Óbudai Anziksz 2020 ősz/tél
2020-at, ezt a (síp, öncenzúra, síp) évet elgondolkodtató, szórakoztató, érzelmes, vidám szövegekkel kergetjük el. Nosztalgiázunk és jövőt tervezünk, környezettudatosak és szociálisan érzékenyek akarunk lenni, punkot és operát hallgatunk, anekdotázunk és vitatkozunk, tudományról mesélünk és meséből okosodunk. Körbejárjuk a lakótelepeket, ezeket a mai harmadik kerületet meghatározó szépségeket/szörnyetegeket.
2020-at, ezt a (síp, öncenzúra, síp) évet elgondolkodtató, szórakoztató, érzelmes, vidám szövegekkel kergetjük el. Nosztalgiázunk és jövőt tervezünk, környezettudatosak és szociálisan érzékenyek akarunk lenni, punkot és operát hallgatunk, anekdotázunk és vitatkozunk, tudományról mesélünk és meséből okosodunk. Körbejárjuk a lakótelepeket, ezeket a mai harmadik kerületet meghatározó szépségeket/szörnyetegeket.
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Aquincum
Aranyhegy
Belső-Óbuda
Békásmegyer
Békásmegyer-Ófalu
Csillaghegy
Csúcshegy
Filatorigát
Hármashatárhegy
Kaszásdűlő
Mátyáshegy
Mocsárosdűlő
Óbudai-sziget
Remetehegy
Rómaifürdő
Római-part
Solymárvölgy
Táborhegy
Testvérhegy
Törökkő
Újlak
Ürömhegy
kedves olvasó!
A kultúra több, mint egy könyv a polcon. Sőt, több,
mint több könyv. Sokkal több, mint egy megrázó
jelenet a színházi előadásban, vagy egy romantikus
pillanat a kedvenc filmünkben. És sokkal több,
mint egy durva gitárszóló a nagyszínpadon. És annál
is több, mint amikor egy festmény előtt lecövekelünk
a galériában. Meg annál is több, mint amikor
a színjátszó körben, a néptánccsoportban, vagy
a fúvószenekarban együtt töltünk egy estét.
De a kultúra nem úgy sok, mint a bankszámlánkon
a megtakarítás, vagy mint a legújabb autó a garázsban,
vagy a legmenőbb kütyü az íróasztalon. Nem
mérhető számokban, súlyra, darabra, kilóra, nem
adja vissza semmilyen széteffektezett szelfi a közösségi
oldalon.
Olyan, mint a levegő. Akkor vesszük igazán észre,
hogy milyen fontos, amikor nincs.
Amikor már minden könyvet elolvastunk a könyvespolcról,
amikor elkapkodták az összes színházjegyet
előlünk, amikor nem tölt be a netflix, így nem
tudjuk megnézni a várva várt filmet kedvenc színészünkkel.
Amikor nyári szünet van, és bezár a
művház, amikor a könyvet kikölcsönözték előlünk,
amikor lemerült az mp3 lejátszó, amikor a családunk
inkább a meccset nézi, mint a Mezzo TV-n
Rahmanyinovot.
Vagy amikor a járványügyi veszélyhelyzet miatt
bezárják a kulturális intézményeket.
Színházak zárnak be abban bízva, hogy az élőben
közvetített előadás pótolni tud valamit. Képzőművészek
hagyják ott műtermeiket, mert nem tudják
fizetni, ezért aztán műalkotások sem készülnek.
Könyvek nem jelennek meg, mert nincs akkora forgalma
a kiadóknak, hogy bevállalják az első kötetes
szerzőt. A fesztivál ipar megszűnt létezni, a zenészek
és a hangmérnökök már rég pizzafutárnak
álltak.
Mert most nincs. Valami nincs, amiről azt hittük,
mindig is lesz. De az élet ennél sokkal pimaszabb.
Ugyanis a kérdés igazán az, mi következik ezután.
Hogy lesz-e újra, és ha lesz, milyen lesz.
Halmai Róbert
író, az Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont vezetője
tartalom
3 Halmai Róbert: jegyzet
6 Horváth Péter: Munkástelep a téglagyárak árnyékában – az óbudai Cegaj
13 És a lányok nem mertek szólni... – dokumentum
14 Szabó Sarolta: KÍSÉRLETI LAKÓTELEP
22 Hegedűs Attila: Könnyebb rombolni, mint építeni – interjú Ágostházi Lászlóval
28 Az óbudai lakótelep – dokumentum
29 Németh Róbert: Szürke beton, színes haj – interjú Turán Eszterrel
34 Horváth Péter: Békásmegyer – egy település metamorfózisa
41 Pálfi Andrea: Megfagyott nyúl– recenzió
44 Deme László: Kaphat-e a lakógép emberarcot?
51 Smiló Dávid: Bepótolni a változást
55 Bartók Imre: Isenheim – novella
57 Melocco Anna: Akinek van slagja, Vénusza is lesz – interjú Vetlényi Zsolt festőművésszel
61 Kolozsi Ádám: Óbudán nekem könnyű itthon lenni – interjú Halmai Róbertel
66 Remete Tibor: Óbuda újratöltve
71 Kolozsi Ádám: Árpád-kori templomromok a pünkösdfürdői üdülőben – a Benárd-villa titkai
77 Legát Tibor: Lóvasút és gyorsvillamos
85 Mán-Várhegyi Réka: Indulat #7 – novella
87 Bárdos-Deák Ágnes: Őrségben - interjú Hudi Lászlóval
92 Csizmadia Attila: Az apostoltól Szókratészig a Kulteátrumban
100 Fekete Barbara – Veress Kinga: Utazás és emlékezet
104 Simonfalvi Anita: Kultúrkartell az üzleti központban –interjú Pátkai Marcellel
122 Csatlós Judit – Juhász Anna Mária: Modern lány kamerával
131 Rónai Róbert: Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató
138 Zumpf András: Talált fal
143 Halmai Róbert: Tikkasztó hőség – novella
146 Kemény Vagyim: Óbudai robotok – interjú Haidegger Tamással
152 Baranyai Marcsi: Nem kell hősnek lenni, csak elég jónak! – interjú Janurikné Csonka Erikával
157 A phylloxera ó-Budán – dokumentum
158 Miglécz Tamás – Donkó Ádám: Virágos: szőlősorközök – hogyan tehetjük fenntarthatóbbá a szőlőművelést?
163 Tóth-Kalló Éva – Schäffer Zsuzsa – Divinyi Éva: A Duna láthatatlan kincsei
169 Simonfalvi Anita: Több ma a kárókatona, mint holnap a bucó – interjú Szendőfi Balázzsal
174 Győrei Zsolt: Tizenkét kakukk – novella
177 Hegedűs Attila: Óbudai voltam, vagyok! – interjú Hidegkuti Nándorral
184 Temesi László: Száz éves lenne idősebb Domahidy László
190 Rorbacher István: Végig az úton – interjú Horváth Lászlóval
199 Iványi Margit: In Memoriam Bánhidi Frigyes
203 Péntek Orsolya: Ez a nő – novella
206 Megyeri Sára: Más szemében a szálkát
210 Hódos Hajnalka: SZERETSZvagyIGEN
214 Simonfalvi Anita: Ali király karácsonyi vacsorája – mese
224 Hegedűs Márton: Hal volt, hal nem volt – képregény
Óbudai Anziksz – Harmadik kerületi kulturális magazin • VI. évfolyam, 4. szám • Felelős kiadó: Óbudai társaskör (1036 Budapest, kiskorona utca 7.) • Főszerkesztő:
kemény vagyim • szerkesztő: simonfalvi anita • tördelés: tóth éva • korrektúra: Szűcs Erzsébet eszter • A Címlapon Vetlényi Zsolt: csodára várva – karácsony
óbudán festménye (olaj, vászon, 2020) • szerkesztőség: Óbudai Társaskör (1036 Bp., Kiskorona utca 7.) • e-mail: obudaianziksz@gmail.com • web: obudaianziksz.hu
• ISSN 2416-1667 • Az ingyenes, negyedévente megjelenő kiadványt Keresse a kerületi kulturális intézményekben és rendezvényeken • Minden jog fenntartva
6
Munkástelep
a téglagyárak árnyékában
Az 1970-es évek legelején még egy pár
épületben laktak, de elköltöztetésük
folyamatos volt. Az évtized közepére
teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek
Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és
annak jelentéstartalma a feledés homályába
vész, és városi legendává alakul.
Horváth Péter: Az óbudai Cegaj
Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra
program 100%-ban magántőkéből
valósul meg, ami nem túl gyakori
Magyarországon. Azonban külföldön
teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy
bevételű cégek áldoznak arra, hogy a
kultúrát támogassák. Ráadásul szerintünk
a kultúra jelenléte az épület, illetve
a környezet atmoszféráját jó irányba
billenti.
Simonfalvi Anita: interjú Pátkai Marcellel
104
Kultúrkartell az üzleti központban
29
Szürke beton, színes haj
A San Marco utcai tiniklub számomra
sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot,
ska-t, darkot hallgattattak velünk,
hála az égnek – ott hallottunk például
először, hogy csak két híres óbudai zenekart
említsek, Kretenst és F.O. Systemet.
Ott találkoztunk a barátaimmal
először mindenféle vad arccal, akik a
Bécsi úti lakótelepről jöttek és elég félelmetesek
voltak.
Németh Róbert: Interjú turán Eszterrel
Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat
tudjunk felmutatni, leszűkítettük
a portfóliónkat: egyrészt robotika,
intelligens rendszerek, mechatronika,
másrészt orvostechnikai, harmadrészt
a kiberbiztonság a választott stratégiai
területek.
Kemény Vagyim: interjú Haidegger Tamással
146
Óbudai robotok
Gdansk városában látható minden
44
évben “Lengyelország legnagyobb városi
galériája”: a Zaspa negyed házait
díszítik a művészeti fesztivál keretében
a meghívott művészek homlokzati
festményei. Waterfordban a “Waterford
Walls” projektet Edel Tobin azzal a céllal
indította útjára, hogy a depressziótól
roskadozó házfalak helyett lüktető
életet vigyenek az utcákra.
kaphat-e a lakógép emberi arcot?
Deme László
A bombázás okozta károk nem is voltak
igazán súlyosak Óbudán, inkább maga
a háborúskodás ejtett sok sebet. Amikor
a Kiscelli utcába, egy kétszobás lakásba
költöztünk, a falon egy óriási lyuk tátongott.
1945 elején talicskával mentünk
sódert, homokot meg téglát összeszedni
az utcákon, és volt egy ismerősöm, aki
helyrehozta. Ez a ház még ma is áll a
Kiscelli u. 66. szám alatt.
Hegedűs Attila: interjú Hidegkuti Nándorral
177
Óbudai voltam, vagyok!
77
Lóvasút és gyorsvillamos
Mivel a szerényebb utasszám miatt a társaságnak
nem érte meg meghosszabbítani a
Bécsi úti villamost a temetőig, úgy döntöttek,
hogy egy Budapesten addig ismeretlen
járművet, a trolibuszt állítják csatasorba,
amelyhez csak felsővezetéket kellett építeni,
pályát nem. Az óbudai járat 1933. december
16-i megnyitása idején a BSzKRt illetékesei
nem tudták eldönteni, hogy buszként vagy
villamosként tekintsenek rá.
Legát Tibor
A magyar változatokra visszatérve: ha
nem is halászlé, de meghökkentésnek
nagyon sikeres lehet a karácsonyi asztalra
a Kövi Pál-féle Erdélyi Lakomában
(Helikon, 2019) újraközölt „halleves
korpaciberével”: ehhez a halon (ponty
vagy harcsa), a leveszöldségeken és az
elmaradhatatlan lestyánon kívül fél
kiló paradicsom és ugyanennyi korpacibere
szükséges.
Megyeri Sára
206
Más szemében a szálkát
5
ajánló
lakótelep
Horváth Péter
Munkástelep a téglagyárak árnyékában
az óbudai Cegaj
„Te sem jártál a Margit hídon túl…” – téglagyári mondás.
utcaköz a Körte utcánál 1968.
Fotó: Vajszada Károly | forrás: fortepan / Zsanda Zsolt
A főváros III. kerületének – nagyon leegyszerűsítve
Óbudának – egy jelentős részét panelből épült
lakótelepek alkotják. Az ilyen típusú lakóházak
1969-1990 között épültek, de különböző telepszerű
lakhatási megoldások és építkezések már korábban
is zajlottak a városrészben. A településen egyes nagyobb
gyárak – saját költségükön és elhatározásból
– maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat
dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és
a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik
szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák
megoldásáról. Természetesen nem minden
dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában
éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű
lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani
a költséges lakásbérlést. Óbudán csak kevés
gyári dolgozó – jellemzően nem a tisztviselő réteg –
rendelkezett önálló lakással, vagy akár házzal, házhellyel.
Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek,
hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek
munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási
feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két
helyi gyár hasonló megoldásaitól.
A Nagybátony-Újlkai Téglagyár focipályája és házai
Fotó: óbudai múzeum gyűjteménye:
Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű
alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak
köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt
is a területet az I. században meghódító rómaiak
honosították meg, akik messzemenően kiaknázták
az óbudai hegyek által biztosított természeti
forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás
azonban csak a XVIII. század közepétől indult
meg a településen, amikor az uradalmat birtokló
Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte
és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve
hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává,
legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen
az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás
az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a
termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg
közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem
kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és
a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra
nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek
sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át
különböző vállalati szervezetté, formává. A tágabb
értelemben vett harmadik kerületben a csillaghegyi
téglagyári házak a Kiscelli domb lábánál
Fotó: óbudai múzeum gyűjteménye:
a téglagyár már bontás alatt 1974.
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
7
lakótelep
téglaprés 1938.
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
és békásmegyeri téglagyárak működése is jelentős
volt, ahol szintén kialakultak munkáslakások a gyár
mellett.
Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó
ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük
alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki
és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a
XIX. század második felétől működtek. A téglagyári
munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett
– érthető módon ezek tövében alakultak ki.
A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik
azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig
állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve
azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük
lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy
az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári
családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol
dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is
költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének
zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött,
egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló
költözött be a Cegajba. Általánossá váltak
a kisebb-nagyobb balhék, nemcsak a telepeken, hanem
Óbuda más helyein, amely az ottlakókat mintegy
megbélyegezte, rossz hangzásúvá vált, ha valaki
a Cegajból származott. Talán ebből is látszik, hogy
történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni,
hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet
így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német
Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem
más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során,
mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán
Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron
belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a
Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog
utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn
Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet
mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston
utca által nagyjából határolt területen.
A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű
munkának számított, hiszen az agyagbányászat,
illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb
időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével
ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte,
hogy egy viszonylag állandó munkás létszám
tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek
gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb
szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított
napszámosok és idénymunkások végezték.
Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban
8
lakótelep
és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak,
akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel
területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy
az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától
Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő,
emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott
(legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban
dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak).
Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott
a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb
lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát
dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak.
A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak
megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi
szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a
gyárakban, már nyolc éves kortól. A dolgozók a saját
bérükből nem tudták megoldani a lakhatásukat,
heti fizetésük ebben a korszakban másfél forint volt.
A Téglagyár Bécsi úti főbejárata
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
Ezek a munkások borzalmas körülmények között
laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében
csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen
komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis
lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek
arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe
költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok
(a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek
voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet
pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások
leginkább a mai Folyondár utcában és
környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy
fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború
közötti lakhatási körülmények csak kicsit
voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál.
a téglagyár bontása
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt
a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota.
Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt,
mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok
– a lakhatási körülmények miatt rendkívül
rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy
járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat
vált jellemzővé. Ezek javítására született meg
az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében
1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások
számára. Óbudán a téglagyári munkások
Bontásra ítélt Cegaj és az épülő panelház a Bécsi úton
Fotó: Óbudai múzeum gyűjteménye:
9
lakótelep
számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül,
a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.
Az I. világháború és a forradalmak időszakában
akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt
munkások életkörülményei tovább romlottak.
Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil
politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet
még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott
meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán,
sem más kerületekben. Ugyan a regnáló kormányzat
igyekezett elpalástolni a munkástelepeken uralkodó
szörnyű állapotokokat, a sajtó rendszeresen
beszámolt róluk. Erre válaszul sorra születtek az
ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről
az állapotok és lakhatási körülmények javítására,
ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap
1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti,
hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett
kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába.
A barakkszobában pontosan tizenkilencen
laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen,
valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy
szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra
két-három személy is fekszik. A négy méter
széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták
ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”.
A cikkből az is kiderült, hogy több helyen
drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat,
hogy az idegenek ne lássák a barakklakások
borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik,
hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a
kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat
a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc.
A megoldások helyett különböző közegészségügyi
és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre.
Az óbudai helyzet miatt még parlamenti
interpelláció is elhangzott – mindhiába. Ezek a bizottságok
ugyan világosan feltárták a tarthatatlan
állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak
vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata
lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak
akarták előírni az egészséges és elegendő
mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták
őket rákényszeríteni erre a lépésre. A telepeken
lakók többsége szenvedett valamilyen mentális
vagy egyéb betegségben, a vérszegénység, a tüdőbaj
és az alkoholizmus általános volt.
A két világháború közötti korszak téglagyári életéről
szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk
az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri
Cegaj házak az Újlaki Téglagyár terület 1973.
fotó: Németh Tamás
10
lakótelep
anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki
Téglagyárban, és egy ideig a család is
a gyárban lakott. A nyomort, a kilátástalanságot, a
sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író
művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik
meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből
nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek
sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz
láncolták az ott élőket, akik mindenben a
téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben,
előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél,
ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel.
Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre
nagyobb függést jelentett. Ebben a korszakban a
munkások alig mozdultak ki a Cegajból, ez pedig
azzal járt, hogy gyakorlatilag csak egymás között
alakultak ki társas kapcsolataik. Nagy dolognak
számított, ha egy téglagyári munkás egy másik
óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel”
– házasodott össze és alapított családot.
Az újlaki cegaj egyik háza 1947.
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők
igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket,
amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri
Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt
a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét.
Leginkább a foci volt népszerű a munkások között
(igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után
váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult
meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely
1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki
Téglagyártól.
Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények,
bevezették a villanyáramot a telepekre,
de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást
is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy
nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok
osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok
ettől nem javultak.
Háttérben az Újlaki téglagyár 1939
Fotó: fortepan / pálfi andrás:
A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai
téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen
a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok
folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség
volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan
megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását.
A téglagyárak államosítása (1946) után a
bölcsöde a cegájban
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
11
lakótelep
Az otthonossá tett cegaj. Bordás László téglagyári robbantómester 1962.
Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar
megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a
hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére
a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan
siralmasak voltak, mint a háborút megelőző
időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád
lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind
a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.
A 300 munkáslakás felében még ekkor sem volt
áram, a falak vizesek és penészesek voltak. A vizet
idővel bevezették, de a WC-k az udvaron voltak, ezt
budisornak hívták. A Cegajban élők – főleg amíg
kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget
– mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket
szegényes kereteikhez mérten otthonossá
tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások
előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és
gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és
világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az
1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult
a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek
következtében a téglagyárak jelentősége kezdett
visszaszorulni. Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár
termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla-
és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy,
mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták
az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal
együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca
szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan
elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült
fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep.
Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére
esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.
Az itteni panelépítkezések III. ütemében
került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület
és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására.
Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben
laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized
közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek
Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak
jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi
legendává alakul. Mindazok számára, akik ezeken
a téglagyári lakótelepeken élték mindennapjaikat,
maga volt a szikár és kiábrándító valóság, de egyben
az otthon is. Még most is élnek közöttünk olyan
óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett,
mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve
emlékeznek hajdani lakóhelyükre. ▯
12
lakótelep
és a lányok nem mertek szólni... / magyar nemzet, 1970. január 4. 15. p.
lakótelep
Szabó Sarolta
KíSÉRLETI LAKÓTELEP, 2003
Egy lakótelepen élek 26 éve. Nem ismerek senkit, mindig csak zajokat hallok a szomszédból. A házban száz
lakás van, a hatodik emeleten lakom, az 55-ös ajtó mögött. Az ágyam felett két légifolyosó keresztezi egymást.
A szemközti lakóval még sohasem találkoztam, nem tudom, ki lakik felettem.
Sokszor úgy érzem, természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek,
hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon.
Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az
arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy talán állandóan változtatják a külsejüket.
Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba a szívem fölé apró detektívkamerát
rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem
fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.
Módszerem a következő: Naponta reggel hat óra és fél nyolc között, valamint este fél öttől, hét óráig folyamatosan
a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba.
Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről
aktát vezetek.
Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az
expozíció. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen
eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után.
A Kísérleti Lakótelep a hatvanas években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében.
Ennek a lakótelepnek a szomszédságában, a Gárdos Mariska utcai lakótelepen éltem tízéves
koromig, majd szüleimmel a Pók utcai lakótelepre költöztem a nyolcvanas évek közepén.
A hétvégék és nyarak egy részét a Havanna lakótelepen töltöttem nagyszüleimnél.
Az itt látható sorozat anyaggyűjtése alatt bejártam Budapest több lakótelepét: a Békásmegyerit,
az egymásba folyó óbudaiakat, az Újpalotait, a Kelenföldit, a Havannát. A kutatás a Budapesti
Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki
rajzainak tanulmányozásával zárult. A koncepció kidolgozása, a képpárok formai és tartalmi
szerkesztése ezután következett.
A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amelyek egy fiktív történeti keretbe
ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveghez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb
apró történeteket mesélnek el.
A kisfilmes kamera használata a kapcsolatteremtésre képtelen megfigyelő szemszögéből adódott.
A „főhős” kitartóan vizsgálja a körülötte élőket, képben és írásban rögzíti a találkozásokat,
amik gyorsak, eseménytelenek és többnyire ritkák. Sietve kell cselekednie, találkozásainak időtartamát
pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassanként
elszakadva a valóságtól.
Szabó Sarolta
Budapest, 2003.
15
lakótelep
interjú
HEGEDŰS ATTILA
Könnyebb rombolni, mint építeni
INTERJÚ ÁGOSTHÁZI LÁSZLÓ ÉPÍTÉSZMÉRNÖKKEL
Ágostházi László (1931-2014) a magyar műemlékvédelem emblematikus alakja vezette a Flórián téri aluljáró
építészeti és műemléki munkálatait az 1980-as évek elején. Közel negyed évszázada „dobozban őrzött” beszélgetésünkre
még 1997 nyarán került sor az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán, ahol tanszékvezető egyetemi
tanárként dolgozott.
Flórián tér 1985.
Fotó: fortepan / Lechner Nonprofit Kft
Mik az első emlékei Óbudáról?
Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult
ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat
követően végül egy Laktanya utcai kis
házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek
két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként
addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel,
azok megmentésével. Rendszeres látogatásaim
alkalmával mindig fájt a szívem azért
a hangulatért, ami a terület elaggottsága, elszegényedése
folytán akkoriban óhatatlanul betöltötte
Óbudát. Mindig szerettem fényképezni, így itt is
rengeteg képet készítettem.
Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű”
Flórián tere?
Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő
hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a
Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek
ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon
állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban,
ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép
áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű
utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz
egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek
álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle
kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.
Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra,
amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán
végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…
Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban
sem láthatunk, a híd megépülésével végleg
eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit
azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni
(a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált
Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. – HA).
A szobor a mai Flórián térnek azon a részén állhatott,
ahol a Duna irányába, az immár sajnálatosan
zárva lévő múzeumi területre kivezető aluljáró-folyosó
bejárata van. Innen származik a tér
elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt
áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a
Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután
a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei
pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található
törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat.
Nem tudom, mi történt akkor, amikor az
iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben
kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.
Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a
Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!
1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési
terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését
is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy
épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a
felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján
azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött,
hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját,
értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint
a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak
rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat,
hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar
felé irányuló forgalmat minél kevesebb
zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt
aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett
a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy
kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy
Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon
messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor
aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett
a várható következményekkel foglalkozni. Volt
egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor
volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot,
pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven
cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni.
A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI
(Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül
számtalan altervező és kivitelező cég vett részt
a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti
Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem
a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI
Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok
helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött.
A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri
aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith
Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a
munkatársaim. Az általunk hivatalosan kiadott
23
interjú
tervek száma megközelítette a kétszázat, nem számítva
a munkaközi vázlatok tömkelegét. Irdatlan
mennyiségű munka volt.
Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben
ez a terület?
Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli
posta ’40-es évekből származó épületével
szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül
minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak.
Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan
megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal,
ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor
közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori
vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati
illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És
meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem
egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami
városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt,
úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak
torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az
élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s
nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az
a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást
keltett azokban az emberekben, akiknek egy
pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.
Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia
kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani
is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb
kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt
sem az egyetlen…
Flórián tér, szemben a Flórián üzletközpont 1981.
Fotó: fortepan / Pap Zsigmond György
24
interjú
Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási,
alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták
a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut,
majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem
mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga
alatt mindent, újra megindul. Ott, akkor, úgy éreztem,
hogy épp most tesznek tönkre valamit a föld
alatt, amiről már soha meg sem tudhatjuk, hogy
milyen volt. Ezen épületek létesítésekor hallatlan
arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat
lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá
válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket
egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a
romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak
széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!
Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai
lakosok generációit gyötri évtizedek óta a
kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint
amilyennek ma ismerjük?
Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve
Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre
kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai
városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak
zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült
egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a
házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római
épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli
város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros
via principalison, melynek egyik oldalán
a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott
van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető.
Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga
XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész
biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus,
és gazdaságilag is jobban alátámasztott
háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal
inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.
Mert Óbuda városépítészeti nagy negatívuma
éppen abban rejlik, hogy annak, amit ma
látunk az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz,
ami hajdanán ott állt.
Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről,
de még nem tértünk ki arra, ami megszületett
a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak
megjelenését ezen a területen?
Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása,
amit a panelházak kapcsán még értékelni kell
majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi
fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is
produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne
nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett
zöldmezős beruházások kapcsán lehetett
volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint
ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása
Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak
azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak
nagyon komoly szociológiai következményei
is vannak. Rengeteg településszociológus
vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen
létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete.
Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző
rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből,
más műveltséggel, más képzettséggel, ami
ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom
minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva,
olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát
sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra
és kulturálatlanság van összekényszerítve egy
lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom
nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai
komfortérzete. Szükségszerűen következik
az összes deviancia: betörések, autólopások,
alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a
panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani
valamit az embereknek. Sok helyen ezeket öszszetörték,
vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az
embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen
mély múltnak kútjának” helyi aknájába.
Ott van a keleti táborkapu rekonstrukciója a panelház
tövében egy kis római úttal. Valami megmarad
azoknak, akik ott élnek, valami egy picit befolyásolja
a lelküket. Meggyújt egy-egy kis mécsest az
emberek számára, hogy megint megpróbálhassák
fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből
újra kialakíthassák a helyhez kötődés
szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején
a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített
ilyesfajta kis lámpásnak.
25
interjú
Flórián tér, gyalogos aluljáró, római kori maradványok 1985.
Fotó: fortepan / Lechner Nonprofit Kft
A Flórián téri csomópont építési munkálataiban
az építészeknek és régészeknek együtt kellett
működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?
Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként
gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak
egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul
jó összhang alakult ki a különböző képzettségű
emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni,
csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a
lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából
is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én
ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert
csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet,
törmeléket mind bemosta. A „szent” november
7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem,
hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült
a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az
embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak
1984. november 4-én került sor.
Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen
gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel,
helyreállításokkal. Kíváncsi lennék,
hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián
téri romterület kialakítását?
Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek.
Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért
Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb,
s az én szívemhez legközelebb álló a
szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri
aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is
pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan
csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én
is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy
legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt
ebben a csonka városközpontban. Természetesen
akárhol is ásnak Óbudán, ott valami előjön. A tervezett
WC helyén egy kis belső udvaros, oszlopos
főtiszti ház maradványai kerültek elő. Ez az eredeti
koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben,
amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül.
És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat
is sikerült megmentenünk.
Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően
már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták,
festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.
Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság,
egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok
elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az
önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el
tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt,
26
interjú
amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek,
kultúrának a legminimálisabb töredéke
is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően
évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig
ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei
úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi
terület mellett, és látni, amint az idegenvezető
mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni! Büszke
volt Budapest a Flórián térre. Ám néhány éve zárva
a múzeum, és elpusztítottak mindent, ami elpusztítható
volt. Teljesen értelmetlenül. A Lottó-ház alá
benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették,
bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek.
Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak
az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható.
S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten
érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez
nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább
annak révén szeretném megszüntetve látni,
hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt,
amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni
nehezebb, mint az eldózerolt házakat.
Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek,
urbanistáknak, akik Óbudán találnak
majd szakmai kihívásra?
Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha
bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint
alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a
már korábban említett nagyon durva tönkretétele
után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes
rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont
itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek
valami olyan kapcsolati útvonal előzménye,
ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás
van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének,
a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért,
sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek
mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a
„múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom,
kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon
megtisztelő kötelesség. ▯
flórián tér, balra a Flórián üzletközpont 1980.
Fotó: fortepan / Kriss Géza
27
interjú
mikes györgy: az óbudai lakótelep / ludas matyi, 1974. augusztus 22. 3. p.
zene
Németh Róbert
Szürke beton, színes haj
„Ha nem Óbudára születek, lehet, hogy most nem is beszélgetnénk az undergroundról.”
Az élet különös fordulata, hogy miközben az Óbudai Anziksz a kerület lakótelepeire fókuszáló lapszámot
jelentet meg, éppen elkészül egy kétrészes dokumentumfilm, ami ugyan inkább a 90-es évek és a 2000-es évek
elejének budapesti underground rockzenei szcénáját mutatja be, de kitekint a 80-as évekre is, aminek Óbuda
megkerülhetetlen helyszíne volt. A film egyik rendezőjével, Turán Eszterrel beszélgettünk.
„A különböző zenei szubkultúrákat bemutató BP
Underground dokumentumfilm-sorozat aktuális
epizódja, a Rock (ami kétrészes lett) megpróbál
mindent bemutatni ebből a korszakból, amit mi
fontosnak tartunk az underground rockból, néhol
metálból. A film egy fejezete kifejezetten Óbudáról
szól – vállaltan miattam”, meséli Turán Eszter, aki
Óbudán született és itt nőtt fel. „A rendezőtársammal,
Koltay Annával egy szubjektív korképet kívánunk
mutatni – hiszen olyan széles ez a merítés,
hogy ezt nem tudjuk másképp, csak szubjektív szűrőn
keresztül bemutatni. Ha mindent össze akartunk
volna foglalni, akkor egy tízrészes folyam is
összejött volna – így is egy kétszer nyolcvan perces
film, egy kétestés program lett a végeredmény. Reméljük,
valamilyen platformon hamarosan megtekinthető
lesz a nagyközönség számára.”
Miközben persze törekedtek a teljességre, azokat a
csomópontokat keresték, meséli Eszter, ami számára
vagy a másik rendezőhöz személyesen is közel
áll, ami megérintette őket. Eszter esetében így adódik
Óbuda.
„Az én gyerekkorom Óbudán indult. Ha nem ide
születek, lehet, hogy most nem is beszélgetünk itt
erről a témáról. Ennyire fontos szerepe van az életemben,
személyiségfejlődésemben és ízlésemben,
összességében az alapattitűdömben az óbudaiságnak.”
De, ha a magyar, közelebbről a budapesti underground
rock, akkor felmerül a kérdés, hogy – beidézve
a Brian életét: - Na, de mit adtak nekünk az
óbudaiak?
„Óbuda egy elképesztő vegyesfelvágott minden
szempontból. A lakótelepek a 70-es években épültek,
de Óbudának van egy régebbi arca, belső Óbuda,
ami polgáribb miliő, közel van a Kolosy tér,
azaz a II. kerület, ott van a Csúcshegy, Remetehegy,
vagy a Kiscelli domb, amik a mi gyerekkorunkban
alig voltak beépítve. Én mindig a Kiscelli kastélyba
vágytam, amit lehetett látni az ablakunkból, oda
jártunk szánkózni. A Fő tér egy ufó a panelek között,
a Flórián, Üzletközpont Óbudán (és ezt persze
magunkban is reklámskandálósan kell mondani)
gyerekkorom elmaradhatatlan, nagyon fontos
helyszíne a mögötte lévő cikk-cakk házzal együtt,
ahol első kazettáimat vásároltam, de fontos megemlíteni
a Rómait a maga üdülőtelep-hangulatával
és sorolhatnám. Teljes eklektika. Ez a legnagyobb
kerület Budapesten és az egyik legsokfélébb is. Az
az Óbuda, amibe én beleszülettem, a fiatal értelmiségi
szülők világa volt, akik mind valahonnan ideköltöztek.
Leginkább hasonló hátterű gyerekekkel
szocializálódtam. A szüleimnek sikerült beíratniuk
egy jó iskolába, a Zápor utcaiba, ahol már 9 éves
korunktól tanulhattunk angolul. Voltak azonban
olyan helyek, például a legendás sóstói úttörőtábor,
vagy a kerületi akadályverseny, ahol sokféle
gyerekkel találkoztunk és másfajta közeget ismerhettünk
meg rajtuk keresztül, a mi kis Zápor utcai
buborékunkon túli Óbudát. Megismerkedtünk a
kerület különféle részeiről – Rómairól, Békásmegyerről,
Kaszásdűlőről – jövő gyerekekkel, és elkezdtünk
egymáshoz átjárkálni, elkezdtünk együtt
bandázni. A San Marco utcai Úttörőházban volt egy
tinidiszkó péntekenként. Itt egészen másféle zenék
szóltak, mint általában a tinidiszkókban. Mi ide jártunk
hatodiktól, és itt Madness ment, meg Siouxsie
vagy The Cure és így tovább. Óbuda külváros és
nem külváros egyszerre.
A városnak egyfajta perifériája, de mégsem. Nagyon
vegyes közeg volt akkoriban a munkások
gyerekeitől a top értelmiségi családokig. A szocializmus
végének bizarr keveréke volt, egy fura társadalmi
turmix. Éppen az underground rock színtér
a filmben megszólaló legendás alakjai mesélték,
hogy a Kádár-rendszerben a felnövő gyerekek nem
tudtak mit kezdeni magukkal a panelban. Azt mesélik,
hogy vagy zenélni kezdtek, vagy sportolni,
vagy drogozni. A szocializmus kilátástalansága
szétfeszítette a fiatalok egy részét. Én ennek a végére
értem oda, a rendszerváltás előtti utolsó percekben.
Persze ez nem csak Óbudára volt jellemző: ez
volt a korhangulat, a korszellem. Nem értettük például
már gyerekfejjel sem, hogy miért masíroznak
a Flórián téren munkásőrök, amikor ezeken már
mindenki röhög, éreztük, hogy lassan vége ennek
a bohózatnak, de még kisdobosként én is elkaptam
egy ilyet, true story”, meséli Eszter.
30
zene
A feszültséget, a kitörni vágyást a perifériáról, a
bizonytalanságot, hogy mi lesz itt a szocializmus
után és a vadságot generálta a lakótelepek közelsége
és kissé ingerszegény közege, a félig-meddig
külvárosi lét és a társadalmi elégedetlenség, csapódott
le a gyerekek világában is. Mindez a zenében
is nyomot hagyott, mert az előttünk lévő korosztály
hangszert ragadott. „Lázadás, vadság, szabadságvágy
– mintha itt kevésbé féltek volna a fiatalok,
mint a belvárosi gyerekek. Talán kevesebb volt a
vesztenivalójuk”, mondja Eszter, miközben megállapítjuk,
hogy bár világok választották el a korabeli
Angliát Magyarországtól, de – leszámítva a
pár éves fáziskésést – mindkét országban jelentős
részt vállalt a punk-korszak és a punk utáni fontos
popkulturális mozgásokból a külváros. Hiába a kor
eltérő társadalmi berendezkedései, a popkultúra
földrajzi meghatározottsága itt is, ott is érvényes
volt, bizonyos mintázatok nem különböztek egymástól.
Ahogyan egyébként bizonyos motivációk,
az unalom és a tenni akarás, vagy a generációs
lázadás sem. A working class hero is something to
be, hogy egy még korábbi hőst, John Lennont idézzük.
Ez a fajta társadalmi olvasztótégely-jelleg, a keveredés,
az egymásra csodálkozás és persze az új zenék
iránti nyitottság, illetve az önkifejezés fontossága
Eszter életében is kulcsszerepet játszottak. „A San
Marco utcai tiniklub, amit már említettem, számomra
sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot,
ska-t, darkot hallgattattak velünk, hála az égnek –
ott hallottunk például először, hogy csak két híres
óbudai zenekart említsek, Kretenst és F.O. Systemet.
Ott találkoztunk a barátaimmal először mindenféle
vad arccal, akik a Bécsi úti lakótelepről jöttek és
elég félelmetesek voltak. Egyébként is szubkultúrák
nagy találkozóhelye volt ez a klub, miközben
akkor még nem is vált el annyira egymástól, hogy
ki a skinhead, ki a punk, ki a goth és így tovább.
De csak fel kellett szállni az 1-es villamosra, és át
tudtunk menni a Városligetbe, a Petőfi Csarnokba
31
zene
Depeche Mode-klubba, ahova szintén viszonylag
korán, már hatodikos korunktól jártunk. Itt láttunk
élőben először egy csomó undergound zenekart.
Aztán a dolgok megváltoztak. A rendszerváltás
előtt már megkezdődött az a társadalmi differenciálódás,
amelynek következtében azok az emberek,
akik megtehették, elkezdtek elvándorolni Óbudáról.
Már általános iskola alsóban elkezdődött az,
hogy az iskolatársaim közül egy csomóan felköltöztek
a hegyre. A rendszerváltással a korábbi évek
naiv idillje szétrobbant.
„Később a Fő tér és az ott üzemelő Zichy presszó
volt fontos hely, ott gyülekeztek a környékbeli underground
figurák, punkok, skinheadek, darkosok.
Az óbudai zenei szubkultúra megteremtőinek
kulcsfontosságú helyei az Evezős a Rómain, vagy a
Lajostanya voltak, mindenki, aki zenész volt Óbudán,
vagy ennek a közegnek a része, az oda járt a
filmünk szereplői szerint”, mondja Eszter, „Ami
nagyon érdekes, hogy Óbudán mindenki jóban volt
mindenkivel. Az óbudai skinhead nem verte az
óbudai punkot és a helyi rockereket, és a darkosok
sem kaptak pofonokat. Ezt szintén a filmünkben
megszólaló zenészek mesélik, olyanok, mint Barabás
Béci, Mátyás Attila, Szendrey Szasza vagy Jerabek
Csaba. Van olyan anekdota is, hogy valahol
a városban, talán a Ráday klubban koncert van, lejönnek
az óbudai skinheadek verekedni, de amikor
egy óbudai rockerrel vagy punkkal találkoznak,
akkor barátságosan köszönnek neki és megkérdezik
tőle, hogy »Szia, mi újság?«. És aztán folytatták
a verekedést.”
„Mindent, ami nagyon izgalmas volt a gyerekkoromban,
az egyediség, a másság, a szubkultúrák
iránti fogékonyság, a mainstreammel szembemenés
– amit otthonról is hoztam, hisz nálunk olyan
lemezek szóltak, mint az A.E. Bizottság – megtörni
akarta a középiskolás időszak. Az Óbudai gimnáziumban
mindenkit egyformára akartak formálni.
32
zene
Elég szélsőségesen néztem ki: orrbavaló, piros haj,
Martens – de nem tudtak betörni. Az, hogy a saját
utamat járjam, a mai napig alap számomra. El
is mentem abból az iskolából, ahol az volt a jó, ha
tucatember vagy és nem lógsz ki a sorból. Én azóta
is kifejezetten szeretek kilógni a sorból. Ahogy eljöttem
Óbudáról, már nem a Flórián téren bandáztam,
hanem a Moszkván, és ezzel együtt a popkulturális
érdeklődésem is változott, jött a grunge és
a Total Car klub a Nyugatinál, olyan dolgok, amik
már nem Óbudából következtek feltétlenül és végül
szép lassan el is költöztünk a második kerületbe.”
Eszter azt meséli, hogy nagyon sokáig nem is vágyott
vissza Óbudára, sőt, az életében volt egy olyan
időszak, amikor ezt a bizonyos óbudaiságot legszívesebben
szerette volna elfelejteni. Aztán visszatalált
a kerülethez. „Persze, ha nem ide születek, ez
az egész ellenkulturális burjánzás nem talált volna
így meg. Aztán az is történt, hogy apukám részben
visszaköltözött Óbudára, emiatt sokat járok megint
a kerületbe. Meg amúgy is, az általános iskolai barátaimmal
nagyon erős a kötődés, van egy mag,
amelyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Velük
például nagyon gyakran találkozunk. Aztán az is
történt, hogy miközben az elmúlt években sok időt
töltöttem Amerikában, Los Angelesben, elkezdődött
bennem egyfajta önkeresés, hogy ki is vagyok
valójában, honnan jövök. Ez is segített átfordítani
bennem az óbudaiságot ismét pozitív élménnyé és
öntudattá. Azt hiszem, az identitásomnak tényleg
nagyon komoly része, hogy én egy tök vad helyről
és közegből jövök, az a nimbusz, amit Óbuda jelentett
és jelent. Egy novellás kötetet is elkezdtem írni
pár éve a gyerekkorom és az óbudai emlékeim kapcsán,
amit jó lenne befejezni.” ▯
fotó: Cseke dorka, fortepan / Urbán Tamás,
33
zene
lakótelep
Horváth Péter
Békásmegyer – egy település metamorfózisa
„Omnia mutantur, nihil interit”
A római költő, Ovidius mondása szerint minden változik, nem pusztul el semmi. Ez számos település életére,
történetére igaz, köztük Békásmegyerre is. Ugyan 1950 óta – elveszítve önállóságát – Budapest és a III. kerület
szerves része, évezredes fejlődéstörténete nemcsak izgalmas és fordulatos, hanem kisebb keretek között
le is képezi az országban lezajlott történelmi kataklizmákat és újjászületéseket.
Templom (Dömös) utca. Veres Péter író feleségével, Háttérben Szent József-templom 1958.
Fotó: fortepan / szabó gábor
Folyamatosan változott a település területének
nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és
lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre,
illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel
lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza
és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és
pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a
mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője.
Az évszázadok alatt megváltozott a helyben
lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti
településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal
együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a
földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy
fél évszázados története lassan indokolttá teszi az
új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását,
hiszen már több generáció is felnőtt a területén.
A régi és az új azonban még most is együtt van jelen,
legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár
a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő
egy település történetében, ám Békás vonatkozásában
mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult
világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja
alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy
állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely
komplex módon hat a településre és lakóira.
A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen
minden olyan település, amely az emberi lakóhely
kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal
bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza.
A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a
Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges
lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre.
A kutatások már ötezer éves településformákat is
tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti
korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják
a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták,
majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését.
A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan
alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet
nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer
törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva
a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe
húzódott. A középkor folyamán többször cserélt
gazdát a település, amelyet több okiratban is Bélafalunak
említenek. A kereskedelmi útvonalaknak,
a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek
köszönhetően jelentős településnek számított a
térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem
is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó
korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget,
amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás
folyamatát. A falu a XVII. század végére
teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak
bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi
uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család
birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda
mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött
a település új, prosperáló történeti szakasza, amely
lényegében a II. világháború végéig tartott.
A modernkori Békásmegyer története két relevánsan
elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a
manapság Ófalunak nevezett egykori település
krónikája, amely a XVIII. század első felétől az
1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő
csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi
35
lakótelep
rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek
megjelenésétől számítható.
Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére
szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói
vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy
a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság
alól felszabadított és elnéptelenedett részek
feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult.
Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi
udvar politikai és gazdasági
érdekeivel öszszhangban
történt. Az
alapkoncepció szerint,
elsődleges cél volt,
hogy a legnagyobb
számban érkező új betelepülők
németajkú
katolikusok legyenek.
Ezt nagyban segítette
az is, hogy dél-német
területeken komoly
harcok folytak a franciák
ellen, ezért az ott
élő, alapvetően sváb
nemzetiségű lakosság
kapva kapott az alkalmon,
és tömegével
költöztek új hazába,
magyar földre. A Zichy
család is ebből a
térségből toborzott
telepeseket uradalmába,
akiket különböző
adókedvezményekkel
csábítottak leendő
otthonukba. Az első
néme tajkú telepesek 1736-ban érkeztek Békásmegyerre.
Eredeti származási helyüket nem tudjuk
pontosan, mert ezek a dokumentumok egy 1792-es
tűzvészben megsemmisültek. Ennek ellenére Békásmegyert
hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották,
erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is.
(Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév
sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287.
évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt
agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek
kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig
a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező
telepesek nemcsak híres munkamoráljukat
hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő
tudásukat, valamint földműves és állattartó
tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett
természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek”
népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális
és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban
érkeztek telepesek, ez hamar a település
népességének és méretének
növekedéséhez
vezetett.
1766-ban a falu – miként
az egész komáromi
uradalom – a Zichy
család kezéből a Kincstár
(Kamara) birtokába
került, és mint kamara-uradalom
működött
tovább. A faluban
nemcsak a szőlőművelés
és más agrár jellegű
tevékenységek
virágoztak, hanem a
különböző kézműipari
szakmák is. 1830-ban
közel 900 lakosa volt
a településnek, amely
mintegy 1050 hektáron
feküdt. A Duna irányába
egyre több földterület
került intenzív
művelés alá, valamint
megjelent a később
meghatározóvá váló
gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás is.
Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy,
amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban
élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott,
de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti
része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület
volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak
használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést
– ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette
– Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által,
36
lakótelep
amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot
fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal,
hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási
jogát megkapja. A két település története ezután
még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett
Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek,
amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén
–, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík
terület.
A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még
majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás
az etnikai összetételben a századforduló után következett
be. A folyamatos népességnövekedésnek
köszönhetően a németség számaránya drasztikusan
lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű
volt, hiszen az új beköltözők már nem
német területről érkeztek, hanem Magyarország
egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes
nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német
szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.
Békásmegyer életében jelentős törést és változást
okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban
változtatta meg a település addigi agrár jellegét.
A XIX. század végén a filoxéra és a vele járó más
növénybetegségek rövid időn belül kiirtották a településen
élő gazdák fő bevételi forrását, sokan elvesztették
munkájukat. Ezért – aki tehette – áttért
az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre,
illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát
találni. Ennek következményeként alakult ki a két
világháború között egy ingázó munkás réteg, akik
már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten
utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre
szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta
fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos
családi sváb gazdálkodást. A gazdasági
élet kereteinek változásával együtt járt a családi
tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád,
mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok
különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes
példaként említhetjük, hogy már nem építettek
külön szobát az elhunytak számára, ami korábban
egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború
borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek
voltak.
Békásmegyer. karhatalom biztosítja a svábok kitelepítését 1946.
Fotó: fortepan / bauer sándor
37
lakótelep
Békásmegyer. Kőbánya utca és Árok utca közötti házak 1965.
Fotó: fortepan / mészáros zoltán
A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer
is német településnek számított, ezért az itt
élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben
élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború
okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket,
a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom
már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre
nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista
Párt szervezésével és irányításával kollektív
bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek
távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző
nemzetközi szerződések meghatározták a német
kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét
(ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon
ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan
gyorsan akarták végrehajtani. Ez elsősorban
azokat az állampolgárokat érintette, akik az utolsó
népszámláláskor (1941) német anyanyelvűnek vallották
magukat. Az erről szóló belügyminiszteri
rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen
sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb
példája Pilisvörösvár, amely szintén német
település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit:
általános magyarázat szerint óriási szükség volt a
közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre.
Békásmegyer történetének újabb drasztikus
átalakulására 1946 elején került sor. A helyi
németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban
került sor. Az első transzport 1946. február
28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett
otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak,
majd marhavagonokba zárva elindultak
az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok
alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről,
főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi
falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall,
Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok,
akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel
visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük
kellett az időközben radikálisan megváltozott
körülményekkel.
A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit,
a házakban maradt berendezésekkel együtt az
38
lakótelep
újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok
kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia
–, illetve Magyarország különböző részeiből
(főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a
településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres
Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik
apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide
száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció
által létrehozott művészeti iránytól.
Kassák azonban egy kis művésztelepet hozott létre
Békáson, ahol különböző képzőművészek alkothattak
és gondolkodhattak, távol a politika világától.
A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi
és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb
földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt
ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as
évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre
többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben
a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori
németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de –
talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani
a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket.
Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően
váltak igazán láthatóvá.
Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok
megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek
között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak
az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos
lakáshiány megoldásának égető kérdése minden
helyi akaratot felülírt.
A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági
és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti
elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek
a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb
indokok között az anyagi háttér megteremtése és
a Békásmegyeri lakótelep építkezése. a Kabar utca épületei a Pünkösdfürdő utca felől 1976.
Fotó: fortepan / főtáv
39
lakótelep
különböző városépítészeti problémák húzódtak
(hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok
megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).
Azonban a lakáskérdés megoldása politikai szempontból
kiemelt célfeladat volt, ezért nem kerülhette
el a település az újabb radikális átalakulását.
A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan
– több ütemben zajlottak, a főtervező pedig
itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák
1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti
sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági
terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli
részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek
működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen
a hegy felőli részre is terveztek panelházakat.
Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi
házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben
a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren
1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült,
amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona.
Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson,
hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi
és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek,
az igényekhez képest megkésve. Új HÉV
megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi
buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most
sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.
A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi
viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett
Békásmegyer életében. Figyelembe véve,
hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a
folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan
eljön egy újabb gyökeres változás a település
történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú
települést fog eredményezni. ▯
kép: Óbudai Múzeum gyűjteménye
Békásmegyeri lakótelep. balra az Ármány utca, alul keresztben az Árpád utca 1979.
Fotó: fortepan / bojár sándor
40
lakótelep
recenzió
Pálfi Andrea
Megfagyott nyúl
Sokunknak van már felnőttkori emléke az ezredfordulóról, egyetemre jártunk, vagy gyermekünk született, de
lehet, hogy éppen kerestük a helyünket a világban. Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című könyvének hőseivel
is hasonlóak történnek 2000 körül Budapesten. Három-négy év között bolyongunk, előre-hátra ugrálva,
ugyanakkor jól követhetően. A szereplők megjelennek, eltűnnek, később újra felbukkannak. Kiemelkedik közölük
egy férfi és egy nő, de rajtuk kívül sokak életét és gondolatát is megismerjük.
A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében
társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal,
még fiatalabb, vagy középkorú értelmiségiek
Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság.
Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben
mozognak, egymásról van véleményük, előfordul,
hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak.
Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik
a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő
így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi
Krizsán Ernő. – Mert
mi hol vagyunk? Egyáltalán
ki ez a mi?
Ugyan már.”
Többször lehet olyan
érzésünk, mintha valós
szereplőkről formázták
volna a figurákat.
Akik ismerik
a közelmúlt társadalomtudománnyal
foglalkozó
szakembereit,
érezhetik úgy, hogy
párat be is tudnak
azonosítani. Egyik
szereplő mintha maga
a szerző lenne, hiszen
Rékának hívják
és dupla vezetékneve
van.
Olvasás közben megismerjük
a különböző
korosztályok dilemmáit,
fókuszálunk
egy-egy emberre,
majd visszatérünk a
csoport egészére. Itt
van például az értelmiségi családba született, harmincas
Enikő, aki a nagy lehetőségek országából
– egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra.
Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló
személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat,
aki – mint mindenki - követ el hibákat. Szeretne
a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le
a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre
foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a
kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz
vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.
A könyv másik hőse a frissen elvált, negyvenes
egyetemi oktató Bogdán Tamás, aki a házassága
után belecsap az életbe és csömörületig kihasználja
a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk
nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus
férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre
inkább rájöhetünk,
hogy nincs miért
irigyelnünk a férfi életét
se. Akár elképzelhetjük,
hogy hol tart
20 évvel később. Vajon
a VII. kerületi nyirkos,
sötét albérletéből merre
vezet az útja és mikor
fejezte be az évek
óta tartó kutatását?
Bogdán kutatási területe
ugyanis Békásmegyer,
ahol sok időt
tölt. Életútinterjúkat
vesz fel. Többször mesél
róla, de valahogy
mégsem halad igazán
a kutatása, amin egy
idő után nem csodálkozunk.
Szürreális
képpel szembesülünk.
Mikor először olvassuk,
nem tudjuk mire
vélni. Talán nem jól értettük?
Ám egyre tisztább
lesz a kép. Békást
csak engedéllyel lehet
elhagyni, vagy oda
bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal,
életterekkel. Egy önálló világ, ahol minden éppúgy
megtalálható, mint egy kisvárosban: művház, cipőbolt,
konditerem, piac. Munka után végigjárjuk
kedvenc helyeinket, mintha el se vágynánk innen.
Valójában ez egy lakótelep. Ahol elsőre csak végtelen
mennyiségű ház tűnik fel, négyemeletes, vagy
tizenöt, faltól falig beton. De nézzünk a házakon
42
recenzió
túl! Amott domboldal, fák, az ágakon szarkák, az
odvakban vörösbegy. Egyik pillanatban vasszobor
mellett megyünk el, majd egy sor selyemakác.
”Olyan magasra nőttek, hogy itt-ott ráhajolnak a
négyemeletesek tetejére, benyúlnak a nyitott ablakokon.”
Így lesz egész. A napok tele vannak apró
furcsaságokkal, miközben
az ott élők
ugyanúgy dolgozni
próbálnak, családjuk
van, vagy például háziállatot
tartanak.
Óriási a kontraszt a
könyv többi részében
bemutatott emberek,
a budapesti értelmiségi
körhöz képest.
Talán nem is Békás
ez, csak valahol egy hely a mindenségben, Magyarországon,
vagy a határon túl? A két világ közötti
szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál
látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak
a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a
Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e
kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen
felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek
magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán
a városban? Biztos, hogy itt a jobb? Fontos téma
a könyvben az elsőgenerációs értelmiséggé válás
kérdése, akár Békáson születtél, akár azon túl. Az
asszimilálódás erős igény, de mintha a hiány örökre
megmaradna.
"El vagyunk foglalva a
társadalommal, és lemaradunk
az emberről."
unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb
is elmegyünk, készülünk az előadásunkra
és vágyjuk az elismerést.
Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató
kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia,
ugyanakkor az
emberi lélek mélységeibe
és a párkapcsolatok
színes világába
is elkalauzol. Megértjük,
hogy a szerző
miért Virginia Wolf:
Saját szoba című
könyvéből választ
részletet mottónak.
A szerző azonban
talán túl sok kérdést
megnyit, sok részbe
belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés
sokszor elmarad.
A könyv aztán egyszer csak végetér. Nincs tanulság,
nincs befejezés, a szereplők élete a homályba
vész: elkezdődik a XXI. század. ▯
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető Budapest, 2018.
fotó: Dohi Gabriella
2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira
van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak
van nyertes vagy éppen vesztes
korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a
szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könynyű
váltani?
A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg,
hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni,
az idegen nyelvek sem mennek sokaknak
gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási
pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor
viccesen az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor
43
recenzió
lakótelep
Deme László
Kaphat-e a lakógép emberarcot?
Szubjektív ábrándok a kohósalak és vasbeton nászának újrahasznosításáról
“A szék maga az építészet, de a szófa csak burzsoázia” - Le Corbusier állítólag előszeretettel hangoztatta ezt
a praktikumra vonatkozó, szellemes építészeti aforizmát. S bár a huszadik század neves építész zsenije talán
nem a polgári értékrend kritikájának szánta kijelentését, az ember eljátszhat a gondolattal, hogy ilyen szépen
marxista-leninista hangsúlyokkal is felfejthető gondolat mellett talán nem is véletlen, hogy a szocialista
építészet a zseni egyik másfajta praktikus elgondolására is szemet vetett. Mert a paneltömbök gondolata
valamikor szinte építészeti filozófiaként fogalmazódott meg, és szó sem volt arról, hogy ezek a monolitok fogják
meghatározni egész városrészek arculatát, arra sarkallva az utókort, hogy kezdjen valamit a megörökölt
városképekkel.
szőlő utca, Óbuda
Fotó: dohi gabriella
Életre kel a modulor
Az 1920-as évek Franciaországában, miközben Európa
másik végében már dübörgött a szovjet ideológia,
a “hanyatló kapitalizmus burzsoá” (sic!) építészetének
forradalmáraként alkotta meg a Mester, Le Corbusier
a korszak újító szellemiségéhez nagyon is passzoló
“modulor”, azaz az aranymetszést és az emberi arányokat
figyelembe vevő “lakógép” elméletét. Alighanem
itt lehetett az egyik origó, míg a másik Walter
Gropius Németországában, ahol a Bauhaus megalapítója
szintén ekkoriban állt elő az előre elkészített panelekre
szakosodott házgyár ötletével. Az elméletek
születésekor azonban még nem látszódhatott a szomorkás
szürkeség, csak a gyorsan felépíthető, monumentális
tekintéllyel sorakozó tömbök előnye.
A hűvösen célszerű, tömegtermelésre és tömegigények
kielégítésére egyaránt alkalmas építészeti tézis
korántsem volt légből kapott elgondolás, és még a
Nagy Háború utáni nagy világrendváltozásra áhítozó
korhangulat új ember ideájához is passzolt. A szociális
kérdések iránt is fogékony Le Corbusier (egyik)
eszménye az I. világháborút követő lakásínségre a
praktikus elveket szem előtt tartó és élhető lakóterek
kialakítása volt, amely némi beton és acél segítségével,
no meg a mindennapi térluxus korlátok közé
szorításával gyorsan meg is valósítható. Az elméletet
azután az államok ültették át gyakorlatba: az ígéretes
házgyári technológiát a Szovjetunió eredetileg a francia
államtól vásárolta, mert nyugaton éppen úgy megszülettek
a paneltömbök, mint a keleti blokkban, csak
az arányok voltak mások, szerényebbek. És nyugaton
a rehabilitációban is előrébb járnak manapság.
De a terv Nyugat-Európában sem állta ki az idők próbáját.
Mára Le Corbusier lakótömbjei is vagy elnéptelenedett
és lebontott szellemépületek lettek, vagy
kreatív elgondolásokkal rehabilitált lakómonumentekről
beszélhetünk, amelyekbe meglehetősen sok
energiát (és adófizetői eurókat) kell fektetni, hogy ismét
élettel teli környezetként vehesse bárki birtokba.
De a XX. század első harmadában az új embernek új
otthont nyújtó gigászházak ideája megtermékenyítette
a szociális jólétről ábrándozó politikát Európában,
már ami a lakáskérdést illeti. Mindenekelőtt az új
emberrel leginkább foglalkozó politikai rendszerek
érdeklődtek, és ezzel máris hazai vizekre érkeztünk:
a kommunista Magyarországra.
Szovjet mintára indultak be nálunk is a házgyárak.
Az 1960-as évek slágertermékei még a hruscsovkák
voltak. A pár emeletes, főként betonkazettás tömbök
még kevésbé érintették meg a hazai építőipart,
hozzájuk hasonló építmények itthon inkább a két világháború
között épültek, például a Vörösvári úton.
A brezsnyevkéknek becézett paneltömbök viszont
már nem irgalmaztak a városképeknek. Ma ezekben
és módosított utódaikban él minden ötödik magyar,
a hozzávetőleg 120 ezer fős III. kerületben háromból
ketten szintén panelben laknak. Kár, hogy ehhez a
kissé egyoldalú arányhoz még le is kellett bontani a
szép és kies, Krúdy-féle Óbudát.
Girbegurba utcák helyett célszerű tömbök
Könnyű lenne, de voltaképpen nem lehetünk igazságtalanok,
mert az eredeti városkép megőrzése
helyett talán mégiscsak a fűtött szoba lebeghetett a
hajdani várostanács szeme előtt. A II. világháborús
károk és az urbanizáció felpörgése igényelte a minél
gyorsabban minél nagyobb számú lakás felépítését,
a lakótér alvótérré redukálódása pedig már Óbudán
sem igényelte a hajdani gazdák széles udvarát, ahová
szekérrel is kényelmesen be lehetett állni. Gyorsan
és olcsón felépíthető lakások tömegére volt szükség,
amelyekben van világítás, áram, vezetékes víz a fürdőszobában,
és olcsó távfűtés gondoskodik a lakók
melegéről. Mert először is lakni kellett valahol, csak
utána válhatott fontossá a környezet, ahol lakni lehetett!
Említésre érdemes még, hogy akadt egy skandináv
építészeti vonal is, aminek kísérleti tömbjeivel szintén
eljátszottak itthon (például az Árpád-híd pesti oldalánál),
de nyilvánvaló politikai és talán egyéb indíttatásból
a brezsnyevkék hódíthattak Óbudán is. Ehhez
pedig a régi utcákat mindenestül leborotválták, kellett
a hely az 1970-es években kiszélesített Árpád-híd
le- és felhajtó sávjainak is. A régi házak felújításával
nyilván drága lett volna bíbelődni, meg aztán a
többségük talán tényleg menthetetlen lehetett, közös
udvari mellékhelyiségekkel, földes szobákkal és alapozás
nélküli, salétromos falakkal. Persze az is lehet,
45
lakótelep
hogy ésszerűbben is lehetett volna szelektálni, és ma
a múlt nagyobb foltokban venné körbe a mindennapjainkat,
nem csak a Krúdy-negyed és a Fő tér szigete
őrizné mementóként. De ez ma már csak romantikus
gondolatkísérlet.
Óbudán 1965-re készült el a szovjet típusú technológiát
alkalmazó házgyár, és megindulhatott az akkoriban
nagyon is vonzó, összkomfortos, beépített
bútorokkal és trendi belső terekkel csábító lakások
építése. Egymás után bújtak elő a panelek egészen a
Kádár-korszak végéig. Olykor a lapostetőt felváltotta
a megnyerőbb kinézetű nyeregtető, s a lakókörnyezet
kialakítására is volt, hogy jobban odafigyeltek a tervezők:
gondoljunk csak arra, micsoda státusza volt
a rendszerváltás körül a parkosított Pók utcai lakótelepnek,
amiből némi nimbuszt még ma is őriz. De
tényleg őriz?
Az igazság az, hogy az ingatlanpiac hullámzása hol
panelbaráttá, hol panelellenessé teszi a közhangulatot.
Mindenki ismeri a “panelproli” kifejezést, és az is
igaz, hogy alig egy évtizede csakugyan temették a panelt,
bontani akarták mindenfelé. Mára viszont változott
a helyzet: a panel felújíthatóvá vált, és azt is tudni
lehet, hogy egy jó helyen lévő panellakás igazi élettérré
alakítható vagy biztosan megtérűlő ingatlanbefektetésnek
számít. Még némely újépítésű lakóparkkal
is vetekedhet, akár Óbudán is találunk olyan friss
beépítéseket, amelyekben az egyes épületek annyira
össze vannak zsúfolva, hogy ha a belső tér kialakítása
még optimális is lehet, kívülről rátekintve, igencsak
kényelmetlen lehet kiülni a teraszra, méterekre csupán
a szemben lévő terasztól vagy a szomszéd ház
tűzfalától.
Ettől persze a panelek még kevésbé lesznek barátságosak,
mégis érdemes elgondolkozni, mi lehet a
további sorsuk? A hajdani pártvezetés maximum 50
évre tervezte a tömböket, ezt az időszakot az óbudai
1970-es éveket számítva éppen most lépjük át a
III. kerületben. Ugyanakkor az is igaz, hogy maga a
masszív szerkezet állítólag akár száz évet is bír. De
érdemes-e bírnia? Ha az ingatlanvásárlók életben is
tartják a panelrengeteget, valamit csak lehetne még
kezdeni velük? Jó-e itt lakni? És mitől lehetne jobb?
Tulipántól a pixelszőlőkig és tovább
Bárhová is menjen az ember, bármerre is forduljon a
III. kerületben előbb-utóbb szembe találja magát a panelek
szürke csordáival. De ezek a tömbök, pusztán
méretüknél fogva is, magukban hordoznak valami
olyat, ami tekintélyessé teheti őket, kicsit talán a piramisokhoz
hasonlóan. Ha valaki követi Neubrandt István
lokálpatrióta “Óbuda ma, ahogy mi látjuk” facebook-csoportját,
előbb-utóbb visszatérő mintázatként
csodálkozhat rá az éjjeli panelek már-már fenséges
fotójára. Mert a monumentális sziluetteket költőivé
varázsolja a rózsaujjú hajnal, egy szelektől szabdalt
felhőkön átsugárzó naplemente, az ablakok esti fényének
ragyogó színkavalkádja. De ha az éjszaka fényei
költőivé teszik a panelek látványát, nem lehetne-e
nappali fényben is festővászonként használni őket?
A homlokzatok frissítése természetesen korábban
sem volt idegen a magyarországi panelek építőitől.
A kezdeti lakásínséget orvosló eufória után már csaknem
egy évtizeddel, sűrűsödtek a kritikák és megjelentek
a paneleknek barátságosabb arcot, élhetőbb
tereket kereső kísérletek is, hogy minél egyszerűbb
eszközökkel számolják fel a sivár vizuális környezetet.
1975-ben robbant ki a tulipán-vita néven elhíresült
ideológiai konfliktus az Élet és Irodalom hasábjain,
ahol Major Máté, a Műegyetem megkérdőjelezhetetlen
építésztekintélye és a költő Nagy László csörtéje
tette nyilvánossá a lakótelepek esztétikai problémáit.
“A “bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat”
költői felütés máig is érvényes – írja összefoglaló
cikkében Kulcsár Attila a vöröspostakocsionline.hu
oldalon. A vita a Csete György vezette Pécs csoport
Ifjúsági Irodájának paksi lakótelephez készített tervei
kapcsán robbant ki. Az iroda 5 pontos humanizáló
programja a végfalak organikus díszítésével kezdődött.
Lantos Ferenc festőművész Szatmárcseke-Kölcse
kopjafáinak sziluettje ihlette motívumokat álmodott
nagypanelekre, amelyek tulipán ívekké finomodtak,
és lettek a vita emblematikus névadói. A program
nem akart megmaradni a végfalak ornamensekkel
való díszítésénél. A bejáratok íves pofafalainak hangsúlyozása
volt a koncepció második eleme, majd a
sarkokon átforduló motívumok, melyek a merev hasábformát
puhították volna. Eddig jutott el az Ifjúsági
46
lakótelep
Dan Reisinger: Színek szabad játéka
Fotó: esernyos.hu
Iroda a megvalósításban. Feloszlatták, elvették tőlük
a munkát, mert az Atomerőmű lakótelepének építése
nem tűrt szépelgést. Pedig a program további része
már az alaprajzok módosítását is célul tűzte volna ki,
lakóterekkel bővülő, közösségi használatú területgyarapodással
a lakásokban, és a homlokzatra kiülő
teraszok plasztikáinak megjelenésével a program
ötödik elemében. De ebben az eldurvult ideológiaivá
váló vitában Major Máté az ellene felsorakozó, élhetőbb
lakótelepet követelőkkel szemben az építészet
más karakterét hangsúlyozva odáig ment, hogy a magyaros
ornamentalizálás, hasonlatosan a kártékony
szecesszióhoz, a nacionalizmus melegágya. A nacionalizmustól
pedig nincs messze, ultima rációként – a
fasizmus. Ezzel az övön aluli ütéssel a vita be is volt
fejezve.
Csakhogy a vita máig nincs befejezve. A kritikai észrevételek
napjainkban aktuálisabbak, mint valaha,
hiszen az emblematikus vitától számítva csaknem fél
évszázad telt el, de egyelőre a panellakások többsége
érintetlen és változatlan, mert még mindig nincs
alternatívájuk, bár a homlokzat szintjén a III. kerületben
is akad már több példa a megújulásra azoknál a
monumenteknél, amelyek részt vettek a panelprogramban.
A teljesség igénye nélkül ilyen a Flórián teret uraló
emblematikus Faluház, ahol a 300 méter hosszú fronton
való megújulás a panelosztások határait is követve
halványodó színharmóniákkal halad a felső szintek
felé az égi sziluettbe olvadásig. Szokolyai Gábor
koncepciója nagyon is vonzó, nevezetesen, hogy egy
szőlőfürt gigászira nagyított, panel méretűre pixelezett
képe jelenik meg a homlokzaton, amely a kerület
bortermelő múltjának szimbólumaként szőlőszemek
illúzióját hozza létre, miközben sajátosan kubista
módon át is struktúrálja témáját a panelek kockáiba.
Hasonlóan világos a Tímár utcai tízemeletesek kerületi
sportokhoz köthető grafikáinak a megjelenése,
a Lajos utcában álló panelek kékfestő mintázata az
egykori Goldberger-gyár kékfestő manufaktúrájának
emlékét idézve, illetve a Polgár utcai épületeknek az
egykori Porta Praetoriánál római emlékekre reflektáló
47
lakótelep
homlokzatfestése (ami ráadásul ügyes grafikai illúzióval
még a kockaablakok fölé rajzolt ívvel is bontja a
formák egyhangúságát). Mégis, mindezeknél merészebb
művészi távlatok is rejlenek a panelfestésben,
ha a street art virágzó tendenciáira gondolunk, és
összetettebb, hosszabb távú projektként tekintünk a
falfestésre.
Néhány éve volt látható a világhírű magyar származású
izraeli tervezőgrafikus, Dan Reisinger színekkel
kísérletező kiállítása az óbudai Esernyős Galériában.
A Színek Szabad Játéka térformákat és alapszíneket
variált 18 kombinációban, s az anyagokat külön-külön,
önmagukban szemlélve kevés kuriózumot találhatott
a szemlélő első látásra, mégis a táblákat egységben
vizsgálva kirajzolódott valamiféle szabadság,
a variációk kreatív energiája, amely egyfajta vizuális
újdonsággá állt össze. Egy városrész lakótelepének, a
festett homlokzati elemeknek valahogy hasonlóképpen
lehetne realizálódni: nem elrugaszkodva egymástól,
hanem a közösséget keresve, asszociációkat
keltve és természetesen vizuális élményeket nyújtva
az összhangban. Ezért lehetne a szőlő-tradíció-bortermelés
pixelei és a sport-római emlékek vagy a hagyomány-kékfestés
óriásgrafikáinak vizualitásán túlmenő
látványt megfogalmazni, hogy csakugyan hűha
élményt szerezzen a járókelőknek. De hogyan lehetne
és hogyan lenne érdemes az egyes elmeket összefűzni,
és milyen hosszabb távú koncepció mentén?
A művészetet és a városfejlesztést több helyen is sikerrel
kapcsolják össze. A városképi épületszínezés napjainkban
talán legismertebb példája az albán főváros,
Tirana gigászi festővászonná változtatása. Edi Rama
egykori polgármesterként sem tagadta meg festőművész
múltját és radikálisan átszínezte a várost. A művészet
erejét a demokratizálás katalizátoraként fogta
fel, és Tirana kopott homlokzatai megújulásával voltaképpen
társadalmi megújulást demonstrált, s bár
nem ismerjük politikáját részleteiben, tény, hogy ma
ő Albánia miniszterelnöke, aki jelenleg már második
ciklusát tölti az országa élén.
De más példák egész sorát találhatjuk a nagyvilágban.
A hozzánk hasonló szocialista épületpolitikát
megsínylő Gdansk városában látható minden évben
“Lengyelország legnagyobb városi galériája”: a Zaspa
negyed házait díszítik egy évente megrendezett művészeti
fesztivál keretében a világ minden tájáról
meghívott művészek homlokzati festményei. Az írországi
Waterfordban a “Waterford Walls” projektet
Edel Tobin alapító eredetileg azzal a céllal indította
útjára, hogy a depressziótól roskadozó házfalak helyett
lüktető életet vigyenek az utcákra, és mára pezsgő
utcai fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés.
Heerlent már egyenesen a “street art fővárosaként”
hirdetik Hollandiában, ahol mini és óriási falfreskókat
pingálnak fel a meghívott művészek a szabad falfelületekre,
míg a spanyolországi Malaga városában
MAUS néven futó projekt mindössze 10 év alatt tette
turisztikai nevezetességgé a Soho negyedének utcai
művészetét. De találunk olyan berlini épületet, amit
az élő falombok mögötti falakra felfestett további
lombkoronákkal díszítettek organikus környezetet
teremtve a homlokzat vásznán, vagy szinte tájképi
beavatkozással készült monumentális freskó a mexikói
La Palmitas település egyik városrészében, ahol
a domboldalban sorakozó több száz ház falát színezték
ki a street art figyelemfelkeltő harsányságával, s
az összeálló kompozíció imponáló idegenforgalmi
attrakcióvá nőtte ki magát. Sorolhatnánk hazai példákat
is, belvárosi tűzfalakat Budapesten, de Óbudán is:
a Színes Város Csoport dekorálta Krúdy-művekkel a
plébániai melléképület falát, Kós Károly montázzsal
a református parókia tűzfalát, vagy említhetjük a Kolorcity
szellemes és látványos óriásgrafikáit Kazincbarcika
házfalain.
Mindezek a kiragadott példák nem mindegyike panelházon
születtett műalkotássá, és egy lakóközösség
anyagi helyzetén túlmutató forrásokat költöttek rá,
ugyanakkor felvillantják a kreatív lehetőségeit mindannak,
amit állami vagy önkormányzati háttérrel, jól
végiggondolt koncepció birtokában el lehet végezni.
Hiszen az itthon megvalósult panelprogramok elsősorban
a szerkezeti korszerűsítésre koncentráltak
mindig is, miközben az esztétikai oldal soha nem
kapott kellő támogatást. Nyilvánvalóan és ismételten
nem ez volt az elsődleges szempont, hiszen égető kérdésekkel
továbbra is lehetne még foglalkozni a kerületi
panelek kapcsán, mint mondjuk zajnyelő falak a
Szentendrei út mentén sorakozó panelek elé vagy az
élhetőbbé tétel erkélybeugrók helyett teraszosítással,
48
lakótelep
comfort town, kijev
és lehetne még hosszan sorolni, ha a szűkös büdzsé
nem szabna határt. De ezekhez képest egy átfogó
homlokzati koncepció egy városrészben talán mégiscsak
lényegesen olcsóbb, ugyanakkor szembeötlő
változást hozhat, főként abban az esetben, ha komplex
eseménysorozatok is épülnek rájuk, amelyek pedig
már maguk után vonhatnak olyan lehetőségeket is,
amik ritkán kerülnek reflektorfénybe a paneltömbök
kapcsán.
A panelkincs értéke
Ha a Fő téren sétál valaki, romantikus hangulat kerítheti
hatalmába. Milyen szép is lenne, ha egy Szentendre
szerű, zegzugos kerületi központot lehetne felfedezni
hajdani kiskorcsmák, derék iparosműhelyek
emlékeivel. Ehelyett félig be kell hunynia a szemét
képzeletbeli sétálónknak, amikor tovább ballag, hogy
a Szentlélek tér Szentháromság-szobrától kiindulva
átbújjon az Árpád-híd alatt, megszemlélje a Szent
Péter és Pál plébániatemplomot és a zsinagógát, bóklásszon
az Óbudai Társaskör környékén, majd tovább
baktasson a Lajos utcán a hajdani textilgyár téglafala
mentén, végig a promenádon, egészen a Kolosy térig.
De mindvégig hunyorognia kell, és ugyancsak forgathatja
a fejét, ha nem szeretné, hogy a panelszürkék
belezavarjanak múltidéző sétájába.
De ha a múltat akarjuk felfedezni, miért nem vizsgáljuk
meg azt is, milyen történeteket rejthetnek a tízemeletes
kockák? Ideje lenne lehántani az előítéleteket
a panelekről, hiszen voltaképpen már azok is a közelmúlt
történelmi emlékei, amelyek még kézzelfogható
valóságként számolhatnak be a Kádár-korszakról.
Miért ne lehetne kiemelt látványosságként kezelni
annak az ötven évnek az emlékét, amely Magyarország
történelméből is kitörölhetetlen? Mindez csak
azon múlik, hogyan csomagoljuk (város)marketingbe,
hogyan pozícionáljuk, és tárjuk a kerület lakói,
illetve a nagyérdemű tágabb közönség elé a kulturális
örökségnek ezt a szegmensét.
Tudjuk, hogy fontos a római Aquincum városából
maradt történelmi kincsek feltárása és méltó módon
való kirakatba helyezése, hasonlóan fontos Krúdy
Óbudájának értékmentése, a Zichy-kastély felújítása,
49
lakótelep
a Hajógyári-sziget integrálása a napi szabadidős helyszínek
közé, ezer más értékes helyszín a napi környezetünkben.
De voltaképpen egy további érték kellős
közepében is ülünk, amelyre szintén lehetne komolyabb
hangsúlyokat fektetni, lévén, hogy ez aztán
igazán a kerület valóságosan átélhető építészeti öröksége.
Természetesen van, aki már felfedezte és kellő
munícióval rendelkezik ahhoz, hogy átfogó koncepcióval
segítse a panelek szellemi rehabilitását, mert
talán ők is érzik, annyira nyomasztóan magasodnak
fölénk ezek a háztitánok, hogy valamit kezdeni kell
velük. A Kiscelli Múzeum, a Magyar Kereskedelmi
és Vendéglátóipari Múzeum és az Óbudai Múzeum
egyaránt fontos és korszerű, komplexen átélhető tárlatokat
szentelt az óbudai panelek témáinak, a lakókörnyezetet
meghatározó tereknek, dokumentált történetüknek,
városi legendáiknak. Az Óbudai Múzeum
még a ma rendkívül népszerű városfelfedező túrákat
is integrálta kínálati csomagjába, és kültéri tárlatvezetésekkel
csábít a panelházak közé, mert bőven van
mit mesélni, mutogatni róluk (még olyan anekdotákat
is meg lehet ismerni például, hogy melyik magyar
költő tartott az 1970-es években jógaórákat a környéken,
saját panellakásában).
Mindezek olyan kezdeményezések, amelyeken el lehet
indulni a panelrengeteg hasznosításának új útján.
A történeti tudástár kombinálható a homlokzatok
művészi megújításával, izgalmas és újszerű eseményeket
lehet köréjük szervezni. Ha a street art igazán
felfedezné magának Óbudát, a lehetőségeknek egész
tárháza tárulhat fel, amely hozzáadott turisztikai
vonzerővel is bírhat. Elég, ha csak a Faluházra gondolunk,
amely egy budapesti körtúra elengedhetetlen
része kellene legyen, hiszen példáján pontosan el
lehet regélni, mi történt a kommunista érában, és kicsiben,
átélhetően bemutatni, hogyan torzította el fél
Európa világképét egy erőszakos ideológia. De fel is
lehetne mutatni “best practice”-ként, miféle innovatív
megoldásokkal lehet környezetbarátabbá és emberbarátabbá
tenni a megvalósult lakógépet, a Flórián tér
füves tere pedig kiváló agóra lehetne, ahol street art
eseményekkel közösen lehetne ünnepelni a ránk maradt
modulor-épületbölény megszelidítését. ▯
dimitrovszkij út 169., moszkva:
50
lakótelep
lakótelep
Smiló Dávid
Bepótolni a változást
Beszámoló a Veszprémi Haszkovó-lakótelepi köztéri beavatkozásokról
A második világháború után létrejött lakótelepek nem élhetetlenek. Ha azok lennének, nem adnának otthont
több millió ember számára országszerte. Megítélésük azonban kettős, épített környezetük pedig kétségtelenül
monoton hangulatot kelt. Ez nem véletlen. Ezen lakótelepek létrejötte, mint ahogyan Óbuda hatalmas lakótelepszövetének
létrejötte is élesen szemben áll azzal, ahogyan a történeti városnegyedek kialakultak.
A városok több száz, vagy akár ezer éves távlatokban
fejlődtek ki, és így a legnagyobb természetességgel
viselik több korszak lenyomatait is
magukon. Ezzel szemben a városléptékű lakótelepi
negyedek 10-20 év alatt jöttek létre, vagyis várostörténeti
időben mérve egy szempillantás alatt.
A lakótelepek az építészet kimerevített pillanatai,
amelyek nem nőttek mint a városok, hanem rögtön
abban a formában lettek, mint amilyenben ma
is ismerjük őket. A sok évszázados alakulásnak a
hiányát pedig sokan élhetetlenséggel, ridegséggel
azonosítják. Ezt pedig csak tetézi, hogy míg a budapesti
eklektikus városmag épületeinek tégláit
emberek két kezükkel helyezték egymásra, addig
egy lakótelepi ház építőelemei a házgyárban készültek.
A panelház inkább tűnik terméknek, mint
háznak – és az is. Ennek köszönhetően pedig kitett
mindannak, ami a sorozatgyártott termék esetében
természetes, hogy felületének megmunkálása repetitív,
és ami talán fontosabb, hogy képes kimenni a
divatból.
Ennek is köszönhető, hogy az uniós csatlakozásunkat
követő köztérmegújításokra fordított összegek
jelentős része nem a funkcionális köztéri elemeket
nélkülöző lakótelepek megújítására ment el, hanem
a belvárosok díszkövezésére. Egyszerűen senki
nem gondolta, hogy a lakótelep is város, és hogy
a pezsgő városi élethez való viszonya nem csak a
belvároshoz kötődik. A panelházakat vertikális
alvóvárosokként értelmezte idehaza szinte mindenki.
És bár ez az értelmezés leíró szempontból
igaz volt, hiszen a lakótelepek köztereinek fejlettsége
jelentősen elmarad történeti városnegyedek
köztereinek fejlettségétől, de annak köszönhetően,
hogy pusztán technológiai kérdésként tekintettünk
a lakótelepekre, azok fejlesztése kimerült hőszigetelésükben.
Ez kétségtelenül javította a lakótelepi
élet megfizethetőségét és komfortját, de ezzel párhuzamosan
városi mivolta nem fejlődött ezeknek a
negyedeknek.
A 2019-es Veszprémi Design Héten létrejött köztéri
kiállítás keretében mi, a Paradigma Ariadné építészeti
stúdió tagjai Veszprém Európa Kulturális Fővárosa
csapatával közösen arra tettünk kísérletet,
hogy kis léptékű építészeti installációk segítségével
látványos választ adjunk az évtizedek óta fennálló
hiányra, és városi köztérként kezeljük a veszprémi
Haszkovó lakótelep házai között lévő űrt. Olyan
európai köztérként, amely elemeiben, formáiban is
megidézi a városok sokezer éves történetét. A létrejött
installatív köztéri bútorok célja így kettős volt.
Magukban álló elemként gazdagítaniuk kellett a
közterületeket, nem csak funkcionális, de kulturális
értelemben is, és mindeközben lehetőséget kellett
adniuk a használóknak arra, hogy elmélyüljenek
az installációk által felvetett problémában.
Irodánk alapvetése, hogy a leghétköznapibb problémákkal
szembenéző közösségek is megérdemlik,
hogy a nemzetközi építészet élvonalában megszülető
gondolatok mentén létrejött környezetben
élhessenek. Természetesen azok számára, akik
lakhatási problémákkal néznek szembe, a legfontosabb
annak a bizonyos négy falnak és tetőnek a
biztosítása, amely a szükséges komfortot megteremti
számukra. A lakótelepek polgárait azonban
már más érdekli. A lakótelepek lakásai biztosítják
azokat az alapvető funkciókat, amelyek után már
felmerülhet a kérdés: mi mindenre képes még az
építészet?
52
lakótelep
Négy nemzetközileg elismert, feltörekvő építészirodát
kértünk fel arra, hogy velünk együtt tervezzenek
olyan pop-up beavatkozásokat Veszprém
20.000 lakost számláló Haszkovó-lakótelepére,
amelyek valamilyen módon reflektálnak a városnegyed
hiányosságaira. Az öt installációt pedig a
mai napig meghallgatható audioguide kapcsolta
össze, hogy a lakótelep lakói, vagy akár a helyszínre
látogatók számára a hanganyag segítségével
táruljon fel a lakótelep építészetének háború utáni
története.
Építészirodák ilyen típusú Veszprémbe invitálása
nem volt előzmény nélküli, a 2018-as Veszprém Design
Hét keretében a húsz éve üresen álló Iparostanoda
épületét gondolta újra 12 fiatal építésziroda,
hogy ott az épület 12 falát feldíszítve értelmezzék
az építészeti ornamentika elmúlt 100 évének történetét.
Akkor Medgyaszay István, és a magyar építészet
innovatív díszítő építészének tevékenysége
adta meg a kiállítás elméleti keretét.
2019-ben ezt a szerepet Aldo Rossi olasz építész töltötte
be. Az ő 1966-ban megjelent könyve, A város
építészete a modernizmus hosszú kifutása után
elsők között hozta be újra az építészeti közbeszédbe
a történelmi idő és a közösségi emlékezet problémáit
a város identitásának meghatározásában. Rossi
műve a várost az akkori technokrata megközelítéssel
szemben szigorúan építészeti szempontból
közelítette meg, amelynek egyik, ha nem a legfontosabb
tulajdonsága, hogy egy közösség alkotása,
amely így egy folyamatosan alakuló egyetemes
műtárgy. De Rossi értelmezésében ez egyben viszsza
is hat, és ez a több száz év alatt létrejött különleges
közösségi alkotás végül formálja a benne lévő
társadalmat is. Ebből pedig az következik, hogy ha
a lakótelep város akar lenni: változnia kell. Nem
azért, mert jelen állapota rossz, és így megváltoztatandó,
hanem azért mert a változás maga a város.
A létrejött kiállítás nem volt akkora léptékű, hogy
az Aldo Rossi által megfogalmazott nagyravágyó
ívet reprodukálhassa, de arra tökéletes volt, hogy
megidézze azt. A felkért építészirodák a brit Edward
Crooks Studio, a spanyol MAIO, az olasz Supervoid
és a görög Point Supreme mind Aldo Rossi
emlékezettel és várossal kapcsolatos felvetéseire
reagáltak. A létrejött bútorok így olyan formákat
vettek fel, amelyek egyfelől éles ellentétben állnak
a lakótelep monoton építészeti képével, másfelől
narratív esztétikai minőségeik lehetőséget teremtenek
arra, hogy szájhagyományban létező történetek
elindítói vagy éppen befogadói legyenek. Túl azon
az egyszerű tényen, hogy le lehetett rájuk ülni, fel
lehetett rájuk mászni, így funkcionálisan tökéletes
mászókaként vagy találkozóhelyként szolgáltak.
A Point Supreme görög építésziroda a lakótelepek
egyik jellemző hiányosságra, az emberi ábrázolás
hiányára reflektált emberi arcot formázó szoba méretű
installációjával. A történeti városok szerves része
az emberi test és arc ábrázolás. Budapest eklektikus
belvárosában nem lehet megszámolni, hogy
egy-egy homlokzat hány emberi test ábrázolással
díszített. Ehhez képest a lakótelepek teljesen nélkülöznek
bármilyen antropozóf formai elemet.
A Spanyol MAIO a víz jelentőségét emelte ki, mint a
városokon belüli, erős, identitásformáló karaktert,
és egy medencét formázó bútort tervezett. Gesztusukkal
egy olyan karaktert idéztek meg, amelyet
53
lakótelep
hogy a romnak mely tulajdonsága az, amely miatt
romnak fogadunk el egy építészeti alkotást. Az apropót
a 19. században népszerű műromok adták,
amelyek anyagukban és esztétikájukban is megidézik
a romokat, éppen csak nem régiek. Van-e ezen
az úton tovább? Lehet-e a rom annyira mű, hogy
már műanyag?
egyébként a kezdeti lakótelep építészet is alkalmazott,
elég csak az Óbudai Lakótelep Holdudvar
parkjában eredetileg helyet kapó medencékre gondolni.
Edward Crooks brit építész meglátása szerint az
építészeti tagoltság és részletezettség az, amely hiányzik
egy lakótelepről. Nézete szerint a történeti
városok óratornyai, különösen azok csúcsai markánsan
reprezentatív elemei a tagoltságnak, így ő
egy földre helyezett óratornyot tervezett, hogy az
a maga abszurditásában töltse be részletgazdagító
szerepét.
A öt darab 2x2x3 méteres bútorból álló sorozat a
kiállítás végeztével a Haszkovó lakótelep részévé
vált. Bár megjelenésük időszakos és könnyed, de
időtálló burkolatuk néhány évig ellenáll a használatból
fakadó kitettségnek és eróziónak. Örökkévaló
réteget nem adtak hozzá a Haszkovó lakótelephez,
de alapjául szolgálhatnak egy lehetséges
jövőbeli átalakulásnak, amely hosszú évtizedekre
gazdagítaná a lakótelep köztereit és építészetét. Az
installáció célja ugyanis az is volt, hogy vizsgálja,
miként reagál a lakótelep közönsége a legkülönfélébb
elemekre a lakótelep különböző helyein, mielőtt
komolyabb átalakítások vennék kezdetüket.
A megvalósult kiállítás így részben a participatív
tervezési folyamatok elemeként is szolgált, ahol a
közösségi részvétel nem a tervezőasztalnál történt,
hanem élőben a közterületen, és a bevont közösség
az ideiglenes bútorok használatával vagy ignorálásával
tudott alakítani a jövőképen. ▯
Fotó: Danyi Balázs
Az olasz Supervoid iroda arra fektette a hangsúlyt,
hogy bemutassa: a lakótelepek szélsőségessége,
monotonitása ellenére a modern építészetnek igenis
vannak kvalitásai, ezért egyik kedvenc modern
épületük egy formailag gazdag részletét idézték
meg 1:1-es léptékben. Meglátásuk szerint egy íves
lépcső vagy akár egy formált pillér igenis része a
modern építészetnek, a modern is alkalmas ingerszegény
környezetek gazdagítsására.
Mi, a Paradigma Ariadné építészei pedig a „múlt”
jelentőségét vizsgáltuk, és a romok esztétikáját megidéző
installációt terveztünk, felvetve azt a kérdést,
54
lakótelep
novella
Bartók Imre
Isenheim
Egész nap leveleket fogalmazok. Zakatolnak a fejemben, zaka-zaka-zakatol. Szavak, főnevek, néhány
ige, malter. Zakatol. Ülök a vonaton, nézem, ahogy suhan a táj. Vagy mint régen: amikor a vonat elindul,
a nézők megdermednek. Mindig, mindenki megdermed. Itt ülök ledermedve a leveleim fölött,
van tizennyolcezer-háromszázkilencvenkettő, amit elküldtem, de van még további ötezer-kilencszáztizenhárom,
amit nem küldtem el, és mondanom sem kell, ezek a fontosabbak. (Van egy másik életem.)
Elküldetlen levelek az adóhivatalnak, a közös képviselőnek, a kedves ismeretlennek, aki fellökött a Lidlben,
hogy szétgurult a zacskóban szorongatott apróm, elküldetlen levelek mindenütt, a föld alatt, hálózatosan,
mint a vakondgomba. Igen, neki is írtam, a kedves ismeretlennek, hosszú, gyűlölettől tocsogó ódát zengtem
hozzá, de ahogy egyre jobban belehergeltem magam, egyszer csak rám talált a szánalom: hiszen az élő csak az
életnek árthat, vagyis végső soron csak magát sértheti fel. Érdemes tehát óvatosnak lenni. Nem én vagyok az
áldozat. Leveleket írtam még az exemnek és a feleségemnek is, a szeretőmnek és anyámnak, ezek között sok az
átfedés, főleg, ha álmodom, igen, álmaimban még mindig visszatérek olykor a párás anyaölbe, ahol a szégyen
azt jelenti, biztonság. Megírjam neki? Megírtam, de nem küldtem el. Nem számít, csak az fontos, hogy zengjen
az igazság, legalább a fiókban. Isten egy faházban lakik valahol, kismedvékkel, tud mindenről, és nagyon
reméli, hogy megtalálom az utam hozzá. Ő tudja, hogy a legnagyobb katedrálisok lefelé is ugyanabban a kiterjedésben
folytatódnak. A menny ürességtől kongó díszterem, a lenti talponállóban viszont nagy a tülekedés.
El kéne küldenem ezt a sok levelet, megyek is, átfutom őket, sosem késő. A legkorábbi harmincéves, valami
otromba gyűlölködés. Honnan tanultam ezeket a szavakat?
Kinézek a vonaton, ott egy kunyhó. Kijön belőle egy kismedve, üget a szerelvény mellett, azt kiáltja: „Már
késő! Már késő!” Egyszer megírtam anyámnak, hogy a bálna őse a szárazföldön élt, úgy nézett ki, mint egy kutya,
de elege lett, és visszatért a tengerbe. Fokozatosan. Ez az igazi altruizmus, fejtegettem, tízezer generáción
át semmi esélyed a normális életre, korcs kétéltűként szenvedsz a parton, szenvedsz a vízben, de aztán egyszer
eljön az a pillanat, amikor hazatalálsz. A faj türelmesebb, mint az egyed, anyu. Ezért nem jutunk semmire
egymással. Nem küldtem el ezt sem, de most megyek, és elküldöm. Bumm!, tessék, ilyen egyszerű volt. Ráz a
vonat, töfögünk előre. Vajon mit fog válaszolni?
Nem szabad fokozni a káoszt! Nem, nem, nem. Megírom a feleségemnek, hogy elköltözöm otthonról.
Szép volt, ennyi volt, megtaláltam magamban a fajt, és most már az ő szavának engedelmeskedem. Nem merem
a szemébe mondani, ez igaz, különben meg nyilván az egész grafománia a gyávasággal magyarázható.
Megírom, hogy egy fakunyhóba készülök, ha akar, majd megtalál. Megírom Grünewaldnak, ne haragudjon,
hogy megfeledkeztem róla, pedig kétszáz éve meg akarom már látogatni, sőt, egyszer meg is látogattam, de
amikor lenyomtam a kilincset, zárva volt az ajtó, attól még újra és újra meg kellett volna próbálnom, minden
évben, hátha, de ezt elmulasztottam, pedig igazán rendes ember. (Senki, még én sem tudom, hogy mennyire
szenvedek.) Több a rendes ember, mint gondolnánk. A sunyik, akik írogatnak, azok viszont nem rendesek.
De azok se rendesek, akik hallgatnak, akik a gyávaságot konfliktuskezeléssé stilizálják. A szeretőm és anyám
nem mernek szembenézni a sorsukkal. Thébaiban pestis tombol, és a király bármit mond, prófétája azt feleli:
„Hazudsz!”. Az exem régen a vízben élt, de már kijött onnan. A feleségemtől tudom, ő a terapeutája. Ötezerkilencszáztizenhárom
levél, de közben már négyet sikerült elküldenem. Sosem késő. Ami igazán fontos, a
szívnek láthatatlan, de ha szerzel egy mikroszkópot, talán észreveheted. Anyám közben válaszolt: „Jaj, ezt miért
kellett?” Még szerencse, hogy a vonaton van wifi. Itt robogok a szavannán, oroszlánok, tigrisek és medvék
között, hamarosan utolérnek. Fakunyhók követik egymást, üresnek tűnnek, ki tudja? A szavak fele műanyagból
van, ezeket nem kéne használni. A bálna őse egy papagáj volt, folyton azt ismételgette, amit mondtam.
Hagyjuk is ezt az ötezer-kilencszázkilencet, igazából csak egyetlenegy van, amit muszáj lenne, amit még
feltétlenül, mielőtt megérkezem Grünewaldhoz, mielőtt beszakad az ég. A sors egésze, a maga átláthatatlan
kínjaival, lepkesúlyú, ellenben a kis küzdelmek irtózatosan megerőltetőek. Ha valaki rád néz, már ostromol.
A szem a sziklatömb a katapultban. Nem így van, anyu? Közben kitöröltem a levelek jó részét, haladok tovább,
már csak alig ezer van hátra. Szörnyűségek! Borzasztó. Egy hisztis gyerek sirámai. (Nincsen másik életem.)
Egy loholó kismedve. Ezt most be kéne fejezni. Álljunk fel együtt, és mondjuk kórusban: „Befejeztem!”.
Zakatol a vonat tovább. Érdekes ország ez, ahol Grünewald lakik. Hátha most ajtót nyit. Hátha beszélünk
majd egymással. Hátha nem feledkezem meg semmiről. Ez persze nem lehetséges, mert valamit mindig elfelejtünk.
(Nem.) A kis Oskar Matzerath: „Valamit mindig itt hagynak.” Közben ezerről lementem tizenötre.
Aztán négyre. Háromra. Nagyon fájt, de kitöröltem még egyet. És, ez már elviselhetetlen volt, mintha a fél
szívemet kivágták volna, még egyet. (Hiba.) Itt maradt az utolsó. Suhan a táj, futnak a vadmedvék. Minden
adva van hozzá, hogy Isenheim vad indiántörzsei rajtaüssenek ezen a vonaton. Mindig a postakocsi viszi az
aranyat. Írtam anyunak, az exemnek, a feleségemnek, a jótevőimnek, az irodalom kiválóságainak. Mindegy.
De írtam neki is, a kislánynak, akit az erdőben láttam, és csak fél karja volt. Talán ugyanezt az utat járta végig,
mint én. Talán ugyanazt tudja, amit én. Talán van egy kunyhó. (Van egy kunyhó.)
A vonat lelassít. A távolban már felsejlik egy város, zsúptetők, füstcsíkok. Begördülök. A peron, akár egy
oltárkép. Nem vár senki.
Van egy levél, amit még nem küldtem el.
56
novella
interjú
Melocco Anna
Akinek van slagja, Vénusza is lesz
interjú Vetlényi Zsolt festőművésszel
Miszter zsebkosz, Winnetou vagy éppen a rét óvodása, végig gyalog megy a Csúcshegyre, a törzshelyeire
pedig picit hazaérkezik. Az Anziksz borítóját tervező, grafomán festőművésszel, Vetlényi Zsolttal beszélgettünk,
aki sosem akart festéssel foglalkozni.
Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel
megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél
magadnak. Mit mondanál ezek helyett?
Valójában utálom analizálni magam, inkább arról
gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni.
Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom
a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet,
de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp
ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha
valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például
a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.
Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális
nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása
(az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre);
az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz”
(akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból
gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok);
aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat,
de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az
mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő
minden körülmények között állva marad).
Alapvetően történet-hívő vagyok, azaz hiszem,
hogy minden történetből (emberi relációkból) derül
ki, illetve tanulódik meg. Amit Csúcshegyen töltött
időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi
létem alapozta, azt vállalom most leginkább:
nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti.
Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel
foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy
a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a
kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem
én őt, hanem a kert művel engem.
Sok képedet feliratozod.
Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem
akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a
főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott
engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte
nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással
(iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet
épp megvetettem, a sznobizmussal
szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust,
azaz a ló másik oldalán találtam magam.
Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem
élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered
például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel.
Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok.
Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket
lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a gicscs
is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert
ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető,
ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a
buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az
intelligens (elit) és a pronyó?
A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból
vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni.
Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street
artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált
(azóta kevesebbet is használom).
Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál:
“Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett
neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány,
maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?
Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra
gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet
okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról
meg két gondolatom szokott lenni: a születés és
a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve,
hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze
voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön
testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba,
pedig hiányzik.
Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a
karácsony együtt sejtésem szerint több embernek
felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni
igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott
egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója
nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen
kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha
gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór
az égbe.
Zappával egy napon születtem, december 21-én,
napfordulón, de a szöveggel vívódjon a néző!
Te merre járnál télen Óbudán?
Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos
elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a
nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!)
a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen
58
interjú
a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá
válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a
vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak
a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk
biztos ellátogatnék.
Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad
munka?
Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha
olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból,
impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból
állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás.
A festés ilyen értelemben nem válhat munkává
– még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással
jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép
halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak
persze boldogan teszem.
A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed
van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy
rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön.
Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen
egy művészeti album is lett az illusztrációidtól,
festményeidtől. Ebben az esetben volt
beleszólás?
Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz
album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt
csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással.
Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már
‚19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről
András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes
albumot.
A könyvben és a dalszövegek megképesítésében
teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját
már februárban megkaptam, de a csúszás
miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele
foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a
világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig
hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett
erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai
könyv született, akárha utólag írta volna András.
Ami pedig a legfontosabb, hogy ennek a munkának
köszönhetően leltem rá egy új barátra és nélkülözhetetlen
munkatásra, Dinnyés Attilára.
59
interjú
Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen
törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben
kiállításod van, a legutóbbi a helyen
megforduló vendégekről készült képekkel. Enynyire
fontos hely a kocsma?
A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől
fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.
Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi
helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni
még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb
illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a
szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de
legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult
mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda,
ahova; hazamegyek picit.
Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak,
amolyan szülőszobaként – mint amilyen
régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani
és koncertezni is.
Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi
bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák,
akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak
akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom
el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos
folyóiratban. Együttérzek.
Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van
slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is
lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy
itt a szöveg a fontos?
Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement
a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb
hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a
konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem
tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt,
lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem,
nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert
persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve,
kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal
fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben,
ordítva, többször. Csak később villant be, hogy
hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített
a táncomon.
Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg
a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító
mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy
egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett
volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, megygyőzően,
hogy akinek van slagja, annak Vénusza is
lesz.
Megjegyeztem. Biztos megfestem.
Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?
A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam.
Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt,
és más sem, csak folytak el a napok, úgy
éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az
maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések,
a színház és a koncertek.
Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet
vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?
Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire,
de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és
nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom
a szemed, miközben pampogok neked válaszolva.
Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk,
és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen
új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik,
ilyesmik.
És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben,
akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát?
A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár
közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak;
hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?
Viszont, ha éhen is döglik, a művészet igazán fontossá
válik! Végre méltó helyére kerül, és értőn élnek
vele, mert használatra való.
Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel,
méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk
meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás
arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi
lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják
látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem
miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek.
Ők nem maradnak életben. ▯
fotó: Csáky Balázs:
60
interjú
interjú
kolozsi Ádám
Óbudán nekem könnyű itthon lenni
Halmai Róbert író, az Esernyős vezetője
Kávézó, kulthelyszín, közösségi iroda, kertmozi: a Fő téri Esernyős öt év alatt Óbuda meghatározó közösségi
intézménye lett. Az Esernyős új vezetőjével, az elsőkönyves Halmai Róberttel beszélgettünk Pécs és Óbuda
hasonlóságáról, a kultúrkampf ostobaságáról, a regényírás bűnügyi technikáiról és az utcai krimiről, ami csak
az egyik lesz a karantén utáni, az eddigieknél is színesebb programokból.
Vége, bezárt az Esernyős is a járvány miatt, egyelőre
ennyi volt?
Csak addig, amíg az országos korlátozások tartanak,
de a kávézó elviteles rendszerben addig is működik.
Egyébként semmilyen programot nem lehet
megtartani, a 2020-as képzőművészeti tárlatunkat a
járvány miatt már másodszor halasztjuk. Most nyílt
volna meg az V. Óbudai Fotótárlat, ezt megtartjuk
online, egy teljesen bejárható 3D virtuális kiállítást
is készítünk ebből az anyagból a videóüzenetek
mellett. Pont eljutottunk oda, hogy az új szakmai
koncepció mentén tervezett programokkal is el tudtunk
volna indulni. Hát most ez is csúszik.
Júniustól a 2015 óta működő Esernyős vezetője.
Egy önkormányzati tulajdonú, nonprofit hely
többféle funkcióval – mi az elképzelt irány, hol az
Esernyős helye az óbudai kulturális kínálatban?
Az Esernyős egy jól kialakított intézmény, megvan
az a közösség és közönség, amire lehet építeni. Az
elmúlt években jól pozícionálta magát a magas művészetben,
főleg a képzőművészeti galériás programokkal,
a filmes kínálattal. Az is jó konstrukció,
hogy nemcsak galéria és rendezvényterem, de van
közösségi irodája és egy jó kávézója is. Kialakult
egy rendszeres, visszajáró közönségünk, van egy
bázis, ezt szeretnénk bővíteni, jobban nyitni más
művészeti ágak, például az irodalom felé is. És
főként aktív résztvevőket teremteni. Mi nem csak
jegyvásárló látogatókat várunk.
Hanem?
A legfontosabb az interaktivitás, hogy ne csak
olyan programot szervezzünk, amire bejönnek a
nézők, megnézik, tapsolnak és kimennek, hanem
hogy bevonódjanak, alakítói legyenek az alkalomnak,
és akár később maguk is bemutatkozhassanak
nálunk. A T-Art kiállításon már kipróbáltuk ezt:
szerveztünk workshopot, és lett köztéri kiállítás
is, egyes alkotások kikerültek az utcára a galériából
– ezek láthatók vitrinekben, a Szentlélek téren,
a Kórház utcában, a békásmegyeri HÉV-állomáson,
összesen 14 helyszínen a kerületben. Ez a bétaverzió,
innen csak fejlődni szeretnénk. De erre példa a
Pepita Playback Színház is, amit eleve az Esernyősbe
terveztek.
Itt mit jelent a közönség bevonása a gyakorlatban?
A playbackszínház egy különleges, kicsit művészeti,
kicsit társadalmi, interaktív műfaj: többnyire
amatőr színészek játsszák, a témákat a látogatók
adják meg, a nézők a saját életüket vagy ötleteiket
mesélik el mindenki előtt, és ebből az ő bevonásukkal
rögtönzik az aznapi előadást, amibe egy-egy
ponton maguk a nézők is bekapcsolódnak. Nagyon
izgalmas dologról van szó, ez már az első alkalommal
is látszott.
Mi volt a téma?
Szabad? – ez volt a cím, így, kérdőjellel. Volt, aki
viccesebb, lazább témát hozott a saját életéből, de
volt, aki egészen mélyen megrázóan személyes történetet
mesélt el, és abból kerekedett előadás. Az
előadás éppen november 4-én volt, és nem volt véletlen
az időpontválasztás. De a lényeg, hogy ne az
előadók mondják meg, hanem a résztvevők, hogy
mire gondolnak, mire asszociálnak. Épp ez az izgalmas
benne.
Tavaly megjelent első regénye, a Nagyapám, szintén
emlékekkel játszik. Korábban is családtörténetileg
fixált ember volt, vagy ez inkább mint
műfaj tűnt testhezállónak?
Olvasóként soha nem szerettem különösebben a
családregény műfaját, az élet mégis úgy hozta,
hogy ez lett az első könyvem. A történet magja valóban
megtörtént a családommal: a nagyapa, aki
elment külföldre, megvolt nálunk is – én például
csak egyszer találkoztam vele. Már húsz évvel ezelőtt
gondolkodtam rajta, hogy ezt meg lehetne írni,
de végül egy személyes életválság hozta azt, hogy
tényleg elkezdtem írni a történetet. Történetmorzsákat
írogattam kicsit önterápiás jelleggel, és egy
idő után azt vettem észre, hogy valahogy mindegyik
ilyen kis morzsa a nagyapámról szól.
62
interjú
Volt rá magyarázata, hogy miért az ismeretlen
nagyapa lesz ennyire központi figura?
Talán ki kellett vetítenem valakire a személyes
kérdéseimet, nem tudom. A válásommal hasonló
élethelyzetbe kerültem, mint annak idején ő kerülhetett,
és a karaktere jó médium volt, amibe bele
tudtam szőni a saját történeteimet. Eleinte úgy terveztem,
hogy a könyvnek nem lesz egységes ívre
épülő dramaturgiája, hanem mikrotörténetekből
áll majd össze. Ahogy az elbeszélő dobozokban turkál,
elővesz egy-egy tárgyat, a levelek, képeslapok,
söralátétek mind hoznak egy történetet – úgy képzeltem,
ezek véletlenszerűen fognak elhelyezkedni
a szövegben. Aztán, ahogy divatos lakberendezési
fotókon látni, hogy sokan spárgára csipeszelnek
fel emlékeket dekorációként, úgy kezdtem én is elképzelni
a történet ívét. Csak én nem csipeszekkel
csináltam, hanem post-iteket ragasztottam a hálószoba
éjjeliszekrényére.
Családi és önterápiás oknyomozás.
Egy post-it, egy sztori. Mint a krimikben, álltam
előttük, ragasztgattam, és nagyon élveztem, hogy
íróként krimifőszereplővé váltam.
Mi baja volt a családtörténetekkel?
Egyszerűen nem kötött le. Az egyetlen Harmonia
Caelestist leszámítva, már feltéve, hogy az családregény.
Persze az is valahol ennek a műfajnak az átstrukturálása.
Én is újra akartam gondolni a családregény
műfaját, csak máshogy. Hiszen ha a regény
szövege megteremti a saját maga valóságát, akkor
teljesen mindegy, hogy a leírtak közül mi az, ami
igazából történt. Nagynéném például nyugodtan
bejárhatja a galaxist is.
A mottó is egy Esterházy-idézet. Könnyebb egy
ismeretlen nagyapába projektálni, mint egy húsvér
édesapámba?
Abszolút. Ha egy ismert emberről írunk, nagyon
megköt a valóság. Nekem szükségem van arra,
hogy a valóságtól elvonatkoztassak, és szabadon
engedjem a fantáziámat.
De közben mégsem egy fehér lapra írt, a családi
történeteken keresztül egy meghatározó, strukturált
kép létezett az alig ismert felmenőkről.
Ez volt a legizgalmasabb benne, hogy el tudtam
bújni mögé. Szoktam magamban nevetni, amikor
visszahallom ismerősöktől, hogy azon gondolkodnak,
vajon mi az a regényből, ami tényleg így volt.
Általában nem találják el. Ez nekem íróként izgalmas
játék, hogy egy ténylegesen létező személy
mögé bújva a saját történetemet mondhatom el. Azt,
ami velem történt meg, azt, ami a fantáziámban történt,
és azt, amit játékos kedvemben kitaláltam.
Ez a bújócska csak írói játék, vagy van mögötte
egy szemérmesség is, ami miatt nem szívesen írna
egyes szám első személyben vállaltan saját sztorikat?
Elképzelhető, hogy ilyen is van benne. A bújócska
kifejezés tetszik. Áttételeken keresztül mindenesetre
izgalmasabb a dolog.
Nem üt vissza a valóság ebben az átmeneti műfajban?
Nem volt ebből családi konfliktus. Édesapámnak
volt egy érdekes mondata: jó, jó ez a könyv, mondta,
de azért a nagyapád nem szexelt ennyit. Visszakérdeztem:
Ezt honnan tudod? Igazából pont arról szól
ez a könyv, hogy valamit tudunk valamiről vagy
valakiről, él a fejünkben egy kép, és nem lehetünk
biztosak abban, hogy ő tényleg így látta-e, tényleg
így volt-e, vagy csak a mi fantáziánk ez az egész.
Kicsit ezzel is szerettem volna játszani.
Így nézi meg a Bridget Jones naplója című filmet
1940 körül Nagyapám egy németországi moziban.
Vagy így BMX-ezik, meg gombfocizik a Pécsi Munkás
Sport Club-bal Nagyapám, miközben ezek az
én emlékeim. Nem biztos, hogy a saját nézőpontunkból
úgy tudjuk látni a dolgokat, ahogy azok
tényleg voltak. Nem is biztos, hogy kell.
Az első könyve után most egy második regényen
dolgozik, ennek mi lesz a témája?
63
interjú
Egy nem túl távoli jövőben játszódó disztópia.
Mondjuk, abban az átmeneti időben, ami elvezet
egy olyan társadalomba, amilyen A szolgálólány
meséjének világa. Mindezt "a rossz" szemszögéből:
egy olyan főszereplő lesz a narrátor, aki a hagyományos
család- és nemzetfogalmak érvényesítését
követeli meg a saját szeretteitől, miközben egész
életük díszlete az utcán járőröző fegyveresek, a privátszférába
benyomuló politikai ideológia és a háttérben
halványan, de meghatározóan a mindennapokban
is egyre inkább érezhető környezeti válság.
Klímaválság, közeljövős disztópia – Magyarországon
amúgy is mindent kultúrkampfosan sorolnak
be. Most akkor az ellenzéki városvezetés
alatt jönnek az ellenzéki figurák az Esernyősbe?
drMáriás kiállítás, Bárdos-Deák Ági, Para-Kovács
Imre is rendszeres házigazdák újabban.
Meggyőződésem, hogy a kultúra semmilyen harcnak
nem lehet a terepe, ha bármilyen harcban is
részt vesz, akkor az már nem kultúra, hanem harc.
Mi nem akarunk semmilyen oldalon beszállni ilyenekbe,
a mi szempontunkból az egyetlen vezérelv a
minőségi kultúra. Csak hogy egy példát mondjak,
az Ismerős arcok dalai nem azért rosszak, mert világnézetükben
milyen oldalra állnak, hanem azért,
mert a zenéjük közhelyes, a dalszövegeik pedig
tele vannak képzavarokkal és ragrímekkel. Minden
olyan program, esemény helyet kaphat nálunk,
amiben megvan a művészeti-esztétikai érték iránti
elkötelezettség. Ha ez azzal jár, hogy azok is teret és
lehetőséget kapnak, akik az elmúlt tíz évben kevésbé
kaptak – akkor igen, az is célunk.
2016-ig Pécsett, majd Szekszárdon élt. Volt korábban
óbudai kötődése?
Óbudát nem ismertem korábban. Nem hiszek a
misztikumokban, de vannak dolgok, amik meghatározzák
az ember sorsát anélkül, hogy erre gondolt
volna. Ahogy jöttem a Fő térre, és körbenéztem
az Esernyősben, ez a szerelem első látásra esete
volt. Az itt töltött egy-két hét után fogalmaztam
64
interjú
meg magamnak, hogy Óbuda rettenetesen hasonlít
Pécsre. Izgalmas, színes kulturális-művészeti és
közösségi élete van, ott a Mecsek a tévétoronnyal,
itt a Hármashatár-hegy; a panelházak mellett a kis
zegzugos utcák itt mondjuk a Kolosy tér és környéke,
ott a Tettye; a Római-part és Pécsen mondjuk a
Sétatér. Egyik legelső munkahelyem, a pécsi Művészetek
Háza, ahol sok izgalmas kulturális programot
szerveztünk, méretében és kínálatában is hasonlított
egyébként az Esernyőshöz. Nagyon hamar
itthon tudtam érezni magam.
Óbuda eklektikus városrész. Lehet ilyen adottságokkal
valódi közösséget építeni?
Ha mint közművelődési szakember nézem, azt kell
mondjam, hogy Budapesten a legkönnyebb a közösségfejlesztés
és a közösségépítés. Lehet, hogy
csak a nagy számok törvénye alapján, de itt már sok
embernél megvan a szándék és az igény arra, hogy
közösségi dolgokban vegyen részt, vagy maga legyen
a közösség mozgatórugója. Egy néhány ezres
kisvárosban ez keményebb meló, ott az igényt is fel
kell kelteni, sokkal mélyebbről kell kezdeni, szinte
coachnak kell lenni, hogy ezt el tudjuk érni. Óbuda
eklektikussága tehát előny is.
Hogy lehet elérni azokat, akik maguktól nem jönnek
be?
Természetesen nem húzunk be senkit erőszakkal,
hogy tessék itt egy jó kis slam-est, de például a
köztéri projektjeinknek az is a célja, ezért szerettük
volna az ARC kiállítást is Óbudára hozni, hogy
azok is találkozhassank kultúrával, művészetekkel,
akik maguktól talán nem jutnak hozzá. Tervezünk
egy köztéri folytatásos krimit is, amit egy
anzikszos szerző, Péntek Orsi ír. Utcai vitrinekben,
folytatásokban szerepel majd egy kriminovella: valaki
elkezdi olvasni a Szentlélek téren és kap egy
„kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást – városi
nyomozást tervezünk, szintén minél interaktívabban.
Újabb térzenei programhelyszínekben is gondolkodunk,
akár a békásmegyeri lakótelepen is. És
gasztronómiai workshopokat is tervezünk népszerű
témákkal: kenyérsütés, pizza, japán konyha. Az
Esernyős szakácsa fogja vezetni, aki jár hozzánk
ebédelni, tudja, hogy mennyire zseniálisan főz.
Csak lehessen már végre ilyen rendezvényeket is
szervezni! ▯
65
interjú
vita
Remete Tibor
Óbuda újratöltve
Tizenhat éve élek Óbudán. Reményeim szerint velem együtt még legalább százharmincezren gondoljuk úgy,
hogy Budapest egyik legélhetőbb kerületében. Minden adott az ideális városi élethez: kiépített infrastruktúra,
jó közlekedés, iskolák, szolgáltatások, sok zöld, hegyek, szép, nagy folyó. De talán azzal sem vagyok egyedül,
hogy a kerület mégsem elég vibráló, nem elég vagány, nincs benne az a modern atmoszféra, amitől a városrész
igazán vonzó lehetne.
Miklós tér, Selyemgombolyító 1970.
Fotó: fortepan / Stipkovits Fülöp
Valószínűleg mindenről az a fránya Ó betű tehet.
Ó, mint régi, idejétmúlt, ósdi, ódivatú. Sokan szeretnek
Óbuda történelmi nevezetességeiről és hangulatáról
beszélni, de a valóságban egy kutyasétáltatóként
használt római kori Amfiteátrummal,
tetszhalott állapotban lévő Krúdy-negyeddel, lezárt
és biztonsági őrök által védett, Hajógyári-szigetes
Széchenyi-örökséggel szembesülünk. Nonszensz.
A római légiók élükön Hadrianussal, Széchenyi és a
volt hajógyári munkások, Krúdy, Kassák és kortársaik
most biztosan szomorkodnak, legalábbis nem
büszkék ránk. Ők szenvedélyesen, nagy lendülettel
alkottak, bátrak voltak, mert hajtotta őket a belső
meggyőződés, hogy értéket teremtenek, és valami
maradandót hoznak létre a jövő számára. Ha ez az
unalmas múltba révedés nem változik, ha a hagyományok
tisztelete, az értékek őrzése nem találkozik
friss, kortárs attitűddel, ötletekkel, koncepciókkal,
ha nem hozzuk helyzetbe azokat a szereplőket,
akiknek van érzéke, tehetsége, tudása és nem utolsó
sorban kitartása ahhoz, hogy új energiákkal töltsék
meg a várost, akkor még sok év múlva is kihagyott
lehetőségekről, ki nem használt potenciálról beszélhetünk
a 3. kerületben. A világ exponenciális gyorsulását,
technológiai fejlődését, a globális trendek
térnyerését ezzel az új pandémiás bizonytalansággal
szó szerint megfertőzve egyszerűen nem lehet
tétlenül, magunkba temetkezve nézni, és hosszú
távon nem lehet hivatkozási alap a források hiánya
sem. Előre kell nézni, folyamatosan kutatni a lehetőségeket,
lendülettel és azzal a hittel jövőképet alkotni,
hogy a változás pozitív lesz, és a városlakók
érdekeit, élményeit szolgálja. Itt az idő, hogy városainkat,
lakókörnyezetünket szebbé, biztonságosabbá,
vibrálóbbá, összességében még vonzóbbá tegyük!
Ebből a perspektívából és motivációból született
meg az Óbuda Reboot (Óbuda újratöltve) koncepció
és ezzel párhuzamosan egy – hazai viszonyok
között – teljesen újszerű, hálózati megközelítéssel
összerakott városfejlesztési modellünk. Design ügynökségünk
ennek keretében egy speciális helyi innovációs
ökoszisztéma építésére vállalkozik – olyan
szakmai kör közreműködésével, akik az adott lokáció
üzleti, kreatív-kulturális, oktatási-tudományos,
civil és közigazgatási területének meghatározó képviselői.
Az értékteremtésre fókuszálva párbeszédre,
közös tervezésre, tudásmegosztásra hívjuk a résztvevőket,
egy folyamatosan együttműködő, együtt
gondolkodó platformot biztosítva az önkormányzati
vezetés számára. A városokat egyfajta 21. századi
akcióterületnek tekintjük, ahol a „Gondolkodj
globálisan, cselekedj lokálisan” mottót alkalmazva
már konkrét akcióterveket készítünk, melynek során
gyakorlati megoldásokra válthatjuk a legjobb,
legéletképesebb koncepciókat.
A csapatunk által képviselt design gondolkodás
egyik alapvetése, hogy átfogó stratégiai megközelítéssel,
megfelelő empátiával, kreativitással a dolgok
(szolgáltatások, folyamatok, márkák, vállalati szervezetek,
intézmények és akár városok) vonzóbbá
tehetők a jelen állapotukhoz képest. Úgy gondoltuk,
Óbuda bővelkedik ilyen kihasználatlan potenciált
nyújtó kihívásokban, ezért kiváló terepe lesz az
újratervezésnek. Egy olyan kreatív folyamatnak,
melynek keretében a helyi értékekre építve, friss
megközelítéssel, a globális trendek mentén, de lokális
megvalósíthatóságban gondolkodva, a felhasználók
– kerületi családok, fiatalok és idősek, helyi
vállalkozások – igényeire tervezve lehet újragondolni
a kerület jövőjét.
És akkor nézzük meg Óbudát közelebbről!
Izgalmas, eklektikus jellegét történelmi hagyományai,
épített és természeti környezete mindenképpen
felerősíti, a lakosság mintázata kellően diverz.
Óbuda olyan zöld vagyonnal rendelkezik, ami világviszonylatban
is figyelemreméltó. A Duna, a
Hármashatár-hegy, az Óbudai-sziget vagy a Pilis
közelsége egyrészt szinte korlátlan rekreációs terepet
kínál az itt lakóknak, másrészt a természeti
adottságokra alapozva a kerület a klímavédelem, az
alternatív energiák, a fenntarthatóság, az e-mobilitás
témájához, az ezzel kapcsolatos kísérletekhez,
szemléletformáláshoz is ideális közeget biztosít. Ez
utóbbi persze már egy sokkal komolyabb green city
koncepciót is megérdemelne, ami Óbuda identitásában
is markánsan megjelenhetne, sőt a városrészt a
fentiekben nemzetközi színtéren is "versenyképessé"
tehetné.
Egy a környezetével szimbiózisban működő urbánus
közeg (épületek, közlekedés, közművek,
67
vita
emberek) alapvető elvárás egy intelligens város számára,
a kerületben ezt számos innovatív megoldás
erősíthetné, mint a sétálható, zöld terek, az okos
vízgyűjtő megoldások, a városi farmok vagy a zöld
energiát használó, önfenntartó ún. 'zero net carbon'
épületek. Remek példa a zöld energiák promótálására
a Google Project Sunroof elnevezésű programja,
amely Google Earth lokáció alapján a napelemes
háztető energiaköltség megtakarítását segít megbecsülni
a háztartásoknak. Az utóbbi években terjedő,
már lokális zöld energia termelést preferáló, energia
ellátásra és tárolásra képes ún. városi microgrid
rendszerek is ezt a globális zöld tendenciát erősítik.
Óbuda kulturális tekintetben is kiemelkedő értékekkel,
infrasrtuktúrával rendelkezik. Csak saját
becslés alapján merem mondani, de a Városligeti
múzeum beruházások után is valószínűleg a 3. kerületben
található a legtöbb múzeum Budapesten,
ennek ellenére nincs meg az a különleges vibe, múzeum-negyed
érzés, ami a helyieknek és az ide látogatóknak
is az egyik komoly vonzerőt jelenthetné, a
kerület identitását erősíthetné. A Kiscelli Múzeum
rendkívüli adottságaival sokkal több látogatót érdemelne,
a bejáratát benzingőzös BKV buszokkal betakaró
Vasarely Múzeum és a külön is jobb sorsra
érdemes Zichy-Kastélyban elbújtatott Kassák Múzeum
sem könnyíti meg a közönség és a művészet önfeledt
egymásra találását. Az idei nyáron elindult,
reményeim szerint sorozatként folytatódó Óbudai
Kult. Éj már a helyi összefogás pozitív jeleit mutatja,
és éppen egy múzeumok között cirkuláló sokaságot,
városi fesztiválhangulatot vízionálva próbál új kulturális
kezdeményezésként élményeket biztosítani.
Mindenképpen szükség lesz a megváltozott viszonyokra
alkalmazott, új kulturális stratégiára, új
lehetőségek feltárására. A post-COVID éra prognosztizálható
változásaira érdemes már most felkészülni,
a városi közterek és a kultúra új viszonyrendszerét,
az előadó-közönség-befogadás-élmény
kontextust újragondolni. A klasszikus zárt kulturális
terek – színház, mozi, koncertterem – helyett
egy jó ideig még az utcák, terek, udvarok nyújthatnak
biztonságosabb, szabadtéri helyszínt a kulturális
élményeinkhez. A hálózati megközelítés
kulturális területen is pozitív változásokat, újszerű
megoldásokat hozhat. Támogatja a kollaborációkban
való gondolkodást, a művészekkel, kulturális
menedzserekkel, hagyományos intézményrendszer
közreműködésével zajló közös programtervezést,
akár a több kerületen átívelő, budai-turné jellegű
szomszédsági együttműködéseket. A budai oldalon
az újbudai Bartók Béla Boulevard és a frissen életre
hívott, 2. kerületi Margit-negyed koncepció is követendő
példaként szolgálhat.
közösség
A kultúra kétségtelen szemlélet- és közösségformáló
szerepén túl érdemes külön is foglalkozni a városi
közösségek témakörével. Közösségépítés akkor
működik, ha megteremtjük az ehhez megfelelő közeget,
mindenekelőtt a spontán találkozás lehetőségét
és a szociális érintkezés különféle tereit. Talán a
legnagyobb lokális kihívást jelenti ezen a területen,
hogy hiányzik Óbuda "nappalija", ahová a kerület
lakói, fiatalok, idősek kimozdulhatnak, sétálhatnak,
összefuthatnak, beszélgethetnek egymással.
Itt egyedül a Római-part tölti be ma ezt a funkciót,
élén az ikonikus Fellinivel, pedig a karakteres
Amfiteátrum, a zöld Hajógyári-sziget és a múzeumokkal
teli Fő tér és környéke is aspirálhatna erre
a szerepre. Ehhez persze megint szükség van bátor
és progresszív döntésekre, mert a nyugodt, biztonságos
kikapcsolódáshoz, korzózáshoz/krúzoláshoz
be kell lassítani a tereket, ki kell jelölni értelmezhető
méretű sétálható övezeteket, ahol az autók helyett a
gyalogosok, bringások, babakocsival, kerekesszékkel
közlekedők élveznek előnyt. Ezzel együtt nemcsak
beszélni kell róla, hanem végre valahára meg
kell teremteni az óbudai dunai partszakaszokhoz is
a hozzáférhetőséget, ennek megvalósítására számos
tehetséges, felkészült építész csapat áll rendelkezésre,
akik csak a megfelelő felhívásra várnak, hogy
megmutathassák kreativitásukat. Mi, városlakók
pedig a jövőben a legfőbb haszonélvezői lehetünk
a Duna-parti tereknek, építményeknek. A nagy
forgalmat bonyolító Szentlélek tér és környéke jól
példázza azt, hogy egy múzeumokkal körbevett,
gimnáziumi szomszédsággal, dunai panorámával
kecsegtető, óbudai találkozóhely szerepre hivatott
– egyébként már csak a neve miatt is többet érdemlő
– köztér hogyan maradhat mégis évtizedeken át
68
vita
egy zaklatott, stresszes, lesajnált közlekedési csomópont.
Ha már közösségépítésről gondolkodunk, akkor komoly
bázist jelenthet a kerületi lakótelepek, paneltömbök
szociális hálózata. Jómagam is lakótelepen
nőttem fel, tudom, mit jelent bandázni, sportolni,
játszani a haverokkal, felcsengetni hozzájuk, öszszejárni
a szomszédokkal. Az már társadalomtudományi
kérdéskör, hogy a szabadidős szokásaink, a
viselkedésünk megváltozása, a virtuális világ csábítása
napjainkban hogyan befolyásolja a szociális
kapcsolódásainkat. Ennek megfejtéséhez, a városi
közösségek spontán vagy programozott kialakításához
mindenképpen hosszú távú perspektívában
és bátor kísérletezésben érdemes gondolkodni, lehetőleg
a viselkedéstudományban, környezetpszichológiában,
design antropológiában jártas szakemberekkel.
A zöld környezet és a közösség metszéspontjában
pedig ott van egy újabb komoly óbudai kincs, a Hajógyári-sziget.
Személy szerint komoly kihívásnak
érzem, hogy van egy hatalmas, 108 hektáros szigetünk,
ami egy hétig a világ egyik legmenőbb fesztiváljának
ad otthont, de a hétköznapokban csupán
egy hatalmas kutyasétáltató területként működik.
Igen, vállalom a sarkítást, de meg vagyok győződve,
hogy érzékeny tervezéssel, a zöld környezet tiszteletben
tartásával, annak megőrzésével egy igazi
befogadó, rekreációs és kulturális szempontból is
több funkciós, multigenerációs közösségi térként is
működhetne a Hajógyári egész évben.
Ilyen stratégiai megközelítéssel, vonzó szolgáltatási
és program mix kialakításával, ehhez kapcsolódó
profi kommunikációval teremthető meg az óbudai
vonzerő a helyi lakosság és az idelátogatók számára
egyaránt.
üzleti környezet
A környezeti és társadalmi jellegű adottságok mellett
egy városrész működésében üzleti vonzereje
is meghatározó, főként olyan helyzetben, amikor
a plusz erőforrások bevonása, akár humán, akár
anyagi értelemben is létfontosságúvá vált. Nyilván
nem kell minden kerületbe Váci úti irodafolyosó, de
a gazdasági potenciál, a jövőbeni ingatlanfejlesztések
tudatosabb, urbanisztikai szintű tervezése miatt
is érdemes feltárni és elemezni a jelenlegi helyzetet.
A különböző kerületi lokációkhoz kapcsolódóan jól
azonosíthatóan megmutatkozik Óbuda üzleti karakterisztikája:
a Graphisoft Park technológiai, a
Kunigunda út környékén lévő ipari-kereskedelmi
vállalatok, a Goldberger és a Harisnyagyár kreatív,
a Montevideo utca média cégek bázisaként szolgál.
A belvároshoz és a főváros északi kivezető kijáratához
is közeli elhelyezkedés mind közlekedésileg,
mind forgalomban ideális lokációt biztosít sokféle
típusú üzleti tevékenységnek, vállalati székhelyeknek.
Ez az üzleti érték stratégiai tervezést igényel:
az óbudai 'üzleti térkép' tudatos vizualizálása, márkaépítése,
a vállalatok, vállalkozások helyi innovációs
ökoszisztémába való integrálása, a kapcsolat
folyamatos gondozása, fenntartása, a cégek munkavállalóinak
fogyasztóként való azonosítása és nem
utolsó sorban az üzleti szereplők tevékenységének,
izgalmas munkáinak kommunikálása a kerület versenyképességében,
az üzleti potenciál kihasználásában
komoly eredményeket hozhat.
kreatív tengely
Véleményem szerint Óbuda régi adóssága, hogy
nemzetközi mintára revitalizálja a régi gyárépületeket
és környéküket a Duna menti partszakaszokon.
Némi képzelőerővel szépen kirajzolódik a Goldberger
– Zichy kastély – Hajógyár – Harisnyagyár –
Graphisoft park tengely, ennek mentén egy európai
léptékben is figyelemreméltó kreatív-kulturális negyed
képe, ahol az indusztrális hagyományokat kiemelő,
de modern atmoszférában kreatív, innovatív
vállalkozások, gasztronómiai, kulturális-művészeti
helyszínek és szereplők működnek megteremtve a
környék izgalmas, nyüzsgő karakterét.
helyi tudásgazdaság
Az üzleti területek beazonosítása és fejlesztése mellett
a helyi innovációs ökoszisztéma fontos feladata
az oktatási, elsősorban a felsőoktatási intézmények
bekapcsolása a városfejlesztésbe, a velük való folyamatos,
stratégiai alapokon nyugvó együttműködés,
69
vita
és a piacképes ötletek támogatása. A kerületben alapították
az első egyetemet a főváros területén, ma
is található itt 3 egyetem (Óbudai Egyetem, Milton
Friedman, IBS), ennek ellenére nem érezhető az
egyetemvárosi, campus jelleg. A kerületnek egyértelműen
az egyetemi tanszékek, kutatási laborok
terepasztalaként kellene funkcionálnia, függetlenül
attól, hogy állami vagy magán fenntartású intézményről
van szó. Az egyetem-lakosság-vállalatok
közti tudástranszfer megteremtése a városok számára
komoly lehetőségeket, helyzeteket kínálhat,
ennek katalizálásában az önkormányzatok is hangsúlyos
szerepet vállalhatnak.
Ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy városaink
szebbek, élhetőbbek legyenek, akkor már nem az önmagáért
való technológiai, hanem sokkal inkább a
humán innováció, a városlakók jólléte kerül fókuszba
a tervezésnél. Akkor ebben a felgyorsult világban
már biztosan nem több száz oldalas településfejlesztési
stratégiák jelentik majd a sorvezetőt. Sokkal
fontosabb lesz az attitűd, a megközelítés, mely
a tervezési folyamatban résztvevőket, tervezőket,
döntéshozókat mozgatja. A fejlesztés tárgya mellett
nagy hangsúlyt kap majd a jövőben a 'hogyan' és
'miért' fejlesztünk kérdésköre. A lakosság, de hitem
szerint még inkább egy lokálpatrióta szereplőkből
és szakértőkből álló szakmai közösség bevonása a
közös tervezésbe, komplex kihívások esetén többféle
terület szakértőinek interdiszciplináris együttműködése
hatékonyabb, izgalmasabb folyamatokat
és a megvalósítást tekintve is látványosabb eredményeket
hozhat. Az „out of the box” gondolkodás, a
városi helyszínek és környezetük közösségi használatát
támogató komplex élménytervezés vagy a több
dimenziós környezeti, gazdasági és társadalmi kihívásokra
épülő innovációs folyamatok szakítanak
a hagyományos, szektorok szerinti fejlesztéssel, és
megteremtik a térben és időben is skálázható innováció
lehetőségét. Végeredményben pedig sokkal
alkalmazkodóbb, jövőálló megoldásokkal „felszerelt”
városaink lesznek, bennük boldogabb lakókkal.
Óbuda, Te is hagyd magad újratölteni! ▯
kapu a Kiscelli Múzeum (Schmidt-kastély) északnyugati sarkánál, 1933.
Fotó: fortepan / Szekrényesy Réka
70
vita
titok
Kolozsi Ádám
Árpád-kori templomromok a pünkösdfürdői üdülőben
a Benárd-villa titkai
Üres csónakház, elhagyott modernista nyaralóépület áll a pünkösdfürdői Duna-part végén, ott, ahol a szentendrei
bicikliút a patakot követve elkanyarodik a folyótól. Ez a város utolsó épülete, az északi kapu, és nincs
éppen jó állapotban: az ezredforduló táján még minisztériumi medencés üdülő működött az ősfás telken, a
most sportcélú pályázatra kiírt ingatlan azonban sok éve üresen áll. Kívülről semmi nem utal rá, hogy az
épületegyüttes egy fővárosi szinten is jelentős kulturális örökséget foglal magába. Pedig a hajdani üdülő a
békásmegyeri Pusztatemplom Árpád-kori romjait rejti, a 7-800 éves templom oromfalán most rozsdás parabolaantennák
meredeznek, miközben a föld alatt régészeti kultúrák egész sora pihen. Kinyomoztuk Benárd
Ágost, a trianoni béke aláírója bűnügyeket is látott nyaralójának történetét.
Árpád-kori templom oromfala beépítve a Bernád-villába
Fotó: kolozsi ádám
A Kossuth Lajos üdülőpart utolsó épülete volt az első
állandó kőépület a környéken a harmincas években.
Az akkor még városon kívüli telket Benárd Ágost,
volt népjóléti miniszter szerezte meg 1921-ben. Az
orvos Benárd politikusként a Horthy-korszak másodvonalába
tartozott, neve onnan lehet ismerős, hogy
magyar részről másodmagával ő írta alá a trianoni
békeszerződést. A legenda szerint minisztertársai
egyszerűen kisorsolták a népszerűtlen szerepre; senki
nem szívesen kockáztatta a politikai jövőjét azzal,
hogy Trianonnal forr össze a neve.
A keresztény-szocialista, a korszak mércéjével is a
szélsőjobbhoz tartozó, heves természetű, szívesen
párbajozó orvos-politikus néhány év múlva nyaralót
épített itt, a Békásmegyerhez tartozó Duna-parton.
A házát gyakorlatilag összeépítette a telken álló
Árpád-kori romokkal, ami műemléki szempontból
sajátos, de nem tragikus megoldás: azzal, hogy lett
gazdája a hajdani templomnak, legalább a további
pusztulástól valamennyire megóvta a romokat.
A környékbeli lakosság addigra ugyanis már rendesen
széthordta az építkezésekhez a középkori köveket,
alulról sikeresen bontotta-omlasztotta a templom
sarkait. A húszas évekből fényképek tanúsítják az
akkori állapotot, de igazán az 1860-as évekbeli első
felmérések mutatják, milyen tekintélyes is volt a Duna-parton
álló Pusztatemplom. Rómer Flóris, úgyis
mint „a magyar régészet atyja” 1863-ban látogatott
el ide, az ő rajzai és leírásai még egy 11 és fél méter
magas tornyot, csúcsíves ablakokat, magas északi és
nyugati főfalakat, sőt halovány freskórészleteket is
mutatnak. Mint írta:
„Azon pataknak a Dunába való omlásánál, mely Kalász-
és Békásmegyer közt a határt képezi, déli szögleténél,
a mély árok partján, mintegy 100 lépésnyire a
Dunától áll egy rom, melyet a dunai gőzhajókról annál
inkább lehet látni, mivel a sajátságosan a szentély
fölött emelkedő és bár nem egész, mégis 36′ magas
tornya igen feltűnő.”
a templomkövekből. Rómer a romokat XIV., Arányi
XIII. század közepinek gondolta, átmeneti stílusúnak
a román és a gótika között.
De kik és miért emeltek templomot pár méterre a Dunától
a Barát-patak (korábbi nevén: Büdös-árok) befolyásánál?
Arányi azt gyanította, hogy a középkorban
a békásmegyeriek még itt, a templom körül laktak,
de az áradások idővel feljebb szorították őket, a hegyoldal
felé. A folyó medre eszerint az évszázados beiszapolódás
miatt folyamatosan emelkedett, így a régi,
vízhez közeli Békásmegyer is kénytelen volt arrébb
költözni, magára hagyva templomát, ami így már a
török korban is elhagyott romként magasodott a környék
fölé. Újabban Megyer helyett a középkori Kissing
település templomaként azonosítják a romokat.
Az árvízszempontból nem túl ideális elhelyezkedésre
azonban van egy másik hipotézis is, összefüggésben
az egyhajós templom szokatlan alaprajzával. A Pusztatemplom
tornyát ugyanis közvetlenül a szentély fölé
emelték, amire az Árpád-korból egyetlen más példa
sincs a Kárpát-medencéből. Erre a legvalószínűbb
1876-ban Arányi Lajos már romlásról számol be
(„Minő karban van? Elpusztultban van, falai bár helyenként
4-5 öl magasak nagyobbrészt, hiányoznak,
a toronynak fele, a szentély pedig egészen eltűnt; a
volt ajtójáratnak semmi nyoma”), és arról, hogy a
templomhajóban a halászok csinos kunyhót építettek
Emeleti szint a csónakház felett
Fotó: Kolozsi Ádám
72
titok
Arányi Lajos 1876-os rajza a békásmegyeri Pusztatemplom romjairól:
magyarázat, hogy a középkori keresztény templom
nem zöldmezős beruházás volt, hanem egy római
őrtorony alapjaira, annak anyagát felhasználva építették
rá. Ilyen kisebb burgusok nagy számban álltak
a limesen (gyakran patakok partján – a Büdös-árok
túloldaláról is tudni egyről), hogy ezekből figyeljék
a Pannónián túli gyanús mozgásokat. Tény, hogy a
Pusztatemplom építéséhez terméskövek mellett római
kori téglákat is felhasználtak. A ház előtt a gátfalban
pedig még a közelmúltban is látni lehetett egy
fügét mutató követ, amit a környéken csak “fityisz”
néven ismertek. A szájhagyomány szerint ez korábban
a templomtoronyból mutatott a Duna felé – ha így
volt, könnyen római eredetű lehet, ahol a fica gyakori
bajelhárító, szemmel verő szimbólum volt, akár a barbárok
ellen.
Amikor Benárd Ágost megvette a telket (idővel a
szomszéd földjét is hozzácsapva), a toronynak már
híre-hamva sem volt. A miniszter a templom nyugati
oromfalához építette hozzá egyszerűbb villáját, a
fal másik oldalán fészer állt. Ekkor végzett itt kisebb
ásatást Garády Sándor, aki a kertben őskori, kelta és
római leletekre, valamint Zsigmond-kori ezüstpénzre
bukkant. A volt templomhajóban egy fej nélkül eltemetett
magyar vitéz csontvázát ásta ki, az antropolgógiai
vizsgálatok szerint az illetőt hátulról kaszabolhatták
le a törökök.
Ez sem kevés, de Garády ennél jóval többet látott a
Benárd-birtokba. A régész a sokak által sokfelé keresett
Fehéregyházát próbálta megtalálni, és arra
jutott, hogy a legendás templom megegyezik a Pusztatemplommal.
Úgy tudta, hogy Békásmegyeren még
a közelmúltban éltek öreg emberek, akik ezt a Pusztatemplomot
„Fehéregyháza-Weisskirchen“ név alatt
emlegették, de ő még messzebb ment: Anonymusra
hivatkozva meggyőződéssel állította, hogy akkor
minden bizonnyal Árpád vezért is itt temették el. Mivel
a honfoglaló sírjáról csak egy igen általános leírást
ismerünk, a Névtelen pedig nem éppen a történelmi
tényszerűségéről ismert, a pontos temetkezési helyről
azóta is számtalan verzió él mind a történészek, mind
a laikus valóságmegfejtők között, a tippek Csillaghegytől
a pilisi Holdvilág-árokig terjednek.
73
titok
Garády a Pusztatemplom = Fehéregyháza = Árpád-sírja
hipotézisre nagy állami ásatást szeretett
volna kieszközölni, és erre a revíziós sajtó is könnyen
lelkesedett. “(...) Gondoljuk csak meg, milyen óriási
hatása lesz Árpád hamvainak feltalálása a demarkáción
innen és túl. De megdöbbenti majd azokat is, akik
éppen az ő nagy művét, vérével áztatott földjének, országának
élő testét szabdalták-zúzták szét” – jósolta a
Nemzeti Újság. A feltárásból azonban nem lett semmi,
és pár év múlva a régész is revideálta álláspontját.
(A fehéregyházi kolostort a történettudomány ma az
Eurocenter helyére teszi; Árpád sírja azóta sincs meg.)
Amikor Benárd Ágost, a Gömbös-párti miniszter
megszerezte a telket, Békásmegyer község meghagyta,
hogy a romokat meg kell őriznie. Ő ennek a
ráépítéssel együtt eleget tett. A régészekkel együttműködött,
egy reneszánsz kőtöredéket mindenesetre
a magáévá tett. Övé volt akkoriban a környéken az
egyetlen Duna-parti kőépület, ahová néhány évre ki
is költözött, és bizonyára itt tartotta a “Pusztatemplom
tenyésztelep” névvel törzskönyvezett díjnyertes
kuvaszait, Álmost, Apródot, Áldást, Avart és a többi,
ősmagyarra keresztelt ebet is.
magát készült volna agyonlőni. Legnagyobb bulvárbotránya
is vehemenciáját tükrözte: eszerint a politika
mellett mindvégig orvosként is dolgozó Benárd
annyira felháborodott azon, hogy egy páciense Az
Esttel a kezében megy be hozzá, hogy az illető lábát
a szabadszájú újság példányába csavarva gipszelte be.
A beteg a nyomdafesték miatt vérmérgezést kapott, és
amputálni kellett; igaz, ennek megírása miatt végül
az újságírót ültették le.
A szociális elkötelezettségére büszke Benárd Ágost
Békásmegyer és Szentendre környékén korabeli rezsiharcosként
is ismert volt: a magas áramdíjak ellen
tiltakozva a Trösztellenes Liga nevében arra buzdította
a lakosságot, hogy kezdjenek villanysztrájkot,
világítsanak inkább petróleummal és gyertyával.
1940-ben azonban nem figyelt ennyire a közérdekre:
a háza mellett meggyengítette a községi gátat, hogy
A kutyákon kívül másik hobbija az eszperantó volt
(a jobboldalon ez nem volt túl megszokott), na és az
autó, amivel fiatalon versenyzett is: övé volt az egyik a
Csonka János féle nyolc lóerős kiskocsik közül, amikből
összesen 14 készült – a típust Benárd miatt a nép
csak „doktor kocsinak” nevezte. Később a balesetei
miatt is többször került a rendőrségi hírekbe, ezek
alapján főleg a villamosoknaknak nem volt barátja.
Másban is heves vérmérsékletűnek mondták, az ellenzék
is könnyen heccelte a Parlamentben, a sajtó
pedig szinte hadjáratot folytatott a régi antiszemita
– Benárd fiatalon egyik fő alakja volt az egyetemi
verekedésekbe torkolló, zsidóellenes „kereszt-hecceknek”,
később a Turul Szövetség és az Ébredő Magyarok
Egyesületének volt tagja – politikus ellen. Azzal
vádolták, hogy Párizsban egy ócskapiacon akarta
eladni a tollat, amivel – megvetően, félvállról, hetyke
mozdulattal – aláírta a Nagy-Trianon kastélyban
a békeszerződést. Azt, hogy az aktusnál használt pecsétgyűrűjét
tényleg megpróbálta pénzzé tenni, elismerte,
azt állítván, hogy a pénzen fegyvereket akart
venni az irredenta alakulatoknak, az egyikkel pedig
1930-ban még állt a torony déli falmaradványa
Fotó: Garády Sándor, régész
74
titok
Csibit”, és rábírta a feleségét, hogy hurcolkodjanak
ki Békásmegyerre. A városon túli ház nem nyerte el
az ara tetszését, különösen, mert ha a férje hazajött,
inkább a Dunán múlatta az időt csónakon, barátai
társaságában. A művésznő hiába könyörgött, hogy
vegyen neki lakást Pesten, végül már a rokonainál
esdekelt, hogy legalább egy villamosjegyre küldjenek
neki pénzt a világvégi Békásmegyerre. Egy nap aztán
a lapok szerint a férje elé lépett:
„Én már látom, hogy engem azért internáltattál ide a
tanyára, hogy megőrüljek a magányosságtól. Sosem
vagy velem. Ezt az életet itt a tanyán nem tudom elviselni,
váljunk el szépen, barátságosan!”
A pusztatemplom nyugati oromfala a Benárd-villával,
előtte fészerrel 1930.
Fotó: Garády Sándor, régész
a földjéből önkényesen a saját oldalát erősítette meg.
Benárd miatt majdnem elöntötte a zöldár a határt,
Óbudát csak az mentette meg, hogy miután félreverték
a harangokat, a helybéliek egy héten át éjjel-nappal
erősítették vissza a gátat. Benárd nem lehetett
egyszerű ember: ezután még ő perelte be Békásmegyer
és Budakalász községeket, akik ellen-kártérítési
igénnyel éltek. A perbe a korabeli sajtó szerint még a
régi templomrom is bekapcsolódott: volt-e joga a községnek
azt eladni, Benárdnak hozzá villát építeni? –
tették fel a kérdést.
Benárdné a pólyás gyerekkel végül csak szerzett egy
villamosjegyet, otthagyta a férjét, aki azonban nem
hagyta annyiban a dolgot, és a pesztonka segítségével
visszarabolta a Pusztatemplom villájába a gyereket –
az ügyből árvaszéki eljárás és a miniszter nyilvános
családi botrányait teregető sajtótéma lett. Ez mégis
enyhe volt a másik fiú, ifjabb Benárd Ágost ügye mellett,
akit többrendbeli közokirat-hamisítás és csalás,
továbbá bigámia és magánlaksértés miatt ítéltek letöltendőre:
remek összeköttetéseire mutogatva ígért
papírokat a jogfosztások elől kivándorolni szándékozó
zsidóknak, a hamis vízumokra (apja egyébként a
zsidótörvények lelkes támogatója volt) összesen 250
ezer pengőt csalt ki.
Idősebb Benárd Ágostot 1945 után a Népbíróság háborús
bűnösként elítélte, részben arra hivatkozva, hogy
Erre az újságokban már nem volt válasz, a Pusztatemplomra
épített nyaraló azonban így-úgy, főleg a
Benárd-fiúk botrányai kapcsán többször is megjelent.
Eleinte csak mint a Római-parti előkelőbb ifjak, és alkalmi
evezősversenyek szereplői tűntek fel néha a társasági
rovatban – talán az ő kedvükért épült csónakház
is a Benárd-nyaralóban –, de később egyre inkább
a bűnügyi hírek között.
Benárd Aladárral azután kezdődött a baj, hogy elvette
a szőke varietétáncos és operettszínésznő „Pogány
A pusztatemplom szentélyében talált fej nélküli
vitéz maradványai
Fotó: Garády Sándor, régész
75
titok
A templom alaprajza a hozuáépített villaépülettel
és az 1930-as, a mainál közelebbi telekhatárral
1944 végén Németországba ment, és belépett az SSbe
–, ő azzal az elég fura védekezéssel próbálkozott,
hogy a nyilasok bosszúja elől menekült az SS-be, a
nyilaskeresztesek ugyanis azóta haragudtak rá, hogy
ő 1938-ban pszichiátriai szakvéleményt állíttatott ki
Szálasiról. Ez nem jött be, hat évet kapott. Egy egészségügyi
kezelés után azonban nem vonult be Vácra,
hogy leülje a büntetését, hanem állítólag egyszerűen
felszívódott. Kapronczay Károly történész közlése
szerint illegalitásba vonult, és Gáspár Jánosként élt
Balatonkenesén még két évtizedig úgy, hogy egyik
fián kívül senki nem tudott a hollétéről.
Békásmegyeri nyaralóját a Népbíróság vette el ingatlanelkobzással
a Benárd-család maradékától, a volt
egészségügyi miniszter Duna-parti nyaralója az államszocializmusban
az Egészségügyi Minisztériumé
lett. Az üdülővé alakítással a csónakház épülettömbjét
a hatvanas években toldozták-foldozták, de a Pusztatemplom
romjaival egybeépült Benárd-nyaralót is
átépítették, benne gondnoklakást és klubhelyiséget
hoztak létre. Mint Lócsy Erzsébet régész írta: „Ez az
építmény már teljesen rajta áll az egykori templomon,
és építésével összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást
végeztek, mint a Benárd-féle építkezés idején,
1930 körül”.
Az épület közepén azonban még mindig jól láthatóan
áll a 13. századi templom oromfala, amit most rozsdaette
antennák díszítenek. Belül, a szocialista kor
klubhelyiségében méteres Árpád-kori falmaradvány
látható, a templomrom alapjai pedig össze vannak
építve a két világháború közötti, majd a hatvanas
évekbeli részekkel. A kissingi Pusztatemplom eklektikájában
a rétegek úgy keverednek, ahogy a régészeti
kultúrák az egész békásmegyeri Duna-parton. Itt,
a Benárd-villa kertjében is a késői vonaldíszes kerámiától
a bronzkoron és a kelta nyomokon át a fityiszt
mutató római emlékekig – na meg az Árpád-kortól a
két világháború közötti moderntől a szocialista építészetig.
A Pusztatemplom létére egyelőre még egy
emléktábla sem hívja fel a figyelmet. ▯
76
titok
közlekedés
Legát Tibor
Lóvasút és gyorsvillamos
Óbuda közlekedése 1868–1984 között
A komolyan vehető közösségi közlekedés ugyanúgy a lóvasúttal kezdődött Óbudán is, mint Budán és Pesten,
de a villamos és a HÉV megjelenése sem maradt le túlzottan a többi városrészhez képest. Ugyancsak Óbudára
illene, hogy „egyszer volt Budán trolibusz”, viszont a közúti hídavatás sokat késett, a metróépítésről pedig
ma is csak álmokat szőnek.
szentendre, hév állomás 1933.
Fotó: fortepan / storymap
"Ezután az uj divat rárohant a lóvasutakra. Uj-Pestre
és Ó-budára, a városligetbe s a zugligetbe már
visznek lóvasutak. Ezután már külön lóvasutakat
épitenek az akadémiától a lánczhidig, a Józseftértől
az Erzsébettérig, a vácziutcza végétől a városház
kapujáig, és végre minden ember magánlakásán, az
ágytól a mosdómedenczéig, s a tányértól a fogpiszkálóig."
E szavakkal élcelődött a Bolond Miska című
lap 1868 júliusában, közvetlenül azután, hogy az
1866-os pesti lóvasúti premiert a Duna túloldalán
követte folytatás: az új közlekedési eszköz üzemeltetésére
létrehozott Budai Közúti Vaspálya Társaság
rendszeres járatokat indított Zugligetbe és az akkor
még önálló mezővárosnak számító Óbudára. A járatok
a Lánchíd budai hídfőjétől indultak, s a Duna-parton,
majd a Lukács és Császár fürdők előtt elhaladva,
a Lajos utcán (amit csak 1879-től neveztek
így) jutottak el óbudai végállomásukra, a Fő térre.
40 év lóval és gőzben
Ha nem számítjuk a postakocsit és a hajózást, e lóvasúti
nyitány tekinthető az óbudai tömeg-, vagy
ha úgy tetszik, közösségi közlekedés első epizódjának.
A korabeli sajtó gúnyolta, drágállotta, sőt,
veszélyesnek tartotta e „haladási módot”, de a lóvasút
hamar népszerűvé vált Óbudán is. A kocsik
7 percenként indultak. Aki csak a Császárfürdőig
ment, kedvezményes jegyet válthatott, és volt lehetőség
bérletvásárlásra is. A jegyárakat a kocsik
komfortfokozata is befolyásolta, volt első-, másodés
harmadosztályú lóvasúti kocsi, ehhez mérten
a teljes árú menetdíj 15, 10, illetve 7 krajcár volt.
Noha az óbudai lóvasút népszerűsége egyre nőtt, a
Budai Közúti Vaspálya Társaság így sem tudta nyereségessé
tenni vállalkozását. A céget 10 keményen
veszteséges év után, 1878-ban vásárolta fel a konkurens
Pesti Közúti Vaspálya Társaság, így csak öt
évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után jött létre
a két lóvasúti társaság fúziója Budapesti Közúti
Vaspálya Társaság (BKVT) néven. Ez azonban az
óbudai vonalat nem érintette, továbbiak ugyanis
nem létesültek az immár budapesti városrészben.
Máshol annál több. Ennek köszönhetően a következő
tíz évben a BKVT az egyik legfontosabb és
leggazdagabb fővárosi társasággá vált, és miután
az 1880-as évek elején a helyi érdekű vasutakról
szóló törvénynek köszönhetően – amely adókedvezménnyel,
és egyéb könnyítésekkel reformálta
meg a közlekedési beruházásokat – valóságos vasútépítési
láz tört ki Magyarországon, a lóvasutas
cég sem akart kimaradni belőle. Ennek érdekében
alapították meg a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak
Rt. (BHÉV) nevű leányvállalatot, amelynek első vonala
Budapest-Közvágóhíd és Soroksár, majd Dunaharaszti
között 1887-ben indult.
De egy évvel később Óbudáról, a Filatorigáttól is
útra keltek a kisméretű gőzös vontatta szerelvények
a szentendrei végállomás felé, 16 kilométer hoszszan,
Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével.
A teljességhez tartozik, hogy a BKVT 1885-
ben készült tervében a Fő tér lett volna az óbudai
HÉV-végállomás, de az utolsó pillanatban homokszem
került a gépezetbe, mivel az illetékesek úgy
döntöttek, hogy közlekedésbiztonsági okokból a
végállomást a lakott területtől legalább egy kilométerrel
kijjebb szabad csak megépíteni. Már javában
tartott az építkezés, amikor ez kiderült, ezért
a BKVT egy olyan, a helyi érdekűnél jóval szerényebb
gőzüzemű vasút kivitelezésére is engedélyt
kért, amely a leendő HÉV utasait elszállítja a Fő téri
lóvasúti csatlakozáshoz.
A Filatorigátnál mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong
is létesült. A két végállomáson kívül Pomázon
és Budakalászon építettek „rendes” állomást,
az akkor még önálló Békásmegyeren csak megállóhely
volt. Az 1888. augusztus 17-től közlekedő vonatok
még nem álltak meg sem a Rómaifürdőnél, sem
Csillaghegyen, mivel ott akkor csak termőföld volt,
vagy pusztaság.
A kezdet nem volt könnyű, a bürokrácia miatt
ugyanis a Fő téri kis gőzöst – hivatalosan Óbuda-Filatorigáti
Gőzmozdonyú Közúti Vasútnak nevezték
– csak december 12-én tudták megindítani, ezért az
utasoknak hónapokig több mint egy kilométert kellett
gyalogolniuk a lóvasútig. Felmerült az is, hogy
e vasút pályáját meghosszabbítják a Lánchíd budai
hídfőjéig, vagyis hogy kiváltják vele a lóvasutat,
erre azonban szintén nem kaptak engedélyt.
78
közlekedés
gőzmozdony vontatta HÉV szerelvény a pomázi állomáson a szentendrei vonal megnyitásának idején 1900.
Fotó: fortepan / somlai tibor
Négy évvel a megnyitó után jött el a szentendrei
HÉV történetének döntő pillanata, az országos
vasút is megjelent Óbudán. A MÁV a helyi teherszállítást
úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt
létesít a Déli pályaudvar és a Filatorigát között a Duna-parton.
Ez a vágány megteremtette a lehetőségét
annak is, hogy a szentendrei HÉV Budáig közlekedhessen.
De mivel a MÁV-nak a Délivasúttól – ahogy
akkor nevezték a Déli pályaudvart – valahogyan el
kellett jutnia a Margit hídig, egyetlen megoldásnak
az tűnt, hogy a BKVT lóvasúti pályáját használják a
Margit körúton. A két társaság ezért a kölcsönös bizalom
jegyében kötött üzletet 1892-ben, melynek lényege
a közös pályahasználat volt. Ennek nyomán a
BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy (ma:
Bem József) téren új végállomását. A társaság ekkor
még csak az Óbudai Hajógyárnál (a jelenlegi Árpád
híd megálló) létesített megállóhelyet, de a vonatok a
Császárfürdőnél is megálltak, ahol a MÁV rendezte
be központját. Azonban 1895-ben még egy vasúti
fejlemény történt: megépült az Óbuda és Esztergom
közötti (eredetileg HÉV-) vasútvonal, amit 1896
májusában kötöttek össze a MÁV óbudai pályájával,
majd miután 1896. november 3-án felépült az
Újpesti vasúti híd, az első óbudai dunai átkelő, az
Esztergom felől érkező vonatok a Nyugati pályaudvarig
is eljuthattak. A BKVT ugyanekkor szüntette
meg a Filatorigát-Óbuda, Fő tér között járó gőzöst,
hiszen semmi szükség nem volt rá.
Barna villamosok
1887-ben a BKVT számára a lóvasút mellett a HÉV
megindítása tűnt a modernizáció csúcsának. Így
a vezérkar nem is szentelt különösebb figyelmet
annak, hogy egy akkor még jelentéktelennek tűnő
társaság, a Budapesti Nagykörúti (később Városi)
Villamos Vasút (BVVV) 1000 mm-es nyomtávú
kísérleti pályát épített a Nyugati pályaudvar és a
Király utca között a Nagykörúton, hogy bemutassa
a legújabb világújdonságot, a villamost. Másfél
év múltán a BVVV járatai már a Baross és Podmaniczky
utcákon jártak normál nyomtávú pályán, és
a kilencvenes évtized fordulóján tovább bővült a
társaság hálózata. Egyértelművé vált, hogy a jövő
a villamosé, a BKVT azonban csak 1896-ban kapott
észbe, hogy villamosítással váltsa ki a lóvasutat. Az
óbudai járat 1896. július 20-tól lett elektromos hajtású,
de hálózatbővítésre csak 1907 januárjában került
sor, amikor a Fő téri végállomástól a Kórház utcán,
a Flórián téren és a Vörösvári úton át a Bécsi útig
építették ki az új 1,8 kilométeres villamosvonalat.
Ekkor adták át az 1996-ig működő óbudai remízt a
Vörösvári úton, amelynek már a tervezésekor szem
előtt tartották a villamoshálózat bővülését, és a kocsik
számának növekedését. Nem tévedtek, hiszen
1913 decemberében a Bécsi úton is megindult a közlekedés
a Vörösvári út és a Zsigmond tér közötti 3,1
kilométeres szakaszon. A BKVT villamosai barna
színűek voltak, a BVVV sárga kocsijaival szemben,
79
közlekedés
Az első budapesti trolibusz. 1933. december 16- tól közlekedett a Vörösvári út és az Óbudai temető között 7-es számmal
Fotó: fortepan / Fernadi Zsolt
a járatok számozását 1910-ben vezették be: a BKVT
kapta a páratlan számokat, a BVVV a párosakat. Habár
az óbudai vonalszakaszok nem voltak túlzottan
jelentősek Budapest egészéhez mérten, 1910 után
az utasok nem panaszkodhattak arra, hogy ne tudjanak
akár a város legtávolabbi pontjaiig is eljutni
átszállás nélkül. Az immár viszonylatjelzéssel bíró
villamosok többnyire maratoni távon közlekedtek.
Az 5-ös például a Fő térről indulva, a lóvasúti pályán
haladva, majd a budai Duna-parton jutott el
a Szent Gellért térig, a Ferenc József (Szabadság)
hídon kelt át, majd a Kálvin tér, a Nagykörút, a
Nagyvárad tér, az Orczy tér és a Keleti pályaudvar
érintésével a Thököly úton majd a Hermina úton
érkezett végállomásához, a Budapesti Állatkerthez.
A 7-esnek a Vörösvári útnál volt a végállomása, a
Bécsi úton jutott a Margit hídig, majd a Nagykörúton,
Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) úton és a
Kiskörúton érte el a Ferenc József hidat, hogy aztán
a budai rakparton haladva térjen vissza az óbudai
végállomásra.
De a BKVT nem volt jótékonysági intézmény, e hoszszú
távú menetek nem az utazóközönség érdekében
születtek. Mivel az akkori villamosok csak egy
vezetőállásúak voltak, a jármű nem tudott „viszszafelé”
elindulni. Így hát elindítottak egy másikat
az ellenkező irányba is, es mivel a sűrű hálózat ezt
lehetővé tette, előbb-utóbb csak megérkezett mindkettő
az eredeti, indulási helyére. Érdekesség, hogy
az ellenkező irányba induló villamosok olykor más
viszonylatszámot viseltek, a 7-esnek például a 9-es
volt a párja, de az 5-ösnek nem volt, és a szintén a
Fő térről induló és egészen a Gubacsi úti Sertésvágóhídig
közlekedő 11-es is mindkét irányban ezt a
számot viselte, mivel akkor még 13-as viszonylatjelzéssel
babonából nem mertek járatot indítani.
Indul a troli, megy a villamos, jönnek a buszok
Az első világháború után, a forradalmak idején a
budapesti villamostársaságokat Budapesti Egyesített
Városi Vasutak néven államosították, majd
1923-ban megalakult a fővárosi tulajdonú Budapesti
Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság
(BSzKRt), amely már sokkal rövidebb utakat bejáró
villamos vonalakat működtetett Óbudán is. 1930-ra
megszüntették, pontosabban áthelyezték a Flórián
térre a Fő téri végállomást, ahonnan az 5-ös a Népligethez,
a 9-es a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond)
körtérre, az 51-es pedig a Kelenföldi pályaudvarra
közlekedett. Ugyanekkor a Vörösvári úti végállomásról
a 7-es a Lajos utcán, a 73-as pedig a Bécsi
úton indult a Boráros térre, a 72-es pedig szintén a
Bécsi úton a Pálffy térre.
Ekkor már buszjárata is volt Óbudának, a 7-est 1927-
ben indították a Bécsi úton, a Vörösvári út és a temető
között. Menetideje mindössze 7 perc volt, gazdája
pedig az ugyancsak fővárosi tulajdonban álló
80
közlekedés
Az Óbuda-Hűvosvölgy útvonalon közlekedő Rába autóbusz Fahn Gyula vendéglője előtt 1940.
Fotó: fortepan / fogel József
Székesfővárosi Autóbuszüzem. Ám miután 1932-
ben a társaság a BSzKRt kezelésébe került, a 7-es
vonala kísérleti tereppé vált. Mivel a szerényebb
utasszám miatt a társaságnak nem érte meg meghosszabbítani
a Bécsi úti villamost a temetőig, úgy
döntöttek, hogy egy Budapesten addig ismeretlen
járművet, a trolibuszt állítják csatasorba, amelyhez
csak felsővezetéket kellett építeni, pályát nem. Az
óbudai járat 1933. december 16-i megnyitása idején
a troli már számos helyen bizonyított – főleg az
Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve
a Szovjetunióban –, viszont a BSzKRt illetékesei
a sikeres premier után sem tudták eldönteni, hogy
buszként vagy villamosként tekintsenek rá. A járatnak
meghagyták a 7-es számot, a vezető pedig
buszos egyenruhában ült a volán mögé. Azonban
a három forgalomba állított járműből kettőt a villamosok
sárga színére festettek, a kalauz villamosos
egyenruhában dolgozott, a trolik garázsa pedig az
Óbudai remíz lett. A óbudai troli 1936-ban a 7-es helyett
a T jelzést kapta, és a BSzKRt egyik legmegbízhatóbb
járatává vált. Tizenegy éves története alatt
jelentősebb műszaki hiba vagy baleset nem történt,
és csak akkor kellett pótlóbuszokat beállítani a helyükre,
amikor 1942-ben bevezették a jobboldali
közlekedést, és emiatt a három járművet át kellett
alakítani. A járat 1944. szeptember 21-én közlekedett
utoljára, ekkor egy légitámadás következtében
a felsővezetéke megsemmisült. Noha a három
jármű épségben átvészelte Budapest ostromát, a
háború után nem került napirendre az óbudai troli
újraindítása.
A Lajos utcai villamospályát sem építették újjá.
A Zsigmond tér és a Nagyszombat utca közötti szakaszán
a délről érkező szerelvények 1945-től kezdve
a Bécsi úton haladtak, majd a Nagyszombat utcán át
– ahol új végállomás is létesült – jutottak a Pacsirtamező
utcai (akkor: Knurr Pálné utca) új vágányokig,
s innen tovább, a Flórián tér irányába.
1950 nyarán a következő óbudai járatok szerepeltek
az új budapesti közlekedési vállalat, a Fővárosi
Villamosvasút Vállalat (FVV) menetrendjében:
7-es (Óbudai kocsiszín – Bécsi út – Margit híd), 11-
es (Óbudai kocsiszín – Knurr Pálné utca – Margit
híd), 18-as (Nagyszombat utca – Móricz Zsigmond
körtér), 53-as (Nagyszombat utca – Nagyvárad tér).
De a lista már pár hónappal később, november
7-én bővült, méghozzá egy történelmi esemény
nyomán. Ekkor avatták fel ugyanis az Árpád hidat.
Igaz, hogy azt akkor Sztálin hídnak nevezték,
kapcsolódó történelmi eseménynek pedig az
1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” 33.
évfordulóját emlegették, – ami azért érdekes, mert
a hídon közlekedő villamos is ezért kapta a 33-as
számot. Ennél sokkal nagyobb történelmi eseménynek
számított, hogy az óbudaiaknak végre „saját”
hídjuk lett. És mivel a háborúban elpusztult Újpesti
81
közlekedés
vasúti hidat csak 1955-ben építették újjá, kezdetben
a vasúti teherforgalom is ezen a hídon zajlott,
sőt, ennek érdekében építettek ki a Szentendrei út
mentén egy vágányt a Flórián tér és Filatorigát között.
De ez a vágány azután is használatban maradt,
hogy 1955-től nem jártak erre tehervonatok: az FVV
5-ös jelzéssel indított villamosjáratot a nyúlfarknyi
szakaszon, amit 1958-ban, a Hévízi úti iparvágány
felhasználásával meghosszabbítottak a Veder utcáig.
Érdekesség, hogy többnyire ezen a járaton közlekedett
az a két UZ típusú kísérleti villamoskocsi,
amelyeknek a szekrénye alumíniumból készült.
Ezzel együtt az ötvenes években valójában az autóbuszok
jelentették Óbuda közlekedési fejlődésének
zálogát. A BSzKRT T jelzésű busza már a háború
után elindult a troli helyett, az 1947. júliusában induló
18-as busz pedig ennek meghosszabbított vonalán
ment az ürömi vasútállomásig. (A T jelzése
ettől kezdve 18A lett.) 1948. április 5-én a Miklós
utca és a Nyugati pályaudvar között indult a 6-os
busz, két hónappal később szintén a Miklós utcától
a 34-es a Rómaifürdőig, majd 1949. szeptemberében
a 37-es a Bécsi út és a Testvérhegy között. A BSzKRt
buszos utódja, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) az
1950. november 7-i hídavatóra az 55-ös buszt indította
a Miklós utca és a Népliget között, 1953. május
1-jén pedig útra kelt a 42-es járat is a Miklós utca és
Csillaghegy között. A későbbiekben a Miklós utcai
végállomás mellett, az Árpád híd budai hídfőjénél
alakítottak ki buszvégállomást. Ez utóbbi ma is
működik, a Miklós utcait 1982-ben megszüntették,
új buszvégállomás pedig a Bogdáni úton létesült.
Terjedelmi okokból lehetetlenség volna az óbudai
buszok számozásának változását akár csak az
1980-as évek elejéig is nyomon követni, egy járatról
azonban nem feledkezhetünk meg: a 86-osról,
amely Óbudát Újbudával kötötte össze 1965 és 2016
között. És természetesen nem feledkezhetünk meg
a BKV Pomázi úton épült Óbudai buszgarázsról
sem, amely januárban múlt 50 éves.
Bécsi út, a Nagyszombat utcai villamosmegálló 1958.
Fotó: fortepan / uvaterv
Miklós utca, autóbusz végállomás 1959.
Fotó: fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György
HÉV-vel a föld alá, gyorsvillamossal a hídon át
A szentendrei HÉV fejlődése az 1910-es évektől
vett újabb lendületet: 1911-1913 között két vágányúvá
vált pályája, a Rómaifürdőnél és Csillaghegyen
Flórián tér 1959.
Fotó: Óbudai Múzeum gyűjteménye
82
közlekedés
állomásokat építettek, 1914. május 12-én pedig
befejeződött a vonal villamosítása is. Ugyancsak
ezekben az években épült 12 iparvágány az óbudai
gyárakhoz, így a teherszállításnak köszönhetően a
BHÉV a világháború kitörése ellenére is nyereséges
üzem tudott maradni.
Elsősorban a teherforgalmat szolgálta az is, hogy
az 1920-as évek végén Aquincum és Óbuda, MÁV
állomás között kiépítették a vasúti pályát, de 1929.
november 1-jétől menetrend szerint közlekedő személyvonatok
is közlekedtek a vonalon Szentendrére.
A két világháború közötti időszak legnagyobb
változását az hozta, hogy 1937-ben megszüntették
a Pálffy téri végállomást és helyette a Margit híd lábánál
építettek újat.
Flórián tér 1969.
Fotó: Óbudai Múzeum gyűjteménye
A 2. világháborút a szentendrei vonal viszonylag
épen vészelte át: a Filatorigát és Szentendre között
már 1945. február 20-án megindították a forgalmat
gőzösökkel, május 13-ra pedig a felsővezetéket is
rendbe hozták; a Margit híd környéki romeltakarítás
miatt a forgalom a vonal teljes hosszán csak 1946
februárjában indulhatott meg. Ráadásul az Újpesti
vasúti híd újjáépítéséig, tíz éven át a Császárfürdőnél
volt az esztergomi vonatok végállomása is.
A BSzKRt 1949-es megszűnése után előbb a MÁV
vette át a HÉV-közlekedést, majd 1958-től a Budapesti
Helyiérdekű Vasutak (ismét BHÉV) nevű
vállalat, amely már egy évvel később nekilátott a
szentendrei pályafelújításnak. Hosszas munka volt,
csak 1964-ben fejezték be. Hamarosan új, korszerűbb
szerelvények is forgalomba álltak, 1971-ben
pedig „még újabbak”, bár azt senki nem hitte volna
a Német Demokratikus Köztársaságból érkező MX
típusú szerelvényekről, hogy 2020-ban is közlekednek
majd. A 1972-es karácsony azonban még látványosabb
változást hozott: a 2-es metró második
szakaszának átadásához kapcsolódva a szentendrei
HÉV-et is meghosszabbították a Batthyány térig – a
föld alatt.
Miklós utca, autóbusz végállomás 1970.
Fotó: fortepan / főtáv
A metró megjelenése valóságos csoda volt, így
szinte fel sem tűnt, hogy az új közlekedési eszköz
megjelenése számos villamos eltűnését eredményezi.
Mindez a hetvenes évek elején Óbudát csak
árpád híd 1971
Fotó: Óbudai Múzeum gyűjteménye
83
közlekedés
közvetve érintette, két járat tűnt el a kerületből, a
18-as, amelynek végállomását a Nagyszombat utcából
a János kórházhoz helyezték, illetve a megszüntetett
66-os, amely szintén a Nagyszombat utcától
indult és a Nagykörúton át jutott el a Petőfi híd budai
hídfőjéig. A Hévízi úti 5-ös története 1974-ben
ért véget, de az igazán nagy változások az 1980-as
évek elejéhez köthetők. A régi óbudai közlekedés
tulajdonképpen ekkor változott meg oly mértékben,
hogy az eddig leírtak közül csak nagyon kevés
maradt érvényben.
Ennek az időszaknak az egyik legjelentősebb beruházása
volt az 1983-ban befejeződött békásmegyeri
(két) lakótelep építése, amelynek következtében
mintegy 40 ezer új lakó költözött a III. kerületbe,
ami azt is jelentette, hogy a HÉV-szerelvényeket sűríteni,
gyorsítani kellett. A BKV a gyorsabb haladás
érdekében módosította pályavonalát, áthelyezték a
filatorigáti, a Benedek Elek utcai és az aquincumi
állomásokat, majd 1981-ben a megszűnt Békásmegyer
felső és Pünkösdfürdő állomások helyett egy
teljesen új állomást létesítettek Békásmegyer néven
a lakótelep központjában, ami egyúttal újabb buszjáratok
végállomása is lett. Ugyanekkor készült el
az új békásmegyeri áramátalakító, a vonal teljes
hosszán pedig számos alul- és felüljáró, illetve
fénysorompó létesült. E nagyszabású korszerűsítés
lehetővé tette, hogy a HÉV-szerelvények akár 3 perces
időközökkel kövessék egymást.
Békásmegyer-Pünkösdfürdő HÉV megálló 1978.
Fotó: fortepan / LHM
Aquincum, HÉV megálló 1979.
Fotó: fortepan / nagy gyula
De ugyanebben az időben volt még egy ennél is
nagyobb szabású közlekedési beruházás Óbudán:
a Flórián tér átalakítása és az Árpád híd kiszélesítése.
Ekkor szűnt meg a 11-es és a 33-as villamos.
Az 1980-ban kezdődő négy évig tartó munkálatok
során végeredményben az történt, hogy a meglévő
hídhoz jobbról és balról is hozzáépítettek egy újabb
hidat, és ezzel a villamos pálya melletti autóút 2×3
sávosra bővült. A műtárgyat 1984. április 4-én adták
át, november 6-án pedig a 3-as metró Árpád
hídig való meghosszabbításával egy időben új villamosjárat
indult a Vörösvári út és a Lehel út között,
az 1-es, amelyet kezdetben nagyképűen gyorsvillamosnak
neveztek, és amely vonalának a teljes
kiépítése a Kelenföldi pályaudvarig éppen 35 évet
vett igénybe. ▯
l iii-as mozdony , hév kocsiszín szentendrén 1983.
Fotó: fortepan / vészi ágnes
84
közlekedés
novella
Mán-Várhegyi Réka
Indulat #7
(...)
Kicsit féltem tőle, mi lesz, ha kiderül a terapeutáim előtt a Mocsárral folytatott viszonyom, arra számítottam,
helyteleníteni fogják, hogy éppen egy tanár kollégámmal kavarok, mi lesz, ha véget ér,
hogy érzem majd magam a munkahelyemen, különben miért tartjuk titokban az iskolában, ráadásul
Mocsár háttere zavaros, hivatalosan nem vált még el a feleségétől, most már azt is tudom, hogy
a nő hagyta el három éve, amibe szerencsétlen Mocsár belebetegedett, tulajdonképpen még nem heverte ki
teljesen, teljesen összemegy szegény, valahányszor a felesége szóba kerül, és nem én hozom szóba, tehát nem
egy boldog férfiről beszélünk, aki most már készen áll az új kapcsolatra, tudom, különös, de nekem ez tetszik,
és legszívesebben említést sem tettem volna róla a terápiáimban, de persze mindkét helyen hamar kitudódott,
és ez volt az első alkalom, hogy a lábujjtornáztatós Iván és a mentálhigiénés Ági reakciója minden elemében
megegyezett, szó szerint felderült az arcuk, izgalmas fejlemény, mondta Iván, izgalmas fordulat, mondta Ági,
és összecsapták a kezüket, lehetséges egyáltalán, hogy mindketten éppen így tettek, utólag egyre jobban elbizonytalanodom,
összecsapom én is a kezemet, hátha felismerem az ő mozdulatukat, de természetellenesnek
érzem a sajátomat.
Mocsár a kaszásdűlői lakótelepen lakik, kocogva ajtótól ajtóig húsz perc az út, beleteszek néha még egy
kört a Duna felé, imponál neki, ha vörös fejjel és izzadtan érkezem, annyira másnak láttam őt még két hónappal
ezelőtt is, nem is értem, hogy mutathatják ennyire más arcukat kifelé az emberek, egy tuloknak tűnt,
közben meg egy sánta nyuszi, Bori barátnőm szerint azért én csak vigyázzak, ne akarjam meggyógyítani a
lábacskáját, ugyanezen a véleményen van Ági is – nem a mentálhigiénés, hanem a kémiás –, szerintük ilyen
esetben a tipikus nő gyógyítani akar és megmenteni, mi az, hogy tipikus nő, könyörgöm, kiabálom, különben
sem akarom megmenteni Mocsárt, várjál, magamba nézek, nem, egyáltalán nem látom ezt az állítólagos tipikus
nőt, sőt, szerintem megejtő, hogy még mindig a volt feleségét szereti, és igen, szabadnak érzem magam
mellette, mondtam a barátnőimnek, mert amikor a Duna felől beszaladok a tízemeletesek közé, szabadságot,
erőt és gyengédséget érzek, hű, de jófej vagyok, gondolom ilyenkor, és akkor is, amikor megvigasztalom
Mocsárt, mert egy kicsit mindig meg kell őt vigasztalni, lezuhanyozom, pizzát rendelek, meztelenül jövök-megyek
a lakásában, de úgy, mintha egész életemben ruhátlanul flangáltam volna férfiak lakásában, megállok
az erkélyajtó előtt, megcsodálom Kaszásdűlő karácsonyi fényeit, csak azt nem szeretem, ha Mocsár ilyenkor
elrángat az ablaktól, de azért ezen nem szoktam megsértődni, és azon sem, amikor szex közben meghülyül, és
a farkával kergetni kezd körbe-körbe az ágyban, hiába mondom, hogy most nincs kedvem ehhez, és ő megint
sebesült kisállattá válik és fájdalmasan nyüsszög, mert annyira, annyira, annyira szeretné a számban látni a
farkát, de ha egyszer nincs hozzá kedvem, akkor nincs, mondom nevetve, és a hátára fordítom, és ekkor aztán
azt csinálok vele, amit csak akarok, hajjaj, és ez neki sincs ellenére egyáltalán, szegény Mocsár, biztos nem érti,
hogy ennyi vidámság után mi történik velem egy rossz érintésnek köszönhetően, én sem értem, de néha sajnos
elszakad a film.
A mentálhigiénés Ági mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy soha nem akkor kapok dührohamot, amikor
a helyzetnek komoly tétje van, erre magamtól is rájöhettem volna, valahol azért tudtam, most már befelé figyelek,
és például amikor legutóbb a gyerekorvos a fiam előtt felelőtlen anyának nevezett, mert hagyom, hogy a
gyerekem egészségtelen ételeket egyen, akkor jöttem rá, hogy jé, sértegetnek, de én egy szót sem szólok, csak
hallgatom a vagdalkozást, hát valóban nem érzek semmit, kérdeztem magamat, pedig nem arról van szó, hogy
nem éreztem semmit, kicsit fájtak a gyerekorvos szavai, és erről eszembe jutott egy némileg súlyosabb eset,
amikor a fiam született, ezzel a fizikummal maga nem fog tudni természetesen megszülni, mondta a nőgyógyász,
ezzel a mellbimbóval maga nem fog tudni szoptatni, mondta a nővérke, és még annyi mindent mondtak,
amire nem emlékszem, rosszul esett, és nem lázadtam, gyorsan elfelejtem majd, gyorsan elfelejted majd,
ezt képzelem talán, hogy ezek a megalázó helyzetek kikerülhetetlenek és szükségszerűen hozzátartoznak az
életünkhöz, minden jel szerint ezt képzelem, de amikor szerencsétlen anyám teszi pokollá az életemet, akkor
is csak hallgatok.
Szerintem hazudik is, azt állítja, hogy pénzt küldözget a számlámra, ami egyszerűen nem igaz, nem küld
pénz, én fizetem az ő kozmetikumait, én veszem neki az utolsó filléreimből a heringet meg a lazacot, és nem
érzek semmit, csak ezt a kis fájdalmat, elviselhető azért, aztán a fiam hazaállít egy újabb társasjátékkal, mostanában
a társasjátékozás a mániája, és bár az exférjemből a gyerektartást havonta úgy kell kisajtolni, de azért
társasjátékokat vesz a gyereknek, pedig ezek nem két forintba kerülnek, jó, nem baj, jobban örülnék, ha inkább
történelmi témájú vagy fejlesztő játékok lennének, ehelyett szörnyek meg zombik meg jó ég tudja, miféle lények
legyőzése a cél, úgyhogy ezekkel játszunk, anyám, a fiam és én, már a szabályokat sem könnyű feldolgozni,
de anyámnak meglepően jól megy, leül, fél kézzel tartja a törött szemüvegét, elejétől a végéig elolvassa
a tíz-húszoldalas szabálykönyvet, nagyon egyszerű, mondja a végén, na, ettől azonnal tombolni tudnék, és
aztán legutóbb ott álltunk a zombiapokalipszis kellős közepén, az eseménykártyákkal egyáltalán nem volt
szerencsénk, a karakterem fél karja leszakadt, három szuperzombi közeledett balról, de volt egy tervem, készen
álltam rá, hogy levadásszam őket, csak annyi kellett volna, hogy anyám rádobja a kézigránátját a tőlem
három mezőre lévő kilógó belű zombira, de nem tette meg, az isten tudja miért nem volt rá képes, és akkor
bekattantam, hiába ült ott mellettünk a fiam, nem érdekelt, semmi sem érdekelt, csak hogy megsemmisítsem
anyámat az üvöltésemmel.
(…)
86
novella
művészet
Bárdos-Deák Ágnes
Őrségben
Hudi László színházi rendező, több független társulat alapítója és vezetője arról mesél nekünk, hogy miért
lett sikeresebb külföldön, mint itthon, hogyan segítették és akadályozták a munkáját Óbudán, miért nem
tudták áttörni a függetlenek a magyar kőszínházak falait, milyen személyes és intézményes utak vezetnek ki
a színházi válságból.
Óbudaiságod a hazai független színházak, azaz
a magyar kultúra szempontjából is meghatározó
volt.
A kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház
nevű társulatommal kibéreltük a Goli régi kultúrtermét,
a gyár területén. Akkoriban nyitott az unió
felé Magyarország, megélénkült az itthoni kulturális
változásokkal kapcsolatos politikai kíváncsiság.
Létrejött egy európai színházakat és fesztiválokat
– például az Avignoni fesztivált – összefogó szervezet,
a Theorem - East West, azzal a céllal, hogy
ismertté tegyék a fiatal kelet-európai művészek
munkáját. Jöttek hozzánk is Budapestre, vidékre,
mindenhova.
Akkoriban, 1997-ben készültünk el a Beckett-dalok
című előadásunkkal. Elhatároztuk, hogy a Goliban
fogjuk bemutatni. Beszéltünk a tulajjal. A legfelső
emeleten volt egy üzemrész, egy terem, ahol a fonalakat
szárították és a plafonról rengeteg horog lógott
le. Fordított horogerdő. Egyértelmű volt, hogy
itt tartjuk meg az előadást. Lerobbant helyiség volt,
csupa por és piszok. Kitakarítottunk, felvezettük
az áramot, mert az se volt, kiraktunk mécseseket,
hogy oda lehessen találni, mert bonyolult volt az
útvonal és vártuk a külföldi vendégeket.
Feljöttek az emberek, elkezdtük az előadást. A terem
egyik oldala csupa üveg volt, szemben a lakótelep
tízemeletes házaival. Gyertyafények, misztikus
hangulat uralkodott, ment az előadás – és egyszer
csak megjelent a rendőrség. Az előadás közben besétáltak
a színpadra.
Vajon azt hitték a külföldiek, hogy az is a darab
része?
Nem tudom, mit hittek, de oda kellett állnom a
mikrofonhoz, és el kellett mondanom, hogy a rendőrség
betiltotta az előadást. Megtudtuk, hogy feljelentettek
minket, mert úgy látták, hogy valamiféle
ördögűző szeánszot tartottunk ott. Persze, az előadásnak
semmi köze nem volt ilyesmihez. Amúgy
be sem jöhettek volna, hiszen ez egy magánterület
volt. Na, ezután a furcsa előadás után hívtak meg
minket Nyugat-Európába. Így és innen indult a
nyugat-európai karrierünk. Rengeteg fesztiválra
eljutottunk, Avignonba kétszer is, ahol a színházi
élet egyik legfontosabb fesztiválját tartják Európában.
Olyan megtiszteltetés, mint amikor a Cannes-i
fesztiválra hívnak egy filmet. De voltunk a Caracasi
Nemzetközi Fesztiválon, San Antonióban, Európán
túl is.
Mi volt a legextrémebb élményetek?
Nem is tudom. A Bonni Biennálén felvette az előadásunkat
a 3 SAT. Egy komoly tévés stáb vonult
ki, beépültek a közönség és az előadás közé. Nagy
megtiszteltetés, egyben szörnyű élmény is volt, egy
kameraman például besétált előadás közben a színpadra.
Lett-e a kinti sikernek itthon szakmai következménye?
Hogy hatott, hatott-e a hazai kulturális
életre az a tapasztalat, amivel megjöttetek egyegy
ilyen útról?
Kultúrsokk volt, hogy mekkora különbség van aközött,
ahogy Magyarország működik – és, ahogy a
többi ország világszerte, ahol jártunk. Külföldön
befogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel fordultak
felénk – itthon pedig csak a kiszorítósdi ment.
De azért nem csüggedtél, sőt: ezután lettél a független
színházak közös érdekérvényesítésének,
együttműködésének előmozdítója.
Kétélű dolog volt. Utazhattunk, befogadott minket
a külföldi szakma, de ennek az volt az ára, hogy állandóan
kifelé kellett teljesíteni. Itthon pedig kénytelenek
voltunk légüres térben dolgozni, hihetetlen
energiákat kellet megmozgatni ahhoz, hogy megteremtsük
valahogy a belső munka lehetőségét. A magyar
színházi szakma csak nagyon szőrmentén vett
tudomást arról, amit mi csináltunk, miközben, mint
mondtam, a nemzetközi szakma tárt karokkal fogadott
bennünket. Ekkor kezdett a Krétakör is, velünk
együtt hívták meg őket is Avignonba. A hazai
szakma maradisága nagyon megmutatkozott ebben
a kettős helyzetben, ami tarthatatlanná vált. Az a
pár együttes, akinek sikerült kijutni, pl. Godáék, az
Artus, Árvai Gyuriék a Természetes Vészekkel, a
Szárnyak Színháza egyfajta mementóként léteztek
88
művészet
itt Magyarországon, nyilvánvalóvá téve ezt a diszszonanciát.
Megmutattuk azt, hogy a hivatalos színházon
kívül is lehet színházat csinálni, méghozzá
töredék pénzből.
Hogyan folytatódott a színházi aktivitásod, miután
megválasztottak a Független Színházi Szövetség
elnökének?
Száz, százhúsz társulat volt akkor Magyarországon,
ami komoly jelenlét volt, de mégsem sikerült érdeket
érvényesíteni a szakma felé, nagyon erőssé vált
a független identitás. Fantasztikus volt az a munka.
Egyesületi formában működtünk, munkacsoportokat
és platformokat alakítottunk. Azért kellett megszervezni
ezt a kört, hogy a független színházak
hallathassák a hangjukat, a hasonló működésűek
egy-egy csoportba tömörüljenek, fogalmazzák meg,
kik ők, milyen alapon, milyen feltételek között tudnak
dolgozni, mire lenne szükségük. Tulajdonképpen
egy kicsi, de igazi mozgalomnak volt tekinthető
akkor a független színházi terület. Nekem ezt kellett
igazgatnom, szerveznem.
a társulatok, amik függetlenként működtek, mikor
létrehoztak egy-egy előadást, a befogadó színházakba
csak pár napra mehettek be. Akkor arra gondoltunk,
hogy kellene egy olyan hely, ahol színházi
körülmények közt tudnak a társulatok próbálni, és
mikor bemennek az „igazi” színházba az előadásaikkal,
akkor ott már tényleg csak a centimétereket
kell hozzáigazítani, mert ebben a tervezett – és meg
is valósult – műhelyben tudnak díszletben, fénnyel
próbálni, stb. Ez volt a Flórián Műhely.
Az is egy érdekes történet, hogy hogyan lett a tiétek
– és hogyan veszett el.
Tarlós volt a polgármester a harmadik kerületben,
mikor a Flórián mozit megkaptuk a fővárostól.
A rendszerváltás után, mikor eldőlt, hogy bizonyos
épületek a fővároshoz, vagy a kerületekhez kerülnek,
a Flórián mozit a bíróság valamilyen oknál
fogva csak széljegyzetbe írta be a tulajdoni lapra,
azaz a jogi menet nem zárult le formailag. A főváros
nekünk adta, de rá egy évre a harmadik kerület
Volt egy helyetek?
Nem, nem volt. Összejöttünk, ahol épp volt rá lehetőség,
különböző színházakban, itt, ott, amott.
Eközben jött létre a Flórián műhely, a hajdani
mozi helyiségében, a Flórián téren. Hogy indultatok?
Akkoriban egy kisebb konfliktusba kerültem önmagammal.
Világos volt, hogy a kultúrpolitikába,
a politikai térbe is be kell szállni ahhoz, hogy a független
színházak szakmai elismerése megtörténjen.
És, mivel ezt a feladatot nagyon komolyan vetettem,
mert úgy éreztem, hogy van mit tenni, úgy döntöttem,
hogy a saját társulatomat, a H.U.D.I. társulatot
nem csinálom tovább. Elmondtam a társulat tagjainak,
hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni,
hogy a saját karrieremet építem – miközben kultúrpolitikával
is foglalkozom. Ezt később nagyon
megbántam, de akkor így éreztem korrektnek. A fejemben
már összeállt egy háttérintézmény koncepciója.
Nagyon kevés befogadó hely volt Budapesten,
89
művészet
kitalálta, hogy neki mégis kell. Tarlós beperelte a fővárost.
Elindult a per – közben Tarlós fővárosi polgármester
lett, tehát Tarlós, kis túlzással beperelte
Tarlóst. 2011-ben a harmadik kerület megnyerte
a pert, a Flórián Műhely a harmadik kerületé lett,
minket meg kirúgtak. Egész addig, míg mi meg
nem kaptuk, soha senkit nem érdekelt az a hely. Miután
átvettük, rengeteg dolog volt vele. Bokáig ért
bent a víz például. Pályáztunk a minisztériumnál,
padlót csináltunk, fűtést szereltünk, felszereltük a
helyet színházi technikával, és még sorolhatnám.
Rengeteg társulat dolgozott ott, pár kiállításon kívül
eseményeket nem is szerveztünk, mert mi azt a
helyet munkahelynek szántuk, és az is lett: hiánypótló
háttérintézmény. De aztán kirúgtak minket
és kész, pont, egy hónap alatt el kellett hagynunk
a helyet.
Hogy éltétek túl ezt a veszteséget?
Nehezen. Látni lehetett, micsoda támadások jönnek,
én pedig nem használom túl jól a médiát. Ezért
végül lemondtam a Független Színházak Szövetségének
elnöki posztjáról, és megkértem Schilling
Árpádot, a Krétakör vezetőjét, hogy vegye át tőlem
ezt a feladatot, ő lett utánam az elnök.
Addigra jó hosszú út állt mögötted.
1981-ben kezdtem, pantomimmel, Karsai Jánosnál
és M. Kecskés Andrásnál, aztán mindenféle formációban:
jött Jeles András, vele 1986-ig dolgoztam
együtt. Utána, 86-ban mentem el Franciaországba
Skipével.
A francia JEL színház alapító tagja lettél, amit
Nagy József (Jozef Nadj) vezetett, aki később a
Trafó igazgatója is volt. Hogy találtatok egymásra?
József akkor már Franciaországban élt, ő utazhatott,
jugoszláv állampolgár volt. Járt Magyarországra,
kurzusokat, workshopokat tartott, én pedig eljártam
ezekre. Egyszer odajött hozzám, és elhívott az
első saját, önálló előadásába, aminek a címe A pekingi
kacsa, bemutatója pedig a Szkénében volt. Látta
két-háromszáz ember, utána semmi nem történt.
Aztán kimentünk Párizsba, és az ottani bemutató
akkora siker volt, hogy nem lehetett abbahagyni.
Ott hol játszottátok a darabot?
Theatre de la Bastille, egy kisebb színházban, ami
arról volt híres, hogy feltörekvő, érdekes dolgok
mutatkoztak be a színpadán. Franciaországban hét
évig éltem, pedig nem úgy mentem ki, hogy ott is
maradok. Volt egy időszak, amikor a legjobban turnézó
francia együttes voltunk. Hihetetlen élmény
volt, hogy nem egy sötét tömeget görgetsz, és nem
halsz bele, hogy létrejöjjön valami.
Láttam, hogy Nagy József is ott volt az SZFE előtt,
mikor a hajdani Jeles társulattal, a Monteverdi
Birkózókörrel akcióztatok. A ti barátságotok, a
jelek szerint megmaradt.
Hét évig jártuk együtt a Jel Színházzal a világot.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, komoly
szakmai tapasztalatokat szereztem, ami jelentősen
hozzájárult ahhoz, hogy aztán a saját társulatommal,
a Mozgó Házzal újra nemzetközi hírűvé tudtunk
válni.
Miért jöttél vissza? Jóból is megárt a sok? Egyáltalán:
hogy néz ki Franciaországban a támogatási
rendszer?
A francia rendszer úgy működik, hogy sok szinten
jelennek meg a pénzek, decentralizáció van, nem
centralizáció, régiók, városok, megyei támogatások
vannak a központi mellett. Sokfelől összeraknak
pénzt, sokféle szempontot érvényesítenek. Például
egy-egy város az otthona lehet egy-egy független
társulatnak. Sok városnak van ilyen „fogadott” társulata.
A miénket Orleans támogatta: már évekkel
előtte dolgoztunk ott, kaptunk próbatermet – egy
régi autójavító-műhelyt alakítottak át.
Ez a jófejség azóta is változatlan a francia kultúrpolitikában?
Időre-időről ott is jönnek olyan politikai változások,
amik a kultúrát nem tekintik fontosnak, és nehéz
helyzetet tudnak kialakítani. Nem vágom magam
90
művészet
hanyatt mindentől, de azért ott egy hosszú idő óta
kialakított rendszer működik sokféle más elemével
együtt, amit nem lehet csak úgy elfoglalni, mint
Magyarországon. Az emberek nem engedik.
Egy SZFE-s tüntetésen találkoztam veled, sok-sok
év után, így derült ki számomra, hogy az egyetem
hallgatója vagy.
Mondhatni, én vagyok a legöregebb fiatal hallgató.
Az egyetemfoglalás alatt jött egyszer egy néni, hozott
saját sütit, én meg álltam az ajtóban, őrségben,
és mondtam, kösz szép’ beviszem. Ő meg rám nézett,
és azt mondta, hogy ő ezt a fiataloknak hozta,
nekik szeretné odaadni. Odahívtam egy fiatalt. Miután
2010 után ellehetetlenítették a független színházakat,
eléggé tönkrement az életem. Beszűkültek
a dolgaim, egyfajta hallgatásba burkolóztam, mást
nem tudtam tenni. A független közegben, ahol leginkább
dolgoztam, nincsenek intézmények, amik
védőhálót nyújtanának egy ilyen helyzetben. Kevés
szolidaritással találkoztam, ami bántott, hiszen
olyan sokat dolgoztam ezért a területért, ami egyszer
csak megszűnt terület lenni. Érthető módon
mindenki magát mentette, saját magáért kapaszkodott,
én pedig fokozatosan magamra maradtam.
Elég komoly magánéleti válságba is kerültem. Azt
gondoltam: lehet, hogy öregszem? Aztán azon
gondolkoztam, hogyan tudnék ebből a helyzetből
valamit kihozni. És akkor elkezdtem tanulni. Elvégeztem
A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, aztán a
Károlyi színháztudomány szakát, letettem három
nyelvvizsgát – és jelentkeztem az SZFE-re, doktorira.
Legnagyobb megrökönyödésemre felvettek, és
most itt vagyok. Csodálatos, amit itt látok, például
az egyetemfoglalást, hihetetlen dolgok történtek itt!
Fantasztikus volt látni, mi folyt bent a blokád alatt,
szakmailag is nagyon érdekes volt. De azért a rétegzettség
is kivehető, belülről is jól látszott, ki, hogyan
szocializálódott, ki, milyen megoldó képletekkel
rendelkezik, milyenek a magyarok.
folyamatban, a színházcsinálásban, a fordulat pedig
azokra a tapasztalatokra utal, amikkel hosszú
szakmai életutam alatt találkoztam, és amiből lett
egy olyan színházi gondolkodás, ami nagyon különbözik
az átlagtól. Például a fórumozás is, ami
megy az egyetemfoglalás alatt az SZFE-en, maga
is egy színházi magatartás. Az egész világ színház.
Részben azon dolgozom, részben azt kutatom, hogyan
lehet másképp csinálni ezt a színházat... ▯
fotó: Csáky Balázs
Miből doktorálsz?
A témám: performatív fordulat a színházi alkotás
folyamatában. A performativitás ebben a felvetésben
az az, ahogy részt veszünk az alkotási
91
művészet
színház
Csizmadia Attila
Az apostoltól Szókratészig a Kulteátrumban
A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum ez év őszén bővítette kulturális kínálatát, és beindította a Kulteátrum
elnevezésű színházi előadás-sorozatot. Kiss Imre, igazgató, Borbély Sándor, színművész, művészeti
vezető és a színházi estek két előadója, Csuja Imre és Makranczi Zalán színművészek mondták el gondolataikat
a Kulteátrumról, az előadásokról és Óbudáról.
Mi volt az előzménye annak, hogy létrejött Óbudán
a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban
egy új színház?
Kiss Imre: Hosszú annak a sora! A múzeumunk
az elmúlt tizenöt évben kétszer költözött. Amikor
legelőször költöztünk a Budai Várból a Bazilika
mellé, és kialakítottuk az egykori banki épületben
a múzeumi helyszínt, 2005-ben létrehoztunk egy
kulturális teret. A cél az volt, hogy este se zárjon be
a múzeum, akkor is kultúrát közvetítsen. Rendes
színpaddal, színháztechnikával, 120 fős nézőtérrel
jött létre, és Kultea lett a neve, ebből lett a mostani
Kulteátrum elnevezés. A Kultea programokban
volt jazz, etno és világzene, irodalom, film és színház.
2011-ben újra költöztünk, és most itt vagyunk,
Óbudán, a Krúdy negyedben, Krúdy Gyula egykori
lakóházában. Itt is létrehoztunk egy kisebb kulturális
teret színpaddal, 70 fős nézőtérrel, ugyanazzal
a színpadtechnikával, és folytattuk a korábban
megkezdett tevékenységünket.
Hogyan alakult ki a Kulteátrum műsora?
K. I.: Az a vágyunk, hogy színház legyünk és
produkciókat fogadjunk be, már régen megvolt.
Borbély Sándor tavasszal lépett fel nálunk Petőfi
Sándor Az apostol művével. Sándor tudta, hogy
szívesen vállalkoznék arra, hogy további produkciókat
fogadjunk be. Dégi Jánossal, művésztársával,
régi barátjával összefogva jelentkeztek nálam
azzal, hogy szívesen állnának a projekt élére, mint
művészeti vezetők, tanácsadók. Borbély Sándor és
Dégi János a szakmából jönnek és képesek felelősséget
vállalni a színvonal és a minőség tekintetében.
Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy tizenöt év
után kaptunk anyagi keretet, amiből a Kulteátrum
előadásait finanszírozzuk.
Amikor megkerested Imrét, már kész volt a koncepció
a műsorral kapcsolatban?
Borbély Sándor: Menet közben, Imrével egyeztetve
alakult ki az a szakmai koncepció, melynek az volt
a lényege, hogy olyan dolgot találjunk ki, ami még
nincs, ha nem is szó szerinti értelmében. A Kulteátrum
fókuszpontjai olyan versszínházi előadások és
monodrámák, valamint párszemélyes kamaradarabok,
amelyek megfelelnek a helynek. A koncepció
fontos része még, hogy a vidéki kollégáknak és a
határon túli magyar előadásoknak is bemutatkozási
lehetőséget adjunk.
A művészek hogyan reagáltak a megkeresésekre?
B. S.: Nagyon boldog vagyok, mert fantasztikus volt
a hozzáállás. Mi, színészek ki is voltunk éhezve, hiszen
március közepétől mindenkinek hosszú volt a
kényszerszünet. Mindenki nagyon lelkes. Több kolléga
felhívott, aki már fellépett nálunk, és nagyon
köszönték a lehetőséget. Elmondták, hogy jól érezték
magukat, és tetszik nekik a hely. Tökéletesen
értik, hogy mit akarunk.
Kikhez szólnak az előadások?
K. I.: Vannak kifejezetten gyerek- és családi előadások.
Ilyen volt például Bán János Kukac Matyi előadása.
Bár régi előadás ez, de örök érvényű, mert jól
megírt a darab, és Bán János zseniálisan adja elő.
Vannak felnőtteknek szóló produkciók is. A célközönség
tekintetében igyekszünk mindenkit kiszolgálni.
A havi nyolc előadás azt célozza meg,
hogy mindenki találjon magának programot. Ezzel
együtt nem könnyű törzsközönséget kinevelni,
hiszen ez egy új vállalkozás, és közben pandémia
van, a közönségszervezés pedig már nagyon másképpen
működik, mint régen. Bízunk abban, hogy
egyre ismertebbek leszünk, amiért teszünk is a különböző
médiumokban, és hiszünk abban, hogy a
Kulteátrum bekerül majd a színházi köztudatba.
B. S.: Igen, a mostani nehéz helyzetben gyakran
csak aznap este döntik el sokan, hogy el mernek-e
jönni. Mi minden biztonsági intézkedést megteszünk,
és tényleg kész csoda, hogy ilyen szép számban
jönnek el az emberek, és maszkban megnézik
az előadásokat.
93
színház
Óbuda híres a kulturális pezsgéséről. Hogyan illeszkedik
ebbe a Kulteátrum?
K. I.: A Krúdy negyeden belül az Óbudai Társaskörrel
hallgatólagosan odafigyelünk egymásra.
Elég nagy ez a kerület ahhoz, hogy bőven elférjenek
egymás mellett a kulturális intézmények.
Óbuda olyan, mint egy mezőváros, és jól érzi magát
ebben a metropoliszban. Megvan a maga bája,
kicsit álmos, kicsit réveteg. Maradt még a krúdyság
hangulatából, és nemcsak az utcákra, épületekre
gondolok, hanem az emberek mentalitására is. Van
valami olyan jellegük az itt lakóknak, ami miatt azt
lehet mondani, hogy „mi óbudaiak vagyunk”.
Az óbudai kötődésed hova nyúlik vissza?
K. I.: A kötődésem sokszoros. 1981-ben benősültem
az Aranyhegyre, és a feleségem nagypapájával már
a korábbi években az óbudai piacra jártam barackot
árulni, és imádtam a piac hangulatát. Azóta nyaranta
Óbudán, az Aranyhegyen lakom, és ez nagy
boldogság nekem. Négy generációs, oldalági, nagy
családi összejövetelek vannak. Kívánom ezt az élményt
mindenkinek, hogy így tudja megélni a családi
kapcsolatait!
Sándor, számodra mit jelent az óbudaiság?
B. S.: Győrben születtem, aztán a főiskolától kezdve
belvárosi voltam, de nekem is kezd kialakulni az
óbudai kötődésem a Kulteátrum miatt. Imádom a
hangulatát, szoktam Óbuda utcáin sétálgatni.
Milyenek a nézői visszajelzések?
K. I.: Vannak olyan nézőink, akik minden előadásunkat
látták már, és formálódik a törzsközönségünk.
Nagyon pozitívak a visszajelzések, és bizakodóak
vagyunk.
Az idei programokról mit lehet még tudni?
B. S.: Nyolc előadásunk van havonta, és a december
– a karácsony miatt – fél hónapot jelent. Pregitzer
Fruzsina egy szép költői esttel jön Nyíregyházáról,
aztán az Aradi Kamaraszínház egy kemény
előadással, mely Rudolf Hessről szól. A darab több
díjat nyert az elmúlt években. Karácsony előtt Papadimitriu
Athina lesz látható a szeretetről szóló
estjével.
K. I.: Ne legyél szerény Sándor, mert Az apostol
előadásodat sokszor meg lehet nézni. Sándor előadásában
Az apostol annyira mai és a gerincünket
próbára tevő költemény, hogy meg fogjuk ismételni
ebben az időszakban is. Bízom benne, hogy a közönségszervezőnk
egy iskolai osztályt is hoz majd
erre az előadásra, ahogy Csuja Imre estjére is. Csuja
Imre előadása után beszélgettem is velük és ennyi
94
színház
jó eszű gyereket már rég láttam együtt.
B. S.: Csuja Imre volt az egyik, aki boldogan hívott
vissza azzal: meglepődött, hogy ebben a nehéz időszakban
teltház volt. Ezek a visszajelzések adják az
erőt nekünk ahhoz, hogy jó irányba megyünk. Szereti
a közönség azt, amit adunk nekik.
A siker kapcsán milyen távolabbi tervek vannak?
K. I.: Akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy saját
produkciót hozunk létre, és bátrak legyünk ahhoz,
hogy ne csak befogadó színház legyünk. Vagy egy
adott darabbal szeretnénk megszólítani a színészeket,
vagy felkínáljuk azt, hogy ha van valakinek
olyan produkciója, amit szívesen valósítana meg itt
nálunk, akkor arra lehetőséget adunk.
Csuja Imre színművész az Imi, mondj egy verset!
című estjével lépett fel a Kulteátrum
színpadán:
Úgy tudom, hogy már gyerekként közel kerültél a
versekhez. Hogyan emlékszel erre vissza?
Csuja Imre: A versek szeretete 55 évvel ezelőttre
nyúlik vissza. Nagymamám egyszerű, de kultúrakedvelő
parasztasszony volt. A 30-as években
Szatmárnémetiben, ahol élt, virágzott a kultúra, és
dédanyámmal együtt a szabadidejükben koncertre,
színházba jártak. Ide eredeztethető a kultúrához
való viszonyuk. Nagymamám 4-5 éves koromban
kezdte el felolvasni nekem a csodálatos verseket.
Főleg Petőfi- és Arany János verseket, a János Vitézt,
a Toldit, A Füstbement tervet a koromnak megfelelően
válogatva. Teljesen ösztönösen készített fel a
színészi pályára anélkül, hogy ebben tudatos lett
volna. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a
versekre, egyrészt a gyermeki kíváncsiság miatt,
másrészt nem jártam óvodába, nekem a nagymamám
volt az óvónénim. Időmilliomosok voltunk,
és a hosszú téli estéken mit lehetett volna mást csinálni?
Nem volt akkoriban se tévé, se rádió, így én
verseket tanultam.
Maradt tehát a költészet.
CS. I.: Igen. Nem fertőződtünk meg semmiféle
elektronikus eszközzel, és én ennek köszönhettem,
hogy nagyon hamar megtanultam írni-olvasni. Kíváncsi
lettem arra, hogy milyenek a versek az én olvasatomban.
Nagymamám egy életre szóló jó instrukciót
adott a versekkel kapcsolatban: „Kisfiam,
pontnál, vonásnál meg kell állni.” Tulajdonképpen
azt mondta el nekem, hogyan lehet minél hasznosabban
értelmezni egy irodalmi szöveget. Ha Adyt
nézem, aki nem egy habkönnyű költő, akkor, ha
betartok minden írásjelet, kristálytisztán kiviláglik
az ő gondolata. Gyerekkoromban Hajdúnánáson,
a munka után az emberek összejöttek, amit tanyázásnak
hívtak. Beszélgettek, pletykálkodtak, kukoricát
morzsoltak, énekelgettek, és amikor kifogytak
a témákból, akkor azt mondták nekem, hogy „Imi,
mondj egy verset!”. Ezért lett a verses estemnek is ez
a címe. Én a tanyázások közben, gyerekként tapasztaltam
meg, hogy milyen közönség előtt szavalni.
Milyen az, ha idegen emberek hallgatnak engem.
Milyen az, ha közönség előtt kell megnyilvánulni.
Azt a szívdobogást ma sem felejtem el, ami ezzel
járt, és élveztem, hogy mosolyogtak, kacagtak, sírtak
a hallgatóim.
Nagyon jó iskola volt ez nekem, amire már csak rá
kellett épülnie az elméletnek, a tudományos definícióknak.
Éles bevetésen, a gyakorlatban tanultam
meg verset mondani, és mindezt „büntetlenül” tehettem.
Ilyen előzmények után adta magát az, hogy a
Színművészeti Főiskolára jelentkezzél?
CS. I.: A sok versmondás folytatódott, az iskolában
is sokszor felkértek szavalni. Abban a korszakban
virágzott az amatőr színjátszás, színdarabokat adtunk
elő, és voltak szavalóversenyek is. Hajdúnánáson
három amatőr színjátszó csoport volt. Én mindegyikbe
befúrtam magam, mivel hamar kiderült,
hogy a pajtásaim jobban fociznak, kézilabdáznak,
mint én. Maradt nekem a színjátszás, és megtaláltam
benne a gyökereimet: a versmondást, az előadó
művészetet. De ki tudta még akkor, hogy mi lesz
ebből? Nagyon sokat jártam moziba, rengeteg tévéjátékot,
tévéfilmet vetítettek a hetvenes években,
amelyekből nagyon sokat lehetett ellesni. Aranykora
volt ez a tévézésnek, a legkisebb szerepeket
95
színház
is nagyformátumú színészek játszották. Olyan hatással
volt rám ez, hogy úgy éreztem, hogy „én ezt
tudnám csinálni”.
A korai előadó tapasztalatod miatt kialakult az
önbizalmad a színjátszásban?
CS. I.: Igen, a sok gyerekkori versmondás, a kisebb-nagyobb
gimnáziumi sikerek, az amatőr
színjátszás mind fejlesztették az önbizalmamat.
Ez egyenesen ahhoz vezetett, hogy 17 éves koromban
felismertem azt, hogy én a színészettel akarok
foglalkozni. A szüleim ugyan azt szerették volna,
hogy tanár legyek, de én nem akartam az lenni, és
csináltam egy görbe kanyart. A debreceni Kossuth
Lajos Egyetemre felvételiztem, mert tudtam, hogy
oda úgysem vesznek fel. Egy évre elmentem képesítési
nélküli üzemi népművelőnek, és hétvégenként
bejártam Debrecenbe egy színi stúdióba játszani.
A Színművészeti felvételire három monológ
volt a kötelező, én pedig tudtam vagy tizenötöt. A
felvételin a rektor, Ádám Ottó azt kérdezte tőlem:
„Mit akar mondani?” Nem éreztem félelmet a felvételin,
mert már komoly repertoárom volt, amiből
azt választhattam, amit akartam. Ez nagy előny
volt számomra.
Az óbudai Kulteátrum előadás lényegében versfolyam.
Mióta vannak verses estjeid?
CS. I.: Tíz évvel ezelőtt Ady-estet csináltunk öt éven
át öt különböző színésznővel, de sajnos végül abbamaradt,
mert belefáradtam abba, hogy különböző
okoknál fogva sorban kiszálltak a kolléganők az
előadásból.
Miért Ady Endre volt az, akinek verseivel elindítottad
a verses estek sorát?
CS. I.: Harminc évig nem mondtam nyilvánosan
Ady-verset, mert azt gondoltam, hogy Adyhoz
megéltség, érettség, műveltség és olvasottság kell.
Halmy György rendező keresett meg tíz évvel ezelőtt
azzal, hogy csináljunk egy Ady-estet.
Van igény az emberekben a versek meghallgatására?
CS. I.: Igen, van. Az Anyám tyúkja 1. és 2. nagy
sikerrel megy a színházamban, az Örkényben. Pogány
Jutkával voltunk egy Költészet Napi versmaratonon,
körutazáson, és azt tapasztaltuk, hogy van
igény a lírára, és ez megnyugtató ebben a nagyon
felgyorsult, technokrata világban. Az emberek hajlandóak
megállni egy-egy vers meghallgatásának
erejéig akár a plázában. Volt, hogy becsöngettünk
egy tanyára, és ott is meghallgattak minket Pogány
Jutkával a versmaraton kapcsán. Amerre járok az
„Imi, mondj egy verset!” című előadásommal az országban,
minimum hetven néző mindig van. A fia-
96
színház
talok is érdeklődők. Volt olyan, hogy Nyíregyházán
négyszáz diáknak mondtam másfél órán keresztül
verseket.
Nagy teher egyedül állni a színpadon?
CS. I.: Hogyne, hiszen mi sem vagyunk gépek. Füzesgyarmaton
történt, hogy belekezdtem Az Illés
szekerén című versbe és a második sornál lement
a roló. Egy betű sem jutott eszembe. Bocsánatot
kértem, és jeleztem a nézőknek, hogy belesültem a
versbe. Óriási nevetés és taps tört ki, de a taps közben
eszembe jutott a vers és végül el is mondtam.
Ezek nehéz anyagok, bármelyik verset is nézem.
Igyekszem úgy összefűzni a verseket, mint egy
gyöngysort. Úgy szerkesztem az estet, hogy legyen
vezérvonala az előadásnak, és a versek egymásból
fakadjanak.
A Kulteátrum színháztermében nagyok sok fiatal
volt.
CS. I.: Kellemesen meglepődtem, hogy tele volt fiatallal
a nézőtér. Hálás közönség volt az óbudai. Nagyon
figyeltek, érzékenyek voltak. Egy pisszenés
sem volt.
Különleges versmondó stílusod van. Úgy mondod
a verseket, mintha beszélgetnél a közönséggel.
CS. I.: Igen, Őze Lajos mondta, amivel nagyon
egyetértek, hogy nem a verset kell mondani, hanem
a költőt, és akkor személyessé válik a találkozás a
hallgatósággal, mert érzik, hogy nekik mesélek
valamit. Magamról, a világról. Megosztom a közönséggel
a titkomat, és ezért hálásak nekem. Nem
ágálok össze-vissza, és ezért érzik, hogy törődöm
velük.
Babits Jónás könyve is része a programnak, ami
egy nagyon nehéz anyag. Miért választottad?
CS. I.: Pár éve a Jónás könyvéből egyszemélyes
bábvizsga készült. Felhívott a rendezője, Bereczki
Csilla, hogy felkérjen a vizsgaelőadására, de elsőre
azt mondtam, hogy biztos rossz számot hívott,
mert nekem nincs sok közöm a bábozáshoz. Aztán
kiderült, hogy tényleg rám gondolt. Egy olyan japán
bábot kellett mozgatni a versmondás közben,
aminek a kezelését három japán gyerek egy évig
tanulja. A bábozás egy nehéz művészet. A lényeget
tudtam csak megtanulni, és közben mondtam
a Jónás könyvét. Lement ebből az előadásból vagy
harminc, aztán a bábot elhagytam, mert úgy éreztem,
hogy nem sokat fejlődtem a bábművészetben,
ezért nem akartam erőltetni. Ezzel együtt nagyon
izgalmas kísérlet volt. A Jónás könyve viszont így
bekerült a repertoáromba.
Óbudához van kötődésed?
CS. I.: Erős hangulata van a régi negyednek. Szeretem
az óbudai kisvendéglőket, nagyon jó leülni
ezekben. Közvetlen kötődésem nincs Óbudához, de
szeretem, mert jó energiát, hangulatot, sajátos nosztalgiát,
kedvet és derűt sugároz. Krúdy is nagy életigenlő
volt. Óbuda egy életszagú része a városnak.
A már óbudai Makranczi Zalán A védőbeszéd
című előadásával hagyományt visz tovább.
A védőbeszéddel hogyan találkoztál?
Makranczi Zalán: Amikor elkezdtem közelíteni a
negyvenedik életévem felé, akkor megütött az életközépi
válság szele. Elkezdtem összegezni az addigi
életemet, és azon gondolkodtam, hogy legyen tovább,
és min kellene változtatnom? Azt gondolom,
hogy az ember egy ideig begyűjti az információkat
és az élményeket, aztán egy bizonyos életkor után
leadja. Ebben a váltásban voltam, és azt találtam ki,
hogy ha már szabadúszó vagyok, akkor megpróbálom
magamat lelkileg a lehető legjobban lecsupaszítani,
és a sok nagyszínpadi produkció után kipróbálnám
azt, hogy mi történik akkor, ha egyedül
vagyok a színpadon. Bírom-e, és a nézők bírják-e?
Elértem arra a pontra, hogy ha a válasz nemleges,
akkor ott kell hagynom a szakmát és valami mást
kell keresnem. Czeizel Gábor rendezővel elkezdtünk
gondolkodni azon, hogy mi lenne a jó anyag,
és Gábor az Egy őrült naplóját javasolta, de azt nem
éreztem igazán a sajátomnak.
97
színház
Keresztes Tamás abban az időben hozott létre ebből
egy sikeres előadást.
M. Z.: Igen, pont akkor kezdte, és így azt tudtam
mondani Gábornak, hogy más megcsinálta, és nem
illik ugyanazzal előállni. Ráadásul csodálatosan
csinálja Keresztes Tamás, ez az övé, tehát kerestünk
valami mást. Abban az időben játszottam a II. Edwardban,
amiben benne volt Jordán Tamás is. Vele
való beszélgetésem közben vetődött fel a Szókratész
védőbeszéde, amit ő sokszor előadott. Mondatokat
dobott fel belőle, és abban a pillanatban jött az
aha-élmény. Elolvastam, és hívtam Czeizel Gábort,
hogy megvan az előadás anyaga. Azt mondta, hogy
rendben, és ráadásul Gábor látta Jordán Tamástól
és a Haumann Pétertől A védőbeszédet. Elkezdtünk
dolgozni, csodálatos volt a munkafolyamat.
Azt vizsgáltuk, hogyan tud A védőbeszéd a mai
embereknek a máról szólni, hiszen ez egy 2400
éves szöveg. Hála istennek Devecseri Gábor fordítása
egészen fantasztikus, ami színpad után kiált.
Próbálkoztunk azzal, hogy például behoztunk egy
fogast, vagy azzal, hogy legyen egy kis vetítés, de
minden külsőséget ledobott magáról a szöveg, mert
azok elvitték a figyelmet. Azt mondtam Gábornak,
hogy egy esetben fog működni A védőbeszéd: ha
körbeültetem magamat a nézőkkel, beállok középre,
és úgy mondom nekik a szöveget.
M. Z.: Igen, felvállalva azt, hogy a nézőkhöz beszélek
és őket igyekszem meggyőzni az igazamról.
Ahogy a maga idejében Szókratész tette?
M. Z.: Igen. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs,
amikor az embernek be kell állnia egy kör közepébe
és meg kell védenie magát.
Akár az életét is?
M. Z.: Igen. Ráadásul az első húsz előadásban úgy is
éreztem, hogy az életemért harcolok. Az intim előadási
formában elkezdett élni a szöveg. Kihasználom
azt is, hogy az elején Szókratész lefekteti az alapszabályokat,
és azt mondja: „...hadd használjam a saját
beszédmódomat...” . Van, ahol kicsit változtattam a
szövegen, az érthetőség kedvéért tettem ezt, mert
nem egyszerű az anyag. Helyenként nagyon ravasz,
mert van olyan rész, hogy a tagadás tagadását tagadja.
A mai fülnek ez már nehéz, ezért azt a részt
kicsit kiegyenesítem. Minden interaktivitás hasznára
van az előadásnak. Ha azt érzem, hogy a nézők
figyelme kezd leülni, akkor nyittatok egy ablakot.
Frissüljön fel a nézők agya, nekik és nekem is kell
közben egy kis pihenés. Ez az előadás legalább akkora
igénybevétel a nézők számára is, mint nekem.
Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől?
Interaktív módon?
98
színház
M. Z.: Abszolút pozitívak a visszajelzések. Nemcsak
színházi körülmények között adom elő, hanem
például gimnáziumokban is, ahol a diákok
nem kamuznak, visszajeleznek, ha tetszik nekik,
ha nem. Nem mondom, hogy végig feszülten figyelnek,
de általában a társaság közel háromnegyedének
az érdeklődését elkapja az előadás.
Vannak alapvető emberi helyzetek, gondolatok,
érzések, amelyek nem változtak 2400 év alatt.
A monodráma formája egyfajta próba a színész
számára?
M. Z.: Mindenképpen. Ez olyan, mintha minden egyes
előadás során megpróbálnám helyből átugrani a Himaláját.
Előtte legalább két-három napot készülök.
Mintha egy versenyre készülnél?
M. Z.: Igen. Gyakran kérdezik azt, hogy hogyan
lehet ennyi szöveget megtanulni. A szöveg nem
olyan nehéz, mint sokan gondolják, és mindent
megteszek azért, hogy egyértelműek legyenek
a mondatok. Én nem Szókratészt, hanem Makranczi
Zalánt játszom, aki Platón szemszögén
keresztül Szókratészt játssza. Az anyag az én személyiségemtől
tud maivá válni, és azért is, mert
bevállalom azt, hogy a nézőkkel beszélgetek.
Ha egy előadáson megtörténik valami, például
megszólal egy mobiltelefon, akkor nem csinálok
úgy, mintha nem történt volna meg. Ettől lesz élő.
Mindig körben ülnek a nézők az előadás közben?
Megoldható ez minden helyszínen?
M. Z.: Igen, van olyan, hogy a színpadra is felültetjük
a nézőket. Mindenhol létrehozzuk a közelséget.
Czeizel Gábor rendező minden előadásod előtt és
közben jelen van?
M. Z.: Czeizel Gábor nekem olyan, mint egy kabala.
Mindig jön velem, és az adott helyhez hozzá igazítjuk
az előadást. Játszottam már tornácon egy pálinka
fesztiválon, az Ördögkatlan Fesztiválon egy
csűrben, sőt, egy biológia szertárban is. Szeretném
még sok helyre elvinni az előadást és fenntartani
azt a fajta folytonosságot, amely Haumann Pétert
és Jordán Tamást követi. Van az előadásban egy kis
rész, amit Szókratész vádlója, Melétosz mond el. Ez
15-16 mondat. Amikor Haumann Péter játszotta, akkor
Jordán Tamás mondta ezt. Az én előadásomhoz
megkértem Tamást, hogy mondja felvételre Melétosz
szövegét. A védőbeszéd egyrészt tisztelgés az
elődeim előtt, másrész pedig azt gondolom, hogy
ez olyan szöveg, ami jó, ha mindig műsoron van.
Ez a láncolat önmagában különlegesség.
M. Z.: Igen, és nem titkolt vágyam, hogy létrehozom
a Szókratész fesztivált. Az anyag három
részből áll, és az lehetne a megoldás, hogy
egy-egy részt vállalunk be az előadás során.
Több éve élsz Óbudán: Mit jelent számodra az
óbudaiság?
M. Z.: Amióta Budapesten vagyok, mindig a pesti
oldalon éltem. Családilag kerültem bele az óbudai
miliőbe. A feleségem, Szinetár Dóra és a családja
tősgyökeres óbudaiak. A feleségem édesanyja, Hámori
Ildikó ide született. Amikor kitaláltuk, hogy
az egész család ideköltözik, és építkeztünk, akkor a
hely meghatározásánál fontos szempont volt, hogy
az áradásnál meddig szokott kijönni a Duna, és az
anyósom azt pontosan tudja, tehát azon túl építkeztünk.
Több generációsan lakunk most Óbudán. Én
azóta szerettem meg Budapestet, amióta Óbudán
élek. Az óbudai hangulat nagyon megérintett engem.
Követitek a pezsgő óbudai kulturális életet?
M. Z.: Igen, Dórival a Csillaghegyi Közösségi Házban
sokszor kézműveskedtünk Magdi néninél, és
a Tündérkertbe jártunk táncházba. Mi ezekben a
dolgokban otthon vagyunk, ráadásul Dóri erőteljes
fészekrakó ösztönnel van megáldva, ezért minden
kézműveskedésben benne van. Igyekszünk rajta
tartani az ujjunkat az óbudai kultúra ütőerén. ▯
fotó: Csáky Balázs:
99
színház
művészet
Fekete Barbara – Veress Kinga
Utazás és emlékezet
Képzeletbeli időutazásra invitál a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új időszaki kiállítása,
mely képes levelezőlapok segítségével kalauzolja el a látogatót az 1900–1920-as évekbeli Európa népszerű
turisztikai helyszíneire.
A fotóalapú lapok láttán érzékelhetővé válik a képek
emlékezést és érzelmeket előidéző szerepe,
amivel a tárlat a művelődés- és művészettörténet
lényegére is rátapint. A fotográfiák időbeli egymásutánja
bemutatja a városképi változásokat: a parktelepítéseket
és szállodaépítkezéseket, a szoborállításokat,
vagy akár az első villamos megjelenését.
Megismerhetjük a korabeli divatot a fürdők, szállodák,
pavilonok épületei között sétálgató, vagy festői
tájakon csónakázó, hegyet járó hölgyeket és urakat
megörökítő fotográfiáknak köszönhetően. Megtapasztalható,
hogy nemcsak az adott kornak van sajátos
stílusa, hanem a kor hétköznapjait lencsevégre
kapó fényképészeknek is. Így például Ifj. Divald
Károlynak, a neves Tátra-fotós azonos nevű fiának,
kinek 1903-ban alapított budapesti fénynyomdája
számos szép fővárosi látképet őrzött meg számunkra.
Divald és Monostory néven ismert kiadója pedig
a tízes évek legtöbb tátrai képeslapot megjelentető
hazai kiadójának mondhatta magát. A képes levelezőlapok
népszerű témájául szolgáló tátrai tájak – a
vadregényes fenyvesek, a meredek sziklaormok,
a kanyonban kanyargó folyók és zubogó patakok
– fotói az emberi elvágyódás szimbólumai, ezáltal
a romantikus festészet gondolatiságát örökítik
tovább: hatást gyakorolnak a szemlélő érzelmeire,
érzéseket jelenítenek meg, segítik a természeti élmény
átélését.
Az érett reneszánsz korától a közösségi emlékek
legfontosabb megőrzői és népszerűsítői a grafikai
reprodukciók voltak, a fényképezés térhódításával
pedig a fotó vált a múlt megörökítésének legfontosabb
hordozójává, eszközévé. A fotográfiákon rögzített
emlékek a képeslapok révén váltak közkincscsé.
A képes levelezőlap népszerűségének és gyors
elterjedésének hátterében az utazás feltételeinek
korszerűsödése, társadalmi bázisának kiszélesedése,
valamint a postai szolgáltatások reformja állt.
Javuló utazási feltételek
A 19. század második felében kiépültek Európa főbb
vasútvonalai, a századfordulón a hajózás mellett a
vonatozás lett a legáltalánosabb távolsági közlekedési
mód Magyarországon. A vonathálózat bővülésével
a vasúti utasforgalom látványosan megnőtt,
hatására komoly fejlődésnek indult a bel- és külföldi
idegenforgalom. Az utazási irodák az utazást
kényelmessé, szórakoztatóvá, kellemessé és kiszámíthatóvá
tették. A hazai turisztikai propaganda
eszköztárának szerves részévé váltak a fővárosról
és a vidéki településekről készült képeslapok.
Átalakuló úti célok
Az új, utazni vágyó társadalmi csoport, a középosztály
mindennapi életének természetes kiegészítője
lett a nyaralás, amely valamely divatos bel- vagy
külföldi fürdőhely felkeresését jelentette. Az üdülési
célból az első világháború előtt felkeresett és
megszokott nyaralóhelyek a Nagy Háborút követő
időkben továbbra is népszerűek maradtak. Az osztrák
fürdők és alpesi üdülőhelyek, az olasz városok
és a tengerpart, a Tátra hegyei még a korábbiaknál
is több utazót vonzottak.
A Balaton mellett a határon belüli vidéki városok
szintén bekapcsolódtak a turizmusba. Kínálatukban
történelmi és kulturális értékeik, vásáraik, a
legkülönbözőbb témájú rendezvényeik, ünnepi
heteik szerepeltek. A belföldi turizmus a béke diktátum
után megmaradt értékek felfedezésével és
ezen értékek rendkívül erőteljes propagálásával talán
hozzájárult a csonka ország elfogadásához, és
némileg segített a trianoni trauma feldolgozásában.
De sokakban még élt a revízió reménye. A múzeum
gyűjteményi anyagában szereplő lapok szövegein
az első világháborút lezáró hatalomváltások fájdalmas
tapasztalata nem vagy csak alig tükröződik.
A képes levelezőlapok szerzőinek időre és távlatra
volt szükségük ahhoz, hogy traumatikus élményeiket
formába önthessék.
Utazás és irodalom – az írás az emlékek felidézője
A levélírás és képeslap küldés hagyományának írásos
gyakorlata messzire nyúlik, és természetesen az
utazás gyakorlatának változásával együtt formálódott.
A nyugati kultúra sok évszázados utazási irodalmának
kezdőpontján kereskedők, zarándokok,
101
művészet
hajósok tárgyszerű úti feljegyzéseit, leveleit, hajónaplóit
találjuk, melyek az emlékek felidézésén túl
a korabeli információáramlást is szolgálták.
A modern irodalmi útirajz-forma majd csak egészen
későn, a 19. században jelenik meg, és szerzői
olyan világjáró írók, akik már elsősorban az utazás
öröméért indulnak útnak. Ezek a vállalkozó szellemű
tollforgatók a látottak egyszerű leírásán túl az
általuk tapasztalt idegenséget és egzotikumot igyekeznek
leírásaikban otthonossá szelídíteni. Ezen
időszak legismertebb hazai szerzői Szemere Bertalan,
Pulszky Ferenc vagy Petőfi Sándor.
A 20. század első felében, az utazási irodalom
aranykorának nevezett időszakban készült a legtöbb
útleírás és úti beszámoló a magyar irodalmi
közegben is. A korszak két jelentős önéletrajzi ihletésű
vállalkozása Márai Sándor Egy polgár vallomásai,
valamint Kassák Lajos ekkoriban megjelenő
Egy ember élete című alkotása. Mindkét mű fontos
alkotóelemei a szerzőik utazásait elbeszélő fejezetek.
A századfordulón megjelenő képes levelezőlap az
utazási irodalom hagyományába illeszkedik, újszerű
megoldásai az úti levél műfajának nyelvi eszköztárát
is gazdagították.
Képek a szalonok asztalán
A képeslap nem csupán az utazók és az otthon maradottak
személyes kommunikációjának eszköze,
hanem albumokba rendezett képgyűjtemények része
is. A képes levelezőlapok gyűjtése már akkor
kezdetét veszi, amikor az még újdonság volt.
A magyar képeslapkiadás a millennium évében
kezdődött. Az ezredéves kiállításon a szervezők és
a posta szakemberei még el kellett, hogy magyarázzák
a nagyközönség számára, mi is az a képes levelezőlap,
így azokat megjelenésük évében leginkább
külföldiek vásárolták. A gyűjtés gondolata ekkor
még fel sem merült. Egy évvel később azonban a
posta már több százezer lapot kézbesít, és akadtak,
akik a lapokat már gyűjtés céljából vásárolták.
A gyűjtők számára a levelezőlapot leginkább az
tette vonzóvá, hogy könnyen hozzáférhető és olcsó
volt, nem foglalt sok helyet, témagazdagsága pedig
lehetővé tette a kedvelt, szórakoztató tárgykör gyűjtését.
A lapok a világ megismerésének lehetséges
eszközei is voltak, mivel a képes levelezőlap közel
hozta a világ olykor elérhetetlennek tűnő helyszíneit
is.
A képeslap aranykorának tartott időszakban, 1900
és 1925 között, szinte valamennyi polgári otthonban
megtalálhatók voltak a képeslap-albumok,
melyek a családi fotóalbumok társaságában, a szalonban
kaptak helyet, és a vendégnek illett azokat
átlapozni. A képekre gyűjtőik úgy tekintettek,
mint családi képekre, mintha azok saját emlékeiket,
élményeiket, tapasztalataikat dokumentálták
volna. A képeslap az emlékezés eszköze és helye,
amely emléktárggyá a gyűjtés során vált, magán- és
102
művészet
közgyűjtemények archív anyagaként a kulturális
emlékezetet is fenntartva és őrizve.
Időutazás – változó városképek
A kiállításon szereplő, száz évvel ezelőtti városképeken
és tájlapokon remekül nyomon követhető
egy település vagy egy természeti környezet változása,
átalakulása. Nem ritkán egyedül a képeslapok
őrzik a ma már nem létező utcarészletek képét,
hiszen az idő múlásával az épületeket átépítették
vagy lebontották, illetve a háború során elpusztultak.
Leromlott állapotú épületek restaurálásának
összetett folyamatánál nem ritka, hogy a munkát
végző szakember egyedül képeslapokon megőrzött
eredeti állapotot dokumentáló képre tud támaszkodni
a hiteles helyreállítás érdekében.
Bár a fővárosról lényegesen több kép készült, a 19.
század végétől a vidéki városok és falvak is képeslap
témául szolgáltak. Alig akad olyan település,
amelynek valamely részlete ne került volna megörökítésre.
A városképi lapok változatos témái ellenére
néhány visszatérő motívum felismerhető,
így leggyakrabban a történelmi nevezetességek és
műemlékek, fürdők, szállodák és éttermek, modern
közlekedési eszközök, reprezentatív utak és közterek
szerepelnek az egyes településekről készült
lapokon, a templomok és más egyházi jellegű épületek
mellett. A mezővárosokról készült képeken a
főteret, a piacteret, valamint az a köré szerveződő
épületeket örökítették meg.
A kiállítás a képes levelezőlapok magán- és közösségi
emlékezetben betöltött szerepét járja körül,
részben arra a kérdésre keresve a választ, hogyan
válnak a lapok a családi emlékezet átörökítésének
eszközeivé. A tárlat a képeslapok mentén is formálódó
kulturális emlékezet alakulását is vizsgálja:
hogyan válnak a személyes múlt darabjai az irodalmárokat,
történészeket, művészettörténészeket,
szociológusokat, antropológusokat, restaurátorokat
egyaránt érdeklő kortörténeti dokumentummá.
A kiállítás képi anyagát városképes emléktárgyak
egészítik ki. ▯
103
művészet
művészet
Simonfalvi Anita
Kultúrkartell az üzleti központban
Pátkai Marcell a PP Center Üzleti Központ (45 000 nm kiadó loft, iroda, üzlet, raktár Óbudán) alternatív
ingatlanfelhasználási program elindítója, az Artkartell, illetve a Partizán Műterem és Galéria vezetője.
Emellett reklámszakember, az Aki megette a Mona Lisát című regény szerzője, forgatókönyvíró, kulturális
projektek életrehívója, fiatal művészek felkarolója és műgyűjtő. Ráadásul válogatott sportoló, alpin snowboardban
24-szeres magyar bajnok.
Gyermekkorodban is vonzott már a képzőművészet?
A családomban a műgyűjtésnek nagy hagyománya
van. Édesapám kultúraszerető ember, már a program
beindítása előtt is komoly gyűjteménnyel rendelkezett.
Anyai ágon a nagypapámnak is fantasztikus
gyűjteménye volt, nem túl sok műtárggyal,
de nagyon jó festményekkel. A mi otthonunkban is
rengeteg szép műalkotás van a falakon és a polcokon.
A nagymamám szőnyegeket szőtt, az ő szőnyegei
borítják a padlókat. Édesanyám, Tóth Ágnes
Judit művészeti újságíró és főszerkesztő volt, vele
közösen alapítottuk az Artkartell online magazint.
Szóval igen, nemcsak érdekelt, de körül is vett a
művészet. Általános iskolás koromban a zebegényi
felnőtt képzőművész táborba jártunk Pátkai Rozinával,
a testvéremmel, aki azóta zenész és képzőművész
lett. Ott cigiztem életemben először, megtanultam
rendesen káromkodni, kicsit eldobtuk a
gyeplőt – így a szüleim jobbnak látták, ha inkább
nem felnőtt képzőművészekkel töltjük az időt nyaranta.
Pedig Zebegényben kerültem először igazán
közel a képzőművészethez, és bár később másfelé
vitt az élet, filozófia, német és kulturális menedzsment
szakon végeztem az ELTE-n, a képzőművészet
szeretete mindig megmaradt. Van egy karrierem a
reklámszakmában szövegíróként és kreatív igazgatóként.
Írtam TV sorozatok forgatókönyveit, például
a Mi kis falunk, a Korhatáros szerelem, és a 200 első
randi fejlesztésén is dolgoztam. Emellett folyamatosan
próbálok saját sorozat koncepciókat fejleszteni,
amikkel már nemzetközi fórumokra is bejutottam.
Tavaly megjelent Aki megette a Mona Lisát címmel
a regényem a L’Harmattan kiadásában. Ez egy
Frankenstein-történet képzőművészeti közegben.
Szatirikus helyzetkomikumon keresztül vezeti be
az olvasót a sokszor érthetetlennek tűnő kortárs
képzőművészet világába. Egy feltörekvő festőművész
élete legnagyobb dobását hajtja végre, és egy
spontán hazugsággal egy hontalan segédmunkásból
híres jordán performansz művészt csinál. Vajon
lehet egy szélhámosból híres művész? A regényből
kiderül.
Hogy született a könyv?
A Partizán Műterem és Galériában ültünk Gubacsi
Gábor Guba festőművésszel 2013-ban, és beesett egy
jordán festőművész, akit a Guba unokatesója ajánlott
a műterem programba. Khaldoon Daoud pillanat
alatt felmázolt a vászonra egy festményt, és azt
mondta a saját munkájáról, hogy zseniálisan sikerült,
az értéke 10 000 dollár. Neki nem kell. Nekünk
adja. Néztünk egymásra a Gubával, hogy úristen,
10 000 dollár? Mit kezdjünk ezzel a képpel, egyáltalán
kié legyen? Most kinek adta: neked, vagy nekem?
Úgyhogy ezen elkezdtünk vitatkozni. Végül
röhögésbe fulladt az egész, mert igazából azt sem
lehetett tudni, ki ez a fazon. Arab írással nem tudtunk
utánanézni a Google-ben, latin betűkkel pedig
szinte semmit nem találtunk róla. Ez a messziről
jött ember előadta, hogy ő a világ egyik legnagyobb
tehetsége. Innen jött a regény alapötlete, hogy egy
hasonló szélhámosságot könnyen el lehetne követni
a képzőművészeti közegben.
A kortárs műtárgyak mögött hatalmas elméleti
háttér van. Ezt a tudásanyagot minél jobban ismeri
valaki, annál jobban élvezi a progresszív alkotásokat.
A laikusok sokszor azt érzik, hogy az ő értékítéletük
kevésbé valid, mint azoknak az értékítélete,
akik jobban értenek hozzá vagy rendelkeznek ezzel
a tudásanyaggal. Ez egyfajta idegen, rossz érzést
szül, és eltávolíthatja a laikusokat a képzőművészettől.
Az ebből származó komikumot használja ki az
Aki megette a Mona Lisát című szatirikus art fiction
regény.
Fantasztikus a könyv vizuális anyaga is.
Gauder Áron, a Nyócker rendezője illusztrálta a
kötetet. Tetszett neki a történet, örömmel vállalta
feladatot. Elképesztő gyorsasággal és zsenialitással
rajzolta hozzá a képeket.
Ennyi minden mellé csoda, hogy befér a PP Centerben
lévő munkád. Mesélnél erről?
1905-ben épült az Óbudai Textilgyár, 1990-ben pedig
teljesen megszűnt a termelés. 1998-tól édesapám,
Dr. Pátkai Róbert kezdte el a 45 000 négyzetméteres
ingatlanközpont rehabilitációját, ami azóta
is folyamatosan zajlik.
105
művészet
Abban az időben még szinte gyerek voltam, sokat
barangoltam ezekben a csodálatos terekben és fényes
loftokban. A PP Center akkor még csak egy
elhagyatott gyárépület volt. Emlékszem a hatalmas
ablakokon a koszba mázolt feliratokra, mint például
„Bűn A élet”. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez
a hely, azóta világszintű cégeknek ad otthont.
A bevétel nagy részét visszaforgatják az épületekbe,
csodálatos loftokkal teli impozáns üzleti környezetté
alakult az egykori gyár. Közel van a városhoz,
nagyon jó a közlekedése, ezért sok komoly cég választja
székhelyéül.
Egy épületen nagyon meglátszik az, ha szeretettel
gondozzák. Jó atmoszféra alakul ki a törődés
eredményeként, ami mindenki számára érezhető.
A kezdetektől erre törekszünk a PP Center Üzleti
Központban.
A 2008-as válság után, 2011-ben jött az ötlet, hogy
elindítsunk egy nagyszabású mecenatúra programot
a PP Centerben, aminek több része volt. Ekkor
léptem én a képbe, kidolgozva az ingatlanközpont
társadalmi felelősségvállalás programját, melynek
lényege, hogy térrel támogatunk fontos közhasznú
projekteket, illetve lehetőséget teremtünk azoknak
a művészeknek, akik a csökkenő állami források
miatt nem tudnak kibontakozni. Támogatunk
sport-, közösségi és kulturális projekteket, illetve
képzőművészeket is.
Apropó sport, úgy tudom válogatott snowboardos
voltál.
Igen, sokszoros válogatott snowboardos voltam, és
24-szer sikerült magyar bajnoki címet szereznem,
talán ennek is köszönhető, hogy nagy figyelmet
fordítunk a sporttevékenységek támogatására is.
A 2008-as válság után az összes közcélú tevékenységnek
kevesebb lehetősége volt, kevesebb támogatás
érkezett az állami szférából, ezért mi szükségét
láttuk annak, hogy a mecenatúra program a sportprojektekre
is kiterjedjen. Azt gondolom, komoly
sikereket értünk el ezen a téren is, elég, ha csak a
Monkey Boulderre gondolunk.
A sport mellett rengeteg kulturális projekt kapott
már támogatást.
Igen, a kulturális tevékenységeket Artkartell néven
fogjuk össze. A kartell tagjai azok a kulturális
projektek, amelyeket a PP Center Üzleti Központ
támogatott. 2012-ben indult ez a mecenatúra program,
azóta világhírű képzőművészek és világsikerű
kulturális projektek részesültek támogatásban,
többek közt Mundruczó Kornél és a Proton társulat
több színházi darabbal, az Artus Stúdió, a Budapest
Tánciskola, illetve a Recirquel, akik még mindig itt
próbálnak a támogatásunkkal. Pár hete volt a bemutatójuk
a MÜPA-ban, amiről a The New York Times
106
művészet
és a The Guardian is írt. A rezidencia és a műterem
program keretében sok hazai és külföldi művésznek
adtunk műtermet a Partizán Műterem és Galérián
keresztül. Ez mind főleg édesapám, Dr. Pátkai
Róbert érdeme. Nagyon örülök, hogy ilyen méltó
környezetben tudunk otthont adni a képzőművészeknek.
Sok nálunk alkotó művész mondja, hogy
ez luxus környezet ahhoz képest, ahol ők általában
dolgozni szoktak. Sajnos nem mindenkinek van lehetősége
arra, hogy műteremben dolgozzon. Otthon
az szőnyeg fölött fröcskölik a terpentint, spray-znek
akrilfestékkel, és fulladoznak közben. A PP Centerben
tágas műtermekben, gyönyörű loftokban alkothatnak,
és rendkívül inspiráló számukra a környezet.
A nálunk alkotó vagy kiállító művészek munkáiból
komoly gyűjtemény épül. Az Artkartell gyűjtemény
neves kortárs mesterek és feltörekvő fiatal művészek
alkotásaiból áll.
A PP Centerben sok cég bérel területet, és vannak
ügyfeleink, akik számára igény szerint képzőművészeti
alkotásokat is biztosítunk az irodájukba.
Ez a Partizán Műterem és Galéria műtárgy bérlési
szolgáltatása. Gyakran megszeretik, nem tudnak
megválni a műtárgytól, és megveszik. Ezzel olyan
helyek nyílnak meg a művészek előtt, amelyek különben
nem lennének a piac részei.
Hogy kerül be valaki a programba? Lehet pályázni,
vagy felfigyeltek egy-egy tehetségre, és hívjátok
be a programba?
Mind a kettő. Lehet pályázni is, de mi is meg szoktunk
hívni tehetséges művészeket. Az Artkartell
nonprofit galéria kiállítási programjába legtöbbször
meghívás útján kerülnek be. A műterem programra
jelentkezés a gyakoribb, pályázni kell azoknak,
akiknek szükségük van műteremre. Elég erősen válogatunk,
mert nincs olyan nagy műterem-kapacitásunk,
mint ahányan jelentkeznek.
A Partizán koncepciója az volt, hogy az aktuálisan
üres ingatlanrészeket tudják használni a művészek.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy havonta kell mozogniuk,
de ettől függetlenül 2012 óta azért volt párszor
olyan, hogy szinte egy műteremháznyi emeletet
átköltöztettünk egy másik épületbe a PP Center
Üzleti Központon belül.
A pályázók között vannak fiatalok, de nagy öregek
is. feLugossynak is van itt nálunk egy raktára, illetve
nemrég volt nálunk kiállítása Bullás Józsefnek.
Fontos, hogy több generáció érintkezik.
Kik a mostani Partizánok?
Jelenleg is többen alkotnak a PP Center területén:
Vági Flóra, nemzetközileg elismert ékszerész, aki
szobrász szakon DLA-zik Pécsen. Organikus ékszerei
és szobrai mesébe illőek. Nemes Márton, fiatal
nemzetközi hírnévnek örvendő festőtehetség, aki
Londonból tért haza nemrég. Molnár Levente, szobrászművész,
aki főként fémekkel dolgozik, már köztéren
is megtekinthető több alkotása. Simon-Mazula
Tibor, festőművész, San Franciscoban végzett. Pasztózus
felületek és jellegzetes fényvilág jellemzik a
munkáit. Külföldi művészek is alkotnak a Partizán
műtermeiben. Stefan Osnowski fametszeteket készít.
Ezt a technikát korunkban már nagyon ritkán
alkalmazzák. Stefan bámulatos kreativitással értelmezi
újra ezt a régi nyomtatási eljárást a nonfigurativitás
és figurativitás határán táncoló, minimalista
metszetein. És David Stuart Sutherland, festőművész
az absztrakt festészet és a narrativitás ellentétét
oldja fel vegyes technikával készült festményein.
Hogyan lehet látogatni a kiállításokat?
Eleinte a Partizán Műterem és Galéria rendezett
éves csoportos kiállításokat a nálunk alkotóknak a
PP Center különböző loftjaiban. Nem egy állandó
galéria volt, hanem mindig más helyiségben voltak
időszakos kiállítások. 2014-ben Tóth Ágnes társalapítóval
Rieder Gábor főszerkesztésében elindítottuk
az Artkartell online képzőművészeti magazint,
illetve létrehoztunk egy állandó nonprofit galériát,
ami fix helyen van, ez az Artkartell projectspace,
amit szintén Rieder Gábor művészeti vezetésével
működtetünk. Itt már állandó kiállítási program
van, évente 6-8 progresszív kortárs kiállítással. Az
elmúlt évben Ezer Ákos, Puklus Péter, Dallos Ádám,
Bullás József, Karándi Mónika, Ulbert Ádám, Bánki
Ákos és Ember Sári egyéni kiállításait láthatták a
látogatók. A megnyitókat a PP Center és az Artkartell
Facebook oldalán is meghirdetjük. Az időszakos
kiállításokat telefonos egyeztetéssel lehet látogatni.
107
művészet
Miért volt fontos számotokra a mecenatúra program?
Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra program
100%-ban magántőkéből valósul meg, ami nem
túl gyakori Magyarországon. Azonban külföldön
teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy bevételű cégek
áldoznak arra, hogy a kultúrát támogassák.
Ráadásul szerintünk a kultúra jelenléte az épület,
illetve a környezet atmoszféráját jó irányba billenti.
De a PP Center támogatásával készítettünk például
dokumentumfilmeket is. Többek között Szirtes
Jánosról, illetve a 105 évesen elhunyt Lossonczy
Tamásról is. Rendkívül inspiráló volt számomra
Tamás bácsi intenzitása és életigenlése, amikor 104
éves korában találkoztam vele. Teljesen lenyűgözött
a személyisége. Szirtes Jánossal pedig egyedül
forgattam a lakásán. Elvarázsolt a performanszot
megelőző, elmélyült felkészülési szakasz. Ráadásul
azzal, hogy egyedül forgattam, igazán intimmé vált
az egész film. „A performer” című Szirtessel készült
riportfilm, illetve a Lossonczyval forgatott doksi trilógia
a datalap.hu Youtube csatornán díjmentesen
megtekinthető.
Hogy tudsz ennyi mindennel foglalkozni egyszerre?
A mai világban a profi világszemlélet fontos az érvényesüléshez.
Ha valaki azt mondja, én sok mindennel
foglalkozom, az kicsit gyanús, az a hitelét veszti.
Például mondhatná valaki, hogy a termékéhez ne
olyan kreatív tervezze meg a reklámkampányt, aki
közben író, műtermházat, galériát és művészeti magazint
is vezet, hanem inkább olyan, aki csak marketingkommunikációval
foglalkozik. Közben pedig
az irodalom és a képzőművészet tele van ötletekkel,
ezek ismerete elképesztő inspirációs bázist ad. Én a
sokoldalú látásmódot nagyon fontosnak tartom.
A járvány második hulláma miatt azonban ismét
lelassult az élet. Ti hogy élitek meg ezt a nehéz
időszakot?
Mindenki nagyon nehéz helyzetben van pillanatnyilag.
Főleg a kiszámíthatatlanság, ami nehéz a
vállalkozók és a művészek számára is. Amerikából
két alkotóművész is jelentkezett a műterem programba,
de végül nem jöttek el, illetve a teljes tavaszi
kiállítási programunk elmaradt. De nem adjuk fel,
folytatjuk, és próbálunk optimista szemlélettel tekinteni
a jövőre. ▯
Tavaszi lapszámunkban a beszélgetés folytatódik, témánk
az Artkartell gyűjtemény lesz.
A legtöbb dolog a kreatív írásra és a kommunikációs
szakértelemre épül. Plusz ez a sok minden elképesztő
inspirációs forrást nyújt, serkenti a kreativitást.
fotó: Lakatos János
110
művészet
Batykó Róbert: Hype, 2009. | olaj, akril, vászon, 180x130 cm
Bak Imre: Piros (KA) II, 1997. | akril, vászon, 70x50 cm
Bruno Baptistelli: Untitled (Bp. Series), 2016. | akril, pigment, szőnyeg, 50x40 cm
Dallos Ádám: Csikó rózsák között, 2010. | olaj, vászon, 160x145 cm
Forgács Péter: BABY MP (Gorilla Baby), 2011. | akril, vászon, 160x120 cm
Ezer Ákos: Cigarettázó / Kék trapéz, 2012. | olaj, vászon, 135x95 cm
Nemes Anna: Rita a kutyájával, 2014. | papír, akvarell, 70x100 cm
Pintér Gábor: Párbaj, 2012. | olaj, vászon, 132x100 cm
Szalay Péter: Csont nélkül, 2014. | fotó, fa, vas, csipke, 50x70x40 cm
Tollas Erik: Gipsy Vacui IV., 2017. | akril, karton, 78x84 cm
Felugossy László: Kanyarodó sámán létra, 1986. | fa, gumi, drótkefe, munkáskesztyű, vegyes technika, 170x100 cm
művészet
Csatlós Judit – Juhász Anna Mária
Modern lány kamerával
Besnyő Éva kiállítása a Kassák Múzeumban
Besnyő Éva (1910–2003) egyike a 20. század szabad és független női fotográfusainak, akik a fényképezést
nemcsak egy szakmának, hanem hivatásnak tekintették, és a konvencióktól mentes életút lehetőségét is felismerték
benne. Merész és kísérletező személyisége az avantgárd művészek sorába emeli, függetlenség iránti
vágya az új női szerepek megélésére és megmutatására ösztönözték. Miközben dokumentálta az életforma
változásait, az új típusú társadalmi kapcsolatokat és az emberi környezet átalakítását, a modern társadalom
veszteseit is érzékenyen örökítette meg.
A Kassák Múzeum Személyes távolság – Besnyő
Éva fotográfiái címmel mutatott be válogatást a sokszínű
életműből. A fotók mellett levelek, dokumentumok
és kiadványok segítségével a modern kultúra
viszonyrendszerében is segítik elhelyezni pályáját.
Besnyő Éva igazi modern nő volt, akinek a megjelenése,
a pályaválasztása, élettörténete és karrierje
egyaránt erről árulkodnak. A fényképeiről ismert
rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a
napfényt élvező, sportoló vagy éppen dolgozó modern
lányokhoz hasonló alakja feltűnik számos
önarcképén vagy a művészbarátai által készített
portrékon. Jóllehet az 1920-as években már nem
volt szokatlan, ha egy nő fényképésznek tanult,
mégis érdemes egy pillantást vetni családi hátterére.
Édesapja, Besnyő Béla valódi self-made manként
elkötelezett volt a nemek közti egyenlőség eszméje
mellett – a Feministák Egyesületének alapító tagja
és jogásza volt –, aki három lányát a fiúkkal versenyképes
neveltetésben kívánta részesíteni.
Szintén nem mellékes, hogy Besnyő Éva annál a
Pécsi Józsefnél tanulta a szakmát, aki már az első
világháború előtt kiállt a nők fotográfiai pályára
való alkalmassága és képzése mellett, ugyanakkor
a modern irányzatok szószólójaként az új vizuális
nyelvvel is megismertette a diákjait. A fénykép új
területeken történő felhasználását is népszerűsítette:
Fotó és reklám című, 1930-ban Berlinben kiadott
könyve nemzetközileg is az elsők közt foglalkozott
a reklámfotó műfajával. Pécsi műtermében ismerkedett
meg Besnyő Éva Kepes Györggyel is, akinek
a hívására Európa legfiatalabb világvárosába, az
1919 és 1933 között számos magyar és kelet-európai
emigráns célpontjának számító Berlinbe költözött.
A Weimari Köztársaság ekkor ugyan már a végóráit
élte – az 1929-es gazdasági világválság hatására
magas volt a munkanélküliség, és a náci párt
támogatottsága gyors ütemben nőtt –, ám szellemi,
kulturális élete még sokszínű és pezsgő volt. Ennek
megtapasztalása – többek között a Moholy-Nagy
László asszisztenseként dolgozó Kepes György, a
kezdő fotóriporter és gyerekkori barát, Robert Capa
(Friedmann Endre) és a mikrofotókat készítő gépészmérnök,
Beck Pál (Beck Ö. Fülöp szobrászművész
fia) társaságában – döntő hatást gyakorolt Besnyő
Éva további pályájára. Az avantgárd színházi és
mozdulatművészeti előadások, orosz filmvetítések
és éjszakába nyúló viták formálták szociális
érzékenységét és művészi látásmódját, szakmai tapasztalatai
során pedig megismerkedett a korszak
születő ügynökségi és stúdiós világával. Hamar
otthagyta az őt inkább háttérmunkákra, sőt beugró
modellként használó René Ahrle műtermét,
hogy 1931. február és július között dr. Peter Weller
fotóriporternek dolgozzon. Ugyan képei a kor szokásához
igazodva Weller neve alatt jelentek meg
népszerű képes magazinokban, mégis fokozatosan
szabad kezet kapott a témák kiválasztásában. Alig
múlt húszéves, amikor 1931 nyarán saját műtermet
nyitott, és képeit egy fotóügynökségen keresztül
forgalmazta.
Ebben az időszakban Besnyő Éva számára a kapcsolódás
a világhoz kölcsönös szellemi impulzusokon
és új típusú tapasztalatokon keresztül vezetett,
melyek legfontosabb közvetítője a fényképezés lett.
Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és
formanyelvhez való kapcsolódást jelentette, hanem
a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a
123
művészet
professzionalitásra épülő szakmai identitás kialakítását
is. Ez a társas kapcsolatokon keresztül formálódó
énkép érhető tetten a közeli barátokkal vagy
szerelmekkel közös játékos fotózásokon is. A Kepes
Györggyel és a holland filmes-fotográfussal, John
Fernhouttal készített képpárokon szinte megismétlik
egymás pozícióját: a kamera egyszerre a másik
megfigyelésének és az önmegismerésnek az eszköze.
Ez a kutató, felfedező attitűd köszön vissza önarcképein
is. Ha egymás mellett nézzük az 1929-ben
Pécsi József tanulójaként készített felvételt és két,
1931-es berlini önarcképét, feltűnő a megfogalmazás
és saját megjelenésének az átalakulása. Fényképészeti
ismeretei és hivatástudata fejlődésével
párhuzamosan környezete helyett egyre inkább
kameráját helyezte az ábrázolás középpontjába.
A legelső fényképen egy gondosan fésült, csinosan
öltözött fiatal lányt látunk egy kissé rendetlen polgári
enteriőrben, aki félig oldalra fordulva, lehajtott
tekintettel kerüli a néző pillantását. A következő
önarcképén már szigorú rend uralkodik: a szűk
képkivágásban Besnyő Éva komoly arccal fordul
szembe a nézővel – bár tekintete elsiklik felette –,
kezében pedig határozottan tartja munkaeszközét.
A harmadik képen pedig egy magabiztos, profi fotós
áll előttünk, akit alulnézetből látunk: a fesztelenséget
sugárzó, férfias munkaruha, a nagyításhoz
használt kesztyű, a rövid, rendezetlen haj, a dinamikus
mozdulat egyszerre árulkodik a szakmai tudásról
és annak könnyed alkalmazásáról.
Jóllehet szakmai tapasztalatainak és kapcsolatainak
köszönhetően önálló karrierje már Németországban
elindult, a nácizmus előretörése miatt 1932-
ben elhagyni kényszerült Berlint. Az ott megismert
John Fernhouttal, későbbi férjével Amszterdamban
telepedett le, sok más, származása vagy politikai
meggyőződése miatt Németországból menekülő
emigránshoz hasonlóan. Nem sokkal Hollandiába
költözése után már önálló kiállítással mutatkozott
be, létrehozta saját stúdióját, és hamar a modern
építészek, képző- és előadóművészek egyik leginkább
foglalkoztatott fotósa lett. Ebben nagy szerepet
játszott, hogy Hollandiában rajta kívül alig
124
művészet
fotózott valaki az új fotográfia szellemében. Besnyő
Éva és a progresszív építészek, mozdulatművészek,
politikai kabarettisták, vagy az új tipográfiát képviselő
tervezőgrafikusok együttműködése abból a
felismerésből is táplálkozott, hogy a nyilvánosságban
hasonló szemléletű társművészek bevonásával
tudnak úgy megjelenni, ahogy ők szeretnék látni
és láttatni magukat. A korszak egyik vezető képes
hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője például
progresszív építészekkel terveztette meg groeti
nyaralóját, amelyről átadása után Besnyő Éva készített
fotókat. Képein jól érvényesülnek az építészek
elképzelései a funkcionális, letisztult, levegő és
napfény járta terekről, amelyek még egy kis méretű
épületben is a tágasság érzetét keltik.
Besnyő Éva, mint hivatásos fotográfus, és mint
dolgozó nő egyedibb helyzetben volt Hollandiában,
mint akár Budapesten, akár Berlinben. Hollandiában
– amely az I. világháborúban semleges
ország maradt – a társadalmi modernizáció sokkal
lassabban zajlott, mint más európai országokban.
A reklámfotó és a fotóriportokat közlő képes sajtó,
melyek Besnyő Éva képei számára is fontos piacot
jelentettek, csak az 1930-as évek során terjedtek el.
Besnyő számára egyre inkább egyértelművé vált,
hogy saját fotográfusi pozícióját csak úgy tudja javítani,
ha magának a fotónak mint médiumnak az
elismertségéért is tesz. Így született meg benne és
kollégáiban a nemzetközi Fotó ‘37 kiállítás ötlete,
amely mai szemmel nézve szokatlan bőségben
vonultatta fel az összes elképzelhető fotós műfajt,
a röntgenképeken át a fotóriportig és a művészi
fényképig. A szervezők ugyanis a fotót mint a mindennapi
élet immár kikerülhetetlen, szerves részét
akarták bemutatni. Besnyő Éva úgy gondolta, hogy
a kiállítás elérte célját. Ő maga például több olyan,
presztízsberuházásokhoz kapcsolódó felkérést is
kapott az ezt követő években, amelyek saját korszerűségüket
hangsúlyozva már a fotóval, mint
modern médiummal is számoltak. Így készített dekorációként
nagyméretű fotófalakat hipermodern
technikával felszerelt rádióstúdióba és óceánjáró
hajókra is, ahol Hollandia jellegzetességeit kellett
bemutatnia. Ugyan a felhúzható hidak, a tulipánföldek,
a kikötők és a sajtárusok itt is felbukkantak,
125
művészet
az átlósan komponált vagy alulnézetből készült
fotók, és a képek egymás melletti, montázselvet
követő elrendezése a holland identitást a vizuális
közhelyeket elkerülve fogalmazta meg.
Besnyő Éva nemcsak szakmai, hanem magánéleti
szempontból is az újfajta női szerepeket, társas kapcsolatokat
valósította meg Hollandiában is. A harmincas
évek második felében például – mivel John
Fernhout rendszeresen és hosszú ideig forgatott
külföldön – egy lakóközösségben élt Carel Blazer
fotográfussal és egy magyar származású barátjával,
Alexander (Sándor) Bodon építésszel. Második
férjével, Wim Brusse grafikussal nemcsak házastársak,
hanem munkatársak is voltak, akik az 1940-50-
es években sokszor dolgoztak együtt kiadványokon.
Besnyő Éva a második világháborút követően,
már kétgyermekes anyaként se hagyott fel a fotózással.
Ugyan férje emancipált gondolkodású volt,
ezekben az évtizedekben azt tapasztalta meg, hogy
hivatása gyakorlása a gyerekek mellett hihetetlen
szervezést és kitartást igényel.
megkülönböztetések, az azonos munkáért kapott
eltérő fizetések, a bölcsődék és napközik alacsony
száma, a házas nők alárendelt szerepe, a szexuális
erkölcs kettős mércéje, a szigorú abortusztörvény, a
drága fogamzásgátlás, de a férfiak sorkatonaságának
kötelező jellege ellen is. Besnyő Éva, aki ekkor
már hatvan éves elmúlt, éveken át következetesen
fotózta a mozgalmat, ekkor készült képeit a személyes
elkötelezettség motiválta. Az üzenet hatékony
célba juttatása érdekében igazodott a riporteri munka
gyorsaságához, nézőpontja azonban jelentősen
eltért a sajtóképek világától. Fotói a látványos akciók
mellett a mozgalom hétköznapjait, önfeledt pillanatait
és a közösségi érzést is közvetítették: időnként
pedig annyira magukkal ragadták az események,
hogy a fényképezésről is megfeledkezett. Besnyő
Évát mint “Dolle Mina fotográfusát” új generációk
ismerték meg Hollandiában, talán többen, mint
eddigi pályája során bármikor. Életműve egészét is
ebben a feminista közegben kezdték el feldolgozni:
1982-ben első átfogó katalógusát a Dolle Minából kinőtt
Sara Feminista Könyvkiadó adta ki. ▯
Ezért is csatlakozott szinte azonnal a Dolle Mina
(Dühös Mina) feminista mozgalomhoz, amely 1970
elején robbant be a holland közéletbe: kezdeti provokatív
és a humort sem nélkülöző tiltakozásaik
hatására pár hét alatt több ezren kezdték el követni
őket. Tiltakoztak az oktatási rendszerben tapasztalt
Ehhez a cikkhez videó is tartozik, amit úgy tud megnézni,
ha beolvassa telefonja kamerájával ezt a kódot.
FOTÓ: Bényi Andrea
126
művészet
Önarckép, Berlin 1931. | © Maria Austria Intézet, Amszterdam
A Wannsee-i strandon, Berlin 1931. | Maria Austria Intézet, Amszterdam
A Dijkstra család nyaralója, Groet 1934. | Leideni Egyetemi Könyvtár, © Maria Austria Intézet, Amszterdam
Dora Gerson színésznő és kabaréénekes, Amszterdam 1936. | Iara Brusse Gyűjtemény, © Maria Austria Intézet, Amszterdam
Aratók, Szokolya 1938. | Albertini Béla, © Maria Ausztria Intézet, Amszterdam
művészet
Rónai Róbert
Tamkó Sirató Károly, költő – Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató
Arra vállalkoztam, hogy bemutatom Tamkó Sirató Károly, „Óbuda világhírű megakülönce” (ahogy Vári
György itt, e lap hasábjain jellemezte őt) életét meghatározó, és haláláig kitartó kapcsolatát a jógával. Szerencsére
sok forrás, tanulmány található ebben a szinte elrejtett témában. Sokat felhasználtam ehhez a dolgozathoz,
amire inkább egy ismereteket, információkat átadó írásként gondolok, mint tanulmányként.
18 éves koromban könyvből kezdtem el jógázni, és
40 éves korom óta oktatok is hatha jógát. Jól érzékelhető
változásokat idézett elő a jóga gyakorlása bennem
is. Fizikailag, mentálisan és tudatilag is érzem
fejlesztő hatásait. Lelkesítő és megerősítő volt személyes
gyakorlásomra, amikor megismertem Tamkó
Sirató Károly és a jóga találkozásának történetét.
Tamkó Sirató Károly nevét (továbbiakban TSK) én
is, mint legtöbb kortársam, már gyerekkoromban
megismertem. Alsóban egy versmondó versenyen
szavaltam a „Korszakváltás” című versét, – igen,
mikor „a legbölcsebb hottentotta a villanyt fel – kattentotta”.
Talán ez többünk közös emléke, ahogy
a Kaláka által megzenésített Tamkó versek is, dallammal
együtt. Benne van a magyar nyelvű kollektív
tudatunkban. De a fiatal és felnőtt korom egy
része úgy telt el (pedig magyar szakos tanárként
szerettem, követtem és tanítottam is irodalmat),
hogy nem foglalkoztam vele, inkább csak tudtam
róla, főként a gyerekverseiről.
2006-ban, a Jóga – India világa című kiadványban
olvastam „Charles, a jógi” címmel Tóth Gyula viszszaemlékezését.
Ekkor már jógatanár voltam, de
megmaradt az irodalom-történelem tanári lényem
is. Alaposabban foglalkozni kezdtem a jóga magyarországi
történetével, azon belül is Selvarajan
Yesudian életművével, főleg a magyarországi jelenlétével,
és annak kihatásával. Kikerülhetetlen az
ő történetének rövid bemutatása is, mert így válik
érthetővé, hogyan talált rá Tamkó Sirató Károly a
jóga útjára.
A jóga útja a durvától a finom felé halad
Apró képek, vele készült interjúk, vagy a róla szóló
visszaemlékezések részletei segítenek megismerni
ennek a találkozásnak az előzményeit, következményeit,
egyéb motívumait. TSK többször elmondta,
leírta, hogy a jóga megmentette és jelentősen meghosszabbította
az életét.
„Rólad cigarettázom egész nap” – TSK élete
a jógával való találkozása előtt
Tamkó Sirató Károly 1905. január 25-én sz ü le tett
Újvidéken. A Sirató művésznevet még ifjúkorában
vette fel, hogy megkülönböztesse magát orvos
édesapjától. Tizenkét éves korától verselt, tizenhat
évesen megjelentette első verseskötetét, Az élet
tavaszán címmel. Budapesten jogot végzett. Verseiben
a kor lírai formanyelvének szinte minden lehetőségét
kipróbálta. A Papírember című második
verseskönyvét – melynek függelékében jelentek
meg vizuális versei – értetlen kritika fogadta. Másfél
évre Debrecenbe költözött.
Egy kortárs, barát, Nemes György visszaemlékezéséből
kicsit személyesebb bepillantást kapunk a
debreceni évekre:
„a debreceni korszakból, az akkor
húsz-egynéhány éves Tamkó Sirató Károlyra
emlékszem. Mezőtúrról jött Debrecenbe,
s bár a fővárosban jogi doktorátust
szerzett, esze ágában sem volt jogászkodni…
Abból az időből volt egy verssora.
Szebbet és számomra felejthetetlenebbet
nem tudok felidézni a múltamból. Így
szól: „Rólad cigarettázom hajnalig.” Ez
a verssor a maga tömör hangulatteremtésével
máig őrzi bennem ezt a különös
költőt, aki később Sirató névvel toldotta
meg vezetéknevét, párizsi tartózkodása
után pedig Charles-nak hívatta magát.”
1930-ban Párizsba utazott, ahol fokozatosan bekapcsolódott
a világváros művészeti életébe. 1933-ban,
a „Cercle François Villon” tagjaként ismeretséget
kötött néhány avantgárd művésszel. Tudatosan készült
Párizsba. Avantgárd költőnek tartotta magát,
itthon értetlenség vette körül. Úgy érezte, ott a helye.
„1928-ban megjelent a Papírember című
verseskötetem… Ezt a legnagyobb meg
nem értés fogadta Budapesten, olyannyira,
hogy a Budapesti Hírlap vezércikket
írt a verseskötetemről, a Papíremberről.
A cikket Hangay Sándor írta, ugyanott,
ahol annak idején Ady Endrét támadták.
Ennek a tárcavezércikknek az volt a tendenciája,
sőt még a címe is: „ Az ügyészség
132
művészet
szíves figyelmébe” Az írás nemcsak kifejezetten
őrültnek nyilvánított, hanem
a társadalomellenes lázítás, izgatás,
vallásgyalázás, és az összes akkor
felsorolható vádak mind helyet kaptak
benne… A Papírember megjelenése utáni
két évben készültem Párizsba, Párizsra.
1930-ban örököltem apámtól 600 pengőt. Ez
éppen annyira volt elég, hogy Párizsba,
és esetleg vissza is utazhassak, de ahhoz,
hogy valaki Párizsban berendezhesse az
életét, már nem volt elegendő.”
Tamkó, olykor adódó egzisztenciális nehézségei ellenére
is otthon volt Párizsban. Lelkes volt az avantgárdtól,
megértést, művész barátokat és feladatot
talált magának. 1936-ban kiáltványban foglalta
össze elvi-elméleti gondolatait avantgárd feladatairól
és céljairól. 1936-ban kiadta a Dimenzionista
Manifesztumot, amit sok jelentős művész írt alá
(pl. Vaszilij Kandinszkij, Marcel Duchamp, Joan
Miró) Úgy tűnt, megérkezett, eljött az ő ideje. De
Párizs nem adott meg számára mindent, sőt elvette
az egyik legfontosabb dolgot: az egészségét.
lett belőle egy reumatikus láz, egy
térdízület gyulladás, abból lett egy szívizomgyulladás.
Alig bírtam már vánszorogni,
és csak annyira tudtam magamat
lábon tartani, hogy a Dimenzionista Manifesztum
megjelent, és megfelelő adminisztrációval
szétküldtük. Akkor olyan
beteg voltam már, hogy járni se igen tudtam.
A barátaim vonatra tettek, és hazajöttem
Budapestre. Hat év után.
Elképzelem azt a vonatutat hazafelé. Hat év után,
vissza Budapestre. A világ akkori közepéből, ide.
Biztos nem csak térbeli, de időutazás is lehetett ez
TSK-nak. Vissza. Mindezt nagyon betegen. Ez önmagában
krízishelyzet.
Fontosnak tartom, hogy kicsit megálljunk ennél a
pillanatnál. Aki már átélte, hogy az arcával is megérinti
a padlót, az jól érti, milyen állapot nagyon
mélyen lenni. Tamkó Sirató Károlynak ez ilyen volt,
és talán éppen ezért tett meg mindent, amit akkor
lehetett, hogy innen felálljon. Belégzés.
TSK szavaival, mondataival kell ezt a folyamatot
tovább követnünk.
„Bánki Ilona: Tulajdonképpen miért jött
haza 1936-ban Párizsból, hiszen elismerték
önt, tekintélye volt, barátok. A megélhetése
is biztosnak látszott…
TSK: Hát ez éppen a kenyérkeresetemmel
függ össze. Tudja, én fotóriporterként
működtem. Egyszer kaptam egy megrendelést.
Egy amerikai nő be akarta utazni
Franciaországnak a középső részét, és
a főnök engem jelölt ki, hogy vele menjek.
A nő telefonált, hogy hétkor a Place
Vendôme-on várjam a géppel. Ő az autóján
jön, indulunk és aztán lefényképezem őt
a várkastélyokkal, hidakkal, stb. Hétre
odaértem a Place Vendôme-hoz. Zuhogott
az eső, és azon a téren van a világ leghidegebb
cúgja. A nő nem jött a nagy eső
miatt, én meg háromnegyed órát vártam és
áztam az obeliszk mellett. Rettenetesen
megfáztam, beteg lettem, influenzát kaptam.
Az influenzát nem tudtam kifeküdni,
„Kettétört élet. A vonat kirobogott. Úgy
éreztem, pusztulásom biztos. Elbuktam.
Végem van.
Különös véletlen folytán a fülkében éppen
egy kaliforniai magyar orvos volt a
szomszédom. Mikor elmondtam neki betegségem
történetét, így szólt:
– Uram! Az ön szája láthatóan tele van
koronás fogakkal. Idegölt is biztos sok
van közöttük. Ha hazaér Budapestre,
azonnal röntgeneztesse meg az összes fogait,
amelyikben a gyökércsatorna fekete,
azonnal kihúzatni, sőt a koronásokat
is...19 fogamat húztak ki kettes-hármas
turnusokban. Minden széria után jobban
lettem, úgyhogy már-már járni is tudtam,
ha bottal és sántítva is.”
Így vette kezdetét egy hosszú, több évig tartó gyógyítási
kísérletezgetés világháborúval, Budapest
ostromával, visszatérő szuicid gondolatokkal és
egyéb megpróbáltatásokkal.
133
művészet
„1936 nyarától 1948 teléig, tehát közel 12
évig orvosi műszóval: „potenciális beteg”
maradtam. Torzító sokízületi gyulladás,
reuma, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj,
bőrgombásodások, idegösszeomlás
körüli állapot – szinte mindegyik gyógyíthatatlan.
Feküdtem négy kórházban,
két klinikán, otthon hónapokig kezeltek,
legalább 18 orvos, tanársegédek sora,
egyetemi tanárok... – eredménytelenül.
Két évig teljesen járásképtelen voltam:
hordágy – mankó!...„
A háború után a húgához, Kiskőrösre költözött,
ahol hónapokig inkább csak feküdni tudott, járni
alig. Az orvosai már lemondtak róla, néhány évet
jósoltak neki hátra. Ekkor 43 éves volt. De itt találkozott
azzal az orvossal, aki a kezébe adott egy
könyvet és vele TSK számára az öngyógyítás esélyét
is.
„Mikor előadtam hosszú kórtörténetemet,
az orvos így szólt:
– Na, te szegény ember! Veled már megcsináltak
mindent, amire az európai orvosi
tudomány csak képes. Hát próbáljunk
valami egész mást. Átnyújtott egy könyvet.
– Olvasd el, és gyere vissza két nap
múlva.
Nézem a könyvet: Selva Raja Yesudian:
SPORT ÉS JÓGA. Elolvasom. Visszamegyek
hozzá.
– Szép ez nagyon, de nekem meg van tiltva
a mozgás!
– Hát majd én megengedem.”
Selva Rayan Yesudian és a Sport és jóga
Budapesten 1941-ben megjelent egy könyv, Sport
és jóga címen. Három hónap alatt elfogyott az első
kiadás ötezer példánya, és alig másfél évvel később
már a 9. kiadást érte meg. Azóta több mint
húsz nyelvre fordították le, és napjainkig több mint
4000000, azaz négymillió példányt adtak el belőle
a világon.
A könyv szerzője Selva Rayan Yesudian, egy madraszi
(mai nevén Chennai), dél-indiai keresztény
(Yesu dian – Jézus szolgája, az ő útját követő) orvos
dinasztia sarja, aki 1938-ban 22 évesen érkezett
Magyarországra, hogy a családi hagyományt folytatva
orvosnak tanuljon, és megismerje az európai
mozgás, sport kultúráját. Tíz hónap alatt tanult meg
magyarul. Itt tartózkodásának második évében
ismerkedett meg Haich Erzsébettel, aki jól ismert
zongoraművész, szobrász, író, és az adott korban
spirituális gondolkodóként tekintettek rá Budapesten.
Az ő szellemi, anyagi és nem utolsó sorban
kapcsolati tőkéjének köszönhetően jelent meg a
könyv 1941-ben. 1942-ben együtt alapították meg
Európa első jógaiskoláját Magyarországon, Budapesten.
Közös tevékenységüknek köszönhetően és
a könyv hatására több ezren, egyes adatok szerint
több mint tízezren jógáztak a negyvenes években
Magyarországon, legtöbben a fővárosban. 1948-
ban, a kommunista fordulat évében kényszerültek
elhagyni az országot, Svájcban telepedtek le.
Rácsodálkozom sokszor, hogy lehetett az, hogy
megjelent egy könyv a háborúba sodródó Magyarországon
1941-ben, egy teljesen ismeretlen, idegen
témában (jóga), és emberek ezreinek az életét, felfogását
változtatta meg. Yesudian, könyvének köszönhetően
azonnal ismertté és népszerűvé vált,
vele készített interjúk jelentek meg a legolvasottabb
lapokban és a rádióban. A Zeneakadémián is tartott
előadást a jógáról. A katonák magukkal vitték
és használták is a Don-kanyarban a Sport és Jógát.
Többen vallották, hogy a könyvnek köszönhető a
túlélésük… Teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a
magyarságot tekinti hídnak Nyugat és Kelet között.
1938 és 1948 között, tíz évet élt Magyarországon.
A 20. századi magyar történelem legzordabb, legtragikusabb
tíz évét élte át és túl. Úgy, hogy végig
kitartott hite és küldetése mellett. Indiai származása
ellenére szerették és tisztelték, és ő rokonságot
érzett a magyarokkal. Mély lelki közelséget.
A jóga-kor
„Áttanulmányoztuk együtt az alaplégzés
leírását, és az ő utasításai és vezetése
szerint elkezdtem a jógalégzéseket.
134
művészet
Persze, én bizalmatlan és hitetlen voltam
ekkor is – annyi kudarc után! Csak próbából
kezdtem el... – két hétre!
Elámultam! És naponta egyre jobban ámultam.
Minden panaszom elmúlt. Betegnaplóm
csupa negatív jel.
Hogy jogos kétkedésemet ellenőrizzem,
két hét múlva abbahagytam a légzéseket.
És visszamentem a régi kezelőorvosomhoz.
Katasztrófa! Minden panaszom kiújult.
Ekkor kénytelen voltam elhinni, hogy a
jógalégzésektől lettem jobban. És most
már erős meggyőződéssel folytattam napi
légzéseimet.”
Ez volt az a meghatározó élmény, aminek hatása
alatt Tamkó Sirató Károly elindul a jóga útján. Képezte
magát, rendszeresen gyakorolta a légzés mellett
az ászanákat is. Minden fellelhető jógával kapcsolatos
könyvet összegyűjt és elolvasott.
Kedves Olvasó! Álljunk meg újra! Csak egy kilégzésnyi
időre. Emlékezzünk vissza arra a képre,
amikor TSK a Párizs-Budapest vonaton ült, 1936-
ban. Tizenkét év kellett a talpra álláshoz, amihez
őt Yesudian Sport és jóga című könyve indította
el. Nincs adat arra, hogy személyesen találkoztak
volna. Valószínűbb, hogy nem, hiszen 1948-ban,
amikor TSK találkozott a könyvvel, Yesudianéknak
el kellett hagyniuk az országot. Később egy hozzá
írott verssel fejezte ki háláját:
Hogy köszönhessem meg:
meggyógyítottál
és új emberré építettél engem!
Nyavalyáim
panaszaim
gyengeségeim
megszámlálhatatlanul sokasodtak!
– Most panasztalan vagyok. Egészséges. Erős!
Orvosokra
gyógyszerekre
írokra
vajákokra
bedörzsölésre
és borogatásra
millió időt, pénzt és erőt tékozoltam!
– Most ragyogok mindezek nélkül!
És béthelt rágtam
füstöt szívtam
kávét szürcsöltem
s alkoholt.
– Most levegő az üdülésem!
Gyűlölködtem
Bosszút forraltam.
– Most békés vagyok és nyugodt!
MILARASPA MÁSODIK ÉNEKE
Selva Raja Yesudiannak küldtem
1952 halak havában.
Üdv Néked Mesterem
hogy rám hullattad tudásod nagy fényét!
Üdv Néked
köszönet
és ezer jóga-mudra!!
Hogy mondhassam el mindazt
amit énvelem tettél?
Jajgattam
és másokat kértem.
– Most mosolygok és én segítek másnak!
Kétség fojtott
örökös bánat
és céltalannak láttam mindent...
– Most fényben csillog a világ előttem!
Öreg voltam
135
művészet
fakó
és fáradt.
– Most friss vagyok, piros és fiatal.
Rád hallgattam
szavaidat én híven követtem
s Te új emberré Teremtettél engem!!!
Nincs a császárnak orvosa Pekingben
aki mindezt nyújthatta volna nékem
nincs főpap hét országban
aki mindezt nyújthatta volna nékem.
Nincs gyógyfű száz határban
ami mindezt nyújthatta volna nékem.
A föld minden kincsét
jelentéktelen semmiségnek érzem
ahhoz képest, amit énvelem tettél.
Nincs ember-mérték
mely méltó lenne Hozzád!
Minden reggel
ahogy lótusz-sziromba hajlik térdem
Te vagy az első sóhajtásom:
Áldjanak meg a Hatalmak
a Legnagyobbak üdveivel Téged!
Teljesült óhajaid erdejében
járj utolsó lépésedig!
Aztán pedig
ú g y l e g y e n a h o g y t e á l m o d t a d !
az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számába
„A hatha jóga” címen, Dr. Tamkó S. Károly néven,
ami jelen korunkban is érvényes tanulmány!
Ahogy elkezdte a jógagyakorlást (amikor csak
tehette, a szabadban!), komolyan elmerült annak
bölcseleti tanításában is. Ehhez még szanszkritül
is tanult. A jóga alapszövegeivel való ismerkedés
is jógafoglalkozásainak része volt. Iskolája akkoriban
ritkaság számba ment. Kezdetben idegenkedés,
bizalmatlanság fogadta, majd egyre népszerűbbé
vált. „Ne légy többet beteg!” című (most is kéziratban
lévő) művének fejezeteiből és a Korforduló
című önéletrajzi szövegéből megismerhetjük gyógyulásának
fázisait. Komolyan foglalkozott egy saját
jóga könyv megírásával, ami sajnos csupán terv
maradt.
„Tamkó öregkori lírájának egyik kulcsa
a jóga-korszak idején bekövetkezett
szemléletváltás, a korábbi biologista attitűdök
sajátos rendszerbe szerveződése.”
Egy lelkében mindig avantgárd költő, életének egy
válságos szakaszában találkozott egy több ezer éves
rendszerrel, a jógával, és lett egyre jobban elhivatott,
lelkes gyakorlóvá, majd oktatóvá. Példaértékű
számomra ez a drámai fordulatokban bővelkedő
emberi és költői sors, ami Tamkó Sirató Károlynak
jutott. A legreménytelenebb helyzetből is fel tudott
állni, majd nem csupán költészetével, hanem személyes
példáján keresztül is tanított és reményt
adott, és ad most is. Negyven éves korában orvosai
már lemondtak róla. De találkozott a jógával, és 75.
születésnapja előtt pár héttel ment el. Ránk hagyta
ezt a történetet, ahogy a verseit, tanításait. Ajándék
nekünk.
Szinte ismeretlen a Tamkót szerető olvasók többsége
előtt is, hogy milyen fontos szereplője, szakértője
lett ő a magyar jóga világának az ötvenes évektől
élete végéig. Először a gyógyulásán csodálkozó
orvosai küldtek hozzá pácienseket, akiknek megtanította
saját öngyógyító jógamódszerét. Sokat írt
erről, interjúkban is beszélt róla. Ő írta az ötvenes
évek egyetlen jógáról szóló ismeretterjesztő cikkét
Végül egy epizód Tamkó Sirató Károly, a költő, a
jógi életéből:
„Ifjúkori ismertségünk segített ahhoz,
hogy mint az Élet és Irodalom főszerkesztője
még szorosabb kapcsolatba kerültem
Tamkó Siratóval. Akkor éppen a
hatha jóga megszállottja volt: azt hiszem,
nemcsak azért, mert ízületi betegségét
jógával gyógyítja, hanem jógastúdiót is
136
művészet
nyitott, s az akkor gyanúsnak minősített
filozófiai háttérrel terhelt jógát, mint
sportgimnasztikát próbálta elterjeszteni,
s ebből megélni… Az 1960-as évek végén
Charles felkeresett a szerkesztőségben.
Akkor már több versét közöltem a lapban.
(Nyugodtan mondhatom: huszonöt év
hallgatás után az ÉS-ben kapott először
nyilvánosságot.) Kicsit félszegen, mármár
alázatosan sündörgött be, s megállt
íróasztalom előtt kétsoros zakójában:
„megengeded, hogy fejre álljak?”– Szemem
se rebbent, úgy válaszoltam. „Természetesen.
Ha kedved van hozzá, állj fejre!” …
néhány perc fejenállás után átnyújtotta
Emelkedés című versét, amelyet némi töprengés
után elfogadtam közlésre, s hamarosan
megjelent az Élet és Irodalomban.
a boldogsághoz elrepít !
egy szép agy itt
S egy jó agy itt
egyszer tán eddig elsegít
Jó szerencséd
izmodba tetterőt feszít
A jó légzés
a nyert ügyekkel felderít
Egy jó ügyvéd
a szenvedéstől mentesít
Egy jó orvos
életre kelt és lelkesít
Egy jó vers
A Transp 3-as szállítószalag „dallamára”
EMELKEDÉS
fotó: mediaklikk
forrás: Élet és Tudomány 1966. 2. szám 745. p.
Hivatkozások:
1. Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége
1989. szeptember 16.
2., 3. „ Harmic évig nem írtam verset” – Bánki Ilona interjúja Tamkó
Sirató Károllyal (Kritika, 1980./2.)
4., 5., 6. TSK: Pályám emlékezete – Korforduló (részlet)
7. Aczél Géza: Kortársaink: Tamkó Sirató Károly 145.o
8. Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége
1989.szeptember 16.
Hare Om! Gondoljunk hálával és tisztelettel az előttünk
járókra! ▯
137
művészet
művészet
Zumpf András
Talált fal
Új, mintegy 400 méter hosszú falfelületet találtak a sasszemű, leleményes falfirkászok! Az óbudai street art,
underground vizuális kultúrában évek óta meghatározó szerepet töltenek be a különböző legál és kevésbé engedélyezett
falakra fújt graffiti munkák, a tag-ektől, a kalligrafikus betű-kombinációktól az egyszerű rajzokon
át a fotórealisztikus képekig.
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Budapesten
elsőként, és egyelőre úgy tűnik utolsóként, már
2012-ben felismerte, hogy az egyre burjánzó, sokak
által bírált folyamatot célszerű normális mederbe
terelni, ezért engedélyezte néhány felületre a graffitik
fújását. Az utcai művészek azóta is élnek ezzel a
lehetőséggel. Különösen nagy nemzetközi hírnevet
szereztek az ún. „Fila legál falak”.
Sajnos az ismeretlenségbe burkolózó, világhírű angol
graffiti és performance művész, Banksy, valamennyiünk
nagy szomorúságára, még nem fújt oda
néhány polgárpukkasztó stencilt. Ja, és egy rozoga
bringát sem támasztott a kőrisfákhoz.
A hazai és nemzetközi graffitis szcénát alapvetően
a társak, a crew-k, a csoportok és a nézők elismertsége,
a minél nagyobb publicitás, az új felületek állandó
keresése mozgatja, élteti, határozza meg.
A sok vitát generáló Római-part rekonstrukciója,
kiemelten a gát projekt egyik része a Dunába folyó
patakok megerősítése (például a Barát- patak), torkolati
védművek építése. Ezek közül is legnagyobb
az Aranyhegyi-patak megerősítése, egy épülő támfal
az északi partoldalon, a Szentendrei úttól nyugatra.
Hiszen a 2013-as árvíznél a Duna majdnem
átszakította a gátat, elárasztással fenyegetve a Mocsáros-dűlőt.
A munka 2019-ben el is kezdődött, de
miután a harmada elkészült, a kivitelező Swietelsky
cég az év végén nagy hirtelen ott is hagyta a
terepet. Mint kiderült, Aquincum környezetében
elég sűrűn megtalálható régészeti problémák miatt.
Több sem kellett a graffitiseknek, futótűzként terjedt
a hír, hogy van itt egy vadi új fújható felület,
ahol zord őrzővédők nem fogják akadályozni a
munkát, tehát nem kell fejvesztve menekülni, elfutni.
A falfirkászokat egyáltalán nem érdekelték a mélyépítő
szakma csemegéi, a technológia újdonságai,
139
művészet
konkréten a szádfalazás, a résfalak, a talpgerenda,
a zsaluzott vasbeton támfal építése. A lényeg, hogy
ott van. Hogy jogilag kié, senkit sem érdekel, csak
fújni lehessen!
Őket néhány prózaibb, kétségtelenül gyakorlatias
dolog vonzotta a terepre, fújható, sima, homogén,
betonszürke felület, 69 darab 6 méteres tábla, több
mint 400 folyóméter hossz, 2 méteres magasság (ezt
még a lányok is felérik), így a teljes felület meghaladja
a 800 m2-t, és mindez érintetlen, szűz falfelület.
Ez a graffitisek álma!
Ráadásul a támfal előtt naponta többször is elgurulnak
a nemrégiben felújított Budapest-Esztergom
vasútvonal igazán szemet gyönyörködtető szerelvényei.
Akik az északi oldalon ülnek, néhány
másodpercig élvezhetik a növényzet takarásából
előbukkanó, közel 30 méterre lévő rajzokat. Ezek
ugyan nagyságrenddel kisebb vizuális élményt
nyújtanak, mint a H5-ös HÉV Filatorigát megállójánál
lévő munkák, de a híre ennek ellenére gyorsan
terjedt.
Nem elhanyagolható szempont, hogy a terület
könnyen megközelíthető nyugatról – ami az Óbuda
vasúti megállót jelenti –, a Zsófia utca végétől vagy a
Keled utca felől, míg a keleti végéről az Aquincumi
HÉV megállótól a Vasút utcai sáros földúton. Igaz,
hogy innen majd 1 km-t kell cipelni a kannákat.
A graffiti szcénában több állandó, vissza viszszatérő-vita
borzolja, osztja meg a writereket. Az
egyik ilyen, hogy mi is az igazi, az eredeti graffiti?
A konzervatív, klasszikus, ortodox felfogás szerint
csak a kalligrafikus betűrajzok az igaziak. Tehát
szóba sem jöhetnek az egyszerű rajzok, karakterek,
figurák, portrék, RIP falak, masterpiecek, vagy
vegyes (betű, karakter) falak. Ez a polémia akkor
csúcsosodott ki igazán, amikor Taker néhány évvel
ezelőtt fotórealisztikus stílusban (a nézők, laikusok,
graffiti kedvelők döntő többsége szerint művészi
módon) felrajzolta Bud Spencer emlékfalát a Filán,
amit aztán az ellenzők durván át is festettek. Tamás
azóta sem örvendeztet meg minket művészetével.
Az Aranyhegyi-patak graffitizett támfalát 2020-ban
kétszer, februárban és novemberben is végigfotóztam.
Az első, 2019-es év végi hullámban a pionírok
önfeledten dolgoztak, akik bátran foglalhattak
területeket, akár több táblányit is, nem zavarták
egymást, nem volt hiány a felületekben, és nem kellett
törődniük az alapozással sem. Jellemző, hogy
szinte valamennyi stílus képviselői fújtak, az egyszerű
betűktől, a kusza betűsorokig. Igazi csemege
lehetne egy graffiti stíluselemzőnek ennek a falnak
a pontos átbogarászása.
Február 19-én összesen 65 db falfelületet számoltam
meg, ebből 2 kifejezetten rajz, és 3 db vegyes
(figurával kiegészített betű) volt a támfalon. Azaz
a kalligrafikus firkák aránya 92%, alapvetően érvényesültek
az ortodox elvek. Leginkább wild-style
rajzok találhatók, nyilakkal, lángnyelvekkel, csillagokkal,
pöttyökkel, javarészt 3D árnyékolással.
Az egyik rajz silány naiv stílusban készült, kifejezetten
obszcén, pornográf tartalommal. Ilyen
140
művészet
vállalhatatlan firkálmányt eddig egyetlen Óbudai
falon sem találtam az elmúlt 7 évben. Természetesen
a szokásos feliratokat is láttam, szignókat,
dátumokat, világrengető filozófiai tartalmú sorok
azonban nem kerültek a falra.
Időközben a kivitelező komoly tereprendezést végzett
a támfal patak felőli oldalán, feltöltötték a talajt
egészen a talpgerenda felső szintjéig, ezzel a nyugati
végen 2 rajzot is eltakartak.
A második fotózáskor, november elsején már
„csak” 54 rajzot találtam, köszönhetően a tereprendezésnek,
valamint annak, hogy egy rajzot rendesen
túlméretezett a graffitis, így majdnem 3 tábla
hosszúra sikerült ez a nem túl részletes betűsor,
vagyis 36 m2-es lett a végeredmény. Szerencsére az
általam erősen vitatott naiv rajz is végképp eltűnt
a süllyesztőben. A kalligrafikus betűsorok aránya
tovább nőtt, jelenleg csak 2 figurás rajz van a támfalon.
Minden falfirkász tisztában van azzal, ha elkészült
a mű, le is fotózták, és levonultak a terepről, bármikor
jöhet a következő akció, és ráfújhatnak az előzőre.
Ezt senki nem veheti rossz néven. Persze vannak
megbecsült writerek, akik rajza akár évekig is háborítatlanul
látható. Ennek ellenére sok munka február
óta változatlan formában látható a támfalon.
Feltételezem az árvédelmi támfalat megrendelő
vízügyi szakemberek, tervezők, vagy kivitelezők
nem gondoltak arra, hogy milyen jót tesznek Óbuda
street art kultúrájának, a graffiti writereknek,
ezzel a hatalmas falfelülettel. Várom, hogy néhány
rajzoló guru (például Fork, Void, Greeno gonosz) is
felfedezze a támfalat. Előbb-utóbb a maradék 2/3
részt is be kell fejezni, a hatékony árvízvédelem érdekében,
tehát tovább nőnek a lehetőségek!
Minden adott ahhoz, hogy ez a fal is a legálisan firkálhatók
közé kerüljön. ▯
141
művészet
142
művészet
irodalom
HALMAI RÓBERT
Tikkasztó hőség
Regényrészlet
N
em tudok hozzászokni ehhez. Reggel fél kilenc, és már folyik rólam a víz. Megnézem megint a
hőmérőt az ablakban. Ugyanannyi, mint az előbb. Kinézek a piac felé, sehol senki. Az árnyékoló
ponyvái porosan lógnak. Verebek ugrálnak a padon. Gaz veri fel a járdaszigetet. A buszmegállóban
a szemeteshez napok óta nem nyúlt senki. A csarnok üvegajtajára ragasztott piros plakátok
teljesen kifakultak már. Ez a hőség tönkretesz mindent. Nem lenne szabad hagyniuk. A végén még azt hiszik
róluk az emberek, hogy semmivel sem jobbak az előző garnitúránál.
Hőhullám érkezik délről, az Adria felől. Kánikula lesz a következő napokban, az észak-afrikai eredetű
légtömeg várhatóan hosszú időre megül a Kárpát-medencében. Felhősödés csak elvétve lesz, csapadék kizárt.
Egyre aggasztóbb méreteket ölt az aszály, a mezőgazdaság új kihívások előtt áll. Az őszi búza kiszáradt. Csak
az árpa marad meg tavaszra, de abból is alacsony lesz a terméshozam.
Hanna a konyhában ücsörög, én az ablaknál állok. A bögrét kavargatja már percek óta. A kanalat a bögre
falához üti, éles csörömpölés. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Fel kell hívja magára a figyelmet. Én nyugodt
vagyok, igyekszem, hogy annak látsszak, azt hiszem, sikerül.
Kikapcsolom a tévét. Legalább az áramszolgáltatás helyre állt tegnapelőtt, így végre újra értesülhetünk a
hírekről. Alig múlt kilenc, és már nem lehet megmaradni a lakásban. Leeresztem a redőnyöket. Melegfront az
év végén. Nem mintha eddig fáztunk volna. Lassan már azt sem tudjuk, mit jelent fázni. Megszoktuk ezt is,
ahogy minden mást az utóbbi években.
Csak azt nem tudom megszokni, hogy Hanna már napok óta eltűnik hosszabb-rövidebb időre. Most is épp
a cipőjét húzza. Leugrik boltba, csak a fodrászhoz megy, ilyeneket mond. Nem hiszek neki. Mióta bevezették
a jegyrendszert, alig lehet kapni valamit. És a mágneskártyát is itthon felejti néha. Anélkül pedig nem adnak
neki semmit. Órákat tölt valahol máshol, talán valaki mással. Titkol valamit előlem. Olyan, mintha nem is a feleségem
lenne. Nem tudok hatással lenni rá, akármit is csinálok. Azóta az eset óta pedig végképp elvesztettem
őt. És ma is elmegy, ma, amikor pedig együtt kellene legyen a család.
Becsapódik mögötte az ajtó, el sem köszön. Kilesek a kisszobából a redőny résein. Látom az alakját, a járdán
az árnyékát, ahogy távolodik. A parkoló felé indul, a sátortábor mellett a hév megálló irányába. Aggódom
érte. A hírekben mondták, hogy mióta pár hete áttörték a határkerítést, és tábort vertek szinte mindegyik
nagyobb városban, megugrott az erőszakos cselekmények száma. És még a kijárási tilalom kiterjesztése sem
javított a közbiztonságon. Jobb, ha elkerüli őket. Vigyáznom kellene rá.
Ahogy gyorsan elindulok, belerúgok a kiságyba, éles fájdalom hasít a lábujjamba. Kicsúszik egy káromkodás,
nem szeretem ezt, jobb a szánkat is és a lelkünket is tisztán tartani. Megtámaszkodom a rácsos ágyban és
mozgatni kezdem, tompább már, lassan elmúlik. Mióta elvetélt, nem engedte kidobni a gyerekágyat. Dühös
vagyok, hogy ebben Hannára hagytam a döntést. Majd holnap megoldom ezt is.
Felhúzom gyorsan a tornacipőt, és úgy, ahogy vagyok, félmeztelenül utána szaladok. A szentháromság
templom mellett látom meg, nem akarom megzavarni, messziről figyelem. Egyszerre aggódom érte és haragszom
rá a titkai miatt. Hogy vannak titkai. Nem balra, a hév megálló felé, hanem jobbra fordul, a családvédelmi
hatóság irányába. A fegyveres őröket elkerüli, az út túloldalán megyek utána, távolról követem. Talán a
meleg miatt üresek az utcák, pedig mióta a tömegközlekedést is leállították, jobb híján mindenki gyalog megy
mindenhova. A házfalak árnyékába húzódok, ő a tűző napon siet.
Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy teheti meg ezt velem annyi év után. Mindig mindent megadtam
neki, amit csak kért. És most ezt teszi. Egy idegennel találkozik lopva, titokban. Kicsit lemaradok tőle, de nem
is baj, nem szeretném, ha észrevenne. Ha a kereszteződésben egyenesen továbbmegy, az ellenőrző pontnál
úgyis megállítják. Furcsa, de ez most megnyugtat. A hivatali negyedbe nem léphet be. Faggatni kezdenék a
katonák, talán még meg is motoznák. És akkor hirtelen ott teremnék, és megmenthetném őt a letartóztatástól.
Biztosan hazaengednék velem, még ezek a fiatal kölykök is tudják, hogy hiába lóg a vállukon a fegyver, a
nemzet alapját a család jelenti. A család alapja pedig a családfő tekintélye. És Hannának otthon van a helye.
Meglep, hogy hirtelen, még a kereszteződés előtt balra fordul a sikátorba, az iskola romjai felé. Pár percre
elvesztem a szemem elől, már kezdek megijedni, amikor a keresztény mártírok szobra mögött, az iskola előtti
játszótéren látom meg. Az egyik hintában ül, cigarettázik. Lábával a kórókat rugdossa. Biztos vagyok abban,
hogy vár valakit. Leülök a kiszáradt szökőkút peremére, hátamat égeti a nap. Míg Hanna egyik slukkot szívja
a másik után, én a kordonra ragasztott megfakult fotókat nézem, a mécsestartókra rakódott port, az aszfaltra
folyt viaszt, a kiszáradt virágokat. Alig egy éve történt, és már mindenki elfeledkezett szegény gyerekekről.
Nem tudom, meddig ülünk ott, én a szökőkúton, ő a hintában. A kavicsokat rugdosom a cipőmmel, a villanyoszlopokon
mozdulatlanul lógó nemzeti színű lobogókat, a csonka rádiótornyot bámulom a hegyen, amikor
a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Megérkezett végre, akivel itt van titkos találkája. Óvatosan arra
fordulok, és Hannát látom, ahogy a tér túlsó felén befordul a sarkon és eltűnik a szemem elől. Felpattanok,
de megcsúszok a kavicsokon, hosszú perceknek tűnik, mire visszanyerem az egyensúlyom és utána rohanok.
Befordulok a sarkon, és földbe gyökerezik a lábam. Eltűnt. Nyoma veszett. Mintha soha nem is lett volna a
feleségem.
Kapkodom a fejem. Egyik háztól a másikig, egyik fától a másikig, a rozsdás tűzcsapra nézek, igyekszem
belesni a kapualjak árnyékába. Nem mozdulok, hátha akkor ő mozdul meg. Már nem is tudom, mi lenne
a jobb, ha tényleg eltűnne, vagy ha egyszer csak előbukkanna az egyik autó mögül. Elindulok a múzeum
felé, lassan megyek, a legkisebb mozgást sem akarom elszalasztani, minden lépéssel egyre feszültebb leszek.
Mintha ő lesne rám az ablakokból, mintha minden kapuban ő várna, érzem a jelenlétét. Tele van az utca a hiányával,
és ettől egyre inkább olyan, mintha tényleg itt lenne valahol. Már majdnem a főútnál vagyok, amikor
az egyik kapualjba beránt egy kéz, csavar egyet a karomon, és maga előtt beljebb lök, a ház belső udvarára.
A döbbenettől mozdulni sem tudok. Az udvar valamikor kellemes, enyhet adó kis kert lehetett. Lugas
144
irodalom
fakeretét látom, elkorhadt fákat, egy fémkeretes padot, amelyikről lepattogzott a festék, pár csenevész rózsabokor
gallyait mellette, az egyik sarokban egy csapot, sárga víz csöpög belőle, a falhoz egy talicska tolva,
benne gereblye és ásó, mögötte bontott tégla, tőle jobbra egy szőnyegporoló, hátul komposztálóláda, mellette
paradicsomkarók, egy kis üvegház betört üvegekkel. És a kiszáradt füvön gyerekek játszanak. A talicskába
egy kislány mászik éppen, a csap alá egy kisfiú hajol, a paradicsomkarók között gyerekek kergetőznek, az
udvarra néző ablakok párkányán és a lakásokba vezető lépcsőn ücsörögnek, nevetnek, visítanak, sírnak vagy
csak csendben nézelődnek. Néger gyerekek. Vastag, fekete hajú arab gyerekek. Keskeny szemű, sárga bőrű
gyerekek. Vékony hajúak, magas homlokúak, nagyorrúak, vastag ajkúak, nagy fülűek. Mások, mint amilyenek
a mi gyerekeink.
Közben Hanna áll mellettem és arról beszél, hogy nem akarta, hogy lássam ezt, mert tudja, mit gondolok
róluk. Hogy olyannak látom őket, mint a sáskák, akik letarolják a kultúránkat, hogy csak az erőszaktevőket
látom bennük, akik miatt már élni sem lehet ebben az országban. De nézzek csak rájuk, tényleg ők jelentik a
legnagyobb veszélyt? A szíve szakad meg. Ki tudja, honnan jöttek, mit éltek át, háborút, borzalmakat, kegyetlenkedést,
elvesztették a családjukat, nem maradt semmijük. Két hete jár ide titokban, és segít nekik, eteti őket,
játszik velük, megérdemlik ők is az esélyt. Legalább ma legyek kicsit megértő, kéri.
Nézem őt és nem értem. Mintha nem ismerném, mintha soha nem is ismertem volna, mintha nem is a
feleségem lenne. Egyszerűen nem érti, még mindig nem érti, mi miért történt úgy az utóbbi években, ahogy
történt. És már nem is akarom megmagyarázni neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha egy vadidegen pasival
találkozik a játszótéren, ha félrelép, ha átver, ha mással dug a hátam mögött. Azzal tudtam volna mit kezdeni.
Ezzel csak egyet tehetek.
Karácsony van, az isten szerelmére, kiabálja utánam, miközben kilépek a ház kapuján és balra fordulok.
145
irodalom
tudomány
Kemény Vagyim
Óbudai robotok
Interjú Haidegger Tamással
Dr. Haidegger Tamás a Műegyetemen űrrobotkarok irányításából szerezte villamosmérnöki diplomáját, majd
egy agysebészeti robot fejlesztésbe kapcsolódott be az amerikai Johns Hopkins Egyetemen. Doktori disszertációját
sebészrobotikából és távsebészetből írta. Az Óbudai Egyetem Kutató és Innovációs Központ (EKIK)
főigazgatója. Kutatási projektjei a robotsebészet, az űrtávsebészet és az orvosbiológia területeit érintik. Vele
beszélgettünk az Óbudai Egyetem átalakulásáról, kutatásokról, innovációról.
Hogyan tud felkerülni a világ kutatóműhelyeinek
innovációs térképére az Óbudai Egyetem?
Az a jó hírem, hogy már fent vagyunk azon a bizonyos
virtuális térképen! A legfontosabb, hogy
legyen az adott műhelynek olyan területe, amelyben
módszertanilag vagy tematikailag fel tud
mutatni speciális tudást, és ez eredményekben is
jelentkezik. Az elmúlt 10 évben az Óbudai Egyetem
nagy változáson ment át, döntően az oktatásra
koncentráló főiskolából átalakultunk a kiválósági
szempontokat figyelembe vevő, kutatás-fejlesztést
is magába foglaló egyetemmé. Egyrészt az oktatói
gárdának el kellett mozdulni tudományos-kutatási
irányba, másrészt olyan új embereket alkalmazott
az egyetem, akik már ennek az új programnak a
megvalósításában tudtak segíteni. Erre a bázisra
épülve már elindulhatnak új innovációs programok,
amelyek szép lassan nemzetközi szinten is jól
látható eredményeket hoznak. Ennek legjobb közvetlen
visszaigazolása az élő nemzetközi szakmai
kapcsolatok és futó K+F+I projektek.
Az a hely, ahol most beszélgetünk (a Bécsi úti kampusz
központi laborja), nagyon jól példázza a változást:
az Egyetemi Kutató és Innovációs Központot
(röviden: EKIK, http://ekik.uni-obuda.hu/) 8 éve
alapította Prof. Rudas Imre akkori rektor, azzal a
céllal, hogy összefogja, koordinálja az egyetemen
zajló kutatásokat; határozzon meg irányokat, amelyek
kijelölik a fontosabb kitörési területeket a következő
évekre; ehhez biztosítson infrastruktúrát,
vonjon be kutatókat. Ha hagytuk volna a kutatásokat
az addigi mederben folyni, akkor a karokon zajló
kisebb projektekből nem, vagy csak sokkal lassabban
alakultak volna ki piacképes, világszinten
is számon tartott történetek, hiszen ott a fő fókusz
a hallgatók oktatási igényeinek kiszolgálása, és a
képzési portfólió folyamatos fejlesztése.
Az első öt év kezdeti szárnypróbálgatásai után kialakult
a megfelelő strukturális és személyi feltételrendszer
ahhoz, hogy a kutatás-fejlesztés-innováció
igazán beinduljon az EKIK-ben.
Hogyan tudnánk megkülönböztetni ezt a három,
szorosan összetartozó fogalmat?
Amikor kutatásról beszélünk, akkor általában a
háttértudást jelentő, a további fejlesztésekhez szükséges
matematikai, informatikai, mérnöki alapokat
nyújtó vizsgálatokra gondolunk. Az ilyen nagy kutatások
szokták a tudományegyetemek karakterét
meghatározni, években-évtizedekben mérhető az,
hogy olyan eredményei legyenek ezeknek, hogy a
végén, ha áttételesen is, de hozzanak valamilyen
kézzelfogható (értsd: gazdasági) hasznot. Az Óbudai
Egyetemnek nem adatott meg, hogy ezeket a
nagyobb szabású, hosszú távban gondolkodó kutatásokat
futtassa. Sokkal jobban tudunk koncentrálni
az alkalmazott kutatásra, ipari fejlesztésre, ráadásul
a tudományfinanszírozás európai és állami
modelljei is olyan kutatásokat támogatnak, amelyek
rövid távon tudnak csatlakozni piaci mechanizmusokhoz.
Nagyrészt a kari szinten bejáratódott kapcsolatrendszer
termeli ki a K+F együttműködéseket
az oktatás számára is hasznosítható pályázatokból
vagy direkt ipari megrendelésekből. Az innovációs
folyamatok már ezektől elválnak, hiszen ott a cél a
konkrét új szellemi alkotás termékké fejlesztése, és
az ehhez szükséges teljesen egyedi folyamatok kialakítása
és fenntartása.
Nem szokott ebből gond lenni, hogy a pályázati
kiírások, vagyis az egyetemhez, a tudományos logikához
képest külsődleges tényezők határozzák
meg a kutatások jellegét?
Az alulfinanszírozott kutatói szféra, az alkalmazott
kutatások világa ilyen: tudni kell alkalmazkodni.
Éppen ezért rendezkedtünk be ütőképes kutatói
csapattal, eszközparkkal, hogy tudjunk reagálni.
Az évek során rengeteg mérnöki problémát oldottunk
meg, felgyűlt a tudás, kialakultak sablonok,
keretrendszer szintű megoldások, így azt tudom
mondani, hogy szinte bármilyen új megrendelésnél
60-70%-ban tudunk a meglévő tudásra, korábbi prototípusra,
szoftverre támaszkodni, már csak a maradék,
termékspecifikus részt kell hozzátennünk.
Hogy a végén egy autonóm targoncarendszer lesz,
vagy egy vérszállító drónhálózat, a robotikai eszköz-
és tudáskészletünk szempontjából hasonló nehézségű
feladat.
147
tudomány
Ha jól értem, éppen ez a fajta rugalmasság az új
elem az Óbudai Egyetem, az EKIK működésében.
Igen, az első öt évben létrehoztuk azt az infrastruktúrát
és azt a tudásbázist, amely alkalmassá tesz
minket arra, hogy ne kelljen egy konkrét pályázatra,
megrendelésre várni, mert csak ahhoz értünk,
hanem olyan különböző szolgáltatásokat tudunk
értékesíteni, amelyek egészen sokféle probléma
megoldásához tudnak kapcsolódni. Konkrétan például
egy európai partner megkeresett minket, mert
olvasta a referenciáink között, hogy intelligens
mechatronikai eszközök fejlesztésében kompetenciával
rendelkezünk, eddig már fejlesztettünk
autóalkatrészt készítő cégnek robotokat, drónra
szerelhető változatot és tengeralattjárón használható
rendszert, neki pedig sertésfeldolgozást kell
automatizálni. És mi fel tudjuk mérni, hogy milyen
erőforrásokat kell erre a feladatra lekötni, az eddigi
részrendszereinkből, elméleti koncepcióinkból mit
tudunk hasznosítani stb.
Mennyire lehet az egyetemistákat bevonni a kutatásokba?
És az oktatókat?
Az oktatóink nagyon elfoglaltak, országos szinten
is az egyik legnagyobb hallgató/oktató számot produkáljuk,
25 és 30 között van ez a mutatónk, ami
azt jelenti, hogy a még elfogadhatónak tartott 10-
es értékhez képest kétszeres-háromszoros a leterheltség.
A diákok pedig, döntően a bolognai rendszernek
köszönhetően gyorsított ütemű képzést
kapnak, és a tudományos-kutatói elmélyüléshez
egyszerűen nem töltenek elég időt egy témával, sőt,
igazából az egyetemen se.
Az EKIK-ben elsősorban szenior MSc-s és PhD-hallgatókat,
posztdoktori fiatal kutatókat tudunk bevonni
a programokba. Sikerült egy állandó kutatói
csapatot összehozni, így megoldódik a tudásaggregáció
kérdése is. A folyamatos kutatói-fejlesztői
munka miatt képesek vagyunk ha nem is óriási, de
a kutatói szférában versenyképesnek mondható fizetéseket
adni.
Milyen kutatások vannak az EKIK-ben?
Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat tudjunk
felmutatni, leszűkítettük a portfóliónkat:
egyrészt robotika, intelligens rendszerek, mechatronika,
másrészt orvostechnikai, harmadrészt a
kiberbiztonság a választott stratégiai területek. El
kellett engedni bizonyos témákat, például járműgyártásban
és az ehhez kapcsolódó fejlesztésekben
telített a magyar kutatói piac, agrártechnológiában
is túl nagy a belépési küszöb, ezekbe kár lenne belekezdeni
vagy komoly energiát, pénzt fektetni.
Kutatásról és fejlesztésről beszéltünk, hogyan viszonyul
mindehhez az innováció?
A valódi innováció, amelyik radikálisan átalakítja
az adott iparágat, vagy egészen új terméket állít elő,
2020 tavaszán
Az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és
Innovációs Központjában (EKIK) és a Neumann
János Informatikai Karán született
meg egy különleges berendezés megvalósításának
ötlete, illeszkedve az Egyetem
kiberorvosi rendszerek kutatás-fejlesztési
stratégiai irányához. Az Egyetem kutatói
egy olyan tömeg-lélegeztetőgép fejlesztésén
dolgoznak, amely nagyszámú, egyszerre
akár 5, 10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú
koronavírusos beteg ellátására is alkalmas
lehet, akár tábori körülmények között
is. Az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a
Bejczy Antal iRobottechnikai Központja által
kezdeményezett, karitatív, nonprofit módon
működő MassVentil Project néven futó
kutatás-fejlesztéshez március eleje óta egyre
több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari
szereplő csatlakozik. A kutatók, a járvány
rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az
idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy
minél több fejlesztőmérnököt és szakembert
tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal
gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.
148
tudomány
azaz nevezzük startup szerű kezdeményezéseknek,
most jelenik meg az egyetemen. Miközben Magyarországon
– piaci és állami segítséggel – kialakult
egy kezdetleges startup ökoszisztéma, az egyetemeken
alig jelent meg ez a fajta vállalkozói szellem.
Az olyan ötletek felkarolása, amelyektől azt várjuk,
hogy emberek százezreinek könnyíti meg az életét
és/vagy euromilliárdokat hoz és/vagy iparágakat
forgat fel, más módszertant és hozzáállást kíván az
egyetemtől.
Az elmúlt években elindult az egyetemi innovációs
ökoszisztéma megteremtése több intézményben,
így az Óbudai Egyetemen is, állami (NKFIH) támogatással.
A központi pályázati rendszer elvárja az
egyetemektől, hogy alakítsanak ki versenyképes és
élhető szellemitulajdon-kezelési szabályozást, indítsanak
be programokat, alapítsanak projekt irodákat,
hozzanak létre innovációs tanácsadói köröket,
amelyek segítik az ötletgazdákat. Az egyetemi
képzésbe illeszkedő startup kurzusokat is indítani
kellett, amelyek a Hungarian Startup University
keretrendszer segítségével megmutatják a hallgatóknak,
hogyan kell céget alapítani, miként kell a
szellemi tulajdont védeni, hogyan kell üzleti tervet
írni, milyen finanszírozási modellekben érdemes
gondolkodni stb.
Két féléves a kurzus, az elsőben az ötlet kidolgozása
a cél, a másodikban egy mentor segítségével potenciális
befektetők előtti prezentációig jutnak el a
legjobb projektek. A kezdeti számok nagyon bíztatóak,
közel 250-en vették fel a kurzust nálunk, majd
meglátjuk, hányan morzsolódnak le, hány igazán jó
ötlet születik.
Másféle tudás szükséges a jó ötlet kidolgozásához
és megint más az ötleten alapuló vállalkozás
sikeres vezetéséhez. Az elsőhöz mérnöki tudásra,
a technikai környezet ismeretére, kreativitásra, a
másodikhoz csapatvezetés, piaci ismeretek, vállalkozói
szellem igényeltetik.
Valóban. A hagyományos mérnökképzésből bántóan
hiányzik a csapatmunkára és a vezetői szerepre
felkészítés, pedig a hallgatóink zöme nem technikusként,
hanem (idővel) vezetői beosztásban fog
2020 őszén
Elektromos meghajtású, önjáró, intelligens
szervizképességű autóbusz-alvázcsalád fejlesztését
kezdte meg az Ikarus Járműtechnika
Kft. és az Óbudai Egyetem konzorciuma.
Az Ikarus közleménye szerint 841 millió forint
vissza nem térítendő támogatás nyertek
az 1,582 milliárd forint költségű projekthez.
A tervek szerint a 2023. március 31-én záruló
projekt során az alvázcsalád tagjaira különböző
hosszúságú és eltérő felhasználói igényeket
kiszolgáló autóbuszok épülhetnek,
minimális többlettervezési munka befektetésével.
Az üzemeltetési költségek a tervek
szerint jelentősen csökkenthetők lesznek
azzal, hogy az 5G kommunikáció révén
optimalizálható lesz a járművek a városi
közlekedésben való részvétele. Az Óbudai
Egyetem fogja elkészíteni az „okosbusz” és
az intelligens szervizrendszer közötti állandó
kommunikációs kapcsolatot.
dolgozni. A választható tárgyak kínálatbővítésével
tudunk erre reagálni. Saját tapasztalatból is beszélek,
van egy startup cég, amelynek társalapítója
vagyok, a HandInScan (digitális kézhigiénés minőségellenőrzést,
a kézmosás újfajta értékelési rendszerét
fejlesztették ki – a szerk.), nekem a ma már
részvénytársaságként működő cég volt az üzleti
iskolám, ha úgy tetszik. Ezért a saját kurzusomon,
a számítógéppel integrált sebészeti rendszerekről
tartott órán a robotika és a képalkotó technika,
vagyis a technológiai-mérnöki tudás átadásán túl
a befektetőkről, a piaci környezetről is beszélek,
így a hallgatók tudják értelmezni, vagy legalább is
helyén kezelni a startupok világában, különösen
az orvostechnikaiaknál röpködő dollárszázmilliókat.
Reméljük, hogy egyre több hallgató kedvet kap
majd a saját ötlet megvalósításához.
Az egyetemek együttműködése is tudna választ
jelenteni a különböző kompetenciák
149
tudomány
összekapcsolására. Ha csak Óbudára gondolunk,
az IBS vállalkozói és a Milton Friedman kommunikációs
szakemberei ragyogóan tudnák kiegészíteni
az Óbudai Egyetem mérnökeit.
Az Óbudai Egyetem nyitott minden irányú tudásmegosztásra:
még a háziversenyeinket is úgy hirdetjük
meg, hogy más egyetemekről is szívesen
látunk jelentkezőket, csapattagokat. Örülnénk, ha
beindulna valamiféle kooperáció az óbudai egyetemek
között is, ebben még van lemaradásunk, de
talán hamarosan lesz változás, ha az egyetemi élet
újra megjelenhet majd a köztereken: a kulturális
terepen lehetnek az első találkozási pontok a többiekkel.
Amiről már most be tudok számolni, az
a BME-vel, a nagyobbik mérnökegyetemmel való
mély, szerves együttműködés, úgy hallgatói, mint
vezetői szinten. Az oktatási stratégiáinkat folyamatosan
összehangoljuk, de ez igaz az innovációs
terveinkre is.
Hogyan tört ki az Óbudai Egyetem a BME kistestvére
szerepből?
Az elmúlt tíz évben tudatosan törekedtünk
arra, hogy a főiskolai múltat hátrahagyva rátaláljunk
azokra a részterületekre, amelyekben
versenyképesek lehetünk. Fontos volt a mérnöki
tudás teljességét lefedő képzési kínálat kialakítása,
az idén csatlakozó Ybl Miklós Építéstudományi
Karral ez megvalósult.
És világviszonylatban hova tudjuk elhelyezni az
Óbudai Egyetem kutatóközpontját? Milyen erősségű
a többiekhez képest?
Alapvetően átalakult a tudományos-kutatói élet az
elmúlt évtizedekben. Természetesen még most is
meg lehet nevezni a világban azt a pár helyet, ahova
egy fiatal kutató, ha hívják, gondolkodás nélkül
aláír. De ma már sokkal inkább az a mércéje a kutatóközpontoknak,
hogy mennyire és hogyan jelennek
meg a tudásmegosztás platformjain az általuk
fejlesztett programok, szoftverek, megoldások. Az
open source mozgalom radikálisan átalakította a
mérnöki tudományok világát: például január elsejétől
az Európai Unióban közfinanszírozású tudományos
munka eredményét nem lehet fizetős helyen
publikálni, annak érdekében hogy ne ragadjon
be a tudás kiadóknál, legyen része a tudományos
közösség tudásának. A magas színvonalú open
source/open access munkákkal egy kisebb központ
is ki tud tűnni az átlagból.
150
tudomány
Az Óbudai Egyetem és a jövő hallgatói
Igyekszünk minden módon vonzóvá tenni
az egyetemünket.
A Karok és a Kancellária közösen folytat
intenzív kampányt annak érdekében, hogy
bemutassuk intézményünket, amely országos
szinten már most is az egyik legnépszerűbb
gyakorlatorientált képzéseivel. Legnagyobb
erősségünk, hogy a nálunk - bármely
szakon - szerzett diploma piacképes, ugyanis
végzős hallgatóink többsége állásajánlattal
léphet tovább, hiszen a duális oktatási
forma választása esetén már tanulmányaik
alatt dolgozhatnak, és így direkt kapcsolatba
kerülhetnek az ipari szereplőkkel. Az is
nagy vonzerőt jelent sokuk számára, hogy
igyekszünk bevonni őket a kutatómunkába,
amivel mindenki jól jár. Szükségünk van az
újszerű, innovatív, lendületes látásmódra.
Nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy oktatóink,
hallgatóink valóban családbarát környezetben
dolgozhassanak, tanulhassanak.
Ezt mutatja, hogy 2017-től minden évben elnyertük
a kitüntető Családbarát Munkahely
címet, így idén is.
A járványhelyzet miatt most elsősorban az
internetes felületeken, leginkább közösségi
média útján hívjuk fel a figyelmet naprakész
képzéseink sokszínűségére. Emellett
mindig képviseltetjük magunkat az Educatio
Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon,
továbbá az általános iskolai és gimnáziumi
tanulók nagy örömére olyan programokat
kínálunk a Kutatók Éjszakáján, amivel már
fiatal korukban felkelthetjük érdeklődésüket
a műszaki pálya iránt.
Nem minden tudásmorzsából lesz világmegváltó
innováció, és a megosztott tudás sokszár másokat
sarkall és segít új áttörések elérésére. Természetesen
az innováció területén nem mindent osztunk
meg egymással. Van a mérnöki tudás közös, egymással
nyíltan megosztott része, a fejlesztések körülbelül
70%-ban erre a közös tudásra támaszkodik,
és utána a maradék 30%-ot kell új elemekkel bővíteni.
Pont ez gyorsítja fel az innovációs ökoszisztémát,
mert senkinek nem kell nulláról elindulnia
az új projektjeinél. Saját példánkon bemutatva: mi
nem robotkart fejlesztünk, hanem megvesszük a
piacról a kész robotkart, mint technológiát, letöltjük
a megosztott szoftvereket hozzá és a kar végére
fejlesztünk speciális megfogót és szenzorrendszert.
A hozzáadott értékünk a már létező és az újonnan
fejlesztett technológiák integrációja lesz, a hozzá
készített szoftver és alkalmazás-specifikus elemek,
amiket aztán még lehet, hogy egy startupba csomagolva
értékesíteni tudunk a piacon.
Végül egy személyes kérdés. Tanult és dolgozott
a Johns Hopkinson. Miért nem maradt ott, vagy
máshol külföldön? És ha már hazajött, miért Óbudát
választotta?
Egy évet tanultam az Egyesült Államokban, utána
kettőt Ausztriában, aminek az volt az eredménye,
hogy láttam pozitív mintát, amit meg kívántam valósítani,
felépíteni itthon is. Az előzőekben elmesélt
globális K+F+I változásokból következik, hogy már
itthonról is be lehet kapcsolódni a világ kutatói közösségébe,
és egyre inkább elismert partnerként.
Az Óbudai Egyetemet azért választottam, mert ez
egy most formálódó történet kiváló szakmai gárdával,
egy karizmatikus vezető irányítása alatt. Vonzó
kihívás vezetőként részt venni az alakításában,
vonzóbb, mint betagozódni egy kialakult, kicsit talán
meg is kövesedett struktúrába, ami külföldön
vagy akár itthon máshol várt volna rám. ▯
Látszólag ellenmondás van a startupok logikája
és az open source működésmód között. Hogyan
oldódik ez fel?
Ehhez a cikkhez videó is tartozik, amit úgy tud megnézni,
ha beolvassa telefonja kamerájával ezt a kódot.
FOTÓ: Dohi Gabriella
151
tudomány
szocio
Baranyi Marcsi
Nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!
60 éves a Foglalkoztatási Központ! Az évtizedek során számtalan név, helyszín és funkcióváltáson átesett
intézményt és annak jelenlegi vezetőjét mutatjuk be.
Janurikné Csonka Erika az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ vezetője kötelesség- és felelősségtudatát
otthonról hozta, az élethosszig tartó tanulás elkötelezett híve. Gyakran mert „újratervezni”,
ha éppen úgy hozta az élet, munkát, lakhelyet is bátran váltott, de társat egy életre választott. Bár gyökerei
vidékre húzzák, a szíve már Óbudáért dobog.
Erika a hatvanas évek közepén született Debrecenben,
mégis inkább Szarvast tartja szülőhelyének,
ahol felnőtt. Szakmunkás szülei azt szerették volna,
hogy ő már diplomás legyen, amit Erika többszörösen
is túlteljesített. „Az édesanyám debreceni
családjában több óvónő is volt, sokat játszottam a
gyerekekkel, amit nagyon szerettem. Ezért a gimnázium
után a pályaválasztás nem volt kérdéses,
óvónő lettem.” – mondja. Majd elvégezte az Evangélikus
Hittudományi Egyetem hittanári szakát,
később a debreceni Tanítóképző Főiskolát is. Évekig
tanított, majd amikor megcsapta a kiégés szele, ismét
váltott. Akkoriban vesztette el az édesapját, a
gyászfeldolgozás pedig megerősítette abban, hogy
nemcsak munkát, de szférát is váltania kell. A tanítás
után a szociális munka következett. Az Ótemplomi
Szeretetszolgálat újonnan induló Támogató
Szolgáltatásának beindítására Erikát kérték fel.
„Ehhez új készségekre, tudásokra volt szükségem.
El is kezdtem pszichológiát tanulni a Szegedi Tudományegyetem
pszichológia szakán, és okleveles
pszichológus lettem. A pszichológia mindig is közel
állt hozzám, gyakran tapasztaltam, hogy az emberek
könnyen megnyíltak nekem.” – fűzi hozzá. Menet
közben okleveles szociális munkás diplomát is
szerzett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat egy idő
után Országos Evangélikus Módszertani Központtá
vált. „Harminckilenc, főként bentlakásos idősotthon
volt rám bízva. Jártam az országot, nagyon sok
intézményvezető munkáját, problémáját ismertem
meg és igyekeztem segíteni nekik” – magyarázza.
Évek múltán Szarvasról a fővárosba helyezték át a
Módszertani Központot. Így Erika újra visszakapta
a Támogató Szolgálat vezetését, de úgy érezte, hogy
már nem talál benne szakmai kihívást, ezért ismét
továbblépett.
Minden rosszban van valami jó
Állásportálokat nézegetve az Óbudai Rehabilitációs
és Foglalkoztatási Központ álláshirdetésén
akadt meg a szeme, ekkor már 2011-et írtak. „Megkértem
a férjem, hogy jöjjön fel velem Budapestre,
és nézzük meg ezt az intézményt az egyik hétvégén.
Akkor éppen zárva volt, de a külső megjelenésben
is látszott, hogy volna itt tennivaló. Sokan
jelentkeztünk az állásra, végül kettőnket hívtak be
Kovács Éva
Egyidős vagyok az intézménnyel! 1979. óta dolgozom a
varrodában, eredetileg szabásznak jöttem. Hárman szabtunk
több, mint 30 bedolgozónak, Muhari Kálmánné
Erzsike részlegvezető keze alatt. Akkor még a III. ker. Tanács
VB. Szociális Foglalkoztatója voltunk. Sokféle munkánk
volt, sok megrendelőnek. Többek között a kerületi
óvodák, bölcsődék számára ágyneműt, tornazsákot, partedlit,
a Kelta utcai iskolának félkötényt, a Martos Flóra
Gimnázium ballagó lányainak szoknyát varrtunk.
A kerületben több textilgyár (Goldberger, Lenáru) is termelt
szebbnél szebb anyagokat, kedvünkre válogathattunk
saját termékek előállításhoz. Ügyeskezű nyugdíjas
bedolgozóink otthon, háztartási varrógépeken darabbérért
készítettek flanel hálóinget, otthonkát, ágyneműt,
kombinét. Ezek a Szociális Intézetek Boltjában találtak
gazdára. Dolgoztunk a Margit Kórháznak, az Óbudai
Társaskörnek és az Óbudai Ifjúsági Háznak, de a kerületen
kívülről is megkerestek minket kórházak, munkásszállók,
szállodák, sőt még a Néphadseregnek is varrtunk
zászlót.
Az idő múlásával a munkatársak és a bedolgozók is elfogytak
mellőlem, vezetőváltások történtek. Megszűnt
a szabászat terme, az Értelmi Fogyatékosok Napközi
Otthona került oda. Mint minden új és ismeretlen körülmény
vegyes érzelmekkel töltött el, de bíztam a jövőben,
az új vezetésben és magamban is. Jól tettem! A textilgyárak
ugyan megszűntek, a saját termékek gyártása is, de
egymásra találtunk egy szövetkezettel (FŐNIX), akik német
és francia gyermekruhákat varrattak bérmunkában.
Nekik már igen magas minőség kellett. Szerencsém volt
az új csapatommal, bár nemcsak szakképzett varrónőkből
állt, mégis tudtak az elvárásoknak megfelelő munkát
végezni. Többüket a munkanélküli központból szerződtette
a főnököm. Amikor a Főnix Szövetkezet megszűnt,
vállalkozók kerestek meg minket, akik a kerületben laktak,
dolgoztak. Éveken át adott munkát a varrodának a
KÜSZI Kft, lakástextíliával foglalkoztak, ezeket szabtuk,
varrtuk, csomagoltuk.
2007. körül nagy szívfájdalmamra megint változás történt.
Megszűnt a nyugdíjasok foglalkoztatása, megsirattuk
egymást. Megint az ismeretlen előtt álltam, kisebb
műhelybe kerültem, reménykedtem. Onnantól sérült,
fogyatékos embereket foglalkoztathattunk. Nehezen
találtunk, találunk közöttük olyan ellátottat, aki ipari
gyorsvarrógépen dolgozhat. Kissé monoton az állandó
munkánk, a már említett bútorszövet minták készítése:
nagy szó, hogy ez a megrendelő kitartott kis varrodánk
mellett.
Három főből áll a mostani csapatom. Nekik nem szakmájuk
a varrás, de mutattak kellő érdeklődést iránta. Büszkén
mondhatom, hogy egy fiatalembert is megtanítottam
varrni ezeket a bútorszövet mintákat. Ő a betegsége miatt
hagyta abba az eredeti szakmáját, az autófényezést.
Jelentős munkánk volt az elmúlt hónapokban a koronavírus
megjelenésével. Szájmaszkokat varrtunk az Önkormányzatnak,
az OKK-nak, a Platán Könyvtárnak.
Reményeim teljesültek, sok munkával.
153
szocio
meghallgatásra az akkori Szociális Bizottság ülésére.
Őszintén vázoltam, hogy mihez értek és mihez
nem. A szociális foglalkoztatásban akkor még nem
volt szakmai tapasztalatom. De elmondtam, hogy
kész vagyok megtanulni, ha engem választanak. A
férjem támogatott ebben a döntésemben is.” – idézi
fel az intézményvezető. Végül Erikát választották,
annak ellenére, hogy akkor még senkit nem ismert
Óbudán.
Egyedül nem megy
Vidékről a fővárosba csöppeni, új intézményt vezetni,
ez újra igazi szakmai és emberi kihívást jelentett
számára. Kezdetben nehéz volt boldogulnia,
de szerencsére segítőkre talált. „Bartháné Bolyos
Zsuzsanna, Zagyva Imréné Terike, Kovács Éva, Sebestyén
Károlyné” – sorolja a legrégebben itt dolgozó
kollégák nevét, akiknek nagy hálával tartozik.
„De a drága Kovács Béla bácsit is meg kell említenem,
aki a lakásvásárlásnál adott hasznos tippeket.
Fogalmam sem volt, hogy milyen a jó panel. Béla
bácsi már akkor tapasztalt panellakó volt, és azt
mondta nekem, hogy »Erikám, se alulra se felülre,
se oldalra, csak középre!«” – ilyen jó tanácsokkal
ellátva vette meg a munkahelyéhez közeli óbudai
lakását. Vidéki, csendes kertvárosiként nemcsak a
főváros ritmusát és zaját kellett megszokniuk, hanem
a panellel járó egyéb kihívásokat is. „Férjem –
aki egyébként környezetgazdálkodási szakmérnök,
szociális munkás és hittanár – azt szokta mondani,
hogy mivel Budapesten nincs elég kert, ezért a
férfiak itt »panel-kertészkednek«, vagyis állandóan
fúrnak, faragnak, bütykölnek. Polcot tesznek fel,
vagy éppen szerelnek le, persze nem hangtalanul.”
– teszi hozzá mosolyogva. Erika férje is Óbudán
gyakorolja a hivatását egy nyugdíjasház klubvezetőjeként.
Erika őszintén elmesélte azt is, hogy nem
lehetett gyerekük, így ők a munkájukban teljesedtek
ki igazán, és a szociális munka valóban hivatás
számukra.
Ez több mint egy munkahely
Az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ
kapcsán ez igaz a dolgozókra is, de az ellátottakra
talán még inkább.
154
szocio
András, az egyik fiatal foglalkoztatott elmesélte,
hogy tizenegy éve lett beteg, vagyis megváltozott
munkaképességű. Pszichés és lelki okok miatt már
nem tud dolgozni „normál” munkahelyen. „Esélyt
kaptunk az élethez! Van egy hely, ahol mi is dolgozhatunk,
van miért felkelnünk minden nap, itt
mondják nekünk, hogy ügyes vagy, jól csináltad!
Én ezért szeretek itt dolgozni!” – meséli.
„Ez nekem több, mint egy munkahely” – ezt már
egy fiatal nő, Rita mondja. „Itt megértőek velünk
a segítők és a munkatársaink is. Vannak már barátaim,
ezért is jó idejönni. Én a táncfoglalkozást
szeretem a munka után a legjobban, most épp karácsonyra
készülünk egy szép tánccal” – meséli izgatottan.
„A fizetésünk lehetne egy kicsit több, de legalább
ez is van” – teszi hozzá László, aki már az idősebb
korosztályhoz tartozik. Régebben csak pár napos
munkákat kapott, de itt már elég régen dolgozik,
és nem szeretne innen elmenni. „Előtte sokat voltam
otthon egyedül a szobámban, az nem volt jó. Itt
benne vagyok a közös programokban, legjobban a
kutyaterápiát szeretem.” – mondja.
Zsuzsa is őszintén megosztja az érzéseit: „Örülök,
hogy megtartanak itt minket, sajnos az eredeti
szakmámban nem tudok már dolgozni, gyermekápoló
voltam. Nagyon rettegtem attól, hogy elejtek
egy csecsemőt. De ha itt el is ejtem a papírt, amivel
épp dolgozom, nem lesz baj, nem szidnak le.
Régen egészséges emberek között dolgozhattam,
most meg mindenki beteg, ugyanúgy, mint én, így
könnyebben elfogadjuk egymást. Itt van nekünk
pihenő-sószoba (Snoezelen szoba) is, amit nagyon
szeretek. Gyakran társasjátékozunk is a többiekkel,
ami sokat jelent nekem.”
Csapattá kellett érnünk
Erikának mint intézményvezetőnek meg kellett
küzdeni a dolgozók kezdeti fluktuációjával, mára
már harmincnyolc stabil ember dolgozik. „Pszichológus,
szociális munkás, szociálpedagógus,
gyógypedagógus jelölt, egészségfejlesztő mentálhigiénikus,
gyógypedagógiai-asszisztens, szociális
gondozók. Ők segítik a közel száz fogyatékkal vagy
pszichiátriai betegséggel küzdő ellátottunkat, hogy
valódi értékteremtő munkát végezhessenek nap
mint nap itt, a Benedek Elek utcában.” – mondja a
vezetőnő. A dolgozói elvándorlást és a kiégését hivatott
megelőzi még az intézményi szupervízió,
esetmegbeszélő is. „Ezek a személyiségfejlesztők segítettek
abban, hogy mostanra már csapattá értünk
össze, hatékonyabban kezeljük a konfliktusokat, javult
a kommunikáció is a dolgozók között.” – vonta
le a következtetést Erika.
Megmutatjuk, hogy mit csinál egy szociális
munkás
Közel két éve önkormányzati kezdeményezésre
saját kommunikációs munkatársa van az Óbudai
155
szocio
Bartháné Bolyos Zsuzsanna
Az Óbudai Szociális Foglalkoztatóba 1989 október 10-én
mint otthoni bedolgozó kezdtem. Ez nagy segítség volt,
mivel két kiskorú gyermeket neveltem. A munkákat
gépkocsival hozták ki a papírműhelyből, amit határidőre
kellett elkészíteni. A karácsonyi üdvözlőkártyákba lévő
aranyszálak befűzését és csomagolását vállaltam. Teljesítménybérben
voltunk, ami ösztönzött a minél precízebb
és több munka elvégzésére.
Később Némethné Mártika, az intézmény vezetője felajánlotta,
hogy dolgozzam a műhelyben. Sokkal nagyobb
lehetőségem lett olyan munkák elvégzésére, ami otthon
nem volt lehetséges: újságok összehordása, perforálás,
stancolás, biegelés, tűzés, fúrás, sorszámozás. Ezáltal
több lett a keresetem is. Ha sürgős munka volt, haza lehetett
vinni, elkészíteni és másnap visszavinni.
Némethné nyugdíjba vonulása után Borzák Károly lett az
igazgató. Egyre nehezebb és érdekesebb feladatokat kaptam,
például mesekönyvek kasírozása. Ezt vagy egyedül
csináltam, vagy párban készítettük.
2010-ben Borzák Károly kinevezett a papírműhelybe vezetőnek.
Ez új kihívást jelentett. A megrendelőkkel való
kapcsolattartás, az ellátottaknak a munkák kiosztása,
megtanítása, ellenőrzése.
Borzák Károly nyugdíjba vonulása után Janurikné Csonka
Erika lett az intézmény vezetője, aki továbbra is szabad
kezet adott a bérmunkák területén. Erikával való megbeszélések
után egyre több új megrendelőtől tudtunk
munkákat vállalni, amik mindig elkészültek a megadott
határidőre. 2012-ben Erika javaslatára polgármesteri dicséretben
részesültem. Koordinátorként ez még nagyobb
lendületet adott a munkám elvégzéséhez. Sikerült olyan
megrendelőket is megnyernünk, akik egész évben, heti
szinten hozták a munkákat. Nagy kihívás volt a Sziget
Fesztiválra a pólók, zoknik, kitűzők, felvarrók méret szerinti
csomagolása és címkézése, és közben láttuk, hogy
a csomagok a világ különböző országaiba mennek. 2018-
ban nyugdíjba vonulásom előtt Intézményvezetői dicséretben
részesültem, ami szép és méltó elismerése volt a
műhelyben töltött éveknek. Nyugdíjasként visszajárok,
a kerámia részlegben dolgozom, ami érdekes feladatnak
bizonyul.
közmunkával, és sokan nem is értik, hogy miért kell
ehhez diploma.” – fűzi hozzá a vezetőnő.
Új idők új kihívásai
A pandémiás helyzet az Óbudai Rehabilitációs és
Foglalkoztatási Központot is váratlan kihívások
elé állította, ezért Erika 2020. januárjában katasztrófa-
és kríziskezelő szakpszichológusi képzésre
iratkozott be az ELTE-re. „Februárban kezdtük a
tanulmányokat, rögtön az volt a feladat, hogy saját
intézményünkre készítsünk vészforgatókönyvet, és
sajnos ezt azonnal alkalmazni is kellett a valóságra.
Nem lehetett „tűzre-vízre”, hanem mindent a Covidra
kellett szabnunk. Nemcsak a saját járványügyi
intézkedési tervünket írtam meg, hanem Óbuda
más szociális intézményeinek is segítettem. A kollégák
és gondozottak lelki egészségére is fokozottan
oda kellett figyelnünk, mert őket is stresszelte
a járványhelyzet. A szakdolgozatom is az intézményünkről
szól. A címe: „Az enyhe értelmi sérültek
stresszreakciói, rezilienciája (rugalmas akalmazkodóképessége),
megküzdési stratégiái a Covid-19 járvány
idején” – magyarázza Erika.
A segítőknek is kell segítség. A legerősebb páncélon
is lehet repedés, hívta fel a figyelmet a szakember,
ezért különösen fontos a mostani időszakban a lelki
egészségünk, hogy kapaszkodókat, megküzdési
stratégiákat találjunk. „Nekem ebben segít a Gondviselésbe
vetett hitem, ami persze nem jelenti azt,
hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy majd csak megsegít
a Jóisten! Ez sokkal inkább egy cselekvő hit,
mert Isten is csak úgy tud segíteni, ha mi is mindent
megteszünk magunkért és másokért. Természetesen
nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!” ▯
Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központnak is.
„Lenner Kristóf majd szociológus lesz, ő kezeli a Facebook-oldalunkat,
a honlapunkat is.” – fűzi hozzá
a vezetőnő. „Fontos, hogy képekben, kisvideókban,
írott szövegekben a szülőknek, a lakosságnak, a
fenntartónak, a leendő támogatóknak, szponzoroknak
kommunikáljuk, hogy milyen szociális munka
folyik pontosan az intézményben. A szociális munka
sokszor még mindig nincs eléggé megbecsülve
társadalmi szinten sem. A köztudatban a szociális
munkát gyakran még egyenlőnek gondolják a
156
szocio
Phylloxera hírek. A phylloxera ó-Budán / fölmivelési Érdekeink, 1882. 33. szám 360. p.
zöld
Miglécz Tamás - Donkó Ádám
Virágos szőlősorközök
hogyan tehetjük fenntarthatóbbá a szőlőművelést?
Óbuda évszázadokon át a szőlő és borgazdaság köré szerveződött, ám erről már csak az utcanevek, régi fotók,
legendák, hagyományőrző közösségek tanúskodnak; az 1880-as években a rettegett filoxéra tönkretette a
budai hegyek szőlőit és azóta nem sikerült visszatelepíteni. Így a Miklós téri Selyemgombolyítóban működő
Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet szőlészeti szakcikke nem csupán az óbudai tudományos műhelyeket
bemutató sorozatunkba illeszkedik, de a lehető legóbudaibb hagyományhoz, témához szól hozzá. – a szerk.
A tokaji Nagy-Kopasz hegy egy részén a mai napig megmaradt
a teraszos birtokszerkezet
A szőlőtermesztési ágazatban egy-egy ültetvény
igen hosszú életű, ezért kiemelten fontos a megfelelő
talajápolás, a művelés fenntarthatósága. Történelmileg
a szőlőművelés főként az eróziónak ellenálló,
teraszos művelési rendszerben, kézi, illetve
állati erővel történt. Ez a művelési mód évszázadokig
fenntartható volt. A ma elterjedt hegy-völgy irányú
sorvezetés a XX. században alakult ki, ahogy a
szőlőtermesztést is elérte a mezőgazdasági termelés
modernizációja. Az így kialakított ültetvény sokkal
könnyebben volt gépesíthető, így a kézi munka igénye
is csökkent. Azonban az évtizedek óta alkalmazott
intenzív szőlőművelés hosszú távon károsítja
az ültetvény talaját, és jelentős környezeti terhelést
róhat a szomszédos területekre is.
A gyakori gépi taposás a talaj leromlását okozza. Ez
elsősorban a talaj összetömörödését, levegőtlenné
válását jelenti, ami hátrányosan érinti a talaj élővilágát,
s így lassabban mennek végbe a lebontó és
tápanyagfeltáró folyamatok. Továbbá az ilyen talajba
a csapadék is nehezebben szívódik le a mélyebb
rétegekbe.
Fokozza a problémát az éghajlat változása. Már saját
bőrünkön is egyre gyakrabban érezzük, hogy
megszaporodtak a hosszú, száraz időszakok, amiket
sokszor igen heves esőzések követnek. Ezek
szintén jelentős károkat okozhatnak, főleg abban
az esetben, ha a meredek lejtőjű ültetvények talaját
teljesen fedetlenül hagyjuk. Így a hirtelen lezúduló,
nagy mennyiségű csapadék akadálytalanul folyik
le és a talajt is viszi magával.
termesztő közegnek kell tekinteni, hanem a természet
élettel teli részének, amelynek megóvása,
diverzitásának, sokrétű élővilágának fenntartása a
kertészeti kultúrák művelése mellett is lehetséges,
sőt, szükséges.
A leggyakrabban alkalmazott talajművelési módszer
egészen a közelmúltig a mechanikai talajművelés
volt, azaz a talajfelszín felszántásával, kézi
kapálásával „csupaszon”, „feketén” tartották a talajfelszínt.
A talajművelés egy másik elterjedt módja,
hogy a spontán gyomflórát meghagyják a sorközökben,
és szükség szerint kaszálással, mulcsozással
tartják azt karban. Előbbinek a hosszabb távon
jelentkező problémái, utóbbinak az esetlegessége
okozza a vesztét, kezdenek kimenni a divatból.
Ezeken kívül vannak alternatív talajápolási módok
is. Az egyik ilyen, ha növényi mulccsal takarják a
sorközök talaját. A kihelyezett holt növényi anyag,
Az iparszerű ültetvényekben egyes növényvédelmi
problémák is hangsúlyosabbá válhatnak. A teljesen
„tisztán tartott”, gyommentes ültetvényekben – a
természetes ellenségek (pl. katicák, ragadozó atkák,
ragadozó pókok) hiánya miatt – a kártevő rovarok
könnyebben elszaporodhatnak, és csak fokozott kémiai
rovarölőszer használattal szoríthatók vissza.
Az ökológiai gazdálkodás során – ahol az ilyen készítmények
használata kizárt –, még inkább hangsúlyos
szerepet kap a hasznos élő szervezeteknek
helyet adó, változatos életteret biztosító környezet
kialakítása. A tudatosabb házi kerti, hobbi termelők
szőlőművelési gyakorlatában is megfigyelhető
a szemléletváltás, miszerint a talajt nem pusztán
Talajlemosódás a sorközökben
159
zöld
vagyis mulcs, igen hatékonyan óvja a talajt a kiszáradástól,
a legtöbb gyomot visszaszorítja, valamint
az erózió fékezésében is hatékony. Ami miatt mégsem
széles körben elterjedt az alkalmazása, az az,
hogy már kisebb ültetvényekre is igen költséges a
beszerzése és kijuttatása. Ezen felül meredek lejtőkön
időnként megnehezíti a munkagépek, vagy
akár az emberek közlekedését, mivel nedvesen
csúszóssá válik. Azzal is számolnunk kell, hogy
néhány év után, a nagy mennyiségben kijuttatott
nyers, szerves anyag kedvezőtlen irányba tolja el
a talaj szén-nitrogén arányát, ami tápanyag-hiányt
idézhet elő.
Egyre gyakrabban igyekeznek a termelők a sorközök
növényzetét tudatosan a szőlőművelés számára
kedvező irányba elmozdítani. Ezt elsősorban a sorközökbe
történő vetéssel érik el. Vethetnek például
időszakos növénytakarót. Ez általában valamilyen
gabonaféle, amit gyakran kiegészítenek valamilyen
egyéves pillangós növénnyel (pl. vetési bükköny).
Az ilyen sorköztakarást az év első felében hagyják
meg, majd nyáron, amikor vízfelvétele már viszszafogná
a szőlőt, levágják mulcsnak. A módszer
hátulütője, hogy minden évben újra kell vetni, ami
továbbra is rendszeres talajbolygatással jár, továbbá
természetvédelmi és esztétikai értéke sem kiemelkedő.
Az időszakos sorköztakarás mellett egyre gyakrabban
találkozhatunk állandó vagy évelő sorköztakaró
növényzettel, mint alternatív talajápolási megoldással.
A leggyakrabban ez valamilyen fűmag,
vagy fűmag-keverék vetését jelenti. Az így kapott
sorköztakaró növényzet megfelelően védi az ültetvény
talaját és gépekkel jól közlekedhető, azonban
egy ilyen összefüggő gyeptakaró sűrű, egynemű
gyökérzetet fejleszt, ami kevéssé engedi le a vizet,
illetve kaszálás után párologtatása is nagyban megnő,
amivel a kelleténél nagyobb vízkonkurenciát
okoz a szőlőnek. Esztétikai és természetvédelmi oldalról
tekintve pedig egy golfpályaszerű, egynemű
pázsit szintén nem jelent különösebb előrelépést az
élőhelyek kialakításában és a biodiverzitás megőrzésében.
Talajlemosódás a sorközökben
Virágban gazdag sorköztakaró növényzet
az első szőlősorköz takarásos kutatásban
Virágban gazdag sorköztakaró növényzet
az első szőlősorköz takarásos kutatásban
160
zöld
Az utóbbi években ezért egyre többször vetnek a
sorközökbe sokfajos keverékeket. Ezen keverékeknek
számos előnyét tapasztalták már a szőlészeti
gyakorlatban. Mindamellett, hogy a már korábban
említett problémákra megoldást jelent, az ültetvények
biodiverzitását is nagyban növelhetjük velük.
Az ilyen keverékek jó esetben évelő fajok magjait
is tartalmazzák, melynek köszönhetően a vetést,
és így a talaj bolygatását nem kell rendszeresen,
minden évben megismételni, így létrejöhet egy, az
eddig említetteknél stabilabb élőhely, ami számos
fajnak adhat otthont. Köztük olyanoknak is, melyek
termesztési szempontból is hasznosak, mert a
szőlő kártevőinek potenciális ragadozói. Azonban
kiemelt figyelmet kell szentelni a vetni kívánt keverék
összetételére: fontos, hogy lehetőleg alacsony
növésű, eltérő gyökeresedési profilú növényfajokat
keverjünk össze, melyek kevéssé versengenek a
szőlővel az erőforrásokért.
Az eddigi eredményekre alapozva idén júliusban
egy új, nemzetközi szőlősorköz takarónövényzet
hatásait vizsgáló kutatás indult, amelyben az Ökológiai
Mezőgazdasági Kutatóintézet is partnerként
vesz részt. A LIFE VineAdapt projektben nyolc kutatói
és ágazati partner vesz részt Ausztriából, Franciaországból,
Németországból és Magyarországról,
a kísérletek helyszínét pedig összesen mintegy 50
szőlészet biztosítja, összesen mintegy 50 hektárnyi
területen. A projekt egyik legfőbb célja az, hogy az
adott térségben honos fajokkal növeljük az ültetvények
biodiverzitását, hogy ezáltal minél több olyan
ökoszisztéma szolgáltatást hozzunk vissza a szőlőültetvényekbe,
amelyektől azok művelése fenntarthatóbbá
válik, és jobban ellenállhat az éghajlatváltozás
okozta nehézségeknek.
Ezen hatások monitorozására több vizsgálatot
is végzünk az ültetvényeken, amelyek közül
A várható igen kedvező hatásai miatt tűzte ki célul
az óbudai központtal működő Ökológiai Mezőgazdasági
Kutatóintézet 2012-ben, hogy a hazai adottságoknak
megfelelő, honos fajokból álló sokfajos
magkeverékek vizsgálatába és fejlesztésébe kezd.
A vizsgálat során három magkeverék megtelepedését,
gyomelnyomó képességét és a szőlőre gyakorolt
hatását vizsgáltuk, összevetve őket az üzemek
általános sorközápolási technológiáival. A kísérlet
kezdetben a tokaji és a szekszárdi borvidékeken indult,
de azóta további öt borvidéken kapcsolódtak
be termelők a kutatásba. A három magkeverékben
elvetett, mintegy 22 fajból bár mind megtelepedett,
de sok közülük túl hamar kikopott, vagy csak nagyon
szórványosan jelent meg, esetleg csak néhány
helyszínen mutatott jó eredményt. Viszont voltak
fajok, melyek minden vetett parcellában megtalálhatóak
voltak, és megbízhatóan borították a talajt.
A több mint hat éves vizsgálat tapasztalatai alapján
állítottuk össze a hat általánosan bevált növényfajból
álló, ÖMKi Élő Sorköz névre keresztelt, optimalizált
magkeveréket, ami azóta kereskedelmi forgalomban
is kapható. A fajgazdag magkeverékek
helyes alkalmazásáról pedig gyakorlati útmutatót
jelentettünk meg.
A spontán gyomflóra fejlődése sokszor nem megfelelő
161
zöld
kiemelten fontos a talajban zajló lebontó folyamatok
monitorozása.
Ehhez egy egyszerű, ámde nemzetközi szinten kipróbált
módszert fogunk alkalmazni, aminek teafilter
index „tea bag módszer” a neve. A vizsgálat során
kétféle teafiltert fogunk elásni az ültetvényeken
és az azokban található tealevelek tömegét 3 hónap
elteltével visszamérve képet kaphatunk arról,
hogy mennyire hatékonyak a lebontó folyamatok
az egyes kezeléstípusokban. Arra számítunk, hogy
a vetett parcellákban sokkal aktívabbak lesznek a
lebontó folyamatok, ami fontos a humuszképződés
és az ültetvény tápanyagkörforgása szempontjából.
Ezen felül fontosnak tartjuk, hogy pontos adatokat
nyerjünk arról, hogyan hat a takarónövényzet
magára a szőlőre. Ezért a projekt során végig figyelemmel
fogjuk kísérni a termés mennyiségének
és minőségének változását a különböző kezelésekben.
Sokszor éppen a termés mennyiségének
csökkenésétől, minőségének romlásától, vagy a
szőlő egészségi állapotának romlásától való félelem
tartja vissza a szőlőtermesztőket a takarónövényzet
telepítésétől. Fontosnak tartjuk ebben a vizsgálatban
is számszerűsíteni és tisztázni, hogy pontosan
milyen változásokra számíthatnak a hazai termelők.
A projekt során számos csatornán adunk hírt vizsgálatainkról,
eredményeinkről, hogy felhívjuk a
figyelmet a klímaváltozás-tűrő és faji sokféleséget
támogató módszerek alkalmazásának előnyeire a
hazai szőlészetekben. Sőt, mivel a vázolt vizsgálatokat
párhuzamosan négy országban is el fogják
végezni egyszerre, a projekt eredményei nem csak
Magyarországon, de Európa-szerte is érdeklődésre
tarthatnak számot. ▯
A LIFE VineAdapt (LIFE19 CCA/DE/001224) projekt
az Európai Unió LIFE programján belül a LIFE Éghajlat-politika
alprogram támogatásával valósul meg.
162
zöld
zöld
Tóth-Kalló Éva - Schäffer Zsuzsa - Divinyi Éva
A Duna láthatatlan kincsei
Palackposta: a FÁK a Rómain csoport üzenetei
“Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,”
Ady Endre: A Duna vallomása
A Duna Európa második leghosszabb folyója. Tíz országon halad át, négy főváros épült a partjára. Budapesten
sokan fertőzött folyóként gondolnak rá az ipari és lakossági szennyezések miatt. A nehézipar hanyatlása
és az Észak-pesti Szennyvíztisztító bővítése óta a folyó vízminősége sokat javult, élővilága észrevétlenül regenerálódott.
Térképezzük hát fel, mi maradt az életünket jelentősen meghatározó, a legtöbb helyen betonozott
rakpartok közé szorított, egyenesre szabályozott folyóból, a Dunából!
A Duna számunkra elsősorban hömpölygő folyamot,
árnyas folyópartot és a nyári forróságban a
hűsölést jelenti. Ám, ha betekintünk a vízfelszín
alá, megtapasztalhatjuk, hogy a folyó ökoszisztéma-szolgáltatásaival
ennél lényegesen fontosabb
dolgokat is ad nekünk.
A különleges nevű csáposkutak
Egyértelmű és kézenfekvő, mégsem lehet elégszer
hangsúlyozni, hogy egyik alapvető szükségletünket,
a tiszta ivóvizet Budapesten a Dunának köszönhetjük.
A Szentendrei-szigeten és Káposztásmegyeren
egymás mellett sorakozó – nem éppen
csinos – betonkockák azok a csáposkutak, melyek
– a régebbi telepítésű cső-, illetve aknakutakkal
együtt – a fővárosba és az agglomerációba jutó ivóvíz
hetven százalékát adják.
Egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra.
Nevét onnan kapta, hogy a függőleges
csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek,
ún. csápok nyúlnak ki. Ezek felületén kis nyílások
vannak, itt szivárog be a talajvíz a csőbe. Ahol a
kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek
a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a
kicsiknek 2-3 csápja van.
Az évezredek során lerakódott kavicsos, homokos
üledéken keresztül átszivárogva a víz fizikai, kémiai
és biológiai tisztításon megy keresztül, ezután
érkezik ezekbe a parti szűrésű kutakba. A kavicsok
felszínén megtelepedő élőlények, moszatok, mikroorganizmusok
természetes szűrőként szolgálnak,
így az áthaladó vizet nem kell tisztítani, fertőtlenítés
(klórozás) után közvetlenül fogyasztható.
A folyó a tiszta ivóvízért semmit nem kér cserébe,
csak annyit, hogy ne szennyezzük a folyóvizet, a
partszakaszok talaját, és ne bolygassuk a vízbázis
természetes szűrőrétegét, a kavicságyat.
Hova lett a hordalék?
Ki nem játszott már kacsakövezést vagy gyűjtött
kavicsot a Duna partján? Vannak az életünkben
olyan időszakok, amikor mindenhonnan kavicsok
bújnak elő: a legszebb, a legszínesebb, a leggömbölyűbb,
a leglaposabb, a leg-leg-leg... Tele kaviccsal a
nadrágzseb, a kabátzseb, a kapucni. De vajon honnan
jönnek a parti kavicsok? Mitől olyan sokfélék?
A Duna-medence nagyobb folyói a hegységekben
erednek. Ha a fajták megoszlásának módszerével
megvizsgáljuk a mederágyban lévő kavicsokat, kiderül,
hogy honnan és milyen arányban kerül az
adott területre egy bizonyos kőzetfajta. A Duna
vízgyűjtő területeinek kőzetvilága geológiai felépítését
tekintve is igen sokszínű. Egy időben még
aranyat is mostak a Dunából, bár közel sem olyan
nagy mennyiséget, mint az alaszkai Yukon-folyóból.
A meder alján igazi háború dúl, és csak a legkeményebbek
élik túl. A kövek állandóan görögnek
ide-oda. Egyikük-másikuk puhább, belőlük homok
lesz, és csak az igazán kemények egy része végzi a
zsebünkben vagy a Római-parton.
A Duna sokunk lakhatásához is hozzájárult, hiszen
a 70-es években épült nagy házgyári lakótelepek
alapanyagául szolgáló sódert a folyóból nyerték.
Ezért azonban nagy árat fizettünk. Szávoszt-Vass
Dániel Dunai Szigetek című blogja tudományos
igénnyel és rendkívül információgazdagon foglalkozik
a Dunával. A mederkotrással kapcsolatos
egyik írása szerint 1965 és1990 között 64 millió köbméter
kavicsot termeltek ki a Duna magyarországi
szakaszán.
Ha a folyóvizeket nem háborgatják, akkor természetes
úton folyamatosan változik medrük alakja,
mélysége, kanyarulataik íve, mellékágaik száma.
A szabályozott, rakpartok közé szorított folyónak
ezzel szemben már csak egyetlen tényezőre van
befolyása: medrének mélységét tudja alakítani, zátonyokat
épít és bont el. A mederkotrással ettől az
utolsó szabadságától fosztjuk meg a folyót.
A hajózási útvonalak fenntartása miatt végzett
kotrásokat még pótolni tudta a múlt század utolsó
harmada előtt a Duna hordaléka, de az ipari menynyiségben
kitermelt sódert már semmi nem tudja
visszahordani a folyóba. A Duna felső szakaszán
épült vízerőművek miatt a görgetett hordalék már
egyáltalán nem jut el Budapest magasságába, a
164
zöld
lebegtetett hordalék aránya pedig drasztikusan
csökkent.
Miért probléma ez? A Duna medrének mélyülése
miatt a partfal egyre meredekebbé válik, emiatt
pedig egyre jobban erodálódik. Ennek leglátványosabb
bizonyítékai a kimosódott gyökerű fák és
a leszakadt partfalak. Ezzel párhuzamosan a mellékágak
fokozatosan eliszaposodnak, pár évtized
alatt ártéri erdő lesz az egykori folyómederből. Ez a
főági meder mélyülésével párhuzamosan lejátszódó
folyamat többnyire visszafordíthatatlan ökológiai
károkat okoz.
A hordalék a folyó olyan szakaszain rakódik le,
ahol mesterséges akadály van, például vízművek
feletti tározókban. Mivel a lebegtetett hordalék útja
hamarabb véget ér, ezért a folyó alsó szakaszaihoz
és a tengerekhez nem jut el, így a deltatorkolatokat
is erózió fenyegeti. A hordaléklerakódás következtében
az erőművek energiatermelése csökkenhet,
míg a folyó alsóbb részein a túl csekély lerakódás
nem tudja pótolni a part kimosódott részeit.
A dunai hordalék drasztikus csökkenése annyira
fajsúlyos probléma, hogy az Európai Unió 2019-ben
külön projektet szentelt a kérdésnek. A Danube Sediment
(Dunai Hordalék) pályázat fő dokumentumai
a tagországoktól összegyűjtött mérési adatok
elemzésével és a lehetséges beavatkozások áttekintésével
foglalkoznak.
Tiszta vizet a Dunába!
Valamikor Budapest teljes területe a Duna ártere
volt, ám a szabályozás után megmaradt vizes élőhelyeinket,
lápjainkat nagyrészt lecsapoltuk és feltöltöttük,
saját szabályozott világunkhoz igazítottuk.
165
zöld
A III. kerületben még vannak – a hasznosítás állandó
veszélyének kitett – természetes élőhelyek (pl:
Mocsáros, Gőtés-tó), azonban a területre jellemző
eredeti, lápos, folyókiöntéses vízi világból nem sok
maradt. A folyószabályozások miatt az egykori ártéri
ökoszisztémák 97 százalékát elvesztettük. Az
1996. évi LIII. törvény 16. § (5) bekezdésében foglalt
követelménye szerint a vízfolyások, tavak természetes
és természetközeli állapotú partjait meg kell
őrizni. Sajnos ennek a gyakorlatban kevés foganatja
van, sok helyen továbbra is beépülnek a vizes
élőhelyek, a területvesztés és a szennyezések következtében
pedig megduplázódott a fajkihalások
üteme az édesvízi ökoszisztémákban.
Az Észak-pesti Szennyvíztisztító 2011-es átadása
óta a Dunába ezen a szakaszon már nem ömlik
tisztítatlan szennyvíz. Az élővilág fokozatosan magához
tért, eltűnt fajok jelentek meg újra a környéken,
például az elmúlt években újra megfigyelhető
a védett fehér kérész tömeges rajzása, más néven a
dunavirágzás, amire a vízszennyezések miatt közel
negyven éve nem volt példa. Víztisztaság szempontjából
két fontos teendő lenne még a kerületben:
meg kellene szüntetni a nagy esőzéskor átbukó
szennyvízbeömlést a békásmegyeri lakótelep déli
végénél, és fel kellene számolni a Gázgyár szenynyezett
iszapját, melyből folyamatosan szivárog a
méreganyag a Dunába. Ugyan kevésbé fajsúlyos
probléma, de azért érdemes lenne megvizsgálni azt
is, hogy a folyó mellett maradtak-e még kisebb illegális
szennyvízbefolyók.
A mérések és a tapasztalati tények is azt mutatják,
hogy a Duna vízhozama folyamatosan csökken.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a folyó keskenyebb
lesz, vagy kevésbé lesz mély, sokkal inkább
a szélsőségek lesznek jellemzőek. Gyakrabban láthatjuk
majd az alacsony vízállásnál előbukkanó
Ínség-sziklát a Gellért-hegy lábánál, de az árvizek
tekintetében sem lehetünk nyugodtak.
Kuttyogtatás a füzek alatt
A megmaradt természetes folyóparti részek sokkal
értékesebb, fajgazdagabb élőhelyek, mint a rendezett,
kiépített szakaszok. Az áradó folyó a partján
166
zöld
élő növényzetet is birtokba veszi, élteti. Az eredeti
növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix
alba) vagy fűzliget, fekete nyár (Populus nigra)
és fehér nyár (Populus alba). Az őshonos vízparti
növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív
fajok agresszív terjeszkedése ellen. Sajnos
jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények
– zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác
(Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) –, valamint
dísznövények is. A Duna-menti fás, cserjés
terület elsősorban mint „szegélygazdag” táj fontos.
A Hajógyári-sziget partján lévő tizenöt hektáros
ártéri puhafás ligeterdő természetvédelmi területté
nyilvánítását a WWF Magyarország 2020. szeptemberében
kezdeményezte. Jelenlegi ismereteik
szerint a ligeterdő 92 védett és 7 fokozottan védett
növény-, és állatfajnak nyújt búvó-, táplálkozó-, és
szaporodóhelyet. Előfordulnak itt ritka ízeltlábúak,
denevérfajok, vidrák, hódok és számos madárfaj.
A Római-parton lévő idős fáknak és az alsó szinten
található cserjéknek köszönhetően itt is egyre
gazdagabb az élővilág, bár növényállományát korábban
nem gondozták, sőt, hibás városvezetési és
vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették.
Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek
tönkre, közülük néhány az építkezések miatt feltöltött
területeken fokozatosan elhalt. A gyökérátvágás,
szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti
csonkolás mindennapossá vált. A zöldterület ifjítása
már megkezdődött a FÁK a Rómain civil csapatunk
kezdeményezésére, erdőmérnökök irányításával.
Eddig 120 őshonos fa és 450 cserje ültetésével
segítettük elő a partszakasz megújulását.
Szendőfi Balázs halkutató (interjúnk vele a dunai
halakról jelen lapszámban olvasható – a szerk.) több
mint 60 halfajt említ Budapesten. A Duna jellemző
halai a dévér- és karikakeszeg, bodorka, jászkeszeg,
szilvaorrú keszeg, márna, paduc, ponty, csuka, sügér,
emellett a küszcsapatok közt cápaként cirkáló
balin, menyhal, harcsa, süllő, kősüllő, öt invazív
géb faj, törpeharcsa és ezüstkárász. Továbbá védett
halak is gyakran megfordulnak erre: szivárványos
ökle, széles és selymes durbincs, fenékjáró és halványfoltú
küllő, vágócsík, leánykoncér, illetve fokozottan
védett fajok is felbukkanhatnak, mint homoki
küllő, kárpáti márna, magyar és német bucó.
A gébek inváziója az 1990-es években indult, és
napjainkra néhány fajuk a folyó leggyakoribb halává
vált: a köves partszéleket mára gébek milliói
uralják. Sikerüket gondos ivadéknevelési módszerüknek
köszönhetik. Ikráikat egy kő aljára tapasztják,
majd a hím a kikelésig éberen őrzi őket. A harcsák
stratégiája is hasonló: a hím már tavasszal, a
vizek felmelegedése idején megkezdi az ívóaljzat, a
leendő fészek tisztítását. Ez lehet áradáskor víz alá
került növényzet, fűzfa gyökere alatti gödör akár
a Szentendrei-sziget környékén is. Május 2-tól június
15-ig horgászati tilalom van érvényben a 100
cm alatti harcsákra, mert ekkor van ívási idejük.
Testsúlykilogrammonként 20-30 ezer darab ikrát
raknak le. A hím hetekig a fészek mellett marad,
még táplálkozás céljából sem hagyja el, igyekszik
minden ellenséget távol tartani, míg a kis harcsák
önállósodnak.
40 éve jár a Római-partra Örsi István sporthorgász,
aki az év minden napján és napszakában tudja,
mire és mivel érdemes horgászni. Rekordja egy
tízkilós harcsa, amit a Sajtház környékén fogott ki
2017-ben, fél óra fárasztás után. Azt is megtudtuk
tőle, mit jelent a cuppantás és a harcsa kuttyogtatás.
Cuppant a hal, amikor bekapja a zsákmányát,
és kuttyogtatnak a horgászok, amikor a csónakjukhoz
csalogatják a harcsát egy kuttyogtatófával. Istvánnak
köszönhetően megértettük, miért hívják a
horgászokat, halászokat a “folyó őreinek”. Rengeteg
időt töltenek a Duna-parton, figyelik a folyót. Ismerik
az összes törést és mélyedést, minden változást
azonnal érzékelnek. Egy esetleges partrendezés
végzetes lehet a római-parti horgászatra nézve is.
Ezt Szendőfi Balázs halkutató is megerősítette “a
város északi részén gyors folyású a Duna, így ha
eltávolítunk minden nagyobb követ, csatornát, törmeléket,
a kishalak nem találnak pihenő- és búvóhelyet”.
Ennek tudatában el kell gondolkodnunk
azon, hogy milyen mértékben érdemes visszabontani
és elszállítani az évtizedek alatt felhalmozott
emberi tevékenységből származó, felesleges, ám
azóta halmegtartó hellyé vált műtárgyakat (sólyákat,
csatornákat). Vagy hagyjuk, hogy a természet
visszafoglalja azt, ami az övé?
167
zöld
Az Aranyhegyi-patak torkolatatát a jelenlegi betonteknő
részleges visszabontásával halparadicsommá
lehetne alakítani. Az ily módon revitalizált
terület megfelelő dunai vízállás esetén a
növényzetre ívó – másnéven fitofil – halfajoknak
(csuka, dunai vadponty, dévérkeszeg stb.) az ívási
időszakban ideális környezetet biztosítana. A kerület
több természetes partszakaszán is vannak fontos
ivadékbölcsők a parti fák gyökérzete között és a
sekély sóderzátonyokon.
A védett kockás sikló tömegesen él és szaporodik
a Római-part területén, tojásrakóhelyeik a háborítatlanabb,
laposabb partok kövei, uszadékfái között
vannak.
Dr. Merkl Ottó Óbuda-Békásmegyer táji-természeti
értékeiben ezt írja a madarakról: “A Duna völgye az
európai madarak vonulásának egyik fő útvonala,
az Óbudai-szigeten a téli időszakban a maradászok
rendszeresen megfigyeléseket végeznek. Munkájuk
eredményeként igen sok olyan madár (récék, búvárok,
sirályok) előfordulását sikerült regisztrálni,
amelyek nyáron a messzi északon (Észak-Skandináviában,
esetleg a sarkkörön is túl) költenek. Télen
azonban lehúzódnak a kontinens délebbi vidékeire...
Ilyenkor a sziget körül úszkálnak, vagy a part
kövein pihennek.”, Egész évben a parton élnek a
kacsák, avagy tőkésrécék és a dankasirályok. Télen,
amikor befagynak a tavak, csatlakoznak hozzájuk
a hattyúk és a szárcsák is. Szürke gém, kárókatona,
fülemüle és jégmadár is megfigyelhető a területen.
A hódok száma a sikeres visszatelepítéseknek és
a természetes szaporulatnak köszönhetően exponenciálisan
nő, az utóbbi két évben a regisztrált
magyarországi egyedek száma hatezerről tízezerre
emelkedett! Az ország területéről szinte teljesen
eltűnt farkas mellett a hódok egyetlen természetes
ellensége a hozzájuk hasonlóan egyre gyakoribb
aranysakál. A két faj egymást szabályozó tényező
lehetne, ha hagyjuk, hogy a természet működése
betöltse kiegyensúlyozó szerepét. A hód legfeljebb
10-40 méterre távolodik el a víztől, tehát ha elég
széles sávban meghagynánk az ártéri erdőket, akkor
azok fáit rágcsálná, és nem okozna kárt az ültetett
fafajokban.
A folyó rejtett kincsei itt vannak tőlünk karnyújtásnyira,
sokszor láthatatlanul. Amikor a Duna
partján sétálunk, érdemes egy pillanatra megállni,
elképzelni és átgondolni mindezt. Tudatosítsuk
magunkban, micsoda érték van a birtokunkban,
melyet védeni, óvni mindannyiunk kötelessége és
felelőssége. ▯
fotó: Fekete Norbert
168
zöld
zöld
Simonfalvi Anita
Több ma a kárókatona, mint holnap a bucó
interjú Szendőfi Balázs halkutató, basszusgitáros zeneszerzővel
Magyarország teljes természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Nem véletlen, hiszen az embereknek (is)
fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Óbuda dunai szakaszán
például a bucó. A nagy karácsonyi haldömping előtt Szendőfi Balázs halkutató, basszusgitáros zeneszerzővel
beszélgettünk.
Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?
Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat
azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani
az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi
elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már
kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg
a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült
lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal
madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban,
nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb
állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett
ebben, amikor zeneiskolába mentem.
szürke gém, nagy kócsag, bütykös hattyú
A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?
Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra
használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni,
hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére
nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány
évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat
éves is elmúltam, mire először vettem két másik
hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe.
Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul
választottam a rajta való játékot.
párját váró csuka ráckevén
De aztán mégis visszatértél a természetbe.
Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át
madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek
érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira,
hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi
tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi
ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai
halak az akváriumban című könyvem után egyenes
út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes
fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben
volt és van részem. Jelenleg az agrárminiszter által
kiállított, országos kutatási célú halfogási engedélylyel
rendelkező halkutató vagyok immár hat éve.
vágócsík
A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is
szerepet játszik az életedben. A Budapest halai
ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan.
Mesélnél erről?
kősüllő
170
zöld
Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán
két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és
dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól
délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik,
akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk,
a fővárostól északra azonban még a dombvidéki
szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek.
A Budapest halai című filmben a márnazóna halait
egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam
be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban
a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle
is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt
nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki,
azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a
német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a
nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással
és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk
azonban (Bős és Budapest között)
viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye
ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.
német bucó
Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?
A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is.
Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét,
csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként
is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb
a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni
egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére.
Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb
lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.
menyhal
Mennyire viszontagságos egy természetfilmes
élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni – nem
hangzik túl csalogatónak.
A zord időjárás vagy a természet által állított más
megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert,
aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat
sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják.
Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj
válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból
forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még
sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az
emberek a több hétig tervezett és végzett munkát.
Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem,
lápi póc
csuka
171
zöld
annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.
Miért fontosak a halak?
A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek,
és az embereknek is igen fontos a vizek minősége
és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják
legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs
rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten
foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például
kimondja, hogy Magyarország természetes
vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi
halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba
bocsátani Magyarországon. A halászatot betiltották,
horgász pedig nem adhatja el, még csak nem is
ajándékozhatja oda a zsákmányát. A piaci, éttermi
hal tehát vagy tógazdaságokból van, vagy külföldi
import.
bagolykeszeg
Eszel halat? És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére
esküszöl?
Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra.
Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére
sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot
kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer,
úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.
réticsík
Min dolgozol most?
Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna
élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem
egy természet-dokumentumfilm forgatását,
ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az
őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról
szól majd. Közlegények lesz a címe.
A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében
majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem
miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte
hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak
az európai állománya az elmúlt negyven évben
pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása
napi fél-egy kiló hal, és emellett sok
halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó,
azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár,
de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik.
szilvaorrú keszeg
törpeharcsa ivadékai
172
zöld
A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb
teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul
felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások,
hajózás és egyéb emberi tényezők miatt
megfogyatkozott halállományunk számára ez elég
lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb
„halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az
utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig
természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad
elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc
része, csak éppen egy olyan halállományhoz
adaptálódott, ami már csak maradványaiban
létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett
számú halászmadár tizedeli a szintén emberi
tényezők miatt lecsökkent halállományt. Épp
ezért is lesz Közlegények a film címe, hiszen erről a
problémáról nem ők tehetnek, az egyensúlyt – mint
mindig – az ember borította fel.
Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja
meg a hozzáállásunkat a természethez?
Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva
lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű
karantén és a lecsökkent emberi tevékenység
igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé.
A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat,
mert idén tavasszal nem jártak a nagy
séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés
pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok
nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor
a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek
özönlöttek a természetbe, természetvédelmi
területeken tiportak védett növényeket és zavarták
a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy
többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk.
És amint enyhülni látták a járványt, az emberek
ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták.
Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a
krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit
sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze
minden egyéni vagy közösségi példának örülök,
ami engem ebben esetleg megcáfol. ▯
fotó: Szendőfi Balázs
173
zöld
novella
Győrei Zsolt
Tizenkét kakukk
– De megyek is, nem zavarok tovább – mondotta pár percen belül harmadszorra Kolb úr, az érdemes címfestő,
és egy parányit csakugyan fel is emelkedett a székről, hogy Cili néni gibraltári kalandjai helyett végre a
többi dolga után lásson.
Birnbaum úr azonban, ahogyan az imént, most sem engedte felállni.
– Milyen kopott ez a szíj, most látom csak – hunyorgott a kezében tartott karkötőórára, amelyet Kolb úr
meglátása szerint már legalább negyedórája vissza kellett volna szolgáltatnia. Elvégre megjavította, amikorra
ígérte, eddig rendben is van, kiváló órásmester, mindenki dicséri, de átkozottul szószátyár: vagy húsz perce
fecseg, Szenteste délutánján, abszurdum.
– Hagyja csak, jó lesz az úgy – búgta mézesmázos udvariassággal, kissé előrehajolva ültében. Úgy érezte,
ha azonnal nem tudja meg, mióta tartja fel ez a minden szájjártatók öregapja, szikrákat kezd pattogtatni, mint
egy meggyújtott csillagszóró. Birnbaum, mintha csak tudta volna, mire készül, éppen ebben a pillanatban
fordította meg az órát, hogy visszájáról is megvizsgálja az ominózus bőrszíjat, ami egyébként, Kolb meglátása
szerint, korántsem volt oly végletes állapotban. Köröskörül, a polcokon és a falon, kisebb-nagyobb órák vertek
és zötyögtek, de minthogy az asztali lámpa fénye nem hatott el odáig, a már határozottan bosszús Kolb egy
regimentnyi óra között sem tudta, csakugyan itt ül-e már húsz, illetve azóta inkább huszonhárom vagy éppen
százkilencvennégy perc óta.
– Nem úgy van az, drága uram! – mosolygott rá a gyalogsátán. – Tőlem ki nem lép úgy, hogy egy ilyen
foszlány tartja az órát a karján. Hogy is ne! hogy azután elveszítse, amit frissen megreparáltatott! Szépen
néznénk ki! És pláne, ha nem veszíti el, hanem teszem azt, vacsorázni megy a kedves feleségével, a pincér
meg látná, és mit gondolna? Hogy ilyen vendégnek jó lesz a mócsingosa is, azt! Higgye meg, édes Kolb úr, sok
múlik az ilyen apróságokon. Még az is lehet, hogy ha ilyen feslő óraszíjjal a karján tiszteleg valakinél, aki új
cégtáblát szeretne, hát nem maga kapja a megbízatást, gondolni kell az ilyesmire is. Bezzeg, ha azzal jár-kel,
amit most mutatok, egyetlen pillanat, itt van a felső fiókban, nem, mégsem, hát hová tűntetek, ti pernahajderek?
persze, én raktam még át ide a múlt héten, nézze meg az ember, egészen kiment a fejemből, hiába, fogy
idő, megy az ész – itt is van, ni! mit teszik hozzá szólni?
Kolb úr valamennyi arcizmát nekifeszítette a feladatnak, és amikor már maga sem hitte volna, lassan mégis
sikerült elmosolyodnia.
– Igazán finomak – mondotta azután, némi könnyebbséggel, mert ebben végtére csakugyan volt igazság.
Az elébe helyezett, vadonatúj, krokodilbőr-mintás óraszíjak csöndes fölénnyel tették közszemlére eleganciájukat.
– Ugyebár? – villant meg büszkén Birnbaum szeme elé csíptetett nagyítólencséje. – Tessék csak választani,
egy pillanat alatt kicserélem.
– Nem kétlem, Birnbaum, úr, de megengedjen, nagy rohanásban vagyok így, az ünnep előtt – magyarázta
Kolb, akinek még aranyhajat is be kellett szereznie, a doktorhoz is benéznie a kórházba a múltkori vizsgálat
eredményeiért, márpedig ott öt után teremtett lelket sem talál.
– Szót se többet, drága uram, megértem én, de a szakmai hírnevem forog kockán.
– Nagyra becsülöm, hogy ennyire akkurátus, azonban – felelte volna Kolb úr, de Birnbaum e ponton akkor
is félbeszakította volna, ha egyáltalán hagyta volna megszólalni.
– Ejnye, ennyi idő alatt már készen is lennénk, ha nem kötődik annyit! Kérve kérem!
Kolb sóhajtott. Könnyű ennek a vénembernek, se kutyája, se macskája, örül, ha Karácsony szent ünnepén
lel egy ilyen féleszűt, mint én, és szóval tarthatja. Fél négy sem volt, amikor egy pillanatra befordultam ide az
órámért, bőven odaérhettem volna még a kórházba is, most meg rohanhatok, ahogyan a lábam bírja, és még az
aranyhaj sincs sehol, Krisztina megint úgy néz majd rám…
De amikor a felesége jutott az eszébe, hirtelen elpárolgott a haragja. Az asszony gyönyörű, vörös hajkoronájára
gondolt, sötétbarna szemére, és egyszerre megszánta ezt a Birnbaumot, aki nemsokára átsántikál ócska
házának hátsó zugába, ahol hét éve, mióta az asszony meghalt (hogyan is hívták? Erzsi? Erika?), egyedül élt
csöndes szomorúságban. Gyertyát gyújt, felteszi azt a pár régi díszt a fára, ha ugyan felteszi, azután ücsörög
egy pohár forralt bor mellett, míg el nem álmosodik – őt meg Krisztina várja és Gyöngyike, aki ilyenkor ugrándozik
a boldog izgalomtól, hiába tizennégy éves bakfis már. Nem, nem Erzsi, nem is Erika. Borbála.
A váratlan részvéttől támadt türelemmel nyúlt az egyik óraszíjért.
– Bizony, a legszebbet tetszett kiválasztani – mondotta az órás, aki igazából dominózni készült ezen az estén
a penzionált irattárossal, Huba úrral, a sörgyárossal és Tolcsvai doktorral, azaz az „Aggcsontok Egyletével”,
amint tréfásan nevezték magukat. – Sokan a sötétebb, mahagóni színt kedvelik, de ehhez a nemes óaranyhoz
ízlésem szerint is jobban illik ez a finom karamell-tónus.
És már ki is billentette a karkötőóra egyik szíjtartó pöckét a helyéből, és a szemfüles Kolb végre orvul
rásandíthatott a számlapra. „Még csak négy óra?” – csodálkozott magában, s ekkor, mintegy válaszul a csodálkozásra,
a sötétből négyet kakukkolt előbb egyik, azután sietős sorban, egymásra licitálva, a többi falióra.
„Jól van, bőven odaérek, ha nem locsogunk sokat” – gondolta Kolb, kicsit elkábulva a szorgos óraművek zajos
összhangjától.
De Birnbaum, úgy látszott, nem is igen igyekezett tovább rabolni az idejét. Cili néniről is csak annyit árult
el, hogy bár a páviánok pimaszsága megviselte, és elhatározta, hogy többé soha nem utazik olyan helyre, ahol
ilyen csibész majmok élnek a szabadban, de mindenestül mégis jót tett neki, hogy világot látott. Közben fürge
mozdulattal kipattintotta a másik pöcköt is, egy szempillantás alatt kicserélte a szíjat, a helyére ugrasztotta a
két apró, rugós fémpálcikát, szemügyre vette az elkészült művet, még egyet tekert a felhúzón, füléhez emelte
az órát, vajon szépen ketyeg-e, elégedetten biccentett, és csodák csodája, végre átnyújtotta Kolbnak.
– Köszönöm – Kolb rá se nézett az új óraszíjra, sietve felcsatolta, és már húzta is elő a tárcáját a felöltője
zsebéből. – Mennyivel tartozom?
– Négy pengő öt fillér lesz a javítás. Legyen kerek négy pengő.
– És a szíj?
– Azt ajándékba adom.
– De Birnbaum úr, ezt…
– Szó se essék több erről, drága Kolb úr. Karácsonyi vendég szerencsét hoz, én járok jól ezzel a csekélységgel,
meg tetszik látni.
– Hát, köszönöm szépen – húzta a kesztyűit, meghatva a magányos ember hálájától.
– Szóra sem érdemes – pattant fel a mester, fürgén megkerülte az asztalt, és ajtót nyitott. Egymásra mosolyogtak,
és a mögötte becsukódó ajtó csöngettyűje megzendítette Kolbban az önzetlenség és a szeretet kis,
karácsonyi örömét.
175
novella
Ez az öröm elkísérte őt egészen a Bécsi útig. Bármily sietős út volt is, egy rövidke megtorpanás belefért
Iboly néni gesztenyesütő standjánál, ahol néhány napja szívvidámító ünnepi mismásokat is lehetett vásárolni.
A kései vevő jókedvűen válogatott aranyhajat, csillagszórót, sőt még egy tucat ezüstözött tobozt is megóhajtott,
amelyekre az ismeretlen művész még ismeretlenebb okból apró papírglóriákat tűzött. Ez ám a fájint kuncsaft,
örvendezett magában Iboly néni, aki ilyenkor jön, az már mind mérges, nem is örül másnak, csak ha pár fillért
megspórol egy öregasszonyon, aki órák óta itt dermed a sarkon, ez bezzeg még az ötfillérest se kérte vissza.
Persze, hagyja csak itt, félreteszi, míg az úr beszalad a kórházba – még egy selyempapír staneclibe is besimogatta
az aranyhajat ennek a derék, jóravaló embernek.
De az az úr, aki a stanecliért visszajött, minta nem is az lett volna, aki elment. Minden nyájassága lefagyott
róla. Egyetlen mogorva pillantást vetett az ízléses pakkra, kikapta Iboly néni kezéből, aztán se bű, se bá, már
ott sem volt.
A majdhogy el nem pityeredő Iboly néni persze nem tudhatta, hogy Kolb úr hiába zörgetett a Szent Margit
Kórház kapuján.
– Ötig volt bent a doktor úr. Miért most tetszik kergetni, háromnegyed hatkor? – zsémbelt a portás.
Mire Kolb az órájára nézett, azután felkapta a fejét, majd megint rábámult az órára, mintha először látná.
– Visszaállította a gazember – mondta. – Azután megint előre, amikor a szíjat cserélte.
– Szép szíj – mondotta elismerően a portás, mert ami igaz, az igaz.
Erre a kései zavargó nem felelt semmit, csak köszönés nélkül kifordult a kapun. A portás tán még most is
csóválja a fejét, ha közben abba nem hagyta.
Persze, hogy senki nem válaszolt a dühös kopogtatásra, Kolb úr pedig búcsúzóul még egy nagyot rúgott
is a sötét órásműhely ajtajába. Elég nagyot ahhoz, hogy jólessék, de azért nem akkorát, hogy egy rendőr is
meghallja. Ennyit nem ér az egész, gondolta, és elindult haza az aranyhajjal, a csillagszóróval meg persze a
tobozokkal.
Pedig a műhely, ha sötét volt is, de üres nem. Az ablak mögött csöndesen ott kucorgott Birnbaum úr. Nem
készakarva várta meg Kolbot, dolga akadt: az összes órát ismét előre kellett állítania a pontos időre, és ez ennyi
masinánál bizony nem megy gyorsan, főképpen, ha az ember mind a tizenkét kakukktól bocsánatot kér az újbóli
zaklatás miatt. Mert Birnbaum úr egyazon szelíd tapintattal szerette az óráikba zárt, virgonc kakukkokat,
mint a perceikbe zárt, szomorú embereket. Ezeket a jószágokat pedig aznap délután egyszer már kénytelen
volt háborgatni, amikor, röviddel Kolb úr megérkezése előtt, és nem sokkal azután, hogy a Fő téren összefutott
Tolcsvai doktorral, aki nehéz sóhajjal említette meg, hogy öt előtt még Kolb, tudja, a címfestő is bemegy hozzá
az eredményekért, épp karácsonykor, hajjaj, cudar ez az élet, és sétabotjával rosszkedvűn szétütött egy sáros
hórögöt, hazaért a műhelyébe, és minden órát visszatekert kerek hatvan perccel, hiszen hiába hagyja csak
az asztali lámpát égve, Kolb bármelyikről kihunyoroghatná az időt, és ha éppen az egyetlen helyesen járóra
vetülne a tekintete, akkor rájönne, hogy bizony igyekeznie kell, és akkor ő hiába is próbálná feltartani, ott
hagyná, és még a kórházban lelné a doktort, és megtudná…
– … amit bőven ráér az ünnepek után megtudnia – törölte meg egy apró ronggyal az utolsó óra tetejét is az
öregember, és bólintott. Nem tudott sokat erről a Kolbról, de hogy egy szép, karamell tónusú óraszíjat ugyanúgy
megérdemelt, mint egy utolsó, békés karácsonyt, azt tudta.
Bezárta a műhelyt, és indult dominózni.
176
novella
emlék
HEGEDŰS ATTILA
ÓBUDAI VOLTAM, ÓBUDAI VAGYOK!
INTERJÚ HIDEGKUTI NÁNDORRAL
Hidegkuti Nándor páratlanul gazdag sportpályafutásának sikereit hosszan sorolhatnánk, de egy legenda
esetén erre semmi szükség. Ki ne emlékezne rá, hogy az évszázad meccsén egymaga három gólt rúgott az
angoloknak, az elsőt mindjárt a legelső percben? Csak hogy egyet mégis megemlítsünk. Attól féltem, hogy
a köztiszteletben álló sportolónak terhére lesz, ha egy számára ismeretlen egyetemista beszélgetésre hívja.
Ám a hangjából inkább érdeklődést, mintsem elutasítást hallottam kicsendülni, és mihelyt elárultam, hogy
elsősorban Óbudáról kérdezném, azonnal igent mondott. Hozzátette, ilyen kérést soha nem kapott még, pedig
óbudaisága életének mindig meghatározó része volt. Innen indult ez a beszélgetés, amit épp húsz évvel ezelőtt,
egy forró nyári délelőtt folytattunk a Nánási úti kis borozóban, kedvelt törzshelyén, egy pohár hűvös fröccs
mellett…
Hogyan kerültek a szülei Óbudára, áll-e még a
ház, ahol gyermekkorában élt?
Nem is tudom pontosan megmondani, mikor költöztek
ide. Annak idején nem igazán foglalkoztak
vele az emberek, hogy ki honnan jött, mint jött.
Édesapám Hidegkúton született, ezért lettünk Hidegkutiak.
Miután vitéz volt, megválaszthatta a
vezetéknevét. Azelőtt ugyanis Dvorniknak hívták.
Óbuda sváb, braunhaxler terület volt, az iskolatársaim
között is akadtak braunhaxler gyerekek. Egy
földszintes házban laktunk a Bécsi út 136. szám
alatt, valahol a mostani Bécsi úti lakótelep helyén.
A Margit Kórházban születtem, a Vörösvári útra
jártam iskolába.
Az Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvéből
megtudjuk, hogy a gyermekkori focimeccsek első
színhelye a Schmidt-kastély kertje volt. Titokzatos
épületnek írja le a mai Kiscelli Múzeumot:
mennyire volt más, mint napjainkban?
A Schmidt-kastély nem úgy nézett ki, mint manapság.
A parkban fák és bokrok álltak mindenütt.
Nemrég jártam arrafelé, és láttam, hogy a bokrokat
már jórészt kivágták. Akkoriban belépődíjat kellett
fizetni, amire nekünk, gyerekeknek nem volt pénzünk,
így átmásztunk a kerítésen, és ha jött az őr,
gyorsan átfutottunk egy másik területre.
Bizonyára ez lehetett a híres Bajzám. Merrefelé
kellene indulnom, ha ma keresném?
A Bajzám a Margit Kórházzal szemben, a Föld utca
Vörösvári út felé eső részén terült el, egész a Körte
utcáig. Apró házak álltak itt, de voltak köztük beépítetlen
területek is. Nem tudom, miért lett Bajzám a
grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga
a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya,
és két részből állott: az egyiken játszottak a
nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi,
gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az
utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett,
ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház
található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok
kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi
csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát.
Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok
voltunk, nem parancsolt senki! Ez az óriási terület
évente egyszer cirkuszoknak, búcsúknak adott helyet.
Édesapám egy alkalommal labdát vett nekem
a búcsúban, de kikapta egy gyerek a hónom alól, és
elszaladt vele. Egyszer lett volna rendes futball-labdám,
azt is ellopták! Tele volt a tér mutatványosokkal,
üzletekkel. Hétvégeken fabódékat építettek, és
azokban árusították a környéki kis településekből
hozott árukat. Ott lehetett szombat-vasárnap megvásárolni
mindent: tejet, tejfölt, sajtot, túrót, retket,
salátát... Egész Óbuda központja lett, s megvolt
minden lehetőség arra, hogy ott játsszunk. Mindez
178
emlék
talán el sem képzelhető ma már erről a tízemeletes
házakkal sűrűn beépített területről.
Honnan ered a Gacek becenév?
Mindenkinek volt valami beceneve, nem tudom, én
miért lettem pont Gacek, nem is tudom, hogy mit
jelent, de a srácok mindig így szólítottak. A múltkor
itthon járt az egyik gyermekkori barátom, aki
most Kanadában él. Felhívott, és azt mondta: „Helló
Gacek, Csillag vagyok!” Eltelt azóta már vagy hetven
év, és még mindig így hív! Szép idők voltak, elmondhatatlanul
szép idők…
Ebben az időben még minden sportolónak volt
polgári foglalkozása. Önt milyen pályára szánták?
A Guttmann és Feketénél tanultam, ami egy világhírű
harisnyagyár volt Óbudán. Tizennégy-tizenöt
éves voltam, amikor oda kerültem, megtanultam
a szakmát, és nagyon jól kerestem. Szép munka
volt. Automatikus gépekkel dolgoztunk, melyek
egyszerre húsz harisnyát állítottak elő. Csak akkor
kellett megállítani, ha valami baj volt. Hetente hatvan
pengőt kerestem! Óriási pénz volt ez abban az
időben, amikor a sláger is arról szólt, hogy „havi
kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”.
Az Önről szóló kötet tanúsága alapján a földszintes
házakkal együtt egy jellegzetes gyümölcsfa is
eltűnt Óbudáról...
Valóban, gyermekkoromban mindenfelé eperfa állt
a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű
eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy
összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és
megettük. Nagyon finom volt! Minden házhoz tartozott
egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében
álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett,
bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson.
Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk
is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze
tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.
179
emlék
Kíváncsi lennék, mire emlékszik legszívesebben
abból a rég elmerült óbudai világból, és maradt-e
belőle bármi, amit Ön még manapság is megtalál?
Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen
kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek
meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az
üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi
viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta
a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan,
boldogan éltek, barátok voltak, összejártak.
És ha már említettem a péket, és azt kérdezte, maradt-e
valami a régi világból, elmesélek egy történetet.
Ezelőtt tíz-tizenkét éve szóltak az ismerőseim,
hogy van egy pék kint a Pomázi úton, a vasúti sínek
előtt, aki nagyon jó kenyeret süt. Kimentem egyik
nap kenyeret venni, erre azt mondja a pék: Nem
ismer meg, mi? Hát, mondom, honnan ismerném?
Erre ő: hajdanán mi a Vörösvári úton dolgoztunk,
és maga nagyon sokat járt hozzánk még kisgyerekként.
Fantasztikus, hogy hatvan év után találkozom
ugyanazzal a pékkel, akihez gyerekkoromban is
jártam kenyérért. Ez hihetetlen! És ugyanolyan jó
kenyeret sütött, mint akkoriban. Sorban álltak az
emberek, pedig messze, a városon kívül volt. Hála
Istennek, sok gyermekkori barátommal is összefutok:
ők maradtak velem hírmondónak a régi világból.
Kérem, ossza meg velünk néhány iskolai emlékét!
A Kórház utcába jártam polgáriba, az osztályfőnököm
egy kis, púpos ember volt. Egyszer kimentünk
a Rómaira tanulmányi útra, végignéztük Aquincumot.
Tizenhárom-tizennégy éves voltam, s ebben a
korban már kicsikét gondolkodik, könyveket olvas
az ember. Rácsodálkoztam, hogy a régi rómaiaknál
micsoda építkezések lehettek, hogy ezek a romok
még mindig megvannak. És milyen csodálatosak!
Megnéztük az Amfiteátrumot, s én elképzeltem,
hogy engedhették be az oroszlánokat. Utána
elmentünk a gázgyári pályára játszani. Inkább a
kézilabda dívott abban az időben, a futballt nem
nagyon kedvelték, nem tudni, miért. Gyanakodva
figyelt a tanár meccs közben, majd magához hívott.
Azt mondta: Ide figyelj, Hidegkuti, ha megtudom,
hogy le vagy igazolva valahol, abban a pillanatban
kirúglak az iskolából. Akkor már két éve játszottam
az UFC-ben. Mondtam neki: Tanár úr kérem,
én nem, ilyen fiatalon nem is lehet! Szerencsére a
180
emlék
szabályokat, hogy már tizenkét éves kortól lehetett
játszani, nem ismerte. A testnevelő tanárunkkal
egész más volt a hangulat. Később a Napos úton
laktunk, a fiam a Budakeszi út melletti iskolába járt.
Egyszer jött haza a gyerek, és azt mondta: apa, a
testnevelő tanár úr beszélni szeretne veled. Bementem
az iskolába, és kiderült, hogy a fiam tornatanára
tanított engem is gyerekkoromban Óbudán!
Beszélgettem vele sokat, és utána is többször meglátogattam.
Milyen volt Óbuda a háború éveiben?
Bekerültem a leventék közé, és úgy nézett ki, hogy
kivisznek Németországba. El is jutottunk Pilisvörösvárig,
de akkor az oroszok bekerítették a területet,
így nem tudtunk már továbbmenni. A ruhám
és minden holmim még kikerült, mert azokat teherautóval
vitték, minket viszont gyalog indítottak útnak.
1944 októberében megnősültem. Feleségem is
óbudai, egymás mellett laktunk, innen az ismeretség.
Az esküvő után kiköltöztünk Óbuda külterületén
lakó rokonainkhoz. A bombázások alatt a barátainkkal
mindig fölszaladtunk az erdőbe, beálltunk
egy fenyő vagy egy akác alá, az volt a legbiztonságosabb
hely. Onnan figyeltük a történéseket. Borzalmas
volt! Amikor leesett a bomba, szerte-széjjel
lángra lobbant minden. Fentről mindezt tisztán lehetett
látni. A bombázás okozta károk nem is voltak
igazán súlyosak Óbudán, inkább maga a háborúskodás
ejtett sok sebet. Amikor a Kiscelli utcába, egy
kétszobás lakásba költöztünk, a falon egy óriási
lyuk tátongott. 1945 elején talicskával mentünk sódert,
homokot meg téglát összeszedni az utcákon,
és volt egy ismerősöm, aki helyrehozta. Ez a ház
még ma is áll a Kiscelli u. 66. szám alatt, közvetlenül
a San Marco utca mellett. Nemrég jártam arrafelé,
és mutattam a fiamnak: nézd meg, itt laktunk
azelőtt… Méghozzá 1953-ig laktunk ott, amikor Palotás
Péter megnősült, és kapott egy lakást a Pozsonyi
úton. Arra kért, hogy cseréljünk, hiszen ő is és
a felesége is óbudai, s így közelebb volt számukra
a család. Péter legalább nyolc évvel fiatalabb volt
nálam. Kitűnő játékos volt, de sajnos nagyon fiatalon,
harminckilenc éves korában elment. Puskás
Öcsivel és Buzánszkyval sokszor fölelevenítjük a
régieket, akik meghaltak. Sűrűn találkozunk, Fejér
És akkor volt még a Hidegkuti-eset! Ismét
hencegnem kell: megadta az Ég, hogy egy
alkalommal együtt focizhattam a nagy
Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett
az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt
lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint
nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak
a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők
és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor
már túl volt a hatvanon, de még így is
tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál.
Egyébként semmi különöset nem csinált,
hanem mást. Amikor én a magam, a már
említett nívójú, de valóságos futballista
rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet
mozogni, mert az adott helyzetben ez a
legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet
hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz,
egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak
egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön
egy másik, új teret, amelynek új esélyeit
azután már én is fölismertem, vagyis csak
oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy
lépéssel előbb nem volt szó. Igen tanulságos
egy íróember számára. Nem a kéznél
lévők közül, a rendelkezésre állók közül a
legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat
megteremteni: új teret. Ezt mondta annak a
nyugdíjas férfinak a kis hátralépése.
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére
(részlet)
181
emlék
Miki, a Sipos tulajdonosa is állandóan hív minket,
mindig kitalál valamit, hogy odamenjünk.
Örülök, hogy szóba került a Sipos, hiszen Óbuda
legendás étterméről van szó...
Régen is a mostani Siposba jártam, csak akkoriban
más volt a tulajdonos. Salamon Béla bácsival és a
szintén óbudai Börzsei Jancsival együtt minden
hétfőn lementünk. Hétfőn nem játszottak a színházak,
így Béla bácsi, aki igazi futballőrült volt, hívott,
hogy menjünk le egy kicsit dumálni. Elkezdte nekünk
magyarázni, hogyan kell futballozni, s mi végighallgattuk.
A mérkőzések lejátszása után voltak
vitáink, de az ember mindig tanult belőle, okosodott.
Csütörtökönként pedig egy lipótvárosi preszszóba
jártunk, mert Béla bácsi csütörtökön sem játszott.
Nagyon jó, hangulatos beszélgetések voltak.
Az Aranycsapat tagjai az ország különböző tájairól
érkeztek, és úgy tudom, mindez alapot adott
némi élcelődésre Önök között…
Volt egy örökös, visszatérő vitám a hajdani játékostársaimmal.
Buzánszky mindig azt mondta,
hogy Budapest nem más, mint Dorog külterülete.
Mondtam neki: Ide figyelj, 2000 évvel ezelőtt Óbuda
már nagyváros volt. Egyet vegyél figyelembe,
akkor még Dombóvárról vagy Dorogról (Grosics
Gyula ott született) azt sem tudták, hogy valaha is
a világon lesznek. – Abban a pillanatban kapták a
szöveget Óbudáról!
Tudom, hogy külföldi munkái idején is visszavágyott
Óbudára. Itt született, és most is itt beszélgetünk…
Az embernek mindig honvágya van. Akárhová
megy, hiányzik az otthona, a baráti köre, nem tudja
elkerülni, hogy a barátai közé ne vágyódjon. Egyiptomban
éltem hét évig, s alig vártam mindig, hogy
szabadságra haza tudjunk jönni. Nem tagadom,
sokszor vágytam arra, hogy legyen egy kis családi
házam valahol Budapest környékén. Mégsem véletlen
azonban, hogy újra itt kötöttem ki: óbudai voltam,
óbudai vagyok! A baráti köröm most is leginkább
óbudaiakból áll. Ki szoktam menni a Kerületi
meccsekre a régi baráti körrel, akikkel annak idején
együtt gyerekeskedtem.
Milyen a kapcsolata a III. Kerületi TVE-vel?
Egy darabig tagja voltam a Kerület vezetésének, de
állandóan veszekedtek, és ennek így nincs értelme.
Aztán amikor kikerültem Egyiptomba, megszakadt
a kapcsolat. Egyszer kimentem egy bajnoki meccsre.
Volt öt igazolványom: a MOB-tól, az MLSZ-től, a
Kerülettől, az MTK-tól s még valahonnan. Be akartam
menni, erre azt mondták, ott nem lehet, csak
182
emlék
a nem tudom én kiknek. Mondtam, elnézést kérek,
nézze meg, itt van ötféle igazolvány, valamelyik
csak jó ide. Azt felelte az illető, menjek át a másik
oldalra, ott talán be tudok menni. Mondtam, jó, köszönöm
szépen, és elmentem haza. És nem mentem
vissza soha többet.
Ez a csendes, szerény, elegáns viselkedés nem
minden sikeres emberre jellemző…
Mindig visszafogottan viselkedtem, s a barátaim is
mind ilyenek voltak. Ha valahol valamelyik haverom
mégis elkezdte, hogy: ki, ha én nem, nekem a
Hidegkuti a barátom, mindig lecsillapítottam az illetőt.
Megkértem, maradjon csendben, ha nem, akkor
elmegyek. Soha nem kérkedtem azzal, hogy ki
vagyok. Édesapám ugyanilyen csendes, halk szavú
ember volt.
Sajnos nem ritkán látni dohányzó és egyéb szenvedélyeknek
hódoló élsportolókat. Ön hogyan
kerülte el a sikerekkel gyakorta együtt járó csapdákat?
Tizenegy éves lehettem, amikor egy játékostársammal
vettünk egy fillérért két cigarettát. Megkóstoltuk.
Egy slukkot szívtam, s majdnem megfulladtam.
Eldobtam, és azóta egy darabot sem vettem a
kezembe, de ő sem. Azt mondtuk, be van fejezve,
és be tudtuk tartani mindketten. Embere válogatja.
Nem mondom, hogy nem ittam meg időnként egy
pohár bort, de soha nem részegeskedtem. Tréning
után elmentünk a játékosokkal, megittam egy stucni
sört, így hívták a korsót, megettem egy pár virslit,
és mentem haza. De éjjeli lokálokba én soha nem
jártam...
Nem tudom nem feltenni a kérdést: hogyan látja a
hazai labdarúgás jelenlegi helyzetét?
Az 1954-es vb-döntő után beszéltünk a német játékosokkal,
akik azt mondták, nagyon kevés pénzt
kaptak a világbajnokság megnyeréséért. Ma hatmillió
dollárt kap egy labdarúgó, akkor hatvanat
sem kapott. Ma már megfizetik, ez a tendencia elhatalmasodott
a világon. De ha megfizetik, akkor
játsszon is: ez a lényeg! Hogy engedhetjük meg,
hogy játékosok több millió forintot keressenek, és
ne legyen meg hozzá a tudásuk? Ahhoz, hogy elérjük
azt a szintet, hogy nemzetközi viszonylatban
is eredményesek legyünk, bizonyos, hogy a játékosoknak
változtatni kell az életmódjukon. Megváltozott
maga a labdarúgás is, ezt tudomásul kell venni.
Azzal a játékkal, amit mi játszottunk, már nem lehet
megélni. ▯
fotó: mti, wikimedia commons, getty images
183
emlék
emlék
Temesi László
Száz éves lenne idősebb Domahidy László
Óbuda volt a neves operaénekes otthona
Pontosan 55 évvel ezelőtt, 1965-ben költözött Debrecenből Óbudára a Domahidy család, s idén száz éve
született a családfő, id. Domahidy László, akiről ez alkalomból egy ország emlékezett meg, nemcsak operabarátok
és egykori kollégái. Az operaénekes életét, gazdag pályafutását fia segítségével idéztük fel.
A Folyondár utcai kétszintes polgári lak tele van
emlékekkel, a „száz éves” művészről készült szerepfotókkal,
portrékkal, festményekkel és a külföldi
turnékról hozott értékes tárgyakkal, szobrokkal,
amelyek között a szintén operaénekes utód, ifj. Domahidy
László büszkén kalauzol, miközben megosztja
velünk történetüket, mesél híres édesapjáról,
így lassan kibontakozik előttünk a művész gazdag
életútja, eseményekben, élményekben, sikerekben
bővelkedő pályaképe.
Kárpát-aljáról menekült a család
Megemlékezésünk főszereplője eredetileg a kárpátaljai
Domahidára való Szabó családba született, az
anyakönyvbe tehát Domahidy Szabó Lászlóként jegyezték
be, „hétköznapi” nevétől csak huszonéves
kora elején vált meg. Szülei, a múlt évszázad elején
különböző okokból Magyarországra menekültek,
és Tyukod környékén telepedtek le. A nemesi múlt
miatt nem kaptak hozzájuk méltó munkát, az édesapa
a debreceni járműjavítóban vasúti lakatosként
dolgozott, majd művezetővé küzdötte fel magát, az
édesanya pedig, bár színészi ambíciókat dédelgetett,
háztartásbeli lett.
Mint a legtöbb gyerek az első világháborút követő
újjáépítés nehéz időszakában, Domahidy László
sem dúskált a földi javakban, szorgalmasan tanult,
mellette sportolt. Ügyesen mozgott a sportpályákon
– szertornázott, evezett és birkózott –, eleven, öntörvényű
gyerekként néha az unalmasabbnak ígérkező
órákat otthagyva inkább sportdresszbe bújt.
Hangjára már az általános iskolában felfigyeltek
tanárai, s ez arra ösztönözte, hogy a sporton kívül
az énekléssel is egyre komolyabban foglalkozzon,
iskolai koncerteken, ünnepségeken gyönyörködtek
szépen csengő szopránjában. Igen, akkor még szoprán
hangja volt, később, középiskolai éveiben mélyült
fokozatosan. A helyi Piarista Gimnáziumban
folytatta tanulmányait, mellette a debreceni Zenedébe
járt Hoór-Tempis Erzsébet énekóráira, azonban
a birkózásról és a szertornáról sem mondott le,
több versenyt nyert. Mindkét területen, és az ifjú
hölgyek körében is egyre sikeresebb volt.
Addig kísérte, míg elvette
Esküvői kép 1943.
– Apám az éneknek köszönheti édesanyámat, akivel
középiskolai éveiben ismerkedett meg – meséli
185
emlék
őr
R. Strauss: Salome
varlaam
M. Muszorgszkij: Borisz Godunov
Lunardo
E. Wolf-Ferrari: A négy házsártos
Tyukodi pajtás
Farkas F.: Csínom Palkó
ifj. Domahidy László. – Eleinte osztálytársa, Ujfalussy
József kísérte zongorán a koncerteken, aki
egyre elfoglaltabb lett, majd a budapesti Zeneakadémiára
került (1980 és 1988 között rektora is lett az
intézménynek) – egy gyönyörű lány, az erdélyi Szilágysomlyóról
származó Báró Györffy Magdolna
vette át a helyét. Akkoriban ugyanis a piarista fiúk
gyakran találkoztak és közösen léptek fel a helyi
Operanegyed Óbudán
Ifj. Domahidy László: „Szüleim ugyan Óbudán
leltek otthonra, de édesapám legtöbb
idejét az Andrássy út környékén töltötte. Az
Operaház volt a második otthona, ahol én
is sokat megfordultam, hiszen sokszor vitt
magával próbákra, előadásokra. Itt találkozhattam
a legnagyobb magyar énekesekkel,
akikkel később családi-baráti kapcsolatba
kerültem, hiszen jónéhányukat, mint például
Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet, Pitti
Katalint, Sass Szilviát, Korondi Györgyöt
apám idecsábította Óbudára, ráadásul a
szomszédunkba költöztek. Neki köszönhető,
hogy itt egy operanegyed jött létre. Nagy
élmény volt a körükben, környezetükben
felnőni, rengeteget lehetett tanulni tőlük.
Rendszeresek voltak a közös főzések, beszélgetések,
bulizások. Felejthetetlen!
kulturális rendezvényeken a híres Dóczy Leánynevelő
Intézet diákjaival. Az intézet főleg a legendás
Abigél című könyvből, illetve a belőle készült
filmből vált közismertté. Ide járt édesanyám, akinek
Szabó Magda nemcsak az osztálytársa, hanem
egyik legjobb barátnője is volt. A világhírűvé vált
író többször megfordult nálunk Óbudán, haláláig
tartották a kapcsolatot. Anyukám remekül zongorázott,
ő kísérte édesapámat a különféle koncerteken,
s ez meghatározta további életüket – szerelmesek
lettek egymásba, és 1943-ban összeházasodtak.
Kolozsvárott kezdte pályáját
Az időközben művésszé cseperedett idősebb Domahidy
László élete a háborús időkben is mozgalmas
volt. A sikeres érettségi után Budapestre
került, a Zeneakadémiára, ahol 1941-ben végzett
dr. Molnár Imre tanítványaként. Itt figyelt fel tehetségére
Vaszy Viktor, a neves zeneszerző, karmester
és zenepedagógus, aki a kolozsvári operaház
igazgatójaként a diplomaszerzés után nyomban
leszerződtette tanítványát. A kezdő énekes Erdély
fővárosában mutatkozott be a Traviatában, Granville
doktorként, és innentől kezdve egyre több nagyobb
szerepet kapott. A „történelem” miatt igen
rövid időre, mindössze két évre sikerült kolozsvári
„kirándulása”, pedig megszerette a közönség és
a szakma. Akkoriban írta róla az egyik zenei lap:
”Kisgyerekként Debrecenben még csengő szopránt
énekelt, aztán a nagyfiú mély hangjára figyeltek föl.
A színpadra vezető út nem is volt „rögös” a számára,
már húsz évesen operaénekes lett.” Méghozzá
186
emlék
Pomádé
Ránki Gy.: Pomádé király új ruhája
Ozmin
W. A. Mozart: Szöktetés a szerájból
Marcellus
Szokolay S.: Hamlet
Daland
R. Wagner: Bolygó hollandi
abban a városban – Kolozsvárott –, ahol remek műhelymunka
folyt kitűnő szakemberekkel.
A II. világháború azonban hamar megszakította
szépen ívelő karrierjét, kikerült a szovjet frontra,
ahol a háború viharában sem hagyott fel az énekléssel,
egyre érettebb hangjával szórakoztatta a
harcokban megfáradt magyar katonákat, s ahogy
fia megfogalmazta: „Apukám két év alatt kiénekelte
magát a hadseregből, ugyanis a Debrecen felé
közeledő fronttal hazahozták, ráadásul, a városban
megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány előtt is
többször fellépett.”
Tyukodi pajtás, a vérbő figura
Domahidy 1946-tól már a Magyar Állami Operaház
magánénekese, az Operaház „aranykorának” volt
tagja, ahol a szerzők az ő habitusára, mély basszusára
komponáltak, illetve alakítottak szerepeket,
mint például: Farkas Ferenc Csínom Palkó daljáték
Tyukodi pajtását, Ránki György Pomádé címszerepét,
vagy Szokolay Sándor Vérnász apa figuráját, de
Ránki rádió-, valamint gyermekoperáinak karakterszerepeit
is. Farkas Ferenc, a Vidróczki című romantikus
daljátékába pedig éppen Domahidy miatt
került be a szokatlanul sok prózai szöveg, mert
a szerző különféle zenés darabokból és műsorokból
jól ismerte az operaénekes rendkívüli színészi kvalitását
is, amelyet a korabeli zenei kritikák rendszeresen
kiemeltek.
– Farkas Ferenccel még Vaszy Viktor idejében ismerkedett
meg édesapám – folytatja a mesélést
Ázsiai turné élményekkel, tudósításokkal
A neves operaénekes nemcsak hazánkban
vált ismertté és népszerűvé, hanem Ázsiában
is, ahol többször megfordult, sőt az
ötvenes évek elején-közepén egy évet turnézott.
Óriási hírnevet szerzett hazánknak.
Járt Indonéziában, Kínában, Mongóliában,
Koreában, Vietnamban, ahol államfők, pártfőtitkárok
fogadták és kitüntették. Ma már
történelmi alakokról, rettegett vezérekről
beszélünk: Csou En-laj, Kim Ir Szen, Mao
Ce-tung, Ho Si Minh… Ez utóbbit a hatalmas
termetű magyar művész egy pillanat
alatt könnyedén felkapta egyszer a színpadra,
hogy megtartsa beszédét, amikor látta,
hogy Ho apó nem tud megbirkózni a számára
túl magasan lévő világot jelentő deszkával…
Kínából például rendszeresen tudósított
magyar lapokat a turnéról. Az egyik írásából
a következő derül ki: „Kínában szokatlan
az ilyen mély basszus hang, mint az
enyém és ezt zenei különlegességnek tekintik,
így arra kértek, hogy a Fehér hajú lány
című operájuk egyik áriáját tanuljam meg.
Óriási sikere lett, s azóta ez volt az egyik legnépszerűbb
számom a hatalmas országban.”
187
emlék
ifj. Domahidy László –, akivel hamar összebarátkozott.
A híres zeneszerző az ő alakjára formázta,
komponálta a közkedvelt népdalból ismertté
és népszerűvé vált Tyukodi pajtás vérbő figuráját,
mert megtudta, hogy a mi családunk Kárpátaljáról
menekült Tyukod környékére. Ez a történet ihlette
meg, s erre mindig büszke volt apám, mert szinte
jelképévé vált ez a dal. Egészen haláláig egyik legkedvesebb
szerepe volt.
Karakterbasszus
Hosszú pályafutása során csaknem száz, elsősorban
karakterbasszus szerepet énekelt. Híres
volt Osminja vagy Hundingja, Mozart Szöktetés a
szerájból, illetve Richard Wagner A walkür című
operákból, de a Pomádé királya is. Feledhetetlen
alakításai voltak Muszorgszkij Borisz Godunov
című operájában is, amelyben mind a négy baszszus
szerepet játszotta, persze, más-más rendezésben,
előadásban. Ezeket a nagy karaktereket,
mély, széles basszusával hívta életre a színpadon,
amelyre a világhírű hegedűművész, David Ojsztrah
is felfigyelt, még közös rádiófelvételt is készített
vele, ami óriási elismerésnek számított, Domahidyt
büszkeséggel töltötte el. Ojsztrah annyira becsülte
David Ojsztrah, Moszkva 1956.
a magyar népdalokat, hogy kívánságára az Elindultam
szép hazámból című dal került szalagra,
amelyet még ma is szívesen játszanak a Magyar Rádióban.
A Szovjetunióban is többször koncerteztek
együtt, s 1960-ban a magyar operaénekes megkapta
az egyik legrangosabb kitüntetést, a Szovjetunió
Népművésze címet.
Domahidy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években
az ország egyik legfoglalkoztatottabb művésze
volt, a Magyar Rádió archívuma több száz felvételét
őrzi. Kodály-Bartók-Liszt műveivel, illetve a magyar
népzene világszerte történő népszerűsítésével
szerzett elismerést, és kapott rangos kitüntetést
Kínában, Koreában, Vietnamban, Mongóliában,
Indonéziában, de fellépett Brüsszelben, Londonban
és Párizsban is. A párizsi Olympia Színházban – eddig
egyetlen magyar művészként, s főleg operaénekesként
– aratott hatalmas sikert.
Prózában is jeleskedett
Mao Ce-tung mosolyog 1956.
A remek színészként is számontartott operaénekes
mindig figurában és szituációban gondolkodott,
amiről így vallott egyik nyilatkozatában, amikor
megkérdezték tőle, ogy melyik szerepét szereti a
legjobban:
188
emlék
„A nehéz szerepeket szeretem – szögezte le. – Nemcsak
hangilag, hanem színészileg is igyekszem jól
megformálni a figurát.”
Hogy mennyire volt színészi képességgel is megáldva
az énekes, arra bizonyíték az alábbi néhány
sor. Az 1959-ben indult Magyar Televízióban szinte
az első adástól kezdve foglalkoztatták, állandó
résztvevője volt a rendszeres operaközvetítéseknek,
vidám, zenés pamfleteknek, népzenei műsoroknak,
de az Országos Filharmónia mind felnőtt,
mind ifjúsági hangverseny-sorozatának is, ami
több száz szériát jelentett. Játszott többek között a
híres Palacsintás király című zenés tévéfilmben, és
szerepet kapott mozifilmekben is, például a Gábor
Diákban és a Délibáb minden mennyiségben című
alkotásban. A Magyar Rádió Csinn-Bumm Cirkusz
gyerekműsorában pedig termetes alakja miatt a
csupaizom Muszkli Miskát alakította, szintén óriási
sikerrel, így vált a gyerekek kedvencévé is. Szívesen
szinkronizált, többek között a népszerű amerikai
rajzfilmben, a Foxi Maxiban csendült fel híres
basszusa. Szinkronszerepeiért Nívódíjat kapott.
Lemaradt a Kossuth-díjról
A Kiváló és Érdemes Művész 1980-ban vonult
nyugdíjba, de az Operaházban változatlanul játszotta
addigi és új szerepeit 1996-ban bekövetkezett
haláláig. Az Operaház művész szakszervezetének
évtizedekig volt elnöke, 70., majd 75. születésnapja
alkalmával felvetődött az operaházi „Örökös tagsága”
elismerés, ám vagy a bizottság vezetője, Melis
György betegsége, vagy igazgatóváltás miatt ez elmaradt.
– Édesapám 1996 szeptemberében meghalt, így okafogyottá
vált az intézkedés – jegyzi meg szomorúan
ifj. Domahidy László. – Bár számos hazai és külföldi
kitüntetést kapott, de például a Kossuth-díjról
is lemaradt, mert amikor felterjesztették, ő erre túl
fiatalnak tartotta magát. Talán a centenárium jó alkalom
lesz egy posztumusz-díjra… ▯
A cikk megírása után pár nappal érkezett a hír: 2020.
november 7-én a Magyar Állami Operaház "Domahidy
László magánénekest mint az opera kimagasló jelentőségű
művészét posztumusz Örökös Taggá fogadja".
189
emlék
emlék
Végig az úton
Horváth László az Óbudai Gázgyár utolsó igazgatója számos kitüntetésben részesült a gyárban töltött harminc
év során, az egyik legfontosabbnak elismerésének mégis azt tartotta, hogy a munkatársai inkább tekintették
gondos apának vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek. Az idén januárban elhunyt Laci bácsival
tavaly ősszel készült az interjú.
Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve
nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas
életpályát tudhat maga mögött.
Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm
azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen
mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok
számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen
a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át
a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az
Óbudai Gázgyárban töltött harminc év csodálatos
szakasza volt az életemnek.
Hogy került az Óbudai Gázgyárba?
Frissen végzett vegyészként 1955 március 1-jén álltam
munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari
Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott
az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt,
a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem
el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a
gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok
helyezkedtek el. A vállalatnál egy évre gyakornoki
státuszba helyeztek, üzemmérnöki feladatot
kaptam: a kigázosító üzem aláfűtési feladatainak
ellátásában kellett részt vennem. Sikerült hamar
beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap
múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák
hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került
feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-
450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.
Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka
világába.
Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek
el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába,
ami június közepén fejeződött csak be. Viszszaérkezésem
után a termelt gázt mérő hatalmas
dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul,
melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi
segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően
oldottam meg.
Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek
át, szintén üzemmérnöki beosztásba.
Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet
társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős,
így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra,
bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes,
hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb
esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami
nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt
égetően szükségessé vált.
Termelési felelősként mi volt a feladata?
Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési
kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági
mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható
gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb
feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos
gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk
el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom:
a potens MDP-tagokat – akik valamilyen
vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk,
de képzettségüknek megfelelő beosztásban
tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk
eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg,
szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután
lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati
időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban
megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium
üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.
Nagyon hamar szembe kellett néznem azzal, hogy
a gázgyártás milyen veszélyes üzem. 1957. február
elején baleset következtében hármas haláleset történt
a vízgázgyárban: az egyik generátor tisztítását
– salakmentesítését – végző munkacsoport három
tagja a generátorban rosszul lett, és meghalt. Nekünk
jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit
kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból
származó szén-monoxid mérgezés okozta a
tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg,
addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi
kiesést eredményezve. Az események után az egyes
gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel
és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek
következtében biztonságosabbá vált a termelés,
és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága
is javult.
Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?
191
emlék
Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal
el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára,
emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen
barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül
beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven.
A pártba is többek között azért léptem be, hogy
javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap
váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre
a gyár vezetése méltatta eddigi ottani
tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített.
Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek
laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva
számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák
patronálására és a labor személyi állományának
megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten
kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát
jelentett, melynek megoldásához kormányszintű
intézkedésre volt szükség. A gáz kéntelenítéséhez
használt gáztisztító massza kiváltásához a vezetőség
egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a
voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet
hozzunk be a gáz tisztítására.
Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra
kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű
gyepvasérc érdekében folyamatos helyi
vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége
egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére
a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a
beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen
felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel
javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így
kis mértékben a kéntartalma is. A csőhálózat és a
szifonok ismétlődő lerakódásai, dugulásai miatt a
városi gáz nedvességtartalmának optimális beállítása
ugyancsak gondot okozott, amit nagy nehézségek
árán sikerült csak megoldanunk.
A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett
működési zavarok is előfordultak…
Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb
gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki
vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban
nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti
szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy
a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb
felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a
bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel
működve, olyan pótanyagokkal
karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és
meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál
hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó
kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást,
addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak
átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek
elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi
berendezések állagromlását ráadásul a korrózió
elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos
üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta.
A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a
gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén –
a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest
gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez
a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat
eredményező pontos okokat sohasem tudtuk
meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak
találtuk, hogy szakmai tudásukat miként
írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások
hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem
nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív
műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így
192
emlék
léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az
volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés,
és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat,
megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek,
hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk
miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú
titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az
idő bizonyította – nem is akárhogyan!
Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?
Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger
István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek
elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a
vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján.
Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte
a földgázhasználat gazdasági fontosságát,
elhatározta annak fejlesztését. Számos folyamatban
lévő intézkedés felgyorsult, és biztatóan haladt a
megvalósulás felé. A fő tennivalót a gáz minőségének
további javítása és a mennyiségi termelés növelése
jelentette. Ebben játszott hatalmas szerepet,
hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz
fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett
és üzembe állhatott előbb az albertfalvai,
később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban
igyekeztem a személyi állomány, valamint
a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni
a fejlődés alapjait, melyek néhány éven
belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi
vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi
kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő
felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai
képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat.
193
emlék