viktor pedig,
aki színészként már főiskolás korában találkozott a darabbal, most a Schauspielhausban
állította színpadra. Ez a harmadik rendezése Grazban. KRITIKA
A ligeti kikiáltó, Liliom, Jan Thümer és a hintán már néhányszor megfordult cselédlány,
Juli, Pető Kata úgy maradnak kettesben egy padon, hogy tétován, majdhogynem ok nélkül,
talán valami kimondatlan remény miatt mindegyikük kilép a korábbi életéből; Liliom
Muskátnét, a hintást hagyja ott, Juli pedig a házat, ahol addig szolgált, hogy elkezdjék közös
életüket. Szépreményű kezdet, de az ártatlanság, a tisztaság elbukik, amíg olyan világban
kellene élnie, mint amit Molnár megírt, ami van. A nincstelenség mindent tönkretesz: kikezdi
az embert és elveszi a jövőt. Molnár színpadias, érzelgős története mögött valóság van.
Mindezért nem győzik eleget játszani a magyar színházak.
Bodó Viktor rendezésében az utóbbi, a Liliom valóságossága erősödik fel, és járja át
keserűségével az embert. A darab színpadiassága játék Bodó kezében. A grazi közönség
egyfelől nyitottabb, kevésbé előítéletes, mint a hazai, másfelől alighanem kevésbé értő, mert
Grazban, Ausztriában, az osztrákok számára közvetlenül régóta ismeretlen ez a fajta, a
hiábavaló nincstelenség. Ezt el kell mesélni nekik. Bodó Viktor el is meséli: sőt, aligha van
erre alkalmasabb magyar színdarab a Liliomnál. Az előadás egésze mondja el a darab
valóságát; persze nemcsak realista részletezéssel, hanem, hogy csak egy példát említsek, a
burleszket mint Molnár korára utaló kabarédivatot az előadás anyagába beledolgozva.

A darab adta szerkezet szerint az előadás először szépen leíró; a színészekre bizalommal
építve (mindezt gazdagon átszövi persze Bodó játékossága, így pók szaladgál a falon,
mennydörgés csattan, amikor Muskátné visszacsalogatná Liliomot, a majd később meg is
jelenő fekete macska csörömpölve lever futtában kisebb edényeket, és sorolhatnám még
hosszan), aztán ég és föld összeér, sőt lift jár a kettő között alkalmasint, illetve „odafent”
minden ugyanúgy folytatódik, ott is ugyanaz vár. Molnár elképesztő színházi mutatványos:
még abban a nézőben is egészen a végéig él az értelmet elhessegető reménykedés, aki ismeri a
történetet. Bodó Viktor kivételesen bátor rendező (pontosabban alapos vagány). Itt sem fél
már az első pillanattól fogva a szokásosnál jóval hosszabb zenei bevezetőt játszatni a sötét
nézőtéren még leeresztett függönnyel, nem fél kiemelt pillanatokban pár magyar szót,
félmondatot elmondatni – nemcsak a magyar színésznővel, Pető Katával (akiért ezek után már
több nép rajong, teljesen megalapozottan) – amivel úgy lép ki a játékból, hogy jelzi, hol
vagyunk, kik vagyunk, mit nézünk.
A zeneszerző, Klaus von Heydenaber muzsikája (amelyet egy markáns csapat közvetített
érzékenyen – a cimbalom, a zongora, a harmonika és a hegedű rengeteg kombinációban szól)
annyi színt, hangulatot, érzést, történetet jelenített meg, ahányszor megszólal, a straussos
hangulatú zenéből néha komorabb futamok szorítják össze a nézői szíveket, a drámát
pontosan építi ez is. A zene és a zajok, utóbbi Keresztes Gábor munkája, nemcsak árnyalják
az előadást, de egyben tartják a színdarabot, a játszókat és a közönséget.
Amiről a legkevesebb biztos tudásom van, az a szöveg, de a német szöveg, amelyet Alfred
Polgar készített, és amellyel aztán a dramaturgok, Veress Anna és Andreas Karlaganis is
dolgoztak (nyilván nem is keveset, mert az eredeti fordítás 1912-es), szikárabbnak tűnt, amitől
elemeltebb lett az előadás – és ez segített talán a legtöbbet a helyi közönségnek az értésben, a
befogadásban. Kovács Andrea jelmezei sokat adnak nemcsak a szereplőkre, de a darab
világának költőiségét is megmutatják, így Pascal Raich díszlete is: a tér arányaival, elemeivel
úgy építkezik az előadás, hogy többek közt erre épül a dráma.

Az első jelenet után (sajnos az utolsó három sorból éppen nem lehetett látni az emeleti
erkélyt, ahol először feltűnt Liliom), amely egy ligeti padon játszódott, kitárult a szín: egy
első ránézésre reális teret látunk – a hatalmas helyiség jobb oldalán végig osztott műtermi
ablakok, előttük sparhelt, fáskosár, hátul ugyancsak egy nagy ablak, mögötte talán veranda –
ez a sarok egy keveset elvesz a helységből, de az ablak sok játéklehetőséget ad. A tér bal
oldalán két ajtó, a nézőkhöz közelebbi alig észrevehető, ezen át közlekednek a realitás
szereplői, a távolabbi egy hetvenes évekbeli lakótelepi ház liftajtaja, itt a túlvilági alakok
járnak. Így, amikor például Hollunderék kilépnek a darab szerinti figurájukból, a rosszallva,
inkább maguk előtt tetszelegve jócselekedetként rászorultakkal kegyet gyakorló szerepből; és
riasztó hideg fényben (Bányai Tamás munkája is megérne egy külön írást, a dramaturgia
részletesen fényjelenségekben is megtörténik) onnan jönnek be egy kakassal, amelynek vérét
veszik – a baljóslatú játékok egyike ez.
A térben néhány használati tárgyon kívül időnként feltűnnek köztes tárgyak is, amelyek
mintha a túlvilággal lennének valami kapcsolatban. Eközben kristálytisztán érthető a
praktikus térhasználat: amikor Ficsúr a rablási tervét vázolja, homokkal és földdel szórja fel a
színpad elejét, aztán ugyanez lesz a tett tényleges színhelye. Majd az első felvonás végén,
Liliom halála után úgy emelkedik fel a ház – a való világ – hatalmas robajjal, hogy a halott
mellé az ágyba fekvő Julit is törmelékkel betakaró romok maradnak.
A második felvonásban jelenik meg a legmarkánsabb szerepkettőzés, amikor a másvilágon dr.
Reich helyett Ficsúr lép színre, és sikerül úgy eladni magát, hogy egyenesen rajta világít az
örök fényesség. Ahogy a szöveget, úgy a szerepeket is szikárabbá tették az előadás létrehozói:
a két főszereplő figurája eleinte kevésbé hordozza a drámát, így annál nagyobb ívben jutnak el
/ jut el Liliom ahhoz, hogy van remény még a halálon is túl, és az is meghalhat – s akkor már
tényleg csak a semmi van.
A kettejük történetét rengeteg apró mozzanattal építi fel a rendező, hogy csak egyet említsek,
a fizikai meztelenségük különböző minőségként szólal meg a történet két pontján. Muskátné,
Steffi Krautz helyzetteremtő lendülettel építi az előadás elejét, aztán eltűnik, Molnár szándéka

szerint. Mari, Sophie Hottinger naiv lánykából középszerű, de a polgári létbe feljutó nőt, és
Hugó – itt Wolf, Thomas Frank tikkelő figurát épít: kis epizódokban jutnak el utolsó
jelenetükig, amikor Wolf a már formátlanná hízott asszonynak hátat fordítva próbál a még
fiatalkori magára hasonlító Julival kokettálni. Hollunderné, Gerti Pall szerepe leginkább az
állandó szemrehányás, a fényképészet-szál eltűnik az előadásból, de fiús lánya, Martina Stilp
már elejétől fogva amolyan másvilági alakként jön-megy.
Bodó Viktor úgy élt Molnár Ferenc Liliomával, hogy a darab színházi profizmusát
kifogyhatatlan játékossággal építette fel – így, amikor a háttérben ott a baljóslatú fekete
macska, és elől a fokhagymafüzér, s Liliom a túlvilágról lifttel megérkezik, az csak játék – a
történet azonban a megszokottnál kérlelhetetlenebb módon, a hangsúlyokat eltolva, a külvilág
kényszerét kíméletlenebbül megmutatva, nagyobb drámai erővel jutott el a végpontra. Hogy
nincs remény.
Szerző:
Proics Lilla
Fotó:
Schauspielhaus / Peter Manninger
http://www.kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=298546&ctag=articlelist&iid=1