David Michie - A Dalai Lama Macskaja

David Michie

A DALAI LÁMA

MACSKÁJA

A dalai láma macskája

David Michie

A fordítás a The Dalai Lama’s Cat alapján készült

Fordította: Kádár Tímea

Szerkesztette: Kádár Ildikó

Nyomda: CPI Moravia Books s. r. o.

Kiadta a Synergie Publishing SE, Praha

www.synergiepublishing.com

Copyright © 2012 David Michie, Mosaic Reputation Management

Translation Copyright © 2014 Synergie Publishing SE

Original English Language Publication by Hay House, Inc. 2012

Published in the UK by Hay House UK Ltd.

ISBN 978-80-7370-268-7

TARTALOM

ELŐSZÓ

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

HATODIK FEJEZET

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KILENCEDIK FEJEZET

TIZEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENKETTEDIK FEJEZET

EPILÓGUS

A mi kis Rinpoche-unk, a zafír-trón Wussik hercegnőjének szerető

emlékére.

Sok örömöt adott nekünk, és nagyon szerettük.

Vezesse el ez a könyv gyorsan és könnyen őt és minden érző lényt a teljes

megvilágosodáshoz.

Találja meg minden érző lény a boldogságot és a boldogság valódi okát.

Szabaduljon meg minden érző lény a szenvedéstől és ezek valódi okaitól.

Egyetlen érző lény se nélkülözze a szenvedés nélküli boldogságot, a

nirvána örömét, és a szabadságot.

Legyen minden érző lény békében és nyugalomban lelküket ne zavarja

bánat vagy közöny.

ELŐSZÓ

Az ötlet egy napsütéses reggelen jött, a Himaláján. Szokásos helyemen

hevertem, az első emeleten, egy ablakpárkányon, – ez volt a legelőnyösebb

pont, ahonnan minimális energiabefektetéssel maximális rálátásom volt az

eseményekre – amikor Őszentsége egyik privát audienciájának végéhez

közeledett.

Diszkrétségem tiltja, hogy megemlítsem, hogy ki volt nála, de annyit

talán elárulhatok, hogy egy nagyon híres hollywoodi színésznő… tudják, a

Dr. Szöszi, aki gyerekekkel kapcsolatos jótékonysági akciókban vesz részt

és mindenki tudja róla, hogy mennyire szereti a szamarakat. Igen, ő!

Már éppen készült kimenni a szobából, kinézett az ablakon, csodálatos

kilátással a hófödte hegyekre, amikor először észrevett engem.

– Ó! Milyen aranyos!

Odalépett hozzám, hogy megsimogassa a nyakam, amit egy hangos

nyávogással és az első mancsaim kényelmes kinyújtóztatásával nyugtáztam.

– Nem is tudtam, hogy van macskája – mondta.

Mindig meglep, milyen sokaknak jut ez eszébe – még ha nem is mind

annyira egyszerű, mint ez az amerikai, hogy hangot is adjon

csodálkozásának. Miért is ne lehetne Őszentségének macskája – még ha el

is fogadjuk, hogy a „macskája van” a megfelelő értelmezése a

kapcsolatunknak?

Egyébként bárki, akinek különösen jó megfigyelőképessége van,

felfedezné egy macskaféle jelenlétét Őszentsége életében a szőrcsomók és

alkalmankénti karmolások jelenlétéből, amiről gondoskodom, hogy

Személyén elhelyezzem. Ha bárki olyan megtiszteltetésben részesülne,

hogy a ruháit egész közelről megvizsgálhatná, bizonyára felfedezné némi

fehér szőrzet nyomát, nyugtázva, hogy távol áll attól, hogy egyedül éljen, és

hogy életét egy előkelő – bár nem dokumentált – származású macskával

osztja meg.

Éppen ez volt az a felfedezés, amire az angol királynő corgi kutyái olyan

élénken reagáltak, amikor Őszentsége a Buckingham Palotába látogatott –

mely eseményről a világsajtó furcsa módon nem tudott.

De eltértem a tárgytól.

Miután megsimogatta a nyakamat, az amerikai színésznő ezt kérdezte:

– Van neve is?

– Ó igen! Sok neve van. – Őszentsége titokzatosan mosolygott.

Amit a dalai láma mondott teljesen igaz volt. Mint sok házimacska, én is

számtalan nevet kaptam már, volt amelyiket még mindig használtak,

némelyiket pedig kevésbé. Az egyik ezek közül egy olyan név, amit nem

igazán szerettem. Őszentsége személyzete ezt a szent nevemként tartotta

számon, maga a dalai láma soha nem használta – legalábbis nem a teljes

változatot. Ezt a nevet nem fedem fel, amíg élek. Legalábbis nem ebben a

könyvben, az biztos. Vagyis… semmiképp nem ebben a fejezetben.

– Bárcsak tudna beszélni! – folytatta a színésznő. – Biztos vagyok benne,

hogy sok bölcsességet osztana meg velünk.

És ezzel a kocka el volt vetve.

A következő hónapokban végignéztem, ahogy Őszentsége egy új

könyvön dolgozik: mindazt a rengeteg órát, amit azzal töltött, hogy

megbizonyosodjon róla, hogy minden szöveg pontos, azt a sok időt és

figyelmet, amit annak szentelt, hogy minden általa leírt szóval a lehető

legtöbbet adja át az olvasónak. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy talán

eljött az én időm is, hogy írjak egy saját könyvet – egy könyvet, ami

összefoglalná azt a tudást, amit nem a dalai láma lábánál, hanem még

közelebb: az ölében ülve szereztem. Egy könyvet, ami az én történetemet

mesélné el, ami a szegénységből a jómódba, a szemeteskukák közül a

szentélybe vezetett. Arról szólna, hogyan menekültem meg szörnyű

sorsomtól, amire még rágondolni is rossz, és hogyan váltam egy olyan

ember állandó kísérőjévé, aki nemcsak a világ egyik legnagyobb lelki

vezetője és Nobel Békedíjjal jutalmazott személye, de számomra egyben

egy erős kéz is egy konzervnyitóval.

Gyakran előfordul, hogy késő délután, mikor úgy érzem, hogy

Őszentsége már túl sok időt töltött az íróasztalánál, leugrom az

ablakmélyedésből, odasomfordálok, ahol dolgozik, és odadörgölöm szőrös

testemet a lábához. Ha ezzel nem keltem fel a figyelmét, udvariasan, de

ellentmondást nem tűrően belemélyesztem a fogaim a bokája feletti puha

húsba. Ez mindig beválik.

Ilyenkor egy sóhajtás kíséretében a dalai láma hátratolja a székét, a

karjaiba vesz és átsétál velem az ablakhoz. Ahogy belenéz nagy kék

szemeimbe, olyan határtalan szeretet tükröződik a szeméből, ami soha nem

szűnő boldogsággal tölt el.

– Az én kis bódhimacskám – mondja néha egy kis szójátékkal élve. A

bódhiszattva ugyanis szanszkritül a buddhizmusban egy felvilágosult

lélekre utal.

Együtt csodáljuk a lenyűgöző kilátást, ami Kangra Völgyre nyílik. A

nyitott ablakon keresztül fenyő, himalájai tölgy és rododendron illatát hozza

egy enyhe szellő, amitől errefelé a levegő minősége annyira tiszta,

majdhogynem varázslatos. A dalai láma meghitt ölelésében, minden

különbség teljesen megszűnik – a megfigyelő és a megfigyelt, a macska és

a láma, az alkonyat csöndje és az én hangos dorombolásom között.

Ezekben a pillanatokban mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy a dalai

láma macskája lehetek.

ELSŐ FEJEZET

Egy bikának tartozom hatalmas köszönettel azért az eseményért, ami

igen fiatal életemet megváltoztatta – és ami nélkül, kedves olvasó, nem

olvasnád ezt a könyvet.

Képzelj el egy jellegzetes monszunesős délutánt Újdelhiben. A dalai

láma éppen megérkezett az Egyesült Államokból egy oktató körútjáról, és

hazafelé tartott az Indira Gandhi Reptérről. Az autója éppen a külvároson

haladt keresztül, amikor a forgalmat egy bika állította le, amelyik valahogy

az út közepére tévedt, és komótosan bandukolt.

A dugó kellős közepén Őszentsége nyugodtan nézett ki az ablakon, arra

várva, hogy újrainduljon a forgalom. Ahogy ott ült, az út szélén lejátszódó

drámai eseményekre lett figyelmes.

A gyalogosok és biciklisták, ételárusok és koldusok forgatagában két

szakadt gyerek azon fáradozott, hogy nyélbe üssék a nap üzletét. Aznap

reggel az egyik mellékutcában, egy kupac zsák mögé rejtve, kiscicákra

bukkantak. Alaposan megvizsgálva zsákmányukat hamar megállapították,

hogy értékes dologra leltek. Ezek ugyanis nem sima utcai cicák voltak,

hanem valamilyen előkelő fajta leszármazottai. A fiatal kölykök persze nem

ismerték a himalájai fajtát, de zafír színű szemünkben, lenyűgöző színű és

tapintású szőrzetünkben pénzre váltható árut szimatoltak.

Kiragadva bennünket kényelmes fészkünkből, ahol anyánk hagyott,

kihajítottak bennünket az utca rémisztő valóságába. Pillanatokon belül két

nővéremet, akik sokkal nagyobbak és fejlettebbek voltak nálunk, rúpiára

váltották, ami akkora izgalommal töltötte el őket, hogy eközben engem

leejtettek. Óriási fájdalmak közepette a járdára estem, és épphogy

megúsztam, hogy egy robogó halálra ne gázoljon.

A fiúknak sokkal nehezebb volt bennünket, a két kisebb és véznább cicát

eladni. Hosszú órákon keresztül rótták az utcákat kitartóan mutogatva

bennünket az elhaladó autók utasainak. Én még nagyon pici voltam ahhoz,

hogy elszakítsanak az anyámtól, és picike testem nem bírta a

megpróbáltatásokat. Hamarosan elájultam a tej hiánya és az eséstől érzett

fájdalom miatt, így alig voltam tudatomnál, amikor a fiúk felkeltették egy

idősebb járókelő figyelmét, aki azon gondolkodott, hogy az unokájának

vesz egy macskát.

Intett a fiúknak, hogy tegyenek bennünket a földre, majd leguggolt, hogy

közelebbről is szemügyre vegyen. Bátyám az utca mocskába pottyant,

könyörögve nyivákolt egy kis tej után. Amikor engem akartak megmutatni,

csak egy bizonytalan lépésre futotta mielőtt beleájultam volna egy

sártócsába.

Éppen ez volt az a jelent, aminek Őszentsége is tanúja volt.

És annak, ami utána következett.

Miután megegyeztek egy jutányos árban a bátyámat átadták a fogatlan

öregembernek. Engem eközben a mocsokban hagytak, míg a két fiú arról

vitatkozott, hogy mit csináljon velem, az egyikük a nagylábujjával próbált

élesztgetni – elég durván. Úgy döntöttek, én eladhatatlan vagyok, és

felkapva egy egyhetes India Times sportoldalát, amit éppen akkor sodort

oda a szél, becsomagoltak, mint egy darab rohadt húst, hogy a legközelebbi

szeméttelepre vigyenek.

Fulladni kezdtem az újság fogságában. A fáradtságtól és az éhségtől

legyengülve úgy éreztem életem tüze lassan kialszik. A halál

elkerülhetetlennek tűnt azokban a végső, elkeseredett pillanatokban.

Ám ekkor a dalai láma odaküldte egyik kísérőjét. Frissen érkezve

Amerikából, a kísérő két egydollárost talált a ruhájának zsebében. Odaadta

a fiúknak, akik azonnal lecsaptak rá, izgatottan számolgatva mennyi rúpiát

érhet.

A sportoldal halálos csapdájából kimenekítve („A Bangalore 1:9-re

megverte a Rajasthant” – harsogta a főcím) hamarosan kényelmesen

hevertem a dalai láma autójának hátsó ülésén. Pillanatokkal később tejet

vettek egy utcai árustól és a számba csepegtették, ahogy Őszentsége az

ajkaimat élesztgette.

A megmenekülésem egyetlen részletére sem emlékszem, de olyan

sokszor elmesélték, hogy már kívülről fújom. Amire viszont emlékszem,

hogy egy szentély végtelen melegségében ébredtem, s először éreztem

azóta, hogy kiragadtak biztonságos búvóhelyünkről aznap reggel, hogy

minden rendben van. Ahogy újonnan talált táplálékom és biztonságom

forrását kerestem, egyszer csak közvetlenül a dalai láma szemeibe néztem.

Hogyan is tudnám leírni az első pillanatokat Őszentsége jelenlétében: Ez

ugyanannyira egy érzés, mint amennyire egy gondolat – egy hihetetlenül

szívet melengető és mély meggyőződés, hogy minden rendben van.

Ahogy később rájöttem, ez olyan, mint amikor életedben először ébredsz

rá arra, hogy saját igaz természeted a határtalan szeretet és odaadás része.

Ez végig ott benned van, de a dalai láma meglátja, és visszatükrözi rád. Ő

érzi a Buddha éned, és ez a különleges felfedezés gyakran könnyeket csal

az emberek szemébe.

A magam részéről, összegömbölyödve egy barna színű bársonyos széken

Őszentsége irodájában, még egy felfedezést tettem – ami az egyik

legfontosabb minden macska számára: egy cica-barát otthonában voltam.

Amennyire erősen éreztem ezt, ugyanannyira tudatában voltam egy

kevésbé együtt érző lénynek az asztalka másik oldalán. Dharamsalában

Őszentsége megkezdte audienciáit, és egy régóta esedékes kötelességének

tett eleget: interjút adott egy Nagy Britanniából idelátogató

történelemprofesszornak. Nem tudnám megmondani, ki volt az pontosan,

csak hogy Anglia két leghíresebb egyetemének egyikéről jött. A professzor

az indo-tibeti történelemről készített tanulmányt és bosszantotta, hogy nem

kizárólag ő áll a dalai láma figyelmének középpontjában.

– Egy kóbor macska?! – kiáltott fel, miután Őszentsége röviden

elmagyarázta, hogy miért foglalom el a széket közöttük.

– Igen – nyugtázta a dalai láma, majd arra válaszolt, amilyen

hangnemben a látogató kérdezett és nem arra, amit kérdezett. Kedves

mosollyal fordulva a történelemprofesszorhoz azon a fenséges, meleg

hangzású baritonján szólalt meg, amihez annyira hozzászoktam. Tudja,

Professzor, ebben a kóbor macskában és Önben egy nagyon fontos közös

vonás van.

– Nem tudom elképzelni – válaszolt hűvösen a professzor.

– Az Ön élete a legfontosabb magának a világon – mondta Őszentsége. –

Csakúgy, mint ennek a cicának.

Az ezt követő csendből nyilvánvalóvá vált, hogy tanultsága ellenére a

professzor még soha nem találkozott egy ennyire elgondolkodtató

felvetéssel.

– Bizonyára nem azt állítja, hogy egy ember és egy állat élete ugyanolyan

értékű? – kérdezte végül.

– Emberként természetesen nagyobbak a lehetőségeink – válaszolta

Őszentsége. – De az, ahogy mindannyian életben szeretnénk maradni, az

ahogy ragaszkodunk a tudatunkhoz – ebben az emberek és az állatok

egyenlőek.

– Nos, talán az összetettebb emlősök… – A professzor érvelni próbált ez

ellen az aggasztó gondolat ellen. – De nem az összes állat. Úgy értem,

például, nem a csótányok.

– Még a csótányok is – mondta Őszentsége, rendíthetetlen nyugalommal.

– Bármelyik lény, amelyiknek tudata van.

– De a csótányok koszt és betegséget terjesztenek. Csótányirtóval kell

lefújnunk őket.

Őszentsége felállt és az asztalához sétált, ahonnan egy nagy dobozt vett

elő.

– A mi csótányszállítónk – mondta. – Sokkal jobb, mint lefújni őket.

Ebben biztos vagyok – folytatta a csak rá jellemző kuncogás kíséretében.

– Ön sem szeretné, ha hatalmas mérgező gázas palackkal fújnák le.

A professzor csendben nyugtázta ezt a magától értetődő, de mégis

szokatlan bölcsességet.

– Mindannyiunk számára, akik tudatunknál vagyunk – tért vissza a

székéhez a dalai láma – az életünk nagyon értékes. Ezért minden érző lényt

védenünk kell. Azt is fel kell ismernünk, hogy mindannyiunknak ugyanaz a

két alapvető vágya van: hogy boldogok legyünk és hogy elkerüljük a

szenvedést.

Ezeket a gondolatokat gyakran hallottam ismételni a dalai lámától –

számtalan módon és formában. Mégis minden alkalommal, amikor ilyen

élénk tisztasággal és érezhető hatással beszél, olyan, mintha először

mondaná.

– Mindannyiunknak ez a vágya, de az is azonos, ahogy a boldogságot

keressük, és ahogy a kellemetlenséget el akarjuk kerülni. Melyikünk ne

élvezne egy finom ételt? Melyikünk ne akarna egy biztonságos, kényelmes

ágyban aludni? Író, szerzetes – vagy éppen egy kóbor macska –

mindannyian egyenlőek vagyunk ebben.

Az asztalka túloldalán a történelemprofesszor kicsit megemelkedett a

székében.

Mindenekelőtt – a dalai láma előrehajolt és megsimogatott engem –

mindannyian csak annyit akarunk, hogy szeressenek.

Mire a professzor délután távozott, sokkal több gondolkodni valót kapott

útravalóul, mint a dalai láma nézetei az indo-tibeti történelemről.

Őszentsége üzenete provokáló volt. Még talán kényelmetlen is. De nem

olyasmi, amit figyelmen kívül lehetett volna hagyni… ahogy erre rájöttünk.

A következő napokban gyorsan hozzászoktam új helyemhez. Az otthonos

fészekhez, amit Őszentsége készített nekem puha ruhából. A változó

fényekhez a szobájában, ahogy felkelt a nap, magasra hágott, és lement

minden nap, és a gyengédséghez, amivel ő és két asszisztense meleg tejet

adott nekem, amíg elég erős lettem ahhoz, hogy szilárd ételt egyek.

Elkezdtem felfedezni a környezetemet. Először a dalai láma saját

lakosztályát, majd az irodát, amin két asszisztense osztozott. Chogyal ült az

ajtóhoz közelebb: fiatal szerzetes, aki mindig mosolygott és puha keze volt.

Ő egyházi dolgokban segítette Őszentségét. Az idősebb és magasabb

asszisztenst, aki vele szemben ült, Tenzinnek hívták. Mindig öltönyt

hordott, a keze pedig erősen szappanillatot árasztott, képzett diplomata és

kulturális attasé volt, aki világi dolgokban segítette a dalai lámát.

Az első napon, amikor betévedtem az irodájukba, hirtelen elhallgattak.

– Ki ez? – kérdezte Tenzin.

Chogyal kuncogott, ahogy felemelt és az asztalára tett, ahol azonnal

felkeltette a figyelmem egy toll élénk kék teteje.

– A dalai láma mentette meg, amikor éppen Delhin autózott keresztül –

mondta Chogyal, elismételve Őszentsége kísérőjének beszámolóját, amíg

én átpöcköltem a toll tetejét az asztalán.

– És miért megy olyan furcsán? – kérdezett tovább a másik.

– Úgy tűnik, a hátára ejtették.

– Hmm. – Tenzin kétkedve dőlt előre, hogy alaposan megvizsgáljon. –

Talán alultáplálták, mivel ő volt a legkisebb cica. Van neve?

– Nincs – mondta Chogyal. Majd miután oda-vissza pöcköltük a toll

műanyag tetejét az asztalon, kijelentette: Nevet kell adnunk neki! –

Felvillanyozta ez a feladat. – Egy szent nevet. Tibeti vagy angol legyen? (A

buddhizmusban, amikor valaki szerzetes vagy apáca lesz, kap egy szent

nevet, amivel új identitását jelölik.) Chogyal számos verziót javasolt, de

Tenzinnek egyik sem tetszett. – Jobb nem erőltetni ezeket a dolgokat.

Biztos, hogy valami előjön, ahogy jobban megismerjük őt.

Ahogy általában, Tenzin tanácsa bölcs és jövőbe látó volt –

balszerencsémre, ahogy később kiderült. A toll tetejét üldözve Chogyal

asztalától Tenziné felé tartottam, amikor az idősebb asszisztens megragadta

kis, szőrös testemet és a szőnyegre tett.

– Jobb, ha itt maradsz – mondta. – Van itt egy levél Őszentségétől a

pápának és nem szeretnénk mancsnyomokat rá.

Chogyal nevetett. – Őszentsége nevében aláírta a dalai láma macskája.

– DLM! – kiáltott fel Tenzin. Hivatalos levelezésben gyakran utalnak

Őkegyelmességére, mint ŐDL. – Ez egy ideiglenes név lehetne a cicának,

amíg nem találunk jobbat.

A vezető asszisztensek irodája mögött egy folyosó volt, amiről más

irodák nyíltak, a végén pedig egy ajtó volt, amit mindig szigorúan zárva

tartottak. Az irodában folyó beszélgetésekből tudom, hogy az az ajtó

számtalan helyre vezetett, mint például lefelé, kifelé, a kápolnához, és még

a tengerentúlra is. Ez volt az az ajtó, amin Őszentsége látogatói érkeztek és

távoztak. Egy egészen új világra nyílt. De azokban a napokban, egy egészen

kis cicaként, teljesen boldoggá tett, hogy ezen az oldalán maradhattam.

Mivel földi életem első napjait egy sikátorban töltöttem, elképzelésem

sem volt az emberi életről – ahogy arról sem, hogy milyen különleges

körülmények között élek. Amikor Őszentsége minden hajnalban 3 órakor

felkelt, hogy öt órán át meditáljon, követtem, és bevackoltam magam mellé,

hogy töltekezzem az ő melegségéből és energiájából. Azt hittem, minden

ember meditálással kezdi a napjait.

Amikor látogatók jöttek Őszentségéhez, láttam, hogy mindig átnyújtottak

neki egy fehér kendőt, vagy kata- t, amit ő megáldva adott vissza nekik.

Úgy gondoltam, hogy minden ember így üdvözli egymást. Azt is tudtam,

hogy sokan, akik Őszentségét meglátogatták nagyon hosszú utat tettek meg

ezért, és ez is teljesen hétköznapi dolognak tűnt nekem.

Majd egy nap Chogyal felvett a karjaiba és megsimogatta a nyakam. –

Kíváncsi vagy, hogy kik ezek az emberek? – kérdezte, követve tekintetemet

a vezetői asszisztensek irodájának falán lógó bekeretezett képekre.

Rámutatva az egyes fényképekre, sorolni kezdte: Ők itt az Egyesült

Államok legutóbbi nyolc elnöke, ahogy Őszentségével találkoznak. Tudod,

ő egy nagyon különleges személy.

Persze hogy tudtam, hiszen mindig gondoskodott arról, hogy meleg

legyen a tejem, de ne túl forró, mielőtt odaadta volna.

– Ő a világ egyik legnagyobb lelki vezetője – folytatta Chogyal. –

Hiszünk abban, hogy ő egy élő Buddha. Neked minden bizonnyal nagyon

szoros karmikus kapcsolatod van vele. Érdekes volna tudni, hogy mi az.

Néhány nappal később, rátaláltam egy folyosóra, ami egy kis konyhához

és pihenőhöz vezetett, ahol a dalai láma személyzete tartott egy kis

szünetet, ebédelt, vagy teázott. Több szerzetes a kanapén ült és az

Őszentsége legutóbbi, Egyesült Államokban tett látogatásáról készült

felvételt nézte. Mostanra mindenki tudta, hogy ki vagyok – igazából

egyfajta irodai kabalájukká váltam. Felugorva valamelyikük ölébe,

élveztem, ahogy simogatnak, miközben TV-t nézek.

Először csak egy hatalmas embertömeget láttam a hírekben középen egy

kis piros ponttal, miközben Őszentsége hangját tisztán lehetett hallani. De

ahogy tovább folyt a tudósítás, rájöttem, hogy a piros pont Őszentsége volt

egy hatalmas fedett sportstadion közepén. Ez a jelenet ismétlődött minden

városban, ahova ellátogatott New Yorktól San Franciscóig. A tudósító

megjegyezte, hogy az az embertömeg, aki minden városban eljött, hogy

üdvözölje őt, bizonyítja, hogy sokkal népszerűbb, mint számos rocksztár.

Lépésről lépésre elkezdtem felfogni, hogy milyen különleges személy a

dalai láma, és milyen nagyra tartják. És talán Chogyal megjegyzése miatt a

„nagyon szoros karmikus kapcsolatunkról”, abban is hinni kezdtem, hogy

akkor én is eléggé különleges lehetek. Végül is, én voltam az, akit

Őszentsége Újdelhi sikátoraiból kimenekített. Lehet, hogy egy rokonlelket

látott meg bennem – egy érző lényt, aki vele azonos spirituális

hullámhosszon van?

Amikor azt hallottam, hogy Őszentsége a szerető kedvességről beszél

látogatóinak, elégedetten doromboltam abban a biztos tudatban, hogy

pontosan ez az, amit én is gondolok. Amikor kinyitotta az esti Whiskas

konzervemet, ez ugyanolyan nyilvánvaló volt nekem, mint neki az, hogy

minden érző lény ugyanazokat az alapvető igényeit szeretné kielégíteni. És

ahogy megsimogatta teli pocakomat a vacsora után, teljesen világos volt,

hogy igaza van: mindegyikünk csak szeretve szeretne lenni.

Ekkoriban beszélgettek arról, hogy mi történne akkor, ha Őszentsége egy

háromhetes körutat tenne Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezalatt, és számos

más utazása alatt az lenne-e jobb, ha a dalai láma lakhelyén maradnék, vagy

keressenek-e nekem egy új otthont?

Új otthon? Már maga az ötlet is őrült volt! Én voltam DLM és hamarosan

a rezidencia elválaszthatatlan részévé váltam. Senkivel nem éltem volna

szívesebben, mint a dalai lámával. És imádtam a napirendem minden

elemét, legyen szó az ablakpárkányon való heverészésről, az isteni falatok

elfogyasztásáról, amit ő és látogatói kínáltak nekem, vagy a koncertek

hallgatásáról Tenzinnel az ebédidőben.

Bár Őszentsége kulturális attaséja tibeti volt, az angliai Oxford

Egyetemen diplomázott, ahol a húszas évei elején tanult, így mindent

szeretett, ami európai. Minden nap ebédidőben, hacsak nem volt valami

egyéb sürgős dolga, Tenzin felállt az asztalától, magához vette a kis

elemózsiás dobozt, amit a felesége készített össze neki és a folyosón

keresztül az elsősegélyszobába ment. Eredeti céljára ritkán használták ezt a

szobát, mindössze egy ágy, egy gyógyszeres szekrény, egy fotel és egy

hordozható hi-fi rendszer volt itt, ez utóbbi Tenziné. Egyik nap

kíváncsiságból követtem őt ebbe a helyiségbe, láttam, ahogy elhelyezkedik

a fotelben és megnyomja a hi-fi rendszer távirányítóján a gombot. Hirtelen

a szoba megtelt zenével. Szemét becsukva, a fejét a fotelre hátradöntve

mosoly jelent meg ajkain.

– Bach Prelude in C Major, DLM – mondta, miután a rövid zongorajáték

véget ért. Nem is vettem észre, hogy egyáltalán tudta, hogy a szobában

vagyok. – Nem csodálatos? Az egyik örök kedvencem. Olyan egyszerű –

csupán egyetlen dallam, nem harmonikus, de olyan mély érzelmeket fejez

ki.

Ez volt az első azok közül a majdnem napi leckék közül, amiket zenéből

és a nyugati kultúrából kaptam Tenzintől. Úgy tűnt, hogy valóban élvezi a

társaságom, akivel megoszthatja lelkesedését az operaáriák, quartettek iránt

– vagy máskor a változatosság kedvéért egy történelmi esemény

feldolgozását egy rádiójátékban.

Mialatt ő megette, ami a műanyag dobozában volt, én az elsősegély

ágyon vackoltam be magam – amit csak azért engedélyezett, mert ketten

voltunk a szobában. A zene és a nyugati kultúra iránti rajongásom

ebédidőről ebédidőre fejlődött.

Egy nap valami teljesen váratlan dolog történt. Őszentsége a kápolnában

volt, és az ajtót nyitva felejtették. Addigra már egy igazi kalandvágyó

cicává értem, akit nem elégített ki többé, ha egész nap egy puha rongyba

tekerve heverészik. A folyosón mászkáltam valami izgalmas után kutatva,

amikor megláttam a félig nyitott ajtót. Tudtam, hogy ki kell mennem rajta,

hogy felfedezzek mindent, ami mögötte van.

Lefelé. Kifelé. A tengerentúlra.

Valahogy lebotorkáltam két lépcsőfordulót, hálás köszönettel a

lépcsőszőnyegért, ugyanis ereszkedésem kicsúszott az irányításom alól és

egy megalázó pózban érkeztem meg az aljára. Összeszedve magam

végigmentem egy kis előszobán és megindultam kifelé.

Ez volt az első alkalom, hogy kinti levegőn voltam mióta Újdelhi

sikátoraiból megmenekültem. Csupa nyüzsgés és energia vett körül,

emberek mászkáltak mindenfelé. Nem jutottam túl messzire, mikor

hangoskodás és lábdobogás ütötte meg a fülem. Japán iskoláslányok

turistacsoportja lett rám figyelmes és üldözőbe vettek.

Pánikba estem. Olyan gyorsan, amennyire bizonytalan lábaim engedték,

menekülni kezdtem az üvöltő lányhorda elől. Hallottam, hogy közelebb

érnek. Semmiképp nem lehettem gyorsabb náluk. Bőrcipőjük trappolása a

járdán egyre hangosabb volt!

Hirtelen egy kis rést fedeztem fel egy terasz padlójának téglái között.

Egy kis nyílást, ami az épület alá vezetett. Alig fértem be, és kevés időm

volt. Ráadásul nem tudtam hova vezet. De ahogy átpasszíroztam magam, a

szűk résnek vége lett, és egy hatalmas üregben találtam magam a föld és a

fapadló között. Sötét volt és por, és fölöttem a járókelők lábainak állandó

dobogása. De legalább biztonságban voltam. Azon tanakodtam, milyen

sokáig kell ottmaradnom, amíg az iskoláslányok elmennek. Letöröltem egy

pókhálót az arcomról, és úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok meg még

egy támadást.

Ahogy a szemem és fülem hozzászokott az új környezethez, felfigyeltem

egy vékonyka hangra. Egy távolról jövő, de kitartó cincogásra. Megálltam,

orrcimpáim kitágultak, ahogy a levegőbe szimatoltam. A reakcióm azonnali

és erőteljes volt, és egy olyan reflexet indított be, amiről azt sem tudtam,

hogy létezik.

Bár még soha nem láttam egeret előtte, azonnal felismertem benne a

zsákmányt. A téglába kapaszkodott, fejét félig a fagerenda résébe rejtette,

amit nagy metszőfogával harapott ki.

Halkan mozogtam, közeledésem zaja beleveszett a felülről jövő

gyalogosok lábdobogásába.

Az ösztönöm átvette a vezetést. Első mancsom egyetlen mozdulatával

lesöpörtem az áldozatot a földre. Odaugorva hozzá belemélyesztettem a

fogam a nyakába. A teste mozdulatlanná vált.

Pontosan tudtam, mit kell csinálnom. A zsákmányt a számba vettem,

visszaugrottam a téglák közötti réshez, ellenőriztem a gyalogosforgalmat, és

mivel nem láttam a japán iskoláscsapatot, a járda mentén visszaszaladtam

az épületbe. Átrohanva az előtéren felszaladtam a lépcsőn az

ajtóhoz. Csukva.

Most mi lesz? Elég hosszan ültem ott azon töprengve, hogy vajon

meddig kell még várnom, mire végre jött valaki Őszentsége

személyzetéből. Felismert, de ügyet sem vetve a számban lévő trófeára,

beengedett. Végigszaladtam a folyóson és befordultam.

Mivel a dalai láma még mindig a kápolnában volt, a vezető asszisztensek

irodájába mentem, ahol ledobtam az egeret a számból és egy sürgető miáúval

jeleztem érkezésem. A szokatlan hang hallatán Chogyal és Tenzin

mindketten megfordultak és meglepetten néztek rám, ahogy ott álltam

büszkén egy egérrel a szőnyegen a lábam előtt.

A reakciójuk távol állt attól, amit vártam. Éles pillantást váltottak, majd

mindketten felpattantak a székükből. Chogyal felkapott engem, míg Tenzin

letérdelt a mozdulatlan egérhez.

– Még lélegzik – mondta. – Talán csak sokkot kapott.

– A nyomtató dobozát! – mondta Chogyal egy üres kartondoboz felé

mutatva, amiből pont előtte vett ki egy új tintapatront.

Egy régi boríték segítségével Tenzin beemelte az egeret az üres dobozba.

Óvatosan bánt vele. – Mit gondolsz, hova… ?

– Ennek pókhálós a bajsza – Jegyezte meg Chogyal felém bökve a

fejével.

Ennek? Ez?! Csak nem így akartak utalni DLM-re?

Abban a pillanatban a dalai láma sofőrje lépett be az irodába. Tenzin

átnyújtotta neki a dobozt azzal az utasítással, hogy az egeret további

megfigyelés alatt kell tartani, és ha felépül, a közeli erdőben szabadon kell

engedni.

– DLM bizonyára kiszökött – mondta a sofőr miközben találkozott a

tekintetünk.

Chogyal még mindig engem fogott, nem a szokásos szeretetteli öleléssel,

hanem mintha egy elvetemült vadállatot tartana vissza.

– DLM. Többé nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó név.

– Amúgy is csak átmeneti név volt – tette hozzá Tenzin, visszatérve az

asztalához. – De a dalai láma egerésze nem tűnik megfelelőnek.

Chogyal letett a szőnyegre.

– Mi lenne, ha egyszerűen „Egerész” lenne a „szent neve”? – javasolta a

sofőr. De mivel erős, tibeti akcentussal beszélt, úgy hangzott, mintha azt

mondta volna, hogy „Egeész.”

Most már mindhárom férfi engem nézett. A beszélgetés veszélyes

fordulatot vett, amit azóta is nagyon bánok.

– Nem lehet egyszerűen „Egeész”, – mondta Chogyal. „Egeész

Valaminek” kell lennie, vagy „Valamilyen Egeésznek.”

– Egeész, a Szörny? – kérdezte Tenzin.

– Egeész, a Ragadozó – javasolta Chogyal.

Kis szünet következett mielőtt a sofőr is megszólalt volna.

– Mi lenne ha Egeész-Tung lenne? – javasolta.

Mindhárman nevetésben törtek ki, ahogy kis szőrös testemre néztek.

Tenzin ál-komolyan fordult hozzám. – Az együttérzés jó dolog, de

gondolod, hogy Őszentségének egy Egeész-Tunggal kellene megosztania a

lakhelyét?

– Vagy Egeész-Tung kellene, hogy három hétig helyettesítse, amíg ő

Ausztráliában van? – ugratott Chogyal, mire ismét mindhárman rázkódtak a

nevetéstől.

Felálltam, és kisomfordáltam az irodából füleimet hátraszorítva, farkamat

lógatva.

A követező órákban, ahogy Őszentsége ablakának napsütötte

nyugalmában ücsörögtem, elkezdtem ráébredni arra, hogy valójában mit is

tettem. Eddigi fiatal életem majdnem minden napján azt hallgattam, ahogy

a dalai láma azt hangsúlyozza, hogy minden érző lény élete ugyanolyan

fontos nekik, mint a saját életünk nekünk. De mennyire figyeltem ezekre a

szavakra azon az egyetlen alkalommal, amikor kikerültem a való világba?

Az a gondolat, hogy minden lény boldog akar lenni, és el akarja kerülni a

szenvedést, eszembe sem jutott, amikor letepertem az egeret. Egyszerűen

hagytam, hogy az ösztöneim átvegyék az irányítást. Egyetlen pillanatra sem

vizsgáltam meg a tetteimet az egér szemszögéből.

Szép lassan rájöttem, hogy csupán azért, mert egy gondolat egyszerűnek

tűnik, nem feltétlenül egyszerű betartani. Ha csak egyetértően dorombolok

a nemesen hangzó elvek hallatán, az még semmit nem jelent, amíg nem is

élek azok szerint.

Azon gondolkodtam, hogy vajon Őszentsége tudja-e már az új „szent

nevemet” – az ékes bizonyosságát fiatal életem legnagyobb hibájának.

Lehet, hogy annyira megbotránkozik azon, amit tettem, hogy örökre kitilt

ebből a csodás mennyországból?

Szerencsémre az egér felépült. És amikor Őszentsége visszatért, egy sor

találkozó foglalta le.

Csak késő este hozta fel a témát. Az ágyában ült és olvasott, majd

becsukta a könyvet és az éjjeliszekrényre tette a szemüvegét.

– Mesélték, hogy mi történt – dünnyögte felém nyújtva a kezét. – Néha

az ösztöneink, a negatív beidegződések átvehetik az irányítást. Majd később

nagyon bánjuk, amit tettünk. De ez még nem ok arra, hogy lemondj

magadról – a buddhák nem mondtak le rólad. Inkább tanulj a hibádból és

lépj tovább.

Lekapcsolta az éjjeli lámpát, és ahogy mindketten ott feküdtünk a

sötétben, gyengéd odaadással doromboltam.

– Holnap újrakezdjük – mondta.

Másnap Őszentsége néhány fontos levelet nézett át, amit vezető

asszisztensei választottak ki a több zsák levélből, ami minden reggel

érkezett.

Felemelt egy levelet és egy könyvet, amit az angol történelemprofesszor

küldött és Chogyalhoz fordult. – Ez igazán szép.

– Igen, Őszentsége – értett egyet Chogyal a könyv színes fedelét

tanulmányozva.

– Nem a könyvre gondoltam – mondta Őszentsége, – hanem a levélre.

– Igen?

– A beszélgetésünkre utalva azt írja a professzor, hogy nem használ

csigairtót a rózsáinál. Helyette szabadon engedi a csigáit a kert falán

kívülre.

– Nagyszerű! – mondta Chogyal mosolyogva.

A dalai láma egyenesen rám nézett. – Jó volt vele találkozni, nem? –

Emlékeztem, hogy akkoriban azt gondoltam, hogy mennyire maradi

nézeteket vall a professzor. De azután, amit előző este tettem, nem igazán

voltam olyan helyzetben, hogy másokat megítéljek.

– Ez is azt mutatja, hogy mindannyian képesek vagyunk megváltozni,

nem igaz, Egeész?

MÁSODIK FEJEZET

Még ha mi macskák az egész napot kényelmes szunyókálással is töltjük,

szeretjük foglalkoztatni az embereinket. Nem túl hangosan, vagy ránk

akaszkodva – csak legyenek elég aktívak ahhoz, hogy szórakozhassunk

azokban az időszakokban, amikor úgy döntünk, hogy nem alszunk. Mi

másért lenne a legtöbb macskának kedvenc páholya – egy kedvenc helye az

ablakmélyedésben, a tornácon, a fotelban vagy a szekrény tetején? Nem

érted, kedves olvasó, hogy a te szereped az, hogy szórakoztass minket,

macskákat?

Az egyik oka annak, hogy annyira fantasztikus a Jokhangban lakni, –

ahogy a dalai láma rezidenciáját hívják, – az, hogy mindig történik valami.

Minden reggel 5 óra előtt már a Namgyal Apátság szerzeteseinek

szandálos lépteitől hangos a komplexum, ahogy összegyűlnek a reggeli

meditációhoz. Addigra már Őszentsége és én két órája meditálunk, de

ahogy meghallom a kinti hangokat, szeretek felkelni, első lábaimat

kényelmesen kinyújtóztatni magam elé, és talán még néhány

karmolásnyomot is hagyok a szőnyegen, mielőtt megindulnék szokásos

helyemre, az ablakmélyedésbe. Onnan figyelem az események

biztonságban ismétlődő egymásutánját, mivel a szerzetesek életében

majdnem minden nap egyforma.

Azzal kezdődik, hogy aranyló fénybe borul a látómező, ahogy lámpákat

gyújtanak a kápolnában és a szerzetesek lakhelyén. Nyáron a kora reggeli

szellő lila tömjénfelhő illatát hozza az ablakon át – és a hajnali kántálás

hangját –, miközben az ég világosodni kezd kelet felől.

Mire a szerzetesek reggel kilenckor végeznek a templomban, Őszentsége

és én már elfogyasztottuk a reggelinket, és ő már az íróasztalánál ül. Ezután

tanácsadóival találkozik, a szerzetesek pedig visszatérnek szigorúan

beosztott napi rutinjukhoz, ami szövegfelolvasásokból, előadások

meghallgatásából, az udvaron való filozófiai vitákból és meditálásból áll.

Ezeket a tevékenységeket csak két étkezés szakítja meg és este 10 órakor

érnek véget.

Azután a fiatal szerzeteseknek haza kell térniük és szöveget tanulniuk

éjfélig. Az idősebbektől többet várnak el, ők gyakran hajnali egyig vagy

kettőig tanulnak és filozofálnak. Az az időszak az éjszaka közepén, amikor

egyáltalán nem folyik semmilyen tevékenység, csupán néhány órát tart.

Eközben Őszentsége lakosztályában folyamatosan egymásnak adják a

kilincset a vendégek: világszerte ismert politikusok, hírességek,

filantrópusok, valamint azok, akik kevésbé ismertek, de néha érdekesebbek,

mint például a Nechung Orákulum, akivel Őszentsége időnként konzultál.

A Nechung Orákulum Tibet Állami Orákuluma, közvetítő az anyagi világ

és a spirituális valóság között. A Kínával kapcsolatos nehézségekre már

1947-ben figyelmeztetett és mindig segít fontos döntések meghozatalában

úgy, hogy egy látványos szertartás keretében transzállapotba kerül, s ez alatt

jóslatokba bocsátkozik és tanácsokat ad.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen inspiráló és kényelmes közegben élve

én voltam a világ legboldogabb macskája, ahogy mi, macskák utalunk a

legjobb időszakunkra itt az árnyékvilágban. Azonban, kedves olvasó, a

dalai lámával töltött első hónapjaimban nem ezt éreztem.

Talán azért volt ez, mert nem sokkal azelőttig csak annyit tudtam, hogy

milyen négy szerencsétlen egyikének lenni. Talán más, szőrzettel és

bajusszal megáldott érző lény hiánya okozta. Bármi is volt az ok, nemcsak

hogy egyedül éreztem magam, de úgy is éreztem, hogy a boldogságom csak

egy másik macska jelenlétével lenne teljes.

A dalai láma tudta ezt. Az első pillanattól fogva az autójában a

legnagyobb gyengédséggel és odaadással gondoskodott rólam, átsegített

azokon az első heteken és folyamatosan figyelt rá, hogy jól érezzem

magam.

Ezért egy nap, nem sokkal az egér-ügy után, amikor az átjáróban

csámborogtam elveszetten és nem tudva, mihez kezdjek, meglátott a

templom felé haladva s az őt kísérő Chogyalhoz fordult, majd azt mondta:

Talán a kis Hóoroszlán velünk szeretne jönni?

Hóoroszlán?! Imádtam ezt a nevet. Ahogy a karjaiba vett egyetértően

doromboltam. A hóoroszlán szent állat Tibetben, és feltétel nélküli

boldogságot jelent. Ők a szépség, öröm és pezsgés állatai.

– Nehéz napunk lesz – mondta nekem Őszentsége, ahogy lefelé ment a

lépcsőn. – Először a templomba megyünk, ahol végignézzük a

vizsgáztatást. Majd Mrs Trinci érkezik, hogy ebédet készítsen a mai

látogatónak. Kedveled Mrs Trincit, nem igaz?

A kedvel nem a legjobb szó volt. Rajongtam Mrs Trinciért, vagy hogy

még pontosabb legyek, Mrs Trinci pirított csirkemájáért – ezt az ételt

kifejezetten az én kényeztetésemre készítette el.

Mindig, amikor főzni kellett egy különleges alkalomra vagy idelátogató

előkelőségnek, Mrs Trincit hívták. Több mint 20 évvel ezelőtt, valaki a

dalai láma személyzetéből bankettet szervezett egy magas rangú vatikáni

delegációnak, és akkor fedezte fel az olasz özvegyet, aki a közelben élt. Mrs

Trinci kulináris hozzáértése erőfeszítés nélkül mosott le minden korábbi

szakácsot, és hamarosan ő lett a dalai láma kedvenc konyhafőnöke.

Egy ötvenes éveiben járó elegáns hölgyet képzeljünk el, – aki erőteljesen

vonzódik a feltűnő ruhákhoz és az extravagáns ékszerekhez – ahogy óriási

izgatottság kíséretében megérkezik Jokhangba. Attól a perctől fogva, ahogy

megérkezik, azonnal magáénak tekinti a konyhai irányítást, és minden

jelenlévőt összehív – nemcsak a konyhai segítőket. Az egyik korábbi

alkalommal berendelte a konyhába a Gyume Tantrikus Főiskola éppen arra

sétáló apátját, ahol kötényt kötött rá és beállította répát szeletelni.

Mrs Trincit nem érdekelte a protokoll, és nem tűrt ellentmondást. A

spirituális előrehaladás nem igazán ért fel nála egy nyolcfős bankett

előkészítésével. Olyan hőfokon égett, ami szöges ellentétben állt a

szerzetesek csendes nyugalmával, de volt valami az élénkségében,

intenzivitásában és szenvedélyességben, amit mindenki magával ragadónak

tartott.

És szerették a jószívűségét is. Mindig gondoskodott arról, hogy

Őszentsége ételei mellett hagyjon egy ínycsiklandó pörköltet a tűzhelyen a

személyzet számára, és almásrétest, csokitortát vagy más egyéb mennyei

finomságot tett a hűtőbe.

Amikor először meglátott kikiáltott a „Legszebb Lénynek Aki Valaha

Élt”, és attól a naptól fogva a dalai lámához tett egyik látogatása sem volt

teljes anélkül, hogy valamelyik élelmiszeres táskájából ne varázsolt volna

elő valami isteni finomságot, amit kifejezetten nekem hozott. Feltett a

konyhapultra és egészen közelről vett szemügyre, borostyánszínű,

szempillaspirállal keretezett szemével nézte, ahogy magamévá teszek egy

tál csirkemájat, pulykavagdaltat, vagy egy szelet mignont. Éppen azon

gondolkodtam, hogy most is ez vár rám, ahogy Chogyal az udvaron

keresztül a templomba vitt.

Azelőtt még soha nem voltam a templom belsejében, és nem tudtam

volna elképzelni szebb első belépőt, mint Őszentsége kíséretében. A

templom egy gyönyörű, fénnyel teli épület magas mennyezettel, istenségek

élénk színű, selyemből hímzett függőkkel, és színes győzelmi jelképes

zászlókkal a falak mentén. A hatalmas Buddha szobrok előtt csillogó

rézkupák sorakoztak jelképes ételáldozattal, virággal és tömjénnel.

Több száz szerzetes ült a párnákon, arra várva, hogy megkezdődjenek a

vizsgák és beszélgetésük alapzaja még azután is folytatódott, hogy a dalai

láma megérkezett. Általában a főbejáratot használja, amikor belép, és az őt

körülvevő csodálat közepette elfoglalja helyét a tanító trónon. De ma hátul

surrant be, nem akarva magára vonni a figyelmet vagy megzavarni a

szerzeteseket, akiknek ma kellett vizsgázniuk.

Minden évben a papnövendékek a Geshe diplomára felkészítő kevés hely

egyikére pályáznak. Ez a tibeti buddhizmus legmagasabb fokozata, olyan,

mint egy doktori cím, és 12 évig tart megszerezni.

Szükség van hozzá a törzs-szöveg hibátlan idézésére és arra a képességre,

hogy apró filozófiai különbségeket tudjanak elemezni és megvitatni, nem is

említve a sok órás meditációs gyakorlatot. A 12 évnyi tanulás alatt, a geshe

diákok napi 20 órát dolgoznak és egy nagyon szigorú tanítási ritmust

követnek. De a rájuk nehezedő óriási elvárások ellenére mindig több

papnövendék szeretne bekerülni, mint ahány hely van.

A mai vizsgán, négy papnövendéket tesztelnek. A hagyományoknak

megfelelően először a vizsgáztató kérdéseire válaszolnak a Namgyal

közösség színe előtt; ez zavarba ejtő feladat, de nyitott és átlátható. Az

események tanulmányozása jó felkészülés a fiatalabb újoncoknak, akik

egyszer majd szintén itt állnak társaik előtt.

A templom egyik hátsó sorában, a dalai láma mellett, Chogyal ölében

ülve hallgattam, ahogy két bhutáni testvér, egy tibeti fiú, és egy francia diák

mind esélyt kapott arra, hogy lenyűgözzék hallgatóságukat kérdésekre adott

válaszaikkal olyan témákban, mint a karma és a valóság természete. A

bhutáni testvérek korrekt, jól megtanult válaszokat adtak és a tibeti fiú is

egy az egyben a kijelölt szövegből idézett, de a francia diák továbbment,

bemutatva, hogy nemcsak megtanulta az elméleteket, hanem meg is értette

azokat. Mindez alatt a dalai láma kedvesen mosolygott.

Majd a vita következett, amikor több tapasztalt szerzetes próbálta okos

érvekkel megfogni a vizsgázókat, itt is ugyanaz volt a helyzet. A bhutáni és

tibeti diákok szigorúan ragaszkodtak a tankönyv válaszaihoz, míg a francia

fiú saját provokáló ellenérvet adott, a jelenlévők nem kis szórakoztatására.

Végül sor került a szövegidézésre, és ismét a himalájai diákok hibátlanul

idéztek. Amikor a francia diákot arra kérték, hogy a szív szútrából idézzen,

ami Buddha tanításának egyik leghíresebbje, tiszta erős hangon kezdte.

Azonban valamiért középtájon eltévesztette. Hosszú, döbbent csend

következett – és némi suttogás – majd újrakezdte, kevésbé magabiztosan,

majd teljesen belesült. Bocsánatkérő arccal fordult a vizsgáztatók felé, akik

intettek, hogy térjen vissza a székéhez.

Hamarosan a vizsgáztatók kihirdették az eredményt: a bhutáni és a tibeti

növendékeket felvették a geshe kurzusra. Csak a francia fiút utasították el.

Éreztem, hogy a dalai láma elszomorodott a bejelentés hallatán. A

vizsgáztatók döntése elkerülhetetlen volt, de akkor is…

– Sokkal kevesebb a hangsúly a magoláson, nyugaton – súgta Chogyal

Őszentségének, aki egyetértően bólintott. Miután megkérte Chogyalt, hogy

vigyázzon rám, Őszentsége bekísérte a csalódott francia növendéket egy

privát szobába a templom hátsó részében, ahol felfedte a fiatalember előtt,

hogy az egész vizsgáztatás alatt jelen volt.

Ki tudja mit beszéltek egymással? De néhány perccel később a francia fiú

visszatért, és egyrészt megnyugodott, másrészt megilletődött, hogy a dalai

láma figyelmének tárgya lehetett. Elkezdtem érteni, hogy Őszentségének

különleges képessége van arra, hogy segítse az egyéneket abban, hogy

elérjék legmagasabb személyes céljaikat – azt, amelyik a legnagyobb

boldogságot adja és mind nekik, mind környezetüknek a javára válik.

– Néha azt hallom, hogy az emberek lemondóan beszélnek a buddhizmus

jövőjéről – mondta Őszentsége Chogyalnak, amikor visszatértünk a

rezidenciájára. – Bárcsak eljönnének ezekre a vizsgákra és átélnék, amit ma

láttunk. Olyan sok aspiráns van, olyan elkötelezettek és magasan képzettek.

Azt kívánom, bárcsak mindegyiküknek tudnánk helyet adni.

Mire visszatértünk a templomból Mrs Trinci teljesen az uralma alá vonta

a konyhát, ahova azonnal beszaladtam. Őszentsége az aznap reggeli

templomlátogatással elterelte a figyelmemet magányomról. Most pedig Mrs

Trincin volt a sor, hogy szórakoztasson. Türkizzöld ruhát viselt arany

fülbevalókkal és hozzáillő karkötőkkel, amik mindig hangosan

összekoccantak, amikor megmozdította a karját. Hosszú fekete haja ezúttal

vöröses árnyalatban tündökölt.

Mrs Trinci életét nem igazán az a megnyugtató állandóság jellemezte,

mint Joghang állandó lakóiét, és ez alól a mai nap sem volt kivétel. A

mostani katasztrófát egy hajnali kettőkor bekövetkezett áramszünet okozta.

Mrs Trinci abban a hitben feküdt le, hogy mire felkel, ropogós habcsók alap

várja a sütőjében, amit este az előírt alacsony, éjszakai hőmérsékletre állított

be. Ehelyett azonban arra ébredt, hogy egy felismerhetetlen nyúlós massza

várja – csupán hét órával Őszentsége VIP vendégének érkezése előtt.

Ekkor nekiállt új alapot készíteni, óriási kockázatok mellett felmelegítette

a sütőt, és aprólékosan megtervezte, hogyan szállíttatja az alapot Joghangba

pontban egy órakor – jóval azután, hogy ő maga megérkezik és elkészíti a

főételt, de éppen a desszert felszolgálása előtt.

– Nem lenne egyszerűbb egy másik desszertet készíteni? – javasolta

óvatosan Tenzin, ahogy meghallotta, mi történt. – Valami egyszerűt, mint

a…

– Pavlovának kell lennie. A vendég ausztrál! – Mrs Trinci egy

ólommentes acél kaparót dobott a mosogatóba, ahol az csörömpölve

landolt. Mindig beépítette a menübe a vendég nemzeti konyhájának egy

elemét, és a mai alkalom sem volt kivétel. – Mi ausztrál van a tiramisuban?

– Tenzin hátrább lépett egyet.

– Vagy a zöldséges raguban?!

– Csak azért javasoltam…

– Ne javasoljon! Zitto! Csend! Nincs idő a javaslatokra!

Őszentsége vezető asszisztense okosan visszavonulót fújt. A sok hiszti

ellenére Mrs Trinci menüje igazi gasztronómiai diadalmenet volt, mint

mindig. A Pavlován nyoma sem volt annak a katasztrófának, amin

keresztülment, tökéletes habcsók alap volt, amit ugyanolyan tökéletes

habcsókok koronáztak meg gyümölccsel és tejszínhabbal töltve.

És Mrs Trinci ezúttal sem feledkezett meg A „Legszebb Lényről, Aki

Valaha Élt”. Olyan sok maradék marha casserole-t adott nekem, hogy

miáúznom kellett evés után, hogy vegyenek le a pultról, mert túl tele voltam

ahhoz, hogy magamtól leugorjak.

Miután számtalan elismerő nyaldosásban részesítettem Mrs. Trinci

felékszerezett ujjait, átvonszoltam magam a fogadószobába, ahol a dalai

láma és vendége éppen teát kortyolgattak. Aznapi ebédvendégünk Robina

Courtin volt, egy apáca, aki ideje nagy részét annak szentelte, hogy a

„Liberálisabb Börtönöket” projektje keretében börtönlakóknak segítsen a

rehabilitációban.

Éppen az amerikai börtönkörülményekről beszélgettek, amikor beléptem

és kedvenc gyapjúszőnyegemre hevertem, ahol szokásos ebéd utáni

pofamosásomba kezdtem.

– A körülmények nagyon eltérőek – mondta az apáca. – Vannak

intézmények, ahol majdnem egész nap olyan cellákba vannak zárva a

rabok, amik inkább egy pince-ketrecre hasonlítanak természetes fény

nélkül. Egy kis lyuknál kell ülnünk egy vasajtó egyik oldalán, hogy

beszélhessünk a rabbal, aki a másik oldalon van. Ilyen körülmények között

kevés a remény a rehabilitációra. De van sok olyan intézmény is, ahol

sokkal pozitívabb a hozzáállás a tréninghez, és a változást ösztönző

motivációhoz. A börtönhangulatot természetesen nem lehet kiváltani, de a

cellák ajtajai többször nyitva vannak, sport és egyéb szabadidős

tevékenységeket szerveznek, és a rabok használhatják a TV-t, a

számítógépeket és a könyvtárat.

Megállt egy pillanatra és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott valami.

– Egyszer egy csoport életfogytiglanossal találkoztam, akiket elég jól

ismertem, amikor meditációs órákat tartottam Floridában. Egyikük

megkérdezte, hogy mi a napirend a kolostorban.

Elmondtam neki, hogy hajnali ötkor kelünk, hogy elvégezzük az első

meditációs gyakorlatokat. Nos, ez nagyon korán volt neki! A börtönben

kellemes reggel hetes ébresztés van. Elmagyaráztam, hogy az egész napunk

be van osztva, attól fogva, hogy felkelünk az esti tíz órás lefekvésig, nagy

hangsúllyal a tanuláson, a kolostorkertben való munkán, ahol gyümölcsöt és

zöldséget termesztünk.

Ez sem tetszett neki, de a többiek mosolyogtak.

– Elmondtam, hogy nincs TV, sem újságok, nincs alkohol, sem

számítógép. Ellentétben a rabokkal az apácák nem kereshetnek pénzt, hogy

extra jutalmakkal lephessék meg magukat. És természetesen nem látogatnak

bennünket férfiak!

A dalai láma kuncogni kezdett.

– Ekkor jött elő a legszokatlanabb dologgal: Anélkül, hogy felfogta

volna, mit mond, hozzám fordult: Ha túl kemény az élet odabenn, ide

bármikor jöhet, hogy velünk éljen.

A teremben mindenki nevetésben tört ki.

– Szó szerint sajnált engem – csillogtak Robina szemei. – Úgy tűnt neki,

hogy a zárdában kegyetlenebb körülmények között élünk, mint ők a

börtönben.

Őszentsége előrehajolt a székében és az állát simogatta. – Hát nem

érdekes? Éppen ma reggel láttunk a templomban leendő szerzeteseket, akik

az apátságba való bejutásra pályáztak. Túl sok a pályázó és nincs elég hely.

De senki nem akar bekerülni a börtönbe, még akkor sem, ha ott jobbak a

körülmények.

Ez azt bizonyítja, hogy nem is az életkörülményeink tesznek minket

boldoggá vagy boldogtalanná, hanem az, ahogy hozzáállunk ezekhez.

Egyetértésben bólogattak.

– Hiszünk abban, hogy bármilyenek is legyenek az életkörülményeink,

megvan az esélyünk arra, hogy boldog és értelmes életet éljünk – folytatta.

– Teljes mértékben! – értett egyet Robina.

Őszentsége bólintott. – A legtöbb ember azt hiszi, hogy az egyetlen

lehetősége, hogy megváltoztassa a körülményeit, nem pedig

boldogtalanságának valódi okait. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan

gondolkodnak a körülményeikről.

– Arra biztatjuk a tanulóinkat, hogy alakítsák börtönüket kolostorrá –

mondta Robina. – Hogy ne úgy gondoljanak a bent töltött időre, mint az

életük elpocsékolására, hanem mint egy csodálatos lehetőségre, amikor

személyes fejlődésükön dolgozhatnak. Vannak, akik ezt teszik, és hihetetlen

átalakuláson mennek keresztül. Képesek arra, hogy valódi értelmet és célt

találjanak és teljesen megváltozott emberként szabadulnak.

– Ez nagyon jó – mondta Őszentsége mosolyogva. – Bárcsak mindenki

hallaná ezt az üzenetet – különösen azok, akik saját maguk által épített

börtönben élnek.

Ahogy ezt mondta, a dalai láma rám nézett, de nem tudtam, miért. Soha

egy percig sem gondoltam, hogy rab volnék. Hóoroszlán – igen! A

„Legszebb Lény, Aki Valaha Élt” – természetesen! Persze volt néhány

problémám, az egyik legnagyobb, hogy egyedüli macskaként éltem itt.

De hogy rab?

Én?

Őszentsége üzenete később vált világossá számomra. Miután a látogatók

elmentek, a dalai láma magához kérette Mrs Trincit, hogy megköszönje a

fenséges ételsort.

– Csodálatos volt! – lelkendezett. – Különösen a desszert. A

tiszteletreméltó Robina nővérnek nagyon ízlett. Remélem, nem került sok

fáradságába elkészíteni?

– Ó nem, non troppo! Nem igazán.

Őszentsége jelenlétében Mrs Trincit mintha kicserélték volna. Tenzin

valamelyik Wagner operájának hatalmas Brünhildája, a konyha ura sehol

sem volt, helyét egy iruló-piruló iskoláslány vette át.

– Nem szeretnénk, ha agyondolgozná magát. – A dalai láma egy percig

elgondolkodva nézett rá, mielőtt újra megszólalt. – Nagyon érdekes ebéd

volt. Arról beszélgettünk, hogy a boldogság, elégedettség mennyire nem a

körülményektől függenek. Mrs Trinci, ön egyedülálló és mégis boldognak

tűnik.

– Nem szeretnék még egy férjet – jelentette ki Mrs Trinci. – Ha erre akar

kilyukadni.

– Tehát az egyedülállóság nem ok a boldogtalanságra?

– Nem, nem! Mia vita e buona. Szép életem van. Elégedett vagyok.

Őszentsége bólintott. – Én is így érzem.

Ebben a pillanatban megértettem, mit akart mondani a dalai láma a saját

magunk által épített börtönökről. Nemcsak fizikai körülményekre gondolt,

hanem azokra a gondolatainkra és rögeszméinkre, amelyek boldogtalanná

tesznek bennünket. Esetemben ez az a rögeszme volt, hogy egy másik

macska társaságára van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek.

Mrs Trinci az ajtó felé indult, hogy távozzon. Azonban mielőtt kinyitotta,

megállt egy pillanatra.

– Kérdezhetek öntől valamit, Őszentsége?

– Természetesen.

– Idejárok főzni több mint húsz éve, de soha nem próbált megtéríteni.

Miért?

– Micsoda bolondos gondolat, Mrs Trinci! – Őszentsége nevetésben tört

ki. Gyengéden a kezébe vette a nő kezét és azt mondta neki: A buddhizmus

célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan

eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el.

Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták

legyenek. Sokféle módja van ennek, és tudom, hogy egyet már nagyon jól

ismer.

Mrs Trinci kérdően húzta fel a szemöldökét.

– Azt a csodálatos paradoxont, – folytatta a dalai láma –, hogy a legjobb

módja a boldogság elérésének az, ha másokat teszünk boldoggá.

Azon az estén az ablakpárkányon ültem, a templomkertet nézve.

Elhatároztam, hogy teszek egy kísérletet. Ha legközelebb azon kapom

magam, hogy egy másik macskáért nyivákolok, emlékeztetni fogom magam

Őszentségére és Mrs Trincire, akik mindketten boldog egyedülállók.

Megpróbálok szándékosan boldoggá tenni valakit, még ha ez olyan

egyszerű is lesz, mint dorombolásommal ajándékozni meg valakit, hogy a

figyelmem központjában ne én legyek, hanem mások. Fel fogom fedezni a

„csodálatos paradoxont”, amiről a dalai láma beszélt, hogy megnézzem,

működik-e nálam.

Már az elhatározásom hatására is könnyebbnek éreztem magam –

kevésbé gondterheltnek és szabadabbnak. Nem a körülményeim miatt

voltam szomorú, hanem a körülményeimről alkotott gondolataim miatt.

Azzal, hogy elengedtem a boldogtalanságot szülő hitemet arról, hogy egy

másik macska kell a boldogságomhoz, börtönömet kolostorrá alakítottam.

Éppen ezen elmélkedtem, amikor valamin megakadt a szemem – egy

mozdulatra lettem figyelmes a virágágyásban lévő nagyobb szikla mellett a

kert másik végében.

Már minden sötétségbe borult, de a sziklát zöld fény világította meg,

amelyik egész éjjel égett egy közeli piaci bódénál. Hosszú ideig maradtam

mozdulatlan, a távolba meredve.

Nem tévedtem! Erősen koncentráltam és ki tudtam venni a sziluettjét:

nagy, oroszlánszerű, mint egy vadállat, amelyik a dzsungelból jött elő, sötét

szemekkel és tökéletesen szimmetrikus csíkokkal. Egy gyönyörű tigris.

Elegánsan a sziklára pattant, mozdulatai célirányosak és lenyűgözőek

voltak. Onnan végigpásztázta Jokhangot, ahogy egy földtulajdonos mérné

végig birodalma legtávolabbi zugait is, majd afelé az ablak felé nézett, ahol

ültem. És nem mozdult.

Álltam a tekintetét.

Nem adta jelét, hogy észrevett volna. Látott, ebben biztos voltam, de mit

gondolt? Ki tudná megmondani? Semmit nem árultak el mozdulatai.

Már csak egy pillanatig maradt a sziklán, majd olyan titokzatosan tűnt el

a bokrok között, ahogy előjött.

A sötétségben fények tűntek fel a Namgyal kolostor ablakaiban, ahogy a

szerzetesek visszatértek a szobáikba.

Az éjszaka lehetőségekkel volt teli.

Lehet valaki más által híres?

HARMADIK FEJEZET

Bár soha nem tettem fel ezt a kérdést magamnak, néhány hónappal

azután, hogy megérkeztem McLeod Ganj-ba, Dharamsala külterületén

választ kaptam rá. A külvilágba tett kalandozásim bátrabbak és gyakoribbak

lettek, ahogy szép lassan nemcsak a dalai láma rezidenciáját és a

templomegyüttest ismertem meg, hanem a Jokhang alatti világot is.

Rögtön a templom kapui mellett árusok voltak, akik gyümölcsöt,

harapnivalót és egyéb friss terményt árultak, főként a helyieknek. Volt

néhány bódé a turistáknak is, a legnagyobb és legfigyelemfelkeltőbb „S.J.

Patel Minőségi Nemzetközi Akciós Utazási Irodája” volt. A tulajdonos

nagy választékot tartott a Dharamsalában tett helyi túráktól kezdve egészen

nepáli kirándulásokig. A bódéjánál térképet, esernyőt, mobiltelefont, elemet

és palackozott vizet is lehetett kapni. Kora reggel kinyitott és még azután is,

hogy a többi árus már bezárt lehetett látni Mr Patelt, ahogy a turistákat

győzködi, izgatottan gesztikulál a mobiltelefonjába beszélve; sokszor még

késő estig is nyitva tartott az üzlete, mikor már minden rég zárva volt.

Máskor viszont hatalmas büszkeségének, a közelben parkoló 1972-es

Mercedes hátrahajtott anyósülésén szundikált.

Sem Mr Patelt, sem a többi árust nem érdekelte különösebben egy

macska, így nem telt el sok idő míg még messzebbre merészkedtem. Ott

egy sor kisboltot találtam, az egyik ajtaján keresztül kiáramló isteni illatok

megbirizgálták az orrcimpáimat.

Virágládák, utcára kitett asztalok és feltűnő, tibeti szimbólumokkal

díszített sárga-piros ernyők keretezték a Café Franc bejáratát, annak a

bisztrónak, ahonnan a helyben sütött kenyér és a frissen őrölt kávé illata

származott, s amibe a még ínycsiklandóbb halpástétom és sonkás omlett

illata keveredett.

Az étteremmel szemben lévő virágágyásból néztem a turisták hadát, akik

a kinti asztalokat foglalták el: a koránkelő túrázókat, akik laptopjaik és

okostelefonjaik köré gyűltek, megtervezve az aznapi túrát, fényképeiket

mutogatva, és az otthoniakkal való akadozó kapcsolattartásra panaszkodva.

Ott voltak a spirituális turisták akik valami titokzatos élmény reményében

látogattak el Indiába, és a híresség-vadászok, akik azért jöttek, hogy közös

fotójuk legyen a dalai lámával.

Volt egy ember, aki különösen sok időt töltött a helyen. Kora reggel

érkezett egy tűzvörös Fiat Puntóval, feltűnően új és csillogó-villogó egy

ilyen lepattant utcához McLeod Ganj-ban. Kipattant a vezetőülésről, a feje

teljesen kopasz és sima, divatos szűk fekete inget viselt és egy francia

bulldog követte. Úgy léptek be a kávézóba, mintha színpadra léptek

volna. Különböző látogatásai során láttam a férfit már kint is és bent is,

ahogy éppen utasítgatja a pincéreket, vagy papírokkal teli asztal fölé hajol,

és számokat pötyög a csillogó fekete okostelefonjába.

Nem tudom megmagyarázni, kedves olvasóm, miért nem találtam ki

azonnal, hogy ki ő, vagy hogy mi az álláspontja a „kutya vs. macska”

vitában, vagy hogy mennyire nyilvánvalóan veszélyes közelebb mennem a

Café Franchoz. De az igazság az, hogy teljesen naiv voltam ehhez, talán

azért mert akkoriban csak kicsit voltam idősebb egy kiscicánál.

Végzetes látogatásom délutánján, a Café Franc séfje egy különösen

csábító plat du jour-t (nap ajánlata) készített. A sültcsirke illata egészen a

templomkapuig terjengett – egy olyan felhívás, aminek lehetetlen ellenállni.

Olyan gyorsan bukdácsoltam lefele, amennyire csak bizonytalan

testtartásom engedte, és hamarosan ott álltam az egyik piros muskátlisláda

előtt a bejáratnál.

Nem volt semmilyen stratégiai tervem, abban a hiú reményben, hogy

puszta jelenlétemmel hatalmas ebéd felszolgálását fogom kicsikarni – ez

működni látszott Mrs Trincinél – az egyik asztal felé indultam. Az ott ülő

négy hátizsákos túlságosan koncentrált a sajtburgerére ahhoz, hogy rám

figyeljenek.

Többet kellett tennem.

Egy távolabbi asztaltól a kávézó belsejében egy mediterrán kinézetű férfi

pillantott rám teljes érdektelenséggel, ahogy feketekávéját kortyolgatta.

Addigra már eléggé bent voltam az étteremben, és azon tanakodtam,

hova menjek, amikor hirtelen morgásra lettem figyelmes. A francia bulldog,

csak pár méterre tőlem, rosszindulatúan méregetett. Semmit nem szabadott

volna tennem, csak a helyemen maradni, ellenségesen morogni és olyan

hatalmas megvetéssel nézni a kutyára, hogy egy lépéssel se merjen

közelebb jönni.

De én egy fiatal és bolond cica voltam, így felálltam, ami csak tovább

bőszítette a fenevadat. Remegett a fapadló, ahogy megindult felém.

Próbáltam olyan gyorsan eliszkolni, amennyire a lábaim engedték. Hirtelen

félelmetes morgással csapott le rám. Pánikba estem, ahogy bekerítve

éreztem magam egy idegen hely egyik sarkában. Olyan gyorsan vert a

szívem, hogy azt hittem ott robbanok fel. Előttem volt egy régimódi

újságtartó, mögötte egy kis hellyel. Mivel semmi más választásom nem

volt, és a fenevad is olyan közel volt, hogy éreztem büdös, kénes leheletét,

kénytelen voltam felugrani, át az újságtartón, enyhe puffanással érkezve

meg a másik oldalon.

A közeli győzelem ígérete olyan hirtelen csúszott ki a mancsai közül,

hogy a bulldog teljesen megvadult. Egy lépésre voltam tőle, de nem tudott

közelebb jönni. Ahogy hisztérikusan ugatott emberi hangokat hallottam.

– Óriáspatkány! – kiáltotta az egyik.

– Ott! – ordította a másik.

Hamarosan egy fekete árnyék vetült fölém, és megcsapta az orrom a

Kouros kölni erős illata.

Majd furcsa érzésem volt, olyan, amit azóta nem éreztem, hogy újszülött

macskaként megláttam a napvilágot. Azt éreztem, hogy a tarkómnál fogva

felemelnek és szemben találtam magam Franc kopasz fejével és

rosszindulatú mogyoróbarna szemeivel, akinek a kávézójába betörtem,

akinek a francia bulldogját felbőszítettem, és aki – ez a legfontosabb –

nyilvánvalóan nem volt macskabarát.

Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Éppen eléggé ahhoz, hogy megfigyeljem a

szemében lévő haragot, a halántékán lüktető eret, összeszorított állkapcsát

és ajkait, és a csillogó arany fülbevalót, ami bal fülében lógott.

– Egy macska! – legyintett, mintha már maga a tény is sértés lenne.

Lenézett a bulldogra és ezt kérdezte: Marcel! Hogyan engedhetted be ide

ezt… az izét? – Amerikai akcentussal beszélt, felháborodott hangnemben.

Marcel megszégyenülve kullogott el.

Franc a bisztró első részébe ment. Világos volt, hogy ki fog dobni. És

ettől a gondolattól hirtelen megrémültem. A legtöbb macska képes arra,

hogy a magasból a talpára essen a legkisebb sérülés nélkül. De én nem

vagyok a legtöbb macska. A hátsó lábaim már eleve gyengék és

bizonytalanok voltak. Egy további sérülés akár visszafordíthatatlan károkat

is okozhat. Mi van, ha soha többé nem tudok majd járni? Mi van, ha nem

tudok visszamenni Jokhangba?!

A mediterrán férfi még mindig meredten ült a kávéja mellett. A

hátizsákosok a tányérjuk fölé hajoltak és sültkrumplit lapátoltak a szájukba.

Senki nem sietett a segítségemre.

Franc engesztelhetetlen arcot vágott ahogy az utcára lépett. Magasabbra

emelt. Visszahúzta a karját. Nemcsak ledobni akart, hanem kilőni, mint egy

rakétát minél messzebb a vendéglőjétől.

Ekkor két szerzetes haladt el arra útban Jokhang felé. Meglátva engem

keresztbefonták a kezüket a szívük előtt és enyhén meghajoltak.

Franc megfordult, hogy megnézze, ki van mögötte. De mivel nem talált

sem lámát, sem szent embert, érdeklődve nézett a szerzetesekre.

– A dalai láma macskája – magyarázta az egyikük.

– Nagyon jó karmája van – tette hozzá a társa.

A mögöttük jövő szerzetesek is meghajolva köszöntöttek.

– Biztosak benne? – csodálkozott Franc.

– Őszentsége macskája – mondták a többiek kórusban.

Francban egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. A mellére

húzott, óvatosan a karjába vett és simogatni kezdett azzal a kézzel, ami

csupán pillanatokkal korábban el akart hajítani. Visszamentünk a Café

Franc egyik részébe, aminek néhány angolnyelvű magazin igazán

kozmopolita hangulatot adott. Egy széles polcon volt egy kis hely a London

Times és a Wall Street Journal között. Franc ide tett le, olyan finoman,

mintha a Ming dinasztia porcelánjának egy féltett darabja volnék.

– Meleg tejet! – utasított egy éppen arra haladó pincért –, és hozz a mai

csirkéből is! Apróra vágva!

Majd amikor Marcel ügetett oda, fogát csikorgatva, gazdája

figyelmeztette: Ha csak egy ujjal is hozzáérsz ehhez a drágasághoz –

emelte fel Franc a mutatóujját –, indiai kutyakaját kapsz estére!

A csirke rendben megérkezett és minden részletében olyan isteni volt,

mint az illata. Feltöltődve és megbizonyosodva újdonsült pozíciómról, a

legalacsonyabb polcról a legmagasabbra másztam, ahol találtam egy

kényelmes helyet a Vanity Fair és a Vogue között. Ez sokkal megfelelőbb

hely volt Jokhang Hóoroszlánja számára. Arról már nem is beszélve, hogy

innen jobb volt a kilátásom az étteremre.

A Café Franc egy igazi himalájai hibrid volt – a nagyvárosi elegancia és

a buddhista titokzatosság ötvözete. A menő magazinokkal teli polcok, a

kávégép és az elegáns terítés jól megfért a díszes Buddha szobrokkal,

thangkakkal és egyéb áldozati tárgyakkal, akárcsak egy templombelsőben.

Az egyik falon Francról készült fekete-fehér képek lógtak aranyozott

keretben: Franc, ahogy átnyújtja a fehér kendőt a dalai lámának, Franc,

ahogy megáldja a Karmapa, Franc Richard Gere mellett áll, Franc a Tigris

Fészkének Kolostoránál Bhutánban. A vendégek ezeket nézegethették

miközben a hangszórókból a tibeti buddhista rigmus „Om Mani Padme

Hum” hipnotikus zenéje szólt.

Ahogy elhelyezkedtem újonnan felfedezett páholyomban, élénk

figyelemmel kísértem a jövés-menést. Amikor két amerikai lány észrevett,

és elkezdtek becézgetni és simogatni, Franc odasietett hozzájuk. – A dalai

láma macskája – mondta.

– Úristen! – visították.

Franc életuntan rántotta meg a vállát. – Mindig idejön.

– Úristen! – visították újra. – Mi a neve?

A férfi arckifejezése egy pillanatra bizonytalanná vált, de hamar magára

talált. – Rinpoche – mondta nekik. – Azt jelenti, hogy értékes és általában

csak lámák viselhetik ezt a nevet.

– Úristen! Lefényképezkedhetünk esetleg vele?

– Csak vaku nélkül – mondta Franc szigorúan. – Rinpoche-t tilos zavarni.

Ugyanez számtalanszor lejátszódott a nap folyamán. – A dalai láma

macskája – mondta mindig Franc a fejével felém bökve miközben

átnyújtotta a számlát a vendégeknek. – Imádja a sültcsirkénket.

Másoknak ezt is hozzátette: Vigyázunk rá Őszentsége helyett. Hát nem

isteni?

– Karmája van – emelte ki előszeretettel – Rinpoche. Értékeset jelent.

Otthon DLM voltam, ahol a dalai láma nagy szeretettel, személyzete

pedig kedvességgel vett körül, de akkor is csak egy macska voltam. A Café

Francban viszont egy igazi híresség! Otthon macskakaját kaptam ebédre,

amiről a gyártók azt állítják, hogy biztosítja a növekedésben lévő cicák

kiegyensúlyozott táplálkozását. A Café Francban a marha burgundi, kakas

borban (coq au vin) és provence-i bárány volt a menü, amit kényelmes

lótuszpárnámnál fogyaszthattam el. Ezt a párnát Franc szerezte be a

kedvemért. Nem telt bele sok idő, amíg lecseréltem a jokhangi macskakaját

a Café Franc ételeire, hacsak az időjárás engedte.

Az isteni főztjén túl a Café Franc a legszórakoztatóbb helyszínné vált az

életemben. A pörkölt organikus kávé illata mágikus vonzerőt gyakorolt

MacLeod Ganj minden elképzelhető korú, vérmérsékletű és színű

látogatójára, akik különböző nyelvet beszéltek és elképesztően változatos

ruhákban jelentek meg. Miután addigi rövid életemet halkbeszédű

szerzetesek között töltöttem, akik egyszínű ruhákat viseltek, a Café Franc

olyan volt számomra, mintha elmentem volna az állatkertbe.

Azonban hamarosan elkezdtem észrevenni, hogy a látszólagos

különbségek mögött sok hasonlóság van a turisták között. Különösen egy

dolgot találtam érdekesnek.

Azokon a napokon, amikor nem Mrs Trinci volt a konyha úrnője, az

ételsor a Jokhangban nem volt túl bonyolult. A legtöbb étel rizs- vagy

tésztaalapú volt zöldségekkel, hallal, vagy néha hússal. Ugyanez volt a

helyzet a dalai láma mindkét háztartásában és a közeli kolostorban is, ahol a

növendékek hatalmas fakanalakkal keverték az üstben az aznapi zöldségvagy

rizsragut. Igaz, hogy az alapanyagok egyszerűek voltak, a közös

étkezések az örömre és az ízek élvezetére adtak alkalmat. A szerzetesek

mindig lassan ettek, csöndes egyetértésben, hosszan ízlelve minden falatot.

Alkalmanként megjegyzést tettek egy fűszer ízére vagy a rizs puhaságára.

Az arcukon lévő kifejezésből ítélve olyan volt, mintha felfedezőúton

lennének: vajon milyen öröm vár rájuk aznap? Milyen apróságot találnak

majd, ami alig érezhetően más, mint eddig?

Egy kis botorkálás lefelé a Café Francba és egy teljesen más világban

találtam magam. A magazinos polc tetején lévő kilátótoronyból közvetlenül

a konyhaajtó üvegablakán láttam át. Jóval hajnal előtt két nepáli barát,

Jigme és Ngawang Dragpa már szorgalmasan sütötték a croissantokat, pain

au chocolat, és mindenféle péksüteményt, valamint kovászos, francia, olasz

és török kenyeret.

Abban a pillanatban, ahogy a kávézó reggel 7-kor kinyitott, a Dragpa

fivérek megkezdték a reggeli felszolgálását, ami tojást – tükörtojást,

buggyantottat, rántottat, főttet, benedictet vagy omletteket – bacont,

gombát, paradicsomot, pirítóst jelentett, valamint egy büféasztalt müzlivel,

gabonapehellyel, gyümölcslevekkel, sokféle teával és a barista által

készített kávéval. Délelőtt 11-kor a reggeli ebédbe fordult, ami egy még

összetettebb, új menüt jelentett, majd később egy még ennél is

változatosabb vacsora következett.

Még soha nem láttam ilyen változatos ételeket, amiket ilyen magas

színvonalon készítenek, a világ minden kontinenséről származó

alapanyagokból. A kolostor konyhájában található maroknyi fűszeresdoboz

nevetségesnek tűnt összehasonlítva a Café Franc konyhájának többpolcnyi

fűszerével, szószaival, ízesítőivel.

Ha a szerzetesek a hegyen ilyen nagy örömet találnak a legegyszerűbb

ételekben, akkor a Café Franc vendégeinek felkínált ízletes ételek az

elképzelhető legbizsergetőbb, bajuszremegtetőbb eksztázist kell, hogy

jelentsék.

Úgy tűnt nekem, hogy nem.

Az első néhány falat után a Café Franc legtöbb vendége szinte ügyet sem

vetett az ételére vagy a kávéjára. Az aprólékos előkészületek ellenére,

amiért sok pénzt fizettek, jóformán nem is figyeltek arra, mit esznek,

annyira lefoglalta őket amiről beszélgettek, vagy a barátoknak, rokonoknak

küldött sms-ek, vagy az egyik külföldi újság olvasása, amiket Franc minden

nap a postáról hozott el.

Ezt elképesztőnek találtam. Olyan volt, mintha nem tudnák, hogyan kell

enni.

Ezeknek a turistáknak a nagy része olyan hotelben lakott, ahol volt kávéés

teafőző a szobákban. Nem értettem: ha csak egy csésze kávét akartak

inni anélkül, hogy átélték volna, miért nem teszik meg ingyen a hotelben,

miért fizetnek 3 dollárt azért, hogy ne igyanak meg egy csésze kávét a Café

Francban?

Őszentsége két vezető asszisztense segített megérteni, hogy mi történik.

Éppen az irodájukban ültem és felkaptam a fejem, ahogy Chogyal hátratolta

a székét.

– Szeretem az éberségnek ezt a meghatározását – mondta Tenzinnek,

ahogy a sok kéziratnak az egyikét olvasta, amelyet minden héten olyan

szerzőktől kapnak, akik Őszentségétől szeretnének előszót a művükhöz. –

„Az éberség azt jelenti, hogy szándékosan és ítélkezés nélkül fordítunk

figyelmet az adott pillanatra.” – Szép és világos, nem?

Tenzin bólintott.

– Nem hagyatkozunk a múltbeli vagy jövőbeni gondolatokra, vagy a

fantáziánkra – folytatta Chogyal.

Nekem még egy ennél is egyszerűbb meghatározás tetszik Sogyal

Rinpoche-tól – mondta Tenzin hátradőlve a székében. – Tisztán jelenlét.

– Hmm – tűnődött Chogyal. – Semmilyen fajta mentális erőlködés vagy

erőltetés.

– Pontosan – bólogatott Tenzin. – Minden elégedettség alapja.

A Café Francba tett következő látogatásomkor, miután elfogyasztottam

egy jókora adag lazacot dupla tejföllel, – amelyet, erről mindenkit

biztosíthatok, a legintenzívebb, bár kicsit hangos éberséggel tettem –

elhelyezkedtem a lótuszmintás párnán a divatmagazinok legújabb számai

között és folytattam a vendégek megfigyelését.

És minél többet néztem őket, annál világosabbá vált: az éberség volt az,

ami hiányzott. Bár csak néhány száz méterre ültek a dalai láma

rezidenciájától, a tibeti buddhista vidámparkban, ami a Café Franc volt,

mégis ahelyett hogy megélték volna ezt a különleges helyet és pillanatot,

legtöbbször mentálisan nagyon messze voltak. Átélték az eseményeket

ahelyett, hogy megélték volna.

Ahogy gyakrabban közlekedtem Jokhang és a Café Franc között,

rájöttem, hogy a hegyen a boldogságot a belső értékekben keresték, kezdve

az éberséggel, de ide tartozott a jószívűség, egyenlőség, odaadás. A hegy

lábánál viszont a boldogságot külső dolgokban keresték – éttermi étel,

inspiráló vakáció, és villámgyors technológia. Azonban semmi oka nem

volt annak, hogy az emberek ne tehessék meg mindkettőt: mi, macskák

tudjuk, hogy az, hogy figyelemmel vagyunk a finom ételek iránt, az az

elképzelhető legnagyobb örömök egyike!

Egyik nap egy érdekes pár bukkant fel a Café Francban. Első látásra

hétköznapi, középkorú amerikaiaknak tűntek farmerban és pólóban. A

délelőtti csendes időszakban érkeztek és Franc azonnal odasasszézott

hozzájuk új fekete Emporio Armani farmerjában.

– Hogy vagyunk ma reggel? – kérdezte a tőle megszokott módon.

Ahogy Franc felvette a kávérendelésüket, a férfi a csuklóján lévő színes

madzagokról kérdezte, mire Franc belekezdett a mondókába, amit addigra

kívülről tudtam.

– Ezek áldászsinórok, amit egy lámától lehet kapni, felhatalmazáskor. A

piros a Kálacsakra felhatalmazásról van, amit a dalai lámától kaptam 2008-

ban. A kékek a vadzsrajána felhatalmazásról vannak Boulderből, San

Franciscóból és New Yorkból 2006-ból, 2008-ból és 2010-ből. A sárgákat

melbourni, skóciai és goai felhatalmazásokkor kaptam.

– Nagyon érdekes – válaszolta a férfi.

– Ó a dharma az életem – jelentette ki Franc színpadias mozdulattal téve

a szívére a kezét, miközben a fejével felém bökött. – Látták kis barátunkat?

A dalai láma macskája. Mindig itt van. Szoros karmikus kapcsolata van

Őszentségével.

Majd bizalmaskodva közelebb hajolt, ahogy legalább egy tucatszor tette

egy nap. – Itt a tibeti buddhizmus szívében vagyunk. Az abszolút

központban!

Nehéz volt megállapítani, hogy mit gondol a pár Francról. De ami

megkülönböztette őket más vendégektől, hogy amikor megkapták a

kávéjukat, akkor abbahagyták a beszélgetést, hogy megízleljék. Nemcsak az

első kortyot, hanem a másodikat, a harmadikat és az összes többit. Úgy,

mint a szerzetesek Jokhangban, szánt szándékkal figyelmet szenteltek az

adott pillanatnak. Élvezték a kávéjukat. Élvezték a környezetet. Megélték a

tiszta jelent.

Ezért, amikor újra beszélgetni kezdtek, nagy érdeklődéssel hallgatóztam.

Amit hallottam, nem lepett meg. A férfi, az éberség kutatója Amerikában,

egy cikkről mesélt a feleségének, ami a Harvard Gazette-ben jelent meg.

– Egy több mint 2000 emberből álló, okostelefonnal rendelkező kísérleti

csoportnak különböző időpontokban kérdéseket küldtek ki egy adott hét

folyamán. Mindig ugyanazt a három kérdést tették fel: Mit csinál most?

Mire gondol most? Mennyire boldog? Az derült ki, hogy az emberek 47

százaléka nem arra gondol, amit csinál.

A felesége felhúzta a szemöldökét.

– Személy szerint azt gondolom, hogy ez a szám még alacsony is –

mondta a férfi. – Az esetek felében az emberek nem koncentrálnak arra,

amit csinálnak. De ami valóban érdekes, az a boldogsággal való

összefüggés. Arra jöttek rá, hogy az emberek sokkal boldogabbak, ha

figyelnek arra, amit csinálnak.

– Azért mert csak arra figyelnek, amit élveznek? – kérdezte a felesége.

Bólintott. – Pontosan. Úgy tűnik, hogy nem feltétlenül az tesz boldoggá

bennünket, amit csinálunk. Hanem az, hogy mennyire koncentrálunk arra,

amit csinálunk. Az a fontos, hogy megéljük az adott pillanatot. Ne pedig

csak nézők legyünk a saját életünkben – tette a mutatóujját a halántéka

mögé –, ami azt jelenti, hogy bármi másra gondolsz kivéve arra, amit éppen

csinálsz.

– Ez az, amit a buddhizmus mindig is mondott – értett egyet a felesége.

A férje bólintott. – Csak néha ezek az elvek elvesznek a mindennapi

életben. Találkozni olyan emberekkel, mint itt a főpincér, akik a

buddhizmust jelvényként viselik. Számukra ez csak az egójuk kiterjesztése,

csak egy módszer arra, hogy különbözőnek vagy különlegesnek állítsák be

magukat. Úgy tűnik, azt gondolják, hogy mindez a külsőségekről szól,

pedig valójában az egyetlen dolog, ami számít, az a belső átalakulás.

Néhány héttel később, éppen szunyókáltam ebéd után a polc tetején,

amikor hirtelen egy olyan arcra ébredtem, ami olyannyira ismerős volt,

mint amennyire szokatlan azon a helyen. Tenzin állt a Café Franc közepén,

közvetlenül engem nézve.

– Észrevette gyönyörű vendégünket? – Franc felém pillantott.

– Ó igen. Tényleg szép – méretre szabott öltönyében a diplomatikus

Tenzin semmit nem árult el.

– A dalai láma macskája.

– Tényleg?

– Mindig itt van nálunk.

– Elképesztő! – Tenzin ujjának szokásos tintaszaga keveredett a Kouros

átható illatával, ahogy Tenzin felém nyúlt, hogy megvakargassa a

pofácskámat.

– Nagyon szoros karmikus kapcsolata van Őszentségével – mondta Franc

Őszentsége jobbkezének.

– Biztos, hogy igaza van – tűnődött Tenzin, majd egy olyan kérdést tett

fel, amire Franc nem számított. – Vajon nem hiányzik Őszentsége

udvartartásának, amikor idejön?

– Nem hiszem – talált magára Franc lassan –, de ha itt meglátnák,

rájönnének, hogy milyen jól tartjuk a kis hölgyet.

– Ez egy valóban szép párna.

– Nemcsak a párna, kedvesem. Az ebéd az, amit igazán élvez.

– Éhes, igazán?

– Szereti az itteni konyhát. Imádja!

– Talán nem kap eleget enni Jokhangban? – vetette fel Tenzin.

– Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Csupán arról, hogy

Rinpoche-nak különleges ízlése van.

– Rinpoche? – Tenzin tréfálkozó arcot vágott.

– Ez a neve. – Franc ezt már olyan sokszor mondta, hogy valóban el is

hitte – És látja, hogy miért, nem igaz?

– Ahogy a dharma tanítja nekünk – válaszolta Tenzin rejtélyesen –,

minden agyban dől el.

Több nappal később, otthon Joghangban egy délután Tenzin Őszentsége

irodájában ült. Minden munkanap végén egyfajta rituáléjuk volt – Tenzin

tájékoztatta Őszentségét a fontos dolgokról és megbeszélték, mik a

tennivalók, miközben frissen készített teájukat kortyolgatták.

Szokásos helyemen voltam: az ablakpárkányon hevertem, és azt néztem,

ahogy a Nap lebukik a horizont mögé, félig figyeltem csak a

beszélgetésükre, ami – ahogy általában – a globális geopolitikától a

buddhista filozófia legapróbb részletéig terjedt.

– És, Őszentsége, hogy fontosabb témákra is rátérjek – Tenzin becsukta

az ENSZ mappáját maga előtt –, örömmel jelenthetem, hogy megoldottam

DLM étvágytalanságának rejtélyét.

A dalai láma szeme felcsillant, ahogy ezt hallotta. – Kérem, – hajolt előre

a székében –, mondja tovább.

– Úgy tűnik, hogy a mi kis Hóoroszlánunk egyáltalán nem vesztette el az

étvágyát. Hanem az út végében található bisztróba jár enni, amit a mi

dizájner-buddhista barátunk vezet.

– Bisztró?

– Itt, lefelé az út végén – mutatta Tenzin. – A piros-sárga napernyőkkel.

– Ó igen, ismerem a helyet – bólintott Őszentsége. – Azt mondják,

nagyon jó a konyhája. Csodálkozom, hogy a mi kis cicánk még nem

költözött oda!

– Úgy tűnik a tulajdonos inkább kutya-párti.

– Igen?

– Van valamilyen különleges fajtájú kutyája.

– De a mi kicsikénket is eteti?

– Csak azért, mert tudja, hogy Önnel él.

Őszentsége kuncogott.

– Ráadásul a Rinpoche nevet adta neki.

– Rinpoche? – ez már túl sok volt a dalai lámának, aki nevetésben tört ki.

– Igen, mondta Tenzin, ahogy mindketten felém fordultak. – Furcsa név

egy cicának.

A késő délutáni szellő a himalájai fenyő illatát hozta a nyitott ablakon át.

Őszentsége elgondolkodott. – De talán nem is olyan rossz név ez, ha a mi

kiscicánk hozzásegítette az étterem tulajdonost, hogy békében legyen a

kutyákkal és a macskákkal. Ezért neki ez a cica igenis értékes.

Felállt a székéből és odajött hozzám megsimogatni.

– Tudja Tenzin, néha amikor hosszú ideig az asztalomnál dolgozom, a mi

kis Hóoroszlánunk odajön, és a lábamhoz dörgölőzik. Néha – mosolygott –,

addig harapdálja a bokámat, abba nem hagyom, amit csinálok. Azt szeretné,

hogy felvegyem, köszönjek neki, és töltsünk együtt néhány percet, csak mi

ketten.

– Számomra – folytatta –, ő egy csodálatos emlékeztetője annak, hogy az

„itt és most”-nak éljünk. Mi lehetne értékesebb? Úgyhogy igazából – nézett

rám túláradó szeretettel –, ő az én Rinpoche-om is.

NEGYEDIK FEJEZET

Borult volt az ég és nem ígérkezett valami különös napnak, amikor

bemerészkedtem a dalai láma vezető asszisztenseinek szobájába. Mind

Chogyal, mind Tenzin szobán kívül volt, de mégsem voltam egyedül.

A radiátornál egy kutyakosárban egy lhasa apso gömbölyödött össze.

Akik nem ismerik ezt a fajtát, a lhasa apsók kicsi, hosszúszőrű kutyák,

akik a régi időkben a tibeti kolostorokat őrizték. A tibeti emberek különös

tisztelettel tekintenek rájuk – néha látom az ablakpárkányomról, ahogy a

látogatók körbesétálják a templomot lhasa apsójukkal, azt tartják ugyanis,

hogy ettől magasabb szinten születnek újjá. Azonban ilyen közel látni egy

ilyen kutyát az én szentélyemhez, igen kellemetlen meglepetés volt.

A kosarában szunyókált, de ahogy beléptem a szobába felemelte az orrát,

beleszagolt a levegőbe, majd úgy döntött, hogy az a legbiztonságosabb, ha

befúrja szőrös fejét a kosár mélyére. A magam részéről elmentem mellette

tudomást sem véve a jelenlétéről, felugrottam Chogyal íróasztalára és

onnan kedvenc kilátóhelyemre, a fa aktaszekrény tetejére.

Néhány perccel később Chogyal tért vissza. Lehajolt és megpaskolta a

kiskutyát és azon a jól ismert, kedves hangon beszélt hozzá, amiről azt

hittem, csak nekem tartogatja. A következő percekben az árulás csak egyre

mélyült. Ügyet sem vetve rám, Chogyal elég sok időt töltött a dög – aki

elég cingár volt egyébként – simogatásával és becézgetésével, elmondta

neki, milyen aranyosan néz ki, milyen kis édes, és biztosította arról a

különleges bánásmódról, amiben majd részesíti. Ugyanazokat, amiket

általában az én fülembe is suttog, és amiről mindig azt hittem, hogy őszinte

és szívből jövő szavak. Azt hallva, hogy ugyanezeket a szavakat ismétli

ennek a buta szemű, egyenes szőrű betolakodónak, rájöttem, hogy ezek

csak egyen-frázisok, amiket minden négylábú, szőrösképű állatnak elmond.

Na, ennyit a különleges kapcsolatunkról!

Chogyal visszatért az íróasztalához és a billentyűzeten kezdett pötyögni

észre sem véve, hogy egy karnyújtásnyira ülök tőle és mindent láttam.

Amikor Tenzin körülbelül 20 perc múlva megérkezett, szintén név szerint

üdvözölte a kutyát, – Kyi Kyi, hosszú ível ejtve – mielőtt az íróasztalához

ült.

Alig tudtam elhinni, hogy mindketten képesek ott ülni emailjeiket

olvasva és azokra válaszolva, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.

A dolog csak rosszabb lett, amikor a dalai láma fordítója megérkezett egy

újonnan befejezett kézirattal a hóna alatt. Lobsang magas volt, vékony és

fiatalos, és nyugalom áradt minden mozdulatából. Mindig úgy gondoltam,

hogy a kedvence vagyok, de ő is először az új lakóhoz hajolt le

megsimogatni, mielőtt engem üdvözölt volna.

– És hogy van ma a mi kis Hóoroszlánunk? – az államat kezdte

vakargatni, mielőtt csapdába nem ejtettem az ujjait a fogaimmal.

– Nem is vettem észre, hogy DLM már találkozott a mi különleges

vendégünkkel – mondta Chogyal miközben rám nézett a szokásos

mosolyával mintha ugyanolyan boldognak kellene lennem, mint amilyen ő

volt.

– Nem kimondottan az ő különleges vendége – jegyezte meg Tenzin.

Közvetlenül hozzám fordulva hozzátette: De remélem, lesz hely a

szívedben Kyi Kyi számára is.

A szemeim elégedetlenségtől sötétlettek, elengedtem Lobsang ujjait és

leereszkedtem az íróasztalra, majd a padlóra és kikullogtam a szobából,

füleimet hátracsapva. A dalai láma három alkalmazottja mintha észre sem

vette volna.

Ebédidőben észrevettem, hogy Chogyal sétálni viszi a kutyát. Az eb

engedelmesen ügetett mellette, ahogy körbesétálták a templomot és közben

többször megálltak, amikor az arra járó tibetiek szeretettel simogatták.

A konyhában Chogyal mindkettőnket megetetett a szokásos időben. De

nehéz volt nem észrevenni az óriási adagot, ami Kyi Kyi tányérján

tornyosult az én szokásos szerény adagommal szemben. Vagy azt, ahogy

Chogyal ott maradt megnézni, ahogy a kutya bezabálta az ételét, majd óriási

ügyet csinált belőle és dicsérőleg simogatta meg, míg én magamra

maradtam.

Amikor később Őszentségébe botlottunk a folyosón, ő is lehajolt

köszönni a kutyának.

– Tehát ő Kyi Kyi – nyugtázta, sokkal kedvesebben paskolgatva a kutyát,

mint amennyire szerettem volna. – Gyönyörű szőre van. Milyen kis helyes

kutyus!

Mindannyian akkora ügyet csináltak belőle, hogy bárki azt gondolhatta,

hogy még sosem láttak lhasa apsót előtte! És a beszélgetésükből nem

kaptam választ két fontos kérdésemre: mit csinál itt a kutya? És meddig

marad?

Erősen reméltem, hogy a dalai láma nem akarja adoptálni. Ebben a

kapcsolatban nem volt hely hármunk számára.

De a következő nap, amikor kimentem, Kyi Kyi ismét ott volt a

kosarában.

És az azutáni napon is.

Ezért aztán egy másik, sokkal befolyásosabb látogató érkezése a héten,

igazi felüdülésnek számított, ami elterelte a figyelmem.

Egész McLeod Ganj tudta, hogy valaki különleges érkezik, amikor egy

nagy, fekete Range Rover hajtott lassan felfelé a hegyen Jokhang felé. A

helyiek és a turisták csak bámultak a csillogó-villogó, drága és fejedelmi

jelenségre, annyira nem illett a városba, mintha egy másik bolygóról került

volna oda. Ki is volt pontosan a sötétített ablaküvegek mögött. Ki az, akit

ilyen feltűnő titokzatossággal vesznek körül?

De a legfontosabb kérdés az volt, hogy kihez jött a látogató. Ahogy

várható volt a Range Rover végül szép lassan Rinpoche-nak,

Bódhimacskának, Jokhang Hóoroszlánjának, a Legszebb Lénynek, Aki

Valaha Élt – és ember lakótársainak – otthonába tartott.

Abban a pillanatban felismertem a látogatót, ahogy átlépte Őszentsége

irodájának ajtaját. Végül is ő volt a leghíresebb és legrégebben ismert

önfejlesztő guru a világon. Az arca már milliónyi könyv- és CD borítón

díszelgett. Mindenfelé utazott a világban, ahol az adott város legnagyobb

stadionjában szólt az embertömegekhez. Személyes követőtábora volt

Hollywoodban, találkozott több amerikai elnökkel és rendszeresen szerepelt

a nagy TV-k talk show-iban.

Azonban hatalmas diszkrécióm tiltja, hogy eláruljam a nevét – nem,

tényleg nem, különösen annak fényében, hogy olyan intim

kinyilatkoztatásokat tett, amelyeket biztos, hogy nem a nagyközönségnek

szánt. Abban a pillanatban, ahogy belépett az ajtón tekintélyt parancsoló

volt a jelenléte. Mintha már az a tény, hogy ott van, arra kötelezne

mindenkit, hogy őt nézze.

Természetesen a dalai lámának is erőteljes volt a jelenléte – de teljesen

máshogy. Őszentsége esetében ez nem annyira a személyes jelenléte volt,

mint inkább a Jósággal való találkozásé. Attól a perctől fogva, hogy először

találkozunk vele, feloldódunk abban az érzésben, hogy átlagos gondolataink

és problémáink irrelevánsak legyenek és tudatára ébredünk annak, hogy a

saját alapvető mivoltunk a határtalan szeretet része és mivel ez így van,

minden rendben van.

Vendégünk – hívjuk Jacknek – berobbant a szobába, átadta

Őszentségének a sálat a hagyományos módon és hamarosan mellette ült a

vendégeknek fenntartott fotelben.

Ezeket a rituálékat a legtöbb látogató megtette, de ahogy Jack csinálta, az

valahogy még erőteljesebb volt, mintha minden szavának, minden

mozdulatának jelentősége lenne.

A beszélgetésük a szokásos udvariaskodással indult, majd Jack átadta

Őszentségének a legutóbbi könyve egy példányát. Ahogy az egy évvel

korábbi világturnéjáról mesélt a dalai lámának már-már hipnotikus volt.

Ahogy egy mozifilmről mesélt, amiben szerepelt, könnyű volt elképzelnem

Jacknek a vásznon is átütő karizmáját.

De tíz perc múlva kínos csend következett. Őszentsége a székében ült,

nyugodtan, figyelmesen, kedves mosollyal az arcán. Úgy tűnt, hogy

hatalmas önbizalma ellenére nehéz volt Jacknek rátérni jövetele céljára.

Végül ismét beszélni kezdett, s ahogy ezt tette, valami rendkívüli kezdett

kibontakozni.

– Őszentsége, ahogy bizonyára tudja, coach-ként dolgozom több mint

húsz éve. Többmillió embert hozzásegítettem a világon ahhoz, hogy

rátaláljon a szenvedélyére, az álmaira és a siker és bőség felé vezettem az

életüket. – Ezek a szavak teljesen természetesen jöttek a szájára, de ahogy

beszélt, valami megváltozott rajta. Valami, amit nem nagyon tudtam

beazonosítani.

– Segítettem az embereknek, hogy örömöt találjanak életük minden

területén, nemcsak az anyagi javakban – folytatta Jack. – Motiváltam őket,

hogy különleges adottságaikat és képességeiket erősítsék, és hogy sikeresek

legyenek a kapcsolataikban.

Minden mondattal egy kicsit veszíteni látszott a dicsfényéből.

Egyre zsugorodott, szinte fizikailag is belesüppedt a foteljébe.

– Az önfejlesztő cégem a legnagyobb Amerikában, de lehet, hogy a

világon is – ezt már szinte úgy mondta, mint egy hiba beismerését. – Ezalatt

nagyon sikeres és gazdag emberré váltam.

Ennek az utolsó mondatnak volt a legnagyobb hatása. Ahogy hangot

adott mindannak, amit elért, úgy tűnt azt ismeri el, hogy ez milyen kevéssé

elégíti ki őt. Előrehajolt, vállai beestek, könyökei a térdén, összetörtnek

tűnt. Amikor felnézett Őszentségére könyörgő kifejezés ült az arcán.

– De mindez nem tesz boldoggá.

Őszentsége együtt érzően nézett rá.

– A legutóbbi világturnénkon negyedmillió dollárt kerestem minden

egyes este. Megtöltöttük Amerika legnagyobb fedett stadionjait. De soha

nem éreztem magam olyan üresnek. Hirtelen olyan érzéketlen dolognak

tűnt arra motiválni az embereket, hogy gazdagok és sikeresek legyenek.

Talán valamikor ez volt az álmom, de többé már nem az.

– Hazamentem és megmondtam mindenkinek, hogy szünetre van

szükségem. Onnantól fogva nem jártam munkába. Szakállt növesztettem.

Rengeteg időt töltöttem otthon olvasgatva és kertészkedve. A

feleségemnek, Bree-nek ez egyáltalán nem tetszett. Ő továbbra is ismert

emberekkel szerette volna tölteni a hétvégéket, partykra járni és szerepelni a

magazinokban. Először azt hitte, hogy kapuzárás előtti pánikban vagyok.

Majd a dolgok rosszra fordultak. A kapcsolatunk egyre csak romlott, míg

végül azt mondta, hogy el akar válni. Ez három hónapja történt.

Pillanatnyilag annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom, mit

tegyek.

– És tudja mi a legrosszabb? Igazából rosszul érzem magam azért, mert

rosszul érzem magam. Mindenki azt hiszi, hogy áloméletem van. Azt

gondolják, hogy az életem hihetetlenül tökéletes és boldog. Én sulykoltam

ezt beléjük, mert valóban azt hittem, hogy ez az igazság. De tévedtem. Ez

nem igaz. Soha nem is volt az.

A tekintélyt parancsoló szakember eltűnt, a karizma szertefoszlott, és

csak egy szomorú, magába roskadt ember maradt. Lehetetlen volt nem

sajnálni Jacket. A különbség aközött az ember között, akit eljátszott, és akit

felfedett nem is lehetett volna nagyobb. Kívülről nézve, a gazdagsága,

hírneve, gurusága felfegyverezhetné mindennel, ami ahhoz kell, hogy az

élet problémáival sokkal jobban birkózzon meg, mint a legtöbben. De most

pont az ellenkezője bizonyosodott be.

Őszentsége előrehajolt a székében.

– Sajnálom, hogy ilyen fájdalmas dolgokon megy keresztül. De máshogy

is tekinthet minderre. Amin most keresztülmegy az nagyon hasznos.

Később talán úgy fogja látni, mint a legjobb dolog, ami Önnel történt. Az

anyagi világgal való elégedetlenség – hogyan is mondják? –

elengedhetetlen a spirituális fejlődéshez.

A gondolat, hogy jelenlegi boldogtalansága valahogyan hasznos is lehet,

meglepte Jacket. De a dalai láma válasza gondot okozott neki.

– Ugye nem azt mondja, hogy baj van a gazdagsággal?

– Nem, nem – mondta Őszentsége. – A gazdagság az erő, az energia

egyik formája. Akkor lehet a leghatásosabb, ha jó célokra használjuk. De

ahogy Ön is látja, ez nem maga a boldogság forrása. Néhány igazán boldog

embernek, akit ismerek, alig van valami pénze.

– És mi van azzal, hogy teljesítsük ki különleges képességeinket? – tért

rá Jack egy másik korábbi elvére. – Azt mondja, hogy az sem az igazi

boldogság forrása?

A dalai láma mosolygott. – Mindannyiunknak vannak hajlamai,

fogékonyságunk. Néhány különös erősségünk. Ha erősítjük ezeket a

képességet, az hasznunkra válik. De – ahogy a pénznél – nem önmagukban

a képességek számítanak, hanem, hogy hogyan használjuk őket.

– Mi a helyzet a romantikával és a szerelemmel? – addigra Jack korábbi

hitvallásának mélyére nézett és látszott, hogy szkeptikussá vált aziránt.

– Milyen hosszú ideje élt boldog kapcsolatban a feleségével?

– Tizennyolc évig – mondta, s Őszentsége felé fordította a két tenyerét –,

és most mindez megváltozott.

– Mulandóság. Ez minden dolog természete, különösen a kapcsolatoké.

A kapcsolatok bizonyosan nem a boldogság igazi forrásai.

– Amikor „igazi forrásról” beszél, mit ért ezalatt?

– Egy forrás, amire mindig támaszkodhatunk. Ami mindig működik. Ha

a vizet felforrósítjuk, akkor az a gőz valós forrása. Nem számít, hogy ki

forrósítja fel, vagy hányszor forrósították már fel vagy hogy a világon hol

forrósítják fel, az eredmény mindig a gőz. A pénz vagy a kapcsolatok

esetében – kuncogott Őszentsége –, könnyedén beláthatjuk, hogy ezek nem

a boldogság igazi forrásai.

Míg a dalai láma által elmondottak nyilvánvaló igazságát Jack

tapasztalata is igazolta, az az egyszerűség és világosság, ahogy ezt mondta,

látszólag megijesztette látogatónkat.

– Abba belegondolni, hogy ennyi éven át prédikáltam az önfejlesztés

bibliáját, és végig rosszul csináltam.

– Nem szabad olyan keménynek lenni önmagához – mondta Őszentsége.

– Ha segít az embereknek abban, hogy pozitívabb életük legyen, amitől

másoknak és saját maguknak is jobb lesz, az egy jó dolog. Nagyon jó dolog.

A veszélyt abban látom, hogy az önfejlesztés több öndicsérethez,

önimádathoz és önteltséghez vezet. És ezek nem a boldogság igazi forrásai,

hanem pont az ellenkezőjük.

Jack várt egy pillanatot, amíg ezt megemésztette majd ezt kérdezte:

Tehát, a boldogság igazi forrásait magunknak kell felfedezni, vagy vannak

általános elvek? Hátat kell fordítanunk az anyagi világnak?

Tovább nem jutott, mert a dalai láma nevetésben tört ki.

– Ó, dehogy! – mondta. – Ha szerzetes lesz az ember, az sem a boldogság

igazi forrása!

Majd komolyabb arcot vágva, folytatta. – Mindannyiunknak magunknak

kell megtalálnunk az egyéni módszereinket arra, hogyan műveljük a

boldogságot, de vannak elvek. Két fő forrása a boldogságnak: először, hogy

boldogságot adjunk másoknak, amit a buddhisták szeretetnek neveznek, és

másodszor, a vágy, hogy segítsünk másokat abban, hogy megszabaduljanak

az elégedetlenségüktől és szenvedésüktől, amit mi szánakozásnak

nevezünk.

– A fő különbség, ahogy látja, hogy magunk helyett másokat helyezünk a

központba. Ez – hogyan is mondják – egy paradoxon, hogy minél jobban

képesek vagyunk arra, hogy mások gondolataira és hogylétére

koncentráljunk, annál boldogabbak leszünk. Aki először nyer ezzel, azok

mi magunk vagyunk. Én ezt bölcs önzőségnek nevezem.

– Érdekes filozófia – tűnődött Jack. – Bölcs önzőség.

– Tesztelhetjük ezeket az elveket a saját tapasztalatainkon, hogy lássuk,

igazak-e – mondta Őszentsége. – Például gondoljon vissza az életében

azokra az időkre, amikor teljesen elégedett volt. Talán rájön, hogy akkor

épp másvalaki körül jártak a gondolatai. Majd gondoljon arra, amikor a

legboldogtalanabb volt, elkeseredett. Kire gondolt akkor?

Ahogy a látogatónk elgondolkodott ezen, Őszentsége folytatta.

– A tudományos kutatás a leghasznosabb. MRI szkennerrel vizsgáltak

meditálókat, amíg különböző témákra koncentráltak. Azt gondolnánk, hogy

a meditálók akkor a legboldogabbak, amikor az agyuk teljesen nyugodt. De

az agy prefrontális kérge, az a rész, ami a pozitív érzelemért felelős akkor

lép működésbe, amikor az emberek mások boldogságán meditálnak. Ezért

minél „másvalaki-központúbbak” vagyunk, annál boldogabbak lehetünk.

Jack bólintott. – Az önfejlesztés csak valameddig visz el bennünket.

Onnantól pedig másokat kell fejlesztenünk.

– Van egy történet, egy metafora, amit hasznosnak találhat – mondta

Őszentsége. – Egy ember arra ér haza, hogy egy nagy halom birkatrágyát

raktak le az előkertjében. Nem ő rendelte a trágyát, nem is akarja. De

valahogy odakerült, és az egyetlen választása, hogy eldöntse, mit csináljon

vele. Beteheti a zsebébe és panaszkodhat egész nap mindenkinek, hogy mi

történt. De, ha ezt teszi, az emberek egy idő után elkerülik. Sokkal

hasznosabb, ha szétteríti a trágyát a kertjében.

– Mindannyiunknak megvan ugyanez a választása, amikor

szembetalálkozunk egy problémával. Nem kértük. Nem akarjuk. De, ahogy

megoldjuk, az a legfontosabb. Ha bölcsek vagyunk, a legnagyobb

problémák vezethetnek a legnagyobb felfedezésekhez.

Később aznap a szokásos helyemen voltam a vezető asszisztensek

szobájában. Visszaemlékeztem Jack érkezésére aznap reggel, továbbra is

lenyűgözött milyen erőteljesen töltötte be a szobát, ahogy belépett – és

milyen más volt, amikor elmondta a dalai lámának, hogyan érez valójában.

A látszat és a valóság közötti különbség nem is lehetett volna

nagyobb. Megfogadtam Őszentsége tanácsát arról, hogyan viszonyuljunk az

elénk kerülő problémákhoz. Soha nem kérjük ezeket, de az, ahogy

megoldást találunk rájuk, meghatározza a jövőbeni boldogságunkat vagy

boldogtalanságunkat.

A délután vége felé, a dalai láma sofőrje bukkant fel az irodában. Több

mint egy hét telt el azóta, hogy legutoljára láttam, és rögtön kiszúrta a lhasa

apsót, aki összegömbölyödve feküdt a kosarában.

– Ki ez a kutya? – kérdezte Chogyalt, aki az asztalán tett rendet készen

arra, hogy induljon.

– Csak vigyázunk rá, amíg találunk egy otthont, ahol befogadják.

– Még egy tibeti menekült? – szellemeskedett a sofőr miközben lehajolt,

hogy megpaskolja a kutyát.

– Afféle – mondta Chogyal. – A kuzinom szomszédjáé volt

Dharamsalában. Csak pár hete volt náluk, amikor a kuzinom állandó

nyüszítést hallott a szomszéd telkéről, majd úgy egy hete hallotta a kutyát

ugatni az éjszaka közepén. Átment és bekopogott, senki nem nyitott ajtót,

de az ugatás abbamaradt. Következő éjszaka ugyanez lejátszódott. Tudni

akarta, mi történik, úgy tűnt, hogy a szomszédok nem bánnak jól a

kutyájukkal.

A sofőr a fejét ingatta.

– Két nappal később a kuzinom megemlítette a kutyát a szemben lévő

szomszédnak, aki elmondta neki, hogy a kutya gazdái az előző hétvégén

kiköltöztek. Mindent elvittek az utolsó szögig.

– És magára hagyták a kutyát? – kérdezte a sofőr.

Chogyal bólintott. – A kuzinom azonnal átment és betört a házba. Ott

találta Kyi Kyi-t egy nehéz lánc végére kötve a konyhában, alig élt.

Szörnyű látvány volt. Nem volt étele vagy itala. Azonnal hazavitte a kutyust

és belediktált némi vizet majd élelmet. De a kuzinom nem tudta megtartani,

mert egyedülálló és ritkán van otthon. Így – vont vállat Chogyal –, mivel

sehova nem tudott menni, hozzánk került.

Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Kyi Kyi történetét és nem tudok

úgy tenni, kedves olvasóm, mint akit nem hatott meg a történet.

Emlékeztem, hogy milyen féltékeny voltam Kyi Kyi-re, amikor

megérkezett, milyen sértett, amikor láttam, hogy Chogyal hogy

gondoskodik róla. De arra is emlékeztem, hogy milyen rossz állapotban volt

a kutya, alultáplált és megtépázott volt. Ha tudtam volna a teljes igazságot,

én is sajnálatot éreztem volna iránta.

– Úgy tűnik, állatmenhely lett itt – jegyezte meg Őszentsége sofőrje. –

Hogyan viszonyul Egeész-Tung az új árvához?

A bajszom ingerülten rándult össze. Őszentsége sofőrje mindig olyan

bárdolatlannak tűnt nekem. Miért hívott még mindig ezen a szörnyű néven?

– Szerintem még mindig nem döntötte el, hogy álljon hozzá – Chogyal

rám nézett, ahogy szokásos módon nagyon szépen fogalmazott.

– Nem döntötte el? – a sofőr a szekrényhez sétált, hogy megsimogasson.

Ebben az esetben, ő egy nagyon bölcs macska. A legtöbbünk pusztán a

megjelenés alapján ítél meg másokat.

– És ahogy mindannyian tudjuk – zárta be Chogyal az aktatáskáját –, a

megjelenés nagyon félrevezető lehet.

Következő nap, amikor az asszisztensek szobájába mentem és megláttam

Kyi Kyi-t a kosarában ahelyett, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam

volna, odasétáltam és próbaképpen megszagoltam. Kyi Kyi viszonozta a

szippantást, majd jól megnézett magának. Ezzel a rituáléval valamelyest

elismertük egymást.

Azonban nem másztam be a kosarába és nem hagytam, hogy

megnyaldossa az arcomat.

Nem az a fajta macska vagyok. És ez nem az a fajta könyv. De többé nem

irigyeltem Kyi Kyi-t. Chogyal nyugodtan sétáltathatta és annyi édes

semmiséget suttoghatott a fülébe, amennyit csak akart, egy kicsit sem

zavart. Tudtam, hogy a látszat mögött más a valóság. És végül rájöttem,

hogy még a legmarkánsabb első megjelenés is takarhat egy nagyon

különböző valóságot.

Azt is észrevettem, hogy sokkal boldogabb vagyok attól, hogy nem

vagyok féltékeny. Az irigység és a bosszankodás olyan érzelmeket

követeltek, ami a lelki békémet zavarta. Saját magam érdekében is kevés

értelme volt annak, hogy boldogtalan és irracionális érzelmekben őrlődjek

fel.

Kevesebb mint hat hónappal később egy levél érkezett Őszentségének az

új Mások Fejlesztésének Intézete hivatalos levélpapírján. Miután Jack

hazament Jokhangból, átadta az önfejlesztő cégének vezetését a

kollégájának és létrehozott egy partnerintézményt, ami mások fejlesztésére

koncentrált. Az alapötlet az volt, hogy minél több embert vegyen rá arra,

hogy idejüket, pénzüket és kapcsolati tőkéjüket értékes ügyeknek

szenteljék. De a Mások szellemében úgy döntött, hogy döntsék el mások,

hogy milyen szervezeteket támogatnak.

Csupán néhány hónap alatt több mint 10 ezer ember jelentkezett

támogatónak, és több mint 3 millió dollárt költöttek a legkülönfélébb

jótékonysági ügyekre az egész világon. Az óriási támogatás-hullám, írta

Jack, hátborzongató, felemelő, csodálatos érzés volt. Soha nem érezte

magát boldogabbnak vagy elégedettebbnek.

Elmenne-e esetleg Őszentsége még idén az intézmény felavatási

konferenciájára, és talán egy beszédet is tartana a boldogság igazi

forrásairól?

Ahogy Tenzin felolvasta Jack levelét Chogyalnak, szokatlan érzelem volt

a hangjában. – Bár már több mint húsz éve dolgozom itt – mondta –, még

mindig meglepődöm. Amikor az emberek hajlanak arra, hogy mások

boldogsága legyen a motivációjuk, az eredmény egyszerűen…

– Elsöprő? – segítette ki Chogyal.

– Igen, pontosan.

ÖTÖDIK FEJEZET

Vajon könnyű egy nemzetközi híresség névtelen kísérőjeként élni? Van,

aki azt hiszi, hogy a nagyon híres emberek ismeretlen kísérője folyamatosan

mellőzöttnek és alulértékeltnek érzi magát, mint az egyszerű tyúkok a dicső

kakasok mellett. Mikor a kakas kap minden figyelmet pompás tollazata és

lenyűgöző hajnali áriája miatt, nem volna érthető, ha a tyúkok is követelnék

a maguk idejét a rivaldafényben?

Az én esetemben egyértelműen nem.

Az én saját kis jokhangi világomban már éppen eléggé ismert vagyok. A

Café Francban Rinpoche-ként tisztelnek. És bár Őszentsége rendszeresen

szerepel a TV-ben, úgy kell élnie az életét, hogy állandóan fényképezik, és

mikrofont dugnak az orra elé reggel, délben és este. Hajthatatlan újságírók

ismétlődő kérdéseire kell válaszolnia, akik arra kérik, hogy magyarázza el a

buddhizmus alapjait – mintha az alkalmazott fizika egyik professzorát

folyton arra kérnék, hogy mondja fel a szorzótáblát. Az, hogy a dalai láma

ezt őszinte kedvességgel és humorral képes megtenni nemcsak az ő

személyes értékeiről árul el sokat, hanem a buddhizmus gyakorlatának

értékéről is – jelesül a türelem tökéletesítéséről.

Az oka annak, amiért ennyire kategorikusan elutasítom azt, hogy híres

legyek, hogy voltam már eleget a médiafigyelem fogadó oldalán. Talán

most meglepődnek. Miért, nem találkoztak még a dalai láma macskájával a

Marie Claire- ben, egy híres fotós képein? Vagy ahogy bajszát igazgatva

tudatos hanyagsággal hever a Hello! magazin fotósai előtt, akiket azért

hívott meg, hogy belekóstolhassanak himalájai budoárjának buja titkaiba?

Fájdalommal ismerem be, hogy a médiafigyelem nem a rangos női- és

divatlapoktól jött. Fényképeztek? Igen. A hírességek oldalaira? Nos, nem.

Egy tavaszi reggelen kezdődött, amikor Őszentsége egy órával előbb

fejezte be a reggeli teendőit és kész volt arra, hogy elinduljon. Nem volt

szokatlan, hogy változtatott a napi rutinján – volt, hogy utaznia kellett

valahova vagy ceremóniákat kellett levezetnie. De azon a reggelen, bár két

vezető asszisztense korán megérkeztek, a sofőrjének nyoma sem volt.

Rájöttem, hogy Őszentsége nem megy messzire. Hallva a kántálás hangjait

a kert túlsó feléről, az is világossá vált, hogy nem megy el a szokásos

reggeli énekre a templomba. Amikor a protokollfőnök elkezdte ellenőrizni a

biztonságot, a parkolási rendet és egyéb intézkedéseket, biztos voltam

benne, hogy látogatót várunk. De ki lehet az?

Elkezdtek érkezni az autók, ahonnan újságírók és a legkülönbözőbb

nemzetközi adók forgatócsoportjai szálltak ki. Egy ösvény mentén álltak le,

ami a templom mögül a közeli erdős részig ért. Majd megkaptuk a hírt,

hogy Őszentsége látogatójának autója is közeledik. Őszentsége elindult

lefelé a lépcsőn, Tenzin és Chogyal követték, Kyi Kyi pedig pórázon ügetett

mellettük. Kíváncsi voltam, mi történik, így én is velük tartottam.

Jól tettem, mert el tudtam csípni néhány beszélgetésfoszlányt:

„Szabadságot Tibet kampány”, „a Brit Birodalom érdekében”. Egy hölgy

jótékonykodását is említették és azt, hogy nagyon egyszerű életmódot

folytat és idejét londoni és skóciai otthona között osztja meg.

Ahogy a dalai láma kilépett, megérkezett a látogató. Egy elegáns hölgy,

szőke, vállig érő hajjal, élénk tekintettel, aki nem Őszentsége látogatóinak

szokásos konzervatív vagy formális stílusában öltözködött, hanem egy

sportos dzsekit, khaki nadrágot és barna túrabakancsot viselt.

Mostanra már elég jól ismersz engem, kedves olvasó, ahhoz, hogy tudd,

hogy soha nem fedem fel Őszentsége látogatóinak kilétét. Legyen elég

annyi, hogy egy teljesen elbűvölő angol színésznőről van szó, aki számos

televíziós és színpadi produkcióban szerepel és sok jó ügyet támogat.

A hagyományos üdvözlés után a dalai láma és vendége elindultak az erdő

felé. A nyomukban voltam, és tisztes távolságban mögöttem a többi kísérő

zárta a sort.

– Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy támogatja az ügyünket – mondta

a színésznő.

– Az erdők kiirtása olyan téma, ami mindannyiunkat kellene, hogy

érdekeljen – válaszolta a dalai láma. – Örülök, hogy segíthetek.

Az angol hölgy az erdők, mint a bolygó „zöld tüdejének” fontosságáról

beszélt, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a széndioxidot oxigénné

alakítsák. Az erdőket minden nap elképesztő mértékben csökkentik, hogy

helyet adjanak kukorica és pálmaolaj ültetvényeknek, emelte ki a nő, ami a

föld eróziójához, a létfontosságú víztartalék szennyezéséhez és a

biodiverzivitás elvesztéséhez vezet. Sok fajt, köztük az orángutánt, a

kihalás fenyegeti, mert olyan kevés hely maradt, ahol élni tudnak.

– Az erdők megmentése nem pusztán pénzkérdés – mondta. – Fontos,

hogy az emberek tudatában legyenek ennek a problémának, és

tájékoztassuk őket minderről. Motiválnunk kell a lehető legtöbb embert,

hogy tegyenek valamit, vagy a legvégső esetben, támogassák az

újraerdősítés ügyét. Mivel ön annyira ismert és annyi híve van, az ön

támogatása segít nekünk abban, hogy minél több helyre eljuttassuk ezt az

üzenetet.

Őszentsége a kezébe vette a nő kezét és ezt mondta:

– Összesíthetjük az erőinket a legjobb eredmény eléréséért.

Igazán nemeslelkű, hogy személyesen támogatja ezt az ügyet. És a

munkája a Szabadságot Tibet kampányban és más jótékonysági akciókban

példaértékű.

A hölgy szerényen vállat vont.

– Egyszerűen azt érzem, hogy ezt kell tennem.

Addigra már az erdőben lévő ösvényen sétáltunk. Mindkét oldalunkon

fagyöngy és kankalin borította a földet. Hatalmas rhododendron bokrok

burjánoztak feltűnő rózsaszín és piros színben.

– Ha hagyjuk, hogy a fogyasztóipar bedaráljon bennünket, azt

kockáztatjuk, hogy mindezt leromboljuk – mutatott körbe a színésznő.

Őszentsége egyetértően bólintott. – Nagyon jó motivációja van: adni

anélkül, hogy bármit visszakapna.

– Ó, engem az nem érdekel. Szerencsésnek érzem magam, hogy adhatok.

Ahogy a dalai láma kuncogni kezdett, érdeklődően fordult hozzá: Nem

ért egyet?

– Nem igazán nevezném szerencsének – mondta Őszentsége. – A

buddhizmusban a karma elvét követjük, az ok és okozat törvényét. Nem

lehet okozat, mint például a siker, ok nélkül.

– Évekig dolgoztam a karrierem építésén – ismerte be a nő. – Volt néhány

nagyon nehéz időszak.

– Mi a kemény munkát feltételeknek hívjuk – mondta a dalai láma –,

nem okoknak. A feltételek természetesen kellenek ahhoz, hogy a karma

beteljesüljön, ahogy a fának is termőföldre, vízre és napsütésre van

szüksége ahhoz, hogy nőjön. De egy karmikus oknak, a kezdeti mag nélkül,

nem számít milyen kedvezőek a feltételek, nem lehet eredménye.

A színésznő erősen figyelt a dalai láma szavaira. A beszélgetés egy nem

várt fordulatot vett, ami gyakran előfordul, amikor Őszentsége úgy érzi,

hogy valakinek szüksége van egy másfajta nézőpontra.

– Ha a kemény munka csak feltétel, akkor mi a siker karmikus oka? –

kérdezte a nő.

Őszentsége mérhetetlen jóakarattal nézett rá. – A nemeslelkűség –

válaszolta. – Az a siker, aminek most részese, korábbi nemeslelkűségéből

fakad, és a nemeslelkűség, amit most gyakorol azt jelenti, hogy még

nagyobb sikere lesz a jövőben.

Még néhány percig sétáltunk az ösvényen – messzebbre, mint ahova

magamtól valaha is elmerészkedtem –, amikor egy olyan helyre értünk,

ahol az erdő hirtelen véget ért és egy borzalmas holdbéli táj váltotta fel

nagy sziklákkal és olajos homokkal; csak néhány régóta kiszáradt fa állt ott,

ahol egykor burjánzó növényzet volt.

Őszentsége és a színésznő megállt egy pillanatra. Már számtalan lyukat

ástak a faültető ünnepség előkészítéseként. A lyukak mellett botokat szúrtak

a földbe, és néhány talicska föld állt halmokban.

Az újságírók már összegyűltek, a fényképezőgépükkel kattintgattak,

ahogy kijöttek az erdőből, keresztül az elsivatagosodott részen.

Ahogy a vakuk villantak, és a kíséret felzárkózott mögénk, hirtelen

meghallottam a természet hívó szavát. Előkelő macskaként, ha ilyen ügyem

akad, szeretem magamban elvégezni. Egy hatalmas molinót feszítettek ki a

színésznő jótékonysági szervezetének logójával arra a területre, ahol később

majd a fényképezkedés lesz. Úgy tűnt, ez méltó keretet ad majd az

eseménynek.

Senki nem vett észre, ahogy besurrantam a molinó mögé. Nagy

magányomban olyan, több sorba rendezett fenyőfa csemetéket fedeztem fel,

amiket éppen el akartak ünnepélyesen ültetni. Minden macska álma egy

ilyen helyen szaladgálni – puha földbuckák között.

Ahogy megláttam a sorokat akcióba léptem és cicás örömmel szaladtam

fel az egyik buckára. Ahogy a csúcs felé törtem mindenfelé szóródott a

föld, én pedig a felfedezés örömét ízlelgettem. Amikor felértem a tetejére,

beleszagoltam a földbe, hogy a lehető legkényelmesebb helyet találjam

meg.

Nyugalom és csend honolt a fák lombkoronája alatt, ahogy ott eleget

tettem a természet hívó szavának. A kora reggeli levegő – kicsit csípős,

fenyőillattal teli – csodálatos volt a hajnali madarak énekével telítve. A

távolban egy hangot hallottam – talán a színésznőé? –, ahogy egy

bejelentést tett, amit taps követett.

És akkor megtörtént. A molinó és az én intim kis terem hirtelen

megszűnt. Az újraegyesítési projektnek szentelt figyelem hirtelen rám

irányult.

Ne értsenek félre. Mi macskák nem vagyunk prűdek. De nem is szeretjük

mutogatni magunkat – különösen nem a nemzetközi média szeme előtt.

Egy pillanatig csupán a fényképezőgépek kattogását lehetett hallani.

Majd egy nevetéshullám vonult végig a közönségen. Őszentsége az elsők

között kezdett kuncogni. Majd a színésznő mondott valami olyasmit, hogy

most már szépen meg lett termékenyítve a föld.

Az én egyetlen gondolatom azonban az volt, hogy olyan hamar eltűnjek a

helyszínről, ahogy csak lehet. Sokkal gyorsabban ereszkedtem le a

földkupacról, mint ahogy felmásztam rá, és eltűntem a bozótosban.

Megállás nélkül futottam a templom felé, át az udvaron az otthon

biztonságába.

Felfedeztem, hogyan juthatok be a dalai láma rezidenciájára anélkül,

hogy az ajtó előtt kellene várnom valakire, hogy kinyissa. Besurrantam a

földszinti mosókonyhába, felugrottam egy polcra, és végigszaladtam egy

párkányon, ami egy, az ebédlőbe nyíló ablakhoz vezetett. Ott pedig,

kimerülve a kora reggeli erőfeszítésektől összegömbölyödtem egy nagy

fotelben és elaludtam.

Grillezett hús isteni illatára ébredtem, olyan módon elkészítve, ahogy

nagy valószínűséggel csak egy valaki készíti. Csak amikor felemeltem a

fejem, jöttem rá, hogy most már más is van az ebédlőben. A dalai láma

visszatért egyéb kötelezettségeihez, de a színésznőt és az újraerdősítési

projekt többi tagját Tenzin, Lobsang, a tolmács, és a tolmács-asszisztens

gondjaira bízta. Az asztal körül ültek kiadós reggelijük fölött, ami húsból és

tojásból állt. Mrs Trinci szaladgált körülöttük újabb adag sültgombát,

hagymakarikákat és pirítóst kínálva. Ahogy meglátta, hogy felébredtem,

hamarosan egy tányérral jött vissza, amin nagy gonddal rendezett el kis

falatka húsokat. Elém tette a padlóra.

Ahogy mindannyian jóízűen fogyasztottuk a reggelinket, az asztal körüli

beszélgetés a faültetési ünnepségről és az újraerdősítési projektről a

színésznő azévi elfoglaltságaira terelődött. Majd egy kis szünet után

eltűnődött: Nemrégiben egy nagyon érdekes beszélgetést folytattunk

Őszentségével a karmáról. Ez egy olyan téma, amiről nem tudunk túl sokat

nyugaton.

Tenzin azóta nyomon követte a színésznő életét, amióta diák volt

Oxfordban, így kihasználta a lehetőséget, hogy beszélhet vele. – Igen, ez

nekem is mindig furcsa volt. A nyugati technológia elfogadott alapja az okokozat

törvénye. Semmi sincs ok nélkül, minden valami másnak az

eredményeként jön létre. De amint a közvetlen, anyagi valóság mögé

nézünk a nyugatiak szerencséről, sorsról és isteni közbeavatkozásról

beszélnek.

A reggelizők csendben vették mindezt tudomásul. – Azt gondolom –

folytatta Tenzin –, hogy a nehézséget az adja, hogy a karma nem látható

azonnal. Időbe telik, amíg az okozat eredménye megszületik. Emiatt úgy

tűnhet, hogy nincs is kapcsolat az ok és az okozat között.

– Igen – értett egyet a színésznő. – Őszentsége azt mondta, hogy

bármilyen sikert, jólétet élvezünk a jelenben az egy korábbi bőkezűségből,

nemeslelkűségből fakad, nem pedig a kemény munkából,

kockázatvállalásból, vagy a lehetőségek kihasználásból, amik inkább

körülmények, mint okok.

– Így van – értett egyet Tenzin. – Ahhoz, hogy a karma megérjen,

mindkettőre szükség van: okra és a körülményekre.

– Nem titok a jelenlévők előtt – mutatott körbe a színésznő –, hogy egy

furcsa dolog történt abban az évben, amikor jelentős pénzügyi segítséget

nyújtottam az újraerdősítési kampányhoz.

Az asztal körül ülők egyetértően mosolyogtak.

– Májusban adományoztam. Majd decemberben pont ugyanennyi

osztalékot kaptam, amennyit egyébként soha korábban. Sokan akkor azt

mondták, hogy ez a karma.

Mindenki nevetett az asztal körül.

A színésznő Tenzinhez fordult. – Ez a megfelelő értelmezés?

– Értem, hogy miért gondolják ezt az emberek – válaszolta. – De fontos,

hogy nem kell mindent szó szerint érteni. Amiért adunk valamit az egyik

nap, ez még nem ok arra, hogy pontosan ugyanazt kapjuk vissza egy másik

nap. A karma nem igazán egy kivét-bevét elszámolás, hanem inkább egy

energia, egy olyan akkumulátor, ami az idővel töltődik. Ezért van az, hogy a

nemeslelkűség legkisebb tettei is, különösen, ha a jószándék motiválja őket,

sokkal nagyobb jólét okozói lehetnek a jövőben.

A színésznő és a többiek figyelmesen hallgatták.

– Ami igazán érdekes – folytatta Tenzin –, hogy azzal, hogy adunk

nemcsak a jövőbeni jólétünk okozóit teremtjük meg, hanem a feltételeket is

megteremtjük ahhoz, hogy a jólétünk karmáját is erősítsük, amit már

birtokolunk. A kemény munka és az okos üzletelés a jólét feltételei, de a

nemeslelkűség is az.

– Van logika abban, amit mond – mondta a színésznő. – És az az érdekes,

hogy Jézus is azt mondta, hogy ‘Ki mint vet, úgy arat’.

– A karma fogalma széles körben elfogadott volt a kereszténység

kezdetén – értett egyet Tenzin. – Nemcsak olyan fontos szimbólumok jöttek

keletről, mint a hal vagy a fénykoszorú jele – a falra mutatott, ahol Buddhát

egy fényes azúrkék fénykoszorú koronázza –, de úgy tűnik nekem, hogy a

felebarátod szeretetének központi tanítása, az együttérzés és a többi, szintén

átvándoroltak a régi selyemúton kétezer évvel ezelőtt.

A látogatók lelkesen hallgatták.

– Egy dolgot nem értek a karmával kapcsolatban – mondta a színésznő –,

hogy mindez hol történik. Ha nincs Isten, aki eldönti, hogy büntet vagy

jutalmaz, és nincs egy kozmikus számítógép, amelyik mindezt

számontartja, hol történik mindez?

– A kérdés a lényeget érinti – válaszolta Tenzin. – Mindez a lelkünk

kontinuumában van.

A valóságot sokkal szubjektívebben érzékeljük, mint azt általában

gondoljuk. Nem pusztán az események passzív érzékelői vagyunk. Minden

pillanatban aktívan vetítjük ki a valóság általunk érzékelt változatát a

világra. Két ember ugyanabban a környezetben nagyon különböző módon

érzékeli, hogy mi történik. Ez azért van, mert különböző karmájuk van.

– Az ok-okozat törvénye kimondja – folytatta Tenzin –, hogy lépésről

lépésre létrehozhatjuk úgy az indítékokat, hogy a valóság érzékelése sokkal

nagyobb elégedettséget és jólétet eredményezzen, és elkerülhetjük a

boldogtalanság és elégedetlenség indítékait. Buddha maga foglalta ezt össze

a legjobban, amikor azt mondta: „A gondolat szóként nyilvánul meg; a szó

tettként; a tettből szokás lesz; a szokásból pedig jellem. Figyelj tehát a

gondolatodra és vigyázz arra, hogy szeretetből és a mások iránti törődésből

fakadjon… Ahogy az árnyék követi a testet, ahogy gondolkodunk,

olyanokká válunk.”

Egy kicsivel később, a színésznő és kísérete felkelt az asztaltól

megköszönve Tenzinnek és a többieknek a segítséget. Éppen a kabátjaikat

és sáljaikat szedték össze, amikor a színésznő felnézett arra a fotelre,

amiben ültem, a testem alá húzott lábakkal.

– Te jó ég! Csak nem ez az a macska… tudják… reggelről?

Tenzin felém nézett ugyanazzal a pókerarccal, mint amit azon a

délutánon vágott, amikor felfedezett a lótuszmintás párnán a Café Francban.

– Hasonlóan néz ki – ismerte el.

– Még soha nem láttam, hogy Hóoroszlán olyan messzire merészkedett

volna – mondta Lobsang.

– A himalájai macskák nagyon elterjedtek errefelé – tette hozzá Lobsang

asszisztense.

A színésznő kis mosollyal rázta meg a fejét. – Valóban nagyon eredeti

előadás volt.

Délután Tenzin összefoglalta a dalai lámának az aznapi eseményeket,

amint szokásos zöldteájukat fogyasztották, ezúttal ostyavékony keksszel,

amit a jóságos Mrs Trinci készített. Miután a nap eseményeit megvitatták,

Őszentsége a faültetési ünnepségre terelte a szót.

– Milyen volt a reggeli? Remélem, a látogatók elégedettek voltak

mindennel.

– Nagyon jól ment minden, Őszentsége. És a vendégünk éppen nemrég

hívott fel, hogy elmondja, mennyire örül annak, hogy mindez ilyen nagy

figyelmet kap.

– Nagyon sokan voltak itt a médiától ma reggel – jegyezte meg a dalai

láma. – Még soha nem láttam ennyi TV-kamerát Jokhangban!

– Az esemény nagy visszhangot kapott a médiában – mondta Tenzin. –

De az igazi siker egy YouTube videó, amit rengetegen megosztottak. Úgy

tűnik, már most több mint tízmillióan letöltötték.

– Egy faültetési ünnepségről? – Őszentsége felhúzta a szemöldökét.

– Az csak a kezdet. De a show igazi sztárja – Tenzin odafordult, ahol

hevertem –, a mi kis Rinpoche-unk.

A dalai láma nevetésben tört ki. Majd, megpróbálva visszanyerni

komolyságát, azt mondta:

– Talán nem kellene nevetnünk. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban.

Rinpoche vagy az újságírók.

Odajött hozzám, a karjaiba vett, és elkezdett lassan simogatni. – Ma

amikor felébredtünk, egyikünk sem gondolta volna, hogy hamarosan –

hogyan is mondják? – nemzetközi szenzáció leszel. De így sokkal nagyobb

figyelmet irányítottál az erdőket sújtó problémára egy reggel alatt, mint sok

ember egy egész élet alatt.

Dorombolni kezdtem.

– Nagyon érdekes karma.

HATODIK FEJEZET

Szőrcsomók. Kevés kellemetlenebb dolog van, ugye egyetértesz, kedves

olvasó?

Ugyan már. Nem kell nekem itt az ártatlant játszani. Csak azért mert Ti

emberek vagytok, nem váltok immunissá az önimádattal szemben. Nem

fordul elő, hogy túl sok figyelmet fordítotok arra, hogyan látnak Benneteket

mások? Hogy túlságosan fontos a ruhátok, cipőtök, kiegészítőtök és

frizurátok, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz a képhez, amit a világ

felé Magatokról mutatni akartok, mint az egyszerű gyakorlati

szempontokhoz? Amikor Magatokról beszéltek és mellékesen megemlítitek

azt a márkás terméket, amit nemrég vettetek, a párotok romantikus

gesztusait, vagy azt a különleges jóga-pozíciót, amit meg tudtok csinálni –

nem az a helyzet, hogy ezekkel a megjegyzésekkel egy bizonyos benyomást

szeretnétek Önmagatokról kialakítani?

És az ég szerelmére, ki az, aki, lefoglalja a gondolataitok nagy részét

attól a perctől, hogy felkeltek, addig, amíg lefekszetek? Ki a központja

legnagyobb aggodalmaitoknak és figyelmeteknek? Tudtok olyan személyről

– talán nem is olyan messze Tőletek, akit annyira elkapott az önimádat

lefelé vezető spirálja, hogy minden őrületes nyalakodás, karmolászás,

ápolás és minden elkeseredett erőfeszítés ellenére, amit azért tett, hogy

jobban érezze magát, minden, amit elért az volt, hogy olyan mennyiségű

önsajnálatot fecskendezett magába, hogy megbetegedett – még talán szó

szerint is?

Ha egy kellemetlen gombóc formálódik, kedves olvasó, a torkodban

pusztán attól, hogy ezeket a bekezdéseket olvasod, akkor minden bizonnyal

megérted, mennyire bosszantóak a szőrcsomók.

Ha nem, akkor valószínűleg sokkal alkalmazkodóbb vagy, mint a

legtöbben és ebben az esetben elnézésedet kérem, hogy kétségbe vontam a

jellemed. Neked nem kell elolvasni ezt a fejezetet, így azt javaslom, hogy

azonnal ugorj a következőre.

Mivel nagyon kicsi koromban elszakítottak az anyukámtól és a

családomtól, vannak a macskaságnak olyan jellemzői, amit egyáltalán nem

vettem figyelembe. Ezért volt az első szőrcsomó élményem annyira

váratlan, mint amennyire kellemetlen. Az egyik hátránya annak, ha valaki

egy pazarul gyönyörű macska abból a fajtából, amelyik időnként a

legdrágább belgacsokik dobozát ékesíti, az az, hogy a cicomázás

kényszeressé válhat. Igen könnyen belekerülhetünk az állandó nyalakodás

és öncsodálat körforgásába anélkül, hogy számolnánk a lehetséges

következményekkel.

Egy reggel az aktaszekrény tetején voltam, teljesen belefeledkezve egy

ilyen tevékenységbe, Tenzin többször élesen rámnézett, és még Chogyal is

odajött, hogy elterelje a figyelmemet – teljesen hasztalanul. A kezdeti

bizsergő érzés egyre csak nőtt és nőtt, amíg végül nem tudtam abbahagyni a

szőrtisztítást.

És akkor beütött. Hirtelen, tudtam, hogy le kell mennem a földre.

Átmentem az irodán, közvetlenül elhaladva Kyi Kyi kosara mellett, és

éppen elértem a folyosóra, amikor éreztem, hogy megfordul a gyomrom.

Olyan volt, mintha minden, ami bennem volt, ki akarna jönni.

Összegörnyedtem a szőnyegen, és egész testem remegett a fájdalomtól. Az

erős görcsök egyre sűrűsödtek, amíg… nos, talán jobb, ha megkíméllek,

kedves olvasó, a részletektől.

Chogyal felpattant és megragadta az aznapi újság egy példányát. A női

divatoldalakat használta a szőnyeg tisztítására, ahova nagy mennyiségben

adtam vissza saját szőröm lenyelt csomóit. Besurrantam a konyhába egy

nyugtató italért, és mire visszaértem nyoma sem volt annak a

szörnyűségnek, ami az előszoba csendes szentélyében történt velem.

Ismét elfoglaltam a helyem az aktaszekrény tetején, majd mély álomba

merültem. Semmi sem gyógyítja jobban az efféle kellemetlen élményeket,

mint egy kiadós alvás.

Kivéve, hogy ez alkalommal egy erőteljes és zavaró illat ébresztett. Csak

nem a Kouros összetéveszthetetlen illata, ami általában több méterrel

megelőzte Francot? De nem is voltam a Café Francban! Pillanatokkal

később választ kaptam Franc összetéveszthetetlenül San Franciscó-i

hanglejtése formájában.

Sem Tenzin, sem Chogyal nem volt az irodában, de ott, az ajtóban, ott

volt Marcel kerekfülű sziluettje. Pillanatokkal később Chogyal is megjelent

egy pórázzal. Kivette Kyi Kyi-t a kosarából, rátette a pórázt és odavezette,

ahol Marcel saját pórázát rángatta, farkát csóválva a várakozás izgalmában.

Franc és Chogyal a folyosón beszélgettek, míg a két kutya egymás hátsó

részét kezdte szimatolni. Teljesen belefeledkezve a történésekbe, Franc

észre sem vett a megfigyelőhelyemen, ahogy az eseményeket követtem. Bár

zavarba hozott Tenzin váratlan látogatása a Café Francban hetekkel ezelőtt,

ahogy elnéztem a mostani történéseket, elkezdett összeállni a kép.

Franc a legjobb formáját hozta. Hivatalosan volt felöltözve sötét

öltönyben és kifényesített cipővel, és olyan alázatos volt, mint mikor a

legfontosabb VIP vendégek tűntek fel az éttermében. Ezalatt Chogyal a

szokásos megjátszásoktól mentes önmaga volt, ahogy elmesélte Kyi Kyi

történetét, hogy került Jokhangba.

A két férfi kivitte sétáltatni a kutyákat. Átfeküdtem az ablak elé, hogy

jobban lássam a történéseket.

Pórázuktól megszabadulva Marcel és Kyi Kyi egymást kergette,

játszottak és birkóztak. Úgy tűnt, a két kutya még barát is lehet.

Visszatérve Chogyal és Franc Kyi Kyi étkezési és alvási szokásairól

beszéltek. Majd Chogyal ezt mondta: Mindannyian, beleértve Őszentségét

is, nagyon hálásak lennénk, ha átgondolná…

– Nem kell átgondolnom – nyugtatta meg Franc. – A két kutya nagyon

jól meglesz. Részemről a megtiszteltetés.

Chogyal mosolyogva nézett le Kyi Kyi-re.

– Nem sok időt töltött velünk, de hiányozni fog.

– Visszahozhatom majd látogatóba – mondta Franc.

Ebben a pillanatban kinyílt Őszentsége ajtaja, és ő jött ki rajta.

Ahogy Franc bonyolult formalitással meghajolt, a dalai láma, magában

kuncogva, a homlokához emelte a kezeit.

– Ő itt Franc, Őszentsége. Volt olyan kedves és beleegyezett abba, hogy

Kyi Kyi-t a gondjaiba vegye.

– Nagyon jó – a dalai láma a kezeibe vette Franc kezét. – Értékelem az

odaadását. Észrevette a sok áldás-zsinórt Franc csuklóján. – Sok áldást

kapott?

Szokás szerint Franc felmondta a felhatalmazásokat, amelyeket az elmúlt

évtizedben magas rangú lámáktól kapott. Őszentsége türelmesen hallgatta,

majd megkérdezte: Ki a tanára?

– Az összes láma, aki felhatalmazást adott nekem – válaszolta Franc,

mintha egy hittételt mondana fel.

– Hasznos, ha van egy állandó tanárunk, és eljárunk az óráira – mondta

Őszentsége. – A felhatalmazások és szövegkönyvek segítenek. De még

jobb, ha egy hozzáértő tanár segítségével gyakorlunk. Ha meg akarna

tanulni zongorázni, nem keresné-e meg a legjobb tanárt erre és nem

ragaszkodna-e hozzá? Ugyanígy megy a dharmával.

A tanács újdonságként hatott Francra, akinek kis időbe tellett ezt

feldolgozni. Néhány pillanat múlva azt kérdezte: Van olyan tanár, akit

javasolna?

– Önnek? – úgy tűnt, hogy Őszentsége figyelmét Franc arany Om

fülbevalója kötötte le ahogy a válaszon gondolkodott. Végül azt mondta:

Kérdezze meg Geshe Wangpót, itt a Namgyal Kolostorban. Szerintem ő

lenne a megfelelő Önnek.

Kicsivel később Franc elment Jokhangból és elvitte magával Kyi Kyi-t.

Kíváncsi voltam, hogyan tálalja a nap eseményeit a Café Franc vidám

napernyői alatt. És nem bírtam a kíváncsiságommal azon a téren sem, hogy

vajon megtarthatom-e kiemelt pozíciómat az étteremben, a Vogue és a

Vanity Fair legújabb száma között. Most, hogy Franc beleegyezett, hogy

felügyel egy lényt, akit hamarosan bizonyára a dalai láma kutyájaként

tartanak számon, továbbra is én leszek-e a hódolat fő tárgya?

Az is foglalkoztatott, hogy a következő néhány napban miért pillant

egymásra Chogyal és Tenzin időről időre, azt mormogva, hogy „Geshe

Wangpo” és miért törnek ki nevetésben.

Hamarosan minden kérdésemre megkaptam a választ. Kezdjük Geshe

Wangpóval. Éppen kedvenc ablakpárkányomon pihentem egy vagy két

héttel később, amikor ismét Franc aftershave-jének ismerős illata ébresztett.

Bár messze volt, szalagként úszott a levegőben, az udvarról odáig, ahol egy

hátán fekvő gyík pozitúrájában feküdtem. Kinyitottam a szemem, és láttam,

ahogy Franc Jokhang kapujától a templom felé sétál.

A kíváncsiságom azonnal talpra ugrasztott és hamarosan már lent voltam,

és a templomlépcsőn vártam Franc közeledését. Mély és gyönyörű

napüdvözlést mutattam be, mintha az egész délelőttöt ott töltöttem volna.

Úgy tűnt Francot megnyugtatja a jelenlétem ezen a fontos látogatáson, és

lehajolt, hogy megsimogasson.

Hamarosan Geshe Wangpo jött elő a templomból. Körülbelül 50 éves

volt, alacsony, kerekarcú, tömzsi, sokkal nagyobb tekintélyt árasztott

magából, mint azt termete indokolta volna. Valahogy különleges,

ellentmondást nem tűrő erő sugárzott belőle. Ahogy megjelent megértettem,

hogy Chogyalt és Tenzint miért szórakoztatta annyira, hogy a dalai láma

Geshe Wangpót ajánlotta Franc tanáraként: tekintélyesebb lámát nehéz volt

elképzelni.

Mégis, mosolygott, ahogy Franc bemutatkozott.

– Érdeklődnék, hogy elfogadna-e diákjának? – kérdezte Franc. A

Kouros-felhő, az arany Om, a szűk fekete ruha most még jobban kirítt a

környezetből.

– Kedd esténként tud jönni az óráimra – mondta Geshe Wangpo. –

Fontos, hogy meggyőződjön arról, hogy el tud-e fogadni tanárának.

– Maga a dalai láma ajánlotta önt – ellenkezett Franc.

– Akkor is, elképzelhető, hogy nem tetszik Önnek a megközelítésem.

Mindannyiunknak különböző a stílusa és a vérmérséklete.

Úgy tűnt, mintha Geshe Wangpo egyenesen le akarná beszélni őt.

– Talán okosabb lenne, ha időt hagyna magának a döntésre. Ha elfogad

valakit a mentorának – felemelte az ujját –, akkor készen kell állnia arra,

hogy követi a tanácsát.

De Francot nem lehetett eltántorítani. – Ha Őszentsége önt javasolta –

mondta áhítattal –, az nekem bőven elég.

– Rendben, rendben – egyezett bele a láma. Új növendéke csuklójára

mutatva hozzátette: Már nagyon sok felhatalmazása van. Az

elkötelezettségei miatt elfoglalt lehet.

– Elkötelezettségek?

– Amiket akkor tett, amikor megkapta a felhatalmazásokat.

– Tettem ilyet?

Geshe Wangpo felhúzta a szemöldökét. – Miért kérne felhatalmazást a

gyakorlásra, ha nem akar követni egy gyakorlatot?

– Nem is gondoltam, arra, hogy… – életében először Franc kifejezetten

maflának tűnt.

– Milyen felhatalmazásokat kapott?

Franc megkezdte a már ismerős szavalását az időpontoknak, lámáknak és

felhatalmazásoknak – csak ez alkalommal, eddig ismeretlen hanglejtéssel.

Úgy tűnt, hogy minden egyes felhatalmazás elmondása inkább a

tudatlanság, és az oda nem figyelés beismerése lett volna, mintsem a

szokásos hetvenkedés.

Amikor végzett Geshe Wangpo szigorúan nézett rá, mielőtt nevetésben

tört volna ki.

– Mi van? – kérdezte Franc, tudatában annak, hogy ő a tárgya a láma

jókedvének.

– Maguk nyugatiak! – Geshe Wangpo végre meg tudott szólalni –

Nagyon viccesek.

– Nem értem. – Franc megrántotta a vállát.

– A dharma egy belső utazás – mondta Geshe Wangpo, a szívére téve a

kezét. – Nem arról szól, hogy elmondod, hogy buddhista vagy, vagy olyan

ruhákat viselsz, mint a buddhisták, vagy akár azt is hiszed, hogy buddhista

vagy. Mi az, hogy „buddhista”? – tárta szét a kezét. – Csak egy szó. Csak

egy címke. Mi az értéke egy címkének, ha maga a termék nem eredeti?

Olyan, mint egy hamis Rolex. Gonoszkodó pillantást vetett Francra.

Franc kényelmetlenül toporgott.

Geshe Wangpo felemelte az ujját. – Nem szeretnénk hamis Rolexeket itt

a Namgyal Kolostorban – mondta –, csak valódit.

– Mit csináljak az áldás-zsinórokkal? – kérdezte Franc bánatosan.

– Az ön választása – mondta neki Geshe Wangpo. – Csak ön tudhatja,

nem mondhatja meg más önnek.

Majd, látva új diákja bűnbánó tekintetét, megfogta Franc karját. – Jöjjön.

Tegyünk egy sétát a templom körül. Ki kell nyújtóztatnom a lábaimat.

A két férfi elindult, az óramutató járásának megfelelően kerülve a

templomot. Szorosan követtem őket. Geshe Wangpo megkérdezte Francot,

hogy honnan származik és Franc elkezdett mesélni neki a gyerekkoráról

Kaliforniában, az utazás iránti szenvedélyéről, arról az útról, ami

Dharamsalába hozta, és a teljesen váratlan döntésről, hogy megnyissa a

Café Francot.

– Mindig éreztem egy vonzalmat a buddhizmus iránt – mondta Franc a

lámának. – Arra gondoltam, hogy ha felhatalmazásokat kapok a lámáktól

akkor jó úton járok. Tudtam, hogy meditálnom is kellene, de túl elfoglalt

vagyok ehhez. Nem tudtam, hogy kellene, hogy tanárom legyen, akihez

rendszeresen el kell járnom.

Geshe Wangpo egy pillanatra megragadta Franc kezét ezután a vallomás

után. – Legyen ez egy új kezdet az Ön számára! – javasolta. – Ismeri a

Négy Nemes Igazságot?

Franc elgondolkodott. – Hallottam már róluk.

– Buddhának ez volt az első tanítása miután megvilágosult. Nagyon jó

arra, hogy elkezdjük a leckéket. Tudja, Buddha olyan, mint egy orvos,

akihez elmegyünk, amikor rosszul érezzük magunkat. Először, az orvos

ellenőrzi a tüneteket. Majd felállítja a diagnózist. Ezután megmondja, hogy

tud-e valamit kezdeni a problémával – előrejelzést tesz. Végül, felírja a

kezelést. Buddha ugyanezt a négy lépést tette meg, amikor az

élettapasztalásunkat vizsgálta.

Franc elszántan figyelt. – Milyen tüneteket talált?

– Általánosságban – mondta Geshe Wangpo –, egy nagyfokú

elégedetlenséget, vagy szanszkritül dukkhát. A dukkha az egyszerű

kényelmetlenségtől a legmélyebb fizikai és érzelmi szenvedésig terjedhet.

Buddha tudta, hogy a mindennapi élet megélésének nagy része nehéz.

Szenvedés.

Nehéz önmagunknak lennünk.

Franc egyetértően bólintott.

– Az elégedetlenségnek, a szenvedésnek sok oka van. Már az a tény,

hogy megszületünk azt jelenti, hogy szembe kell néznünk a halállal és

valószínűleg a betegség és az öregedés nehézségeivel.

A mulandóság is oka lehet az elégedetlenségnek. Megkapjuk valahogy a

dolgokat, és utána – a láma összecsettintette az ujját – megváltoztathatjuk.

Geshe Wangpo folytatta. – De az elégedetlenség alapvető oka, gyökere,

az hogy félreértjük azt, ahogy a dolgok léteznek. A tárgyakat és az

embereket tőlünk különállónak és függetlennek kezeljük.

Azt gondoljuk, hogy vannak tulajdonságaik, értékeik, amihez vonzódunk,

vagy ami taszít bennünket. Azt gondoljuk, hogy minden rajtunk kívül

történik, és mi csak reagálunk rá – mintha minden kívülről jönne hozzánk.

Csendben sétáltak tovább, majd Franc megkérdezte: Miért hiba az, ha így

látjuk?

– Azért, mert amikor nagyon erősen keressük, akkor nem találjuk meg a

lényeget egy személyben vagy tárgyban, így magunkban sem. Nem találunk

semmilyen olyan értéket, ami az elménktől függetlenül létezik.

– Azt mondja – Franc gyorsabban beszélt, mint általában –, hogy semmi

nem létezik rajtunk kívül, hanem mind mi találjuk ki?

– Nem. De ez a leggyakoribb félreértés. Ezt a nehezen érthető igazságot

„függő keletkezés”-nek hívjuk és nagyon sok tanulás és meditálás után

lehet igazán megérteni. Azonban ez egy hihetetlenül erőteljes fogalom –

amikor elkezdjük megérteni, megváltoztatja az életünket. Buddha tanítása

szerint a mód, ahogy a dolgok léteznek részben a mi elménktől függ. Ez azt

jelenti, hogy a Harmadik Nemes Igazság, az előrejelzés, pozitív, a

szenvedés meg tud szűnni.

– Azért, mert az elménken tudunk dolgozni? – kockáztatta meg Franc.

– Igen, igen! – Geshe Wangpo élénken helyeselt. – Ha mindez a

szenvedés, mindez a dukkha kívülről jönne, nem sokat tehetnénk ellene. De

mivel ez az elménkben születik, nos, így van némi reményünk. Így a

Negyedik Nemes Igazság a kezelés, az ösvény, ami a szenvedés

megszűnéséhez vezet – amit megtehetünk az elménkben születő problémák

ellen.

Jelentőségteljesen Francra mosolygott.

De Francot túlságosan lefoglalta, amit a láma mondott, ahhoz, hogy

megsértődjön. – És akkor mi a kezelés? – akarta tudni.

– Buddha összes tanítása – válaszolta Geshe Wangpo. – Azt mondják 84

ezret tartott.

– A dharma?

– Igen. Tudja, mit jelent a dharma?

Franc vállat vont: Buddha filozófiája?

Geshe Wangpo oldalra billentette a fejét. – Nagy vonalakban ezt is

mondhatjuk. A buddhizmusban a dharmát úgy is értelmezzük, mint egy

„megszűnést”, mivel a szenvedés, a dukkha megszűnik. Ez Buddha

tanításainak a célja.

A láma megállt egy pillanatra, ahogy a templom mögött elértek egy

pontot, ahol egy fa ernyőként magasodott a sétány fölé. A föld tele volt

lehullott falevelekkel.

– Tudja, Buddhának egyszer egy titokzatos kérdést tettek fel az

univerzumról. Nagyon érdekes, ahogy erre válaszolt – Geshe Wangpo

lehajolt, hogy felvegyen egy maroknyi falevelet. – Azt kérdezte a diákjaitól:

„A kezemben van több levél, vagy az erdő talaján?” A diákok azt felelték:

„Az erdő talaján.” Mire Buddha így válaszolt: „A kezemben lévő levelek

azt a tudást jelképezik, ami a szenvedés végéhez vezet.” Ily módon, –

Geshe Wangpo széttárta a kezeit és hagyta, hogy a levelek leessenek a

földre – Buddha világossá tette tanításainak célját.

– Ha 84 ezer van belőlük, hol érdemes kezdeni? – kérdezte Franc, ahogy

folytatták a sétát.

– A lam rim-nél, vagy a megvilágosodáshoz vezető ösvénynél érdemes

kezdeni – mondta neki a láma. – Ez arra tanít, hogy jobban tudatában

legyünk a viselkedésünknek, s hogy a negatív gondolatmintákat pozitívakra

cseréljük.

– Úgy hangzik, mint a pszichoterápia.

– Pontosan! Yeshe láma, aki egyike volt azoknak a lámáknak, akik a

tibeti buddhizmust elkezdték terjeszteni nyugaton, pontosan ezt szokta volt

mondani: „Legyél a saját terapeutád.” Írt is egy könyvet ezzel a címmel.

Csendben sétáltak tovább, majd Franc megkérdezte: Igaz, hogy egyes

lámák látnokok?

Geshe Wangpo élesen nézett rá: Miért kérdezi?

– Csak gondolkodom, hogy… milyen negatív gondolatmintákon kellene

dolgoznom.

– Nem kell látnoknak lenni, hogy ezt megtudja – mondta a láma

határozottan.

– Nem?

– Mindenkinek ugyanaz az alapproblémája. Csak ez különböző módon

jelenik meg. A fő problémánk az, hogy mindannyian „én-specialisták”

vagyunk. Folyamatosan csak magunkra gondolunk. Még akkor is, ha ez

boldogtalanná és feszültté tesz bennünket.

Ha túlságosan magunkra koncentrálunk, beteggé tesszük magunkat. Egy

folyamatos belső beszélgetés zajlik bennünk reggel, délben, este, egy belső

monológ. De paradox módon, minél inkább képesek vagyunk arra, hogy

másokat boldoggá tegyünk, annál boldogabbak leszünk mi magunk is.

Franc kissé levertnek tűnt, ahogy ezt meghallotta.

– Nincs sok remény az olyan emberek számára, mint én, nem igaz?

– Miért?

– Van egy jól menő éttermem. Ott vagyok a hét minden napján, és késő

estig dolgozom. Egyszerűen nincs időm arra, hogy azon gondolkodjam,

hogy tegyek másokat boldoggá.

– Pedig azt mondom, hogy pont van egy nagy előnye! – ellenkezett

Geshe Wangpo. – Mások boldogsága nem egy elvont fogalom. Nem kell

elmennie a hegyek közé, hogy ezen meditáljon. Kezdje az otthonával és a

munkájával, az életében lévő emberekkel és egyéb lényekkel. Ha vannak

ügyfelei, gondoljon mindegyikükre úgy, mint egy lehetőségre, hogy a

szerető kedvességet gyakorolja. Kiszolgálhatja őket kávéval, vagy

kiszolgálhatja őket kávéval és egy mosollyal – valamivel, ami boldogabbá

teszi őket abban a percben, amíg önnel vannak. Ha van személyzete – nos,

akkor ön egy fontos személy az életükben. Nagy hatalma van arra, hogy

boldoggá tegye őket, vagy éppen nyomorulttá.

– Eszembe sem jutott – mondta Franc –, hogy egy vállalkozás vezetése és

a pénzkeresés része lehet annak, hogy buddhisták vagyunk.

– Természetesen! Minden része a dharmának. A vállalkozása. A családja.

Minden. Amikor elkezdi, a dharma olyan, mint egy patakocska a

hegyekben. Ez a kis patak csak egy kis területre van hatással a

környezetében, ahol éppen csörgedez. De ahogy elkezdi rendszeresen

gyakorolni a dharmát, a folyása erősebb lesz, és más patakok is

csatlakoznak hozzá. Néha megtörhet, mint egy vízesés, vagy eltűnhet a

felszín alatt, de folyamatosan ott van, és erőt gyűjt. Végül egy nagy folyóvá

válik, amelyik széles és erős és az élete központjává válik.

– Gondoljon a dharma gyakorlására így – minden nap jobban és jobban

növekszik. Egyre több boldogságot adunk másoknak – és így önmagunk is

egyre több boldogságot kapunk.

Jónéhány nappal később éppen a vezető asszisztensek irodájában ültem

az aktaszekrény tetején, amikor jött az ismerős érzés – az erőteljes késztetés

a nyalakodásra. Elkezdtem a szőrfényesítést, és ahogy ezt tettem, eszembe

jutott a szőrcsomók drámája, és Geshe Wangpo szavai: „Ha túlságosan

magunkra koncentrálunk, beteggé tesszük magunkat.” Az is eszembe jutott,

amit a láma arról mondott, hogy koncentráljunk jobban másokra. Néhány

perc után kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam, és inkább leugrottam

az aktaszekrény tetejéről.

Tenzin szemüveget viselt és éppen elmerült egy fontos emailben, amit a

dalai láma a brit miniszterelnöknek írt. Chogyal Őszentsége következő délkelet

ázsiai útjának tervét véglegesítette.

Egy halk miáuzás kíséretében felugrottam Chogyal asztalára és eltoltam a

kezét a billentyűzetről. A két vezető asszisztens egymásra nézett. Mivel

Chogyal kicsit tétovázott, elismerően megnyaltam a kézfejét.

– Mi van veled, kicsi Hóoroszlánom? – kérdezte meglepve hirtelen

érzelemáradatomtól.

– Felettébb szokatlan – jegyezte meg Tenzin, majd így folytatta: – Az

előbb megint nyalakodott. Észrevette? Lehet, hogy vedlik.

– Nem vettem észre – Chogyal kinyúlt, hogy kinyissa az íróasztala

fiókját. – De lehet, hogy tudok segíteni.

A fiókjából egy zacskót vett elő, amiben egy fésű és egy kefe volt. Majd,

levett az asztaláról, kivitt az előszobába és fésülni kezdte vastag bundámat,

minden alkalommal nagy szőrcsomókat távolítva el.

Elégedetten doromboltam. És a dorombolás folytatódott a következő tíz

percben, ahogy megfésülte a hátamat, mindkét oldalamat, majd fehér és

kivételesen bolyhos szőrű hasamat. Chogyal minden gubancot kifésült,

amíg a bundám teljesen selymes nem lett. Ritkán éreztem ekkora

boldogságot. Hátrahajtottam a fejem, becsuktam a szemem és arra

gondoltam, hogy ha ez a jutalma annak, aki más lényeket boldoggá szeretne

tenni, akkor bizonyára többször kellene csinálnom.

Az azt követő hetekben, hogy Franc befogadta Kyi Kyi-t és először

találkozott Geshe Wangpóval különös hangsúlyt fektettem arra, hogy

fenntartsam helyem a Café Francban. Marcel és Kyi Kyi hamarosan

elválaszthatatlan barátok lettek, a pult alatti kosáron osztoztak és egyszerre

vitték őket sétálni. Kyi Kyi korábbi slampos kinézete már a múlté volt és

csillogó szemébe huncutság költözött.

Megkönnyebbültem, hogy nem volt észrevehető változás abban, ahogy

velem viselkedtek. Még mindig Rinpoche voltam, a dalai láma macskája,

aki a ház legjobb polcán kap helyet és a plat du jour legfinomabb falatkáit

tálalják fel neki.

Azt azonban lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Franc mennyire

megváltozott. Amikor először láttam a templom körüli séta után, azonnal

észrevettem, hogy az arany Om már nem volt a fülében. A csuklójára nézve

láttam, hogy az áldászsinórokat is eltávolította. Nyilvánvaló volt, hogy

eljutottak hozzá Geshe Wangpo szavai a hamis Rolexekről és úgy döntött,

hogy még ha sokkal nehezebb is megszerezni az eredetit, mégis azt

szeretné.

Franc minden reggel fél órával később érkezett munkába mint azelőtt,

egy kora reggeli meditálás után. Elkezdett baseball sapkát viselni, amit

egész nap a fején tartott. Először nem értettem az okát. De egyszer, amikor

egy kis időre levette, hogy megvakarja a fejét, észrevettem, hogy már nem

teljesen kopasz. Ahogy a haja nőni kezdett, korábbi énje

halványult. Kevesebb utalás volt a buddhizmusra és a dharmára. Ritkán

emelte ki, hogy a dalai láma macskája vagyok és egyszer sem említette Kyi

Kyi, a Café Franc új lakójának eredetét.

Franc átalakulása nem is lehetett volna jobban időzítve – ez is a karma

csodája.

Egyik nap délben, egy komoly kinézetű pár érkezett az étterembe és az

ebédmenüt kérték. Öltözékük és aszketikus megjelenésük alapján azt

mondtam volna, hogy csak a szokásos nyugati értelmiségi pár, akik India-

körtúrájukon vannak. A férfi mondjuk buddhizmust taníthatott valamelyik

amerikai egyetemen. A nő pedig ashtanga jógát taníthatott, vagy éppen

vegán szakács volt egy alternatív egészségközpontban. Abból, ahogyan az

ételüket átéléssel fogyasztották úgy tűnt, hogy nagyon komolyan veszik a

Café Francban tett látogatásukat.

Csupán másfél órával később, amikor már a desszertes tányérjuk és a

kávéscsészéjük is majdnem üres volt, a pár férfi tagja magához hívta

Francot mutatóujjának meglepően erőteljes mozdulatával. Nem ez volt az

első alkalom, hogy beszéltek, a főétel választása előtt már alaposan

kikérdezte Francot, amit ez utóbbi hősiesen tűrt.

– Csak gondoltam, hogy bemutatkozom. – mondta kulturált hanglejtéssel.

– Charles Hayder vagyok a Hayder Ételkalauz tól.

Ha azt állítom, hogy Franc meglepődött, akkor nem mondtam semmit.

Elámult! A Hayder Ételkalauz a világ egyik legnépszerűbb étteremkritikusa

volt. Mindenki ismerte és elismerte, szavaik befuttathattak vagy éppen

tönkretehettek egy éttermet.

Franc motyogott valamit arról, hogy ez mekkora megtiszteltetés.

– Egy barátomtól hallottam a Café Francról Újdelhiben és gondoltuk,

adunk neki egy esélyt – mondta Hayder felesége felé nézve, aki elégedetten

mosolygott. – Azt kell mondjam, hogy amit itt ma kaptunk, kiemelkedő volt

– minden eleme! Akár odáig is elmennék, hogy a régió legjobbjának

nevezzem. Ajánlani fogjuk az India cikkünkben a The New York Times- ban.

Franc annyira meghatódott, hogy életében először nem tudott

megszólalni.

– Csak egy kis csalódás – folytatta Hayder, bizalmasabb hangnemben. –

Úgy hallottam, hogy a tulajdonos a legambiciózusabb buddhista. Rosszul

tájékoztattak?

Franc hallgatott egy pillanatig, csupasz csuklójára nézve. – Nem

tájékoztatták félre, valóban az volt.

– Aha, új marketing a Café Francban?

– Ez egy hosszabb történet – mondta Franc.

– Persze, hogy az – mélázott Hayder. – Áthatja az egész élményt. –

Megengedett magának egy félmosolyt. – Mindent egybevetve egy teljesen

kedvező kritikát írok majd róla.

Bolondság lenne azt hinni, kedves olvasó, hogy egyetlen tanítás egy

elismert lámától állandó ellenszere lesz az önimádatnak akár az emberek,

akár a macskák esetében.

A gyarlóságok közül talán az önimádat rejtőzik el a legügyesebben, mármár

úgy érezzük, hogy teljesen eltűnt, csak hogy később még erősebben

törjön elő – megváltozott formában.

Nem köhögtem fel a legutolsó szőrcsomómat.

Ahogy Franc sem.

De a változás elkezdődött. Új irányt kerestünk és a következő

hónapokban mindenféle izgalmas változás következett be a Café Francban,

aminek tanúja voltam.

HETEDIK FEJEZET

Kedves olvasóm, Te a szokások rabja vagy? A sok közül van kedvenc

bögréd a konyhaszekrényedben, annak ellenére, hogy bármelyik

ugyanolyan jó lenne?

Vannak személyes szertartásaid – ahogy az újságod olvasod, megiszol

egy pohár bort este, vagy ahogy fürdesz –, ami biztosít arról, hogy az élet

olyan, amilyennek lennie kellene?

Ha a válaszod bármelyik fenti kérdésre „igen”, akkor, kedves olvasó,

lehet, hogy macska voltál előző életedben. A magam részéről nem is tudok

elképzelni nagyobb megkülönböztetést!

Mi macskák, a legmegrögzöttebb lények vagyunk. Kedvenc napozóhely,

étkezési idő, rejtekhely, karmolászóhely – ezek a biztos pontok, amik között

éljük a napjainkat. És pontosan azért, mert az emberek is szeretik a

szokásokat, megengedjük nekik, hogy osztozzanak otthonunkon, és még

személyzetünknek is befogadjuk őket.

Vannak azonban természetesen kivételek, amik bár a megszokottól

eltérnek, szeretünk. Milyen unalmas is lenne az élet például egy új

ínyencség megkóstolása nélkül, mint, amikor Mrs Trinci Jokhangba

érkezett és diadalittasan egy isteni padlizsán-lasagnát tálalt fel

mindenkinek. Vagy a reggeli móka a Café Francban, amikor egy ázsiai férfi

aprólékos munkával feldarabolta a pirítósát, vajat és lekvárt tett rá, majd

pálcikával megette.

Az ilyen váratlan helyzeteket mi is szeretjük. De amikor fontosabb

események fenyegetik életünk kényelmes folyását, az már teljesen más

tészta. A változásról beszélek. A dalai láma kedvenc témájáról. Az egyetlen

állandó az életben, ahogy Buddha maga is megmondta.

A legtöbb macska és ember nevében szólva, azt hiszem pontosan

fogalmazok, ha azt mondom, hogy a változás az, amit leginkább mással

szeretnénk, hogy megtörténjen, és nem velünk. Azonban nem

menekülhetünk el előle. Azt hisszük, hogy bejáratott életünk minden

megnyugtató rutinjával együtt örökké így fog folyni. Majd, egyszer csak a

semmiből egy nyáladzó, vicsorgó véreb vagy hasonló démoni jelenség

ugrik elénk a járdán és hirtelen minden összezavarodik.

Erre az igazságra akkor jöttem rá egyik reggel, amikor az Őszentségével

töltött meditáció után gyanútlanul átsétáltam a vezető asszisztensek

irodájába. Az a nap is úgy kezdődött, mint bármelyik másik a telefonokkal,

a megbeszélésekkel és a sofőrrel, aki Őszentségéért jött, hogy a repülőtérre

vigye. Tudtam, hogy két hétig távol lesz és hét európai országot látogat

végig. A Joghangban töltött nyolc hónap alatt hozzászoktam, hogy

Őszentsége sokat utazik külföldre. Amikor elment, a személyzete

gondoskodott arról, hogy mindenem meglegyen.

Általában.

Ez alkalommal azonban a dolgok egészen máshogy alakultak. A reggel

során két férfi érkezett az irodába festékfoltos overálban. Chogyal bevezette

őket a rezidenciába, amit Őszentségével osztottam meg, ahol hamarosan

létrákat állítottak fel és műanyag védőfóliával fedték be a padlót. Borzalmas

csúfítás következett. A fényképeket és thangka festményeket levették a

falakról, a függönyöket letépték az ablakok előtt, a bútorokat vászonnal

fedték be. Bensőséges szentélyem percek alatt felismerhetetlen káosszá

változott.

Chogyal felkapott, azt gondoltam, hogy meg akart nyugtatni. Elvártam,

hogy bocsánatot kérjen a felfordulásért, elmondja nekem, hogy a festők

pillanatok alatt végeznek és az otthonom ismét az enyém lehet. De az

események még rosszabb fordulatot vettek.

Visszavitt az irodájába és egy szörnyűséges faládába tett, ami az asztalán

volt. A csiszolatlan fából készült láda olyan kicsi volt, hogy alig tudtam

benne megfordulni. Mielőtt még ellenkezhettem volna, lecsukta a fém tetőt

és az egész borzalmat az alsó szintre vitte. Nem is tudtam, mit érzek inkább:

felháborodást vagy rémületet.

Végül a felháborodás kerekedett felül. Ez már macskarablás! Hogy

merészel ilyesmit tenni? Elfelejtette, hogy ki vagyok?! És abban a

pillanatban, ahogy a dalai láma kitette a lábát! És pont az általában

melegszívű Chogyal! Kinek a rosszindulatú befolyása alá esett? Ha

Őszentsége tudná, mi történik, azonnal véget vetne ennek.

Chogyal a Namgyal Kolostor egy olyan részén ment át, amit én is

ismertem, majd egy másik ösvényre fordult, ahol még soha nem jártam.

Ahogy gyalogolt mantrákat mormolt a bajsza alatt, megszokott könnyed

stílusában, mintha semmi különös nem történne. Időről időre megállt egy

rövid beszélgetésre, számtalanszor felemelve a ketrecet, hogy mások is

megnézhessenek, mint valami állatkerti kiállítási tárgyat. Felháborodva

kukucskáltam ki a ketrec egyik nyílásán, de csak vörös ruhákat és szandálos

lábakat láttam. Ha képes lettem volna egy ostorral kicsapni és a körmükre

vágni, valószínűleg megtettem volna.

Chogyal továbbsétált. És egyszer csak eszembe jutott, hogy ez már

egyszer megtörtént. Nem velem személyesen – vagy legalábbis nem ebben

az életemben. De volt egy olyan időszak a történelemben, amikor egyes

előkelő származású személyeket kiűztek az otthonukból és sivár jövőre

ítéltek. Ahogy az európai történelem ismerői valószínűleg már rájöttek, a

francia forradalomra utalok.

Különbözött az bármennyire is attól, ami most velem történt? A szelíd

Chogyal átváltozott egy kegyetlen tibeti Robespierreré? Ahogy engem

mindenkinek mutogatott nem ugyanaz volt, mint amikor a szerencsétlen

arisztokratákat végigvitték Párizs utcáin, hogy megkapják a magukét a

guillotine-nál – egy hátborzongató rituálé, amiről csak egy hete hallottam

Tenzintől a szokásos ebédszüneti beszélgetésünkkor.

Hirtelen úrrá lett rajtam a félelem, ami Chogyal minden egyes lépésével

egyre nagyobb lett, ahogy az ismeretlen területen haladtunk. Lehet, hogy

nincs guillotine az út végén, de most először jutott eszembe, hogy mi van,

ha mindez nem is tévedés? Ha ez meg van beszélve Őszentségével, aki ebbe

beleegyezett. Talán Őszentsége tett olyan célzást, amiből az asszisztensei

arra a következtetésre jutottak, hogy már nem szeretne engem maga körül

látni. Mi van, ha Őszentsége Macskájából lefokoznak egy egyszerű Mcleod

Ganj-i házimacskává?

Az a rész, ahova most érkeztünk eléggé lepusztult volt. A ketrecem résén

koszos járdát, sivár kerteket láttam, büdös szagokat éreztem, és gyereksírást

hallottam. Chogyal letért az útról és egy piszkos úton ment tovább egy

ronda betonépület felé. Majd arra lettem figyelmes, hogy egy nyitott

folyosón vagyunk, ahonnan mindkét oldalról ajtók nyílnak. Néhány ajtó

nyitva volt, és mögötte egész családokat láttam, akik egy tál étel körül ültek

a földön.

Fogva tartóm egy kulcsot halászott elő a köpenyéből és a padlóra tette a

ketrecet.

– Otthon, édes otthon – mondta vidáman, kinyitotta a fém fedelet kivett

és kis, reszkető testemet az ágytakarójára tette. – Velem kell maradnod

DLM, amíg a festők végeznek – mondta, miközben megsimogatott. Ebből

kiderült, hogy ahelyett, hogy életem legkeservesebb megpróbáltatásának

tett volna ki, egyszerűen csak egy 20 perces sétát tett hazafelé. – Nem tart

majd tovább egy hétnél.

Egy teljes hét!

– Mindent újrafestenek, a falakat, a plafont, az ablakkereteket és az

ajtókat. Mire végeznek, olyan lesz, mintha új lenne. Közben pedig velem

nyaralsz. Az unokahúgom, Lasya vigyáz majd rád.

Egy 10 éves forma, szúrós szemű és koszos ujjú lány jött be kintről és a

padlóra térdelt, ahol éles hangon kezdett visítani nekem, mintha egyszerre

lennék ostoba és süket.

Az ágy felső végébe menekültem, leszegtem füleimet és farkamat, és

bebújtam az ágytakaró alá. Legalább Chogyal illata az ágyneműn ismerős

volt.

A sötétségben találtam menedéket.

Ott maradtam a következő három napban annyi órát töltve alvással,

amennyit csak tudtam. Csak arra keltem fel, hogy a természet legsürgősebb

hívásainak eleget tegyek, majd azonnal egy nyomorult bolyhos gombóccá

változtam.

Chogyal a nap nagy részében munkában volt, és Lasya hamar feladta,

hogy egy olyan macskával próbáljon játszani, amelyik nem akar. A

látogatásai ritkábbak és rövidebbek lettek. Fokozatosan váltak ismerőssé a

környező családok mindennapjainak hangjai és az általuk főzött ételek

illata. Három napi félálom után a félhomályban arra a felismerésre jutottam,

hogy unatkozom.

Így, a negyedik napon, amikor Lasya késő délután megérkezett,

kimásztam az ágytakaró alól és ittlétem óta először leugrottam a padlóra.

Egy új játékot fedeztünk fel ott, teljesen véletlenül. Ahogy

hozzádörgölőztem a jobb lábához, a nagylábujja véletlenül a bal fülembe

csúszott, míg a többi lábujja kint maradt.

A lábujját mozgatva kellemes fülmasszázzsal ajándékozott meg – hálásan

doromboltam neki. Sem a dalai láma, sem személyzetének tagjai nem

szokták beletenni a nagylábujjukat a fülembe, de ahogy most felfedeztem,

ez egy nagyon kellemes érzés. A bal fület hamarosan a jobb követte és

ahogy felnéztem Lasya nevető arcára végre rájöttem, hogy a boldogságom

nem a környezettől függ.

Az ajtóhoz mentem, majd a folyosóra. Lasyával a nyomomban az épület

hátsó része felé igyekeztem. A közvetlen szomszédunkban egy nő ült a

földön három gyerekkel és egy egyszerű égőn lévő edényben kevergette az

ételt, miközben gyerekdalokat énekeltek. Az elmúlt három napban sokat

hallottam őket, így szerettem volna már végre látni is a szomszédaimat. A

képzeletem zajos démonaival ellentétben valahogy kisebbnek és teljesen

hétköznapinak tűntek.

Abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, abbahagyták, amit csináltak és

odafordultak felém. Semmi kétség afelől, hogy érkezésem híre végigment a

folyosón. Talán meghatotta őket, hogy egy légtérben lehetnek a dalai láma

macskájával? Úgy éreztem, hogy minden bizonnyal!

Végül, az egyik gyerek, talán nyolc éves, megmozdult. Kivett egy kis

darab puha húst a fazékból és megfújta mielőtt odajött és felkínálta nekem.

Tétovázva szippantottam egyet. Azért ez nem a Café Franc steakje volt. De

éhes voltam. Furcsa módon étvágygerjesztő volt az illata. És ahogy

elvettem a húst a kezéből és alaposan megrágtam, be kell ismernem, hogy

nagyon ízletes volt.

Folytatva utunkat Lasya és én átvágtunk az udvaron – egy sivár

földdarabon –, és egy egy méter magas falhoz érkeztünk. Amikor

felugrottam a tetejére, meglepetten vettem észre, hogy egy focipályára látok

rá a távolban. Kamaszok rugdostak a porban egy labdát, amit szétmorzsolt

műanyagpalackokból gyúrtak össze, majd zsinórral kötözték össze. Most

értettem meg, honnan jött az a sok izgatott kiabálás, amit az ágytakaró alól

hallottam.

Lasya mellém telepedett, hogy nézze a meccset, közben a lábát lógázta.

Ismerte a játékosokat, néha biztatta egyiket-másikat. Mellette ülve néztem a

meccs alakulását: ez volt az első focimeccsem, és a jokhangi élet állandó

nyugalmához viszonyítva igazán lebilincselőnek találtam.

Nem is vettem észre, hogy bealkonyodott, csak amikor körülnéztem és

észrevettem a meggyújtott gyertyákat és lámpákat a környező otthonokban.

Különböző ételek illata szállt az esti levegőben, tányérok és evőeszközök

csörömpölése hallatszott, nevetés és civódás, a folyó víz és a TV

hangjai. Milyen más volt ez, mint az a látvány és hangok, amit kedvenc

kilátóhelyemről tapasztaltam Őszentsége szobájának ablakában. De nem

tagadhatom, hogy ennek a helynek volt egy lüktető energiája, ahogy a nyílt

színen élték az életüket.

A Nap lebukott a látóhatár mögött, és az ég sötétebb lett. Lasya már rég

hazament a családjához, én pedig továbbra is a falon feküdtem

mancsaimmal az állam alatt.

Ekkor lettem figyelmes az épület oldalában valami mozgásra, egy

mozgékony árnyra, ami könnyedén csusszant le egy 180 literes hordó

tetejére. Egy macska! És nem egy akármilyen macska, hanem egy

szokatlanul nagy és izmos, jól kivehető sötét csíkokkal. Semmi kétségem

nem volt afelől, hogy ez ugyanaz a fenséges cirmos macska volt, akit

korábban a templom kertjében láttam, a piaci stand zöld fényében. Nem

tudtam megtippelni milyen hosszan ülhetett a hordó tetején engem nézve.

De a mozdulatai semmi kétséget nem hagytak az érdeklődése felől.

Ahogy a sivár udvar egyik végéből a másikba szökkent, teljesen

figyelmen kívül hagyott, mintha nem is léteznék. Nem is tehette volna ezt

ennél nyilvánvalóbbá!

Hirtelen erősen kezdett dobogni a szívem. Bárki számára, csak egy, a

falon békésen üldögélő macska voltam. De a gondolataim és érzéseim

borzongató összevisszaságban álltak. A tulajdonosi gőg, ahogy a cirmos

keresztülment az udvaron világossá tette, hogy ez az ő területe. Már az a

tény, hogy Jokhangig terjeszkedett, mutatta, hogy nem akármilyen

macska. Igaz, a cirmos minta egyszerű származásra utalt. De a területe

jelentős méretűre duzzadt.

És játszott velem!

Biztos voltam benne, hogy még visszatér. Nem aznap este természetesen.

Az túl nyilvánvaló volna. De… holnap?

Amikor Chogyal megérkezett a munkából, kicsivel később, Lasya

megragadta és kivezette őt oda, ahol ültem.

– Jó, hogy kint látlak, DLM! – felkapott és az állam alatt megvakargatott.

– Visszazökkentél a megszokott kerékvágásba.

Sok mindent éreztem abban a pillanatban. Azonban megszokott egyik

sem volt.

Másnap alig vártam, hogy Lasya délután megérkezzen. Az egész

délelőttöt önmagam szépítgetésével töltöttem, hogy vastag, fehér szőröm

előnyösen csillogjon. A füleim rendesen megmosva, a bajszom csillámlott.

Amint Lasya kinyitotta az ajtót, én már kint is voltam. Visszatértem a

tegnapi falhoz olyan mozdulatokkal, mintha csupán véletlenül járnék arra.

A focimeccs ismét teljes izgalomban zajlott odalent. A mögöttem lévő

szobákból a mostanra már ismerős, a családi életet kísérő hangok értek el

hozzám. Lasya néhány percig ült mellettem egy iskoláskönyvet olvasva,

majd befutott.

A szemem sarkából megláttam: az árny feltűnt a 180 literes hordón.

Felkeltem és kinyújtóztattam a mellső mancsomat, s a hátamat lusta

eleganciával, majd lepattantam, mintha be akarnék menni.

Ahogy nagyon reméltem, ez már túl sok volt csodálómnak.

Csendesen lecsusszant a hordóról és úgy sétált, hogy mindenképp

keresztezze egymást az utunk. Megfelelő távolságban egymástól

megálltunk. Ez volt az első alkalom, hogy egyenesen belenéztem azokba a

csillogó, borostyán szemekbe.

– Nem találkoztunk már valahol? – kérdezte a világ-történelem

legsablonosabb felszedő szövegével.

– Nem hiszem – megpróbáltam megfelelő arányú magabiztosságot vinni

a hangomba anélkül, hogy könnyű prédának tűnnék.

– Biztos, hogy láttalak már valahol.

Pontosan tudtam, hol látott, de eszem ágában sem volt elmondani neki,

mennyire lenyűgözött a látványa.

Nem akkor, legalábbis.

– Van néhány himalájai macska errefelé – válaszoltam, utalva előkelő,

bár nem dokumentált származásomra. – Ez a te területed?

Egészen Jokhangig – mondta. – És le a fő utcán a piaci árusokig.

A piaci árusok egy utcával beljebb voltak kedvenc helyemtől.

– És a Café Franc? – kérdeztem.

– Megőrültél? Az ottani fickó gyűlöli a macskákat.

– A legjobb konyha a Himaláján, a Hayder Étteremkalauz szerint –

válaszoltam hűvösen.

Pislogott.

Soha nem találkozott menő macskával? Elgondolkodtam.

– Hogyan kerültél a közelébe?

– Ismered azt a mondást, hogy „Az számít, kit ismersz.”?

Bólintott.

Nem igaz – titokzatosan mosolyogtam. – Úgy kellene hangoznia, hogy

„Az számít, ki ismer téged.”

Egy kis ideig csendben maradt és bámult. Láttam a kíváncsiságot a

szemében.

– Van bármilyen tanácsod egy cirmos macskának a város rosszabbik

feléről? – kockáztatta meg.

Ó de drága!

– Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük, minden

a felfogásunktól függ.

Vágott egy fintort és elindult a másik irányba.

– Elmész? – kérdeztem, ismét megcsodálva csodás testét.

– Keresek egy kalapot – válaszolta.

Nyoma sem volt a következő délelőtt, de biztos voltam benne, hogy

délután még látom. Még soha nem éreztem azt a szerelmes bódulatot, azt a

szédítő, mindent felégető keverékét a vágyódásnak, a csodálatnak és a

megmagyarázhatatlan állati vonzalomnak, mint akkor. Annyira lefoglaltak

az érzelmeim, hogy észre sem vettem, amikor Chogyal ebédidőben érkezett

haza, és nem este. Akkor sem nagyon figyeltem, amikor elővette a fa

ketrecet az ágy alól. Csak akkor vettem észre, hogy mi történik, amikor

beemelt a ládába.

– A festők előbb végeztek a munkájukkal – magyarázta, mintha örülnöm

kellett volna annak, ami történik. – És mivel tudtam, mennyire boldogtalan

vagy itt, gondoltam, mielőbb szeretnél visszatérni.

Minden teketória nélkül visszavitt Jokhangba.

A felújítás nagyon jól sikerült. Az ismerős szobák frissen festett illata

lengte be a rezidenciát, az ablakkeretek, ajtók csillogtak-villogtak és

minden olyan volt, mint előtte, csak tisztább és frissebb. Az egyetlen

változás kifejezetten nekem készült, két téglalap alakú párnát puha

gyapjúval vontak be és az ablakpárkányra tették a legteljesebb

kényelmemért.

Tenzin óriási felhajtást csinált a visszatérésemre, frissen mosott kezének

szappanillata erőteljesen emlékeztetett arra, hogy otthon vagyok. Kedvenc

macskaeledelemet szolgálták fel a kedvemért. Azon a délutánon, mikor

Őszentsége személyzete hazatért és én magamra maradtam, boldognak

kellett volna lennem, hogy megpróbáltatásaim a sűrűn lakott Mcleod Ganj

negyedben véget értek.

De nem voltam.

Annyira szerettem volna ott lenni. Fájdalmasan vágytam a tigrismacskám

után. Mi volt az esélye annak, hogy ismét találkozunk, ha az

elefántcsont-tornyomban maradok Jokhangban? Azt gondolja majd, hogy

hirtelen eltűnésem azt jelenti, hogy nem érdeklődöm iránta. Egy ilyen

káprázatosan szép macskának bizonyára vannak rajongói. Mi van ha már

azelőtt lemond rólam, hogy egyáltalán esélyt adtunk volna magunknak?

Ahogy visszagondoltam a Chogyalnál töltött időre, ami innen nézve egy

megélt álomnak tűnt, be kellett ismernem, hogy ostoba voltam, hogy 3

teljes napot az ágytakaró alatt töltöttem.

Micsoda elvesztegetett lehetőség!

Micsoda időpazarlás! El sem tudom képzelni, mi történhetett volna, ha

már az első napon kimegyek, nem csak a negyediken. Milyen élményeim

lehettek volna, és hogyan alakult volna a kapcsolatom álmaim macskájával.

Ehelyett megfosztottam magam ettől a lehetőségtől nevetséges

önsajnálatomban.

A dalai láma másnap érkezett haza. Elég volt belépnie a szobába és

minden ismét rendben volt. A kapcsolatom miatti szorongás és

önvádaskodás – minden megpróbáltatás teljesen lényegtelen volt most,

hogy Őszentsége ott volt. Mielőtt akár egy szót is szólt volna, áldott

nyugalmának jelenléte mindenféle negatív gondolatot és érzést

megszüntetett, és csak a mindent átható legmélyebb jólét érzése maradt.

Tenzin és Chogyal végigvezette a dalai lámát a felújított rezidencián, ami

Őszentségének nagyon tetszett. – Gyönyörű! Kitűnő! – mondogatta, ahogy

megmutatták az új réz ajtógombokat és a megerősített biztonsági

intézkedéseket.

Amint elmentek, odajött hozzám megsimogatni. A már jól ismert

boldogságot éreztem, ahogy a szemembe nézett és elmormolt néhány

mantrát.

– Tudom, hogy nehéz volt neked – mondta egy kis idő múlva. –

Jóbarátod, Mrs Trinci hamarosan megérkezik, hogy ebédet főzzön. Biztos

készít valami finomat neked is.

Még ha nem is tudtam volna, hogy ki Őszentsége vendége aznap,

észrevettem volna, hogy valaki nagyon különleges, ugyanis annak ellenére,

hogy egy kis törékeny idős ember volt szerzetesi köntösben, megjelenése

figyelemre méltó erőt sugárzott. Úgy tűnt, hogy útitervét egy franciaországi

szakszervezeti sztrájk borította fel. Ahogy a dalai láma egy kényelmes

fotelhez vezette, együttérzését fejezte ki az utazás bonyodalmaival

kapcsolatban.

De Thich Nhat Hanh (kiejtése: Tik Niut Han), zen mester, tanító,

népszerű guru és számtalan elképesztő könyv szerzője lerázta magáról a

nehézségeket.

– Ki tudja milyen lehetőségek nyílnak a késedelem miatt? Bizonyára

ismeri a paraszt és lova zen történetét.

Őszentsége intett, hogy folytassa.

– A történet egy már letűnt időben játszódik Japánban, amikor a ló nem

egyszerű ló volt, hanem a jólét mércéje is.

A dalai láma bólintott. Addigra Thich Nhat Hanh az én teljes

figyelmemet is elnyerte.

– Egy parasztember megszerezte az első lovát és a falubeliek eljöttek

hozzá, hogy gratuláljanak neki. „Milyen büszke lehetsz magadra, hogy

ilyen gyönyörű lovad van!” – mondták neki.

A farmer azonban csak ennyit mondott: „Majd meglátjuk”.

Nem sokkal később a ló kitört a karámból és elszaladt. A falubeliek

együtt éreztek a gazdával. „Micsoda szörnyű tragédia! Micsoda veszteség!

Hogyan fogja ezt majd feldolgozni?”

A farmer azonban ismét csak ennyit mondott: „Majd meglátjuk”.

Eltelt kevesebb, mint egy hét és amikor a gazda egyik reggel felébredt,

azt látta, hogy a lova visszatért két vadlóval együtt. Mintha ez lett volna a

világ legtermészetesebb dolga, bevezette őket a karámba és rájuk zárta a

kaput. A falubeliek alig akarták elhinni, ami történt. „Elképesztő szerencse!

Ezt meg kell ünnepelni! Ki hitte volna, hogy ez lehetséges?” Természetesen

a paraszt csak mosolygott és azt mondta: „Meglátjuk.” A fia elkezdte

betörni a két vadlovat. Ez veszélyes munka, aminek során az egyik ló

ledobta és eltörött a lába. Ez nem sokkal aratás előtt volt, és fia segítsége

nélkül a gazdának nagy feladat volt begyűjteni a termést. – „Milyen nehéz

az életed!” – mondták a falubeliek. – „Kiesik a fiad segítsége egy ilyen

fontos időszakban – kevés szerencsétlenebb dolog történhet.”

„Meglátjuk” – a gazda csak ennyit mondott.

Néhány nappal később a Császári Hadsereg toborzókat küldött minden

faluba, hogy jó karban lévő, egészséges férfiakat toborozzon. A császár úgy

döntött, hogy háborút kezd, és ehhez szüksége volt katonákra. De mivel a

paraszt fia eltörte a lábát, felmentették a szolgálat alól.

Thich Nhat Hanh elmosolyodott. – És ez így megy tovább.

Őszentsége elismerő mosollyal nézett rá. – Gyönyörű szemléltetés.

– Igen – értett egyet vele látogatója. – Sokkal jobb, mint folyton reagálni

a változásra, mintha valamilyen egoista melodrámát játszanánk. Fönt és

lent, mint egy hullámvasúton.

– Valóban – mondta a dalai láma. – Elfelejtjük, hogy a változás csak idő

kérdése – és a nézőpont változása.

Bármennyire is fáj beismernem, de amíg ennek a két nagyszerű

spirituális vezetőnek a beszélgetését hallgattam nem tudtam nem gondolni a

saját körülményeimben bekövetkezett változásokra. Milyen mérges voltam

szegény Chogyalra, amikor mindössze gondoskodni akart rólam. Akkoriban

még azt is gondoltam, hogy gyilkos forradalmár!

Majd az azonnali reakcióm: ágyban senyvedni három napig. Milyen

nevetséges voltam! Már tudtam, hogy milyen lehetőséget szalasztottam el

azzal, hogy Chogyal ágytakarója alá temettem magam.

Egoista melodráma. Ha igazán nagyon őszinte akarok lenni magamhoz,

akkor nem ez a két szó jellemezi a legjobban egész életemet?

– Gyakran, amikor emberekkel találkozunk – mondta Őszentsége –,

üzletemberekkel, médiaszemélyiségekkel és másokkal, elmondják nekem,

hogy ami a legrosszabb dolognak tűnt az életükben, az utólag

megvizsgálva, a legjobb dolog volt.

– Új utat kell kitaposni magunknak – mondta Thich Nhat Hanh.

– Olyat, ami nagyobb belenyugváshoz és elégedettséghez vezet, ha

engedjük.

A dalai láma elgondolkodva nézett egy pillanatig, majd azt mondta: A

legsötétebb szakasza az életemnek az volt, amikor el kellett hagynom

Tibetet. Ha Kína nem támadja meg az országunkat még mindig Llasában

élnék. De az invázió miatt itt vagyok, és sok más szerzetes és apáca jött

még. És az elmúlt ötven évben a dharma elterjedt a világban. Azt hiszem,

hogy hasznos változást hozott.

Teljesen biztos vagyok benne – válaszolta Thich Nhat Hanh. – Talán

annak az ötven évvel ezelőtti eseménynek köszönhetően találkozunk ma itt.

– És azért vagyok én DLM – gondoltam.

És azért tartod ezt a könyvet a kezedben, kedves olvasó.

Azon az estén, hasamban Mrs Trinci isteni pirított csirkemájával, frissen

kipárnázott párkányomon ültem és néztem a tér másik oldalán világító zöld

fényt. Enyhe szellő hozta magával a fenyőerdők és a burjánzó

rhododendron kellemes illatát, és az imádkozó szerzetesek jellegzetes

kántálását.

Azon kaptam magam, hogy az üres sziklát nézem, amin először

pillantottam meg a cirmos macskát. Az én tigris macskámat! Azt, akitől azt

remélem… Egy pillanat! – ellenőriztem magam. Nem ez a legfőbb példája

az egoista melodrámának?

Örültem neki, hogy rajtakaptam magam, mielőtt jobban belemélyedtem

volna. Majd rájöttem, hogy ha valaki nagyon elégedett magával,

valószínűleg az is az egocentrikus melodráma kategóriába esik.

Ah, ez a buddhista elmetréning! Nem csaphatjuk be magunkat semmivel?

Még egy egészen icipicit sem?

Visszaemlékeztem Thich Nhat Hanh kisugárzására, erejére,

egyszerűségére.

Meditálva néztem ki a sötétbe, a zöld fénybe, ami a tér másik végén

pislákolt.

Meglátjuk.

NYOLCADIK FEJEZET

Ha Te, kedves olvasó, igen jó megfigyelő vagy, észrevehettél egy nagyon

személyes jellemzőt rólam. Nem akartam én ezt tudatosan felfedni. De akár

tetszik, akár nem, egy író akaratlanul is elárulja magát, nemcsak a papírra

vetett szavaival, de egyéb, alig észrevehető jelekkel is. Pszichológiai

morzsák nyomvonalával, ha úgy tetszik, vagy még pontosabban,

lazacdarabok nyomvonalával. Ideális esetben kaporral fűszerezve, vagy

könnyű, de savanykás mártással tálalva.

Természetesen nem feltétlenül olvasnád ezt a könyvet, ha állandóan

unalmas és száraz részletekbe bocsátkoznék. Ezért egészen egyszerűen

elárulom a puszta igazságot, ami az – és nem könnyű ezt beismernem –,

hogy egy olyan macska vagyok, aki imádja a hasát. S amikor ezt mondom,

akkor sajnos nem arra gondolok, hogy egy ínyenc vagyok.

Kedves olvasó, én egy igazi haspók vagyok.

Tudom, tudom – nehéz elhinni, igaz? Nem is gondolnád elnézve

csokisdobozokat díszítő alakomat és kékszemű eleganciámat. De fénylő

bundám egy olyan gyomrot takar, ami – legalábbis a múltban – túl nagy

volt ahhoz, hogy egészséges legyen, és ami engem rabszolgájaként

használt.

Valóban nem vagyok büszke arra, hogy ennyire az étel szolgája vagyok.

Van olyan kultúra a Földön, amelyik rajong a zabagépekért, a haspókokért,

a zabolátlan hedonistákért? De mielőtt elítélnél, hadd kérdezzek valamit:

megpróbáltad valaha is elképzelni, milyen lehet egy macska élete?

Nem várhatjuk izgatottan a nap első kávéját, valami olyan érzéssel, amit

a Café Franc vendégeinek arcán láttok reggelente. Sem egy pohár savignon

blanc kortyolgatásának gyönyörét este. Nekünk macskáknak nincs

hozzáférésünk a mindennapi hangulatfokozókhoz. A macskamentától

eltekintve, nincs gyógyszer arra, ha unalomtól, depressziótól,

egzisztenciális válságtól vagy egyszerűen fejfájástól szenvedünk.

Mindenünk, amink van, az evés.

A kérdés csak az, hogy mikor válik önmagunk fenntartása egészséges

élvezetből az életünket kockáztató mániává?

Az én esetemben tisztán emlékszem arra a napra.

Őszentsége több mint hat hétig a városban volt külföldi út nélkül, napjai

VIP vendégek sora töltötte ki, akik közül többen ebédre is maradtak. Mrs

Trinci jelenléte állandóvá vált Jokhang konyháján, ahol minden nap a

tökéletesség újabb fokára tört.

Mindez alatt soha nem feledkezett meg „A Legszebb Lény Aki Valaha

Élt” igényeiről. Nem csak hogy folyamatosan kényeztetett a legfinomabb

falatokkal, hanem újabb elnevezéseket is kaptam beceneveim egyre

növekvő listájára. Dolce mio – édesem – becézett ahogy dús kebléhez vont

és a nyakamat csókolgatta. Tesorino – kicsi kincsem – suttogta, ahogy egy

nagy adag pirított csirkemájat tett elém. Mrs Trinci számára az étel a

szeretet fizikai megjelenítése volt, és ő mindkettővel nagyon bőkezűen bánt.

Kialakítottam egyfajta napirendet. A reggelit a magán-rezidenciánkon

szolgálták fel, a dalai lámának és nekem. Majd valamikor délelőtt

elindultam a Café Francba, ahol Jigme és Ngawang Dragpa már az

ebédmenün dolgoztak. Amikor délre elkészült, a menü de jour első falatkáit

Rinpoche-nak tették félre. Átéléssel fogyasztottam el az ebédem, majd

pedig egy órácskát emésztettem a felső polcon szunyókálva. Mire

visszatértem Jokhangba délután 3 és 4 között, Mrs Trinci általában éppen

végzett a konyhában. Ahogy felugrottam a konyhai pultra, csak egy kis

miáúba került és azonnal hozott valami ínyencséget miközben bókokkal

halmozott el, hogy milyen jól nézek ki, milyen kedves és okos vagyok,

milyen jó származású és minden egyéb gondolat, ami éppen eszébe jutott.

Mindez bőven elég lett volna – talán még túl sok is – még a

legkifinomultabb macska gyomrának is. De felteszem azt a kérdést, aminek

megválaszolására mind a filozófusok, mind a pénzügyi tanácsadók rengeteg

időt áldoznak: mennyi az elég?

És akkor el is érkeztünk ahhoz a naphoz, amikor elindultam a lejtőn az

ínyencségtől a falánkságig.

Éppen hazafelé tartottam a Café Francból, ahol különösen bőkezű adagot

kaptam a narancsos kacsából. Valószínűleg éppen ezért a felfelé vezető út

megerőltetőbb volt, mint általában, és életemben először megpihentem a

járdán az Olcsó Bazár előtt.

Itt történt, hogy Mrs Patel, a hely tulajdonosa egy padon ült az ajtó

mellett, és azonnal felismert engem, mint a dalai láma macskáját. Izgatottan

küldte hátra a lányát, hogy hozzon nekem egy tál tejet, engem pedig

megkért, hogy maradjak ott, amíg elég energiát nem gyűjtök utam

folytatásához. Nem akartam megsérteni, így engedelmeskedtem.

Ahogy így tettem, Mrs Patel elküldte a lányát a boltba egy

tonhalkonzervért, amit szintén elém tett egy tányéron. Nem szoktam

elfogadni ételt idegenektől, de már számtalanszor szemügyre vettem Mrs

Patelt előtte. Tömzsi asszony, aki sokat beszélgetett a járókelőkkel és

aranyszívű, szelíd nőnek tűnt. Ahogy elém tette a tányért, a tonhal

jellegzetes finom illata elkezdte birizgálni az orrcimpáimat.

Csak néhány falat – gondoltam –, hogy lássák, hogy udvarias vagyok.

Másnap délután, ahogy hazafelé mentem Mrs Patel már kikészítette a

tejet és a tonhalat az Olcsó Bazár elé. Egy egyszeri elgyengülés elkezdett

kártékony szokássá válni.

És a legrosszabb csak most jött.

Néhány nappal később, a nagylelkű Mr Patel már a Café Francba tartó

utamon feltartóztatott. Néhány finom falatot tépett le csirkével töltött naan

kenyeréből – egy kis délelőtti nasi, ami hamarosan szokássá vált.

„A macskák tudják, mi a jó nekik” – mondják gyakran. „Egy macska

csak akkor eszik, ha éhes” – szól egy másik mondás. Sajnos, kedves olvasó,

ez egyszerűen nem igaz! Bár akkor még nem érzékeltem, de belekerültem a

boldogtalanság felé vezető spirálba.

Jokhangban a látogatók áradata egyre erősödni látszott. Utolsó percben

történt változtatások, hosszan tartó telefonhívások a világ minden részéről

még több vendég érkezéséhez vezettek, akik az Indira Gandhi repülőtérről

McLeod Ganj-ba tartottak. Ahogy mindig, Mrs Trinci az aznapi menüt a

vendéghez igazította. Krasnaja blini t szolgált fel az orosz vendégeknek,

dulce de leche-t az argentinoknak – semmit nem sajnált, hogy Őszentsége

vendégeit elkápráztassa.

De ki ne emlékezne a málnaszorbetre, amit a híres indiai orvosnak,

tanítónak, és írónak tervezett, aki Kaliforniából érkezett? A dalai láma

személyzete biztosan nem felejti el. És maga Mrs Trinci sem.

A látogató már a harmadik nagyon fontos látogató volt a héten, két olyan

konyhai esemény után, amik még Mrs Trinci türelmét is próbára tették. Az

első a hűtő éjjeli leállása volt – egy megmagyarázhatatlan és tragikusan

időzített esemény. A hűtőben tárolt ételek fele megromlott, emiatt az utolsó

pillanatban kellett a piacra, a boltba, és a delikátboltba rohangálni, hogy

pótolják, ami megromlott. Ha azt mondom, hogy délutánra Mrs Trincit az

idegösszeomlás kerülgette, nem túlzok.

Két nappal később, amint feltette főni a főételt, kifogyott a gáz. A

gázpalackok kiürültek. Nem volt pótlás. Azonnal szalasztották a segédeket

a Namgyal Kolostorba, hogy hozzanak elektromos főzőlapokat, miközben a

főszakács őrjöngött.

Előfordulhat még egy ilyen tragédia harmadszorra is? Mrs Trinci

mindent megtett, hogy ne. Ez alkalommal ellenőrizték a gázt. A személyzeti

hűtőt, amit az új hűtő beszerzéséig használtak, alaposan átnézték, nem

egyszer, nem kétszer. Minden hozzávalót és konyhai eszközt eddig soha

nem látott szigorral néztek át. Ezt az ebédet semmi nem teheti tönkre.

Nem is tette.

Legalábbis nem az elején. Jóval előbb a tervezettnél, Mrs Trinci elővette

a csokoládés cukkinitortát és mogyoródarabos szentjánoskenyeret, amit

még előző este készített el desszertnek. Ideges volt, és az a babona

nyomasztotta, hogy három a magyar igazság, így röviddel azután érkezett,

hogy Őszentsége elment a délelőtti találkozójára a templomba. Mrs Trinci

semmit nem hagyott a véletlenre.

A spárga nicoise hamarosan tálalva, a basmati rizs biztonságban a

rizsfőzőben, a zöldségek előkészítve grillezéshez. Ideje volt elkezdeni

párolni a kókusz zöldbabot.

De ahogy Mrs Trinci kinyitotta a fenti személyzeti hűtőben tárolt zöldbab

zacskóját, észrevette, hogy megromlott. Valahogy, ahogy a konyhai hűtőből

átvitték, nem ellenőrizték megfelelően. Míg a felső réteg még rendben volt

az alatta lévő példányok már fonnyadtak voltak. Ez egész egyszerűen

tűrhetetlen.

Mrs Trinci vonásai sötétebbek voltak, mint a Kangra völgy feletti

monszuneső felhői. Rámordult a három szerencsétlen szerzetesre, akit

aznap a segédletére rendeltek ki, kettőt a piacra küldött, hogy vegyen

másikat, egyet pedig a Namgyal Kolostorba, hogy hozzon még segítőket.

Mrs Trinci ideges volt és feszült, arany karkötői csak úgy csilingeltek,

ahogy minden mozdulatra összekoccantak. A nő ezt is csak egy jelnek

vette, hogy valami még rosszabb fog történni.

És be is következett.

A két segéd még mindig nem tért vissza a piacról, az idő pedig vészesen

fogyott. A harmadik segéd nem talált utánpótlást a Namgyalban. Mrs Trinci

ráordított, hogy kérdezze meg fenn. Így történt, hogy Őszentsége vezető

asszisztense, Chogyal a főszakács valószínűtlen szerepében találta magát,

amíg Mrs Trinci azon fáradozott, hogy helyreállítsa a személyzetét.

Chogyal első feladata az volt, hogy lehozza a málnát a személyzeti

hűtőből, hogy el lehessen kezdeni az ajurvédikus málna szorbet elkészítését.

– Nem találok málnát – mondta, mikor néhány perc múlva visszatért a

konyhába.

– Nem lehetséges! Ellenőriztem tegnap este. Az a piros zacskó a hűtőben

– Mrs Trinci a kezével gesztikulálva mutatta Chogyalnak, hogy menjen

vissza a hűtőhöz. – A piros zacskóban. SACCHETTO ROSSO!

De ez sem segített.

– Biztos, hogy nincs ott – erősítette meg Chogyal, miután pár perc múlva

visszatért. – Nincsen piros zacskó.

– Merda! – Mrs Trinci hatalmas robajjal visszatolt egy fiókot, amit éppen

kinyitott, csak úgy csörögtek benne az evőeszközök, majd kiviharzott a

konyhából, fel az emeletre. – Vigyázzon a zöldségekre a grillen!

A konyhában senki nem hagyhatta figyelmen kívül, ahogy végigtrappolt

a folyosókon a személyzeti hűtőhöz, vagy kétségbeesett sikolyát, amikor ő

is meggyőződött a szomorú igazságról.

– Mi történt? – kérdezte miután visszatért. Lángolt az arca, égett a szeme,

az elmúlt néhány hét minden idegeskedését és frusztrációját ebbe a

kérdésbe sűrítette.

Annyira megdöbbentette ez a szabotázs, hogy szinte nem is tudta elhinni.

– Tegnap este ott volt, ellenőriztem. És most, nulla, niente – semmi! Hol

van?

– Sajnálom – Chogyal megrázta a fejét. – Fogalmam sincs.

Nyugodt vállvonása nem nyugtatta meg a nőt.

– Maga ott fenn dolgozik. Tudnia kell.

– A személyzeti konyha…

– Világosan megmondtam: senki nem érhet a málnához. Nem lehet

pótolni. Egyenesen Delhiből rendeltem. Ne úgy, stupido! – Mrs Trinci

ellökte Chogyalt a grillsütőtől, ahol túl lassan fordította meg a cukkinit, és

kikapta a villát a kezéből. – Nincs erre egy egész napunk!

Minden egyes zöldséget megfogott, megfordított és a grillrácshoz csapta.

Mit csináljak? Küldjem el a Namgyal Kolostor szerzeteseit málnáért?

Chogyal bölcsen úgy döntött, hogy csendben marad.

– Hívjak fel minden éttermet a városban? – folytatta a fortyogást. –

Kérjem meg a VIP vendéget, hogy vegyen idefelé Delhiből?

Befejezte a grillezést és megfordult. Azt kérdezem – nyomta a villát

fenyegetően Chogyal arca felé –, hogy mit csináljak?

Chogyal tudta, hogy bármit is mond, az rossz lesz. Nyugodtan és

előzékenyen a legnyilvánvalóbbat választotta: Ne aggódjon a málnaszorbet

miatt.

– Ne aggódjak?! – Olyan volt mintha nagy oktánszámú üzemanyagot

öntött volna a feltartóztathatatlan tűzre. – Hihetetlen! Mindig, amikor

valami különlegeset szeretnék csinálni, valamit, ami nem átlagos, maguk

elszabotálják.

Mrs Trinci háttal állt az ajtónak, így nem látta, mi okozta hirtelen

Chogyal aggodalmát. Sokkal nagyobb aggodalmat, mint a hiányzó málna. –

Mrs Trinci… – próbált közbeszólni.

De a nő addigra már teljesen belelovalta magát. – Először is a

megbízhatatlan felszerelés: a hűtő. Majd a gázellátás. Hogyan főzzek

tűzhely nélkül? És most, porca miseria – a fenébe is – az embereim ellopják

a hozzávalókat!

– Mrs Trinci, kérem! – könyörgött Chogyal, ideges grimasszal az arcán. –

Ne beszéljen így!

– Ne mondja meg nekem, hogy beszéljek! – Mrs Trincit már nem lehetett

leállítani. – Micsoda idióta enné meg az egyetlen zacskó málnát egy nappal

egy VIP ebéd előtt? Fehér foltok jelentek meg a szája szélénél. – Micsoda

önző alak, micsoda ostoba csinálna ilyet?!

Miközben minden mérgét Chogyalra öntötte, nem is várt választ. Ennek

ellenére megkapta.

– Én voltam – szólalt meg valaki halkan a nő mögött.

Mrs Trinci megpördült, és a dalai lámával találta magát szembe aki

bűnbánóan nézett rá.

– Sajnálom. Nem tudtam, hogy fel akarja használni – kért bocsánatot. –

Meg kell lennünk nélküle. Jöjjön be hozzám ebéd után. A konyha közepén

a mélyvörös szín kifakult Mrs Trinci arcáról. Elsápadt és levegő után

kapkodott, a szája mozgott, de nem jött ki hang rajta.

Őszentsége a szívéhez tette a kezeit és röviden meghajolt. Ahogy Mrs

Trinci eltűnt a konyha mélyén Őszentsége Tenzinhez fordult, aki vele volt.

– Ez a… szorbet, mi is ez pontosan? – kérdezte, miután elhagyták a

konyhát.

– Egy desszert, általában – mondta Tenzin.

– Málnából?

– Sokféle ízben lehet elkészíteni – magyarázta Tenzin. Majd miután

messzebb értek, hozzátette: Igazából, azt hiszem, Mrs Trinci két fogás

között tervezte felszolgálni, ínytisztítónak.

– Ínytisztítónak – a dalai láma jól szórakozott magában, ahogy ezen

tanakodott.

– Furcsa dolog a düh, nem igaz, Tenzin?

Délután Mrs Trinci megjelent Őszentsége szobájában. Párnázott

ablakpárkányom kényelméből láttam, ahogy megérkezik, zavarodottan és

bocsánatkérőn, majd néhány perccel érkezése után könnyekben tört ki.

Őszentsége azzal kezdte nyugtatni, hogy a VIP vendéget lenyűgözte az

ebéd, különösen a szentjánoskenyér, ami egy családi receptre emlékeztette.

De Mrs Trinci tudta, hogy a dalai láma nem azért kérette ide, hogy a

szentjánoskenyérről beszélgessenek. Elkenődött szemfestékkel, patakzó

könnyek között ismerte be, hogy túlságosan heves a természete, néha

megbocsáthatatlan dolgokat mond, és ok nélkül ostorozta Chogyalt, és

mindenki mást maga körül. Ahogy ott állt szipogva, Őszentsége a kezébe

vette a kezét, majd ezt mondta: Tudja, kedvesem, hogy nem szükséges sírni.

Mrs Trinci egy illatos zsebkendőt tett az orrához, meglepte ez a gondolat.

– Néha jó, nagyon jó kiadni a mérgünket egy probléma esetén – mondta a

dalai láma.

– Egész életemben ideges természet voltam – válaszolta a nő.

– Néha tudjuk, hogy változtatnunk kellene a viselkedésünkön. De néha

szükség van egyfajta sokkhatásra ahhoz, hogy észrevegyük, hogy muszáj

változtatnunk. Most rögtön.

– Sì – Mrs Trinci nyelte a könnyeit. – De hogyan?

– Kezdje azzal, hogy a türelem gyakorlásának előnyeire gondol, és arra,

hogy mi a hátránya, ha nem türelmes – mondta a dalai láma. – Ha valaki

mérges, elsősorban ő szenved tőle. Aki mérges, annak nem boldog és békés

az elméje.

Mrs Trinci karikás szemekkel nézett rá.

– Arra is gondolnunk kell, hogy milyen hatással van ez másokra. Amikor

bántó dolgokat mondunk, amit nem is gondolunk komolyan, olyan mély

sebeket ejthetünk, amiket nem is lehet begyógyítani. Gondoljon a családok

és barátok közötti ellentétekre, olyan szakadékokra, amelyek egy-egy

kapcsolat megszűnéséhez vezettek, csupán egy dühkitörés miatt.

– Tudom – sóhajtott fel Mrs Trinci.

– Majd kérdezzük meg magunktól, hogy honnan jön a düh? Ha a düh

valódi oka a hűtő, a gáz vagy a málna hiánya, akkor miért nem mérges

mindenki más ezek miatt? Látja, a düh nem kintről jön. A düh az elménkből

jön. És ez egy jó dolog, mert nem befolyásolhatunk mindent magunk körül

a világban, de megtanulhatjuk befolyásolni a saját elménket.

– De én mindig is egy dühös ember voltam – ismerte be Mrs Trinci.

– Most éppen mérges? – kérdezte Őszentsége.

– Nem.

– Mit mond ez önnek a dühös elme természetéről?

Mrs Trinci hosszú ideig nézett ki az ablakon a templom tetejére, ahol a

késő délutáni nap arannyal vonta be a cserepeket – Gondolom, hogy jön és

megy.

– Pontosan. Nem állandó. Nem a részünk. Nem mondhatjuk, hogy

„Mindig is egy mérges ember voltam.” A mérgünk nő, csökken, majd

elmúlik, mindenki esetében. Lehet, hogy Ön többször átéli, mint más, és

minden alkalommal, amikor átadja magát neki, akkor ezt a szokást táplálja,

és még nagyobb valószínűséggel jön elő ismét. Nem volna jobb, ha inkább

visszaszorítaná az erejét?

– Természetesen. De nem tudom leállítani magamat. Nem tervezem el,

hogy mérges leszek. Csak megtörténik.

– Mondja, vannak helyek, helyzetek, ahol nagyobb valószínűséggel lesz

mérges, mint máskor?

Mrs Trinci azonnal válaszolt: A konyha – mutatott lefelé.

– Remek – csapta össze a kezét a dalai láma mosolyogva. – Innentől

fogva a Jokhang konyhája nem egy hétköznapi hely az ön számára, hanem

egy kincsesbánya.

– Gondoljon úgy rá – folytatta Őszentsége –, mint egy olyan helyre, ahol

sok értékes lehetőséget kap, amit nem talál meg máshol.

Mrs Trinci a fejét rázta. – Non capisco. Nem értem.

– Egyetért abban, hogy a düh, amit érez, legalábbis részben belülről jön,

igaz?

– Sì.

– És hogy hasznos lenne önnek – és mindenki másnak – ha megpróbálna

megszabadulni tőle?

– Sì.

– Ehhez gyakorolnia kell az ellenkező erőt, ami a türelem.

Ilyen lehetőségeket nem kínálnak a barátok. De sok ilyet talál majd

Jokhangban.

– Sì , sì – mosolygott bánatosan.

– Ezért is hívhatja kincsesbányának. Rengeteg lehetőséget ad rá, hogy

gyakorolja a türelmet és legyőzze a mérgét. Van egy szó erre a

gondolkodásmódra – Őszentsége összeráncolta a szemöldökét a

koncentrálásban. – Szemléletváltás, igen, így hívjuk.

– De mi van, ha… kudarcot vallok? – kérdezte remegő hanggal a nő.

– Próbálkozik. Egy régi szokást nehéz megváltoztatni. De lépésről

lépésre fog haladni, ahogy látja a változás előnyeit.

Őszentsége a nő kétségbeesett arcát nézte, majd megszólalt: Az segít, ha

nyugodt az elméje. Ezt segíti a meditálás.

– De nem vagyok buddhista.

A dalai láma kuncogott. – A meditáció nem a buddhisták kiváltsága.

Mindenféle vallású emberek meditálnak, sőt még az ateistáknak is segít. Ön

katolikus, és a bencéseknek nagyon hasznos tanításaik vannak a

meditációról.

Talán megpróbálhatná.

Ahogy az audiencia a végéhez közeledett felálltak.

– Egy napon – Őszentsége a kezébe vette a nő kezét és mélyen a szemébe

nézett –, úgy látja majd ezt a mai napot, mint egy fordulópontot.

Mrs Trinci nem volt biztos benne, hogy meg tud szólalni, így csak

bólintott, miközben a zsebkendővel a könnyeit itatta fel.

– Amikor megértünk valamit annyira, hogy az már a viselkedésünket is

megváltoztatja, a dharmában ráeszmélésnek nevezzük. Talán ma erre került

sor Önnél.

– Sì, sì, Őszentsége – Az érzelmek megbénították a nyelvét. – Bizonyára.

– Jussanak eszébe Buddha szavai: „Bár egy ember akár ezer másikat

legyőzhet ezerszer egy csatában, aki magát győzi le az a legnagyobb

harcos.”

Az én ráeszmélésem csak néhány hét múlva következett be. Figyelnem

kellett volna az első figyelmeztetésre – egy megjegyzésre, amit Tenzin tett

Chogyalnak, amikor besétáltam az irodájukba a minap.

– DLM ki van gömbölyödve – mondta. Jellemző volt Tenzinre, hogy

olyan homályos célzást tett, hogy nem nagyon tudtam, hogy valójában mit

jelent, így nem is tudtam megsértődni.

Nem volt szükség diplomáciai tréningre, amikor a következő héten

betértem Jokhang konyhájára, ahol Mrs Trinci adott vacsorát.

A derűs higgadtság ismeretlen levegője árasztotta el a konyhát Mrs Trinci

látogatásai alkalmával a Málnaszorbet Válság óta. Nemcsak, hogy teljes

nyugalom uralkodott mindenhol azon a délutánon, de Mrs Trinci még egy

CD-lejátszót is elhozott, ahonnan a Fauré Requiemjének mennyei Sanctus

kórusa töltötte be a teret.

Ahogy besétáltam a konyhába, egy barátságos miáú-val üdvözöltem őt.

Nem ugrottam fel a pultra azon egyszerű oknál fogva, hogy tudtam, nem

bírnék. Ezért inkább csak néztem a pultot.

Mrs Trinci figyelmes volt, mint mindig, és felvett.

– Ó szegény dolce mio, nem tudsz már felugrani! – kiáltott fel miközben

megsimogatott. – Ez azért van, mert olyan sokat híztál.

Hogy mit csináltam?

– Túl sokat eszel.

Nem gondolja komolyan! Hát így kell beszélni a Legszebb Lényhez, Aki

Valaha Élt? Tesorino-hoz? Cara Mio-hoz?

– Nem is cica vagy már, hanem egy kisdisznó.

Nem akartam hinni a fülemnek, már a gondolat is felháborító.

Kisdisznó? Én?!

Beleharaptam volna abba a puha részbe a hüvelyk- és a mutatóujja

között, ha nem éppen egy zamatos báránycsülköt tett volna le elém gazdag

szószban. Belenyaltam a pikáns szószba és máris elvarázsolt az íze. Mrs

Trinci furcsa és bántó megjegyzései mintha el sem hangzottak volna.

Egy még nagyobb megaláztatás volt szükséges ahhoz, hogy

szembenézzek az egyre súlyosbodó problémámmal. Éppen visszatértünk

egy reggeli látogatásunkról a templomból Őszentségével, amikor felfelé

indultam a lépcsőn a rezidenciánkra. Mivel a hátsó lábaim bizonytalanok,

az elsőkre nagyobb súly nehezedik, és azokkal gyorsabban kell

haladnom. Az elmúlt hetekben azonban egyre nagyobb kihívás volt elérni

ezt a sebességet.

Azon a reggelen azonban ez a kihívás túl nagy volt.

Ahogy felléptem az első lépcsőfokokra, éreztem, hogy szokásos erőm

elhagy. Elértem a második és a harmadik lépcsőfokot, de gyorsulás helyett

úgy tűnt mintha valami visszatartana. A szokásos előrehaladás nem történt

meg.

A kritikus pillanatban, amikor repülésem felénél tarthattam ahelyett,

hogy biztonságban, még ha méltatlanul is, de földet értem volna,

kétségbeesetten hadonásztam fogódzkodót keresve. Szürreálisan lassított

felvételnek tűnt, ahogy hátraestem, az oldalamra. Nagyon beütöttem magam

félig az egyik lépcsőre érkeztem, félig az eggyel alatta lévőre. Majd

hátrabucskázva a lépcsőn megalázó pozícióban érkeztem Őszentsége lába

elé.

A következő pillanatban már a karjaiban vitt a szobánkba. Kihívták az

állatorvost. Egy törölközőt terítettek Őszentsége íróasztalára és teljes

kivizsgálásnak vetettek alá. Dr Guy Wilkinsonnak nem tartott sokáig

levonni a következtetést, hogy bár fizikailag semmi bajom nem történt az

eséstől, és minden más tekintetben is az egészség szobra vagyok, egy

bizonyos területen az egészségem veszélynek volt kitéve: súlyosan elhízott

vagyok.

Mennyit etetnek, szerette volna tudni.

Erre a kérdésre Őszentsége személyzetének egyik tagja sem tudta a

választ és én sem foglalkoztam azzal, hogy feleljek. Eléggé megszégyenített

már az esés, semmi kedvem nem volt azzal fokozni zavaromat, hogy

felfedjem kielégíthetetlen étvágyamat előttük.

De az igazság kiderült.

Tenzin néhány jól irányzott telefonhívás után a nap végén jelentette a

dalai lámának, hogy a két étkezés mellett, amit Jokhangban kaptam, még

másik hármat kaptam máshol.

Hamarosan új rendszerben állapodtak meg. Ezek után Mrs Trincit és a

Café Francot megkérték, hogy fele adagot adjanak nekem. Mrs Patel pedig

egyáltalán semmit. Néhány óra leforgása alatt napi rutinom drasztikus és

vissza nem fordítható változásnak esett áldozatul.

Hogy éreztem magam emiatt? Ha megkérdeztek volna az étkezési

szokásaimról, beismertem volna, hogy javítani kellene rajtuk. Kész lettem

volna egyetérteni abban, hogy igen, öt étkezés egy nap túlzás egy kicsi – de

nem elég kicsi – macskának. Végig tudtam, hogy vissza kellene vennem a

mennyiségből. De ez a tudás csupán intellektuális volt a megalázó esés

napjáig. Csak akkor vált ez a tudás felismeréssé ami megváltoztatta a

viselkedésem.

Az élet az esés után, soha nem lesz ugyanolyan.

Aznap este, az ágy megnyugtató sötétjében, éreztem, ahogy Őszentsége

felém nyúl. Csak az ő érintése kellett és máris elégedetten doromboltam.

– Nehéz nap volt ez, kicsi Hóoroszlánom – suttogta. – De most már

minden jobb lesz. Ha belátjuk, hogy gond van, onnan minden sokkal

könnyebb.

És valóban így történt. A kisebb adagok, illetve az Olcsó Bazárból jövő

forrás teljes megszűnése miatt érzett kezdeti sokk után csupán néhány

nappal máris kevésbé éreztem magam levertnek. Hetekkel később már

fürgébben tudtam szaladni.

Hamarosan újra fel tudtam ugrani a konyhai pultra. És soha többet nem

estem le a lépcsőn Jokhangban.

Egyik péntek reggel egy téglalap alakú műanyag doboz érkezett Mrs

Trincinek címezve. Egyenesen a konyhába vitték, ahol éppen India

miniszterelnökének és a vele együtt érkező Andrea Bocellinek készített

ebédet. Meglepve a váratlan küldeménytől kiszólt az aznapi sous chef-nek –

Hozna nekem egy kést, hogy ezt kinyissam, drágám?

Mostanában ezt a szót használta – igaz néha összeszorított fogai között.

Bár temperamentuma olyan volt, mint mindig, mérge inkább villámokban

csapott fel, semmint vulkanikus kitörésekben.

És érdekes módon úgy tűnt, hogy már meg is kapja az ajándékot

önuralmáért. Nem sokkal azelőtt kapott hírt a lányáról, Serenáról, aki

Olaszországban tanult szakácsnak, majd sok éven át dolgozott egy sor

Michelin csillagos étteremnél Európa-szerte. Mrs Trinci felettébb örült,

hogy a lánya úgy döntött, hogy elég volt Európából egy időre. Néhány hét

múlva hazatér McLeod Ganj-ba.

A kezében lévő késsel Mrs Trinci felvágta a titokzatos küldemény

ragasztószalagját és csomagolását, és a csomagot kinyitva egy fagyasztott

műanyag dobozt talált tele világospiros folyadékkal – és egy borítékot, amit

a nevére címeztek.

„Kedves Mrs Trinci!” – állt a rövid üzenetben. – „Hálás köszönetem a

csodálatos ájurvédikus ételekért, amelyeket nemrégiben Őszentségével

fogyaszthattam el. Sajnálattal hallottam, hogy nem tudta elkészíteni a

málnaszorbetet, amit tervezett. Így remélem, örülni fog a mellékelt

küldeménynek, ami egyik kedvenc ájurvédikus receptem szerint készült.

Kívánom, hogy jó egészséget és boldogságot hozzon Önnek és

vendégeinek.”

– Mamma mia! – Mrs Trinci megigézve bámulta a levelet. – Milyen

kedves! Micsoda nagylelkűség!

Pár perccel később kinyitotta a dobozt és megkóstolta a tartalmát.

– Kitűnő! – jelentette ki behunyt szemekkel, ahogy szakértő módon

körbejáratta a folyadékot a szájában. – Sokkal jobb, mintha én csináltam

volna.

Felemelte a dobozt, hogy megnézze, mennyi van benne. – És ez tökéletes

lesz a mai ebédhez.

Később hallottam, ahogy Tenzin és Chogyal megbeszélik az aznapi

ebédet. A nagy politikai jelentőségű találkozónak méltó kísérője volt a

csodás menü. A miniszterelnök, aki nem akarta elhinni, hogy Őszentsége

szakácsa nem indiai, magához hívatta Mrs Trincit, hogy személyesen

gratuláljon neki. A legnagyobb elragadtatással tudott beszélni a

málnaszorbetról.

– Hát nem érdekes, ahogy a dolgok alakulnak? – jegyezte meg Tenzin

Chogyalnak. – Mrs Trinci sokkal nyugodtabb és boldogabb mostanában.

– Az biztos – Chogyal egyetértése szívből jött.

– És az összes nap közül, amikor málnaszorbetet kínálhatott volna fel, a

mai volt a legtökéletesebb.

– Tényleg az volt.

KILENCEDIK FEJEZET

– Hogy mit csinál? – Tenzin hangja feszült volt, ahogy a telefonban

beszélt. Felemeltem a fejem az aktaszekrény tetején, ahol éppen

szundikáltam. Nem volt jellemző Tenzinre, a makulátlan diplomatára, hogy

valamire ennyire erőteljesen reagáljon.

Az asztal túloldalán Chogyal meglepett arcát láttam.

– Igen, persze. – Tenzin az ezüstkeretes fényképért nyúlt az asztalán. Egy

fiatal nő hegedült rajta fekete ruhában, egy teljes zenekarral a háta mögött.

A felesége, Susan elismert zeneművész volt, amikor évekkel ezelőtt

találkoztak az Oxford Egyetemen. Ez még azelőtt volt, hogy Tenzin egy

életre elköteleződött Őszentsége diplomáciai tanácsadójaként. És jóval

azelőtt, hogy fiuk, Peter és a lányuk, Lauren megszületett volna. Lauren 14

éves volt, egy olyan kor, amit arra találtak ki, hogy próbára tegye a szülők

türelmét – ahogy ezt egyszer Tenzin bevallotta Chogyalnak. Arra

gondoltam, hogy a beszélgetés a lányról szól.

– Később megbeszéljük – Tenzin letette a kagylót.

Ahogy ez sokszor előfordult, Tenzinnek rengeteg dolga volt. Szokásos

fontos feladatai mellett most még Őszentsége archívumának költöztetését is

tervezte, ami a következő héten volt esedékes.

Több mint 60 évnyi fontos dokumentáció gyűlt össze a szomszédos

szobában, és bár nagyon sokat már beszkenneltek és elektronikusan is

tároltak, még mindig rengeteg olyan diplomáciai egyezmény, pénzügyi

feljegyzés, engedély és más dokumentum volt, amit meg kellett őrizni.

Tenzin talált egy biztonságos szobát a Namgyal Kolostorban, ami ezeknek a

dokumentumoknak a raktára lesz, és aprólékosan megtervezte az archívum

átköltöztetését három egymást követő napon, amikor Őszentségének – a

szokásostól eltérő módon – nem lesz vendége. Így a folyamatot nem kell

majd megszakítani.

A legtöbb szervezetnél az ilyen jellegű feladatok az „unalmas

adminisztráció” kategóriába esnek. De Jokhangban gyakran példátlan

profizmussal állnak még a rutinfeladatokhoz is, mintha még a

legegyszerűbb tevékenységben is sokkal több lenne, mint amennyi látszik.

Őszentsége archívumának költöztetése is egy ilyen eset volt. Tenzin

felvázolta a tervét az egyik délutáni teázás alkalmával a dalai lámának.

Őszentsége egyetértett és, Tenzin meglepetésére, azt mondta, hogy

személyesen választja ki a szerzeteseket, akik segítenek a költöztetésben.

Másnap reggel Őszentsége az első meditációs gyakorlatról, a templomból

két fitt és egészséges fiatal szerzetessel tért vissza, akiket Tenzinnek kellett

eligazítani. Velük volt még két nagyon fiatal barátnövendék, Tashi és Sashi,

még tizenévesek, akik buzgón leborultak minden alkalommal, amikor

Őszentsége egyáltalán az irányukba nézett.

– Itt vannak az önkénteseink a költöztetéshez – mutatott a dalai láma a

két fiatal férfi irányába. – És két segítő, akik DLM-ről gondoskodnak.

Ha Tenzint meg is lepte ez az intézkedés, nem adta jelét. Ugyan melyik

archívum-költöztetésnek nem része egy macskaféle gondozása? Igaz, hogy

az akták mozgatása a vezető asszisztensek szobáján keresztül megszakítja

majd szokásos semmittevésem. Kilátóhelyemet el kell majd mozdítani az

útból. Ezért is döntöttek úgy, hogy arra a három napra át kell vinni engem a

látogatók szobájába. Egy tágas, világos szobába fotelekkel és asztalokkal,

napi újságokkal és egy sarokasztallal, ahol egy számítógép volt. Itt

várakoztak általában azok, akik egy audienciára vártak Őszentségéhez.

A dalai láma személyesen magyarázta el a tennivalókat Tashinak és

Sashinak. Nagyon gyengéden át kellett engem vinniük a látogatók

szobájába, és a sarok ablakpárkányon elhelyezni, amit egy puha pokróccal

béleltek ki a számomra. Két tálkát kellett tisztán tartaniuk és folyamatosan

feltölteniük, az egyiket vízzel, a másikat keksszel.

Ha le akartam menni az alsó szintre, valaki le kellett, hogy kísérjen,

nehogy láb alatt legyek. Amíg aludtam, a növendékeknek a közelben kellett

meditálniuk az Om Mani Padme Hum mantrát ismételve.

– Mindenekelőtt – Őszentsége arckifejezése komoly volt – bánjanak úgy

vele, mint ahogy kedvenc lámájukkal tennék.

– De ön a kedvenc lámánk! – tört ki indulatosan Sashi, a fiatalabbik

növendék, kezét a szívére téve.

– Ebben az esetben – mosolygott Őszentsége – bánjanak úgy vele,

mintha a dalai láma lenne.

Pontosan így tettek, azzal a tisztelettel, amit általában csak a Café

Francban kaptam meg. Az első délelőtt végén visszatértem a vezető

asszisztensek irodájába, láttam, hogy az aktaszekrényemet a szoba

oldalához tolták. Mint a legtöbb macska semmit sem szeretek jobban, mint

egy ismerős berendezést egy kis helyváltoztatással, így rögtön felugrottam a

szekrényre, hogy más szemszögből nézzek körül a szobában. Addigra

elfelejtettem Tenzin megemelt hangját a telefonban egy héttel azelőttről, de

délután, ahogy befejezett egy beszélgetést a feleségével világossá vált, hogy

valami bántja.

Chogyal együtt érző érdeklődéssel nézett fel rá.

– Laurenről van szó – mondta. – Múlt héten Susan bement a szobájába és

azt látta, hogy az ágyán ül, titokzatosan néz és valamit rejteget a háta

mögött. Úgy tett, mintha minden rendben lenne. De Susan tudta, hogy nem

így van.

– Lauren furcsa volt az utóbbi időben – folytatta Tenzin. – Hamar

elfáradt és gyengének érezte magát. Egyszerűen nem volt önmaga. Egyik

reggel Susan a szobájában porszívózott, és néhány követ talált az ágya alatt.

Különböző méretűeket. Susan nem értette. Azon gondolkodott, hogy vajon

ezeket rejtegette. De miért rejtegetne köveket?

– Amikor Susan rákérdezett a kövekre, Lauren könnyekben tört ki.

Eltartott egy ideig, amíg bevallotta, mert nagyon zavarban volt. Köveket

evett.

Chogyal arcára döbbenet ült ki.

– Köveket… ?

– Egy furcsa, megmagyarázhatatlan kényszert érzett, hogy kimenjen a

kertbe, keressen egy követ, és elkezdje rágni.

– Szegény lány.

– Susan orvoshoz vitte. Mint kiderült, ez teljesen szokatlan, de egyáltalán

nem egyedüli. A tizenéves lányok néha krétát, szappant és hasonlóakat

kívánnak táplálkozási elégtelenség miatt. Az ő esetében vashiány miatt.

– Ó – Chogyal feszülten figyelt. – Vegetáriánus?

Tenzin bólintott. – Akárcsak az anyja.

– Adnak neki étrend-kiegészítőt, hogy pótolják a vasat?

– Ez a rövidtávú megoldás. De hosszú távon a vas a mindennapi

étrendjéből kellene, hogy származzon, az orvos szerint. Sovány húst

javasol, lehetőleg marhát, de ezt a lányom nem fogja elfogadni.

– Elvi okokból?

– Azt mondja, hogy nem akar felelős lenni azért, hogy állatokat öljenek

meg, inkább étrend-kiegészítőt akar szedni. Susan és én eléggé kétségbe

vagyunk esve. Nehéz meggyőzni egy tinit.

– A gyerekek ebben a korban nem hallgatnak a szüleikre – rázta meg

Tenzin a fejét. – Gondolkodom valami más megoldáson.

Rájöttem, hogy a megoldás két nappal később érkezett el. Ez volt a

harmadik, és utolsó napja az archívum költöztetésének. A látogatók

szobájában szunyókáltam, a két növendék barát halkan mantrázott

mellettem, amikor Tenzin érkezett meg Laurent vontatva, a lány

iskolatáskájával a kezében. Vége volt aznapra az iskolának, és mivel

Susannek más dolga volt, Lauren Jokhangba jött, hogy itt csinálja meg a

leckéjét. Ez számtalanszor megtörtént minden évben. Általában Tenzin és

Chogyal irodájában ült, de a mostani felfordulás miatt, Tenzin a látogatói

szoba sarokasztalához ültette.

Legalábbis ez volt a fedősztori.

Lauren elővette a könyveit és egy angol feladaton kezdett dolgozni.

Teljesen belemerült a szövegértési gyakorlatba, arcán is látszott, hogy

élvezi, majd fél óra elteltével az Őszentségéhez vezető ajtó kinyílt, és ő

lépett ki rajta.

– Lauren, de jó, hogy látlak! – kezeit a szívére tette és meghajolt a lány

felé.

Lauren már felállt és szintén meghajolt, majd önkéntelenül megölelte a

dalai lámát. Őszentsége azóta ismerte őt, hogy megszületett és jó kapcsolat

volt közöttük.

– Hogy vagy, kedvesem?

Legtöbben udvarias választ adunk erre a kérdésre. De talán, mert a dalai

láma kérdezte, vagy talán ahogy ezt kérdezte, és amilyen hatást gyakorolt a

lányra abban a pillanatban, a megszokott válasz helyett ezt mondta:

Vashiányom van, Őszentsége.

– Ó, nagyon sajnálom – kezébe vette a lány kezét, leült az egyik

kanapéra, és a kezével intett Laurennek, hogy üljön mellé. – Ezt egy orvos

mondta?

A lány bólintott.

– Gyógyítható?

– Pont ez a probléma – könnyekkel telt meg a szeme. – Azt mondja, hogy

húst kell ennem.

– Ó igen, vegetáriánus vagy – megnyugtatólag simított végig a kezén. –

Az az ideális, ha mindig vegetáriánusok vagyunk.

– Tudom – értett egyet a lány, rosszkedvűen.

– Ha együttérzésből teljesen távol tudjuk magunkat tartani attól, hogy

élőlények húsát együk, az a legjobb. Ezért bárki, aki megteheti, el kellene,

hogy gondolkodjon rajta. De ha egészségügyi okokból, csak legtöbbször

lehetünk vegetáriánusok, akkor talán ezt kell tennünk.

– Legtöbbször?

A láma bólintott – nekem is azt mondták az orvosok, hogy néha kell

ennem húst, táplálkozási okokból.

– Ezt nem tudtam – a lány alaposan szemügyre vette Őszentségét.

– Igen. Úgy döntöttem, hogy bár nem lehetek vegetáriánus mindig, egy

vegetáriánus étrendet követek, amennyire csak lehet, de mértéket tartok

ebben is. A vegetarianizmus kérdése sem fekete vagy fehér. Meg kell

találnunk az arany középutat. Néha ehetünk húst táplálkozási okokból, de

legtöbbször kerülhetjük. Szívből kívánom, hogy mindenki elgondolkodjon

ugyanezen.

Úgy tűnt, hogy Lauren nem is gondolt erre a megoldásra.

– De mi van akkor, ha nem akarjuk, hogy egyetlen állat is meghaljon

azért, hogy ehessünk húst? – kérdezte.

– Lauren, neked nagyon jó szíved van! De ilyesmi nem lehetséges.

– A vegetáriánusoknak lehetséges.

– Nem – rázta meg Őszentsége a fejét. – Még nekik sem.

Lauren felhúzta a szemöldökét.

– Érző lényeket ölnek meg még a vegetáriánus étrendhez is. Amikor a

növények termesztéséhez tisztítanak meg egy földdarabot, akkor számtalan

apró lény természetes élőhelyét rombolják le, és ezzel megölik őket. Azután

elültetik a növényeket és növényvédő szerekkel permetezik, ami több ezer

rovart pusztít el. Látod, nagyon nehéz elkerülni, hogy bántsunk más

lényeket, különösen, ha élelemről van szó.

Lauren számára ez egy nehéz felismerés volt, hiszen eddig azt hitte, hogy

a vegetarianizmus azt jelenti, hogy egyetlen élőlényt sem bántanak. Egy

világ dőlt össze benne.

– Az orvos azt mondja, hogy sovány húst kellene ennem, például marhát.

De az együttérzés szempontjából, ha egy állat húsát kell ennem, nem jobb

ha inkább halat eszem?

Őszentsége bólintott – értem, amit mondasz, de vannak, akik azt

mondják, hogy tehenet enni jobb, mert egyetlen tehén több mint ezer adag

ételt ad, míg egy hal csak egyet. Van, hogy rengeteg garnélarákot, sok érző

lényt felhasználnak csupán egyetlen ételért. Lauren hosszan nézett a dalai

lámára, majd ezt mondta: nem is gondoltam, hogy ez ennyire bonyolult.

– Ez egy összetett téma – értett egyet a dalai láma. – Látni fogod, hogy

vannak emberek, akik azt mondják, hogy csak egy út van, az az út, ami

egészen véletlenül az, amit ők követnek, és mindenki más változtassa meg a

gondolkodását olyanra, mint az övék. De ez mindig egy személyes

választás kérdése. Az a fontos, hogy biztosak legyünk abban, hogy a

döntéseinket az együttérzés és a bölcsesség együtt határozza meg.

A lány komolyan bólintott.

– Mielőtt bármit megeszünk, vegetáriánus vagy húsos ételt, mindig

gondolnunk kell azokra a lényekre, akiknek meg kellett halniuk azért, hogy

mi ehessünk. Az életük ugyanolyan fontos volt a számukra, mint amilyen

fontos a te életed a te számodra. Gondolj rájuk hálával, és imádkozz, hogy

áldozatuknak köszönhetően egy magasabb szintű birodalomban szülessenek

újjá – és hogy te egészséges lehess és gyorsan elérhesd azt a ráeszmélést,

amivel ebbe az állapotba vezetheted őket.

– Igen, Őszentsége – mondta Lauren és odabújt a dalai lámához.

Egy pillanatra ez egész szobát melegség ragyogta be. A sarokban, közel

ahhoz ahol éppen szunyókáltam, a két növendék, akik eddig a beszélgetést

hallgatták, újra rákezdtek a mantrázásra.

Őszentsége felállt a kanapéról és ahogy áthaladt a látogatók szobáján azt

mondta: Amennyire csak lehet érdemes úgy gondolni más lényekre, mint

saját magunkra. Minden érző lény a boldogságot keresi. Minden lény el

akarja kerülni a szenvedés minden formáját. Senki nem pusztán egy tárgy,

amit saját hasznunkra fordíthatunk. Tudod, Mahatma Gandhi mondta

egyszer: „Egy nemzet nagysága és erkölcsi előrehaladottsága abban

mérhető le, hogy hogyan bánik az állatokkal.” Érdekes, nem igaz?

Délután a dalai lámával voltam, szokásos helyemen az ablakpárkányon.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd a két növendék jelent meg.

– Látni akart minket, Őszentsége? – kérdezte Tashi, az idősebbik, kissé

idegesen.

– Igen, igen – a dalai láma kinyitotta íróasztala egyik fiókját és két

szantálfa mala-t, vagyis az imádkozásnál használt gyöngyfűzért vett elő. –

Ez egy kis ajándék köszönetképpen azért, mert DLM-re vigyáztak –

mondta.

Mindkét fiú átvette a mala-t, és meghajoltak.

Őszentsége mondott néhány szót az éberség fontosságáról meditáció

közben, majd jóságosan elmosolyodott.

A rövid audiencia a végéhez ért, de a két növendék még mindig ott állt,

idegesen pillantgatva egymásra.

Csak amikor a dalai láma azt mondta, hogy elmehetnek, akkor szólalt

meg Tashi sípoló hangon: Kérdezhetek öntől valamit, Őszentsége?

– Természetesen – válaszolta a dalai láma, érdeklődéssel a szemében.

– Hallottuk, amit ma mondott az érző lényekről. Hogy nem használhatjuk

őket tárgyként.

– Igen, igen.

– Valamit be kell vallanunk. Egy szörnyű dolgot, amit elkövettünk.

– Igen, Őszentsége – vágott közbe Sashi. – De ez még azelőtt volt, hogy

itt szerzetes-növendékek lettünk.

– A családunk Delhiben nagyon szegény – kezdte Tashi a magyarázatot.

– Egyszer találtunk négy kiscicát egy eldugott sikátorban és 60 rúpiáért

eladtuk őket…

– … és két dollárért – tette hozzá Sashi.

– Nem kérdeztünk semmit a vevőktől – mondta Tashi.

– Talán csak a bundájukért vették meg őket – kockáztatta meg Sashi.

Felkaptam a fejem az ablakpárkányon. Nem akartam elhinni a fülemnek,

amit hallottam. Az a két növendék valóban ugyanaz a két zabolázatlan kis

ördög volt, akik erőszakkal kiszakítottak otthonom biztonságából? Akik

brutális módon elválasztottak engem és testvéreimet anyánktól, amikor még

anyatejen éltünk? Akik puszta áruként kezeltek bennünket? Hogy is

felejthetném el, ahogy megaláztak azzal, hogy belöktek egy sártócsába és

hogyan tervezték teljes nyugalommal, hogy megsemmisítenek, amikor nem

tudtak eladni?

A megdöbbenéssel együtt a sértettség is feltámadt bennem.

De aztán eszembe jutott, hogy ha nem próbáltak volna meg eladni,

valószínűleg elpusztultam volna, vagy szörnyű életre lettem volna ítélve

Delhi egyik nyomornegyedében. Ehelyett én vagyok Jokhang Hóoroszlánja.

– Igen – folytatta Tashi –, az utolsó cica kicsi és koszos volt és alig tudott

járni.

– Azt terveztük, hogy kidobjuk – tette hozzá Sashi.

– Már be is csomagoltam egy újságba – mondta Tashi. – Úgy tűnt, már

majdnem halott volt.

– És ekkor, – mondta Sashi – egy gazdag üzletember odajött és 2 dollárt

adott érte. Ennyi.

Annak a pillanatnak az izgalma még mindig élesen a fejében volt.

Az enyémben is.

De az eseménnyel kapcsolatos érzéseik teljes átalakuláson mentek

keresztül.

– Rájöttünk, hogy rosszat cselekedtünk – mindketten bűnbánó arcot

vágtak. – A kiscicákat csak arra használtuk, hogy hasznot húzzunk belőlük.

– Értem – bólintott Őszentsége.

– Különösen a legkisebb cicát sajnáljuk – mondta Tashi. – Annyira

gyenge volt…

Sashi is a fejét rázta. – Megkaptuk a pénzt, de a cica valószínűleg

meghalt.

A testvérek idegesen néztek Őszentségére, várva, hogy leteremtse őket

önzőségükért.

De a leteremtés nem történt meg.

Ehelyett a dalai láma komolyan szólt hozzájuk: A dharmában nincs helye

a bűntudatnak. A bűntudat haszontalan. Semmi értelme bűnösnek éreznünk

magunkat valami miatt, amit a múltban tettünk. De a megbánás? Igen, az

sokkal hasznosabb. Mindketten őszintén sajnáljátok, amit tettetek?

– Igen, Őszentsége – mondták egyszerre.

– Eltökéltétek, hogy többé nem ártotok egy érző lénynek ilyen módon?

– Igen, Őszentsége.

– Amikor az együttérzést gyakoroljátok a meditációban, gondoljatok

azokra a kiscicákra és számtalan más gyenge és sebezhető lényre, akiknek

szükségük van a védelmetekre és szeretetetekre.

Őszentsége vonásai megenyhültek. – Ami pedig azt a nagyon gyenge

cicát illeti, akiről azt gondoljátok, hogy meghalt, biztosan örömmel látjátok,

hogy egy gyönyörű teremtés lett belőle – arrafelé mutatott, ahol az

ablakpárkányon ültem.

Ahogy felém fordultak, Tashi felkiáltott: a Dalai Láma Macskája?

– Az egyik alkalmazottam volt, aki 2 dollárt fizetett maguknak. Akkor

érkeztünk haza Amerikából, így nem volt nála rúpia.

Odajöttek hozzám, és megsimogatták a fejem és a hátam.

– Igazán szerencsés, hogy mindannyian otthonra találtunk itt, a Namgyal

Kolostorban – mondta Őszentsége.

– Valóban – értett egyet Sashi. – De milyen különös karma, hogy három

napig vigyáztunk arra a macskára, akit valaha eladtunk.

Talán ez nem is volt annyira különös. A dalai lámáról úgy hírlik, hogy

látnoki képessége van. Arra tippeltem, hogy pontosan múltbeli tetteik miatt

választotta ezt a két növendéket erre a feladatra. Esélyt adott nekik, hogy

kijavíthassák a hibájukat.

– Valóban, a karma mindenféle váratlan helyzetbe sodor bennünket –

mondta Őszentsége. – Ez még egy ok arra, hogy szeretettel és

együttérzéssel viseltessünk minden érző lénnyel szemben. Soha nem

tudhatjuk milyen körülmények között találkozunk velük újra. Néha még

ugyanebben az életben.

TIZEDIK FEJEZET

Volt már, hogy megbénított a döntésképtelenség, kedves olvasó? Voltál

már olyan helyzetben, hogy egyfelől ha ezt, azt vagy amazt csinálod akkor

annak lehet egy eredménye, de ha másfelől valahogy máshogy döntesz,

akkor valami jobb sülhet ki belőle, csakhogy ennek kevesebb az esélye, így

lehet, hogy mégis az első lehetőséget kellene választani?

Azt gondolhattad, hogy mi macskák soha nem kerülünk ilyen összetett

helyzetbe. Talán azt hiszed, hogy az egzisztenciális túlterheltség csak a

Homo sapiens kiváltsága.

A valóságban semmi sem lehetne messzebb az igazságtól. A Felis catus

– vagyis a házimacska talán nem álmodozik karrierről, nem vásárol és nem

végez egy sor olyan tevékenységet, ami az embereket magával ragadja, és

olyan elfoglalttá teszi. De van egy terület, amiben meglepően hasonlítunk.

Természetesen a szív dolgairól beszélek.

Az emberek gyakran epekedve várnak egy sms-t, egy email-t, egy

telefonhívást. Mi macskák máshogy kommunikálunk. A forma nem is

fontos. Az egyetlen, ami számít, a megerősítés, amit olyan kétségbeesetten

keresünk.

Pontosan ebben a helyzetben voltam, amikor cirmos-bundás barátomról

volt szó. Vonzódásom az első perctől fogva tartott, amikor megláttam őt a

zöldes fényben. Amikor valóban találkoztunk a Chogyalnál töltött időm

alatt, félreérthetetlen, és szerintem kölcsönös szikra lobbant. De most, hogy

már nem Chogyalnál voltam, vajon tudta, hogy hol vagyok? Tegyek-e

bármilyen erőfeszítést – mondjuk azzal, hogy átmegyek a templomkerten és

felfedezem a sötét alvilágot, ami mögötte húzódik? Vagy maradjak hűvösen

visszafogott, egy titokzatos macska, és várjak arra, hogy ő jön el?

Lobsang, Őszentsége fordítója hozott végül választ a kérdéseimre. És

ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legkevésbé várt módon. Lobsang magas,

vékony buddhista szerzetes volt, eredetileg Bhutánból származott a királyi

család távoli rokonaként. Alapos nyugati oktatásban részesült Amerikában,

ahol a Yale Egyetemen végzett, nyelvészetből és szemantikából

diplomázott. A magassága és briliáns intelligenciája mellett volt még

valami, ami azonnal feltűnt, ha belépett a szobába. Ez a nyugalom aurája

volt. Tele volt derűvel. Egy mélyről jövő, örök nyugalom áradt minden

sejtjéből, ami a körülötte lévőkre is kihatott.

A fordítói kötelességei mellett Lobsang volt a nem hivatalos informatikus

Jokhangban. Ha a számítógépek nem akartak együttműködni, a nyomatók

barátságtalanok voltak vagy a szerver passzív-agresszív üzemmódba

kapcsolt, Lobsangot hívták, hogy nyugodt, éles logikájával megoldja a

problémát.

Így, amikor a fő modem Jokhangban akadozni kezdett egyik délután,

Tenzin öt percet sem várt, és már hívta is Lobsangot. Néhány egyszerű

ellenőrzés után Lobsang levonta a következtetést, hogy a vonalban van a

hiba. Azonnal segítséget kértek a telefontársaságtól.

Raj Goel, a Dharamsala Telecom szervizese még aznap délután

kiérkezett. Vékony fiú volt, a húszas évei közepén. Fekete keretes

szemüveget viselt, sűrű haja volt, és rettenetesen bosszantotta, hogy

segítséget kell nyújtania egy ügyfélnek. Ezt az arcátlanságot!

Mogorva tekintettel kérte, hogy mutassák meg neki a modemet, és hogy

hol jön a telefonvonal Jokhangba. Egy kis szobába kísérték a folyosón.

Ledobta fém táskáját az egyik polcra, kinyitotta, és elemlámpát és

csavarhúzót vett elő, majd piszkálni és próbálgatni kezdte a kábeleket, míg

Lobsang néhány méterrel arrébb nyugodtan várakozott.

– A fene essen bele – morogta Raj Goel a bajsza alatt. Lobsang úgy tett,

mintha semmit nem hallott volna.

A szervizes letérdelt ahogy egy bizonyos kábelt követett a modem hátsó

részéhez és közben a rendszerintegritásról, interferenciáról és egyéb

homályos dolgokról szitkozódott, majd megfogta a modemet, mérgesen

kihúzta belőle a kábeleket, és megfordította a kezében.

Ahogy Raj Goel tevékenykedett, Lobsang elsétált mellette és a szervizes

látta a másik szemében, ahogy szórakozik rajta.

– Ki kell ezt nyitnom – mondta Lobsangnak vádló hangon.

Őszentsége fordítója bólintott. – Rendben.

Raj Goel a táskájában turkált egy kisebb csavarhúzóért majd elkezdett

dolgozni a rendetlenkedő modemen.

– Nincs idő a vallásra.

Vajon magában beszélt? Túl erős volt a hangja hozzá.

– Babonás baromság – tette hozzá néhány perccel később még

hangosabban.

Lobsangot nem érdekelték a megjegyzések. Sőt, még egy mosoly is

megjelent az arcán.

De Raj Goel vitát akart. Ahogy a csavarhúzójával küzdött a modem fölé

hajolva, most olyan hangnemet ütött meg, amire nem lehetett nem

válaszolni. – Mi értelme van ostobaságokkal tömni az emberek fejét?

– Egyetértek – válaszolta Lobsang. – Semmi értelme.

– Huh! – kiáltott fel a szervizes egy kicsit később, ahogy az engedetlen

csavar felett diadalmaskodott. – De maga vallásos.

Éles pillantást vetett Lobsangra.

– Egyáltalán nem így gondolok erre – Lobsang rendíthetetlen nyugalmat

sugárzott magából. Egy kis szünet után folytatta. – Az egyik utolsó dolog,

amit Buddha mondott a követőinek az volt, hogy bárki, aki egyetlen szót is

elhisz abból, amit tanított nekik, bolond – hacsak nem próbálták ki saját

maguk.

Izzadságfoltok jelentek meg a szervizes poliészter ingén. Nem ilyen

reakcióra számított. – Üres szavak – morogta. – Látom, hogy az emberek

leborulnak Buddha előtt a templomokban. Imádságokat kántálnak. Mi ez,

ha nem vak hit?

– Mielőtt erre válaszolok, hadd kérdezek öntől valamit. – Lobsang az

ajtófélfának támaszkodott. – A Dharamsala Telecomnál dolgozik. Két hívás

jön egyik reggel: az egyik egy olyan ügyféltől, aki véletlenül ráborította az

aktaszekrényét a modemre, a másik egy olyan ügyféltől, aki annyira mérges

lett a feleségére, amiért a nő a neten vásárolt, hogy összetörte a modemet

egy kalapáccsal. Mindkét esetben összetört a modem és ki kell cserélni.

Ugyanúgy bánik mindkét ügyféllel?

– Természetesen nem – horkant fel Raj Goel. – De mi köze ennek a

Buddha előtt való leboruláshoz és imádkozáshoz?

– Elég sok. – Lobsang könnyed stílusa nem is mutathatott volna nagyobb

kontrasztot Raj Goel kicsinyességével. – Elmagyarázom, hogy miért. De az

a két ügyfél…

– … Az egyik véletlen volt – vágott közbe Raj Goel felemelve a hangját

–, a másik egy szándékos rongálás.

– Tehát azt mondja, hogy a szándék fontosabb, mint a cselekvés maga?

– Természetesen.

– Tehát, amikor valaki leborul Buddha előtt, akkor a szándék számít, és

nem maga a leborulás?

Ezen a ponton a szervizes észrevette, hogy sarokba szorították. De nem

akart kihátrálni.

– A szándék nyilvánvaló.

Lobsang megvonta a vállát. – Hallgatom.

– Az a szándék, hogy Buddha bocsánatáért könyörögnek. És a

feloldozásában reménykednek.

Lobsang nevetésben tört ki. Azonban olyan szelíden viselkedett, hogy

most először Raj Goel felháborodása enyhülni látszott.

– Szerintem, ön valami másra gondolhat – mondta Lobsang egy kis idő

elteltével. – A megvilágosult lények nem szabadíthatnak meg a

szenvedéseinktől vagy nem adhatnak nekünk boldogságot. Ha erre képesek

lennének, nem tették volna meg már eddig is?

– Akkor minek erőlködnek az emberek? – a szervizes a fejét rázta

miközben a modemmel foglalkozott.

– Ahogy már ön is mondta, a szándék fontos. Buddha szobra a

megvilágosultság állapotát jelképezi. A Buddha szobroknak nincs

szükségük arra, hogy az emberek leboruljanak előttük. Miért is érdekelné

őket? Amikor meghajolunk előttünk, magunkat emlékeztetjük arra, hogy mi

is megvilágosodhatunk.

Addigra Raj Goel leszedte a modem tetejét és a belső áramköröket

babrálta.

– Ha nem istenítik Buddhát – próbálta fenntartani az élt a hangjában, de

már érződött, hogy nehezére esik –, akkor miről szól a buddhizmus?

Addigra Lobsang eléggé felmérte beszélgetőpartnerét ahhoz, hogy olyat

mondjon, amit ő is megért. – Az elme tudománya – mondta.

– Tudomány?

– Mi van, ha valaki több tízezer órányi alapos kutatást végzett azért, hogy

felkutassa a tudat természetének jellemzőit? Tegyük fel, hogy mások pedig

megismételték ezt a kutatást több száz éven keresztül. Milyen csodás lenne,

ha nemcsak az agyunkkal fognánk fel az elménk lehetőségeit, hanem egy

közvetlen és gyors módszerrel hasznosítani is tudnánk ezt? Ez a

buddhizmus tudománya.

Miután megigazította a modem belsejét, Raj Goel visszatette a tetejét.

Egy kis idő múlva azt mondta: Engem érdekel a kvantumfizika – majd egy

rövid csönd után bejelentette: A modem működik, de újraindítom a

biztonság kedvéért. A vonalhibát bejelentettem. Tizenkét órán belül

rendben vissza kell állnia.

Talán Lobsang határtalan nyugalma rá is átragadt. Vagy talán a fordító

magyarázatai hatottak rá. De már nem morgott és nem elégedetlenkedett,

amikor visszapakolta a szerszámait.

Visszafelé a folyosón, ahogy elhaladtak Lobsang irodája mellett, a fordító

azt mondta: Van itt valami, ami érdekelheti – bement az irodába és kihozott

egy könyvet a könyvespolcról.

– A kvantum és a lótusz – olvasta a címet Raj Goel, mielőtt végiglapozott

rajta.

– Kölcsönadom, ha szeretné.

Volt egy beírás az első oldalon a könyv egyik szerzőjétől, Matthieu

Ricard-tól.

– Dedikált – jegyezte meg a szervizes.

– Matthieu az egyik barátom.

– Volt itt Jokhangban?

– Először Amerikában találkoztam vele – mondta Lobsang. – Ott éltem

10 évig.

Raj Goel először nézte meg alaposan Lobsangot. Ez az információ sokkal

jobban érdekelte, mint bármi, amit a fordító eddig mondott.

Kihasználni a természetes potenciálunkat. Elérni a megvilágosodást. Blabla-bla.

De tíz évig élt Amerikában?!

– Köszönöm – mondta a szervizes, és becsúsztatta a könyvet a táskájába.

– Majd visszaadom.

A következő hétfőn Raj Goel hangját hallottam a folyosóról. Mivel a

különösen faragatlan emberek ritka látogatók Jokhangban, kíváncsiságom

elszakított délutáni sziesztámtól és látni akartam Lobsang látogatóját, akit a

fordító szobájába kísértek. Vajon azért jött, hogy újabb vitát kezdjen?

De ez a Raj Goel, aki most érkezett egy teljesen más ember volt, mint az

állandóan morgó és csapkodó szervizes az előző héten. Az energiavámpír

ellenségeskedés nélkül kicsit gyámoltalan figurának tűnt kopott ingében,

ósdi táskájával.

– Nincs már probléma a telefonvonallal? – kérdezte éppen, amikor

bemasíroztam Lobsang irodájába.

– Tökéletesen működik, köszönöm – Lobsang az asztala mögött ült.

A vendég kivette a kölcsönkért könyvet a táskájából. – Nagyon

tanulságos olvasmány volt – mondta, ami azt jelentette: Elnézést, hogy

olyan bunkó voltam múlt héten.

Mivel szemantikából diplomázott, Lobsang azonnal megértette.

– Örülök – bólintott. – Reméltem, hogy ösztönzőnek találja majd. Ezt

úgy értette, hogy: Elfogadom a bocsánatkérést. Mindannyiunknak van rossz

napja.

Egy kis szünet következett. Raj Goel odatette a könyvet Lobsang

asztalára, majd egyet hátralépett. Nem közvetlenül a fordítót figyelte,

hanem az irodában nézett körül, mintha a megfelelő szavakat keresné.

– Tehát… élt Amerikában? – kérdezte végül.

– Igen.

– Tíz évig?

– Igen.

Újabb hosszú szünet következett. Majd: És milyen volt?

Lobsang hátratolta a székét és megvárta, amíg vendége végre a szemébe

néz. – Miért akarja tudni?

– Mert én is szeretnék odamenni egy időre, de a családom azt szeretné,

hogy nősüljek meg. – kezdte Raj Goel.

Úgy tűnt, hogy Lobsang kérdése egy gátat szakított fel, mert innentől

nem volt megállás. – Vannak barátaim New Yorkban akik mindig mondják,

hogy menjek és lakjak náluk, és én nagyon szívesen meg is tenném, mert

egész életemben meg akartam nézni a Nagy Almát és valódi dollárt keresni,

és még talán filmsztárrá válni. De a szüleim választottak egy lányt, tudja, és

a lány szülei is azt szeretnék, ha összeházasodnánk és azt mondják,

Amerika megvár. A főnököm is erőlteti, hogy menjek menedzsment

tréningre, ami viszont hat évig a céghez kötne, úgyhogy csapdában érzem

magam. És a munkám is már eléggé leterhelő.

Hirtelen kirohanása után a beálló csönd szinte érinthető volt. Lobsang a

sarokban álló székekre mutatott: Kér egy csésze teát?

Kis idő múltán mindketten ott ültek. Ahogy Lobsang a teáját

kortyolgatta, Raj Goel részletesen elmesélte az egymással ellentétes

érdekeket – azt a stresszt, ami kétségkívül múlt heti elfogadhatatlan

viselkedését okozta. Elmesélte Lobsangnak milyen gyötrelmes volt barátai

amerikai utazásait követni a Facebookon és a Youtube-on. Hogy a szülei azt

gondolják, hogy egy középvezetői pozíció a Dharamsala Telecomnál a

legtöbb, amit valaha elérhet, de neki megvannak a saját, sokkal merészebb

elképzelései. Hogy benne megvan a vágy a szárnyalásra, de ez folyton

ellentétben áll a szülei iránt érzett hűségével, akik nagy áldozatokat hoztak

azért, hogy taníttassák.

Az elmúlt hetekben különösen feszült volt a hangulat, és álmatlanok az

éjszakái. Elmondta Lobsangnak, hogyan próbált racionálisan gondolkodni

és mindkét verzió előnyeit és hátrányait megvizsgálni.

Ezen a ponton a téma iránt mutatott érdeklődésem hirtelen személyes

jellegűvé vált.

Összevetni az egyik lehetőséget a másikkal – ez ismerősnek hangzott.

Raj Goel és én ugyanolyanok voltunk ebben a tekintetben.

Végül a vendég felfedte látogatásának valódi célját. – Remélem, hogy

tud nekem adni valamilyen tanácsot, hogy meg tudjam hozni a döntést.

Odamentem egy üres fotelhez és felugrottam rá, majd várakozással telve

Lobsangra szegeztem a tekintetem. Nagyon érdekelt, hogy mit fog

mondani.

– Nem vagyok különösebben bölcs – mondta Lobsang, úgy ahogy

különösen bölcs emberek szokták mondani. – Nincs semmilyen papírom

erről vagy gyakorlatom. Nem tudom, miért gondolja, hogy tanácsot tudok

adni.

– De Amerikában élt tíz évig – Raj Goel vehemens volt. – És…

Lobsang megvárta, amíg befejezi. – … tudja a dolgokat.

Raj Goel lesütötte a szemét, mintha zavarban lenne attól, hogy ezt

beismerte, különösen egy olyan embernek, akinek az elmebeli képességét

még egy héttel azelőtt megkérdőjelezte.

Lobsang egyszerűen megkérdezte: Szereti azt a lányt?

Raj Goelt szemmel láthatólag meglepte a kérdés. Megvonta a vállát. –

Csak egyszer láttam róla egy fényképet.

Válasza egy ideig lógott a levegőben, mint a cigaretta füstje. – Azt

mondták, gyerekeket akar, és a szüleim is azt akarják, hogy legyenek

gyerekeink.

– És a barátai mennyi ideig lesznek Amerikában?

– Két éves vízumuk van. Parttól partig szeretnének utazni.

– Ha szeretne hozzájuk csatlakozni, akkor…

– … hamarosan meg kellene tennem.

Lobsang bólintott. – Mi tartja vissza?

– A szüleim – vágta rá Raj Goel egy kicsit élesen, mintha Lobsang nem

fogta volna fel, miről beszélt addig. – Az elrendezett házasság. A főnököm

azt akarja, hogy…

– Igen, igen, a menedzsment tréning. – Lobsang hangja szkeptikus volt.

– Miért mondja így?

– Hogy mondom?

– Mintha nem igazán hinne nekem.

– Mert nem igazán hiszek önnek – Lobsang mosolya olyan együtt érző és

gyengéd volt, hogy nem lehetett rá megsértődni.

– Meg tudom mutatni önnek a papírokat – mondta a vendég. – Ezeket

kell beadni.

– Igen, mindent elhiszek, amit elmondott a tréningről, a szüleiről és a

házasságról. Csak azt nem hiszem, hogy ezek a fő okai annak, hogy

csapdában érzi magát.

Mély barázdák jelentek meg Raj Goel homlokán, de ezek a zavar

barázdái voltak.

– Azt hittem, egyetért velem abban, hogy ezek fontos dolgok.

– Miért? Mert egy buddhista szerzetes vagyok? – háborodott fel Lobsang.

– Mert egy vallásos ember vagyok, aki fenn akarja tartani a status quo-t?

Ezért kérte a tanácsomat?

Raj Goel elképedve nézett.

– Ön egy intelligens, érdeklődő fiatalember, Raj. Életre szóló lehetőséget

kapott. Egy olyan esélyt, amivel sokkal többet megérthet nemcsak

Amerikáról, hanem saját magáról is. Miért ne ragadná meg ezt a

lehetőséget?

Lobsang komolyan tette fel ezt a kérdést, és látogatója csak kis idő múlva

válaszolt. – Mert félek, hogy mi fog történni?

– Félelem – mondta Lobsang. – Egy olyan ösztön, ami megakadályozza,

hogy az emberek megtegyenek valamit, amiről valahol mélyen tudják, hogy

felszabadítaná őket. Mint egy madár a kalitkában, aminek kinyitották az

ajtaját, szabadok vagyunk, hogy kirepüljünk a boldogságot keresve, de a

félelem miatt csak okokat keresünk arra, hogy ne tegyük meg.

Raj Goel a padlót nézte, mielőtt Lobsangéval találkozott volna a

tekintete. – Igaza van – ismerte be.

– Az indiai buddhista gurunak, Shantidevának van egy bölcs mondása

pontosan erre a helyzetre – mondta Lobsang, majd idézni kezdte:

„Amikor a varjak haldokló kígyót találnak sasokként viselkednek.

Ugyanígy, ha kicsi az önbizalmunk, akkor a legkisebb kudarc is nagy sebet

ejt rajta.”

– Most nem annak van itt az ideje, hogy gyenge legyen és hagyja, hogy a

félelmei eluralkodjanak ön felett, Raj. Rá fog jönni, hogy ha szembenéz a

félelmeivel, sokkal jobb színben fogja látni a dolgokat, mint gondolná.

Talán, ha a szülei hozzászoknak a gondolathoz, nem is lesznek annyira

csalódottak. Az elrendezett házasság várhat. Vagy talán két év múlva már

mást szánnak önnek. Addig is nagyon sok dolog várja. Biztos vagyok

benne, hogy Amerika le fogja nyűgözni.

– Tudom – mondta Raj, ezúttal teljes meggyőződéssel a hangjában.

Előrehajolt a székében, felkapta a táskáját és jóformán felugrott újonnan

megtalált célkitűzése birtokában. – Teljesen igaza van! Köszönöm szépen a

tanácsát.

A két férfi barátságosan kezet rázott.

– Lehet, hogy még egy filmsztárral is találkozik – mondta Lobsang.

– Ezért is kell mindenképp megtennem és indulnom – válaszolta Raj

Goel buzgón.

Érdekes, hogy amikor eldöntjük, hogy valami újba kezdünk, az

események gyakran azonnal a segítségünkre lesznek ebben. Nem mindig a

teljesen nyilvánvaló módon, vagy nem azonnal. És néha úgy, ahogy nem is

gondolnánk.

Aznap éjjel, ugyanannyira fellelkesülve Lobsang tanácsától, mint Raj

Goel, úgy döntöttem, hogy átmegyek a templomkerten oda, ahol a zöld fény

égett Mr Patel piaci standjának végén.

Nem engedem többet, hogy ostoba kifogások tartsanak vissza és az

ablakpárkányon senyvedjek. Többé nem féltem a kudarctól vagy a

visszautasítástól. Végül is nem vagyok holmi papagáj, aki egy nyitott ajtajú

kalitkában ül.

A kaland azonban nem ért sikeres véget. Nemcsak a cirmos nem tűnt fel,

hanem, ahogy a sikátorokban mászkáltam, egyre inkább eltévedtem.

Csak egy Namgyal szerzetesnek köszönhettem, hogy ahogy felismerte,

hogy én vagyok DLM visszavitt az otthonomhoz, így az este nem ért véget

teljes kudarccal.

De másnap délután, az ebéd utáni sziesztám végeztével, éppen jöttem ki a

Café Francból, és ki más nem tűnt fel az oldalamon, mint az én csíkos

csodálóm.

– Nem hiszem el, hogy megtetted! – kiáltott fel utalva az ismert

macskagyűlölő birodalmában tett látogatásomra.

– Semmiség – rántottam meg a vállam, magamban nagyon örülve

nemcsak annak, hogy feltűnt, hanem annak is, hogy pont akkor, amikor egy

ilyen lehetetlennek tűnő dolgot tettem. – Bármikor megtehetem.

– Merre mész? – kérdezte.

– Jokhangba – válaszoltam.

– Oda tartozol?

– Valami olyasmi – Nem akartam felfedni igen magas pozíciómat. –

Most éppen – tettem hozzá titokzatosan – valaki fontosnak az ölében ülök

majd húsz perc múlva.

– Kinek az ölében?

– Nem árulhatom el. Amikor bárkinek audienciája van a dalai lámánál, az

teljesen bizalmas.

A cirmos szemei láthatóan kikerekedtek. – Csak valamennyit árulj el

belőle!

– Profizmusom tiltja – mondtam neki, majd kicsivel később hozzátettem.

– Annyit elárulok, hogy egy jóképű műsorvezető.

– Annyi van.

– Tudod, az aki mindig megtáncoltatja a közönséget. Ő maga is nagyon

jó táncos.

De a cirmos nem tudta, ki az.

– Az, akinek az az elképesztően gyönyörű színésznő a párja, aki a

kóbormacskák védelmezője.

– Melyik elképesztően gyönyörű színésznő a kóbormacskák

védelmezője?

Lassan rájöttem, hogy az éleseszűség nem éppen csodálóm erőssége.

– Hagyjuk – mondtam, mert nem akartam feladni minden diszkréciómat.

Ezzel együtt nem akartam teljesen zárkózottnak tűnni. – És mi a neved?

– Mambo – válaszolta. – És a tied?

– Sok nevem van – kezdtem bele.

– A fajtiszta macskáknak gyakran sok nevük van.

Mosolyogtam, és úgy döntöttem, nem tisztázom a félreértést. Végül is

csak a körülmények miatt van az, hogy feddhetetlen családi hátterem

hivatalosan nem dokumentált.

– De biztos van egy általános neved.

– Az én esetemben ez a monogramom. DLM – válaszoltam.

– DLM?

– Igen – már Jokhang kapujánál jártunk.

– Minek a rövidítése?

– Ez lesz a házi feladatod, Mambo. Okos macska vagy. – Láttam, ahogy

izmos mellkasát kidülleszti büszkeségében. – Tudom, hogy rá fogsz jönni.

Jokhang irányába fordultam.

– Hogy talállak meg? – kérdezte a fiúmacska.

– Keress, amikor a zöld fénynél vagy, amelyik egész éjszaka ég.

– Tudom, melyik az.

A következő éjjel ott volt. Az ablakpárkányon voltam, de úgy tettem,

mintha nem látnám. Nem lenne jó, ha könnyű préda lennék. Szerettem

volna megnézni, mennyire van oda értem.

Amikor két éjszakával később is ott miáúzott, megadtam magam és

lementem.

– Rájöttem – újságolta boldogan még mielőtt teljesen odaértem volna.

Azon a kövön ült, ahol akkor, amikor először megpillantottam.

– Mire jöttél rá?

– A Dalai Láma Macskája. Az vagy, igaz?

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész világ megállt volna, mintha

mindenki visszafojtott lélegzettel várta volna, hogy személyazonosságom

nagy titkáról lehulljon a lepel.

– Igen, Mambo – válaszoltam végül, igézően nézve hatalmas kék

szemeimmel. – De ne csinálj ebből nagy ügyet.

Hangja suttogásra váltott. – El sem hiszem. Itt vagyok én, Dharamsala

sikátoraiból. És itt vagy te ezzel a monogrammal. Úgy értem, gyakorlatilag

királyi személy vagy.

– Egy macska lehet… – mit is mondhattam volna, hogy ne tűnjek

hiúnak? Őszentsége Bódhimacskája? Café Franc Rinpoche-ja? Mrs Trinci

Legszebb Lénye, Aki Valaha Élt? Chogyal és Tenzin Hóoroszlánja? (Vagy,

ne adj Isten, a sofőr Egeésze?) – Egy macska lehet DLM – mondtam végül

–, de ő akkor is… csak egy macska.

– Értem, amit mondasz.

Afelől voltak kétségeim. Még magam sem voltam biztos benne, hogy

mire gondoltam. – Szóval mi a terved ma estére?

Megkíméllek, kedves olvasó, annak az éjszakának és az azt követőknek a

részleteitől. Nem vagyok egy olyan macska. És ez nem egy olyan könyv. És

Te biztos, hogy nem egy olyan olvasó vagy!

Legyen elég annyi, hogy nem telt el úgy nap, hogy magamban ne

köszöntem volna meg teljes szívből Lobsangnak a tanácsát. És

Shantidevának. És a Dharamsala Telecomnak, hogy ezt a rosszkedvű

technikust küldték Jokhangba.

Körülbelül két hónappal Raj Goel látogatása után éppen szokásos

helyemen voltam az aktaszekrény tetején a vezető asszisztensek szobájában,

amikor Lobsang jött be.

– Van itt valami neked, ami a mi postánk közé keveredett. – mondta neki

Tenzin, miközben a borítékok közül egy nagyon csinos híresség képeslapját

halászta elő.

– Raj Goel? – Lobsang végigfutott a képeslapon, elolvasta az aláírást és

megpróbálta valahová elhelyezni a nevet. – Ó igen, az a Raj!

– Egy barátod? – kérdezte Tenzin.

– Emlékszel arra a fickóra a Dharamsala Telecomtól, aki itt volt néhány

hete, hogy a telefonvonalat ellenőrizze? Úgy tűnik, most Amerika egyik

legnagyobb telefontársaságánál dolgozik.

Tenzin szemöldöke fennakadt egy pár pillanatig. – Remélem jobb lett a

modora, vagy nem marad ott túl sokáig.

– Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb a modora – mondta Lobsang. –

Most, hogy megszabadult a kudarctól való félelmétől.

Kuncogott, ahogy továbbolvasta a lapot. – Múlt héten ennek a nőnek a

telefonját javította meg – Feltartotta a képeslapot.

– Ki ő? – kérdezte Chogyal.

– Egy híres amerikai színésznő, aki egyfajta védőszentje a

kóbormacskáknak. – Felém fordult cinkos pillantással.

– Ez a képeslap bezárja a kört a találkozásunkkal kapcsolatban Raj

Goellel, igaz DLM?

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vajon van annak hátránya, ha valaki a dalai láma macskája? Csupán a

kérdés feltevése is abszurd lehet, én pedig olyan hálátlannak tűnhetek, hogy

ebben a pillanatban egy elkényeztetett dögnek tarthatsz, kedves olvasó. Egy

olyan kerekképű, hosszúszőrű macskafélének, akinek fennhéjázó

arckifejezése azt a benyomást kelti, hogy soha semmi nem lesz elég jó neki.

De ne szaladjunk ennyire előre, kedves olvasó. Minden történetnek két

oldala van, nem igaz?

Való igaz, hogy nem sok olyan macska van a történelemben, akik olyan

páratlan körülmények között élnek, mint én. Nemcsak hogy minden

fizikális szükségletemet kielégítik, és minden szeszélyemnek eleget tesznek

– néha még azelőtt, hogy én magam tudnék róluk –, de társasági életemet

látogatók és izgalmas tevékenységek sora színesíti. Ami az érzelmeket

illeti, nehéz elképzelni, hogy valahol jobban szeressenek, imádjanak,

csodáljanak, azok, akik iránt én is teljes szívemből el vagyok kötelezve.

Lelkileg pedig, ahogy azt, kedves olvasó, már tudod, elég ha Őszentsége

belép a szobába és minden hétköznapi dolog megszűnik, és nem marad

más, csak a mély és igazi boldogság. Mivel olyan sok időt töltök a

jelenlétében, minden este az ágya lábánál alszom, és órák hosszat ülök az

ölében, bizonyára én vagyok a világ legszerencsésebb macskája.

Hol lehet mindennek hátránya?

Ahogy a dalai láma gyakran elmagyarázza, a belső fejlődés olyasvalami,

amiért mindannyiunknak személyes felelősséget kell vállalnunk. Más

lények nem tehetnek bennünket figyelmesebbé, hogy a mindennapi élet

összetett gazdagságát a lehető legjobban megtapasztaljuk. Ugyanígy, más

lények nem kényszeríthetnek arra, hogy türelmesebbek vagy kedvesebbek

legyünk, függetlenül attól, hogy a türelem és a kedvesség mennyire segítené

elő boldogságunkat. A meditáció alatti koncentrációt nyilvánvalóan szintén

saját magunk miatt kell fejlesztenünk.

És így érkezünk el a probléma gyökeréhez, az én zavarba ejtő, de

tagadhatatlan dilemmámhoz.

Nap mint nap ott ülök Őszentsége audienciáin és haladó gyakorlók

meditációs tapasztalatait hallgatom, tudva, hogy képtelen vagyok a

meditálásra több mint két percig anélkül, hogy elkalandoznának a

gondolataim. Nem telik el olyan hét, hogy ne hallanék lenyűgöző

kalandozásokról a tudatukban, amik a jógikkal történnek meg, amikor mély

transz állapotba kerülnek.

De amikor én lehunyom a szemem esténként, hamarosan mély és kábult

álomba merülök.

Ha egy olyan családdal élnék, akik annyi időt töltenek tévézéssel, mint

amennyit a dalai láma meditálással, akiknek az elméje annyira zavart lenne,

mint az enyém, talán akkor, gondolom néha, nem volnék ennyire

fájdalmasan tisztában a saját korlátaimmal. Ha olyan emberek vennének

körül, akik azt hiszik, hogy az emberek és a körülöttük lévő dolgok teszik

őket boldoggá vagy boldogtalanná, semmint az, hogy hogyan állnak

ezekhez az emberekhez és dolgokhoz – nos, akkor talán egy nagyon bölcs

macskának tartanám magam.

De nem vagyok az.

Nem is lehetek.

Ehelyett, néha annyira alkalmatlannak érzem magam, hogy úgy tűnik,

semmi értelme megpróbálnom igazi bódhimacskává válnom. Meditációs

képességem csapnivaló. Szokásomból fakadóan a gondolataim negatívak.

Az élet Jokhangban olyan számomra, mint törpének az óriások között. Nem

is beszélve a személyes tökéletlenségeimről, mint például a torkosságom,

amivel nap mint nap meg kell harcolnom, vagy fizikai tökéletlenségem, ami

azonnal látható lesz, amint elkezdek sétálni, a bizonytalan hátsó lábaim

miatt. És önbecsülésembe döfött tőrként áll ott annak a fájdalmas tudata,

hogy feddhetetlen származásom – micsoda tragédia! – nem dokumentált, és

valószínűleg ez így is marad az idők végezetéig. Nehéz folyamatosan

elhinni, hogy más vagy különleges – vagy ne adja az ég, kékvérű – vagyok,

ha nincsenek meg az ezt bizonyító papírok.

Éppen ezek jártak a fejemben, ahogy egyik reggel a Café Franc felé

igyekeztem, hogy valami finomsággal vidítsam fel magam. Ahogy a

vendégekkel teli helyiségen átsétáltam, megálltam egy pillanatra, hogy

nedves orrunkat összeérintve üdvözöljük egymást Marcellel, aki sokkal

barátságosabb lett velem, mióta Kyi Kyi itt van. Francot egy hangos

dorombolással tüntettem ki, aki erre lehajolt és megsimogatott. Majd

kitérve Kusali, a pincér útjából, aki éppen három tányért egyensúlyozott

egy-egy karján, felugrottam, és elfoglaltam helyem a divatmagazinok

között, majd végignéztem magánszínházamon.

Az utazók szokásos kavalkádja volt: túrázók, megtisztulni vágyók,

zöldek, tornacipős nyugdíjasok. De a figyelmemet egy harmincvalahány

éves fiatalember ragadta meg, aki egyedül ült közvetlenül a mellettem lévő

asztalnál és Bruce Lipton A hit biológiája című könyvét olvasta. Frissen

borotvált, jóképű férfi volt, mogyoróbarna szemekkel, magas homlokkal,

sötét göndör hajjal, és olyan gyorsan olvasott, hogy egy igazi entellektüel

bújhatott meg a vastag szemüvegkeret mögött.

Sam Goldberg egyike volt a bisztró törzsvendégeinek. Egy hónappal

ezelőtt érkezett McLeod Ganj-ba, és miután felfedezte a Café Francot,

rendszeres látogatójává vált. Franc pedig hamarosan bemutatkozott neki.

Sokat beszélgettek, amiből megtudtam, hogy Sam éppen két munka

között volt, miután kirúgták az állásából Los Angelesben. McLeod Ganjban

határozatlan ideig marad. Általában heti négy könyvet olvas el.

Megrögzött blogger volt az elme/test/lélek témákban. És több mint 20.000

ember követte az írásait.

Az egyik beszélgetés alatt, az elmúlt héten azonban érdekes új lehetőség

csillant fel. Egy kis szusszanásnyi szünetben a délelőtti és az ebédidő alatt

szokásos hajrá között Franc odahúzott egy széket Sammel szemben – ami

olyan megtiszteltetés volt, amit csak keveseknek tartogatott.

– Mit olvasol ma? – kérdezte és egy ingyen café lattét tett le Sam elé.

– Ó, köszönöm, nagyon kedves – Sam a kávéra pillantott, majd egy

pillanatra Francra, és visszatért a könyvéhez. – A dalai láma értékezése a

szívszútráról – mondta. – Az egyik klasszikus és személyes kedvencem.

Legalább egy tucatszor olvastam már. Thich Nhat Hanh A megértés szíve

mellett ezt találom a legfontosabb műnek, ami a szútra jelentésének a

megértésében segít.

– A Függő Keletkezés nehéz téma – jegyezte meg Franc.

– A legnehezebb – értett egyet Sam. – De ha átfogóan szeretnénk az

egészet megérteni, akkor nincs jobb, mint Tilopá tól a Mahamudra

útmutatása Naropához huszonnyolc versben vagy Első pancsen lámá tól A

dicsők főútja. Tilopa versei rendkívül líraiak, és a költészet gyakran olyan

értelmet tud átadni, amelyeket maguk a szavak nem. Pancsen láma tanításai

sokkal prózaibbak. De annyira erősek és világosak, amire szükség van,

amikor egy ilyen összetett kérdésről meditálunk.

Franc emésztette ezt egy ideig mielőtt megszólalt. – Lenyűgözöl, Sam.

Úgy tűnik, bármit is kérdezek tőled, féltucat könyvet sorolsz fel abban a

témában és még a tartalmukat is összegzed.

– Ó, n-n-n-nem – Sam nyakán piros foltok jelentek meg zavarában.

– Gondolom, a blogod miatt is van, hogy ennyire tájékozott vagy.

– Igazából a blog már mindennek az eredménye volt – Sam egy gyors

pillantást vetett Franc felé anélkül, hogy szemkontaktust létesített volna –,

semmint az ok.

– Mindig is egy könyvmoly voltál?

– Ez hasznos, ha ebben az iparágban vagy. A-a-az iparágban, amiben

voltam.

– És az milyen iparág volt? – kérdezte Franc.

– Könyvkereskedelem.

– Vagyis… ?

– Az egyik nagy könyváruház-láncnak dolgoztam.

– Ez… érdekes.

Felismertem azt a felcsillanást Franc szemében. Ugyanezt láttam, amikor

felfedezte, hogy a dalai láma macskája vagyok.

– Én vezettem az elme/test/lélek részleget – folytatta Sam. –

Folyamatosan tájékozódnom kellett az új címekről.

– És mondd csak – Franc előredőlt, könyökeit az asztalra tette –, mi van

az e-könyvekkel és elektronikus olvasókkal? Ez a könyvesboltok végét

jelenti?

Sam felhúzta a lábát a székben, majd egy teljes másodpercig képes volt

Franc szemébe nézni. – Senkinek nincs kristálygömbje, de szerintem van

néhány olyan bolt, ami még növekedni is fog. Amelyek egy bizonyos fajta

könyvet árulnak. Vagy talán még eseményeket is szerveznek.

– Mint például a könyves kávézók?

– Igen.

Franc hosszan nézett Samre, majd ezt mondta. Az elmúlt néhány

hónapban azon gondolkodtam, hogyan lendítsem fel az üzletet. Van az a

terület ott a többi asztaltól külön, ami nincs eléggé kihasználva. A kávézó

egy része felé mutatott, ami néhány lépcsővel feljebb volt, kevesebb

világítással, és gyakran üres asztalokkal. – Sok turista jön ide minden nap,

akik talán megvennének egy új könyvet – és itt a környéken sehol nincs

ilyen bolt. Csak az a probléma, hogy semmit nem tudok egy könyvesbolt

működtetéséről. És egészen idáig senkit nem ismertem, aki tud.

Sam bólintott.

– Szóval, mit gondolsz erről az ötletről?

– Ez tipikusan egy olyan hely, ahol szerintem jól működne egy

könyvesbolt. Ahogy említetted, nincs verseny. És az is segít, hogy errefelé

nincs mindig térerő, így nehéz lehet letölteni az e-könyveket…

– Egy csomó vendég már eleve érdeklődik a spirituális témák iránt –

vetette közbe Franc. – Mindig ilyen könyveket olvasnak itt.

– Ha a teljes élményért jönnek – villanyozódott fel Sam –, akkor ki lehet

bővíteni a választékot új könyvekkel, CD-vel, talán ajándéktárgyakkal is.

– Buddhista és indiai újdonságokkal.

– Csak a jó minőségű áruval.

– Természetesen.

Sam három teljes másodpercig Franc szemébe nézett. A felcsillanás

Franc szemében izgatott csillogássá változott. Még Sam szokásos

szégyenlőssége is eltűnni látszott.

Majd Franc ezt kérdezte: Beindítod nekem?

– Úgy érted… ?

– És működteted? Üzletvezetőként.

A lelkesedés hamar eltűnt Sam arcáról.

– Nos, ez i-i-i-igazán kedves tőled, hogy felajánlod, de nem tudnám.

Mély barázdák jelentek meg a homlokán a két szeme között. – Úgy

értem, csak egy pár hétig vagyok itt.

– Nincs állásod, amelyik visszavárna – emlékeztette Franc kissé

bárdolatlanul. – Itt pedig munkát ajánlok neked.

– És a vízumom?

Franc elutasítóan legyintett – Ismerek egy fickót, aki elintézi a

papírmunkát.

– És a sz-sz-sz-szállás?

– Van egy apartman az emeleten – mondta Franc. – Azt is belevehetjük a

megegyezésbe.

De ahelyett, hogy oldotta volna Sam aggodalmát, inkább csak fokozta

azokat. Sam lehajtotta a fejét, ahogy elvörösödött, először a nyakán, majd

biztosan és visszafordíthatatlanul elhatalmasodott az arcán is.

– Egyszerűen nem tudnám csinálni – mondta Francnak. – Még akkor

sem, ha minden…

Franc előredőlt a székében és nekiszegezte a kérdést: – Miért nem?

Sam elkeseredetten bámulta a padlót.

– Elmondhatod nekem – mondta Franc lágyabb hangon.

Sam lassan megrázta a fejét.

Egy kis szünet után Franc mással próbálkozott. – Bízz bennem, buddhista

vagyok.

Sam szomorúan mosolygott.

– Nem megyek el innen – Francnak sikerült együttérzést és kitartást vinni

a hangjába –, amíg nem mondod el.

Hátradőlt a székében, mintha hosszú várakozásra készülne. Sam még egy

árnyalattal sötétebbre vörösödött. Majd, egy hihetetlenül hosszú szünet

után, még mindig a padlót bámulva, halkan ezt mondta:

– Amikor a bolt, ahol dolgoztam bezárt, akkor kirúgtak.

– Ezt tudom.

– Az az igazság, hogy nem mindenkit rúgtak ki. Néhány embert

megtartottak és átcsoportosítottak. – Sam szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– És arra gondolsz… ?

– Ha jó lettem volna a munkámban, akkor engem is megtartottak volna.

– A legrégebben ott lévőket tartották meg, nem? – mondta Franc

tömören. – Mi más lett volna az ok? Nyilván a leépítés költsége. Nekik

nagyobb végkielégítést kellett volna adni.

Sam vállat vont. – Igen, többnyire így volt. De látod, hogy milyen rosszul

viselem, ha emberekkel kell bánnom. Nem lennék ebben jó, Franc.

Sikerült az eddigi legrövidebb pillantást vetnie Francra. – Az iskolában

mindig utoljára maradtam, ha a gyerekek csapatot válogattak tornán. A

főiskolán soha nem bírtam összehozni egy randit. Egyszerűen nem értek az

emberekhez. Katasztrofális lennék.

Franc megsajnálta a vele szemben ülő magába roskadt férfit, majd huncut

mosoly jelent meg az arcán. Intett Kusalinak, hogy hozzon nekik egy

eszpresszót.

– Igen, valóban – válaszolt egy idő múlva. – Képzelem, milyen tragédia

lenne, ha olyasvalaki vezetné a boltot, aki oda-vissza ismeri az összes

könyvünket. Vagy ha egy vevő megkérdezi egy témáról, akkor azonnal egy

féltucat lehetőséget sorolna fel. Ez katasztrofális lenne!

– Nem arról van szó, hogy…

– Gondold azt, hogy valaki csapatot akar összeállítani a tornaórán, és te

vagy az első, akit választ.

– Tudod, hogy nem úgy értettem…

– Vagy, ne adja az ég, felbukkant egy nő, aki randizni akar veled.

– Nekem az emberekkel való beszélgetéssel van a problémám – vágott

vissza Sam, már-már ellenségesen. – Nem vagyok jó benne.

– De hozzám beszélsz.

– Te nem egy vevő vagy.

– Soha senkit nem kényszerítettem, hogy rendeljen egy cappuccinót, és

tőled sem azt várom, hogy tukmáld rá a könyveket az emberekre, ha erre

gondolsz – mondta Franc. Farkasszemet néztek, majd Franc azt mondta.

– Lehet, hogy a könyvesbolt ötlet beválik, de az is lehet, hogy nem.

Biztos vagyok benne, hogy te vagy a megfelelő ember erre a munkára, még

akkor is, ha magad sem hiszed.

Már egy hét is eltelt a beszélgetés óta, de Sam Franc legnagyobb

erőfeszítései ellenére sem ígért semmit. Azóta is minden nap a kávézóban

volt, de többet nem beszéltek erről a témáról. Kíváncsi voltam, mennyi

ideig bírja ki Franc. Mert arról nem volt kétségem, hogy újra felhozza majd

a témát.

A beszélgetésük óta Sam több mesterembert is elhívott, hogy mérjék le a

helyet, amit a könyvesboltnak szánt, és hogy megbeszélje velük a polcozást,

és a bútorok elhelyezését. De vajon Samet rá tudja venni az üzletvezetésre?

Úgy esett, hogy Franc rábeszélőképessége lényegtelen lett. Nem sokkal

azután, hogy egyik reggel megérkeztem a bisztróba, és ott találtam Samet, a

sejtbiológia tárgykörébe mélyedve, nem más tűnt fel, mint maga Geshe

Wangpo.

Franc már rájött arra, hogy ha valakinek tanára van, az egy kétélű kard.

Az ebből származó haszon jelentős, de a kötelezettségek is. És ha az ember

tanára egy annyira könyörtelen láma, mint Geshe Wangpo, akkor a kard

borotvaéles. Franc keddenként fent a templomban vett órákat a

megvilágosodás útjáról, de Geshe Wangpo máskor is egészen váratlan

időpontokban bukkant fel az életében, ami mindig megváltoztatta az életét.

Egyik alkalommal komoly problémái voltak a személyzettel, amitől

kétségbeesettnek és magára hagyatottnak érezte magát. Geshe Wangpo

életében először telefonon hívta, és röviden arra utasította, hogy Zöld Tara

mantrát mormoljon minden nap két órában. Annak a hétnek a végére, Franc

személyzeti problémái varázslatos módon maguktól megoldódtak.

Egy másik alkalommal, Franc éppen letette a telefont miután az apjával

beszélt, aki betegágyából hívta San Franciscóból. Franc az elmúlt tíz percet

azzal töltötte, hogy elmagyarázta, miért nem tud hazamenni, hogy

meglátogassa, amikor megfordult és azt látta, hogy a láma ott áll mögötte.

Geshe Wangpo utasította, ellentmondást nem tűrő hangon, hogy minden

mást tegyen félre és látogassa meg az apját. Micsoda fiú ő, hogy azt mondja

idős és beteg apjának, hogy nincs ideje meglátogatni? Mit gondol, kinek

köszönheti az életét? Milyen szülőket szeretne későbbi életeiben – olyan

hanyagokat és részvétleneket, mint amilyen belőle lehet, vagy olyanokat,

akiket valóban érdekel a jósora? És mellesleg, vegyen jó minőségű

ajándékot az apjának a reptéri Duty Free-ben.

Fél órával később Franc lefoglalta a repülőjegyet, hogy hazamenjen.

Ma pedig, amikor Geshe Wangpo a kávézóba érkezett a délelőtti

csendesebb időszakban, körülnézett a sok üres asztalon, majd egyenesen

oda tartott, ahol Sam Goldberg ült egy könyvet olvasva. Erőteljes energia

volt abban, ahogy a helyiségen keresztülment, mintha nem is egy

barnaruhás szerzetes lenne, hanem egy sokkal félelmetesebb lény – egy

nagy, kék-fekete, tűzokádó sárkány, mint azok, akik a templomi thangkákon

vannak.

– Ide ülhetek? – kérdezte, és kihúzta a Sammel szemközti széket.

– I-i-igen, persze. – A körülöttük lévő asztalok majdnem mind üresek

voltak, de ha Sam furcsának is találta a kérést, nem mutatta jelét. Inkább

visszatért a könyvéhez.

Geshe Wangpo kényelembe helyezkedett, és nyilvánvalóvá tette, hogy

nem marad meg magának. – Mit olvas?

Sam felnézett. – Egy könyvet, a sejtbiológiáról.

A láma az üres kávéscsésze melletti három puhafedeles könyvre

pillantott. – Szeret olvasni?

Sam bólintott.

Gondolkodtam, hogy vajon Franc beszélt-e a könyvesbolt ötletéről Geshe

Wangpónak kedden az órája után, de ez nem tűnt valószínűnek. Geshe

Wangpo önállóságra biztatta a növendékeit. Samnek fogalma sem volt, ki az

a Geshe Wangpo, csak annyit érzékelt, hogy egy szokatlanul tolakodó

szerzetes.

– Az a leghasznosabb – mondta a láma Samnek –, ha megosztjuk

másokkal a tudásunkat. Különben mi értelme van annak, hogy birtokoljuk?

Sam felnézett a lámára –, és nem kapta el a tekintetét. Ez nem a szokásos

zavart pillantása volt, hanem egy olyan szemkontaktus, ami valószerűtlenül

sokáig tartott. Mi volt a láma szemében, ami megfogta a szégyenlős férfi

tekintetét? Talán valami megnyugtató és biztonságot adó kisugárzás, ami a

szigorú tibeti külső mögött rejtőzött? Vagy Geshe Wangpo egyszerűen azzal

az erős személyiségével fogta meg, amiről híres volt? Vagy valami teljesen

másfajta kapcsolat jött létre, amit nehezebb megmagyarázni?

Bármi is volt, amikor Sam válaszolt, nyoma sem volt szokásos

szégyenlősségének. – Érdekes, hogy ezt mondja. A tulajdonos nemrég azt

kérdezte, hogy vezetnék-e itt egy könyvesboltot.

Arra a kihasználatlan területre mutatott, amire Franc gondolt.

– És szeretné? – kérdezte a láma.

Sam egy fintort vágott. – Nem hiszem, hogy jó lennék benne.

Geshe Wangpo arckifejezése nem változott.

Ismét megkérdezte.

– Szeretné?

– Nem akarom, hogy miattam bukjon el. Sok pénzt kellene fektetnie a

könyvekbe és a könyvespolcokba. Ha az egész miattam nem működne…

– Értem, értem – Geshe Wangpo előrehajolt. – De szeretné?

Egy kis, bánatos, de ellenállhatatlan mosoly jelent meg Sam szája

sarkában.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Geshe Wangpo azt mondta neki:

Akkor csinálja!

Sam mosolya szélesebb lett. – Sokat gondolkodtam erről. Nagyon. Ez

egy igazán nagyszerű újrakezdés lenne. De vannak fenntartásaim.

– Mi az, hogy „fenntartás”? – a láma színpadiasan húzta fel a

szemöldökét.

– Fenntartás? – Sam szinonimákért kutatott az agyában. – Kétség,

aggodalom, bizonytalanság.

– Ez teljesen normális – mondta neki a másik. Majd, hogy nyomatékot

adjon neki, ismét elmondta, hangosabban és lassabban: Normális.

– Megvizsgáltam a lehetőséget – kezdte magyarázni Sam.

De Geshe Wangpo leintette: A túl sok gondolkodás felesleges.

Sam ránézett, megdöbbenve attól, ahogy az értelmes érvelést ilyen lazán

figyelmen kívül hagyja. – De még soha nem látott engem emberekkel –

folytatta. – Hétköznapi emberekkel.

A láma előrehajolt a székében: És ez probléma?

Sam megvonta a vállát. – Azt mondhatnánk, hogy ön-értékelési zavar.

– Önértékelési?

– Amikor nem gondoljuk, hogy elég jók vagyunk valamire.

Geshe Wangpót ez nem győzte meg. – De sok könyvet olvas. Megvan

hozzá a tudása.

– Nem erről van szó.

– A buddhizmusban azt mondanánk, hogy maga lusta – nézett kihívóan a

láma.

Sam reakciója az ellentéte volt a megszokottnak. Teljesen elfehéredett.

– Ha lebecsüli magát, azt gondolja, hogy nem jó, ha azt mondja, hogy

„Nem tudom megcsinálni”. Ez mind a lélek gyengesége. Dolgoznia kell

rajta, hogy legyőzze.

– Ez nem választás kérdése – ellenkezett Sam erőtlenül.

– Akkor azt kell választania, hogy legyőzi. Ha továbbra is a lélek

gyengeségét táplálja, az eredmény egy még gyengébb lélek lesz. Ehelyett az

önbizalmat kell nevelgetnie! – Geshe Wangpo felegyenesedett a székében

és összeszorította az öklét az asztalon. Minden irányba erő áradt belőle.

– Gondolja, hogy képes vagyok rá?

– Képesnek kell lennie! – mondta a láma ellentmondást nem tűrve. – Ha

az emberekhez beszél, tágra nyílt szemekkel és erőteljes hangon tegye.

Sam is felegyenesedett a székében.

– Olvasta az Útmutató a bódhiszattva életmódhoz című könyvet?

Sam bólintott.

– Abban van, hogy az önbizalmat egészséges mértékben kell

gyakorolnunk. Ezt tenné ebben az esetben, igen, egészséges mértékben. El

kell döntenie, hogy „Megcsinálom.”

– Tágra nyílt szemek és erőteljes hang? – kérdezte Sam érezhetően

hangosabban.

A láma bólintott. – Mint most.

Geshe Wangpo erejének hatására egy új érzés kerítette hatalmába Samet.

Egyenesebben ült, magabiztosabban tartotta magát. Ahelyett, hogy lesütötte

volna a szemét, egyenesen Geshe Wangpo szemébe nézett. Semmit nem

mondtak ki, de a csendben a kommunikációnak egy más, beleérző formája

látszott kibontakozni. Mintha Sam kezdett volna rájönni arra, hogy az

önbecsülési problémái csupán arról szóltak, amit ő gondolt saját magáról, és

amelyeknek annyi súlya sem volt, mint egy zsebkendőnek. Olyan

elképzelések, amelyek átmenetiek voltak, és mint bármi más, létrejöttek,

egy ideig maradtak, majd távoztak. Olyan elképzelések, amelyeket ennek a

szerzetesnek a jelenlétében új, életigenlő elképzelések váltottak fel.

Hosszú szünet után szólalt meg újra.

– Nem is tudom a nevét.

– Geshe Acharya Trijang Wangpo.

– Csak nem az Út a mindentudás egységéhez című könyv szerzője?

A láma hátradőlt a székében, karba tette a kezeit, és kihívóan nézett

Samre. – Sokat tud – mondta neki.

Ahogy később Jokhang felé sétáltam, gondolataimba mélyedtem arról,

amit Geshe Wangpo mondott. Ugyanannyira meglepett, mint Samet, hogy a

buddhizmusban az önbizalomhiányt a lustaság egy formájaként értelmezik,

gyenge lélekként, amit fejleszteni kell. Eszembe jutott saját kisebbségi

érzésem, amit a dharma gyakorlásával és a meditációval kapcsolatban

általánosságban éreztem. És hogy az hogy Jokhangban élek és folyton azt

látom, hogy a transzcendencia megvalósulhat, arra emlékeztet, hogy saját

meditációs képességeim annyira korlátoltak, hogy jóformán nem is érdemes

folytatnom.

De ahogy Franc lámája mondta, mi történik, ha a gyenge lelket táplálom?

Milyen eredménye lehet ennek azon kívül, hogy még nagyobb gyengeséget

generál? Elkerülhetetlen, bár nyugtalanító logika volt ebben, de ezzel együtt

inspiráló és erőt adó is volt.

Aznap este, amikor felvettem a meditáló pozíciót az ablakpárkányon,

mancsaimat kényelmesen magam alá húztam, szemeimet félig lehunytam,

és mielőtt a légzésemre koncentráltam volna, felidéztem Geshe Wangpo

szavait.

Emlékeztettem magam arra, hogy a tökéletes példaképpel élek és

olyanokkal vagyok körülvéve, akik támogatják a gyakorlásom. Nem is

lehetett volna jobb környezet arra, hogy igazi bódhimacskává váljak.

Egyedül kell megcsinálnom!

Vajon a meditációból teljesen megvilágosult lényként ébredtem fel? A

hozzáállásomon való változtatás eljuttatott az azonnali nirvánához? Kedves

olvasóm, hazudnék, ha ezt állítanám. A meditációm alatt semmi jele nem

volt az azonnali fejlődésnek, de talán ami fontosabb, hogy az érzéseim

viszont változtak.

Onnantól fogva elhatároztam, hogy nem fogok minden egyes

félresikerült meditáció után arra gondolni, hogy feladom. Nem fogom a

saját teljesítményemet Őszentsége látogatóinak olimpiai magasságokba érő

tudásához hasonlítani. Én DLM vagyok, saját hibáimmal és

gyengeségeimmel, de akárcsak Samnek, nekem is vannak erősségeim is.

Metaforikus értelemben tágra nyílt szemekkel és erős hangon fogok

meditálni. Talán nincs meg minden tudásom a meditatív koncentráláshoz,

de sokat tudok.

Van egy utóirat ehhez a történethez, kedves olvasóm. Ez a legjobb az

egészben, nem igaz? Az extra meglepetés. A slusszpoén. Az a fajta macska

vagyok, akinél nem ritka a váratlan fordulat.

És ez az a fajta könyv.

És ha már idáig eljutottál velem, akkor tetszik vagy nem, kedves

barátom, valószínűleg te is az a fajta olvasó vagy!

Először is, egy beismeréssel tartozom.

Kényelmetlenül éreztem magam aznap, amikor Sam egyre növekvő

önbizalomhiányának voltam tanúja, ahogy alkalmatlanságát bizonygatta

Francnak. Hogyan erősített rá a könyvesboltból való kirúgása arra az

érzésre, amit akkor érzett, amikor utoljára választották be a sportcsapatba.

Hogyan érezte magát egész életében kirekesztettnek amiatt, hogy a

főiskolán nem sikerült párt találnia. Az a tény, hogy rengeteg nagy tudású

szakember volt járatlan a sportokban, és hogy voltak gyönyörű nők, akik

igencsak csúnya férfiakkal randiztak nem oszlatta el Sam önromboló

tévhitét. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen intelligens volt, magyarázata

furcsának tűnt, és még nevetséges is lett volna, ha nem okozott volna neki

éppen ez fájdalmat.

Mégis, amikor azt hallottam, hogyan köt össze néhány teljesen független

élményt egy nagy nyomasztó jellemzéssé önmagáról, arra kellett

rádöbbennem, hogy én is pont ilyen vagyok.

Én is ugyanúgy hagyom, hogy egy negatív gondolat kipattintson egy

másik tőle teljesen független gondolatot. Ahogy hiányos meditációs

képességeimtől azonnal eljutottam a fegyelem hiányáig az étkezésekben.

Ahogy az alakomról elmélkedtem, és rögtön kilyukadtam furcsa

járásomnál, amit sérült lábam okozott. Ami magától értetődő módon

vezetett legkorábbi emlékeimhez és a származásom problémájához.

Miután Geshe Wangpo felrázott ebből az állapotból, felfedeztem az

ellenkező dinamizmust: hogy a pozitív gondolatok is megsokszorozódnak –

és a legváratlanabb és legcsodálatosabb eredményhez vezetnek.

Van egy mondás, amit Goethének tulajdonítanak, és a hűtőmágnesek,

üdvözlőlapok és egyéb inspirációs csecsebecsék gyártói nagyon szeretik.

Így szól: „Bármit, amit megtehetsz, vagy arról álmodozol, hogy

megteheted, kezdd el. A bátorságban ott a zsenialitás, az erő és a varázslat.”

Bár Tenzin azt mondta, hogy Goethe soha nem írt ilyet, ezeknek a

szavaknak meggyőző erejük volt.

Mióta magabiztosabb lettem a meditációs gyakorlatommal kapcsolatban,

úgy éreztem, hogy ez még egy sor másik dologra is kihat. Nem ettem meg

az utolsó falatig mindent Mrs Trinci aprított csirkemájából, csak azért, mert

ott volt. Büszke tartással sétáltam be Őszentsége találkozóira magas rangú

vendégeivel. Miért is ne tehetném?

S a legérdekesebb mind közül: Tashi és Sashi, az utcagyerekekből vált

növendékek, akiket Őszentsége arra kért, hogy különös gonddal

vigyázzanak rám, időnként továbbra is meglátogattak Jokhangban, a

látogatói szobában. Általában a földön ültek és a nyakamat simogatták.

Néha mantráztak.

Egyik délután, néhány nappal a hozzáállásomban bekövetkezett

változtatás után, éppen meglátogattak. Az addig megszokottak szerint,

kiterültem egy díszes szőnyegen, karjaim és lábaim szétvetve, hogy ők

szabadon paskolhassák a pocakomat.

Ezen a ponton lépett be Chogyal a szobába.

– Nagyszerű! – nézett a fiúkra mosolyogva.

– Gyönyörű macska lett belőle – mondta Tashi.

– Egy himalájai – mondta nekik Chogyal, majd lehajolt, hogy

megvakargassa a fülem tövét. – Általában csak tehetős emberek engedhetik

meg, hogy ilyen macskájuk legyen.

Sashi a távolba nézett egy darabig, majd azt mondta.

– Ennek a macskának az anyja tehetős emberek birtokában volt.

– Tényleg? – Chogyal felhúzta a szemöldökét.

– Igaz, hogy mi egy szegény környéken voltunk, de láttuk, ahogy az

anyja egy nagy ház falán mászik át…

– Nagyon nagy ház – vágott közbe Tashi. – Saját medencével!

– Odament enni – mondta Sashi.

– Egyik nap követtük őt a kölykeihez… – kezdte Tashi.

– Így találtuk meg őket – fejezte be Sashi.

– Sok csillogó Mercedes autójuk volt a háziaknak – emlékezett vissza

Tashi. – És egy szolgájuk, akinek pusztán az volt a feladata, hogy ezeket

fényesítse.

Chogyal felállt. – Érdekes, úgy tűnik, hogy DLM fajtiszta. De tudják,

hogy az eskünkben benne van, hogy buddhistaként nem veszünk el semmit,

amit nem önként adnak. Nem tudom, hogy lehetséges lenne-e felkeresni a

családot, ahonnan DLM élt, és felajánlani, hogy kifizetjük.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Amikor államfők látogattak Jokhangba, mindig nagy volt a sürgés-forgás.

A látogatást megelőző napokban komolyképű titkosszolgálati emberek

néztek be a komplexum minden szekrényébe. Protokollfőnökök találkoztak,

hogy a legapróbb részleteket is megbeszéljék.

A legnagyobb gonddal bizonyosodtak meg mindenről a környező tetők

biztosításától kezdve a VIP vendégek WC-papírjának a minőségéig.

Éppen ezért ért teljesen váratlanul, amikor Őszentsége nem pusztán egy

államfőt, hanem egy igazi királynőt látott vendégül.

A szokásos aprólékos készülődés ezúttal elmaradt. Csak egy átlagos

biztonsági ellenőrzés történt fél órával a látogatás előtt. Ez már csak azért is

volt ironikus, mert tudtam, hogy Őszentsége nagyon várja a találkozást

ezzel a királyi vendéggel. Hallottam amikor korábban olyan szépen beszélt

a fiatal királynőről és a férjéről. A királynő nemcsak szokatlanul gyönyörű,

hanem az egyetlen himalájai buddhista ország királyának a felesége volt.

Természetesen Bhután királynőjéről beszélek.

Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem a Himalája-régió térképe

fölé hajolva töltötték az iskolás éveiket – vannak egyáltalán ilyen emberek?

–, Bhután egy kis ország Nepáltól keletre, Tibettől délre és Bangladeshtől

kissé északra. Az a fajta hely, ami könnyen elkerülhette a figyelmed, ha a

sonka a szendvicsedből éppen rossz helyre esett a térképen. Ugyanezt

elmondhatjuk Európa országainak legalább a feléről, de Bhutánt kihagyni

óriási hiba lenne, mert ez, egészen egyszerűen a legközelebbi hely a földi

mennyországhoz.

Egy mindentől távoli, érintetlen királyság, az áthatolhatatlan Himalája

hegyvonulat mögött. Az 1960-as évekig Bhutánnak nem volt saját valutája,

telefonvonalai, és a televízió is csak 1999-ben ért el ide. Az emberek

figyelme sokkal inkább fordult a belső értékeik gondozására, semmint a

materiális jólétre. Maga Bhután királya volt az, aki az 1980-as években a

nemzet haladását bruttó nemzeti összboldogságban mérte bruttó nemzeti

össztermék helyett.

Egy ország teli arany tetejű templomokkal, amelyek a

legvalószínűtlenebb sziklaszirteken helyezkednek el, és ahol imazászlókat

csapkod a szél a mély, hegyi szakadékokban, és a szerzetesek kántálása tölti

be a tömjénszagú hetedik századi templomokat – Bhutánt a varázslat ereje

hatja át. És mindez ott volt akkor, amikor a fiatal királynő megjelent

Őszentsége rezidenciáján.

Szokásos helyemen voltam az ablakpárkányon, a reggeli napon

sütkérezve, amikor hallottam, hogy Lobsang bejelenti őt. Azokra a

szavakra, hogy „Őfelsége a királynő”, a hátamra fordultam és hátralógattam

a fejem az ablakpárkányról.

Még fejjel lefelé nézve is láttam, hogy különlegesebb lény volt. Törékeny

termetű, bőre arany színű, haja sötét és dús, magával ragadó jelenség!

Hagyományos bhutáni kirában – gazdagon hímzett bokáig érő ruha –

majdhogynem babaszerűnek tűnt. Mégis, ahogy mozgott, természetes és

megjátszás nélküli volt, és igazán barátságos személyiségről tanúskodott.

Néztem, ahogy átadja Őszentségének a szokásos fehér sálat, meghajtja a

fejét, és a szívére teszi a kezét az odaadás jeleként. Az ünnepélyes köszöntő

után körülnézett, mielőtt leült – és azonnal meglátott engem.

Találkozott a tekintetünk, és bár nem sokáig néztük egymást, valami

fontos történt. Azonnal tudtam, hogy közénk tartozik.

Egy macskabarát.

Ahogy leült, lesimította a kirát az ölében, mintha várná, hogy mi

következik. Legördülve az ablakpárkányról a szőnyegre ugrottam és

bemutattam egy napüdvözlést gyönyörűen előrenyújtva a mellső

mancsaimat, majd egy fordított napüdvözlést félénken a hátsó részemre

ereszkedve, végül elindultam, oda, ahol ült. Felugrottam az ölébe, azonnal

elhelyezkedtem, ő pedig elkezdte simogatni a nyakamat, és mindketten úgy

éreztük mintha régi barátok lennénk.

Az emberek igen kis részének van meg az a veleszületett képessége,

hogy érti a macskák hangulatváltozásait: hogyan különbözhet teljesen az,

amit az egyik pillanatban szeretnénk attól, amit pusztán néhány pillanattal

korábban akartunk. Csak néhány ember tudja, hogy nem szabad addig

simogatni egy macskát, amíg rá nem kényszerülünk, hogy megforduljunk és

egy éles harapással jelezzük, hogy már nem szeretnénk – általában a mutató

ujjnak címezve. Egy nagyon kis százalékuk érti, hogy csak azért, mert az

egyik nap hatalmas szájnyalogatás közepette nyakaltunk be egy grillezett

pulykakonzervet nem jelenti, hogy akár csak egy pillantást is akarunk vetni

egy ugyanilyen ételre a következő nap.

Nem Winston Churchill mondta, hogy a macska egy rejtvény egy

talányba rejtve, és kellemes szőrmébe csomagolva? Nem? Esküdni mernék,

hogy olvastam valami ilyesmit egy róla szóló cikkben. De, ha nem is

mondta, bizonyára gondolta. Szólni kellene a Wikipediának!

És ott van Albert Einstein, aki állítólag azt mondta, hogy csak a zene és a

macskák kínálnak menekvést az élet szenvedései elől. Jegyezzük meg, hogy

más háziállatok témájában a 20. század legnagyobb gondolkodója

különösképpen hallgatott. Rád hagyom, kedves olvasóm, hogy levond a

következtetéseket.

Mi macskák nem vagyunk robotok, akiket be lehet tanítani arra, hogy

ugorjanak, üljenek le, pacsizzanak egy-egy vezényszó elhangzására, vagy

egy csengettyű megszólalására, vagy hallottál már valaha Pavlov

macskájáról?

Na, erről van szó! Már a gondolat is elképzelhetetlen!

Nem, a macskák misztikusak, néha még magunknak is. A legtöbb ember

kész olyan tisztelettel bánni velünk, ami csak azoknak jár ki, akik olyan

sokat tesznek az emberek elégedettségéért, miközben olyan keveset kérnek.

Csak néhány igen kevés ember ért meg bennünket. És Bhután királynője

ennek az elit kisebbségnek a része volt.

Néhány ismerkedő simogatás után, összetette az ujjhegyeit és a

homlokomat kezdte masszírozni a körmeivel, aminek következtében

rendkívüli öröm futott végig a gerincemen egészen a farkam végéig.

Mélyről jövő dorombolással jutalmaztam.

Őszentsége, aki udvarias kérdéseket tett fel a király és más bhutáni

királyi személyek egészsége felől, rám nézett. Általában megkérdezte a

vendégeit, hogy zavarja-e őket, ha a szobában vagyok. Úgy tűnik, néhány

ember allergiás a macskákra, ami szerintem olyan lehet, mintha nem

bírnánk elviselni a belga csokit, az olasz kávét, vagy Mozart zenéjét. A

királynő azonban olyan figyelmes volt velem, hogy nem is volt szükség

feltenni ezt a kérdést, de felém mutatva azt mondta: Ez nagyon szokatlan.

Még senkit nem fogadott el ilyen gyorsan! Nagyon megkedvelte önt.

– És én is kedvelem őt – mondta a királynő. – Igazán elbűvölő.

– A mi Hóoroszlánunk.

– Biztos vagyok benne, hogy nagy örömöt okoz. – A királynő most a

fültövemet masszírozta pont megfelelő erősséggel.

Őszentsége kuncogott: igazi egyéniség!

Folytatták a beszélgetést különböző dharma gyakorlatokról. Ahogy

beszéltek, a királynő tovább masszírozott és hamarosan félig öntudatlan

állapotba kerültem, nem is hallva, miről van szó közöttük.

Az elmúlt hetekben lelkiismeretesen figyeltem a saját napi

meditációimra, miután Geshe Wangpo ráébresztett erre. Néhányszor a

templomba is elmentem, hogy magasrangú lámák tanításait hallgassam.

Minden alkalommal a dharma gyakorlat egy-egy változatát beszélték meg.

És minden alkalommal világos volt, hogy a gyakorlás mennyire fontos.

A lélekgyakorlat a buddhista tevékenységek alapja, és arra biztatnak,

hogy erős koncentrációs készséget fejlesszünk ki nemcsak a meditáció alatt,

de a mindennapos éberség gyakorlásával. Ahogy az egyik láma magyarázta,

ha nem vagyunk objektíven tudatában a gondolatainknak minden

pillanatban, hanem belefeledkezünk mindegyikbe, akkor hogyan kezdhetjük

el megváltoztatni ezeket? „Nem tudod irányítani, amit nem figyelsz.” –

mondta. Úgy tűnik, az éberség egy alapozó gyakorlat.

Egy másik tanító azt magyarázta, hogy hagyományaink központi eleme a

hat tökéletesség. Ha nem gyakoroljuk az adakozást, erkölcsösséget és a

türelmet, hogy csak hármat említsek, mi értelme szövegeket tanulni, vagy

mantrákat kántálni?

Erény nélkül egyetlen más dharma tevékenységünknek sem lenne

értelme.

Egy másik láma azt magyarázta, hogy a bölcsesség a valóság

természetéről az, ami megkülönbözteti Buddha tanításait másokétól. Ahogy

a világ megjelenik előttünk, az csalóka, hangsúlyozta, és ennek az apró

igazságnak a megértéséhez sok hallgatásra, gondolkodásra, és meditációra

van szükség. Csak azok érhetik el a nirvánát, akik teljesen megértik ezt az

igazságot.

Ahogy a gondolataim továbbra is keresztezték a királynő és a dalai láma

beszélgetését, eszembe jutott az a tanítás, amit éppen előző este hallgattam.

A gyéren megvilágított templomban, ahol megszámlálhatatlan buddha és

bódhiszattva nézett le ránk szobrok és faliszőnyegek formájában, a

Namgyal Kolostor egyik legnagyobb tiszteletben álló jógija beszélt a tantra

gyakorlatok gazdag ezoterikus hagyományairól, köztük a Fehér Taráról és a

Gyógyító Buddháról. Mindegyik gyakorlatnak saját szövege, vagy

sadhanája volt, illusztrációkkal és hozzá tartozó mantrákkal. Egyes tantrák

elengedhetetlenek akkor, ha gyorsan el akarjuk érni a megvilágosodást,

magyarázta a jógi.

Ki ne akarná?

Minél többet tanultam a tibeti buddhizmusról, annál jobban értettem,

hogy milyen keveset tudok. Szó se róla, a tanítások érdekesek és

ösztönzőek voltak, és mindig volt egy új és érdekes gyakorlat a tanítók

tarsolyában. De egyre zavarosabb is lett az egész számomra.

Csak félig követve a beszélgetést, ami a fejem felett zajlott, teljesen

magamhoz tértem, amikor azt hallottam, hogy a királynő így szól:

Őszentsége, olyan sok különböző gyakorlat van a tradíciónkban. De

melyikük a legfontosabb?

Mintha olvasott volna a gondolataimban! Ez volt az én kérdésem, bár

nem fogalmaztam meg ennyire pontosan. Ez volt az, amit én is tudni

akartam!

Őszentsége egy percig sem habozott a válasszal.

– Nem kérdés, hogy a legfontosabb gyakorlat a bódhicsitta.

– Az a vágyunk, hogy megvilágosodjunk, és minden érző lényt

elvezessünk ebbe az állapotba – mondta a királynő.

A dalai láma bólintott. – A megvilágosodásnak ez az állapota, tiszta és

nagy együttérzésen alapszik, ami viszont tiszta és nagy szereteten nyugszik.

Ebben az esetben a tiszta elfogulatlant jelent, feltétel nélkülit. És a nagy azt

jelenti, hogy minden érző lény hasznára válik, nemcsak annak a kis

csoportnak, akiket abban a pillanatban szeretünk.

– A mi nézőpontunkból az egyetlen módja, hogy elérjük az állandó

boldogság állapotát és elkerüljünk minden szenvedést, ha elérjük a

megvilágosodást. Ezért tekintjük a bódhicsittát a legönzetlenebb

ösztönzésnek. Nemcsak magunknak akarjuk elérni a megvilágosodást,

hanem azért, hogy más lényeket is hozzásegítsünk ehhez.

– Egy nagy kihívást jelentő ösztönzés.

Őszentsége mosolygott. – Természetesen! Ez egész életünkön át tartó

feladat, hogy a lélek megvilágosodása egy jó elképzelésből komoly

meggyőződéssé váljon.

Amikor elkezdjük, úgy érezhetjük, mintha mesterkélt lenne. Azt

gondolhatjuk: „Kit csapok be, ha úgy teszek mintha egy Buddha lennék, és

minden érző lényt elvezethetnék a megvilágosodáshoz?”. De lépésről

lépésre, fejleszthetjük a megértést. Meglátjuk, hogy mások már elérték ezt.

Megjön az önbizalmunk saját képességeink iránt. Megtanuljuk, hogy

kevésbé összpontosítsunk magunkra és jobban másokra.

Egyszer hallottam egy érdekes meghatározását a szent embernek: „a

szent ember olyasvalaki, aki többet gondol másokra, mint magára.” Ez igaz,

egyetért?

A királynő bólintott, majd ezt mondta.

– Egyetérteni a bódhicsitta elveivel egy dolog. De a gyakorlatba is

átültetni…

– Igen, ha éberek vagyunk a bódhicsittával kapcsolatban, az nagyon

hasznos. Olyan sokszor használhatjuk a testünkkel, beszédünkkel,

lelkünkkel kapcsolatosan. A mindennapi életünk tele van olyan

helyzetekkel, amikor gyakorolhatjuk a bódhicsittát, és minden alkalommal,

amikor ezt tesszük, ahogy Buddha mondta, a lelkünkre gyakorolt hatása

felfoghatatlanul nagy.

– Miért olyan nagy, Őszentsége?

A dalai láma előrehajolt a székében. – Az erény ereje sokkal, sokkal

nagyobb, mint a negatív tetteknek, és nincs nagyobb erény, mint a

bódhicsitta. Amikor ezt gyakoroljuk, akkor a belső értékekre koncentrálunk

és nem a külsőkre. Mások jólétére gondolunk, és nem a magunkéra. Ahogy

látja ez egy átfogó nézőpont, nem az evilági életnek a rövidtávú

időtartamára koncentrál. Minden szokásos gondolatunk ellenébe megy. A

gondolatainkat egy nagyon különböző és erőteljes pályára állítjuk.

– Azt mondta, hogy a mindennapi élet tele van lehetőségekkel, hogy ezt

gyakoroljuk?

Őszentsége bólintott. – Minden alkalommal, amikor valami jót teszünk

valakinek, még akkor is, ha ez egy mindennapi dolog, amire számít, azzal a

gondolattal tehetjük, hogy „A szeretetnek, vagy a boldogság átadásának

ezzel a tettével megvilágosodáshoz juthatok, hogy felszabadítsak minden

érző lényt.” Minden alkalommal, amikor bőkezűek vagyunk, legyen az

adakozás, vagy egy macska ellátása, erre gondolhatunk.

Abban a pillanatban nagyot ásítottam. A dalai láma és a királynő

nevettek.

Majd ahogy a királynő lenézett zafír színű szemeimbe, azt mondta: A

karma az, ami más embereket és lényeket az életünkbe sodor, igaz?

Őszentsége bólintott. – Ha nagyon erős a kapcsolat, néha ugyanaz a lény

vissza is térhet újra meg újra.

– Vannak, akik azt gondolják, hogy butaság hangosan mantrázni az

állatok kedvéért.

– Nem, nem butaság – mondta Őszentsége. – Nagyon hasznos lehet.

Karmikus bevésődést hagyhatunk annak a lénynek a szellemi

kontinuumába, ami szárba szökken, ha a jövőben a megfelelő feltételek

bekövetkeznek. Ismerünk olyan történeteket, ahol meditátorok madaraknak

mondtak fel mantrákat. Későbbi életükben a madarak rátaláltak a dharmára,

és képesek voltak megvilágosodni.

– Szóval a kis Hóoroszlánnak nagyon jó bevésődései lehetnek.

A dalai láma felragyogott. – Mindenképpen.

Ekkor a királynő olyasmit mondott, amire még soha nem is gondoltam. –

Ha kismacskái lesznek, nagy megtiszteltetés lenne, ha valamelyiknek nálam

lehetne az otthona.

Őszentsége összecsapta a két kezét.

– Nagyszerű ötlet!

– Komolyan gondolom.

A dalai láma nagy hálával nézett rá, és azt mondta.

– Észben tartom.

Néhány nappal később besétáltam a vezető asszisztensek szobájába. A

telefonok csöndesek voltak, a napi posta még nem érkezett meg, és a

szokatlanul eseménytelen időszakot Chogyal arra használta, hogy teát

készített, amit a két férfi finom teasüteménnyel együtt fogyasztott, amit

még Mrs Trincitől kaptak.

– Jó reggelt, DLM – üdvözölt Chogyal, ahogy odadörgölőztem a lábához.

Lehajolt, hogy megsimogasson.

Tenzin hátradőlt a székében. – Mennyi ideje is van nálunk?

Chogyal megvonta a vállát. – Egy éve?

– Szerintem régebben.

– Még Kyi Kyi előtt érkezett.

– Jóval Kyi Kyi előtt – Tenzin diplomatához illő kifinomultsággal

harapott bele az aprósüteménybe. – Nem az oxfordi professzor

látogatásának az idején volt?

– Pontosan meg tudom mondani – Chogyal előrehajolt, hogy a

számítógépen ellenőrizze a naptárját. Emlékszel? Aznap volt, amikor

Őszentsége hazajött arról az amerikai útról.

– Valóban!

– Ami tizenhárom, tizennégy… tizenhat hónapja volt.

– Olyan régen?

– Gyorsan szalad az idő – mondta Chogyal.

– Hmm.

– Miért kérdezted?

– Csak arra gondoltam – mondta Tenzin –, hogy már nem kiscica.

Amikor beoltattuk, azt javasolták, hogy majd ivartalanítsuk. És tetessünk

bele mikrochipet.

– Felírom, hogy hívni kell az állatorvost – mondta Chogyal és hozzáadta

az aznapi teendők listájához. – Péntek délután lesz egy kis időm, hogy

elvigyem hozzá DLM-et.

Azon a péntek délutánon Chogyal ölében ültem a dalai láma autójának

hátsó ülésén, ahogy a sofőr – minél kevesebbet mondunk róla, annál jobb –

Jokhangból Dharamsala modern állatorvosi klinikájára vitt. Nem volt

szükség ketrecre, kosárra, vagy egyéb civilizálatlan eszközökre. Én

mégiscsak a dalai láma macskája vagyok. Ahogy lefelé mentünk a hegyről,

nagy figyelemmel kísértem az események kibontakozását, bajszom

remegett a kíváncsiságtól. Inkább Chogyalnak volt szüksége nyugtatásra,

ahogy idegesen magához húzott és mantrákat mormolt.

Dr Wilkinson, a magas, vékony ausztrál állatorvos hamar feltett a

vizsgálóasztalra, kinyitotta a számat, bevilágított a fülembe és ellenőrizte a

hőmérsékletemet.

– Nagyon gyorsan elszaladt az idő – mondta neki Chogyal. – Régebben

van már nálunk, mint gondoltuk.

– Már megkapta a szükséges oltásokat – nyugtatta meg az állatorvos. –

Ez a legfontosabb. Fogyott valamennyit mióta legutóbb láttam, amire

szükség is volt. A bundája nagyon jó állapotban van.

– Szeretnénk beültettetni egy mikrochipet. És ivartalaníttatni.

– Mikrochip – Dr Wilkinson átvizsgálta a testemet. – Ez mindig jó ötlet.

Állandóan hoznak be ide elveszett állatokat, és sehogy sem tudjuk

megtalálni a gazdájukat. Igazán szívszorító.

Abbahagyta a vizsgálatot és megállt egy pillanatra.

– Az ivartalanítással viszont várnunk kell.

Chogyal felhúzta a szemöldökét. – Nem is gondoltam, hogy most

rögtön…

– Hat hét, talán egy hónap – Az állatorvos jelentőség-teljesen nézett rá.

Chogyal még mindig nem értette. – Be van táblázva operációkkal?

Dr Wilkinson megrázta a fejét és mosolygott. – Egy kicsit elkéstek az

ivartalanítással – mondta Chogyalnak. – A dalai láma macskája anya lesz.

– Hogy fogjuk hívni őket? – ez volt a sofőr első kérdése, amikor Chogyal

elmondta neki a hírt hazafelé. Chogyal megvonta a vállát. Gondolom máson

járt az esze. Például, hogy hogyan mondja meg Őszentségének.

– Egeészek? – javasolta a sofőr.

EPILÓGUS

A Café Francban pörögtek az események. A táblafestők napok óta a létra

tetején ültek, és az étterem új homlokzatán dolgoztak. Azt a területet, amit

Franc a könyvesboltnak szánt, elkerítették. A kalapálások, szögelések és a

munkások jövésmenéséből ítélve nagy változások mentek végbe a

mennyezetig tartó panelek mögött.

Bárki kérdezte Francot, elmagyarázta, hogy a Café Franc egy „nagy

újranyitás” előtt áll. Minden lesz, ami eddig, de még sokkal jobb. Több

szolgáltatás lesz a vendégeknek és nagyobb termékkínálat. Még

érdemesebb lesz idejönni, és itt tölteni az időt.

De hogy pontosan mi történik a kulisszák mögött az a titokzatosság

homályába veszett.

Ez volt jellemző az én életemre is mostanában. Kiscicák anyja leszek. A

testemben jelentős és gyors változások mentek végbe. De hogy ez pontosan

mit jelent majd számomra, azt csak találgatni tudtam. Vajon hány kiscicám

lesz? Hogyan fogja megváltoztatni az életünket Jokhangban? Vajon

himalájai cicák lesznek, cirmosak, vagy keverékek?

Egy dolgot azonban biztosan tudtam, hogy a dalai láma teljes

támogatását élvezem. Miután az állatorvosnál voltunk, Chogyal elmondta a

nagy hírt, mire Őszentsége arca felderült.

– Ó… milyen jó hír! – mondta majdhogynem gyermeki örömmel, ahogy

lehajolt, hogy megsimogasson. – Kis Hóoroszlán kölykök. Nagy móka lesz.

A származásom kérdésében, amiről azt hittem, hogy örök rejtély marad,

szintén hatalmas és váratlan előrelépés történt. Napokkal azután, hogy Sashi

és Tashi kibökték a származásom, Chogyal elintézte, hogy elkísérjék

következő látogatásán Delhibe, hogy megtalálják azt a családot, ahol anyám

lakott. Könnyen megtalálták a házat, de le volt zárva és biztonsági őrök

őrizték, nem volt jele annak, hogy bárki is lakta volna akkor. És

macskafélének sem volt nyoma arrafelé. Egy üzenetet hagytak az egyik

őrnél, de a válaszra várni kellett.

Többféle okból kifolyólag úgy éreztem, hogy mélyreható változások előtt

állok. Az életem tektonikus lemezei elmozdultak. Semmi sem lesz már

ugyanolyan. Éreztem ennek az izgalmát és tartottam is tőle. De Geshe

Wangpo szavai élesen ott voltak a fejemben és ez volt minden, amire

szükségem volt. Mindent pozitív változásként fogok megélni. Nem akarok

semmiből kimaradni.

Különösen nem akarok kimaradni a Café Franc nagy újranyitásából, ami

olyan sok mindent megváltoztatott.

Az eseményt egyik nap este hatra tervezték, de már jóval előbb ott

voltam. Kilátóhelyemet nem érintették a változások, amiket most már nem

egy tábla takart el, hanem hatalmas papírívek, amelyeket egy széles, piros

szalag tartott össze. Az emberek kezdtek gyülekezni, ahogy a kiírt időpont

közeledett. Ott voltak a McLeod Ganj-i törzsvendégek, egy színes

vendégkör, köztük olyanok is, akiket Jokhangból ismertem. Mrs Trinci is

megérkezett, egyenesen a fodrásztól, ahol külön erre az eseményre

csavartatta be sötét haját. Fekete ruhát, és arany ékszereket viselt, szeme

vastagon kihúzva, a rá jellemző színpadi megjelenést még ünnepélyesebbé

téve.

Chogyal is megjelent, Kyi Kyi korábbi gondozójaként. Franc odavezette

a kosárhoz a pult alatt, ahol Kyi Kyi és Marcel feküdt, mindketten tisztára

mosva, egy-egy arany-piros szalaggal a nyakukban.

Ahogy fogytak az italok és a szendvicsek, a zaj egyre erősebb lett a

helyiségben. A tömegben észrevettem Mrs Patelt az Olcsó Bazárból,

manapság étel nélkül üdvözölt, kicsit gyászosan, amikor elmentem a boltja

előtt.

Sam is ott volt kellemesen jókedvű sötétkék ingjében és fehér

vászonzakóban. Az elmúlt hetekben folyamatosan jelen volt az étteremben,

mivel ő és Franc vezették a drasztikus változásokat, amelyek a kulisszák

mögött mentek végbe. Mióta elfogadta Franc ajánlatát, nagy erőfeszítéseket

tett, hogy megváltozzon. A könyvesbolt vezetőjeként számos kiadói

képviselőt hívott oda, világos elképzelése volt arról, hogyan helyezzék el az

ajándéktárgyakat, és a munkásokat soha nem látott magabiztossággal

irányította. Még azt is észrevettem, ahogy egy munkást megdorgált, mert

nem a megfelelő színvonalon végezte a munkáját.

Tenzin is a tömegben volt, éppen a Harvardról idelátogató

professzorokkal beszélgetett. Geshe Wangpo a helyiség első részében állt,

közel a szalaghoz, Namgyal szerzetesekkel körülvéve.

Franc elemében volt, folyamatosan a kávézóban körözött. De az

eddigiektől eltérően egy nagyon vonzó harmincvalahány éves nő volt a

jobbján.

Franc átváltozása azóta is folytatódott, hogy először meglátta Geshe

Wangpót, amit az is segített, hogy minden héten járt az oktatásra a

templomba. Az arany Om fülbevaló és az áldászsinórok már rég nem voltak

meg, de az aszketikusan kopasz fején most meglepően vastag világos haj

volt, és a ruhái kevésbé voltak szűkek. És kevésbé feketék.

A legnagyobb változás azonban láthatatlan volt. Eltűnt a lekezelő

modorú bunkó, aki pokollá tette a konyhai dolgozók és a felszolgálók életét.

Nem tűntek el teljesen a türelmetlen kirohanásai, de ahelyett, hogy egyre

inkább belelovalta volna magát, most inkább zavarba jött, ha ilyesmi

előfordult. Szintén eltűnt a folyamatos célozgatás, hogy a dalai láma így, és

a dharma úgy. Rinpoche eredetét többé nem említette, és még a buddhista

szót sem hallottam tőle hetekig.

De ki is volt a fiatal nő mellette: kétszer volt itt az étteremben ezen a

héten. Első alkalommal ő és Franc két órát beszélgettek komolyan az egyik

kinti asztalnál. Második alkalommal Franc bevitte őt a konyhába, ahol

hosszú időt töltött a Dragpa testvérekkel és Kuslaival beszélgetve.

Ma este ellenállhatatlan volt egy korall színű ruhában, hosszú, sötét haja

egyenesen lógott le a hátára, és ékszer csillogott a füleiben, a nyakán és a

csuklóján. Azt gondoltam, hogy ő a legkülönlegesebb nő, akit valaha láttam

– olyan energia és odaadás volt a mozdulataiban. Ahogy Franc bemutatta őt

az embereknek, úgy tűnt, rögtön elolvadnak a jelenlétében, olyan

melegséget árasztott.

A lótusz alakú párnámon feküdtem a Vogue és a Vanity Fair között,

időről időre mozgásokat észlelve megnövekedett pocakomban. Ahogy

végignéztem a gyülekező tömegen, mély elégedettség lett úrrá rajtam a

jelennel kapcsolatban, és azzal, ami idáig elvezetett.

Kyi Kyi, aki most a pult alatti kosarában feküdt, pontosan akkor érkezett

az életembe, mint az önfejlesztő guru, Jack. Nekik köszönhetően

megértettem, hogy milyen butaság féltékenynek lenni mások látszólag

csodás életére és beláttam, hogy a valódi boldogságot az jelenti, ha mások

boldogságát kívánjuk, és segítünk nekik abban, hogy megszabaduljanak az

elégedetlenség minden formájától – ez a szeretet és az együttérzés.

Mrs Trinci segítségével rájöttem, hogy ha csak egyszerűen tudjuk ezeket,

az még nem elég. Az igazság ismerete akkor mélyül el, amikor már

megváltoztatja a viselkedésünket. Ez a megvalósítás.

Attól a sok embertől körülöttem, akik gyakorolták az éberséget,

megtanultam, hogy milyen fontos, hogy minden pillanatra odafigyeljünk, ha

azt szeretnénk, hogy megéljük a mindennapi élet gazdagságát. Csak akkor

leszünk képesek a megvalósítást véghezvinni, ha teljesen átéljük a jelent –

nem is beszélve arról, hogy minden kávé fontos lesz.

Franc volt a tanárom a szőrcsomókkal kapcsolatban – rájöttem, hogy

milyen veszélyes csak magamra gondolni, amíg bele nem betegszem.

Szintén miatta volt, hogy megértettem, hogy a dharma nem arról szól, hogy

jólhangzó elméleteket hangoztatunk, figyelemfelkeltő ruhákban járunk és

buddhistának hívjuk magunkat, hanem arról, hogy a tanításokat minden

gondolatunk, szavunk és tettünk kifejezi.

És bár néha ijesztőnek tűnhet az a hatalmas feladat, hogy megvilágosult

lénnyé váljunk, ahogy Geshe Wangpo magyarázta, nincs helye a

lustaságnak vagy az önbizalomhiánynak. Ha őszinte életet akarunk élni,

ahhoz tágra nyitott szemek és erőteljes hang kell!

Egy vendég hiányzott nagyon az eseményről. A dalai láma hazafelé

tartott a reptérről, egy tengerentúli útja után. Ennek ellenére jelenléte

tapintható volt, és ott volt mindannyiunkban a helyiségben, a hitvallásával

együtt: „Az én vallásom a kedvesség.”

Tibeti buddhistákként a központi célunk a bódhicsitta, ami abból az

együttérzésből fakad, hogy segítsünk minden érző lénynek megtalálni a

boldogságát.

Az emberek folyamatosan érkeztek a Café Francba – még soha nem

láttam itt ekkora tömeget. Amikor Franc előrement és egy kis pódiumra állt,

hogy megkezdje az ünnepélyes megnyitót, mindenki felállt.

Valaki megkocogtatott egy poharat csendet kérve, és a nagy hangzavar

egy pillanat alatt elhalkult.

– Mindenkinek köszönöm, hogy eljött – kezdte Franc körülnézve a

teremben. – Ez egy nagyon különleges nap mindannyiunk számára a

kávéházi közösségben. És nem egy, hanem három bejelentésem van.

– Az első, hogy mivel édesapám egészsége rosszabbra fordult, elmegyek

a Café Francból, hogy őt ápoljam.

Az együttérzés és meglepődés moraja futott végig a tömegen.

– San Franciscóban leszek a következő hat-tizenkét hónapban.

Észrevettem, ahogy Geshe Wangpo egyetértően bólintott.

– Amikor rájöttem, hogy mennem kell, nem tudtam, mit csináljak a

kávézóval. Nem akartam bezárni – a döbbenet hangja volt hallható –, de

tudom, hogy magától nem menne. Majd, csupán két hete, óriási

szerencsémre találkoztam Serena Trincivel, aki idáig Európa legjobb

éttermei közül vezettet néhányat. – A fiatal, pirosruhás nőre mutatott, akit

egész este mindenkinek bemutatott. A lány elismerően mosolygott.

– Serena egy két Michelin csillagos éttermet vezetett Brugge-ben, a Hotel

Danielit Velencében, és legutóbb az egyik legfelkapottabb pubot

Londonban. De nem tudott ellenállni a honvágynak, így visszatért Mcleod

Ganj-ba és örömmel jelentem be, hogy elfogadta az ajánlatomat, így ő

vezeti a helyet, amíg nem leszek itt.

A bejelentést lelkes taps fogadta, Serena pedig meghajolt. Mrs Trinci

anyai büszkeséggel nézett rá.

– Hosszú ideje gondolkodtam, hogyan használjam ezt a területet –

folytatta Franc az eltakart részre mutatva. – Volt néhány ötletem, de nem

tudtam, hogyan valósítsam meg ezeket. Majd egy újabb kísérteties

„véletlennek” köszönhetően a megfelelő ember bukkant fel a megfelelő

időben. – Sam felé mutatott, aki a közelben állt.

– Most szeretném megkérni tanítómat és egyben díszvendéget, hogy

hivatalosan is rántsa le a leplet az új részlegről.

A nagy taps közepette Geshe Wangpo csatlakozott Franchoz a pódiumon,

és odasétált a nagy, piros szalaghoz. Már majdnem kibontotta, amikor

eszébe jutott valami.

– Ó igen. Örömmel jelentem be ennek a csodálatos új könyvesboltnak a

megnyitását – mondta. – Kívánom, hogy ez a bolt minden érző lénynek

segítsen, hogy boldogok legyenek és elkerüljék a szenvedést.

Ahogy megrántotta a szalagot, a nagy papírívek lehullottak, és könyvek,

CD-k és ajándéktárgyak csillogó sokasága vált láthatóvá.

Izgatottság és taps futott végig a tömegen. Franc mosolygott, ahogy

Geshe Wangpo intett Samnek, hogy csatlakozzon hozzájuk a pódiumon.

Sam élénken tiltakozott, de Geshe Wangpo nem tűrt ellentmondást. Ahogy

Sam felment és a két férfi közé állt, a tapsvihar még erősebb lett, míg a

láma fel nem tartotta a kezét csendet kérve.

– A könyvek ebben a boltban nagyon hasznosak. Tudom, mert

ellenőriztem. Azt gondolom, hogy a következő hetekben sok szerzetes

látogat ide a Namgyal Kolostorból. Nem biztos, hogy lesz pénzük vásárolni,

de megnézik a címeket.

Geshe Wangpo pókerarcú beszéde mosolyt fakasztott az arcokra.

– Az ember, aki kiválasztotta ezeket a könyveket, ő – a karjánál fogva

ragadta meg Samet. – Nagyon sok könyvet elolvasott, többet mint néhány

láma, akit ismerek. Nagy tudású, de kicsit félénk – cinkos csillogást láttam

a láma szemében. – Tehát legyenek türelmesek vele.

Sam távol állt attól, hogy zavarában lefelé nézzen, inkább energiát adtak

neki Geshe Wangpo szavai. Visszamosolygott a lámára, az összegyűltekre

nézett és erőteljes hangon szólt.

– Cs-csodálatosan nagy választékban vannak könyveink. Az összes nagy

klasszikus és néhány teljesen új cím. B-biztosan állíthatom, hogy ez egy

színvonalasabb elme/test/lélek részleg, mint amit akár a legnagyobb

amerikai könyvesboltokban találnának. Remélem, mindannyiukkal

találkozom még itt valamikor.

Hatalmas taps követte Sam beszédét. Mellette állva Geshe Wangpo

rejtélyesen mosolygott.

– Bizonyára mindannyian kíváncsiak az új részlegre – vette át a szót

ismét Franc –, ahol remélhetőleg örülni fognak, hogy hitelkártyát is

elfogadunk. De előtte még van egy harmadik bejelenteni valóm. Mostantól

fogva a Café Franc új neve Himalája Könyveskávézó. Új névtáblánk van

kint, amit ma leplezünk le először.

Újabb taps következett.

– Amikor először megnyitottam ezt a helyet, minden csak az ételről szólt,

és, nem tagadom, rólam. Örömmel mondom, hogy azóta sok minden

megváltozott, ma már sokkal többről szól, mint ételekről. És szerencsére

sokkal több nálam. Nagy örömömre szolgál, hogy olyan emberekkel

dolgozhatok, mint Jigme és Ngawang Dragpa a konyhában, Kusali és

csapata kint a vendégeknél, és most Sam és Serena.

– Szóval, érezzék jól magukat, egyenek, igyanak! Költsenek sokat a

könyvekre és az ajándéktárgyakra. Örömmel látok majd mindenkit újra,

amikor visszajövök San Franciscóból!

A nyitóparti a tetőfokára hágott. Mire Sam a könyvesboltba ért, a

türelmetlen vásárlók már sorban álltak. Az étteremben Franc és Serena

felügyelték, ahogy a felszolgálók újratöltik a pezsgős- és borospoharakat.

Az étterem, most már áruház, soha nem volt tele ennyi energiával,

nevetéssel és joie de vivre-vel (életörömmel).

Milyen más volt ez ahhoz képest, amikor először látogattam el a Café

Francba és majdnem erőszakkal hajítottak ki az ajtón. Mi történt volna,

töprengtem, ha nem jövök ide egy finom tál étel naiv reményében. Ha Kyi

Kyi-nek nem lett volna szüksége egy otthonra, vagy Francot nem vették

volna fel Geshe Wangpo növendékének, vagy Sam nem került volna elő

pont a legjobbkor?

Volt valami titokzatos és igazán örömteli az események láncolatában,

amelyek idáig vezettek.

És az eseményeknek még nem volt vége.

Később az este folyamán, amikor a kezdeti tömeg a boltban csillapodni

kezdett, Serena odasétált Samhez, aki szemmel tartotta az eseményeket.

– Csodálatos este volt! – sugárzott a boldogságtól.

– Szerintem is.

Észrevettem, hogy Samnek sikerült levennie a tekintetét a padlóról és

egyenesen a nőre nézett, esetlen mosollyal az arcán.

Majd mindketten egyszerre szólaltak meg.

– Mondd csak! – mondta a nő.

– N-n-nem – intett a férfi a nőnek.

– Ragaszkodom hozzá. Kezdd te!

Megfigyelési pontomról piros foltokat vettem észre Sam nyakán. Mint

amikor viharfelhők gyűlnek össze, úgy olvadtak össze a foltok egyre

nagyobbá, és elkezdtek az álla felé terjedni, majd megálltak.

– Csak azt akartam javasolni – kezdte, hangosabban, mint amennyire

szükséges –, hogy mivel együtt fogunk dolgozni…

– Igen? – noszogatta Serena. Ahogy ujjaival hátrafésülte a haját,

fülbevalói megcsillantak a fényben.

– Jó ötlet lenne, de csak ha van időd…

– Igen? – biztatóan bólintott.

– Úgy értem, talán összejöhetnénk valamikor. Esetleg egy vacsora?

A lány nevetni kezdett. – Pontosan ugyanezt akartam javasolni.

– Igazán?

– Igazán remek lenne.

– Péntek este?

– Megbeszéltük – előrehajolt és gyengéden arcon puszilta a fiút.

Sam megszorította a karját.

Abban a percben Franc került elő a mögöttük lévő tömegből. Ahogy

találkozott a tekintete Samével Serena válla fölött, rákacsintott.

Hazaérve aznap éjjel, elfoglaltam szokásos helyemet az ablakpárkányon.

A dalai láma, visszatérve Delhiből, a közelben ült a székében és olvasott.

Az ablak nyitva volt és a friss fenyőillat mellett mintha valami más is lett

volna a levegőben. Az eljövendő dolgok ígérete.

Elnéztem Őszentségét, ahogy olvas, nem tudtam megállni, hogy ne

gondoljak arra – ahogy gyakran tettem elmélkedő pillanataimban, mint

amilyen a mostani –, hogy milyen szerencsés voltam, hogy egy ilyen

nagyszerű ember mentett meg. Még mindig élénken éltek bennem annak a

napnak az emlékei Újdelhi utcáin. Különösen azok a végső pillanatok,

amikor becsomagoltak az újságba és kezdett elhagyni az életerőm.

– Nagyon érdekes, kis Hóoroszlánom – jegyezte meg a dalai láma egy

idő után, ahogy becsukta a könyvet és odajött hozzám megsimogatni.

– Éppen Albert Schweitzer életéről olvasok, akit Nobel Békedíjjal

tüntettek ki 1952-ben. Nagyon könyörületes ember volt és őszinte. Most

olvastam valamit, amit mondott: „Előfordul, hogy kihuny a fényünk, majd

újra meggyullad egy másik emberrel való találkozástól. Mindannyiunk nagy

köszönettel tartozik azoknak, akik felélesztik ezt a belső tüzet.” Egyetértek

vele, te nem, DLM?

Becsuktam a szemem és doromboltam.

David Michie - A Dalai Lama Macskaja

Transform your PDFs into Flipbooks and boost your revenue!

Delete template?

Save as template ?