Igehirdeto - 2020 -aprilis-egybe

TARTALOM

VIRÁGVASÁRNAPI IGEHIRDETÉS

Visky János: Áldott a király, aki jön. Lukács 19,37–40................................... 151

PRÉDIKÁCIÓSOROZAT HÚSVÉT BŰNBÁNATI HETÉRE

Lőrincz István: Igehirdetési sorozat húsvét nagyhetére az emmausi tanítványokról (3)

Imádság és hitvallás. Lukács 24,29a.........................................................155

Meghallgatás. Lukács 24,29b.................................................................... 157

Sákramentum. Lukács 24,30....................................................................159

Nyitott szemek. Lukács 24,31a.................................................................. 161

Eltűnés. Lukács 24,31b.............................................................................164

Égő szívek. Lukács 24,32..........................................................................166

NAGYPÉNTEKI IGEHIRDETÉS

Csizmadia Ferenc: Magára vette, elszenvedte, elhordozta,

szabaddá tett! János 12,27–33...................................................................168

Szász István Gergely: Megszűnik a kereszt botránya. Galata 5,11c.................. 171

HÚSVÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Horváth Levente: Hiányérzetből fakadó keresés. János 20,1–18..................... 174

Müller Dezső: Húsvét hajnalán. Márk 16,1–8.................................................178

Lőrincz István: A Szentek közössége. Lukács 24,33–34................................. 180

Az Ige szerinti megtapasztalás. Lukács 24,35............................................182

Pap Ákos: A nyitott sír ünnepe. Márk 16,1–8.................................................184

LECTIO CONTINUA

Id. Fazakas Sándor: Csodák a Cselekedetek könyvében

Az arra menő Péternek csak árnyéka is érje.

Apostolok Cselekedetei 5,12–16 ...............................................................186

LUKÁCS EVANGÉLIUMA – PRÉDIKÁCIÓSOROZAT

Sebestyén László Ede: Csődhelyzetben. Lukács 9,37–43................................194

ALKALMI IGEHIRDETÉS – KERESZTELÉS

Csizmadia Ferenc: Elköteleződés. Máté 28,18–20..........................................197

Luther Márton: Mit jelent, hogy Isten semmi és mégis minden?

In: Uő: Asztali beszélgetések. 257. Bp. Luther Kiadó, 2015.

A címlapon Kiss Gábor fotósorozata gyülekezeteink életéből.

A hátlapon: Egyházi klenódiumok.


Áldott a Király, aki jön!

VISKY JÁNOS Alapige: Lukács 19,37−40

Kolozsvár – Bulgária-telep Bibliaolvasás: 3,14−15

Jézus órája elérkezett. Volt olyan helyzet, amikor azért nem lépett akcióba, mert

még nem jött el az órája. A legelső csodatétele alkalmával, a kánai menyegzőn

az édesanyja sürgette, hogy lépjen közbe, mert elfogyott a boruk, s előzze meg az

ifjú pár szégyenét. Jézus akkor azzal utasította el: nem jött még el az én órám. Más

helyzetben is hasonlóképpen nyilatkozott Jézus. Most azonban, néhány nappal a

halála előtt, minden jel arra mutatott, hogy eljött az órája. Annak az ideje, hogy határozottan

elinduljon Jeruzsálem felé. Ki is jelentette a tanítványainak: felmegyünk

Jeruzsálembe. Azt is elmondta, mi történik ott vele: az embernek Fia a gonoszok kezébe

adatik, megcsúfoltatik, megostoroztatik, megöletik, de harmadnap feltámad.

Noha Jézus tudta, hogy ez a sok borzalom mind bekövetkezik majd Jeruzsálemben,

mégis elindul. Elindul a mennyei Király a földi király, Dávid városába, hogy

elfoglalja trónját. Nem a királyi palotában, hanem a kereszten. Így teljesül be a

prófécia: „Örülj, Sion leánya, íme a te Királyod jön szamárcsikón ülve” – mondta

Zakariás próféta évszázadokkal Krisztus érkezése előtt.

Elindult hát Jézus, közeledve az Olajfák hegyének lejtőjéhez. Tudjuk, hogy az

Olajfák hegye Jeruzsálem peremén volt. Gyakran megfordult ott tanítványaival, sőt

nemegyszer ott is éjszakáztak. Ott imádkoztak együtt, ott készült Jézus a másnapi

küzdelemre, ismételten fölvenni a harcot azzal a sötétséggel, ami útját akarta állni

a mennyei világosságnak. Közeledett Jeruzsálemhez, a béke városához azért, hogy

elhozza azt az igazi békét, ami hiányzott a szent városból. Hisz látjuk, hogy milyen

forrongás van, micsoda indulatok csapnak össze éppen a nagy ünnepre, a páskára

készülés napjaiban. Ott forr az indulat Jézus ellenfeleiben. Szeretnék elnémítani ezt

a zavarkeltő néplázítót, akit istenkáromlónak is bélyegeznek.

Jézus úton van, noha tudja, hogy a farkas torka már nyitva van, tátja a száját,

hogy elnyelje. Ennek ellenére Jézus mégis tudatosan közeledik Jeruzsálemhez, hogy

megbékéltesse az eget a földdel. Kereszthalála által fogja megbékéltetni a bukott

embert az ő mennyei gazdájával, Istennel, embertársával és önmagával. Úton van

Jézus a nagy Király székhelyére, Dávid városába. Kiderül, hogy nagyobb van itt Dávidnál,

az ószövetségi híres királynál, és nagyobb van itt Heródesnél, a jelenlegi

királynál, aki pillanatnyilag félvérként bitorolja Jeruzsálem trónját.

Amikor ezt látják a tanítványok, örvendezve kezdik dicsérni Istent fennszóval

mindazokért a csodákért, amelyeket láttak. Látták, hogyan vendégelt meg ötezer

151

IGEHIRDETŐ│2020.│4.

embert, miként gyógyított meg sok beteget. Látták, hogy a siketek hallani kezdtek,

a sánták járni, a némák beszélni. Még a halottakat is feltámasztotta. Azért is gyűlt

össze annyi ember Jézus köré, mert nemrég támasztotta fel Lázárt, aki Jeruzsálem

közelében, Betániában lakott. Ennek híre betöltötte az egész fővárost, s mentek látni

a csodatevőt. Elkezdték énekelni az Ószövetség egyik ismert Messiás-váró zsoltárát,

a 118-ast: „Áldott a Király, aki jön az Úrnak nevében! Békesség a mennyben és dicsőség

a magasságban!” Hálaadó ének volt ez a zsoltár, amit Jeruzsálem utcáin kezdtek

énekelni. Érdekességképpen említem, hogy az a 118. zsoltár a Biblia közepe. Előtte is

és utána is 594 fejezet van a Bibliában. Innen idéz a Messiás-váró sokaság: „Áldott a

Király, aki jön az Úrnak nevében!”

Hozsánnát is kiáltottak, ami azt jelenti: Segíts meg! Ezzel azt fejezik ki, hogy

nincs más, akitől segítséget lehetne várni. Földi királyunk nem a javunkra cselekszik,

főpapjaink nem a mi javunkat keresik, hanem a maguk hasznát, a maguk érdekeit

nézik. Ezért fogják Jézust is feláldozni, ahogyan kimondta Kajafás a nagytanácsban:

Jobb nekünk, hogy egy ember vesszen el, mintsem hogy mi veszítsük el

az egész népet egy lázító, istenkáromló ember miatt. Igen, hozsánna. Segíts meg!

Áldott a Király, aki jön – énekli, kiáltja az ujjongó tömeg Jézus körül. A farizeusok

megbotránkozva hallgatják ezt. Ez a hódolat csak a Messiásnak jár. Márpedig ők ebben

a mezítlábas ácslegényben, a lenézett galileaiban nem látják a Messiást. Ezért

mondják Jézushoz fordulva: „Mester, dorgáld meg, utasítsd rendre a tanítványaidat!”

Mit válaszol erre Jézus? Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

Nem lehet elhallgattatni az Istent dicsőítő éneket. Nem lehet elnémítani azokat,

akik felismerik az érkező Krisztusban a világ Megtartóját. Nem lehet elhallgattatni

azokat, akik a betegágyon, haláltusájukban, lövészárkokban, a börtönök mélyén az

ő nevét kiáltották erejük utolsó maradékával is. Nem kiáltotta még senki a halálos

ágyán azt, hogy: Lenin, segíts meg! Senki más híres ember nevét nem kiáltja egyetlen

haldokló sem. De a Jézus nevét segítségül hívja sokszor még az olyan ember is,

aki egy életet leélt nélküle. Mert olyankor a szíve mélyén érzi, hogy benne van a

végső kapaszkodó. Ő az egyetlen Szabadító.

Utasítsd rendre, némítsd el őket! – mondják a farizeusok Jézusnak. De ha ezek

elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani helyettük. A kövek kiáltása azonban tragédiát

jelent. Jézus nem véletlenül sír Jeruzsálembe való bevonulásakor, mert nem ismerte

fel az ő meglátogatása idejét. Nem ismerte fel a nagy látogatójában az ő Megtartóját.

Ezért mondja Jézus, hogy nem marad kő kövön. S ez be is következett Kr. u.

70-ben, amikor a rómaiak lerombolják Jeruzsálemet, benne a templomot. A kövek

zuhogva, egymáshoz verődve hullnak a mélybe. Ez a Jeruzsálem pusztulását kísérő

kísérteties hang. Igen, mert ott, ahol elhallgat a hozsánna, a Jézus segítségéért való

fohászkodás, ahol elnémul az Istent dicsérő szó, ott pusztulás vár az emberre, egy

nemzetre, egy társadalomra.

Ahol elhal az élet szava, ahol a halál lesz úrrá a lelkeken, nemzeteken, ahol törvényesítik

az abortuszt, az eutanáziát, ahol már az sem bűn, ha a szülőanya a szülés

előtti órákban is eldöntheti, hogy megtartja-e magzatát, vagy sem, és törvényesen

megöletheti szülés közben is, mert nemkívánatos senkinek, ott pusztulás következik

a világra. Ilyen szempontból is nagyon erőteljes Jézusnak a figyelmeztető szava.

Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Ó, hányszor akarták elhallgattatni a

Jézust hívókat, az Istent dicsérőket! Ott van az ismerős bibliai történet, a Bartimeu-

152


sé. Ott ül a porban Jerikó városának szélén, koldusként ez a vak ember. Meghallja,

hogy Jézus közeledik. Elkezd kiáltani: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Az emberek

el akarják némítani: Hallgass, ne zavard a Mestert! Fontosabb dolga van neki

annál, hogy megálljon egy névtelen, vak koldusért. De ő annál erőteljesebben kiált,

nem hagyja magát elnémítani. Túlharsogja a tömeg moraját, és Jézus megáll az ő

kedvéért. Isten megáll egy névtelen koldusért, egy mellőzött vak ember kedvéért. S

megadja a látását.

Nem lehet elhallgattatni azt, aki tudja, hogy Jézus az áldott orvos. Nem lehet

elhallgattatni azt, aki tudja, hogy ő az áldott Király, aki jön győzni a bűn és a halál

fölött. Nem rejthető el a hegyen épített város. Nem lehet elrejteni a meggyújtott

gyertyát. A nap fénye áttöri a sötétséget. Nem lehet elhallgattatni a Jézus körüli

hozsánnázók tömegét, az Istent dicsőítők énekét.

Azt mondják némelyek, hogy ha a tudósok egyszer majd megfejtik az univerzum

titkát, s rájönnek, miből is áll az ősanyag, akkor zenét fognak benne találni.

Különös megállapítás ez. Igen, Istent dicsőítő ének: ez kell, hogy betöltse a Jézus

környezetét. Ott, ahol Jézus megjelenik, elhalkul a panasz. Megszűnik a zokszó, s

átfordul az emberi lélek Istent magasztaló énekbe. Nagy dolog az, amikor egy lélek

dicséretet, halleluját, hozsánnát tud zengeni Istenének.

A közelmúlt zenetörténetének egy szívbe markoló epizódja az, amikor a két híres

tenor, José Carreras és Plácido Domingo a sok rivalizálás után kibékült. Carreras

katalánként Barcelonában született, Domingo pedig spanyolként Madridban. A két

nemzet között ősi versengés van manapság is. A két operaénekes sem adta alább:

olyan rivalizálás volt a két tenor között, hogy amikor egyiket meghívták egy előadásra,

csak úgy vállalta el, ha a másik nem volt jelen. Ezt még írásban is rögzítették

a szerződés alapján, annyira nem bírták egymást. De 1987-ben Carrerasnak egy

Domingónál is nagyobb ellensége támadt, a leukémia. Ez a súlyos betegség elvitte

a nagy vagyonát. Rendszeresen Amerikába kellett repülnie sorozatos gyógykezelésekre.

Amikor már minden pénze elfogyott, hírét vette annak, hogy Madridban van

egy jótékonysági szervezet, ami éppen a leukémiás betegeket támogatja. Ehhez a

szervezethez fordult segítségért, hogy be tudja fejezni a kezelést. A hosszadalmas

kezelés után Carreras meggyógyult. Utána elkezdett kutakodni a madridi segélyszervezet

hátteréről. Nagy ámulatára megtudta, hogy ezt a segélyszervezetet nem

más, mint Domingo, az ő nagy ellenfele hozta létre, kimondottan azzal a céllal,

hogy adományokat gyűjtsön a vetélytársának a meggyógyítására. Amikor ezt Carreras

szégyenkezve tudomásul vette, elutazott Madridba, ahol Domingo éppen egy

koncerten lépett fel. Carreras felment a színpadra, megszakította a vetélytársának

a koncertjét, térdre esett a színpadon Domingo előtt, és bocsánatot kért tőle. Amaz

lehajolva felemelte, s egy nagy baráti ölelésben végleg búcsút mondtak a nagy rivalizálásnak.

Persze a sajtó rögtön felkapta a nagy eseményt, s egyik újságíró rákérdezett

Domingóra: miért hozott létre egy segélyszervezetet annak érdekében, hogy

éppen az ellenfelét segítse? Domingo ezt válaszolta: − „Nem engedhetjük meg, hogy

egy ilyen hangot elveszítsünk!”

Mintha csak Jézus szavai transzponálódnának egy más környezetbe és más helyzetbe.

Nem engedhetjük meg, hogy az Istent dicsérő tanítványok szava elnémuljon.

Különben a kövek fognak kiáltani. S jaj azoknak, akik miatt a köveknek kell kiáltaniuk.

A kövek. Érdekes, hogy a köveknek különös szerepe van a Szentírásban.

153


Azt mondja Józsué, amikor beviszi a népet Kánaánba: „Én és az én házam népe az

Úrnak szolgálunk!” Akkor a nép is azt vallja: mi is csak az Úrnak szolgálunk. Ez

ígéret megerősítésére Józsué egy nagy követ állít fel, azt mondva a népnek: „Íme, ez

a kő lesz ellenünk bizonyságul, mert ez hallotta az Úrnak minden beszédét… és lesz

ellenetek bizonyságul” (24,27). Ez a kő fog vádolni titeket, ha az Úrnak tett ígéretet

megszegitek! Igen, néha a kövek is megszólalnak ilyen értelemben.

Egyszer egy izraeli tolvaj ellopta a Dávid parittyakövét, amiket hosszú időn át

szent ereklyeként őrzött a zsidóság. Ezzel terítette le valamikor Dávid Góliátot. Húsz

év után vitte vissza a tolvaj, azt vallva, hogy csak bajt hozott reá. Igen, mert a kövek,

akárcsak a lelkiismeret, időnként megszólalnak.

Páskándi Gézának, az egykori, neves erdélyi költőnek van egy érdekes verse ezzel

a címmel: KŐ-DILEMMÁK. „Sírkő legyek? hej, unalmas! / Hegyek orma? hej, hatalmas!

/ Utcakő? Hisz rám taposnak… / Vesekő? az orvosoknak? / Szobor legyek?

Ledöntenek, / azzal tán, hogy kiöntenek… / Parittyakő? olykor csábít,− / s ha tudnám,

hogy jó sokáig, / örökkétig egy-egy Dávid / röpítene – Góliátig!”

Igen, vannak ilyen beszédes kövek, mint a Dávid parittyaköve. Tudjuk, hogy

akkor Góliát gyalázta az egy igaz Istent, a Dávid Istenét. S ezt nem hagyhatta szó

nélkül Dávid. S a parittyája köve elnémította az ő Istenét gyalázó filiszteust. Igen,

vannak ilyen beszédes kövek. S vannak olyan kőszívű emberek, akik előbb-utóbb

megtörnek. Mert Isten ígérete az volt az Ószövetségben, hogy kőszív helyett ad az

ő népének hússzívet. Nézzük meg, hogyan törnek meg sorban a kőszívek a Jézus

keresztje körül. Amikor a tanítványok félelmükben elnémulnak és szétszóródnak,

akkor megszólalnak azok, akiknek korábban kőkemény szívük volt. Az első megszólaló

az egyik gonosztevő a kereszten: „Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz

a te országodban!” Nem sokkal később egy másik kőszív törik meg a kereszt alatt: a

római századosé. „Bizony, Istennek Fia volt ez”!

S lehetne még sorolni tovább az egyháztörténelem nagyjaival, el egészen a mi

életünkig. Mennyi kőszív tört már meg a Krisztus keresztje alatt, és fakadt fel belőle

a nagy bizonyságtétel: „Bizony, Jézus az Isten Fia!” Uram, emlékezzél meg rólam

is, légy az én Megváltóm is! S akinél ez a fordulat bekövetkezett, az szíve mélyéből

elkezd halleluját zengeni Istennek: „Áldott, aki jött az Úr nevében, hogy elhozza

nekem is az Isten békességét!” Ámen.

154


Igehirdetési sorozat húsvét nagyhetére

az emmausi tanítványokról (3)

Imádság és hitvallás

LŐRINCZ ISTVÁN Alapige: Lukács 24,29a

Marosvásárhely

Urunk kegyelméből folytatjuk, és egyben befejezzük azt az igehirdetési sorozatot,

amit két évvel ezelőtt elkezdtünk az emmausi tanítványokról. Egy csodálatosan

gazdag történet ez, aminek megpróbáltuk a mélységeit és magasságait

kibontani, s a mi életünkre alkalmazni.

A mai igehirdetés címe: Imádság és hitvallás. E kettő között szoros kapcsolat

van. Az imádság hitvallás is, és a hitvallást csak imádságos lélekkel lehet elmondani.

Minden imádság, amit Istennek elmondunk, ugyanakkor hitvallás is. Az imában

hívjuk segítségül szent nevét, és ilyenkor megvalljuk: ő az Isten, aki hatalmas, hogy

megcselekedje azt, amit kérünk, amint azt is hisszük, hogy ő meghallgatja a mi

imádságunkat. Ha mi ezt nem hinnénk, nem is imádkoznánk. Aki hit nélkül imádkozik,

az levegőt vagdos. A hit nélküli imádságot nem is lehet imádságnak nevezni.

Aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik

őt keresik.

Egy olyan világban, amelyik már nem akar tudni Istenről, és nincs benne hely

számára, mert úgymond „nagykorú” lett, minden ima hitvallás. Nagy baj az, amikor

a keresztyén emberek már nem imádkoznak. A nagy kérdés viszont az, hogy az

ilyen emberek nevezhetők-e egyáltalán keresztyénnek? Mi imádkozunk-e, merünk-e

olyan helyen is imádkozni, ahol már senki sem imádkozik, merünk-e ott imádkozni,

ahol mások csak káromkodnak és gúnyolódnak? Merünk-e csendet kérni egy asztalnál,

hogy elmondjuk étkezés előtt vagy után az imát?

De ez fordítva is igaz. Hogy tudnánk vallást tenni ima nélkül? De ki is merne vallást

tenni, ha előtte nem imádkozna? Minden hitvallás, minden vallástétel mögött

egy ima áll. Hisz csak így lehetséges ez. Imádság nélkül senki sem tudna bizonyságot

tenni, ezért örökre jegyezzük meg: az imádság és a hitvallás mindig kéz a kézben

haladnak egymással. A két emmausi tanítvány, amikor a még mindig idegenként

velük levő Jézus úgy tesz, mintha tovább akarna menni, egy kéréssel fordul az ide-

155


genhez. Maradj velünk, mert mindjárt este van. Ez egyszerre imádság és hitvallás.

Egy imádságos lelkületű hitvallás és egy hitvalló imádság.

Ebben a kérésben: maradj velünk, azt vallják meg az emmausi vándorok, hogy

ez az idegen, aki velük együtt tette meg a 11 kilométert, sokat jelentett számukra.

Egy szoros kapcsolat alakult ki e pár óra alatt, és nélkülözhetetlen lett számukra.

Valósággal kényszerítették, hogy maradjon velük. Ez nemcsak egy illedelmességből

elmondott mondat, ebben benne van a szívük vágya és bizonyságtétele. Valósággal

útját állják, és nem engedik továbbmenni. Mindez azt jelzi, hogy ezt a beszélgetést

és az időt, amit együtt tölthettek, nagyra értékelték. Még nem tudják, hogy ő a Krisztus,

a feltámadott Úr, aki most már örökre él, de már úgy ismerték meg, mint aki

tud hallgatni, tud tanítani, vigasztalni, aki szemeket is tud nyitogatni. Kérésükben

– maradj velünk – megfogalmazódik az a hitvallás, hogy nekik szükségük van reá.

Nélkülözhetetlen számukra.

Ez a kérés ugyanakkor hitvallás az Isten igéjének az erejéről. Ő az Emmaus felé

vezető úton magyarázta nekik az Írásokat, és ez számukra egy óriási élmény volt.

Most, hogy az idegen tovább akar menni, tudatára ébrednek annak, hogy mennyire

fog ő hiányozni nekik, és ezért teljes szívvel kérlelni kezdik: maradj velünk.

Mit jelent számunkra a Biblia, az Isten igéje? Olyan természetesnek vesszük,

hogy van, hogy olvashatjuk, hogy igehirdetést hallgathatunk. Gondoljunk csak

bele, mi lenne, ha egyszer nem lenne ige? Mi is lenne velünk? Vagy nyugodtan élnénk

ige nélkül is tovább az életünket? Észre se vennénk a hiányát?

Ebben a kérésben ott van az ő ragaszkodásuk is ehhez az idegenhez. Tudatára

ébredtek annak, hogy ők sok dologban rosszul gondolkodtak, nem volt igazuk, de

ennek az embernek igaza volt. Igaz, hogy keményen bánt velük, amikor ostobáknak,

restszívűeknek nevezte őket, amikor nem akartak hinni az Írásoknak. Az is lehetett

volna a reakciójuk: ha te így beszélsz velünk, akkor távozz, mégpedig minél hamarabb!

Nem akarunk látni többet. Akkor egy távolság keletkezett volna közöttük és

Jézus között, de ennek épp az ellenkezője történik. Egy szoros kapcsolat alakul ki

közöttük, és most, amikor az idegen tovább akar menni, kérlelik: maradj velünk!

De ebben a kérésben ott van az a vágy, hogy ők többet akarnak tudni, tovább

akarnak jutni a hitben és az ismeretben. Szemeik – anélkül, hogy észrevették volna

− megnyíltak az Írások megértésére. Nem tudnak betelni azzal, amit hallottak, és

még többet akarnak tudni.

Ez mindig is jellemzi az igazi hívők életét. Az ilyen ember nem azt gondolja magáról,

hogy én már eleget tudok, engem ne tanítson senki, hanem nagyon keveset

tudok még, de szeretnék még sokkal többet tudni. Ezért ezt a kérést nekünk is ki kell

mondanunk, még a halálos ágyunkon is: maradj velem, és taníts engem. Boldog

ember az, aki élete egész idejében, gyermekkorától öregségéig ezt tudja mondani:

maradj velem, és taníts még többre engem!

Ez a kérés egy komoly imádság is, ami szívük mélyéről tör fel, s a legjobb helyre

címezték, ahhoz a Pásztorhoz, aki legeltette, tanította, intette, vigasztalta őket.

A címzett maga a feltámadott Krisztus. Ezen a napon minden megnyílt: először a

sír, azután az ige, azután a szájuk, most pedig a szemük. Ezt a kérést nagy erővel

mondják el, szinte kényszerítik őt a maradásra. Ez a szeretet kényszerítése, mert

most minden azon áll vagy bukik, hogy ő marad-e, vagy sem? Ha elmegy, ha továbbmegy,

akkor ők visszaesnek a sötétségbe, a reménytelenségbe, akkor megint

156


üres lesz az életük. És érdekes, hogy az idegen kéreti magát a maradásra. Jézus

szívesen marad, de mégis kell őt kérni. Jézus tudja, hogy mire van szükségünk, és

mégis várja, örül annak, ha gyermekei mindent tőle kérnek.

Különös, hogy mivel indokolják a maradást: mert már beesteledett. Ki megy tovább,

ha beesteledett, és sötétség szállt a tájra? Ezt senki se tenné, egyetlen utazó

sem. Az emmausi tanítványok azt gondolják, hogy az idegennek az érdeke az, hogy

velük maradjon. Mintha azt mondanák: ez elvégre a te érdeked is, hogy most ne

menj tovább. De mi tudjuk, hogy ez sokkal inkább az ő érdekük volt. Ők maradtak

volna sötétben, és nem az idegen, hisz ő maga volt a világosság. Mert ha Jézus

továbbmegy, akkor ő csak félmunkát végzett volna ezeknek a tanítványoknak az

életében. Akkor nem jutottak volna el a feltámadásig, az üdvösségig. Ez mindkét

fél érdeke. Mindenekelőtt az emmausi tanítványoké, de Jézusé is, hogy ne végezzen

félmunkát, hisz az Atya nem ennyit kért tőle, hanem azt, hogy teljesen végezze el a

reá bízott munkát. A Krisztus név Felkentet jelent, őt Isten egy feladatra kente fel,

egy isteni küldetéssel bízta meg. Majd el kell hogy számoljon ennek a feladatnak az

elvégzésével. Krisztus azért jött, hogy üdvözítsen, hogy elvezessen minket az örök

életre. Igen az üdvösség kölcsönös érdek, ami érdekünk is, de a mi Megváltónk érdeke

is, az Atya érdeke is. Így áll ilyen erős alapokon, nemcsak mi akarjuk, hanem

a Szentháromság Isten is. Áldott legyen ezért neve. Ámen.

Meghallgatás

Alapige: Lukács 24,29b

Mindnyájunk nagy kérdése, hogy meghallgatja-e Isten a könyörgéseinket?

Ezen a kérdésen sokan gyötrődnek. Igaz-e az, amit a 65. zsoltár olyan biztosan

állít, hogy Isten meghallgatja az imádságot? Hisz ez a zsoltár Istent

„könyörgést meghallgató”-nak nevezi. A mi énekeskönyvünk egyik szép éneke is így

kezdődik: „Óh, könyörgést meghallgató, édes Atya Mindenható.” Sok ember, közöttük

hívő, templomba járó keresztyének is vélekedhetnek így: de én ezt nem így tapasztaltam

meg. Mert olyan régen imádkozom valamiért, és mégsem teljesítette Isten,

amit kértem. Ez egy olyan régi panasz, ami évezredek óta hangzik az emberek ajkán.

Tisztában vagyunk azzal, hogy Isten imádkozásra buzdít, de vajon mi történik

utána? Történik-e egyáltalán valami, az itt a nagy kérdés? Persze sokaknak voltak

csodálatos imameghallgatásai, de sokan kérdezik, az én imámat miért nem hallgatja

meg? Isten önkényes az imameghallgatásban? Egyik ember imáját meghallgatja,

a másikét pedig nem? Vagy csak a nagyhitűek imáját hallgatja meg?

Az ördög nagyon szereti ezt a kételkedést elhinteni a szívünkben s elhitetni velünk,

hogy Isten nem hallgatja meg az imát. A meg nem hallgatott imák pedig árnyként

borulnak a hitéletünkre, és bizonytalanságba, sötétségbe és nagyon sokszor

kétségbeesésbe sodornak minket.

157


Ha a Bibliát vesszük példaként, az abban szereplő imameghallgatásokat megvizsgáljuk,

akkor azt tapasztaljuk, hogy nem úgy történik az imameghallgatás,

ahogy mi azt elképzeltük. Ott sem megy minden olyan zökkenőmentesen. Gondoljunk

csak Pál imáira a 2Kor 12-ben, amikor azért imádkozik, hogy vétessék el testéből

a tövis. Micsoda imatusakodás lehetett az! Hisz ezt a tövist Pál egy súlyos

akadálynak érezte az evangélium hirdetésében. Érthető, hogy ettől szeretett volna

megszabadulni. De annak ellenére, hogy Pál háromszor is buzgón imádkozott a tövis

elvételéért, az megmaradt. Ehelyett ezt a választ kapja: elég néked az én kegyelmem,

az én erőm erőtlenség által végeztetik el.

Lényeges kérdés itt, hogy meghallgatta-e Isten a Pál imáját? Meg, ellenben nem

úgy, ahogy azt Pál elképzelte és szerette volna. De mégis meghallgatta, mert azt a

kegyelmet adta meg neki, ami által a tövis ellenére el tudta végezni munkáját. Az

Úr igent mond az imára úgy, hogy azt mondja: nem! Ez is az ő munkamódszere és

nevelő eszköze. Ezáltal elmélyíti és erősíti a hitünket. Így még jobban megismerjük

Isten szeretetét, és hogy ő mindenben jól és bölcsen cselekszik.

Az emmausi tanítványok is imádkoznak: maradj velünk, mert immár beesteledett.

Ez az ima meghallgatásra talál, de egészen más módon, mint ahogy ők azt

elképzelték. A tanítványok nem tudták átlátni ennek a kérésnek a következményeit,

mert az idegen sokkal többet ad nekik, mint amik ők elképzelni tudtak volna. A húsvét

Ura meghallgatja ezt az imát, nem azért, mert ők ezt kérik, hanem azért, mert ez

így szolgálja Isten dicsőségét.

Ha Jézus továbbment volna, akkor tényleg sötétbe került volna a tisztségét, a

munkáját illetően. Hisz akkor nem végezte volna el azt a munkát, amit az Atya rábízott.

Hisz ő azért támadt fel, hogy a feltámadott életét szétossza másoknak, továbbadja

az embereknek. Hogyne hallgatta volna meg ezt az imádságot, ami arra

irányult, hogy ezek az emberek új életet nyerjenek?

Ő azért támadt fel, hogy ilyen imádságokat meghallgasson, amikor az emberek

őt magát és életét akarják megragadni. Neki ezt meg kell hallgatnia, meg kell tennie,

nem csupán emmausi tanítványokért, hanem a mennyei Atyáért. Mert ő ezt a

feladatot kapta. Ez egy egyszerű kijelentés: bement, hogy velük maradjon. Ő, aki a

mai napon legyőzte a halált, aki megkötözte a Sátánt, most bemegy egy családi hajlékba

Emmausban. Az Élet Fejedelme bemegy egy mindennapi házba, egy családi

hajlékba.

De ő azért támadt fel, hogy jelen legyen a mi mindennapi életünkben. Győzelmének

meg kell valósulnia hétköznapi életünk legapróbb dolgaiban. Az az élet, amit

megszerzett, az a győzelem, amit kivívott, nem a csillagokban van, nem ég és föld

között lebeg, hanem egészen egyszerűen megvalósítja, olyan hús-vér embereknek

az életében, amilyenek mi is vagyunk, egy olyan házban, amilyen a mi házunk is.

Itt látszik meg, hogy az ő munkája igazi és valóságos.

Az ő küldetésének lényege: belépni emberek házába és életébe, és ott maradni.

Az ő nagy győzelme kis emberek életének részévé válik. Ő nem azért támadt fel,

hogy azonnal a mennybe menjen, először meg akarta mutatni, hogy mit tud elvégezni

az emberi életekben, hogy mire képes a feltámadás ereje itt, a földön. Ő azért

támadt fel, hogy tudjon belépni emberek életébe, és ott el tudja végezni a maga

áldott munkáját. Ahova belép, ott minden megváltozik, és ez meg fog látszani az

ember életének konkrét dolgaiban.

158


Bement, hogy velük maradjon. Mi, akik tudjuk már, hogy mi történt, feltesszük

a kérdést: miért írja a Szentírás, hogy velük maradt, amikor tulajdonképpen nem

maradt velük? Talán megpróbáljuk úgy megoldani a kérdést, hogy azt mondjuk: hát

egy órácska is maradás! Pedig ő nem egy órára ment be, hanem azért, hogy örökre

ott maradjon. Ez a kifejezés, hogy „velük maradjon” nagyon mély értelmű, nagyon

sokatmondó. Tulajdonképpen ebben van ennek az egész történetnek a lényege. Már

eddig is velük volt, mennyei tanítást adott nekik, és hirdette nekik az Írást.

Szívük gerjedezett, felmelegedett. Ők olyan lelkigondozásban részesültek, amiben

eddig még soha nem volt részük. Most felébredt szívükben a vágy, hogy még

többet tanuljanak ettől a különös embertől, s azért kérik, hogy menjen be hozzájuk,

és maradjon velük. Jézus be is fog menni, de a testi Krisztus csak egy óráig marad,

de ők már nélküle is tudnak élni, mert az élő Krisztus ott marad az életükben, örökre

velük marad.

Ez a legnagyobb dolog a keresztyének életében: Krisztus jelenlétének az áldása.

De ez már nem egy testi jelenlét, hanem egy Lélek általi jelenlét. Az a mi legnagyobb

örömünk, hogy a feltámadt Krisztus már örökre velünk van, és velünk is marad.

Istensége, felsége, kegyelme és Szentlelke szerint soha sincs távolt tőlünk − tanítja

a Káté. Adjunk hálát az ő jelenlétéért, mert az számunkra az örök életet jelenti.

Ámen.

Sákramentum

Alapige: Lukács 24,30

Az Úr sok kincset adott az ő egyházának, de a két legnagyobb kincs az a két

sákramentum: a keresztség és az úrvacsora. A keresztség kiszolgáltatása egy

vagy több gyereknek egy nagyon megható esemény, pedig nagyon egyszerű

történés. Egyszerűbb nem is lehetne. Néhány csepp víz egy kisgyermek fején, aki

még nem is tudja, hogy mi történik vele. Isten a kegyelmi ígérettel megelőz minden

emberit. Ő jön hozzánk először, mielőtt mi hozzá tudnánk menni. Az úrvacsora a

gyülekezeti élet csúcspontja. Ezen az úton halad a gyülekezet a menny felé. Ez az

asztal az Isten bűnösök iránt való kibeszélhetetlen szeretetéről szól. Az úrvacsorában

is az Úr maga jön hozzánk. Közösségre akar lépni velünk, hív minket asztalához,

hogy vele együnk és igyunk, sőt mi több, hogy őt együk és igyuk. Amikor a

kenyér megtöretik, és a bor kiöntetik, az arra emlékeztet, ami a Golgotán történt.

Miközben eszünk és iszunk, az ő halálát hirdetjük.

Mi soha nem vagyunk közelebb a mennyhez, mint amikor úrvacsorával élünk.

Minden egyes úrvacsora a hitünk erősítése, bátorítás a Krisztus követésére és biztatás

Krisztus visszavárására, mert ő jön. Az úrvacsora a menny előíze, és honvágyat

ébreszt bennünk a királyi menyegző után. A sárkamentumok tehát hitünk drága

kincsei, amit meg kell becsülnünk, és szüntelen élnünk kell velük.

159


Az, aki eddig még idegen volt a tanítványok számára, akitől ellenben már sokat

tanultak, s akivel kapcsolatosan az az érzésük támad, hogy nem tudják őt nélkülözni,

marasztalják, hogy menjen be hozzájuk, és maradjon velük. Ez az idegen pedig

most bemegy a házukba. A különös az, hogy eddig ő vezetett mindent, ő vezette az

egész beszélgetést, most hogy a házba betér, nem adja át ezt a vezetést. Nem úgy

viselkedik, mint vendég, hanem úgy, mint gazda. Semmit sem mond, semmit nem

kérdez, de minden oly természetesen történik, mintha ez az idegen mindig is itt

lakott volna. Most is ő vezeti az asztalnál történteket, ő töri meg a kenyeret, pedig

nem is az övé az.

Azt el kell fogadnunk, hogy ahova ő belép, ott gazda szeretne lenni, és elvárja,

hogy engedelmeskedjünk. Ha ez ellen hadakozunk, akkor ő be se jön, inkább kívül

marad. Nem elégszik meg akármilyen hellyel, csak a főhellyel. Jogot formál minderre.

De ha ezt mi neki megadjuk, akkor az nekünk a javunkat szolgálja. Mert ez a hely

egy gyógyító, megváltó, ajándékozó és vigasztaló hellyé változik. Boldog az a ház,

ahol ő megkapta az őt megillető helyet, és el is foglalta azt. Az ilyen házban ő ott is

fog maradni. Figyelemre méltó, hogy ebben a házban négy dolgot cselekszik. Ezek

közül mindegyiknek megvan a maga jelentősége.

Először is veszi a kenyeret. Ő a feje ennek a vacsorának. Ő az Úr és a parancsoló.

Kleofás és társa nagy csodálattal nézik ezt a dicsőséges mozdulatot. Olyan sokat

mond ennek az idegennek minden szava, minden cselekedete. Ahogy ő cselekszik,

az egyszerűen lenyűgözi az embert. Itt nem kell semmit se kérdezni, minden magáért

beszél. Ő az Ura ennek az eseménynek. Úgy nyúl a kenyérhez, mint akinek

ehhez joga van. És ezt érzik az emmausi tanítványok, és egyáltalán nem veszik rossz

néven tőle.

Ebben nincs semmi erőszakosság, nincs semmi fölény, semmi úrhatnámság,

nem érezteti ezzel azt, hogy most mindenki más félre kell hogy álljon az útból. Mi

bizony sokszor úgy teszünk valamit, hogy azzal a másiknak fájdalmat okozunk, a

másikat megbántjuk, megsértjük. Az, ahogyan veszi a kenyeret, jó cselekedet, úgy is

érzik ezt a tanítványok. Ő vehet, neki joga van erre, és ez így van jól.

Amikor a kenyeret kezébe veszi, akkor áldani kezd. Mit jelent Jézusnál az áldás?

Nem egy specifikus mozdulatot, például kezeinek felemelését, hanem Isten magasztalását

és dicsőítését. Jézus magasztalja Istent, mint a kenyér ajándékozóját. Ő hálát

ad az Atyának ezért a kenyérért, amit kezébe vesz. Ezt így tette a megelőző három

évben is, amikor a kenyeret megsokasította, és a sokaságnak adta.

És most hogy feltámadt, nem tér el ettől a szokásától. Húsvét nem szakítás a

múlttal, csak megújulása a múltnak. De a forma megmarad: az Istennek való hálaadás.

A húsvét ezt a hálaadást meggazdagítja és elmélyíti. Amikor Jézus megáldja a

kenyeret hálaadó imában, tudja, hogy Isten különleges módon fogja meghallgatni

ezt az imát. Ő hálát ad azért, hogy ebből egy különös csoda fog támadni, ebből ismerik

majd fel az emmausi tanítványok, hogy ő maga a Feltámadott Krisztus.

Miután megáldja a kenyeret, meg is töri azt. Ez nagyon különös, hogy a feltámadás

Ura húsvét után újra megtöri a kenyeret. Hisz ő ezt már megtette négy nappal ezelőtt,

nagycsütörtök estéjén. Akkor a teste még nem töretett meg, Jézus csak utalt arra, ami

történni fog. Az úrvacsora szereztetése által mintegy előrevetíti az ő halálát.

Másképp ennek semmi értelme nem lett volna, hisz az úrvacsora előremutatott

az ő kínos halálára, testének megtörésére és vérének kiontására. Az úrvacsora sze-

160


reztetése után ő az emberek kezébe adatott, akik testét megtörték, és vérét kiontották.

S most a feltámadása után az első alkalom, hogy a kenyeret újra kezébe veszi és

megtöri. A megtöretett Krisztus, aki közben feltámadt, megtöri a kenyeret. Ki tudja

úgy megtörni a kenyeret, mint ő? Ki tud ezen egyszerű cselekvés által olyan mélységet

adni ennek a sákramentumnak, mint ő? Ki tudja, hogy mit jelent megtörni,

ha nem ő? Mit akar ezzel mondani Jézus? Hát azt, hogy az ő megtöretésének ereje és

áldása örökkévaló, az ő visszajöveteléig tart. Ereje soha nem vész el.

Végül Jézus odaadja a megtört kenyeret az emmausiaknak, akik most nem gazdák,

hanem vendégek ennél az asztalnál. A megtört kenyeret nem tartja meg magának,

hanem odaadja a tanítványoknak, mert szükségük van erre. Az, hogy úrvacsorázhatunk,

jog és ajándék egyszerre, olyan jog, amit épp teste megtöretésével szerzett

meg nekünk Krisztus. Mi ebből az ajándékból élünk. Nekünk egy ajándékozó

Megváltónk van, és mi megajándékozott emberek lehetünk. Méltatlanok vagyunk

rá, megtehetné, hogy ne adja, hogy visszatartsa ezt az ajándékot, de nem teszi, hanem

nekünk adja azt.

Ez egy egyszerű cselekvés, a kenyér megtörése és annak odaajándékozása, de

ez egy csodálatos, látható igehirdetés. Krisztus itt is magát prédikálja, most nem

szavakkal, hanem tettekkel, most nem hallható, hanem látható az igehirdetése.

Minden sákramentum Krisztus-prédikálás. Ez a sákramentum lényege, Krisztusra

való mutatás.

Ezért az úrvacsorát nem tudja nélkülözni a hívő ember. Akik Krisztussal élő kapcsolatban

vannak, nem tudnak úrvacsora nélkül élni. Soha nem kerülünk olyan

közel Krisztushoz, mint az úrvacsorában.

Amíg Krisztus vissza nem jön, mi az úrvacsorázók gyülekezetében maradunk.

Nincs még egy ilyen áldott, boldog gyülekezet. Victor János mondja: jaj lesz ennek a

világnak, ha már nem lesz benne úrvacsorázó gyülekezet. De mi hisszük, hogy mindig

lesz, lennie kell, ahogy a Holland Hitvallás mondja: Krisztus egy olyan Király, aki

nem marad alattvalók nélkül. Boldogok vagyunk, hogy mi is ebben a gyülekezetben

lehetünk és halálunkig vagy Krisztus visszajöveteléig abban is maradhatunk. Ámen.

Nyitott szemek

Alapige: Lukács 24,31a

A

Jeruzsálemből Emmausba vezető úton a két tanítvány és az ismeretlen

idegen közötti találkozás a végkifejlethez közeledik. Szinte érezni, hogy

valami van a levegőben. Most valami döntő dolognak kell történnie, ami

ennek a találkozásnak a célját világossá teszi. Krisztus nem azért csatlakozott e két

tanítványhoz, hogy dolgavégezetlenül hagyja el őket. Ha már ennyi munkát beléjük

fektetett, hogy megkeresse, tanítsa őket, hogy bemenjen hozzájuk, akkor ennek

megvolt a maga jól meghatározott célja és értelme.

161


Másképp ő nem lenne az élő, a munkálkodó Krisztus, akinek most embereket

kell elvezetnie az üdvösségre, az örök életre. Miután Jézus vette a kenyeret, megáldotta,

megtörte, és a tanítványoknak adta, most eljött a nagy pillanat, hogy ezek a

tanítványok meglássák, felismerjék azt, aki hozzájuk csatlakozott, tanította, intette,

lelkigondozta őket, belépett az életterükbe, és megtörte számukra a kenyeret.

Eddig még semmit sem sejtettek az idegen kiléte felől. Csak csodálkoztak a viselkedésén,

a tanításán és talán magukban kérdezgették: ki lehet ez a különös idegen?

De most itt a nagy pillanat, megérett a helyzet arra, hogy ne maradjanak továbbra is

bizonytalanságban, hanem felismerjék a feltámadott Krisztust.

Abban a pillanatban, amikor a kenyeret megtörte, és nekik adta, megnyílt a

szemük, és felismerték, hogy Jézussal vannak. Ezen nem kell csodálkoznunk, hisz

Krisztus kenyértörése egyedülálló volt. Ahogy azt ő megtörte, úgy senki más nem

tudta ezt megtenni. Hisz ebben önmagát ábrázolta ki és egész életét. Ezenfelül ez

a cselekedet mintegy aláhúzása volt mindannak, ami eddig történt. Hisz az úton

így szólt hozzájuk: nem így kellett a Krisztusnak szenvedni, és így a dicsőségbe bemenni?

Most mintha azt mondaná: nem így kellett a Krisztus testének megtöretni,

ahogy én most a kenyeret megtöröm? Nem így kellett tökéletes engesztelés történjen

a ti bűneitekért és minden ember bűnéért?

Ebben a különleges pillanatban mintegy önmagát töri meg előttük. És abban a

pillanatban, amikor a megtört kenyeret nagy szeretettel, méltósággal, gyöngédséggel

nekik nyújtja, felismerik őt, és már tudják, hogy kivel töltötték el ezt a pár órát.

Ez egy csodálatos pillanat, húsvéti pillanat, sorsfordító pillanat az emmausi tanítványok

hajlékában. Ez az örökkévalóság pillanata az időben, most az örökkévalóság belép

az időbe. Itt van az Isten Krisztusa, itt van az, aki meghalt és feltámadott, itt van

az, akiben reménykedtek, és aki reménységüket nem szégyenítette meg. Ez egy soha

többé el nem felejthető pillanat, mert most már tudják, hogy nemcsak igaz, amit ma

reggel Jeruzsálemben hallottak, hanem az is igaz, amit az Írások megígértek.

Az itt különös és figyelemreméltó, hogy e felismerés az Isten idejében, a Krisztus

idejében történik. Ez volt a legjobb idő Krisztus számára és az emmausi tanítványok

számára is. A Jézus számára is, mert ő most végezte el mindazt, amit el kellett végeznie,

tanította őket az Írásokra, döntés elé állította őket, és tanítását láthatóvá is

tette. Elhangzott az ige, és kiszolgáltatott a sákramentum. Most már valóban megértették,

hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és megértették Krisztus művét. Eljött

az idő, hogy felismerjék őt, és annak is elérkezett az ideje, hogy Krisztus eltűnjön

előlük. Az ő munkája ezzel lejárt.

De a tanítványok számára is ez volt a kellő idő. A tanítás már meghozta a gyümölcsét.

Megismerték Krisztust úgy, ahogy őt az Írások megmutatják. Az ő lelki

szemeik már az úton megnyíltak. A Messiásról alkotott helytelen ismeretük ki lett

igazítva, és ők hálásak voltak a korrekcióért. Megértették, hogy nem az ő Messiásról

alkotott véleményük a helyes, hanem az, amit az idegen nekik bemutatott. Ezért

nem is lepte meg őket, amikor megtörte a kenyeret. Most megérett a helyzet, hogy a

feltámadott Krisztusban felismerjék üdvösségük szerzőjét és ajándékozóját. Ez most

lehetséges, és meg is történik.

A sorrend itt nagyon fontos. Ha Jézus azonnal felfedte volna magát, akkor az

csak egy örömteli viszontlátás lett volna, de közben nem tanultak volna semmit.

Csak a testi Jézust látták volna újra, s ahogy elvétetik tőlük, maradtak volna a csa-

162


lódottsággal, reménytelenséggel, lelki sötétségben. De így komoly tanítást kaptak

arról, hogy mit tanít az Írás Krisztusról. Megtanultak az igéből élni, hisz ezután ez

lesz a létformájuk. Az emberi sorrend az lett volna, hogy először a testi Jézust ismerjék

meg, de ez egy olcsó, rövid és terméketlen út lett volna. Mi mindig ezt a rövid,

könnyű emberi utat választjuk, de Isten egy hosszabb úton akar érlelni minket.

Isten komolyan akar tanítani minket, és ez nem könnyű, ez sok erőfeszítéssel,

fáradtsággal jár. Mi a „gyorstalpalt” keresztyénséget szeretjük, a felületest, de Isten

a hosszú távú és elmélyült keresztyénséget akarja gyakoroltatni velünk. Az Úrnak

sokat kell dolgoznia rajtunk, s közben sok mindent el kell felejtenünk, amit eddig

tudtunk, és sok mindent meg kell tanulnunk, amit eddig nem tudtunk. Ne zúgolódjunk,

amikor Krisztus sokáig tart minket az iskolájában.

Van itt egy rövid mondat, ami azonban nagyon sokat mond számunkra: és felismerték

őt. Ez sokkal több, mint egy értelemmel való megismerés, ez egy olyan megismerés,

amiben benne van az értelem, a szív és az akarat, vagyis a teljes ember. Ez

egy személyes, lelki tapasztalati megismerés. Eddig is ismerték ők Jézust, de most

még sokkal jobban, gazdagabban, mélyebben, teljesebben ismerik meg őt.

Megismerik úgy, mint aki mindent jobban tud, mint ők. Megismerik úgy, ahogy

nem is remélték, hogy meg fogják őt valaha is ismerni, mint aki üdvbizonyosságra

vezeti el őket. Nekünk is erre az ismeretre van szükségünk. Arra az ismeretre van

szükségünk, ami nemcsak azt tudja, hogy Jézus létezett, hanem azt is, hogy neki

egy határozott terve van az életünkkel. Hogy meglássuk, hogy mennyire bűnösök

vagyunk, de azt is, hogy ő teljes bűnbocsánatot ad nekünk.

És ez a tanulás egy egész életen át tart. Ez nem olyan tanulás, amit az íróasztalunknál

végzünk, nem egy dogmatikai tanulás, persze ez nem jelenti azt, hogy

ezeket nem kellene végeznünk, de mégis sokkal több ennél. Így láthatjuk, hogy

Jézust nemcsak azok ismerhetik meg, akiknek van íróasztaluk, vagy tanultak dogmatikát,

mert Jézust mindenki megismerheti, aki hallgat az igére, és engedelmeskedik

annak.

Mi annyi mindent csinálunk ebben az életben. Dolgozunk és szórakozunk, házasodunk

és gyermekeket nevelünk, barátkozunk, és közösségekbe járunk. De egyetlen

dolog ne hiányozzék az életünkből: az, hogy megismerjük Jézust. Ezek után

felteheti valaki a kérdést: de hogy lehet megismerni Jézust? Hát pont úgy, ahogy

az emmausi tanítványok: együtt járunk vele, hallgatjuk tanítását, elfogadjuk lelkigondozását,

kiigazítását, szeretetét, türelmét és hűségét.

Azt is mondhatná valaki: de a keresztyén élet nem itt kezdődik, hanem ott, hogy

előbb ő ismert minket, előbb szeretett minket, már születésünk előtt kiválasztott,

majd életünk egy adott pontján elhívott, és így most megismerhetjük őt. Ez így igaz,

de ugyanakkor az is igaz, hogy nekünk is igyekeznünk kell arra, hogy megismerjük

őt egyre jobban, egyre mélyebben egyre gazdagabban. Az életben ez a legnagyobb

jó, ami velünk történhetik, hogy egyre jobban megismerjük Jézust, és egyre inkább

engedelmeskedünk neki. Bárcsak így lenne az életünkben.

163

Eltűnés

Alapige: Lukács 24,31b

Az élet tele van ellentmondásokkal. Sokszor a mélység és magasság nagyon

közel vannak egymáshoz. Egyik nap esküvőn vagyunk, a másikon már temetésre

kell mennünk. Isten útjai sokszor érthetetlenek számunkra. Egyik

nap tele van a szívünk hálás örömmel, másnap már a halál árnyékának völgyében

járunk. Isten úgy adja, hogy az ellentétek közel vannak egymáshoz az életünkben.

Nem volt ez másképp az emmausi hajlékban sem. Hisz ott egy nagyon örvendetes

pillanat érkezett el. Az emmausi tanítványok szemei megnyíltak, és felismerték

Jézust. Most minden jól van, és remélhetőleg így is marad. De rögtön azt olvassuk,

hogy Jézus eltűnt szemük elől, láthatatlanná lett számukra. A két tanítvány már

nem láthatta Jézust. Tudjuk azt, hogy Jézus egy megdicsőült testben támadt fel,

ennek az volt a tulajdonsága, hogy bármikor és bárhol meg tudott jelenni, de el is

tudott tűnni. Az ő teste már nem volt alávetve a fizikai törvényszerűségeknek.

De mekkora csalódás lehetett ez a számukra! Alighogy felismerték, el is tűnt. Vajon

miért tette ezt Jézus? Miért nem maradt tovább velük? Ezek nyilván a mi kérdéseink,

mi így látjuk és értelmezzük a dolgokat. De az emmausi tanítványok ezt nem

így élték meg. Látszólag nem csalódottak, nem hiányolják a testi Jézus jelenlétét.

Számukra ez nem ellentét.

Manapság egy nagyon aktuális kérdés, hogy Isten jelen van-e az életünkben?

Nagyon sok ember panaszkodik arra, hogy Isten jelenlétének hiánya miatt szenved,

hogy nem tapasztalja meg az ő jelenlétét. Nem vonják kétségbe a létét, de a jelenlétét

már igen. Ő a nagy Hiányzó.

Egy nagy francia filozófus, Sartre egy művében azt mondatja egyik szereplőjével:

„én könyörögtem, és egy jelet kértem az égből, de nem jött válasz. A menny nem

ismerte a nevemet. Minden pillanatban megkérdeztem: ki lehetek én az Isten szemében?

Most már tudom: senki. Isten nem lát engem, nem hall engem, nem ismer

engem. Látod az ürességet a fejünk fölött?”

Ha az Ószövetséget olvassuk, akkor ott is nagy kérdés az Isten hiánya. Miért

van Isten gyakran olyan távol? Jób így panaszkodik: „kiáltunk Istenhez, de nem

válaszol, ott állok előtte, de nem figyel rám! „ A zsoltárokban szintén panaszkodik

Dávid: „miért rejtőzködsz el, miért nem válaszolsz imádságomra?”

Érdekes az, hogy az emmausi tanítványok egy percig sem panaszkodnak amiatt,

hogy Jézus eltűnik a szemük elől, nem érzik a hiányát. Sokkal inkább azt érzik, hogy

bár testileg valóban eltávozott, lelkileg még közelebb van hozzájuk. Hiányzik nekik,

és mégis velük van, és velük marad.

A hívő ember számára nincs fontosabb dolog, mint az Isten jelenléte. Az egyik

szép énekünk (380) erről így ír: „a te jelenléted megvilágít, éltet, bátor szívet ad”.

Nyilvánvaló, hogy Istent testi szemekkel nem lehet látni. Gagarin visszajött az első

űrutazás után, és csúfolódva mondta: „bejártam az egész világűrt, de Istent nem

164


láttam”. Nem is láthatta. Nem láthat engem ember élvén, mondta Isten Mózesnek.

De lehet látni Istent hittel, a hit szemével. Ez történt most meg Emmausban. A két

tanítvány Krisztus jelenlétét hitben és lélekben tapasztalták meg, élték át. Nyilván,

hogy ez nem volt egy futó, felszínes találkozás. Nagyon sok minden történt az életükben.

Krisztus a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton komolyan munkálkodott

a szívükben. A mag elhullott a bensejükbe, kikelt és gyümölcsöt termett. Meglátták

az ismeretlen – idegennel való beszélgetés közben, hogy ők eddig nem jól keresték

Krisztust. Ők megalázkodtak, és beismerték, hogy eddig nem ismerték helyesen,

valóságosan Krisztust.

De ezekben az órákban igazán megismerték Krisztust, meglátták őt hitben. Megértették,

hogy mindaz, ami Krisztussal történt, az mind meg volt írva, és annak épp

így kellett történnie. Így kellett Krisztusnak szenvedni, meghalni és feltámadni. És

most már tudják, hogy Krisztus velük van akkor is, ha testi szemmel nem látják többé

őt. Ez az a nagy titok, amit ők ezekben az órákban megtanultak, és ez a magyarázata

annak, hogy nem csalódottak, azért mert testi szemükkel nem láthatják Jézust.

Meglátták őt a hit szemével, és már nem fontos számukra, hogy testi szemükkel is

lássák őt. Már tudják nélkülözni, mert hit által már örökre az övék.

Már nem afelett szomorkodnak, hogy testileg nincs jelen, hanem afelett örvendeznek,

hogy lelkileg jelen van, velük van. Ezért nincs panasz, nincsenek könnyek,

nincs vád, nincs csalódás, nincs szomorúság.

Itt az ige egy tükröt tart elénk. Miért olyan nehéz a mi számunkra, ha úgy érezzük,

hogy Isten nincs jelen az életünkben? Miért van az, hogy úgymond elhagyatottaknak

érezzük magunkat, és azt gondoljuk, hogy Isten és emberek elhagytak

minket?

Épp ilyenkor segít nekünk az emmausi tanítványok története, amely azt mondja

el nekünk, hogy ha mi egyszer igazán és valóságosan találkoztunk Jézus Krisztussal,

akkor már soha többé nem érezhetjük a hiányát. Ha mi már egyszer megéreztük,

hogy ő jelen van az életünkben, akkor soha nem panaszkodhatunk már amiatt,

hogy elhagyott volna bennünket.

Mert ha mi igazán találkoztunk vele, akkor ő minket is tanított, és az ő tanításában

minden benne volt: az, hogy ki ő, hogy miért jött, hogy szenvedjen és meghaljon

értünk, de ő fel is támadott, hogy ő mindörökké velünk maradjon, akkor is, ha már

test szerint nincs itt közöttünk. Ez a történet arra tanít bennünket, hogy nagyon

mélyen gyökerezzünk Isten igéjébe, figyeljünk az igére, és egész hitéletünket Isten

igéjére építsük.

Minél jobban eltávolodunk az igétől, annál jobban azt érezzük, hogy Isten hiányzik

az életünkből. De minél inkább az igéből élünk, annál inkább jelenvaló lesz

Isten az életünkben. Az meg fog történni, hogy mi Istent távolinak érezzük, hiányzóként

éljük meg, de ne higgyünk ennek az érzésnek. Mert ő igenis jelen van az

életünkben, és ez a mi életünk legnagyobb vigasztalása. A káténk így tanít erről:

„engem vigasztal, és mindörökké velem marad.” Ezt higgyük, ebben bízzunk minden

külső körülmény ellenére. Ámen.

165

Égő szívek


A

mi életünkben mindig nagyon fontos az, hogy miként tekintünk vissza életünk

eseményeire, örömre és bűnbánatra, arra az útra, amin vezetett minket

az Úr. Mi van az emlékezetünkben? Tele van a szívünk hálaadással, vagy pedig

épp fordítva, keserűséggel, panasszal, lázadozással vagyunk tele?

Abban a pillanatban, amikor Jézus eltűnik az emmausi tanítványok szeme elől, az

első reakciójuk: hálás visszatekintés a múltra. Nem azt mondják: jaj de nagy kár, hogy

ő már nincs jelen! Azt se mondják: ennyi volt, szép volt, de most ennek is vége van.

Az ő reakciójuk sokkal szebb: hát nem gerjedezett-é a mi szívünk, amikor beszélt

velünk az úton, és magyarázta az Írásokat? Ez a hálaadás megnyilatkozása, és

azt bizonyítja, hogy a Jézussal való találkozás megváltoztatta az életüket, és a lelki

látásukat elmélyítette, hogy ők sokat tanultak ezekben az órákban, amíg Jézussal

voltak. Ők a létező legjobb tanításban részesültek, és ez a tanítás meghozta a maga

áldott gyümölcsét. Egyáltalán nem szomorúak és csalódottak, hogy Jézus eltűnt a

szemük elől, hanem sokkal inkább rendkívül hálásak azért, hogy találkozhattak

vele, hogy tanította őket, s magyarázta az Írásokat.

Ez egy jó, egészséges és érett magatartásról tanúskodó visszatekintés. Aki így

tud visszatekinteni, s ezt így tudja vallani, az tanult valamit Jézustól. Szavaikban

visszatekintenek arra a lelkiállapotra, ami ott volt a szívükben a Jeruzsálemből Emmausba

tartó úton. Akkor nem volt tűz sem a szemükben, sem a szívükben. Az ő

szívük tüze ki volt oltva a Golgota hamuja alatt. A reménységük odalett. Valamikor

égett, de annak tüze már kialudt. Az utolsó napok vihara teljesen kioltotta ezt a

tüzet. Milyen tűz bírhatott volna ki egy ilyen vihart? Ők ezért kialudt szívvel és

szomorú arccal mentek az úton Emmaus felé, reménység, jövőlátás és tűz nélkül.

De azért egy pici kis szikra csak pislákolt bennük. De ezt a szikrát már semmi

sem élesztgette bennük. Felületesen nézve az életükre, azt mondhatjuk, hogy csak

hamu volt. De hogy lehet ebből a hamuból valamikor is tűz? Ki gyújtja meg szívüket?

Ez emberi oldalról nézve valóban lehetetlen. Úgy néz ki, hogy a halál győzött,

de mégsem, hisz Jézus legyőzte a halált, a kő el van hengerítve, a halottból élő lett.

Ezért a hamu alatt pislákoló kis szikrából újra tűz lehet, csak épp legyen valaki,

aki ezt felgerjessze. És van valaki, mégpedig az Élet Fejedelme, az élő és feltámadott

Jézus Krisztus. Ő gondoskodik arról, hogy tűz legyen. Ő tudja, hogy miként lehet

kialudt szíveket újra lángra gyújtani, ő tudja, hogy mit kell tenni, hogy a tűz újra

fellobbanjon és égjen.

S utólag visszatekintve, most az emmausi tanítványok azt látják meg, és veszik

számba, hogy az Úr miként végezte el ezt bennük. Két dolgot neveznek meg, de ez

a kettő tulajdonképpen egy. Ő beszélgetett velük az úton, és magyarázta nekik az

Írásokat. Ahogy ott mentek az úton, az ismeretlen idegen, kezdve Mózestől a prófétákon

át, magyarázta nekik az igét, hogy ennek mind így kellett történnie. Ekkor

kezdett a szívük éledezni, és a tűz újra égni.

166


Ők szerették, sőt megszerették az idegent, és teljességgel megbíztak benne. S

annak ellenére, hogy ez az eseménysor nagy fájdalmat és csalódást okozott nekik,

mégis ott maradt bennük a hit áldott szikrája. És ez a szikra most elkezd gerjedezni,

éledezni. Minél tovább haladtak, minél többet magyarázott nekik Jézus, minél inkább

közeledtek Emmaushoz, annál inkább kezdett égni, lángolni a szívük.

Most már értik, hogy miért hallgattak oly szívesen reá, és hogy mint kérlelték, valósággal

kényszerítették, menjen be házukba, hogy velük együtt egyen. A hazafelé tartó

úton felmelegedett a szívük. Ők ezt nem remélték már. Azt gondolták, hogy e nagy

csalódás után már örökre hideg és kemény marad a szívük, hogy sohasem fog többé

lángra gyúlni. S íme, most mégis úgy felmelegedett a szívük, mint eddig még soha.

Igen, mert Jézus tudja, hogy miként kell szíveket felmelegíteni. Ő önmagát prédikálta

az Írások alapján. S a tanítványok megértették, hogy a Golgota nem az utolsó

állomás, hanem csak egy a dicsőség felé vezető úton. Ő egy egészen más látást

adott nekik, s tulajdonképpen ez melegítette fel a szívüket, s most erre emlékeznek

vissza. És különös, hogy mindkettőjükben egyszerre ugyanazok az érzések, tapasztalatok

születtek meg. Ők erről eddig nem beszélgettek, de ösztönszerűen megérezték

ezt egymásról. S most elmondják: mindkettőnk szíve lángra gyulladt, amikor

magyarázta nekünk az Írásokat.

S hogy ez a láng igazi volt, és nemcsak szalmaláng, ezt most mutatja, hogy a

tűz akkor is megmarad, ha Jézus eltűnik a szemük elől. Órák múlva, amikor már

Jézus eltűnt, még mindig erről beszélgetnek. A tűz, a parázs megmaradt, ezért nem

fájlalják azt, hogy Jézus eltűnt, mert a tűz, amit ő gyújtott fel a szívükben, most már

örökre meg fog maradni. Ezt élő emlékezetként őrzik meg. Nem a magyarázó volt a

fontos, hanem az ige, amit magyarázott. Az lett számukra a fontos, amit elmondott,

amit megtanított nekik. És ezt most már soha nem fogják elfelejteni.

Nem az igehirdető volt a fontos még akkor sem, ha az maga az Úr Jézus Krisztus

volt, hanem az igehirdetése adott nekik bizonyosságot és üdvösséget. És ez ma is így

van jól. Ne az igehirdető legyen a fontos, hanem az, akit ő hirdet, a feltámadott és

élő Krisztus. Az igehirdetőért is hálásak lehetünk, hisz őt használja fel Isten arra,

hogy gyújtogassa a szíveket, de még sokkal inkább az igehirdetésért, ami üdvösségünk

biztos alapja. Az égő szívek csodáját látjuk itt.

Nekünk mindnyájan erre kell vágynunk, ezt kell kérnünk az Úrtól. Minden templomba

járó, minden hívő ember ezt kell hogy kérje: égő szívet. Hisz a mi időnk nagy

nyomorúsága, hogy annyi langyos, hideg és kemény szív van. Még hiszünk, még

nem szakítottunk az egyházzal, Istennel, még ott vagyunk a templomban, de nem

melegedik fel a szívünk, nincs bennünk tűz. Pedig ennek nem így kellene lennie.

Nem kellene, hogy hideg legyen a szívünk.

Ó bárcsak meggyúlhatna a szívünk! De mitől melegedik fel a szív? Hát attól, hogy

megérinti Isten igéje, amikor megnyílik a szív az ige előtt, amikor az igéből engem

Krisztus személyesen szólít meg, amikor megérzem, hogy Krisztust nem tudom már

nélkülözni. Boldog ember az, akinek már fellángolt a szíve, de rettenetes az, amikor

valakinek a szíve soha nem tud Isten szeretetétől, a feltámadás örömétől felmelegedni.

A Jeruzsálemtől Emmausba vezető úton lángra gyúltak a szívek. Ezért ez egy kívánatos

út, ez a Krisztus útja, amin Krisztus akar járni az ő népével húsvét előtt és

után. Ég-e már a szíved? Ha nem, gyúljon fel most. Ámen.

167


Magára vette, elszenvedte, elhordozta,

szabaddá tett!

CSIZMADIA FERENC Alapige: János 12,27−33

Nagybodófalva Bibliaolvasás: János 19,16−42

Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől

az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg

a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét

megdicsőítem.

Emberi szemmel, a mi szemünkkel és gondolkodásmódunkkal nézve a nagypénteki

eseményekkor Jézust egy nagy igazságtalanság éri. Már a születésekor kezdődik,

amikor nem találnak szállást, és istállóban kell megszületnie. Aztán végigmegy

földi élete folyamán, amikor az igazság kimondásáért, cselekvéséért, Isten országának

meghirdetéséért az akkori egyházi hatalom megveti, üldözi, elfogja, elítéli,

majd a világi hatóságnak kiszolgáltatja, hogy feszítsék meg. Mi volt Jézusnak

úgymond a bűne, ami miatt mindig megvetett volt, el nem fogadott, és meg kellett

halnia? Hogy Isten Fiának nevezte magát! Igen, ma is, ha valaki Isten Fiának

nevezi magát, elmebetegnek titulálják, hibbantnak. Ha egyházi berkekben valaki

ezt mondja, azonnal meghurcolják. Ha mozgalmat indít el, kizárják. A keresztyén

mozgalom elindításáért akkor meg kellett halnia Jézusnak. Pedig ő joggal viselte az

Isten Fia címet, és joggal lépet fel Isten Fiaként, mert őt az Atya hatalmazta fel erre.

És nemcsak viselte ezt a címet, hanem cselekedte is az Isten Fiához méltó csodákat,

amelyekkel igazán, valóságosan hatással volt az emberre, az emberiségre. Mert hatalma

volt erre. Ez a különbség Jézus és a mai, a mindenkori álmessiások között,

akik csak kinevezik magukat, de nem tudják cselekedni a csodákat, és nincs senkitől

erre felhatalmazásuk. Jézusnak nem volt semmilyen bűne, még a világi hatalom

sem talált rajta kivetnivalót. A hivatalos egyház, ha fel is ismerte cselekedeteiben,

gondolkodásában, jelenlétében a próféciákban megígért Isten Fiát, a Megváltót,

nem akarta elfogadni. Innen a Jézussal szembeni igazságtalanság. És Jézus tudta

ezt. Ő tudta, hogy nemcsak megvetik, és visszautasítják, hanem meg is fogják ölni.

Tudta, hogy a kereszten végez, a Gecsemánéban ezért izzad vért. S ahogy közeledett

a pillanat, úgy nehezebb volt elviselni a tudatot, hogy meg fog halni. Mert nemcsak

valóságos Isten volt, hanem valóságos ember is. A Filippibeliekhez írt levél szerint

emberekhez hasonlóvá lett, emberként élt. S mivel valóságos emberi lény volt, akkor

teljesen átérezte az emberi érzéseket, a fájdalmat, a keserűséget, a szomorúsá-

168


got, a halálfélelmet, az igazságtalanságot. Ő is ugyanúgy remegett szorongott, félt,

ő is ugyanúgy aggodalommal gondolt az előtte levő eseményekre, amik meg kellett

hogy történjenek, amire el volt hivatva, a szenvedésre és a halálra. Erre mondja

Jézus, úgy, amint olvastuk is: most már háborog a lelkem. A háborgás valami nagy

zavart jelent ott belül a lélekben, lázadást, háborút, izgatottságot. Összeütköznek a

bennem levő normák, felépült világkép egy olyannal, amit nem akarok, nem szeretnék,

amit nem tudok elfogadni. És egy ilyenfajta összeütközésből valami nagyon

durva lelkiállapot kerül ki, amikor az ember lázad, hogy milyen gonosz ez a világ.

Ilyenkor jön a visszavágás gondolata, a bosszúvágy, az elégtétel gondolata: ő így

bánt velem, én is akkor, nem hagyom magam. És mindez azért, mert a nem kívánt

külső körülmény megsértette önérzetemet, igazságérzetemet. Jézus átérezte ezt az

érzést, és ezért mondja, hogy háborog a lelkem. Nem akarja ő sem a halált, ember

ő is egyfelől. De másfelől Isten Fia is, akit küldött az Atya egy fontos feladattal. Mit

csináljak, kérdi ő, mit mondjak? Kérjem az Atyám, hogy mentsen meg a haláltól? De

hát én éppen ezért jöttem, mondja Jézus, helyettes áldozatként végezzem. Feladatom

van, aminek engedelmeskedni kell. Egyfelől nem akarja, másfelől ez a feladata, küldetése:

az életének odaadása a mi életünknek a megtartásáért. Az életének feláldozása

a mi életünknek a megszerzéséért! Érzékelik, kedves testvéreim, a benne levő harcot?

Engedelmeskedni kellene az Atyának, de nem akarja a szenvedést és a halált! Az itt

érzékelhető harc teszi nyilvánvalóvá, hogy Jézusnak milyen küzdelmébe került az

Atya akaratára való ráhangolódás. És kedves testvéreim, ez a mi harcunk is, amikor

Isten akarata mellett kell döntenünk, de nem akarjuk vállalni a következményeket,

mert hátrányunk származik belőle. Ez a harc van bennünk is, amikor imádkozni

kellene, Bibliát olvasni, amikor meg kellene vallani a hitünket az emberek előtt,

de nem tesszük, mert megvetnek, kigúnyolnak, mert lenéznek. Tudjuk, hogy nem

kellene szégyellni magunkat, hogy vállalni kell, de nem akarjuk a gúnyt sem. Egy

harc, egy belső küzdelem, és annak, aki komolyan veszi, nem kis lelki harc. Lehet

venni felületesen is: áh, nem olyan fontos ez! És megoldani a belső harcot, elfelejteni

Isten akaratát, aminek nem látható mindjárt a következménye, csak később,

idővel észleljük, hogy vajon miért maradnak el az áldások az életünkből? Miért nem

értem Istent? Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös

nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a

szent angyalokkal.

Kedves testvéreim! Jézus nem hátrált meg. Azért imádkozik, hogy engedelmes

Fiúként végezhesse el azt a munkát, amit az Atya rábízott. Az ezután való imádság,

kérés nem a tehermentesítésért folyik, nem azért hogy szabaduljon meg a haláltól,

a szenvedéstől, a harctól, a lelki küzdelemtől, hanem, hogy az Atya akarata legyen

meg. Hogy teljesítse feladatát. Nem fut el a lelki harctól, hanem megvívja, és vállalja

azt, ami a legnehezebb. Jézus két dolgot vállal, és ez a nagypéntek legnagyobb

üzenete számunkra: először vállalja a lelki harcot, amikor önmagában meg kell

küzdjön a halál gondolatával, fel kell dolgozza, hogy ez életének útja, el kell fogadja,

hogy nincs más út számára. És nem könnyű ezt feldolgozni, megharcolni. A másik

pedig, vállalni kell magát a halált, az áldozat szerepét. Jézus tehát nem szalad el

a kihívások elől, mivel nem tetszik neki, nem keres magának egy másik életformát.

Nem veszi saját kézbe az életét, és mondja, ha az én Atyám nem változtat, ment

meg, hanem továbbra is keresztre küld, a halálba, akkor én elmenekülök, elszala-

169


dok, és én majd másképpen teszek, nem hallgatok rá. Nem a tékozló fiú ő, hanem

az engedelmes Fiú, és egyben a Megmentő, Megváltó. Tudjátok, mit mond? Atyám,

dicsőítsd meg a te nevedet! Vagyis teljesen az Atya akaratát akarja teljesíteni. Az Atya

tervét, elképzelését. És nemcsak teljesen engedelmes, hanem teljesen egyetért az

Atya tervével. Mondja is, hogy az Atya és Én egyek vagyunk. Hát ez az egység látszik

megvalósulni itt a kereszt előtt is. Az Atyának van egy terve az emberiséggel, van egy

terve veled, testvérem, velem, és ebben Jézus partner. Teljes az összhang! Nem is lát

Jézus jobb megoldást. Rájön a belső lelki harc közben, hogy hiába nehéz a feladat, de

ez az egyetlen út, hogy te és én életet nyerjünk. A lelki harc közepette rájön, hogy a

helyettes áldozat az egyetlen megoldás, hogy te és én élhessünk, megelevenedjünk.

A Fiú harcában született meg az Atya akaratára, tervére, vagyis a keresztre mondott

igen. Ahol, amely által neked és nekem megváltást szerez. A Fiú harcában látja meg,

hogy az Atya terve, üdvterve, az Atya emberszeretete micsoda nagy megoldás, micsoda

tökéletes megoldás a bűn legyőzésére. Ebben a belső lelki harcban érti meg

Jézus, hogy a legjobb megoldás születik meg a világ számára, és érti meg Jézus, hogy

az Atya a tökéletes megoldást találta meg. Ezután a lelki győzelem után mondja el:

Atyám, dicsőítsd meg a te neved, azaz minden elismerés, minden hála legyen a tied!

Hadd legyél te a leghatalmasabb minden ember között. Nemcsak, hogy elfogadja az

Atya akaratát, hanem teljes összhangban egyetért, együttműködik, és megvalósítja

az Atya tervét. Mindezek után Jézus számára az Atya nevének a megdicsőítése a legfontosabb

még akkor is, ha a halálba kell mennie.

Kedves testvéreim! Mi lehet az Atya válasza egy ilyen engedelmességre, követésre,

alázatra? Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem. Két dolog van itt! Az első:

múlt időben hangzik, vagyis, hogy elismeri Jézus eddigi, földi munkáját, mindazt,

amit tett: gyógyított, tanított, szeretett, közösséget formált, mozgalmat, a keresztyén

mozgalmat, aztán az egyházat megalapította, és útnak indította. Tanítványokat

szerzett. Mindezt elismerte. Megerősítette. Nekünk ez azért fontos, mert ebből biztosak

lehetünk, hogy amit Jézus mondott, tett, igaz, bizalomra méltó, nem hitegető

szó, hanem igenis sziklaszilárd, építhetünk rá továbbra is. A második dolog, hogy

jövő időben is mondja az Atya: megdicsőítem. Azaz ígéret a jövőre nézve, amely

halálát, feltámadását és a mennybemenetelét jelenti, hogy mindezek nem légüres

térből kapott szavak, ígéretek, hanem egészen biztosan be fognak teljesülni, és ezáltal

egészen biztosan Isten terve az emberiséggel kapcsolatosan, veled, velem kapcsolatosan,

az örök élettel kapcsolatosan be fog teljesülni, igaz lesz. A jövő időben

elmondott meg fogom dicsőíteni azt jelenti, hogy amit ezentúl tesz, azt is elismeri az

Atya, megpecsételi már most, megerősíti már most. És azért jó nekünk, mert ezáltal

biztosak lehetünk, hogy ezentúl bízhatunk benne kétségek nélkül, szabadon, teljes

szívvel, teljes erővel és teljes lélekkel. Vagyis teljesíthetjük az első és legnagyobb

parancsolatot: szeresd az Urat teljes…..

Kedves testvéreim! Jézusnak igazságtalanságban volt része. És emberként szenvedett,

háborgott a lelke, elindult benne egy belső harc, küzdelem. E harc közben

rájött, hogy az észlelt igazságtalanság valójában az Atya terve veled és velem kapcsolatosan.

A harc közben rájött, hogy a gabonamagnak meg kell halnia, hogy élet

támadjon a következőkben, élet szülessen benned és bennem. Rájött, hogy meg kell

halnia, hogy én meg te élhessünk. Ne sajnáljuk a Jézus halálát, ne gyászoljuk őt,

ne tegyük ki a fekete lobogókat, ne sírjunk! Mert ő meghalt ugyan, de az ő harca és

170


halála földbe vetett gabonamag, amelyből te meg én életre kelhetünk, mivelhogy

ő elsőként kikelt harmadnap. Mert az ő harca, lelkének háborgása tulajdonképpen

a te lelki, belső harcodnak, lelked háborgásának az elviselése. A te szorongásodat,

halálfélelmedet, aggodalmaidat szenvedte el háborgásában, azért, hogy te teljes

szívből bízhass ezentúl, és minden kétséged elmúljon. Az ő lelki és testi sebei által

gyógyulunk meg, prófétálta Ézsaiás Jézusról hat-hétszáz évvel születése előtt, és ez

így van még ma is, majdnem háromezer év után is, és így lesz ez a világ végezetéig,

amíg visszajön az Atya dicsőségében. Azért volt valóságos ember is, hogy teljes

egészében átélje azokat az érzéseket, amiket mi, emberek érzünk, hogy valóságosan

tudjon megváltani, és mi valóságosan bízhassunk benne. Jézus, amikor lelkében

háborgott, tulajdonképpen veled együtt érzett. Amikor te háborogsz, ő tudja mit

jelent ez. Amikor te igazságtalanságot érzel, és dúl benned az indulat, a gyűlölet, a

bosszú, akkor tudd meg, hogy ő együttérez veled, tudja nagyon pontosan, mit érzel.

Mert ugyanezt érezte ő is. De nemcsak ennyi! Ez olcsó vigasz lenne nekünk nagypénteken,

amivel nem tudnánk mit kezdeni. Hanem ennél sokkal több! Ő nemcsak

valóságos ember volt, hogy átérezhessen mindent, hanem valóságos Isten is, amely

képessége által a te háborgásodat, gyűlöletedet, benned lévő bosszút, a bűnt magára

vette, átvette és elhordozta, elszenvedte helyetted, hogy te ezektől szabad lehess,

és cselekedhesd az Atya akaratát te is. Megbocsátotta. Emberi lényével együttérez.

De nemcsak ennyi, hanem isteni lényével szabaddá tesz ezektől az érzésektől, szabaddá

tesz a bűntől. Azaz megbocsát, megvált, továbbvisz. Mi csak az emberi lényéig

megyünk, és örvendünk, hogy együttérez, ha örvendünk. De ő többet adott

nagypénteken: kilendített a holtak hazájából. Ő ment le oda, ő szállt alá a poklokra,

hogy mi ne kerüljünk oda. Adjunk hálát, tehát a nagypéntekért, és örüljünk, hogy

Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére halálában is!

Megszűnik a kereszt botránya

SZÁSZ ISTVÁN GERGELY Alapige: Galata 5,11c

Zalán Bibliaolvasás: Lukács 23,33–47

Ha végigolvassuk a nagypénteki eseményeket, az az érzésünk támadhat, hogy

noha elég pontos a leírás, a Szentírás mégsem időz túl sokat Jézus Krisztus

keresztre feszítésénél. Kiderül, hogy a helyszín a Golgota, a Koponyák hegye:

megállapítja a tényeket, ellenben nem bocsátkozik különösebb részletekbe.

Vajon miért? Fél az ember a haláltól? Nem szereti a „halálos” történeteket? Botrányos

az egész? Vagy azért, mert a nagypénteki eseménysor meghalad minden elképzelést.

A zsidók elképzelését, miszerint az lehetetlen, hogy ha Jézus valóban a

megígért Messiás, akkor keresztre feszítsék? A keresztyénség elképzelését, miszerint

Jézus – akire épül egész hitük – erőtlennek tűnik a kereszten?

171


Sajnos az emberiség sok mindenre hajlamos, ami a kínzást illeti. A keresztre

feszítés abban az időben bevett szokás volt, és a világtörténelem során rengeteg, kegyetlennél

kegyetlenebb kivégzési módot alkalmazott egyik ember a másikon. És mi

is számtalanszor, ha csak nézőként, bámészkodóként, „népként” is, de ott vagyunk

az ilyen történetekben. Azt olvassuk: a nép megáll, nézi, csúfolódik. Jézus halála

színház, kiállítás, előadás.

Gondolkodjunk most el azon, hogyan szemléljük, értelmezzük a magunk számára

az egykori nagypénteki eseményeket. Jelen vagyunk-e a templomban? Ott van-e a

szívünkben az az őszinte fájdalom, hogy bűneinkkel mi is „aláírtuk” Jézus kereszthalálát,

vagy úgy gondoljuk, hogy mi nem vagyunk ezért hibásak, és pálcát törhetünk

mások felett? Igen. Kritizálhatjuk az akkori kort, az embereket, kereshetjük a

hibákat, szidalmazhatjuk a tanítványokat, hogy miért nem voltak jelen, miért rejtőztek

el, hiszen még arra sem voltak képesek, hogy a végtisztességet megadják, és

eltemessék Jézus testét. Semmit nem ért, amit az Úr tanított, mert csak arra tudnak

gondolni, hogy lezárult egy fejezet. Hogy mindennek vége. Csupán egy álom volt az

egész: csodák, ígéretek, de most már mindennek vége. Csak a veszteség van, csak a

bámészkodó tömeg van, de remény nincs. Bezzeg, ha mi lettünk volna ott.

De ott voltunk, ott vagyunk ezekben. Hányszor érezzük úgy magunkat, mint az

akkori tanítványok? Amikor baj van az életünkben. Amikor történik valami, szertefoszlik

egy álom, elvesztünk valakit, és mi is egyből részesei vagyunk a vádló vagy

éppen a passzív bámészkodó tömegnek. Amikor nem ragyog fel a húsvét csodája.

Ott van előttünk a kereszt, és nem merünk ránézni. Csak a tövét bámuljuk.

Pedig nekünk épp az ilyen helyzetekben kell látni, hogy a kereszt üres. Hogy

valóban megszűnik a kereszt botránya, ahogy az igében hallottuk. Ez a nagypéntek

leghangsúlyosabb mondanivalója. Eljön az este, és van tovább. Van megbocsátás,

van bűnbánat.

Halljuk meg ma Jézus szavát: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit

cselekszenek!

Egyáltalán kell-e nekünk a bűnbocsánat? Vagy inkább azt várnánk, hogy Isten

aláírja, elfogadja az én hibáimat, és azután igazodjon?

Mintha Jézus szavaiban ez is benne lenne: Atyám, csak a szép ruháimon osztoznak

mindannyian, csak a segítségemre pályáznak, de a fájdalmamban nem osztoznak.

A megváltásra szükségük van, de ha az áldozattal jár, ha változtatniuk kell

életükön, szokásaikon, akkor már nem érdekli őket. Elmerengünk a nagypénteki

eseményeken, mint egy filmen, ellenben nem érezzük az események lényegét, fontosságát.

Még a természet is hirdeti, hogy ez az esemény nem mindennapi. Elsötétül az

ég, földrengés lesz, kettéhasad a templom kárpitja. A gonosztevő érzi, hogy valami

nincs rendben, hogy Isten szenved, és bocsánatért esedezik. A római százados is

érzi, hogy egy ártatlan szenved. Mi a baj velünk? Azért nem tulajdonítunk túl nagy

fontosságot mindezeknek, mert már sokszor hallottuk a történetet? Megszoktuk,

hogy nagypénteken erről szól az igehirdetés?

Három kereszt áll a Golgotán, és ott van Jézus is az egyiken. Már nincs tovább.

Bevégződött földi élete. De elkezdődik valami teljesen más. Arra hív ma mindannyiunkat,

hogy legyünk részesei annak, ami hamarosan, húsvétkor megtörténik. Ma

még van idő arra, hogy három napig lélekben a halál birodalmába szálljunk, hogy

172


elsirassuk, eltemessük bűneinket, és készüljünk az új életre. Ha nem így teszünk,

akkor örökre leragadunk a nagypénteki kereszt tövénél, és úgy fogunk tenni, mint

az a másik bűnös a kereszten, aki még az utolsó pillanatban is számonkéri Jézust,

hogy miért nem segít rajta? Miért nem oldja meg most rögtön a jelenlegi nehéz és

kínos helyzetet?

A nagypénteki eseménysor rövid, tömör leírását olvassuk a Bibliában. Botrányos.

De benne vannak Jézus utolsó szavai. És ez az igazi példamutatás, az igazi örömhír!

Még a kereszten is, a fájdalmak közepette is elhangzik egy csodálatos mondat:

Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! Úgy is mondhatnánk: még a legroszszabb

időben is biztonságba érzem magam, mert tudom, hogy a te kezed kitárva van

felém, és mint gyermekét az apa védelmezi, úgy te is Atyám mindig mellettem vagy.

Adja Isten, hogy a sok szomorú vagy éppenséggel semmitmondó nagypéntekeink

között mi is tapasztaljuk meg az Atya ölelésének csodáját, hogy valóban megszűnt

a kereszt botránya, és így teljen meg igazi tartalommal nemcsak a mai napunk,

hanem az egész életünk. Ámen.

173


Hiányérzetből fakadó keresés

HORVÁTH LEVENTE Alapige: János 20,1−18

Kolozsvár Bibliaolvasás: 2Korinthus 5,16−21

„A A csendesóra jó, ha reggel korán van, még sötétkor, amennyiben nem

hét első napján korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament

a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől.”

„ülsz”, hanem a Feltámadottat keresed. Mikor keresi az ember Istent? Amikor hiányérzete

van. Lehet ez egy elesés, vétkezés után, de lehet, hogy úgy és akkor is keresed,

mint Mária Magdolna, aki már meg volt térve (a 7 démon ki volt belőle űzve), és

most mégis azon elmélkedik, miért hiányzik ő neki, aki eddig olyannyira betöltött.

Ő a halottnak hitt Krisztust is ilyen vágyakozva és kora reggel kereste, te őt már élőnek

hiszed, a nagyobb remény birtokában miért nem keresed, amikor – valld csak

be – időnként neked is hiányzik?

Jól keres, ellenben rosszul olvassa a jeleket. Mi is rosszul interpretálhatjuk az

Írást. Isten nem sietett őt kijavítani. Sokan, noha a Feltámadást keresik, nincs garancia

arra, hogy nem tévednek (el). Ha a kő el van véve, ez csak azt jelentheti:

Jézust elvitték. Ez az egyetlen logikus lehetőség. Pedig ami logikus, az nem mindig

a valóság. Nem azért van a kő eltávolítva, hogy Jézus ki tudjon jönni, hanem, hogy

Mária Magdolna és mi is bemehessünk szemlélődni, és a Feltámadott valóságában

gyönyörködni.

„Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett,

és így szólt hozzájuk: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!«”

A féleges megértésben Mária Magdolna nem marad egyedül. Elfut a többihez, a

testvéreihez. Nem baj, ha félig értek, és még az se, ha félreértek. Schleiermacher a pietizmus

igemagyarázatain elmélkedve jut arra a következtetésre: abból kell kiindulnia

a jó igehirdetőnek, hogy még az evidensnek tűnő igeszakaszt is félreérthetem. Alázat

kell tehát a megértéshez, ahol nem értek, ott imádok, hangoztatja Augustinus. És

valóban, ez a félreértés ráutal engem a Szentlélek vezetésére. A rosszul értés vigyen

a testvérekhez. Nagyobb volt Mária Magdolna vágya arra, hogy megtalálja és megértse

Jézust, mint az egyénieskedés, mint az individuális szolgálatra és magányos

életvitelre való hajlama.

„ Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz.”

Egyik testvér motiválja a másikat. Péter és János nem mentek volna a sírhoz

Mária nélkül. Kellett egy félreértés ehhez, és kellett a testvériséget mozgósító

vágy.

174


„Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és

elsőnek ért a sírhoz.”

Együtt futnak ezek az emberek a vágyban, a keresésben. Olyan nagy a vágy, hogy

nem sétálnak, hanem futnak. A futás mértéke különböző. Talán azért is, mert János

fiatalabb.

„ Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be.”

Az előrehajlás behajlás a sírba. Aki nem hajol meg a Jézus sírjánál, nem emeltetik

fel a Jézus feltámadásának erejével.

„Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott

fekszenek.”

Van, aki lát, de nem megy be, nem megy egészen be. Van, aki később érkezik,

lassabban halad, de jobban bemegy, így is mondhatnánk, mélyebbre megy a keresésben,

a szemlélődésben, a szeretetben. Van, aki siet a szemlélődésben, és nem

mélyül annyira el, és van aki lassúbb, de végül mégis messzebbre jut.

„És hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön öszszegöngyölítve,

egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért

a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a

halottak közül.”

Az Írást, ha értik, hisznek látás nélkül is. A látás csak addig szükséges, amíg nem

értem az Írásokat. Ki ér elsőnek a sírhoz? Sem aki előbb ér oda, de nem megy be, se

aki később, de bemegy, hanem aki megérti és hiszi az Írásokat!

„És hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön öszszegöngyölítve,

egy másik helyen.”

A látásnak is fokozatai vannak. Miért nem hitt János, mikor odaért és benézett?

Miért hitt csak akkor, amikor a társa is odaért? Miért hitt csak akkor, amikor a

testvére meglátott valamit, ami neki nem is tűnt fel? Mert a testvére (meglátása

után olvassuk csak, hogy János látott és hitt. Valószínű Péter el is mondta neki:

a kendő összehajtogatva és rendben van hátrahagyva. A kor szokása szerint a házigazda,

ha az asztalra dobva csak úgy otthagyta a kendőt, akkor jelezte a szolgáinak:

befejeztem a lakomát, elmentem, és így elrakhatjátok az asztalt. De ha

összefogta a kendőt, ezzel azt jelezte: visszatérek és befejezem a lakomát. A Jézus

visszatérésének jele ez, a mindenek helyreállítása még hátra van, és az Isten

országának beteljesedése olyan lesz, mint amikor a Gazda visszajön, és visszaül

a lakomához a szolgáit vendégül látva, azaz a szolgákat gazdává téve és önmagát

szolgájukká.

„ A tanítványok ezután hazamentek. Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt.”

A tanítványok most már mindketten hittek, de Mária Magdolna még nem hisz,

pedig nélküle a másik kettő nem tudott volna érteni és hinni. Máriának másra van

szüksége. Hasonló a helyzet, akárcsak Lázár feltámasztásakor (vö: Jn 11,21−35),

ahol azt látjuk, hogy Márta is és Mária is ugyanazt állapítják meg Jézus felé fordulva

a közös fájdalmukkal: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” De

Jézus mégis különböző módon és személy szerint másképp reagálja le ugyanazt a

kereső kérdésfeltevést. Mártából egy hitvallástételt hoz ki, és azt is korrekcióval

élve egyengeti, Máriának azonban nem mond semmit, csak sír, és együttérez vele.

Kinek mire van szüksége ahhoz, hogy hinni tudjon még akkor is, ha a keresés kérdése

ugyanaz mindkettőnél?

175


„Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol

előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól”.

A Krisztus teste, és benne a mi testünk is, nemcsak „fejtől szent, hanem lábtól is.”

Mit jelent a szentség? Hogy ügyelni kell rá. Szent az az ember, aki olyan gyámoltalan,

hogy őrzésre szorul, nem tudja önmagát megőrizni. Aki olyan sebezhető, hogy csak a

Jézus sebeivel tud meggyógyulni. És ha Jézus testére még feltámadása után is angyalok

kell hogy ügyeljenek, miért gondolom azt, hogy fejtől és lábtól is meg tudnám őrizni

magam egyedül. El kell engednem magam, hadd őrizzenek az angyalok! A szentség

nem azt jelenti, hogy csak fejtől szent az ember, az platonizmust jelentene. Nemcsak a

fejünk, nemcsak a szívünk kell hogy keresztyén legyen, és lábtól nem nyugodhatunk

bele, hogy a kívánságaink miatt magunkat rossznak, megvetendőnek tartsuk. Lábtól

éppen úgy meg kell őriztessem, mint fejtől. A nemi szervek, a has, a gyomoridegeink

is épp olyan szentek, mint a „nemesebb”, „fennköltebb” vágyaink! Az is a „leglelkibb”

szolgálatok közé tartozik, ha akár eszem, akár iszom, vagy akár az intimitást házastársammal

gondosan ápolom, és mindezt Isten dicsőségére teszem. De álljunk meg

egy pillanatra! A két angyal miért őrizte fejtől és lábtól Jézus testét, ha Jézus teste már

nem volt ott? Pontosan erről van szó… Aki Jézust például lábtól is szentnek tartja,

azaz a legközönségesebb dolgaiban is megszenteli őt, az a konyhában főzve, a lábasok

között is ugyanazzal a Jézussal találkozik, aki mindenütt jelen van. Mindenütt nem

tudom szolgálni, de egyetlenegy helyen igen, és az éppen az én helyem. Ott tapasztalom

meg éppen, hogy az angyalok már ott vannak, ott várnak… Fogadjam el az engem

szolgáló angyalokat ott, ahol én szolgálnék, és fogadjam el az engem kereső angyalok

már ott várnak, ahol a szolgálatban én őt keresni kezdem!

„Azok így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” Ő ezt felelte nekik: „Mert elvitték az

én Uramat, és nem tudom, hova tették.”

El kell engedni, nemcsak mindent és mindenkit, de még Jézust is. Azoknak átengedni,

akik – úgy tűnik – elvitték. Nem sajátíthatom ki Jézust, nem sajátíthatom

ki a szolgálatom se.

„ Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel,

hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta,

hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem,

hova tetted, és én elhozom.”

A sírásig is elmenő keresést Jézus érzékeli, és szóvá is teszi, hogy a csüggeteg

ember érezze, hogy erre az ő Ura felfigyelt, ez neki is fontos. Kit keresel? − kérdezi

Jézus, mielőtt a kérdezőt is felismerné a lélek. Előbb a keresésünket érzékeljük,

előbb a sírásról van szó és a keresésről, csak aztán döbbenek rá, hogy ki az, akit

keresek. „Mindenki téged keres” − mondják Jézusnak a tanítványai. Az is őt keresi,

aki máshol és másban keresi. Oda kell figyelnünk a keresőkre, nem rossz dolgot

keresnek, csak rossz helyen (Tim Keller). Így lehet felismerni a bálványimádás (ősi

és mai) formáiban is az istenkeresést. És így lehet azt helyre is tenni.

„ Jézus nevén szólította: »Mária!« Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: »Rabbuni!”«

− ami azt jelenti: Mester.”

Amikor nevemen szólít, csak akkor ismerem fel őt. Akit kerestem, az már engem

is megelőzve keresett engem, sőt bennem is ő voltaképpen önmagát keresi. Ez a

garancia arra nézve, hogy aki keres, az talál is! „Nem keresnél engem, szól az isteni

hang Pascalhoz, ha már nem találtál volna meg.”

176


„Jézus ezt mondta neki: »Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához,

hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és

a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.«”

Ne érints engem testileg: engedd el a teste tagjait és a tested tagjait, a felebarátot,

a feleséget is akár, a másikat. Sőt még Jézust is engedd el, ne ragaszkodj hozzá

emberileg. Krisztus megfeddi Pétert, nem gondolsz az Isten dolgaira, csak az emberi

dolgokra. Ne érints, ne akard te őrizni se fejtől, se lábtól. Akit elengedsz, azt angyalok

fogják őrizni, és lehet nem is ott van, ahol gondolod, mint Jézus se ott volt,

ahol Mária Magdolna kereste. Aki elenged, az minden tartozást elenged a másiknak,

de ez nem azt jelenti, hogy magát a felebarátot is el kell hogy engedje. Egymáshoz

tartozunk a Krisztus testében, nem engedhetjük el a testvért, de elengedhetünk

mindent a testvérnek! A házasságban is egymáshoz tartozunk, elengedhetünk

mindent a társunknak, de nem a társunkat, a hívő embernek a válás nem opció, az

elengedni valóktól kell megválni, nem a társtól. Hozzám tartozol, de nem nekem.

Ez az elengedés pillanata, amikor Mária megtanulja, hogy többé ne testileg kapaszkodjon

Jézusba, hanem hit által. Mert ha ismertük is Jézust testileg, most már nem

ismerjük, mostantól hitben járunk, nem látásban, mondja az apostol, ezért nem

ismerünk többé senkit testileg. Azaz arra van szükség, hogy ne úgy kötődjünk egymáshoz,

ahogy eddig, ahogy hajlamosak vagyunk rá, ahogy mindenki kodependens

kapcsolatokra, beteg kötődésre hajlamos. Ebben az elengedés pillanatában mondja

ki először Jézus, hogy az ő Atyja a tanítványok Atyjává is lett, és jelzi Máriának,

hogy vigye ezt az örömhírt (felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz) a „testvéreinek”!

Eddig csak tanítványainak hívta őket, most már testvéreinek, azaz az

Isten nagy történetében ez egy fordulópont a feltámadása és mennybemenetele

között, hisz az egyszülöttből többszülött lesz, az elsőszülött mellé megszülettek a

testvérei is! Elkészült az Isten családja, az elengedéssel és a hitbeli új egészséges

kapcsolódással kezdetét veszi az Egyház születése és missziója. Az én Istenemhez

és a ti Istenetekhez, mondja Jézus, új és más ez a kapcsolat, a fiúság Lelkét vehetjük

immár, azaz ahogy a Fiú kapcsolódik az Atyjához, ugyanúgy kapcsolódhatunk mi is

az Istenhez, mint Atyánkhoz, és ahogy az ember-Jézus Isten-kapcsolata működött,

ugyanúgy működhet a mi Istennel való fiúsági kapcsolatunk. Most már minden egy

családon belüli kapcsolatrendszer részévé vált.

„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és

hogy ezeket mondta neki.”

Hírül adta, nem fért bele az örömhír! Aki el tud engedni, boldog örömében siet

másokhoz is, és megosztja a megtiszteltetés jó hírét és kiváltságát, Isten testvérei,

örökösei lettünk, Jézus kishúgai és kisöccsei, a Fiú örököstársai, így hát hadd oszszam

meg mindenkivel: ti is ez újszerű kapcsolat boldog részeseivé lehettek! Ámen.

177

Húsvét hajnalán

MÜLLER DEZSŐ Alapige: Márk 16,1−8

ny. lelkipásztor – Lázári Bibliaolvasás: Máté 28,1−10

I.

A szombat elmúltával Mária Magdaléna, Mária, a Jakab anyja és Salomé drága

keneteket vásároltak. A kenet (fő szerszám) jó illatú növényekből nyert termék volt.

Általában testápolásra, holtak bebalzsamozására, magas állású, köztiszteletben

álló személyek felkenésére, orvosi vagy vallásos célra, valamint ételek ízesítésére

használták. Voltaképpen az asszonyok azzal a nemes céllal szerezték be a valóban

drágának mondható kenetet, hogy szeretett Mesterüknek holttestét bekenjék vele.

Talán hallottak az egyiptomiak híres balzsamáról, mely által évszázadokon, évezredeken

keresztül megóvták az elhunytak testét a végső rothadástól.

A felolvasott ige szerint ezek a buzgó asszonyok a hétnek első napján, alighogy

pirkadni kezdett, Jézus sírboltjához igyekeztek. Egy ideig szótlanul, konok némaságba

burkolózva haladtak a sírbolt felé, míglen egyszer csak fel nem tört belőlük

egy hatalmas sóhaj, s egyben kérdés is: „Kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt

szájáról?”

Tulajdonképpen a zsidók nem sírgödörbe temetkeztek, hanem egy olyan üregbe,

amelyet ajtószerűen vágtak a sziklafalba. Az arimátiai József becsesen megépített

sírját egy masszív kőajtó zárta el, melynek elmozdításához több ember erőfeszítésére

volt szükség.

A sziklasírhoz megérkezve az asszonyok tüstént meggyőződtek arról, hogy a gigászi

kő, amely aggodalomra adott okot, el van hengerítve. Ők azonban bemerészkedtek

a sírboltba, ahol egy ifjút – Máté szerint egy angyalt – láttak ülni jobb felől,

hattyúfehér ruhába öltözve. Ez a különös látvány lidérces félelemmel dermesztette

meg az asszonyokat. Angyali szóra, kijelentésre volt szükségük, hogy lehiggadjanak.

Makkai Sándor erdélyi püspök és neves szépíró Harmadnapon című novellájában

ecseteli az asszonyok megdöbbenését, akiket rút ijedelmükből csupán angyal

rázhatott fel.

II.

Az alapige szerint az angyal nem csupán eltompítja az asszonyok félelmét, hanem

ugyanakkor evangéliumot, hirdet számukra: „Ne féljetek. A Názáreti Jézust

keresitek, aki megfeszíttetett, föltámadott, nincsen itt.” Ez az ige a teljes húsvéti

örömhír summája és gyöngyszeme. Krisztus nem maradt örökre a sírboltba zárva,

mert Isten nem engedte meg, hogy az ő szentje rothadást lásson. Föltámadt, él, és

uralkodik örökkön-örökké. Ezért húsvétkor és húsvét után mindannyian igaz hittel

vallhatjuk: „Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm… Őbenne bízom: az én

pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem.” (Zsolt 18,3)

178


Az asszonyok nem gyökerezhettek le az üres sírnál, mert az angyal elküldi őket

Péterhez és a többi tanítványhoz, hogy adják hírül a kapott ajándékot. Ők azonban

ahelyett, hogy örömmel a tanítványokhoz sietnének, remegéssel és rettegéssel futnak

el a sírtól, és szilaj megdöbbenésüktől a torkukra fagy minden szó, bizonyságtétel.

A félelem fekete subája annyira rátelepedett a lelkükre, hogy csak később

tudtak meggémberedettségükből felocsúdni. Pedig Isten nem az erős férfiakra, a

sziklahitű apostolokra, hanem legelőször rájuk, a törékeny, liliomarcú, szorgalmas,

lelkiismeretes és gyermekeiket aggódva nevelőkre bízta a húsvéti evangélium hirdetését

és továbbítását.

Amikor a jelenkori egyház gyülekezeteibe ügyes, tevékeny, hitbuzgó, nehéz feladatokat

megoldó és tehetetlen elesetteket felkaroló asszonyokat látunk, akkor rögvest

véssük az eszünkbe, hogy Isten ma is gyönyörködik, a keresztyén nők áldozatos,

teljes szeretetből, fakadó szolgálatában.

III.

Soha nem szabad véka alá rejteni, hogy minden eredmény és gyümölcstermés

ellenére, húsvétkor is tombol a kétely, még az anyaszentegyház tagjai között is. Modern,

csalfa, kétkulacsos Tamásokkal tele van a teremtett világ. A feltámadott Úr

azonban a kételyek katlanában is megnyitja a sírboltokat.

A németországi Hannover városában élt egy grófnő, aki sem Istenben, sem az

örökkévalóságban nem hitt. Még az életében megparancsolta, hogy rendkívül erős,

sziklakeménységű sírboltba helyezzék testét a halála után, és a kőlapokat hatalmas

vaspántokkal erősítsék meg, hogy sem emberi, sem természetfölötti erő ki ne nyithassa

a sírboltot.

Utolsó parancsát teljesítették. A sírját, kriptáját, várszerűen megerősítették. Egy

napon azonban egy nyárfának a magva odahullott egy parányi repedésbe, mely a

kőlapok között keletkezett. A magocska ott volt, föld hullott reá, a napsugár is rátűzött,

aztán jött a szellő, és a kis magocska lassan élethez jutott, szétesett, elrothadt,

de új életcsíra keletkezett belőle, amely gyökeret vert a földbe, majd szárba

szökkent, amely először oly vékony és erőtlen volt, hogy senki észre sem vette. A kis

növény évről évre erősödött, gyökerei mind lejjebb fúródtak a márványlapok között,

s végül olyan erőhöz jutottak, hogy lassan, de egy ellenállhatatlan erővel hirtelen

fölemelték a kőlapokat, ugyanakkor megmozgatták a vasláncokat is.

Még nem temették el mind a grófnő utódait, de a pöttömnyi magocska már megcáfolta

azt, amit a hitetlen grófnő valamikor vallott. (Dwight Lymon Moody: Tapasztalatok,

példák, történetek)

Higgyünk maradéktalanul a feltámadott Krisztusban, és harsogjuk „mennyország-plafonig”

Pál apostol áldott vallomását: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem

halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók,

sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény

nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk,

Jézus Krisztusban.” (Róm 8,38−39) Ámen.

179

A szentek közössége

LŐRINCZ ISTVÁN Alapige: Lukács 24,33−34

Marosvásárhely

Három éven át az emmausi tanítványokról szólt az igehirdetés a húsvétra előkészítő

nagyheteken. Egy csodálatosan szép utat jártunk be együtt. Egyre nagyobb

lelki magasságokban szárnyaltunk. Elindultunk a csalódottságtól, és

eljutottunk a Feltámadottal az egymással való közösségig.

Már eddig feltűnhetett számunkra, hogy ebben a történetben az egész élet benne

van. Először a szemeik visszatartóztattak, hogy ne ismerjék fel Jézust, aki csatlakozott

hozzájuk a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton. Aztán egyszer csak megnyíltak

az ajkak, majd megnyíltak a szemek, és végül mozgásba lendülnek a lábak. Ezek

a lábak sietnek vissza Jeruzsálembe. Úgy tűnik, hogy nem ismerik a fáradtságot. Azt

se kérdezik, hogy felelősségteljes dolog-e az éjszakában visszaindulni Jeruzsálembe?

Ők egyszerűen nem tehetnek mást, mint hogy visszamenjenek a városba. Nekik

erre Jézus nem adott parancsot úgy, mint például Mária Magdolnának, hogy menjen

el, és jelentse meg a tanítványoknak Jézus feltámadását.

Ezért olyan értékes és dicséretre méltó ez a spontán elindulás. Az, hogy Jézus

eltávozott tőlük, nem bénította meg őket. Miért ne indulnának, hisz Jézus él, és ők

tévedtek, amikor elcsüggedtek.

Miután Krisztus feltámadt, az ő tanítványai is feltámadhatnak, hogy megtegyenek

egy olyan utat, amit aznap reggel még eszük ágában sem volt megtenni. Krisztus

feltámadása minket is mozgásba hoz, és szárnyakat ad nekünk. Miért indultak

ezek a tanítványok még aznap vissza Jeruzsálembe? Egy szent késztetés hajtja őket.

Az élő Krisztussal való találkozás, a szomorúságuk örömre való fordulása, amit az

utolsó órákban átéltek, most hajtja őket, hogy mondják el a többi tanítványnak is,

hogy Jézus él. S hogy ők megértették, hogy neki meg kellett halnia, s hogy egyáltalán

elmondják, hogy az Úr milyen lelkigondozásban részeltette őket.

Mi csak szent irigységgel tekinthetünk ezekre a tanítványokra és szent buzgóságukra.

Mi mennyire elkényelmesedtünk, mennyire nem indulunk egymás felé

a feltámadás jó hírével! Az emmausi tanítványok azért indulnak vissza, mert meg

akarnak osztani valamit a jeruzsálemi tanítványokkal, a testvérekkel. A közmondás

azt mondja: a megosztott fájdalom fél fájdalom, de a megosztott öröm dupla

öröm. Ez a két tanítvány erről meg van győződve. Hogy ha ők most örömüket megosztják,

akkor az ő örömük is, de a testvérek öröme is nagyobb lesz. Akkor az ő

szomorúságuk is örömre fordul majd. Azt mondják: mi nem lehetünk önzők, nem

tarthatjuk meg az örömöt magunknak. Hisz ő kiválasztott minket arra, hogy nekünk

megjelenjen. Ők tudják, hogy a kegyelem személyes, de nemcsak az enyém.

A kegyelem olyan valami, amit tovább kell adni. Ha a hit az enyém, akkor lehet

másé is. Ha az Isten az én szomorúságomat örömre változtatta, akkor a másokét

is örömre változtathatja.

180


Milyen csodálatosan működik itt a szentek közössége. A szentek közössége egy

hitvallási tétel, egy hittétel. Minden alkalommal elmondjuk az Apostoli Hitvallásban.

A Heidelbergi Káté az 55. kérdés-feleletben gyönyörű választ ad arra a

kérdésre, hogy mi is a szentek közössége. Elmondja, hogy ennek a közösségnek

két vetülete van. Egy függőleges és egy vízszintes. A függőleges az, hogy a hívők

egyenként és együttesen mind tagok az Úr Krisztusban, és minden ő ajándékaiban

részesek. Ebben részesültek az emmausi tanítványok is most. De ezután jön

a vízszintes vetület, az hogy ők felkelnek, és elindulnak Jeruzsálembe, az ő testvéreikhez,

hogy a többi tagok javára és üdvösségére ajándékaikkal készséggel és

örömmel szolgáljanak. Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megszerezte ezt

a közösséget, ami abból is meglátszik, hogy az emmausi tanítványok keresik a

közösséget a jeruzsálemi testvérekkel. Érdekes, hogy miközben a Jeruzsálemből

Emmausba vezető útról oly sok minden fel van jegyezve, a visszaútról semmit sem

tudunk. De el tudjuk képzelni, hogy egész úton arról beszélgettek, hogy mit éltek

át Jézussal hazafelé menet.

Egy dolog azonban hangsúlyos, hogy amilyen szomorúan mentek Jeruzsálemből

Emmausba, most éppoly örömmel térnek vissza. Már nincs szükség a harmadik

útitársra. Ez az út nagyon rövidnek és könnyűnek tűnt, hisz ott volt szívükben a

hit, a Feltámadottal való találkozás öröme. Ezek a tanítványok szívesen és lelkesen

mennek. Talán ez hiányzik ma leginkább a közösségekből: a lelkesedés, a lendület.

Úgy megfáradtunk, belefáradtunk.

Mivel van a baj? A szívünkkel, az nem dobog eléggé Krisztusért. A mai húsvéton

azért imádkozzunk, hogy a Feltámadott Úr adjon ma nekünk új lendületet, új szeretetet,

új lelkesedést, hogy tudjunk szolgálni, szeretni, bizonyságot tenni.

Az emmausi tanítványok nem azért mennek vissza, hogy kapjanak valamit,

hanem sokkal inkább, hogy adjanak. Mert a szentek közösségében nem az az első

kérdés, hogy én mit kapok, hanem hogy mit tudok én adni a közösségnek? Ha így

élnénk meg a közösséget, akkor az sokkal élőbb és gazdagabb lenne. A közösség

léte mindig Krisztusban van. Minél közelebb vagyok Krisztushoz, annál közelebb

vagyok a testvérhez is. Minél inkább Krisztusból élünk, annál inkább erős lesz az

egymással való közösségünk is.

Ezen az első húsvéton az emmausi tanítványok közel kerültek Krisztushoz, mert

ő, az élő, közel jött hozzájuk. Az ő feltámadása óriási változást idézett elő az életükben.

Amikor a feltámadást elhitték, amint a Feltámadott magát nekik kijelentette,

akkor a közösség úgy növekedett, mint soha azelőtt. Közel voltak Krisztushoz, és

így közel voltak egymáshoz is. Eddig ezek a tanítványok csak magukra gondoltak,

minden gondolatuk maguk körül forgott: az ő csalódásuk, az ő reménytelenségük,

az ő bánatuk volt a fontos. De most a Feltámadottal való találkozás után egyszerre

csak mások felé fordulnak. Rádöbbennek, hogy Jeruzsálemben vannak társaik, akik

ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, és most segítségre, vigasztalásra van szükségük.

Ők nem tudtak arról, hogy közben mi történt. De most épp azért kell, hogy

találkozzanak, hogy ezt elmondják egymásnak. S milyen különös, miközben Jézus

az emmausi tanítványokat erősítette, lelkigondozta, vigasztalta, közben a jeruzsálemi

csoportot is összegyűjtötte ugyanaz a feltámadott Krisztus. Mert közöttük is

megjelent. Így Péternek is, aki megtagadta, s talán a legkevésbé érdemelte azt meg,

ellenben akinek erre a megjelenésre a legnagyobb szüksége volt. És megjelent az

181


asszonyoknak, és nyolc nap múlva megjelent Tamásnak is. És akinek megjelent, az

most mind ott van a közösségben.

És mindenki tudja, hogy hova kell mennie, az emmausi tanítványok is tudják,

a jeruzsálemi atyafiak is tudják. Mi a földrajzi helyet nem tudjuk, talán Márk evangélista

anyjának a háza volt az összegyülekezés helye, de ez nem fontos. Viszont

fontos az, hogy volt egy hely, ahol összegyűlhettek, ahol mindenki örömmel bizonyságot

tehetett: én is találkoztam vele. És az emmausi tanítványok már egy olyan közösségbe

érkeznek, ahol mindenki találkozott vele, és ezért mindenki boldog. Pedig

reggel még mindenki szomorú volt. De húsvét mindnyájuk szomorúságát örömre

változtatta.

Különös, hogy Simonra, Péterre hivatkoznak, s ez nem véletlen. Arra a tanítványra,

aki a legmélyebbre bukott, a tagadásig, az átkozódásig zuhant. Ha még Péternek

is megjelent, ha még Péter is itt van, ha még neki is megbocsátott, őt is felemelte,

akkor mindenki számára van reménység. Akkor senkinek sem kell elvesznie.

Ha Péter is ott lehet a szentek közösségében, akkor mindenki ott lehet, még te is.

Lehet, hogy a mai reggelen még te is szomorú, csalódott voltál, de Jézus feltámadott.

Ezért hát örülj, és tégy bizonyságot, maradj itt a gyülekezetben, a szentek közösségében.

Ámen.

Az ige szerinti megtapasztalás


Isten kegyelméből végére értünk ennek az igehirdetési sorozatnak, amit két évvel

ezelőtt kezdtünk el. Egy csodálatos utat jártunk be az emmausi tanítványokkal

és a hozzájuk csatlakozó Jézussal. Most megérkeztünk az út végére. Lássuk, mit

tanulhatunk ebből.

A húsvét ünnepét záró istentiszteletünk címe ez lehetne: az ige szerinti megtapasztalás.

Ez a szó sok keresztyén ember szemében gyanús, félreértésekre ad okot. Ha

halljuk azt mondjuk: erre nincs szükség, erről csak a szektások beszélnek. Pedig a hit

megtapasztalás nélkül nem hit. E nélkül a hit, csak egy észhit, csak annyi, hogy valamit

értelemmel felfogok, agyamban elraktározok, de az semmit sem jelent a számomra

az én mindennapi életemben. Ez csak egy hitpótlék, amivel magamat csapom be.

Az igazi hit az szívbéli bizodalom is, ahogy a Káté tanítja, Istenhez való menekülés.

Hogy ezt ki-ki hogyan éli meg, az a hit megtapasztalása. Nyilván ebben is

különbségek vannak ember és ember között, a hitben is mindenkinek megvan a

maga személyes útja. A megtapasztalás az Isten munkájának nyoma, lecsapódása

az ember életében. Mert ahol Isten Lelke munkálkodik, ahol rámutat bűneinkre,

ahol keressük bűneink bocsánatát, ahol megragadjuk Isten igéjének ígéreteit, ahol

megragadjuk Krisztust, ott megszületik a megtapasztalás is.

182


A megtapasztalás nem az, amit én érzek, hanem amit Isten Lelke kimunkál bennünk,

s amit mi megtapasztaltunk az életünkben. Az emmausi tanítványok Jeruzsálembe

megérkezve elmesélik az ottani tanítványoknak, hogy mit éltek át, mit

tapasztaltak meg az utóbbi órákban. Valószínű, hogy amikor megérkeztek, el voltak

ámulva azon a változáson, ami időközben ott történt. Arra gondoltak, hogy ők

hozzák a jó hírt, hogy Krisztus feltámadt, ellenben a jeruzsálemi tanítványok már

megelőzték őket, amikor így köszöntek nekik: feltámadott az Úr bizonnyal! Nem ők

a húsvéti evangélium első hírmondói.

Vajon csalódás volt ez számukra? Itt most rólunk van szó elsősorban. Meg kell

értenünk, hogy az üzenet hírvivői nem fontosabbak az üzenetnél. Nem az a fontos,

hogy ki mondja először, hanem az, hogy mit mond. Ezért egyáltalán nem csalódás az

számukra, hogy nem ők az elsők. Mert hiszen van nekik is bőven mondanivalójuk.

Most ők mondják el, hogy mi történt velük. Itt a görög szövegben egy érdekes

kifejezést olvasunk, amiből egy teológiai szakszó, az exegézis szó származik. Mi ezt

magyarázásnak fordítjuk. Ők részletesen elmondják, hogy mi történt, s azután értelmezik

a történteket. Itt nem egyszerűen tények közléséről van szó, hanem arról,

hogy mindaz, amit elmondunk, az először átmegy a szívünk szűrőjén. Egy nagyon

személyes történet elmesélésének vagyunk a tanúi, amit ők valóságosan átéltek, s

ezt most továbbadják másoknak is. A tények tények maradnak, de ők azt érzelmeikkel

színezik. A saját megtapasztalásaikról beszélnek. Nem ez a fontos, hanem hogy

Krisztus feltámadt, amit személyesen is megtapasztalnak. Mindez egy sajátos színt

és értelmezést kap most általuk.

Azt mesélik el, ami velük történt az úton. Ez az út számukra a hit útja, a húsvét

útja. Ők útközben voltak, és még most is útközben vannak. Mi is ilyen úton levő

emberek vagyunk életünk végezetéig. Minden egyes keresztyén embernek megvan

a maga sajátos útja, amely senki más útjával nem egyezik. Lehet, hogy hasonlít,

de mindig egyéni és egyedülálló. Ami említésre méltó, hogy ezen az úton történt

valami, hiszen csatlakozott hozzájuk Jézus. Az út csak út maradt, de azt beragyogta

a húsvét fénye.

S most ők már minden útjukat ebben a fényben járhatják. Annyi minden történt:

Jézus csatlakozott hozzájuk, szemük, látásuk, mintha elhomályosult volna, hogy ne

ismerjék fel őt, aztán jött a beszélgetés, a behívás, a felismerés, szívük fellángolása.

Van mit elmondani arról, hogy miként találkoztak az Élet Fejedelmével, a feltámadott

Úrral. Elképzelhetjük, hogy a jeruzsálemi atyafiak tátott szájjal hallgatták

elbeszélésüket.

Ebben az elbeszélésben Krisztus van a központi helyen, nem ők, nem az élményeik,

nem az ő teljesítményük, hanem csak Krisztus, és amit elvégzett bennük. Ez

az igazi megtapasztalás, ami Krisztust dicsőíti. Az, hogy ez volt életük legfontosabb

eseménye, hogy találkozhattak vele, hogy ő belépett az életükbe, megváltoztatta a

sorsukat, teljességgel átformálta őket. Mindent elmondanak, ami történt, de végig

Krisztus van a középpontban, s nem ők.

Így ismerték meg ezek a tanítványok Krisztust. Úgy ismerték meg, mint életük

Urát, aki az Írások szerint szenvedett, meghalt, feltámadt, és azt, hogy ők ezt most

személyesen megtapasztalták, átélték.

Ez kell, hogy legyen a mi húsvéti megtapasztalásunk is, hogy Jézus csatlakozik

hozzánk, megszólít bennünket, ha kell meg is ítél, viszont ezt is szeretetből teszi,

183


javunkra teszi, hogy ő lefoglalja az életünket, hogy ez által eszközök lehessünk az ő

kezében. Ezt soha nem lehet elfelejteni, örökre a szívükben marad, mostantól fogva

gyökeresen fogja megváltoztatni az életünket. Ezt a megtapasztalást kívánom nektek

és magamnak, ezt az áldott életet átformáló és minket mindenben meghatározó

megtapasztalást. Krisztus legyen a mi üdvösségünk, és az is maradjon örökké.

Ez volt az emmausi tanítványok útja, s ez legyen a mi utunk is. Ámen.

(Ezen igehirdetési sorozatot J. H. Velema Jeruzalem−Emmaus vice versa című

könyve felhasználásával írtam.)

A nyitott sír ünnepe

PAP ÁKOS Alapige: Márk 16,1−8

Magyarvalkó

Bibliaolvasás: Lukács 9, 18−22

Húsvét a nyitott sírnak az ünnepe. Képeslapokon, egymásnak küldött képeken

szokott ez szerepelni: a sír szájáról elhengerített kő, ami jelzi, hogy a sír üres,

Jézus nincsen benn. Pár évvel ezelőtt tudósok vizsgálták meg a feltételezett

sírt, vajon milyen is lett volna, ha csontokat találtak volna benne? Mi minden bizonnyal

azt mondtuk volna, hogy az akkor biztos, hogy nem Jézus sírja, hiszen mi

tudjuk, hogy feltámadt, és az a sír üres. Ez számunkra ma az örömhír. Az, hogy

akkor nem volt ott a kő a sír szája előtt, az nem a feltámadt Jézus számára volt

fontos. Furcsa is lett volna, hogy feltámad, és nem tud kijönni. Az elhengerített kő

az embereknek volt fontos, hiszen így be tudtak lépni a sírba, és ők is láthatták. Így

semmilyen akadály nem állt közöttük és az örömhír között. Szükségünk van nekünk

is az elhengerített kőre, hiszen ez jelzi nekünk, hogy Jézus feltámadt, és minden

akadály el van hengerítve az elől, hogy ezt mindenki megtudja. Mi is tudjuk ezt, és

látjuk, de mégsem ennyire egyszerű élni is ezzel.

A történet szerint az asszonyok vasárnap kora reggel Jézus sírjához közelednek

drága kenetekkel, hogy az utolsó tisztességet is megtegyék. Már szombat este készülnek

rá, sokat beszélnek róla, gyűjtenek rá, megszerzik a kenetet és vasárnap

hajnalban már mennek is. Tudták, hogy mi a dolguk, ismerték a szokást, a szombat

törvényét, amit azonban még nem tudtak: Jézus már feltámadt. A törvényt ismerték,

az örömhírt még nem. Annyira lefoglalta őket a saját teendőjük, feladatuk, hogy

még a kővel sem foglalkoztak. Beszélnek róla, de megoldást nem keresnek rá. Ebből

az akadályból lesz később számukra az örömhír. Még szomorúak, még gyászolnak,

és ez nagyon lefoglalja őket. Közben az örömhír már megtörtént, de ők ebből még

semmit sem tapasztalnak. Sokszor mi is ennyire belefeledkezünk a mindennapokba,

ünnepi készülődésbe, hogy észre sem vesszük, hogy Jézus feltámadt. Az örömhír

már megtörtént, mi pedig még mindig a saját fontosnak vélt dolgainkkal vagyunk

184


elfoglalva. Az örömhír tőlünk függetlenül is él, viszont képes bennünket megváltoztatni,

ha mi is benne vagyunk.

Az asszonyok megérkeznek a sírhoz, látják, hogy a kő nincsen ott, és bemennek.

Jézussal ott nem találkoznak, de a hírrel igen. Ez a fordulópontja a történetnek:

nincs itt, feltámadt. Az angyal biztatja őket, ne féljenek, mert tudja, hogy Jézust

keresik. Elmondja nekik az örömhírt, miszerint feltámadt, amit be is bizonyít, rámutatva

arra a helyre, ahol azelőtt feküdt, és emlékeztetve őket arra, amit még

életében mondott. Végül egy feladattal is megbízza őket: adják át az örömhírt a tanítványoknak.

Az asszonyok Jézussal nem találkoznak, csak a hírnökkel és a hírrel.

A nyitott sír még önmagában nem elég nekik, magyarázni is kell, hogy ez mit jelent.

Ma sem találkozunk Jézussal, de a hír az eljut hozzánk, hírnökök azok vannak. Igazán

minden, ami fontos nekünk, az ma is megvan. A hír eljut hozzánk, bizonyítékokat

találhatunk, és feladatunk is van. Talán mégis szeretnénk személyesen Jézussal

találkozni? Az asszonyok sem voltak mások. Azt látjuk, hogy a hír nekik nem volt

elég, csak utána a személyes találkozás az, ami meggyőzi őket, és örülni tudnak.

Szükségük volt erre a személyes találkozásra. Vajon nekünk nincs? A hír akkor válik

örömhírré, ha személyes. Hiába hallom, hogy feltámadt Jézus, hiába hiteles és

ragyogó a hírnök, az üzenet a sajátom kell hogy legyen. Pünkösd után nekünk a

feltámadás örömhíre a Szentlélek által válhat személyessé. A hír mellé mi már nem

Jézus személyét kapjuk, hanem Isten Szentlelkét. Ő gondoskodik arról, hogy ezen

az ünnepen is jelen legyen a mi személyes életünkben is ez az örömhír. Nem elég

csak látni, hallani, hanem be is kell őt fogadni. Engedjük őt munkálkodni, hogy az

örömhír személyesen a miénk lehessen.

Az asszonyoknak ezek után egy hatalmas akadályt kell legyőzniük. Ez pedig a

saját félelmük. Annyira váratlanul érte őket a feltámadás híre, hogy a sírból gyorsan

kisiettek, és senkinek nem szóltak semmit. Hallgattak. Reggel még úgy mentek,

mintha nem lett volna húsvét. Később úgy távoztak, mintha nem tudták volna, hogy

húsvét van. A feltámadás örömhírének a legnagyobb akadálya a félelem. Félünk

a haláltól, és ezért gyakran nem is hisszük igazán, hogy van feltámadás. Félünk a

holnaptól, hiszen hogyan is bízhatnánk inkább abban, akit nem is látunk. Félünk

hinni, mert ahhoz bizalom kell. A bizalom pedig bizonytalan a sok más kézzelfogható

dologhoz képest. Az angyal hiába is mondja nekik, hogy ne féljetek, ők mégis

félelemmel telve szaladnak el. Isten is mintha hiába mondaná nekünk is, hogy ne

féljünk, annyira erős bennünk a félelem, annyira szeretnénk valami biztosat, hogy

a feltámadás számunkra bizonytalanná válik. Sokszor engedjük, hogy a mindennapok

megfojtsák és elhallgattassák az örömhírt, ahogyan az ige magvát megfojtják a

tövisek. Csodálkozunk, ha nem termünk így gyümölcsöket?

Krisztus azért támadt fel, hogy ne a félelem legyen úr az életünkben, hanem ő.

A nyitott sír jelentse nekünk azt, hogy a húsvéti örömhír mellett ne menjünk el észrevétlenül.

Kérjük inkább Isten Szentlelkét, hogy ez a feltámadt Jézus legyen a mi

személyes megváltónk. Hiszen ő nemcsak a halált győzte le, hanem mindent, ami

számunkra félelmet jelenthet. Nincs itt, feltámadt. Ezzel a hírrel legyen teljes a mi

ünnepünk. Ámen.

185

LECTIO CONTINUA

Csodák a Cselekedetek könyvében

Az arra menő Péternek csak árnyéka is érje

Id. FAZAKAS SÁNDOR Alapige: Csel 5,12−16

Derecske, Magyarország

12. v. „Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn…” Az ősegyház életéről

szóló első „lelkészi jelentés” a 2,42−47-ben, míg a második textusunkban az

5,12−16-ban olvasható. Az első annyiban tér el a másodiktól, hogy míg az elsőt a

sánta koldus meggyógyításának pontos, személyre szóló, részletes leírása követi,

addig a másodikban a betegek gyógyításának éppen ez a részletes, pontos leírása

hiányzik. Itt csak általában van szó az apostoloknak tulajdonított jelek és csodák sokaságáról.

Feltűnő, hogy mindezek a nagy nyilvánosság előtt, Jeruzsálemben, mindenekelőtt

annak központjában, a templomhoz tartozó Salamon-tornácban történnek.

Ez az oszlopcsarnok vált az őskeresztyének első gyülekezési központjává. Jelzi,

hogy a gyülekezet bátorsága semmivel sem maradt el az apostolok bátorságától,

tettrekészségétől. A dia de tón cheirón tón apostolónt, azaz „az apostolok kezei által”

meghatározást szó szerint kell értelmezni. Hol érintéssel (3,7; 9,41), hol kézrátétellel

(9,12.17; 28,8) gyógyítanak, miként Jézus is oly gyakran. De az apostolok csupán

Isten kinyújtott kezének eszközeként tekintenek magukra. (4,30) Miként Anániás

és Safira történetében, úgy itt is az Úr az, aki cselekszik, Jézus Krisztus, maga a magasságos

Isten, miként azt Lukács is ismételten hangsúlyozza. (9,34; 14,3.27 stb)

„…és egy akarattal mindnyájan a Salamon tornácában valának.” Omothymadon

= egy akarattal, egy szívvel-lélekkel. Ez a sokatmondó megállapítás a kései hellénizmusban

az „együtt” értelmezéssé silányul. Itt azonban még a maga teljes, eredeti

hangzásában áll előttünk.

-en té stoa Solomóntos = a Salamon tornácában. Ez a tornác az Ékes kapun (Nikan)

kívül állt. A görög Lukács helyismerete itt is hiányos, ez az oka annak, hogy

helyleírása nem egyezik Josephus Flavius és a Misna helyrajzával. (3,11) Amikor Lukács

e sorokat írja, Kr. u. 80-ban, ráadásul Rómában, már szinte egy évtizede, hogy

a templom romokban hever. A már nem létező Salamon tornácának említésével Lukács

ezt a szemléletes képet festi azok elé, akik közül a legtöbben sohasem látták a

templomot. Egy stoát, egy oszlopcsarnokot viszont mindenki maga elé képzelhetett,

hiszen a görög és római filozófusok hasonló oszlopcsarnokokban tanítottak.

186

LECTIO CONTINUA

13. v. „Egyebek közül pedig senki sem mer közéjük elegyedni…” A loipos = többi,

egyebek alatt a még meg nem tért, meg nem keresztelt zsidókat kell érteni, miként

a Lk 8,10 is „egyebek”-nek, a Mk 4,11 pedig „kívül levők”-nek nevezi őket. A

kollaomai (dat.) csupán lelki vonzódást, közeledést, tartós ragaszkodást, de nem

csatlakozást jelent. Ez az ige a 8,29-ben is csupán térbeli közeledést jelent, és semmi

esetre sem a gyülekezetbe való belépést. Figyelemre méltó, ahogy Lukács a nép

kegyes phobosától, istenfélelmétől a megalunón (imperf.), azaz dicsérni, magasztalni

igén át a prostithémi (imperf. pass.), azaz a csatlakozni igéig eljut, veszélyes

szirteket megkerülve. Az „egyebek” esetében tehát szó sincs a gyülekezetbe való

belépésről. A keresztyének még zárt körben, közösségben, egymás között élnek.

Ettől a zárt körtől nem ellenséges érzés, hanem valamilyen szent félelem tartja

távol a zsidókat. Másfelől az Isten nagy tettei iránti tisztelet is gátolja őket abban,

hogy a gyülekezetbe tolakodjanak, abban elvegyüljenek. Az „egyebek”, azaz a nép

felismeri, hogy Isten a keresztyén gyülekezet által nagy dolgokat cselekszik, ezért

is magasztalják őket, de még nincs bátorságuk nyíltan a gyülekezethez csatlakozni.

Még jól emlékeznek Anániás és Safira tragédiájára. Egyébként a vers második része

is ezt támasztja alá: „a nép magasztalá őket”.

14. v. „A hívők pedig mindinkább csatlakoznak az Úrhoz…” Lukács ebben a versben

nem azt akarja mondani, mint az előbbiben. Sőt ellenkezőleg, a gyülekezethez

sokkal többen csatlakoznak, mint eddig. A hívők csatlakoznak az Úrhoz. Prostithémi

(imperf. pass.) = hozzátenni, csatlakozni. A nőknek a férfiakkal való együtt említése

arról árulkodik, mintha Lukács eddig csupán a férfiak megtéréséről akart hallani és

hírt adni. A gyülekezetet nem csupán status quójában respektálják, és szent félelemmel

tekintenek arra, de az apostolok prédikációja nyomán következeik be, hogy

„a hívők pedig mindinkább csatlakoznak az Úrhoz…”

15. v. „…úgy annyira, hogy az utcákra hozzák ki a betegeket…” Az oste = úgy,

hogy, úgyannyira kifejezés annak a már előbb említett nagyrabecsülésnek (13. v.)

a kinyilvánítása, melyben az első keresztyének részesültek. Kiket ekpherein (inf.),

azaz visznek ki az utcákra? Valószínűleg még csak a nem keresztyén zsidókat, és

nem az újonnan megtérteket, megkeresztelteket.

„…és letevék ágyakon és nyoszolyákon…” A klinarion a kline kicsinyített alakja,

és kisebb, könnyebb, hordozható, mozgatható fekvőhelyet jelent, azaz nyugágyat,

melyen napközben szoktak pihenni. A krabatos szegényebb kivitelű hordágyat jelent.

Mindkettő megkönnyítette a betegek hordozását.

„…hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje…” Az, hogy az ApCsel könyvének

első részében a leggyakrabban Péter jelenik meg, azzal a tévhittel járt, mintha

Lukács is úgy tekintett volna Péterre, mint az apostolok fejedelmére. Erről szó

sincs. Lukács szerint is Péter csupán a tizenkettő szószólója, őket képviseli, gyakrabban

egyedül, ritkábban Jánossal. Lukács csak apostoli egyházat, és semmilyen

Péter-egyházat nem ismer.

-kan é skia episkiasé = csak árnyéka is beárnyékolja. Károli az „érje” igével fordít.

Nem kell elvitatni Lukács véleményét, hogy Péternek csupán az árnyékában

is bekövetkezhetett a gyógyulás. De ebből a versből inkább kiolvasható, hogy a

betegek csupán vártak és reménykedtek a Péter árnyékában való gyógyulásra. Már

nem tartják szükségesnek, hogy Péter megérintse őket, vagy kézrátételt gyakoroljon,

vagy a „gyógyulj meg”! felhívást ejtse ki a száján. Ők már Péter árnyékával is

187


megelégednének a belőle áradó gyógyító erő reményében. Figyelemre méltó, hogy

Lukács egyáltalán nem kritizálja a hagyomány őrizte Péter-képet. A korinthusi gyülekezet

egyszerűen hiányolja Pálnál a sémeia tou apostolout, azaz apostolságának

jeleit. (2Kor 12,12) Ők csodatevő erővel felruházott Isten-küldöttet képzelnek el

igaz apostolként. Ha így lett volna, akkor Péter semmiben sem különbözött volna a

theios anthropóstól, miként őt a pogányok is tisztelték, becsülték és ismerték. Péter

gyógyító árnyékának nem is lenne helye a reformátori teológiában. Bizonyára

megállja a helyét az az állítás, hogy Lukács itt csupán a betegek elvárását szemlélteti,

melyet maga Péter sem helyeselt. Azonban mégis igazi veszélyt jelentett az

ősegyházra az apostoli csodákról szőtt néphagyomány, mely a martus Jésou Christout

Péterben emberré, isten-emberré formálta, akinek még az árnyéka is csodatevő

erővel volt teljes. Péter testi közelségében, jelenlétében magának az Úr Jézus Krisztusnak

gyógyító ereje tesz csodát. Akik meggyógyultak Péter árnyékában, azt nem

az ő árnyékának köszönhették, hiszen a láthatatlanul jelen levő Úr gyógyító ereje

által gyógyultak meg. Péterre azonban mégis úgy néztek, mint „isten-ember”-re,

aki varázslatos módon képes jót tenni vagy büntetni. Ez a képzet Jézus (Mk 6,56; Lk

5,17) és Pál (9,12) környezetében is jelen volt. Míg az előbbinél a test öltözékétől, itt

Péter árnyékától, később Pál kézrátételétől várják a gyógyulást. Egyébként a pogány

világ úgy tekintett az árnyékra, mint tulajdonosa életének hordozójára. Az emberi

árnyékban mágikus módon tulajdonosának birtokbavételét, vagy annak legalábbis

egy részét vélték kisajátítani. Az őskeresztyénség sem volt mentes a pogány és zsidó

babonák hatásától.

16. v. „És a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt…” Jeruzsálemnek

azonban egyetlen szomszéd városa sem volt. Nem szabad a görög Lukács földrajzi ismerethiányát

zokon venni. Egyébként Mk 1,38 is közel levő városokról beszél, melyeket

Lk 4,43 is városoknak nevez. Abban a korban, Palesztinában a városok és falvak

közötti különbséget nem a mi viszonyainknak megfelelően képzelték el. A különbség

többnyire nem térbeli, látható, hanem kormányzattechnikai természetű különbség

volt. Jeruzsálem közelében nem voltak poleisok, azaz városok. A legtöbb írásmagyarázó

a perix poleón alatt a Jeruzsálem körüli kisebb-nagyobb településekre gondol.

Futótűzként terjedt a hír, hogy a betegek „mind meggyógyulának”. Ezért valószínűleg

Júdea távolabbi városaiból is idehozták a betegeket. Lehetséges, hogy Lukács, miként

a Lk 6,17-ben, itt is Júdea távolabbi városaira gondol?

Jézus tanítványai itt és most még nem indulnak el, hogy minden népeket tanítványokká

tegyenek. Ellenkezőleg, a missziónálandók indulnak el a missziónárusok

felé. Még nincs híradás arról, hogy a meggyógyult betegek és ördögtől megszállottak

meg is térnének, de már készül a talaj a misszió számára, közvetlenül az üldöztetések

előtt. (8,14)

188

Igehirdetés

„…és egy akarattal mindnyájan a Salamon tornácában valának.”

Az első keresztyén gyülekezetnek sem temploma, sem imaháza nem volt. A családi

otthonokban, ahol kezdetben egybegyűltek, már nem fértek. Ez kényszeríti őket

arra, hogy a Salamon tornácában gyülekezzenek. Ezzel azt is demonstrálják, hogy

nem tagadják meg Izráelhez való tartozásukat, sőt a Jézusról szóló örömüzenetet saját

népük előtt hirdetik. Jézus is Izráelhez tartozik, miként Izráel is Jézushoz. Ha nekünk

sem templomunk, sem gyülekezeti termünk nem volna, és már a családi otthonokban

sem férnénk el, megkeresnénk a magunk Salamon tornácát, hogy mi is egy akarattal

együtt maradhassunk, hogy hirdethessük a Krisztusról szóló örömüzenetet, hogy úrvacsorával

éljünk és könyörögjünk? És ha nem találnánk meg a magunk Salamon-tornácát,

bánatunkban, nyomorúságunkban, veszteségeink láttán nem kezdenénk el

külön utakon járni, befelé fordulni, zárkózottnak lenni, a gyülekezetből kiszakadni?

Képesek lennénk mindezek dacára is egy akarattal, szívvel-lélekkel együtt maradni

és imádkozni?

Az egyik gyülekezeti tagunk felesége halála után hosszú ideig elmaradt a templomból.

Amikor megkérdeztem, hogy mi az oka ennek, csak ennyit mondott: „A

feleségem halála miatti mérhetetlen gyászomban depressziós lettem, és már imádkozni

is képtelen vagyok. Mit csináljak?” „Megértelek, és mélyen együttérzek veled

− mondtam, de vasárnaponként azért mégis gyere el a templomba, és hallgasd meg,

hogy mások hogyan imádkoznak. Ne maradj egyedül, magányos emberként. Keresd

azoknak közösségét, akik még imádkoznak, akik még éretted is, helyetted is imádkoznak,

míglen te is ismét örömet lelsz a könyörgésben.”

Luther így vigasztalta azokat, akik már képtelenek voltak imádkozni: „Ha sohasem

esel kétségbe, és soha sem veszted el a türelmedet és a reménységedet, nem is

lesz okod a könyörgésre. De ha okod lesz, akkor az imádságra késztetést ne magadban,

hanem a szentek közösségében keresd.” Ti is rá vagytok utalva a gyülekezet

közösségére, hitük erejére. Magányos hívek helyett legyetek igazi gyülekezeti tagok,

forrjatok egybe ezzel a közösséggel, hogy miként az őskeresztyén gyülekezet a Salamon

tornácában, ti is mindig egy akarattal, egy szívvel és egy lélekkel együtt lehessetek

Isten számotokra is kirendelt hajlékában, a magunk Salamon-tornácában.

De ha önmagad tanítója akarsz lenni, vagy másoktól elzárkózva akarsz imádkozni,

és nem lennének gyülekezeti összejövetelek, bármennyire is kitűnően legyen megszervezve

az egyház, megsemmisül. Jézus ott van, ahol mindnyájan egy akarattal

együtt vannak. Ő azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az ő nevében,

ő ott jelen van.

„Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…” − olvassuk 1Péter 2,5-ben.

Élő kövekként ott a helyetek Isten szentegyházában, lelki templomában, a gyülekezet

közösségében. Az egyik gyülekezeti tag nagyon elégedetlen volt a gyülekezetével. Látta

a hibákat, a hiányosságokat, úgy érezte, hogy homok került a gyülekezet fogaskerekei

közé. Ezért kilépett a gyülekezetből. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy Isten angyala

felvitte őt a mennybe, s egy gyönyörű és hatalmas templom előtt tette le, melynek

egyik falán jókora rés éktelenkedett. Egy építőkő, egy kőkocka hiányzott a falon. „Miért

van ott az a rés, mi az oka annak?” − kérdezte. „Ennek te vagy az oka” – válaszolt

189


az angyal. „Onnan te hiányzol. Tudod, ez a kő akkor hullott ki a falból, és a rés akkor

keletkezett, amikor te kiléptél az egyházból. Pedig Isten éppen téged akart ott látni,

hasznosítani. A falból ott éppen te hiányzol. De te csak a hibákat kerested, és nem

engedted, hogy Isten veled töltse ki azt az űrt.” Amikor vége volt ennek az álomnak, és

felébredt, visszatért a gyülekezetbe, és élő, hasznos kőként épült be a gyülekezet lelki

templomának falába, testébe. Ez az üzenete igénk első versének, hogy mindnyájan

egy akarattal együtt voltak. Az ilyen gyülekezet a vonzó gyülekezet.

„…a nép magasztalá őket.” Az első keresztyén gyülekezet egy nagyon vonzó gyülekezet

volt. Tagjai szerették egymást, és olyannyira gondoskodtak egymásról, hogy

„szűkölködő sem vala őközöttük”. (4,34) Az apostolok kezei által sok jel és csoda

történt a nép között. Ugyanakkor szent félelemmel tekintettek erre a gyülekezetre,

emlékezve Anániás és Safira tragédiájára. És ez így van rendjén. Ebben a gyülekezetben

nem volt helye a hazudozásnak, a képmutatásnak, az alakoskodásnak, a

magamutogatásnak. A gyülekezet kérése és könyörgése teljesült. Isten meghallgatta

a gyülekezet betegeiért elhangzó imádságot. Péter ezt így összegezi. „A te kezedet

kinyújtván gyógyításra…” (4,30) A nép, a sokaság igényli az apostolok munkáját,

sokra becsüli jelenlétüket. Elvárásaikban nem csalódnak. Az apostolokban az erős és

irgalmas Isten hajol le az ő népéhez. A gyülekezet megtalálta a saját és a kívülállók

életének beteg pontjait, melyek sürgős segítségért kiáltottak.

Gyönyörű ennek az ősegyháznak a képe. És milyen a mi gyülekezetünk képe?

Mi is szeretjük egymást, és gondját viseljük a szegényeknek, betegeknek, elesetteknek?

Történnek jelek és csodák a gyülekezetünkben, s ha igen, egyáltalán észreveszszük?

Mi sem hazudozunk, nem alakoskodunk, nem vagyunk képmutatók, és nem

vagyunk magamutogatók? Elhallgatjuk, vagy elmondjuk, hogy Isten bennünket is

meghallgatott? Igényli településünk az apostolok, a lelkipásztorok munkáját? Bennünket

is sokra becsülnek? Megtaláltuk gyülekezetünk gyenge pontjait, és igyekszünk

azokat kiküszöbölni? Egyszóval: van annyira vonzó a mi gyülekezetünk, mint

az első keresztyén gyülekezet? Az európai egyházak egyik konferenciáján felállt egy

afrikai nő, és arról beszélt, hogy az ő országában szinte lehetetlen az embereket

keresztyén hitre téríteni. „Akkor küldünk nektek Bibliát a saját anyanyelveteken” −

válaszolt az elnökség egyik tagja. Erre ő így válaszolt: „Ne Bibliát küldjetek, hanem

egy igaz keresztyén családot, amelyik példát mutat, és vonzó honfitársaim számára.”

Vonzó a személyes életed, vonzó a családod, példamutató keresztyén életet éltek?

Akik körülötted vannak, felnéznek rád, és követnek téged? Az első keresztyén

gyülekezet így élt, nem csoda, ha „a nép magasztalá őket”.

„A hívők pedig mindinkább csatlakoznak az Úrhoz…” Az „ébredés” egyre erőteljesebb.

A vonzó gyülekezeti élet rendkívüli hatással van az emberekre. Seregestől keresztelkednek

meg. Péter prédikációja nyomán „hozzájuk csatlakozék azon a napon

mintegy háromezer lélek”. (2,41) És ha ezen a napon még számszerűen, most már

megszámlálhatatlanul sokan csatlakoznak a gyülekezethez. A Jeruzsálemben bekövetkezett

szenzációs események leglényegesebb része a Krisztus nevének és ügyének

hatalmas lehetősége a nagy nyilvánosságban. Egyáltalán nem túloz Gamáliel

főpap, amikor megállapítja: „És íme, betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal”.

(28. v.) Jézus pedig egy alkalommal így szólt tanítványaihoz: „…amit fülbe súgva

hallotok, a háztetőkről hirdessétek”. (Mt 10,27) És most ez történik. Dacára a hatóságok

tilalmának, hogy ne szóljanak, Isten a „háztetőkről” elhangzó igehirdetés-

190

LECTIO CONTINUA

sel válaszol. És nemcsak Jeruzsálem utcái, de a fővárosba bevezető országutak is a

feltámadott Úr Jézus Krisztus nevét visszhangozzák, mint egykor virágvasárnapon.

Isten „dobra veri” az ő szent Fiának nevét. Te se szégyelld jelképesen a Krisztus

nevét „dobra verni”, ne félj hangosan is kiejteni, hadd töltse be a családodat, környezetedet.

Tégy bizonyságot Krisztusról alkalmas és alkalmatlan időben: Én hiszek

az Úr Jézus Krisztusban! És amit fülbe súgva hallasz, azt jelképesen szólva, te is a

„háztetőkről” hirdesd, hogy sokan, tisztán és erőteljesen hallják, hogy felemeljék

az emberek földhöz ragadt tekintetüket, hogy keressék és megtalálják azt a helyet,

ahonnan jön az üzenet. Mert az ige, a mennyei üzenet felülről jön, a magasságból,

ahonnan messze lehet látni, ahonnan messze hallatszik a hang, a föld végső

határáig. Amikor Péternek s Jánosnak megtiltja a jeruzsálemi tanács, hogy hirdessék

az evangéliumot, ők így szólnak: „Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és

hallottunk, azokat ne szóljuk”. (4,20) Ők Jézus halk és szelíd szavát a „háztetőkről

hirdetik”, és „dobra verik” a Jézus nevét, és betöltik tudományukkal az egész Jeruzsálemet.

Ezzel a tudománnyal töltsd be te is szeretteid szívét, az otthonodat, a

környezetedet, melyben élsz és dolgozol.

És ami még nagyon feltűnő, hogy férfiak sokasága csatlakozik a gyülekezethez.

Mai világunkban meghatódva olvassuk ezeket a sorokat, hiszen gyülekezeteink

többnyire a nők gyülekezetei. A férfiak padsorai többnyire üresek. Izráelben és az

ősegyházban ez fordítva volt. Abban az időben az Istennel való kapcsolattartás elsősorban

a férfiak dolga volt. A nők menekültek az olyan kérdések elől, mint hogy

Jézus-e a Messiás, hogy a Szentlélek eljövetelével valóban eljött az utolsó idő, hogy

valóban Jézusnál kell keresni az üdvösséget? Az akkor élő nők az ilyen kérdések

elől az otthonok gondjaiba, a háziasszonyi teendőkbe menekültek. Ezért annyira

feltűnő, hogy asszonyok sokasága is csatlakozott az Úrhoz, és döntöttek a Messiás

Jézus mellett. Bárcsak a ma élő férfiak is döntenének Jézus mellett, és nem menekülnének

vasárnapról vasárnapra a hétköznap el nem végzett munkába. Vasárnap

közmunkában építkeznek, vasárnap füvet nyírnak, téli tüzelőt fűrészelnek, kertészkednek,

és sorolhatnánk. És üresek a férfiak padsorai. Ezért élnek kevesebbet, mint

a nők? Azért, mert túlterhelik magukat, és még meghalni sincs idejük?

„Egyebek közül pedig senki sem mert közéjük elegyedni…” Abban az időben is voltak

gondok. Nem mindenki csatlakozott az Úrhoz. Ők voltak a kívülállók, a puszta

szemlélők, akikben bár ott volt az istenfélelem csírája, mint a mai templomból elmaradozó

férfiakban is, de a világi hiúság visszatartotta őket, hogy Krisztushoz tartozzanak.

Látják és helyeslik azt, ami történik, ami szent, és rájuk nézve is hasznos

lenne, és mégis a rossz oldal felé sodródnak. Szándékosan kerülik az üdvösségükre

felkínált orvosságot. Ma is így van, csak jóval fokozottabb mértékben. Az egyebek

közül alig indul el valaki az istentiszteletre, alig veszi kezébe a Bibliát. A sokezres

településeken az egyebek közül alig vállalják néhány százan az egyháztagsággal

járó áldozatot. Egyebek közül csupán tucatnyian járnak hitoktatásra és konfirmációi

előkészítőre. Nem mondom, hogy ezek az egyebek ne tekintenének tisztelettel

az egyházra, minként egykor a Jeruzsálemben élő egyebek is. Értékelik azt, karitatív

szolgálatát is sokra becsülik, de „nem mernek közéjük elegyedni”, talán félelemből,

hogy megszólják, megmosolyogják, és maradinak tartják őket. Mit mondott Jézus:

aki engem megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám

előtt. Egy másik helyen pedig azt mondta, hogy aki nincs velem, ellenem van. Ne

191


legyetek ellene, ne tagadjátok meg őt, szeressétek és kövessétek. Érettetek halt meg

a keresztfán, hogy örök életetek legyen.

„…hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje…” Kétségtelen, Isten meglátogatta

az ő népét. S ha olykor az ő látogatása ítélettel, pusztulással párosult, most

felsorolhatatlan jótéteményeivel. Mindazok után, hogy az ő szent Fiát megalázták,

meggyalázták, megostorozták, keresztre feszítették, most jóságát jósággal halmozva

látogatja meg az ő népét. Ilyen jóságos és kegyelmes a te Istened, akiben bízhatsz.

Igaz, hogy Anániást és Safirát földre rogyasztotta, és meghaltak, de százakat és ezreket

adott vissza az életnek. És mindez ott kezdődött az Ékes kapuban. S ami ott történt

a sánta koldussal, csak csepp volt a tengerben. Valóságos folyamként áradt Isten jósága

és irgalmassága a kiszikkadt lelkek földjére. És ez ma is így van. Jósága végtelen.

Az történt és ismétlődött meg Jeruzsálemben, ami Jézus földi életében. A feltámadott

és megdicsőült Krisztus most is ugyanaz, mint az evangéliumok Jézusa, aki

apostolai által folytatja szabadító munkáját. Nem csupán Jeruzsálemből, de a környező

településekről és távolabbi városokból is az apostolok elé viszik betegjeiket.

Hordágyon, nyugágyon viszik az utcákra és terekre a betegeket abban a hitben, hogy

az apostolok akkora erővel rendelkeznek, hogy csupán az árnyékuk is meggyógyítja

a betegeket, kiűzi a tisztátalan lelkeket. Betegek, tisztátalan lelkektől gyötrettek valóságos

processziója tart a főváros felé. Milyen idegen tőlünk a tisztátalan lelkektől

gyötrettek képe! Pedig körülöttünk is tisztátalan lelkektől gyötrettek ezrei élnek.

Gondolj az okkult cselekmények áldozataira, akik kártyavetésben, horoszkópokban,

tenyérjóslásban, ráolvasásban, spiritizmusban hisznek, és tisztátalan lelkek hatalmába

kerülnek.

A feltámadott Krisztus ereje a pokol kapui előtt sem hátrál meg, sem akkor, sem

most. Oly nagy Jeruzsálemben a tumultus, hogy Péter képtelen egyenként megállni

a betegek előtt, mindenkivel szót váltani, és megismételni azt, amit a sánta koldusnak

mondott: „…a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!”. S a mikor Péter

végigmegy a betegek szegélyezte utcákon, tereken, a betegek hozzátartozói arra

várnak, hogy Péternek csak az árnyéka is érje szeretteiket. Bíznak árnyéka gyógyító

hatásában. Péter nem tiltakozik e bizalom ellen, de nem is kezdeményezi. A Mk

6,56-ban olvassuk Jézusról: „És ahová bemegy vala a falvakba vagy városokba, vagy

majorokba, a betegeket leteszik a piacokon, és kérik vala őt, hogy legalább a ruhája

szegélyét illethessék. És valahányan csak illették, meggyógyulának.” A Mk 5,28-ban

hasonlóan szól a vérfolyásos asszony: „Ha csak a ruháit illethetem is, meggyógyulok.”

Jézus nem nevezte ezt az asszonyt babonásnak, ugyanis felismerte vágyakozásában

az igazi hitet. És miért ne tételeznénk fel ezt az igaz hitet azoknál is, akik

reménységgel várnak az arra elmenő Péter árnyékára? Ők sem babonás pogányok,

hanem izraeliták, akik a zsoltárokban Isten árnyékáról énekelnek. (Zsolt 17,8; 36,8;

91,1) És ha már Jézus az ő apostolai által cselekszik, ne lett volna érezhetően jelen

a Péter árnyékában az Isten gyógyító árnyéka? Nem Péter gyógyított, ő ezt sohasem

jelentette ki, sem az ő árnyéka, hanem a láthatatlanul is jelen levő Úr Jézus

Krisztus. Péter nem csodadoktor, aki futószalagon gyógyít. Csak a szélhámosok és a

sarlatánok „gyógyítanak” futószalagon.

Egy amerikai „csodadoktor”, aki számtalan európai városban százakat és ezreket

csapott be, arra kérte betegei hozzátartozóit, hogy hozzák hozzá betegeik zsebkendőjét,

mert az általa megnedvesített zsebkendőből, miután azt visszaviszik,

192

LECTIO CONTINUA

gyógyítóerő sugárzik, és betegeik ismét egészségesek lesznek. Éveken át máshol és

máshol gyakorolta sarlatánságát, és sajnos hittek benne az emberek. Nem Jézusban

hittek, hanem egy sarlatánban. Óriási különbség van az amerikai „csodaorvos” és

Péter, majd Pál esete között, ugyanis ez utóbbiaknál a csoda csak egyszer és kivételesen

következett be, Jézus által, miként Jézus ruhájának is csupán egy alkalommal

történő megérintése következtében gyógyult meg a vérfolyásos asszony. Jézusnak,

valamint Péternek és Pálnak Jézus által ilyetén történő gyógyítása egyedi és egyszeri

volt, nem vált szokássá, praktikává, futószalagon gyártott csodákká.

Mi, reformátusok is felvilágosult emberek vagyunk. A Krisztusban való hit a

felvilágosult emberek hite. Ha beteg vagy, nem kuruzslókhoz, „csodadoktorokhoz”

fordulsz, hanem az áldott orvoshoz, Jézus Krisztushoz, aki földi orvosok tudománya,

felkészültsége, tehetsége által gyógyít, tartja meg az egészségedet, az életedet.

Mielőtt szívműtétem előtt elaltattak, csak ennyit mondtam a műtétet végző kardiológusomnak,

tudván, hogy Isten kezében van az életem: „Doktor úr! A jó Isten

segítsen meg bennünket!” Ő így válaszolt: „Segítsen meg!” És megsegített. Segítsen

meg téged is a jó Isten, amikor a halál mezsgyéjén állsz. És akkor se feledd, hogy

az életed még csak nem is a leghíresebb sebészek kezében van, bármennyire is tehetségesek

és felkészültek, hanem az Isten kezében. És mondd eközben: legyen a te

akaratod szerint. Ámen.

Felhasznált és ajánlott irodalom

BEYER, H. W.: Die Apostelgeschichte. NTD 5. Vandenhoeck-Ruprecht, Göttingen

1974, 39−40.

BOOR, W. de: Die Apostelgeschichte. R. Brockhaus Verlag, Wuppertal 1994,

114−117.

HAENCHEN, E.: Die Apostelgeschichte. Vandenhoeck-Ruprecht, Göttingen 1977,

237−241.

KÁLVIN János Magyarázata az Apostolok cselekedeteihez. I. Székelyudvarhely

1941, 118−120.

KISS Sándor: Újszövetségi görög−magyar szómagyarázat. Református Konvent

Sajtóosztálya, Budapest 1956.

KÜHNER, A.: Überlebensgeschichten für jeden Tag. Aussaat Verlag, Neukirchen-

Vluyn 1994, 296.

LENKEYNÉ Semsey Klára: Az apostolok cselekedeteiről írott könyv magyarázata.

In: Bartha T. (szerk.): Jubileumi kommentár. A Szentírás magyarázata. Kiadja a Református

Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest 1969, 144.

LÜTHI, W.: Die Apostolgeschichte. Fr. Reinhardt Verlag, Basel 1958, 89−96.

ROLOFF, J.: Die Apostelgeschichte. NTD 5. Vandenhoeck-Ruprecht, Göttingen

1981, 96−98.

SCHILLE, G.: Die Apostelgeschichte des Lukas. Handkommentar zum Neuen Testament.

5. Ev. Verlagsanstalt, Berlin 1984, 96−98.

SCHLATTER, A.: Die Apostelgeschichte. Calwer Verlag, Stuttgart 1995, 64−65.

STAEHLIN, G.: Die Apostelgeschichte. Vandenhoeck-Ruprecht, Göttingen 1963,

86−87.

VICTOR János: Az apostolok cselekedetei. Kiadja a Református Sajtóosztály, Budapest

1972, 38.

193


Csődhelyzetben

SEBESTYÉN LÁSZLÓ EDE Alapige: Lukács 9,37–43

Köröstárkány

A

megszállott fiú gyógyításának a történetéből Isten gazdag üzenete hangzik

ma felénk. Az első komoly üzenet az, hogy ahol hitetlenség van, ott, ahol

nincs Jézusra figyelés, ott bizony az ördög munkálkodni tud, és munkálkodni

fog. Ha nem kérjük, hogy erősítse hitünket Jézus, és ha levesszük tekintetünket

róla, akkor sokszor lesz még csődhelyzetnek kitéve életünk.

A történet azzal kezdődik, hogy a következő napon, amikor lejöttek a hegyről,

nagy sokaság ment eléje. A megdicsőülés hegyéről jön le Jézus három apostolával,

Péterrel, Jakabbal és Jánossal. Lenn a völgyben ott van a többi kilenc. Csődöt mondott

a tudományuk, semmire nem jutottak ezzel a szegény gyermekkel, az apának

egyetlenegy fiával, akit gyötör egy idegen lélek. Megrázza az ördög, letiporja a földre,

és nem bírnak vele.

Nem ismerős ez a helyzet? Jézus fent van a hegyen, aztán lenn a völgyben eluralkodnak

az ördögi indulatok. Amikor Mózes is fent volt a hegyen, és már nem bírták

kivárni, hogy visszajöjjön, hogy lejöjjön, akkor megépítették az aranyborjút.

Most ott vannak lenn a völgyben Jézus nélkül, három másik tanítványtársuk

nélkül is, és semmire nem jutnak. Szomorú a megállapítás, hogy nem bírtak vele.

Csődhelyzetben vannak.

Nem tudtak segíteni. − Megkértem tanítványaidat, hogy űzzék ki, de nem tudták.

Egy szomorú szívű édesapától kell ezt hallania Jézusnak. Egy édesapa kiábrándult

a Mester tanítványaiból. Aki hittel közeledik Jézushoz, kiábrándul annak tanítványaiból.

Tekintsünk csak magunkra: a mi életünk olyan-e, hogy Jézushoz vonz másokat,

vagy kiábrándító? Mert lehet a második is!

Megtudjuk azt is, hogy miért nem tudták kiűzni az ördögöt. Hitetlen, elfajult,

korcs nemzedék. Már nemcsak a kilencnek mondja, az egésznek. Nincs bennük hit.

Nem Istenre figyelnek elsősorban, mert amikor nincs Istenre figyelés, az már nem

hit. Bármit kértek, ha hittel kéritek, megadatik tinéktek. Nincs Jézus a közelükben,

és már nem hisznek.

Meddig szenvedlek el titeket? Milyen fájdalmas ez a kérdés Jézus ajkán! Meddig?

A szelíd Jézus, akitől azt halljuk, tanuljátok meg éntőlem, hogy én szelíd és alázatos

szívű vagyok, most fel van indulva, indulatos. Ugye milyen furcsa egy kép: az indulatos

Jézus! Neked lehet, hogy nem ilyen Jézus-képed van. Jézus is lehet indulatos?

194


Nem olyan indulat van benne, ami bennünk szokott eluralkodni, hanem a fájdalom

indulata.

Látja azt, hogy tehetetlenek, nincsenek a helyükön, és nem úgy élnek, nem úgy

viszonyulnak a dolgokhoz, ahogyan kellene. Pedig ő felhatalmazta őket: menjetek,

betegeket gyógyítsatok, ördögöket űzzetek! El is mentek, vissza is jöttek, és boldogok

is voltak. És most mi történt velük? Nagyon beképzeltek lettek, nem Istentől

kérik a gyógyulást, nem Jézusra tekintenek? Nem tudjuk, hogy mi történt, de elfajultak,

és hitetlenek lettek.

Ott fenn a hegyen Jézus mellett megjelent Mózes és Illés. Most itt, amikor lejöttek

a völgybe, Jézus Mózest idézi: Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek

még veletek? És meddig szenvedlek még titeket? Kétszer elhangzik ez a meddig.

Mózes éneket írt halála előtt, az 5Mózes 32. fejezetében találjuk ezt az éneket, az

ötödik vers ebben az énekben így szól, és ezt idézi Jézus: elromlottak, nem fiai már,

és hitványok, fonák és hamis nemzedék.

Ott fenn a hegyen társalgott Mózessel, talán még énekeltek is, közben Péter Jakab

és János elaludtak. Jézus haláláról, a Jeruzsálemben történő szenvedéséről beszélnek.

Ekkor megrendül lelkében Jézus. Mennyire beteljesülnek Mózes énekének

szavai, hogy elromlottak, már nem fiak, hitványok, fonák és hamis nemzedék ez.

Vajon csak a 16. században, a megreformálásra szorult anyaszentegyházra nézve

volt igaz az, hogy hitvány, fonák és hamis dolgok történtek? Vajon ez a hitványság,

ez a fonákság és hamisság nincs jelen ma is? Vajon nincsen nekünk szükségünk

újból az alapokra visszatérve Jézusra figyelni?

De Jézus határt szab indulatainak. Ekkor azt mondja az édesapának: vezesse

gyermekét oda, hozza oda. − Vezesd ide a fiadat!

Az édesapa odavezeti gyermekét, s miközben Jézus felé tartott, nagy hirtelenséggel

újra leteperte az ördög, és megrázta. Mi ezen úgy átsiklanánk. Elindul valaki

Jézus felé, és az ördög mindent megtesz, hogy ne érjen oda. Nem ismerős? Valaki

útra készen áll, aztán jön az ördögi sugallat: ne menj! És nincs célba érés.

Számtalanszor megtette már veled is ugyanezt az ördög? Valaki elindul Jézus

felé, ő pedig útját állja. Útközben annyi minden szokott történni.

Bármennyire is rugódozik az ördög, Jézus ráparancsol a tisztátalan lélekre,

meggyógyítja a gyermeket, visszaadja apjának. Neki hatalma van. Nem olyan ő,

mint az írástudók, akik csak beszélnek, de nincsen hatalmuk. Mire nekünk prédikáció,

mire nekünk istentisztelet? − sokszor mondják a fiatalok. Ennek ellenére

Jézusnak hatalma van sok ilyen hitványsággal, fonáksággal teli, ördögtől megrázott

életet helyretenni, meggyógyítani, egyetlen gyermekét az édesapának visszaadni

egészségesen. Hatalma van erre.

Három apostol volt fenn a hegyen, aztán három szülőről olvasunk, illetve három

olyan gyermekről, akik egykék voltak. Nézzük csak, hogy is van ez a hármas dolog?

Itt Lukács evangéliumában a hetedik részben olvasunk először arról, hogy Jézus

feltámasztja a naini ifjút, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Majd később, hogy Jaírus

12 éves leányát is feltámasztja, aki szintén egyetlen gyermeke volt szüleinek. Most,

a mai történetben pedig ennek az édesapának egyetlenegy fiát gyógyította meg, akit

ördögi lélek szállott meg.

Sokszor beszélünk a nagycsaládosokról, de vajon Isten elé hozzuk-e azt az egyet is?

Nem tömegben gondolkodik Jézus. Előtte mindenki egyformán, személy szerint fontos.

195


Te is drága és fontos vagy Jézus számára. Fontos vagy Istennek, aki érted odaadta

egyszülött Fiát.

Összekapcsolódnak a dolgok. Mindent megtesz Jézus az egyetlenegyért: visszaadja

egyetlenegy fiacskáját a naini özvegyasszonynak, egyetlen leánykáját Jaírusnak,

s meggyógyítja az egyetlen fiát ennek az édesapának.

Aztán, amikor látják a sokaságban, hogy mi történik, mindnyájan elámultak az

Isten nagyságán. Itt már nincsenek zúgolódók, itt már nincsenek kérdőjelek. Magam

előtt látom, ahogy szemük nagyra nyílik, s szájuk tátva marad. Csak néznek,

csak állnak, mintha nem is hinnének a szemüknek, hogy mik történnek.

Így hallgassuk, és így olvassuk a történetet, hogy a mi történetünk legyen! Istennek

ilyen csodás hatalma van. Sokszor elámulhatunk azon, hogy ott, ahol már

csődhelyzet, hitetlenség, elkorcsosodás, elfajultság, kiábrándultság van, ott, ahol

kiüresedett a hitélet, Isten kegyelme csodákra képes.

Jézus egészségesen, meggyógyultan és ördögi lélektől megszabadulva adja viszsza

a fiút apjának. Vajon hogyan érünk haza? Ugyanolyan durcásan, feleselő módon,

vagy már megszabadulva az engedetlenségtől, szeretetre indulva, engedelmességet

tanulva? Jézushoz jöhetünk, hogy ezt megtegye, és ő nagy hatalommal meg is

tudja tenni, mert általa, Isten ujja érintésével csodák történnek az egyház életében,

a te életedben, mindnyájunk életében, csak higgyünk benne! Ámen.

196

ALKALMI IGEHIRDETÉS – KERESZTELÉS

Elköteleződés

CSIZMADIA FERENC Alapige: Máté 28,18–20

Nagybodófalva

Fel szoktuk tenni magunknak azt a kérdést, hogy mi a haszna a keresztségnek?

Mit jelent hitünk és mindennapi életünk számára, hogy megkereszteltek? Mindennap

új csodát kellene hogy jelentsen mindaz, hogy ezt a mennyei megkülönböztető

jelet én is viselem! Él-e bennem az az öröm, hogy én az Istené lehetek, és

ő az enyém, úgy mint a házasságban örvendek a páromnak? Sokszor az az érzésem,

hogy nem is tudatos bennünk az, hogy meg vagyunk keresztelve. Gyerekkorban nem

is lehetett még tudatos, később ellenben, ha a szüleink nem mondanak semmit e

szertartásról, akkor többet eszünkbe sem jut, csak amikor majd a saját gyerekünket

fogjuk keresztelni − hagyományból. Aztán ha túlestünk rajta, végleg elfelejtjük.

Miért gyakoroljuk a keresztséget, mit jelent számunkra? Születésünk napján születési

bizonyítványt kapunk, mint annak az országnak a polgárai, ahol születtünk. A

keresztelésem napján Isten közösségének tagjává leszek. Ezt jelzi a most történő aktus,

s ennek állít emléket az emléklap is. És ez nem jelentéktelen esemény, hanem

egész életünkre kihatással van!

Egy kibeszélhetetlen csoda történik a kereszteléskor, amikor a hatalmas Isten

lehajol a gyermek fölé, és ezt mondja: ő az enyém! Tehát Isten ma bevonja a kisgyereket

az önmagával való legbensőségesebb életközösségbe. Az Atya, aki örök kegyelmi

szövetséget létesített népével, a Fiú, aki ezt a népet minden bűnétől megmosta a

saját vérével, a Szentlélek, aki részesíti is ezt a gyermeket mindabban, amit Krisztus

szerzett a számára. Ez a gyermek most nem tudja kimondani, hogy igen, akarom,

hogy megkereszteljenek, de most nem is a gyerek dönt Isten mellett, hanem Isten

dönt a gyerek mellett. Ő vállalja őt testestől, lelkestől! Ezért mondja, hogy az enyém.

Először ő dönt mellette. Nem várja, hogy ő kérje − sőt, már akkor szerette, megváltotta,

és örök kegyelmébe fogadta, amikor még meg sem formálta az anya méhében.

Ez az a megelőlegezett kegyelem, amit most itt a vízzel mi megerősítünk. Válaszolunk

Isten döntésére. Semmiképpen nem mágia az aláhulló keresztvíz, nem

azt jelenti, hogy egész életében szerencséje lesz, semmilyen baj nem éri. Ez nem

babonás cselekedet. Ha valaki így fogja fel, nem érti a keresztség sákramentumát.

Nem mágia, nem babona, hanem lehetőség, elköteleződés. A keresztségből erőt lehet

meríteni, amikor nehézségek érnek, mert tudjuk, hogy Isten mellettünk döntött,

és nem vonta vissza soha döntését. A keresztség biztat: hiheted igazán, hogy Isten

a te Istened, hogy Jézus Krisztus érted és helyetted is meghalt a keresztfán, hogy a

197

Szentlélek téged is birtokába vesz, benned is elvégzi a megváltás és megszentelődés

munkáját, megtisztít, és átformál az Isten emberévé. A keresztség biztat: Isten

elfogad téged is, áldottá, gazdaggá, örvendezővé, hasznossá teszi az életedet, éljél

vele! A keresztségből erőt meríthetek. A gyermekemet pedig meg kell tanítanom

Jézus ígéretére, miszerint velünk lesz minden napon a világ végezetéig, tehát nem

egy szélmalomharc a hitélet. Ha nem értjük a keresztséget, akkor csak egy szokássá

alacsonyítjuk azt. Ne engedjük elhomályosulni a keresztségünk tényét: éljük meg

azt a nagy kiváltságot, hogy magunkon hordhatjuk az élő Istennel való szövetséges

viszonyunk megkülönböztető jelvényét! Ámen.

A la pot ala pí tot ta: D. dr. Csiha Kál mán és Nagy Lász ló

Fő szer kesz tő: Pataki Levente

Ki adó hi va tal:

Az Er dé lyi Re for má tus Egy ház ke rü let Igaz ga tó ta ná csa

400079 Cluj/Kolozsvár, str. I. C. Brătianu/Király u. 51.

Szer kesz tő ség:

400158 Cluj/Kolozsvár, str. Constanţa/Eötvös u. 1–3.

Tel: 0744-602-844; e-ma il: igehirdeto@reformatus.ro

Kéz ira to kat nem őr zünk meg és nem kül dünk vissza.

Ké szült az Erdélyi Re for má tus Egyházkerület

Misztótfalusi Kis Mik lós Saj tó köz pont já nak nyom dá já ban

Fe le lős ve ze tő: Dávid Zoltán

Korrektúra: Deák Szidónia

Szá mí tó gé pes sze dés, tör de lés: Murad Betty

Borítóterv és tipográfia: IDEA PLUS

ISSN 0254–4458

LUTHER MÁRTON

Luther Márton: Mit jelent, hogy az Isten

semmi, és mégis minden?

Platón, a pogány azt állítja Istenről, hogy Isten semmi, és mégis minden. Amit

aztán Eck és a szofisták átvettek, holott semmit sem értettek belőle, mint azt írásaik

tanúsítják, melyeken senki fia ki nem igazodhat. Mármost így kell ezt érteni és

beszélni róla:

Isten felfoghatatlan és láthatatlan; amit pedig felfoghatunk és láthatunk, az

nem Isten. Ugyanezt más módon így is mondhatjuk: Isten részint látható, részint

láthatatlan. Látható a szavaiban és műveiben, ahol azonban sem a szava, sem a

műve nincs, ott hiába keresnénk, mert máshol ő nem mutatkozik, mint az őt kinyilatkoztatta

volt. Eck és társai pedig spekuláció révén akarják Istent megragadni,

csakhogy ebből semmi sem lesz. Előbb ragadják meg ők a förtelmes ördögöt, hiszen

Isten akar lenni az is.

Én pedig óva intek mindenkit, hagyja veszteg a spekulációt, és ne röpködjön túl

magasra, hanem maradjon idelent a jászolnál és a pólyánál, melyben „lakozik az

istenségnek egész teljessége testileg”, mint Pál mondja (Kol 2,9) . Ott Istent nem

lehet eltéveszteni, hanem ki-ki teljes biztonsággal meg- és eltalálja. Azt akarom,

hogy halálom után is tartsátok be ezt a szabályt.

(Asztali beszélgetések, 257. Bp. Luther Kiadó, 2015.)

• - . 1 . . .

-

/

Igehirdeto - 2020 -aprilis-egybe

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template ?