KABÓ

KABÓ
1

KABÓ
2 3

SZ. VARGA ÁGNES, KABÓ (1959–2019) Szentendrén született, 1970–77-ig a helyi képzőművészeti
szakkör tagja, tanára Pirk János. 1974–1978-ig a Budapesti Képző-, és Iparművészeti
Szakközépiskola hallgatója, díszítő festő szakon.1989-től kiállító művész. 1997-től
tagja a Kapos Art Képző-, és Iparművészeti Egyesületnek, 1999-től a Szentendrei Grafikai
Műhelynek, 2000-től a Vajda Lajos Stúdiónak, 1998-tól a Magyar Képzőművészek Országos
Egyesületének és 2007-től a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. Alapító tagja az
Érdi Művésztelepnek. Műveivel számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Több alkotói
díj után 2019-ben Munkácsy Mihály-díjban részesült.
4 5

NOVOTNY TIHAMÉR
A „kifelé kopogtatás” képei, avagy: megnyíló fénycsapdák és fényterek
Sz. Varga Ágnes művészetéről
I. Átfogó (átkaroló) megközelítés
Sz. Varga Ágnes – vagy inkább Kabó, mert mindenki így ismerte és szólította őt – bár az
1980-as évek közepétől Pomázon élt és dolgozott, mégis szentendrei művésznek számít,
hiszen ott született, ott érték az első meghatározó élmények és benyomások, ott eszmélkedett,
ott teljesedett és formálódott ki alkotószemélyisége, jelleme. Ott tanult a felejthetetlen
Pirk János szakkörében. (Haláláig őrizte egyik színes krétarajzát, amelyet még a gyermekien
tiszta szívű mester korrigált.
Gondolom e zsengéje a hagyatékában
most is fellelhető, bár
szíves közlését azóta nem ellenőriztem.)
Tehát emlékei, ideáljai,
barátai és művészi kapcsolatai
– a Vajda Lajos Stúdió
– leginkább Szentendréhez kötötték
őt. Így szinte törvényszerű,
hogy kezdetben a középkor
romjain és romjaiból újjáépülő
kisváros szuggesztív látványelemei
– mediterrán hangulatot
árasztó zegzugos utcái, kerített
udvarai és eget szaggató hegyes
tetői, késő barokk, copf és klasszicista templomai, kálváriái, keresztjei, építészeti motívumai
– erős hatást gyakoroltak megigazulását kereső művészetére. Ezért több mint természetes,
hogy a Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után álomszerű, érzelmes és
irodalmias, Chagallt idéző szürrealista vízióiban – úgynevezett kereső korszakában – újra
meg újra átélte ezeket az emlékképeket.
Munkái azonban akkor váltak igazán érdekessé és éretté, amikor ábrázolásában már elszakadt
a közvetlenül beazonosítható látványelemektől, valamint a romantikusan borongós,
valóság fölötti meseszövéstől, és expreszszív
kompozícióit egy önmagáért beszélő,
magával ragadó, félig elvont formakincsre
változtatta.
Az 1990-es évek elejétől, körülbelül
2003-ig, minden látomását, félelmét és
problémáját egy rendkívül felfokozott,
szenvedélyesen robbanékony érzelemvilágú,
mégis kontroll alatt tartott, drámai
szín- és formarendszerben fejezte ki.
Pasztellképein ez a félabsztrakciós
„rendetlen rend” erős ellentétekre épült.
Sötét és világos, fekete és fehér, narancs
és/vagy sárga és fekete, vörös és fehér színek (s ezek kombinációi) csaptak össze a papírfelületeken.
Egymással kíméletlenül szembeforduló és egymástól energikusan távolodó mozgásirányok
és motívumok feszültek egymásnak, illetve robbantották szét a formákat, és tolták kifelé a kép
határait. Dinamikus, gyors függőlegesek és vízszintesek, egymást keresztező nyers, barbár
átlók s az ezekkel cselekvő viszonyt kialakító hegyes- vagy tompaszögű cikcakk, illetve spirál
vagy írásjelszerű villámvonalak szervezték és szaggatták a művek terét, ragadták meg az egymással
kergetőző indulatokat és a kép síkjában megdermedő jel-alapelemeket.
Alig sejtetett természeti, tárgyi és emberi töredék alakok, tüzesen izzó, narancsos, sárgás
ellenfényben sötétlő dombok és völgyek, rajtuk feketén düledező, foghíjas ákombákom
léckerítésbetűk, árnyképként üszkösödő
facsonkok, tántorgó sírkeresztek és düledező
sírkövek, görcsben púposodó kálváriahalmok,
karikába hajló töviskoszorúk
és megfeszülő korpuszok vad és sötét
táncot lejtő sziluettjei körvonalazódtak az
egyik oldalon – míg kirojtosodó, szaggatottan
kacskaringózó, vonagló, vágó sebeket
osztó, rajzos kézjegyek sűrűsödtek
az imaginárius másikon.
Egyszer mintha a durván kihegyesedő,
nyersen kemény, félelemkeltően
rideg, üvegszilánkszerűen éles, agresz-
Három grácia – 2002, 55 x 76 cm, papír, pasztell
Utóirat – 2001, 100 x 140 cm, papír, pasztell
Vitorla – 2002, 70 x 100 cm, papír, pasztell
6 7

szíven uralkodni vágyó formák
terjesztették volna ki hatalmukat
a kép fölé, másszor meg mintha
a magába feledkező, szelídebb alkotói
meditáció szülte volna meg
finomabb, univerzálisabb lélekformáit
a mű megkomponált kettős
egysége számára.
Körülbelül 2004 óta azonban
egy lassú fordulat következett be
Sz. Varga Ágnes művészetében:
újabb pasztellképeinek és grafittal,
szénnel készített munkáinak
legfőbb jellegzetességét ugyanis a
meditatív lecsendesedésben találhattuk
meg.
Kis túlzással élve a halála
napjáig követhető témáit nem a
látványvilágból származtatható,
felzaklató fantázia- és emlékképeiben,
hanem az önemésztően fájdalmas látomásoknak hátat fordító, elmélyülő szemlélődésben,
az elcsendesült lélek alászállásaiban, sötét tárnák labirintusjárataiban fényre áhítozó
bolyongásaiban lelhettük fel.
Sz. Varga úgy alkotott, mintha lehunyt szemmel vizionált volna egy belsőleg tárulkozó,
titkot kereső, majdnem tárgy nélküli, imaginárius új világot. Nézése tehát olyanná vált, akár
a látását sutba dobó, vakot játszó emberé, aki belső életének sűrített képkivetítéseit újra meg
újra egy-egy szűkszavú alapzárványba tömöríti a bonyolult egyetemes és eszkatológikus valóság,
valamint az egyén kapcsolatának lényegi tartalma és végső értelme szerint. Azaz mindig,
mintha egy-egy lecsupaszított tematikájú, ember nélküli, látszólag üres téridő-helyzetet közszemlére
tevő költői képébe költöztette, vizionálta volna lelkének, érzéseinek, gondolatainak
– végső soron egy teljes evilági-túlvilági dimenziót adó, közös mindenséget alkotó – titkait.
Olyan ez, mint amikor az ember a maga teremtette sötétkamrájában ülve megpróbálja meghatározni
és megragadni az univerzumban elfoglalt helyének tér-idő koordinátáit. Ezért kép
nélküli töprengései, Istenre, belső tűzre, univerzális energiamezőkre összpontosító tűnődései
során réseket vág magának az egzisztenciális rejtelemként reá boruló sötétség komor és
csupasz falain, hogy értelmezhető segédeszközöket, irányjeleket találjon magának az élet
börtönéből való kijutáshoz. Így a megnyíló, elmozduló sötét falak résein keresztül misztikus
fényjelenségek szűrődnek be a tudat alatti világ kazamatáiba, amelyeknek élesen felragyogó
fénypászmái, geometrikus vályúkba csalt sugárzó fényfolyadékainak párás gomolygásai
átjárják, átitatják a koromsötétségbe zuhanó lélek legmélyebb zugait is. Derengő, pislákoló
termek, sejtelmes terek tárulkoznak fel előtte; résnyi ablakok és ajtók nyílnak ki hirtelen, amelyeken
keresztül betódul a FÉNY, s amelynek irányába elindulhat a „szellemi lélek” „szellemi
teste” a titokzatosság mint végcél felé.
A Kabó-féle kép tehát nem korommal fedett ablak, melynek sűrűn szövött átláthatatlan
fekete bársonyába, ha réseket kapar az ember, a való világ látványelemei, tájrészletei tárulkoznak
fel előtte. És nem szurokkal lekent tükör, melynek kátránymoszatjába, ha ujjnyi vagy
tenyérnyi széles utakat húz az ember, a saját arcának részletei tekintenek vissza reá.
A Kabó-féle kép nem leírja, nem ábrázolja,
nem visszatükrözi a rajtunk kívül
álló káprázati világ jelenségeinek részleteit,
hanem ezeken áthajolva, áthatolva,
egyenesen ránk szabadítja az igazi,
a közvetlen, az esszenciális tudást, mint
lényegi metaforát.
Ezért a Kabó-féle kép olyan, mint egy
beavatási tárgy: bevezet bennünket az
éltető titkok rejtélyes, rejtelmes, talányos
mélységeibe. Mégis minden kifürkészhetetlenség
ellenére a Kabó-féle kép olyan,
mint egy közvetítő közeg: nyílegyenesen
röpíti tekintetünket, személyiségünket,
szellemi lényünket a végső színhely valamelyik
számon kérő színpadára. Olyan,
mint egy visszautasíthatatlan szellemi kaland,
mely a lélek pontos célba érkezéséről
hivatott gondoskodni. S olyan, mint
egy lázító szabadító, aki felszítja, felizzítja bennünk a vágyat a színről színre való látás megtapasztalására,
a mellébeszélés nélküli végső nagy találkozásra.
A Kabó-féle kép természete tehát kettős, mint az árnyképé, ahol mindig szemből, a kiemelt
sötét motívum „fala” vagy fekete aurája mögül tör ránk a fény. S ez a fény hol sárgán,
hol narancsos vörösen izzik, mint a tisztítótűz vagy a poklok hevesen lobogó lángjai. Hol
aranyos gyapjúként ragyog, mint a mezőkre vagy a füves domboldalakra hajló angyalfe-
Erőtér – 2003, 76 x 76 cm, papír, pasztell
Gondolatok a fényről III. – 2003, 54 x 51 cm, papír, pasztell
8 9

jek glóriás hajfürtjei, hol meg a kicsordulásig
feltölti ragyogó kékes, fehéres világával a
résre nyitott szobaajtó mögötti teret, mint az
elektromos áram Csontváry Kosztka Tivadar
a Jajcei villanymű éjjel című képén az erőmű
telephelyét. Hol meg csak vékonyan elődereng
a vaksi és hideg űrből, mint a múló
holdfogyatkozás sötét hasán lassan kirajzolódó
gyémántsarló…
Sz. Varga Ágnes művei tehát holtukban
is a „kifelé kopogtatás” 1 képei. Tarjáni Imre
költő szavaival élve együtt kellene mormonunk
vele, hogy: „Nem tudhatom mi van / az
Egyenesek végén / de a következő lépésem is
/ az örökkévalóság felé vezet / mert minden
ami van: Isten / és emlékezet”. 2
De nem! Ezek a képek – „holtomiglan, holtodiglan”
– a befelé kopogtatás figyelmeztető
jelei: „Uram tévelygőnek és kifosztottnak érzem
magam / bűneim olyan súlyosan terhelik
éjszakáimat / hogy félek a sötéttől / az örök
sötétségtől is félek”. 3
Végső soron – ad absurdum – műveit nézve: mind a két lehetőséggel számolnunk kell,
egyszerre, s mindörökre.
II. Lírai megszólaltatás
Amikor belökték őt egy teljesen szabályosnak mondható üres terembe, mint egy tétova nézőt
egy amfiteátrumi porond közepére, vagy egy körüljárható kiállítótérbe, még azt sem tudta eldönteni,
ébren van-e, netán álmában leledzőn, alvón begubózva valamiféle kibogozhatatlan
ősbűn homályos következményeként, s hogy valójában taszították-e egyáltalán, vagy önként
került e helyre? A látszólagos ok nélküliség, a helymeghatározhatatlanság és az időn kívüliség
érzése teljesen eluralkodott rajta. Bizonytalannak érezte maga körül a teret, amely mint
egy hirtelen jött, gyorsuló éjszaka, sötét kolumbáriumként zárta rá szabályos és sima oldalait.
S e falak kezdetben még csak tapinthatóak sem voltak. És bizonytalannak érezte a kort, az
időtartamot is, amely nem kötődött külső, valóságos cselekményhez, se zajhoz, se csendhez,
se színhez, se ízhez. A lelke, a tudata, a szelleme és a képzelete, akár egy kiszáradásra ítélt
bebábozódott rovarmúmia, az álom, az alvás és az ébrenlét kibogozhatatlan hálójában vergődött,
a virrasztás pókjának kiúttalan csapdájában sínylődött, aszalódott és fonnyadozott.
A halál mindent bekebelezni kész jele a kínzó üresség áthatolhatatlan árnyaként áramlott e
sötétkamrába, hogy magába olvasszon arcot, szemet, fület, orrot, testet, kezet és ujjbegyet.
Aztán arra ébredt álmában – eszméletre hozva magában a múltbéli valót –, hogy itt se
ajtó, se ablak, se rés: csak kemény fekete falak az átláthatatlan tér időtlen labirintusa körül.
Hogy itt egy különös vakságból, az örökkévalóságnak ígérkező csend istennélküli némaságából
emelődtek köré a falak.
Aztán csak tartósan sírt és vacogott és remegett ennek az istentelen nagy némaságnak a
fénytelen foglyaként. Jobb kezének ujjait a szájához emelte és egyenként rágni kezdte azokat,
hogy fájjon is ez a sírás. Ball kezének hüvelyk- és mutatóujjával hosszasan dörzsölni kezdte
a szemét, hogy lásson is valamit ez a vacogás. Két tenyerével durván morzsolni kezdte a fülét,
hogy halljon is valamit ez a remegés. Majd azzal vigasztalta magát, hogy e sötét éjben
megmerítkezve talán megújulhat a teste, s a lelke.
S alvó álmából – mert ha Isten hat az emberre, az a lényének a legmélyén történik –rügyfakadásként
jött az ébredése, mert ebből a reménytelennek tetsző sötétségből reászállt az isteni
tűz, hogy közléseit és szándékait
rajta, benne, s általa gyógyítólag
eszközölje.
A szeme színeváltozást érzékelt
a vakságok termében. A szeretet
titokzatosan elvont arca megmutatta
magát az absztrakt térben,
és a sárgás-narancsosan felfénylő
mosolya, keveredve némi fehérrel,
felderengett az első repedésben,
majd az elmozdult falak kulisszái
között sugárzó ragyogássá vált, és
lassú folyóként szikrákat csillantva
csurgott át a fenyegető árnyak viszszaszoruló
birodalmán.
Majd nem sokkal e látomás
után arra gondolt, hogy a bűn a
szívben van. S hogy a valódi bűn
nem más, mint a szeretet elutasítása.
S hogy a szeretet fénye maga
Kapcsolat II. – 2003, 100 x 75 cm, vegyes technika, kollázs
Megnyíló tér – 2003, 100 x 100 cm, papír, pasztell
10 11

az elutasíthatatlan ragyogás, amely most már ajtókat és ablakokat is vág a földre szabadult
tegnapi gödörlét sűrű sötétséget befogadó lakhelyének falaira. Amely a legfeketébb
kőtömbök alól, a legkomorabb kapuk mögül, a legmélyebb kutak fenekéről is képes a
felszínre törni egyre világítóbb, egyre vakítóbb, egyre ellenállhatatlanabb fehérségével. S az
ártatlanságnak, az örömnek, a tisztaságnak, a világosságnak, az életnek, Krisztus mennyei
színének és az összes szenteknek ez a fénnyel telt fehérsége csodálatot ébresztett benne.
A kultusz kapujának a csodálatát, amely átjárót, összeköttetést teremt ég és föld között.
A kultusz csendjének a csodálatát, amely a maga módján megvilágíthatja az Isten és az
ember között újra és újra elakadt és elindult párbeszédet.
S végül a csend kapcsán felvetődött benne az alapkérdés: az Ige, azaz az isteni szeretetmisztérium
titokzatos érlelődése az időben, vajon meg tud-e szólalni a képzőművészet nyelvén,
a képzőművészet eszközeivel, műveiben?
III. A vezeklők „epilógja”
Sz. Varga Ágnes körülbelül tizenöt évig, azaz haláláig tartó szűkszavúságában veretes, lélekbemarkolóan
precíz, egzakt, mégis rendkívül költői geometriája nem ábrázol mást, mint
metafizikus, időntúli tereket, transzcendentális
helyzeteket. Ebben az időszakában jószerivel
nem is használt más színt, csak feketét és fehéret,
vagyis saját receptúrája szerint alkalmazta
a szén és a grafit satírozó feketéjét, valamint
a papír üresen hagyott fehérségét. Nála azonban
egy olyan leleménnyel is találkoztunk,
amely éppen a fény megidézésével csalt elő
olyan irizáló optikai jelenségeket, amelyek a
valóságfelettiség, a szentség misztikus jelenlétére
utaltak. Példaként említhetném az Üzenet
című, 2015-ös munkájának távolról észlelet
halványnarancsos „holdgyűrűjét”, amely közelről
nézve a mű égitestformája körül nem is
létezik. Tudniillik ez az éteri fényszín sokkal inkább
a tudatunkban keletkezik, fejben tesszük
hozzá a képhez.
Végső soron azt kell mondjuk, hogy Sz. Varga
Ágnes a fény, a tér és az idő illúziókeltésének
nagymestere volt.
Esetében a tiszta absztrakció
és a tiszta geometria – amely
rendszerint csak egymás mögé
helyezett, vagy magányosan szerepeltetett
síkmértani formákban
(négyzetben, téglalapban, körben,
háromszögben), ritkábban
a perspektíva alig jelzéseiben,
valamint a satírozott felületmezők
(képhátterek) leheletfinom derengéseiben
és fényreflexeiben jelenik
meg – kizárólag a lecsupaszított,
pőre ember szorongásainak,
útkereséseinek, megigazulási és
megtisztulási vágyának, szent érzületeinek
és istenkeresésének a
helyettesítőjeként értelmezhető.
Elgondolkodtató életpálya az
övé, amely egyszerre mutatja az
ember esendő, boldogságkereső
földi és annak teljesen átvilágított,
égi természetét.
IV. Postscriptum
Kettőezer tizenhét decemberében
történhetett, amikor az Érdi
Művésztelep „szokásos” kiállítása után (bár ezek a tárlatok sohasem voltak szokványosak)
kiautózott a művésztársaság Kéri Mihály házába, hogy még ünnepeljen egy kicsit. Az est során
egyszer csak mellém ült Kabó, és fejből (papír nélkül), szép lassan, tagoltan elmondta,
„fejembe gyónta” (a „fejembe nézte” – én legalábbis így érzékeltem) a Végtelen című versét.
Éreztem, átéltem a rendhagyó pillanat lényegre és lényére tapintó, sorsszerű jelentőségét,
üzenetét.
Később, vagy akkor (?), már nem emlékszem pontosan, megkaptam tőle hitvallásszerű
költeményének nagybetűkkel szedett, vonalas papírra nyomtatott, fóliatasakba bujtatott írásos
változatát. A műértő empatikus lelkemet, szívemet megcélzó nyomatékos ajándék hosszú
ideig várakozott a dolgozóasztalom bal sarkán, mígnem egyszer eltettem valahová. Két év
Metamorfózis – 2003, 105 x 75 cm, vegyes technika, kollázs
Ballada – 2004, 100 x 75 cm, papír, pasztell
12 13

sem telt el, s már keresnem kellett, mert Kabó 2019. április 14-én, virágvasárnapkor itt hagyott
bennünket, ám nem találtam...
Erre meg azért emlékszem pontosan, s nagyon, mert az előző napok valamelyikén (pénteken
vagy szombaton) alkonyattájt kinézve a padlásszobám ablakán egy feketerigót láttam
hosszasan megülni a magas tujafánk csúcsán. Az árva madár néma csendben, szinte mozdulatlanságba
merevedve várakozott az ég felé törő ág hegyén.
A látvány annyira megigézett, hogy le kellett fényképezzem a búcsú hangulatú jelenetet.
Mert kétségtelenül valami ilyesmit éreztem, s a fiamnak is szóltam, hogy ő is próbálkozzon
egy közelre hozott felvétellel. Ám később, amikor vasárnap délelőtt valami furcsa szeszélyből
elővettem a képeket, hogy a Photoshop program segítségével álomszerűvé színezzem
át őket, a sajátjaimat sikerültebbeknek, személyesebbeknek éreztem. A három „átvarázsolt”
fotóvariáció ma is ott található a Facebook oldalam idővonalán, s elneveztem a madarat
„Álom-rigóm”-nak.
Akkor még nem tudtam, milyen belső kényszernek engedelmeskedve nyúltam a digitális
fényképekhez épp azon a napon, amikor Kabó véget vetett életének, mert a letaglózó hírről
csak másnap, 15-én értesültem. Egy idő óta már tudom, jelentőségteljes pillanatokban a
madarak mindig üzennek nekem valamit.
S az említett verset (Kabó bonyolult, elvágyódó belső lényének, lelki életének bizonyosságát,
bizonyítékát) tehát már akkor is kerestem abbéli meggyőződésem okán, hogy ez a
költemény a kulcsa, a magyarázata személyiségének, tettének, művészetének, ám a szöveget
égen-földön nem találtam.
Most azonban nem adván meg magam a beletörődésnek – bár a félnapos keresés végén
már-már bénult tudattal, gondolkodásra, emlékezésre képtelen aggyal – csak megtaláltam
a számítógépes nyomtatványt, amely váratlanul egy irathalom aljáról szólított, delejezett engem:
„itt keress!”
S valóban kiszabadítván a kupactorony aljának megmarkolható alsó rétegét, már a második
lapozásra kezemben tarthattam a Kabó-féle Végtelen-t, amelyet most végleg, mindhalálig
megrendült szívvel közzé teszek:
„Ezüst utam végtelen / ezüst ködben rejtelem / odafent a csillagok / szivárványos angyalok
/ idelent egy titkos térben / vezekelve sajgó térden / szelíden átölel a fény / fehéren izzik a
remény / szürke tarisznyámmal / útnak indulok / benne társnak a csend / ringva kuporog /
lebben a szélben / anyaga pókfonál / könnyű, szinte súlytalan / akár a halál / ereimben tér
és idő / monoton dobog / talán e magány is / átmeneti állapot / ha hozzátok eljutok / vak
sötét éjen át / hol csillagotok ragyog / szivárványos angyalok.”
Budaörs, 2019. december 4.
Jegyzetek:
Dimenziók – 2007, 70 x 100 cm, papír, pasztell
1. Lásd Tarjáni Imre Kifelé kopogtatás című verseskötetét, amelyet Sz. Varga Ágnes (Kabó illusztrált.
Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2002.
2. Isten és emlékezet, i. m. 31.
3. Imádság, i. m. 29.
14 15

BODONYI EMŐKE
Üzenet
Sz. Varga Ágnes – művésznevén Kabó – festészetében a 2000-es évek derekán tanúi lehettünk
egy feltűnő változásnak. A művész látványosan és fokozatosan leegyszerűsítette az addig
dinamikusan lüktető képi motívumait, eltűnt a széles gesztusrendszer, majd végleg lemondott
a színekről: maradt a fekete és fehér, a sötét és világos, az ezüstösen csillogó szürke és ködfehér
felületek párosítása. Azt is megszokhattuk ebben az új piktúrában, hogy a kompozíciók
többnyire áttekinthető, tagolt terekből építkeznek, és a motívumokat csupán néhány beléjük
helyezett geometrikus síkidom alkotja, amely útját állja vagy éppen magához öleli, esetleg
formát ad a mögötte beáramló fénynek. Ezekben a képterekben ugyanakkor erőteljesen érzékelhetővé
válik egy haladási útvonal, amely a tekintetünket vezeti a felülről, vagy elölről
érkező, beáradó világosság felé.
Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Kabó képeinek a témája a fény léte. A tér eleinte
csak bizonytalanul, tompán, mélysötéten hallgat, majd a fény feltűnik egy nyílásban vagy
gomolygó párafoltokban igyekszik kitörni egy síkidom mögül úgy, hogy már érzékelhetünk
valamit a valóságos erejéből, ami aztán végleg kiteljesedik: a világ lassan kitisztul és beragyogva
tárul elénk.
Első értelmezésben a fény
fokozatos növekedésében és a
sötétség visszaszorulásában a
világosság és a sötétség kozmikus
küzdelmét láthatjuk viszont,
amelynek tovább gondolásához
a bibliai előkép felidézése
tűnik a legkézenfekvőbbnek.
A Teremtés könyvében az Úr
megteremti a világosságot,
majd elválasztja azt a sötétségtől.
De a világosság nemcsak
mint fizikai realitás születik
meg, hanem teológiai értelemben
is üzenetet hordoz, hiszen
az Atyaisten a világosság teremtőjeként tevékenykedik, Krisztus pedig, mint a világ világossága
vezet minket.
A fény ilyen értelemben a fizikai valóságon túl az értelmi, érzelmi és hitbeli megvilágosodás
szimbóluma. Mindig is gyanítani lehetett, hogy Kabó művészetében a fekete és a fehér dualitásán
alapuló szénfestményeinek megszületése szükségszerűen következett be, mert a művész
érdeklődése egyre inkább a látványon túli valóság felé fordult. Ugyanakkor kompozíciói
többnyire mégis egy érzéki látvány vagy emlékkép alapján jönnek létre, amelynek konkrét
elemeit az alkotás során a művész áttranszponálja vizuális jelekké.
Kabó emlékeihez egészen különös módon szinte mindig fényélmények kapcsolódnak, hiszen
a létezésről gondoskodó fény bizonyossága kivételes erővel határozza meg gondolkodását.
Nem véletlen, hogy a képein mindig ott érezzük a transzcendentális átélést, néhol
egyre intenzívebben ható szakrális jelleggel. Kabó titokzatos szépségű festői világot teremtett
meg, amely lankadatlanul üzeni a belső meggyőződés, a hit valóságát. Meditatív jellegű,
festői értékű, monumentális hatású szénfestményei ugyanakkor belső monológok, azokkal a
kétségekkel együtt, amelyek a végső meggyőződés elérésének kísérői. Ezért sem érdemes a
fekete vagy a sötétebb árnyalatokat didaktikusan a sötét erők szimbólumaiként értelmezni.
Hasonlóan a békét és a biztonságot nyújtó ezüstösen csillogó mezőkhöz, ezek szintén a kompozíciók
erős tartópillérei.
Kabó absztrakt, metafizikus képterei ember nélküli terek, amelyekben még utalás sincs
az emberi jelenlétre, mégis érezzük, vagy talán pontosan tudjuk, hogy rólunk szólnak, az
életről, a lélekről, a tudásról és bizonytalanságról, a hitről és reményről, csüggedéseinkről és
megpróbáltatásainkról, a reánk szabott nehézségeinkről. A megtört, néhol perspektivikusan
mélyülő téregységek azokat a szakaszokat, ha jobban tetszik, stációkat jelzik, amelyeken mi is
áthaladunk életünk során. Nemcsak fizikailag, hanem lélekben is járjuk utunkat, fokozatosan
közeledve a fény felé kapukon, átjárókon, nyíló és csukó ajtókon, bizonytalan tereken keresztül.
Gyakran bennünk is homály van, ezért is követjük annyira híven a világosság felé vezető
utat, vagy kapaszkodunk fel a fényvivő hajókra, pihenünk meg fénymezőkön, hogy egyszer
eljussunk a mi fényszigetünkre. Kabó szénfesményeit összefoglalóan az univerzumra nyitott
belső tájaknak nevezhetjük.
Egyik legújabb képe, a Születés, amit nyugodtan tekinthetünk főműnek, nemcsak összefoglalója
a művész eddigi tevékenységének, hanem sokat sejtetően egy új festői gondolkodást
előlegez meg, mint ahogy a kompozíció által sugallt téma is valaminek a végét és valaminek
a kezdetét jelzi. Kabó egész művészetére jellemzően itt is nyitva hagyja az értelmezés
lehetőségét. A teljesen absztrakt, leegyszerűsített alkotásban benne láthatjuk akár egy égitest
kozmikus mozgását vagy a végső fényt, de akár a sziklasír előtt elgördülő követ is, amely mögül
a szétáradó, földöntúli ragyogás a megváltással teli élet reményét hordozza.
Élettér I. – 2007, 73 x 103 cm, papír, pasztell
Elhangzott: MANK Galéria, Szentendre, 2018. augusztus 1.
16 17

18 19

Átjáró I.
2010, 50 × 65 cm, papír, szén
20 21

Átjáró II.
2010, 50 × 65 cm, papír, szén
Ég és föld
2011, 70 × 100 cm, papír, szén
22 23

Labirintus
2011, 70 × 100 cm, papír, szén, 2011
Sretan put
2011, 70 × 100 cm, papír, szén
24 25

Enteriőr
2012, 70 × 100 cm, papír, szén
Világok
2012, 70 × 100 cm, papír, szén
26 27

Érintés
2013, 70 × 100 cm, papír, szén
Hajó
2013, 30 × 20 cm, vászon, graf
28 29

Időutazás
2013, 70 × 100 cm, papír, szén
Osztott tér
2013, 50 × 65 cm, papír, szén, grafit
30 31

Tér a térben
2013, 50 × 65 cm, papír, szén, grafit
Úton
2013, 50 × 65 cm, papír, szén
32 33

Átjárók
2014, 65 × 95 cm, papír, szén
Csend
2014, 70 × 70 cm, papír, szén
34 35

Fény, tér, idő
2014, 100 × 70 cm, papír, szén
Kapuk
2014, 70 × 100 cm, papír, szén
36 37

Labirintus
2014, 70 × 100 cm, papír, szén
Labirintus VI.
2014, 70 × 100 cm, papír, szén
38 39

Menedék
2014, 70 × 100 cm, papír, szén
Mező
2014, 70 × 100 cm, papír, szén
40 41

Őrző
2014, 60 × 80 cm, vászon, szén
Tér-idő
2014, 70 × 100 cm, papír, szén
42 43

Tér-idő
2014, 65 × 95 cm, papír, szén
Tér-idő
2014, 100 × 70 cm, papír, szén
44 45

Ég és föld – II.
2015, 70 × 100 cm, papír, szén
Elmozdulás
2015, 65 × 50 cm, papír, szén
46 47

Kapcsolat
2015, 70 × 100 cm, papír, szén
Kapu
2015, 50 × 65 cm, papír, szén
48 49

Körforgás
2015, 50 × 65 cm, papír, szén
Üzenet
2015, 50 × 65 cm, papír, szén
50 51

Tér-idő
2015, 50 × 65 cm, papír, szén
Mező
2015, 50 × 65 cm, papír, szén
52 53

Mezők
2015, 65 × 50 cm, papír, szén
Zarándokút I.
2015, 65 × 50, papír, szén
54 55

Zarándokút II.
2015, 65 × 50, papír, szén
Zarándokút III.
2015, 65 × 50 cm, papír, szén
56 57

Átjáró
2016, 70 × 100 cm, papír, grafit
Cím nélkül
2016, 38 × 42 cm, papír, szén
58 59

Cím nélkül
2016, 49 × 36 cm, papír, szén
Dimenziók
2016, 70 × 100 cm, papír, szén
60 61

Kompozíció
2016, 35 × 35 cm × 4, papír, szén
Mementó
2016, 70 × 100 cm, papír, szén, grafit
62 63

Mezők
2016, 70 × 100 cm, papír, grafit
Tér-idő
2016, 70 × 100 cm, papír, szén, grafit
64 65

Terek
2016, 70 × 100 cm, papír, szén, grafit
Térfordulók
2016, 70 × 100 cm, papír, grafit
66 67

Cím nélkül
2017, 70 × 100 cm, papír, szén
Fény
2017, 92× 62 cm, papír, szén, grafit
68 69

Jel I.
2017, 70× 100 cm, papír, szén
Jel
2017,70 × 100 cm, papír, szén
70 71

Kapu
2017, 70× 100 cm, papír, szén
Cím nélkül
2017, 65 × 50 cm, papír, szén
72 73

Cím nélkül
2017, 65 × 50 cm, papír, szén
Létra
2017, 65 × 50 cm, papír, szén, grafit
74 75

Mező
2017, 65 × 50 cm, papír, szén, grafit
Jel
2018, 17,5× 12,5 cm, papír, szén, grafit
76 77

Jel
2018, 41 × 31 cm, papír, szén, grafit
Párbeszéd
2017, 70 × 100 cm, papír, grafit
78 79

Átjáró
2018, 40 × 50 cm, papír, szén, kollázs
Átjáró
2018,17,5 ×12,5 cm, papír, szén, grafit
80 81

Átjáró
2018, 41 × 31 cm, papír, szén, grafit
Emlék
2018, 29,7 × 21 cm, papír, grafit
82 83

Emlék
2018, 41 × 31 cm, papír, szén, grafit
Jel I.
2018, 29,7 × 21 cm, papír, szén, grafit
84 85

Jel II.
2018, 29,7 × 21 cm, papír, szén, grafit
Kezdet
2018, 100 × 70 cm, papír, szén, kollázs
86 87

Születés
2018, 100 × 70 cm, papír, szén, grafit
Mezők
2018, 17,5 × 12,5 cm, papír, grafit
88 89

Kapu
2018, 40 × 50 cm, papír, szén, kollázs
Terek
2018, 40 × 50 cm, papír, szén, kollázs
90 91

Terek
2018, 12,5 × 17,5 cm, papír
Terek
2018, 21 × 29,7 cm, papír, szén, grafit
92 93

Titok
2018, 21 × 29,7 cm, papír, szén, grafit
Út
201, 100 × 70 cm, papír, szén
94 95

FONTOSABB CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK:
1996 – Grafikai Biennálé, Miskolc
1993–1997– MailArt kiállítás, Kaposvár
1995–2008 Dráva Múzeum művésztelepi kiállítás, Barcs
1997–1999 – 20 x 20 Fesztivál, Fony
1998 – Találkozások – Újpest Galéria, Budapest
1998 – Vigadó Galéria kiállítás, Budapest
1999 – Képzőművészeti Galéria, Kolozsvár
1999 – Pest Megyei Tárlat, Művészet Malom, Szentendre
2000 – Művészeti Fesztivál, Párizs)
2002 – Kapos Art kiállítás, Santa Maria Di Sala, Olaszország
2002 – VLS Jubileumi kiállítás, Műcsarnok, Budapest
2003–2017 Siklósi Szalon, Siklós
2007 –Jelenlét – X-ART és VLS közös kiállítása Szepes Galéria, Érd
2009 – Húsvét fekete-fehérben, Újbástya Rendezvénycentrum, Sárospatak
2010 – Hommage a Barcsay, Iskola Galéria, Szentendre
2009–2011 – Érdi Művésztelep kiállítás, Szepes Galéria, Érd
2012–2018 – Érdi Művésztelep kiállítása, Érdi Galéria
2011 – Szentendrei kortárs képzőművészek, Templomgaléria, Túrkeve
2012 – Személyes vallomások, Táncszínház, Budapest
2013 – Miafene – VLS kiállítás, Művészet Malom, Szentendre
2014 – Labirintus, Művészet Malom, Szentendre
2015 – Olasz–magyar kiállítás (MKISZ), Palazzo Ducale, Genova
2015 – Szín–forma–tér, Pécs M21 Galéria
2016 – Tükrök ragyogása, Szolnoki Galéria
2016 – Megszerkesztett valóság, Újpest Galéria, Budapest,
2017 – Párhuzamok (MKISZ), Eötvös 10. Közösségi és Kulturális Színtér
2017 – Képpárok, Vígadó Galéria, Budapest
2017 – Szénrajz, Kortárs Galéria, Tatabánya
2017 – Káosz és rend, (MAOE), Reök Palota, Szeged
2017 – Ars Sacra, Zichy Major, Budaörs
2017 – Létszekvenciák, Vajda Lajos Múzeum, Szentendre
2017 – Bükkszéki Művésztelep kiállítása, Rondella Galéria, Esztergom
2017 – Ihlet, Vajda Lajos Stúdió, Szentendre
2017 – Egyedül a hit, Laffert Kúria, Dunaharaszti
FONTOSABB EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK:
1997 – Újlipótvárosi Pince Galéria, Budapest
1998 – Vajda Lajos Stúdió, Szentendre
2001 – Horváth-Lukács Galéria, Nagycenk
2001 – Kalis, Lengyelország
2006 – Skanzen Kortárs Galéria, Szentendre
2010 – ÜZENET – Testvér Múzsák Galéria, Pomáz
2013 – Érdi Galéroa, Érd
2013 – Barcsay Iskola Galéria, Szentendre
2014 – Vizivárosi Galéria, Budapest (Aknay János – Kalmár János – Sz. Varga Ágnes)
2018 – MANK Galéria, Szentendre
MŰVÉSZTELEPEK:
1995–2009 Barcsi Nemzetközi Művésztelep,
1997–2017 Kecskeméti Alkotóház
1996–2003 Szerb Művésztelep, Szentendre
2009–2018 Érdi Művésztelep (alapító tag)
IRODALOM
B. T.: Kabó és Putu igazi meséi, Somogyi Hírlap, 1999. november 8.
NOVOTNY Tihamér: Putu és Kabó, Szentendre és Vidéke, 1999. december 3.
SZ. VARGA Ágnes (Kabó): 1959. december 7-én születtem… In. NOVOTNY Tihamér: A szentendrei Vajda Lajos
Stúdió: 1972–2002 (Dokumentum- és szöveggyűjtemény), Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egyesület, Szentendre,
2002, 268.
TAKÁCS Zoltán: Együtt a közös magány ellen – SZEM.HU – Három művész együttes kiállítása a Vaszary Képtárban,
Somogyi Hírlap, 2004.október 19.
NOVOTNY Tihamér: Az X-Art Egyesület és a Vajda Lajos Stúdió (Kulturális Egyesület) meghívásos kiállítása. In.
Akik hiányoztak a híradásokból – Két kiváló őszi tárlat a gazdag kínálatból. Duna-Part, 2007/4.
NOVOTNY Tihamér: A „kifelé kopogtatás” képei, avagy a megnyíló fényterek – Üzenetek Sz. Varga Ágnes Kabó
művészetéről, Kortárs, 2011/06. (Lásd még N. T.: A látható és a láthatatlan – Művészeti írások 2004–2013,
2014, 471–474.)
NOVOTNY Tihamér: Fényterek (lírai megszólaltatás) – Sz. Varga Ágnes Kabó kiállítása. In. MESTERNÉGYES –
Négy képzőművészeti eseményről, Duna-Part, 2011/4. (Lásd még N. T.: A látható és a láthatatlan – Művészeti
írások 2004–2013, 2014, 475–476.)
NOVOTNY Tihamér: 5 éves az Érdi Művésztelep, katalógus, szerkesztette: Hudák Mariann és
Kéri Mihály, Érdi Vigadó, 2013.
Fény-Terek (Sz. Varga Ágnes (Kabó), J. Móker Zsuzsa és Jegenyés Jusztina kiállítása), TERASZ.HU., 2015. In.
ttp://www.terasz.hu/main.php?id=egyeb&cikk_id=16716&page=cikk
DEÁK Csillag: A látható lélegzet, Irodalmi Jelen, 2015. december 15. In. https://irodalmijelen.hu/2015-
dec-15-1558/deak-csillag-lathato-lelegzet-kolus-lajos-sors-jo-festo
NOVOTNY Tihamér: Érdi érintések – A Városi Galéria két kiállításáról, Pannon Tükör, 2016/1. (Lásd még N. T.:
Érdi Művésztelep – 2016, könyv-katalógus, szerkesztette, tervezte: Kéri Péter, Érdi Vigadó, 2016.)
NOBILIS Márió: „Közeledjetek…” III. – Ars Sacra kiállítás, Kortárs, 2017/12.
Üzenet – szénnel és grafittal, Kultúra.Hu, 2018. augusztus 3. In. https://kultura.hu/uzenet-szennel-grafittal/
SZAKOLCZAY Lajos: Üzenet – Sz. Varga Ágnes kiállítása a szentendrei MANK Galériában, Magyar Fórum,
2018. szeptember 6.
BENKOVITS György: Kabó elment, Újnépszabadság, 2019. április 15. In. https://ujnepszabadsag.com/2019/
04/15/5348/?fbclid=IwAR3nw9n66ieYLKfEVV1dgzNuc5XxI_rtjcgcR60kSeHvSn-7HpCZbavLI50
Búcsú Kabótól, Szentendre Város Hivatalos Honlapja, 2019. április 15. In. https://szentendre.hu/bucsu-kabotol/
(Lásd még: https://alkotomuveszet.hu/bucsu-sz-varga-agnestol/).
M. NAGY Péter: A sötétség és a fény harca, Érd Újság, 2019. április 28. In. https://erdmost.hu/cikk/sotetseges-feny-harca
NOVOTNY Tihamér: A „kifelé kopogtatás” képei – Sz. Varga Ágnes (1959–2019) művészetéről, Új Művészet,
2020/03.
96 97

Köszönet Szatmári Kristófnak a kiadvány létrejöttéhez nyújtott segítségért.
Kiadja: Érdi Galéria – Érd, 2020
Szerkesztette és tervezte: Kéri Mihály
Fotók: Aknay Tibor, M. Nagy Péter, Novotny Tihamér
Nyomdai előkészítés: M. Nagy Péter
Nyomtatás: Érdi Rózsa Nyomda
ISBN: I978-615-81378-2-9
98 99

100