Óbudai Anziksz 2020 ősz/tél

Aquincum

Aranyhegy

Belső-Óbuda

Békásmegyer

Békásmegyer-Ófalu

Csillaghegy

Csúcshegy

Filatorigát

Hármashatárhegy

Kaszásdűlő

Mátyáshegy

Mocsárosdűlő

Óbudai-sziget

Remetehegy

Rómaifürdő

Római-part

Solymárvölgy

Táborhegy

Testvérhegy

Törökkő

Újlak

Ürömhegy

kedves olvasó!

A kultúra több, mint egy könyv a polcon. Sőt, több,

mint több könyv. Sokkal több, mint egy megrázó

jelenet a színházi előadásban, vagy egy romantikus

pillanat a kedvenc filmünkben. És sokkal több,

mint egy durva gitárszóló a nagyszínpadon. És annál

is több, mint amikor egy festmény előtt lecövekelünk

a galériában. Meg annál is több, mint amikor

a színjátszó körben, a néptánccsoportban, vagy

a fúvószenekarban együtt töltünk egy estét.

De a kultúra nem úgy sok, mint a bankszámlánkon

a megtakarítás, vagy mint a legújabb autó a garázsban,

vagy a legmenőbb kütyü az íróasztalon. Nem

mérhető számokban, súlyra, darabra, kilóra, nem

adja vissza semmilyen széteffektezett szelfi a közösségi

oldalon.

Olyan, mint a levegő. Akkor vesszük igazán észre,

hogy milyen fontos, amikor nincs.

Amikor már minden könyvet elolvastunk a könyvespolcról,

amikor elkapkodták az összes színházjegyet

előlünk, amikor nem tölt be a netflix, így nem

tudjuk megnézni a várva várt filmet kedvenc színészünkkel.

Amikor nyári szünet van, és bezár a

művház, amikor a könyvet kikölcsönözték előlünk,

amikor lemerült az mp3 lejátszó, amikor a családunk

inkább a meccset nézi, mint a Mezzo TV-n

Rahmanyinovot.

Vagy amikor a járványügyi veszélyhelyzet miatt

bezárják a kulturális intézményeket.

Színházak zárnak be abban bízva, hogy az élőben

közvetített előadás pótolni tud valamit. Képzőművészek

hagyják ott műtermeiket, mert nem tudják

fizetni, ezért aztán műalkotások sem készülnek.

Könyvek nem jelennek meg, mert nincs akkora forgalma

a kiadóknak, hogy bevállalják az első kötetes

szerzőt. A fesztivál ipar megszűnt létezni, a zenészek

és a hangmérnökök már rég pizzafutárnak

álltak.

Mert most nincs. Valami nincs, amiről azt hittük,

mindig is lesz. De az élet ennél sokkal pimaszabb.

Ugyanis a kérdés igazán az, mi következik ezután.

Hogy lesz-e újra, és ha lesz, milyen lesz.

Halmai Róbert

író, az Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont vezetője

tartalom

3 Halmai Róbert: jegyzet

6 Horváth Péter: Munkástelep a téglagyárak árnyékában – az óbudai Cegaj

13 És a lányok nem mertek szólni... – dokumentum

14 Szabó Sarolta: KÍSÉRLETI LAKÓTELEP

22 Hegedűs Attila: Könnyebb rombolni, mint építeni – interjú Ágostházi Lászlóval

28 Az óbudai lakótelep – dokumentum

29 Németh Róbert: Szürke beton, színes haj – interjú Turán Eszterrel

34 Horváth Péter: Békásmegyer – egy település metamorfózisa

41 Pálfi Andrea: Megfagyott nyúl– recenzió

44 Deme László: Kaphat-e a lakógép emberarcot?

51 Smiló Dávid: Bepótolni a változást

55 Bartók Imre: Isenheim – novella

57 Melocco Anna: Akinek van slagja, Vénusza is lesz – interjú Vetlényi Zsolt festőművésszel

61 Kolozsi Ádám: Óbudán nekem könnyű itthon lenni – interjú Halmai Róbertel

66 Remete Tibor: Óbuda újratöltve

71 Kolozsi Ádám: Árpád-kori templomromok a pünkösdfürdői üdülőben – a Benárd-villa titkai

77 Legát Tibor: Lóvasút és gyorsvillamos

85 Mán-Várhegyi Réka: Indulat #7 – novella

87 Bárdos-Deák Ágnes: Őrségben - interjú Hudi Lászlóval

92 Csizmadia Attila: Az apostoltól Szókratészig a Kulteátrumban

100 Fekete Barbara – Veress Kinga: Utazás és emlékezet

104 Simonfalvi Anita: Kultúrkartell az üzleti központban –interjú Pátkai Marcellel

122 Csatlós Judit – Juhász Anna Mária: Modern lány kamerával

131 Rónai Róbert: Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató

138 Zumpf András: Talált fal

143 Halmai Róbert: Tikkasztó hőség – novella

146 Kemény Vagyim: Óbudai robotok – interjú Haidegger Tamással

152 Baranyai Marcsi: Nem kell hősnek lenni, csak elég jónak! – interjú Janurikné Csonka Erikával

157 A phylloxera ó-Budán – dokumentum

158 Miglécz Tamás – Donkó Ádám: Virágos: szőlősorközök – hogyan tehetjük fenntarthatóbbá a szőlőművelést?

163 Tóth-Kalló Éva – Schäffer Zsuzsa – Divinyi Éva: A Duna láthatatlan kincsei

169 Simonfalvi Anita: Több ma a kárókatona, mint holnap a bucó – interjú Szendőfi Balázzsal

174 Győrei Zsolt: Tizenkét kakukk – novella

177 Hegedűs Attila: Óbudai voltam, vagyok! – interjú Hidegkuti Nándorral

184 Temesi László: Száz éves lenne idősebb Domahidy László

190 Rorbacher István: Végig az úton – interjú Horváth Lászlóval

199 Iványi Margit: In Memoriam Bánhidi Frigyes

203 Péntek Orsolya: Ez a nő – novella

206 Megyeri Sára: Más szemében a szálkát

210 Hódos Hajnalka: SZERETSZvagyIGEN

214 Simonfalvi Anita: Ali király karácsonyi vacsorája – mese

224 Hegedűs Márton: Hal volt, hal nem volt – képregény

Óbudai Anziksz – Harmadik kerületi kulturális magazin • VI. évfolyam, 4. szám • Felelős kiadó: Óbudai társaskör (1036 Budapest, kiskorona utca 7.) • Főszerkesztő:

kemény vagyim • szerkesztő: simonfalvi anita • tördelés: tóth éva • korrektúra: Szűcs Erzsébet eszter • A Címlapon Vetlényi Zsolt: csodára várva – karácsony

óbudán festménye (olaj, vászon, 2020) • szerkesztőség: Óbudai Társaskör (1036 Bp., Kiskorona utca 7.) • e-mail: obudaianziksz@gmail.com • web: obudaianziksz.hu

• ISSN 2416-1667 • Az ingyenes, negyedévente megjelenő kiadványt Keresse a kerületi kulturális intézményekben és rendezvényeken • Minden jog fenntartva

6

Munkástelep

a téglagyárak árnyékában

Az 1970-es évek legelején még egy pár

épületben laktak, de elköltöztetésük

folyamatos volt. Az évtized közepére

teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek

Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és

annak jelentéstartalma a feledés homályába

vész, és városi legendává alakul.

Horváth Péter: Az óbudai Cegaj

Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra

program 100%-ban magántőkéből

valósul meg, ami nem túl gyakori

Magyarországon. Azonban külföldön

teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy

bevételű cégek áldoznak arra, hogy a

kultúrát támogassák. Ráadásul szerintünk

a kultúra jelenléte az épület, illetve

a környezet atmoszféráját jó irányba

billenti.

Simonfalvi Anita: interjú Pátkai Marcellel

104

Kultúrkartell az üzleti központban

29

Szürke beton, színes haj

A San Marco utcai tiniklub számomra

sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot,

ska-t, darkot hallgattattak velünk,

hála az égnek – ott hallottunk például

először, hogy csak két híres óbudai zenekart

említsek, Kretenst és F.O. Systemet.

Ott találkoztunk a barátaimmal

először mindenféle vad arccal, akik a

Bécsi úti lakótelepről jöttek és elég félelmetesek

voltak.

Németh Róbert: Interjú turán Eszterrel

Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat

tudjunk felmutatni, leszűkítettük

a portfóliónkat: egyrészt robotika,

intelligens rendszerek, mechatronika,

másrészt orvostechnikai, harmadrészt

a kiberbiztonság a választott stratégiai

területek.

Kemény Vagyim: interjú Haidegger Tamással

146

Óbudai robotok

Gdansk városában látható minden

44

évben “Lengyelország legnagyobb városi

galériája”: a Zaspa negyed házait

díszítik a művészeti fesztivál keretében

a meghívott művészek homlokzati

festményei. Waterfordban a “Waterford

Walls” projektet Edel Tobin azzal a céllal

indította útjára, hogy a depressziótól

roskadozó házfalak helyett lüktető

életet vigyenek az utcákra.

kaphat-e a lakógép emberi arcot?

Deme László

A bombázás okozta károk nem is voltak

igazán súlyosak Óbudán, inkább maga

a háborúskodás ejtett sok sebet. Amikor

a Kiscelli utcába, egy kétszobás lakásba

költöztünk, a falon egy óriási lyuk tátongott.

1945 elején talicskával mentünk

sódert, homokot meg téglát összeszedni

az utcákon, és volt egy ismerősöm, aki

helyrehozta. Ez a ház még ma is áll a

Kiscelli u. 66. szám alatt.

Hegedűs Attila: interjú Hidegkuti Nándorral

177

Óbudai voltam, vagyok!

77

Lóvasút és gyorsvillamos

Mivel a szerényebb utasszám miatt a társaságnak

nem érte meg meghosszabbítani a

Bécsi úti villamost a temetőig, úgy döntöttek,

hogy egy Budapesten addig ismeretlen

járművet, a trolibuszt állítják csatasorba,

amelyhez csak felsővezetéket kellett építeni,

pályát nem. Az óbudai járat 1933. december

16-i megnyitása idején a BSzKRt illetékesei

nem tudták eldönteni, hogy buszként vagy

villamosként tekintsenek rá.

Legát Tibor

A magyar változatokra visszatérve: ha

nem is halászlé, de meghökkentésnek

nagyon sikeres lehet a karácsonyi asztalra

a Kövi Pál-féle Erdélyi Lakomában

(Helikon, 2019) újraközölt „halleves

korpaciberével”: ehhez a halon (ponty

vagy harcsa), a leveszöldségeken és az

elmaradhatatlan lestyánon kívül fél

kiló paradicsom és ugyanennyi korpacibere

szükséges.

Megyeri Sára

206

Más szemében a szálkát

5

ajánló

lakótelep

Horváth Péter

Munkástelep a téglagyárak árnyékában

az óbudai Cegaj

„Te sem jártál a Margit hídon túl…” – téglagyári mondás.

utcaköz a Körte utcánál 1968.

Fotó: Vajszada Károly | forrás: fortepan / Zsanda Zsolt

A főváros III. kerületének – nagyon leegyszerűsítve

Óbudának – egy jelentős részét panelből épült

lakótelepek alkotják. Az ilyen típusú lakóházak

1969-1990 között épültek, de különböző telepszerű

lakhatási megoldások és építkezések már korábban

is zajlottak a városrészben. A településen egyes nagyobb

gyárak – saját költségükön és elhatározásból

– maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat

dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és

a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik

szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák

megoldásáról. Természetesen nem minden

dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában

éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű

lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani

a költséges lakásbérlést. Óbudán csak kevés

gyári dolgozó – jellemzően nem a tisztviselő réteg –

rendelkezett önálló lakással, vagy akár házzal, házhellyel.

Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek,

hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek

munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási

feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két

helyi gyár hasonló megoldásaitól.

A Nagybátony-Újlkai Téglagyár focipályája és házai

Fotó: óbudai múzeum gyűjteménye:

Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű

alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak

köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt

is a területet az I. században meghódító rómaiak

honosították meg, akik messzemenően kiaknázták

az óbudai hegyek által biztosított természeti

forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás

azonban csak a XVIII. század közepétől indult

meg a településen, amikor az uradalmat birtokló

Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte

és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve

hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává,

legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen

az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás

az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a

termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg

közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem

kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és

a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra

nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek

sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át

különböző vállalati szervezetté, formává. A tágabb

értelemben vett harmadik kerületben a csillaghegyi

téglagyári házak a Kiscelli domb lábánál

Fotó: óbudai múzeum gyűjteménye:

a téglagyár már bontás alatt 1974.

Fotó: facebook.com/obudai-teglagyar

7

lakótelep

téglaprés 1938.


és békásmegyeri téglagyárak működése is jelentős

volt, ahol szintén kialakultak munkáslakások a gyár

mellett.

Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó

ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük

alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki

és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a

XIX. század második felétől működtek. A téglagyári

munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett

– érthető módon ezek tövében alakultak ki.

A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik

azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig

állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve

azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük

lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy

az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári

családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol

dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is

költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének

zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött,

egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló

költözött be a Cegajba. Általánossá váltak

a kisebb-nagyobb balhék, nemcsak a telepeken, hanem

Óbuda más helyein, amely az ottlakókat mintegy

megbélyegezte, rossz hangzásúvá vált, ha valaki

a Cegajból származott. Talán ebből is látszik, hogy

történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni,

hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet

így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német

Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem

más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során,

mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán

Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron

belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a

Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog

utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn

Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet

mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston

utca által nagyjából határolt területen.

A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű

munkának számított, hiszen az agyagbányászat,

illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb

időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével

ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte,

hogy egy viszonylag állandó munkás létszám

tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek

gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb

szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított

napszámosok és idénymunkások végezték.

Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban

8

lakótelep

és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak,

akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel

területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy

az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától

Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő,

emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott

(legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban

dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak).

Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott

a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb

lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát

dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak.

A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak

megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi

szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a

gyárakban, már nyolc éves kortól. A dolgozók a saját

bérükből nem tudták megoldani a lakhatásukat,

heti fizetésük ebben a korszakban másfél forint volt.

A Téglagyár Bécsi úti főbejárata


Ezek a munkások borzalmas körülmények között

laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében

csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen

komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis

lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek

arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe

költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok

(a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek

voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet

pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások

leginkább a mai Folyondár utcában és

környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy

fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború

közötti lakhatási körülmények csak kicsit

voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál.

a téglagyár bontása


A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt

a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota.

Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt,

mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok

– a lakhatási körülmények miatt rendkívül

rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy

járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat

vált jellemzővé. Ezek javítására született meg

az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében

1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások

számára. Óbudán a téglagyári munkások

Bontásra ítélt Cegaj és az épülő panelház a Bécsi úton

Fotó: Óbudai múzeum gyűjteménye:

9

lakótelep

számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül,

a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.

Az I. világháború és a forradalmak időszakában

akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt

munkások életkörülményei tovább romlottak.

Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil

politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet

még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott

meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán,

sem más kerületekben. Ugyan a regnáló kormányzat

igyekezett elpalástolni a munkástelepeken uralkodó

szörnyű állapotokokat, a sajtó rendszeresen

beszámolt róluk. Erre válaszul sorra születtek az

ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről

az állapotok és lakhatási körülmények javítására,

ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap

1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti,

hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett

kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába.

A barakkszobában pontosan tizenkilencen

laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen,

valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy

szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra

két-három személy is fekszik. A négy méter

széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták

ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”.

A cikkből az is kiderült, hogy több helyen

drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat,

hogy az idegenek ne lássák a barakklakások

borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik,

hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a

kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat

a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc.

A megoldások helyett különböző közegészségügyi

és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre.

Az óbudai helyzet miatt még parlamenti

interpelláció is elhangzott – mindhiába. Ezek a bizottságok

ugyan világosan feltárták a tarthatatlan

állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak

vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata

lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak

akarták előírni az egészséges és elegendő

mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták

őket rákényszeríteni erre a lépésre. A telepeken

lakók többsége szenvedett valamilyen mentális

vagy egyéb betegségben, a vérszegénység, a tüdőbaj

és az alkoholizmus általános volt.

A két világháború közötti korszak téglagyári életéről

szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk

az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri

Cegaj házak az Újlaki Téglagyár terület 1973.

fotó: Németh Tamás

10

lakótelep

anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki

Téglagyárban, és egy ideig a család is

a gyárban lakott. A nyomort, a kilátástalanságot, a

sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író

művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik

meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből

nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek

sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz

láncolták az ott élőket, akik mindenben a

téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben,

előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél,

ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel.

Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre

nagyobb függést jelentett. Ebben a korszakban a

munkások alig mozdultak ki a Cegajból, ez pedig

azzal járt, hogy gyakorlatilag csak egymás között

alakultak ki társas kapcsolataik. Nagy dolognak

számított, ha egy téglagyári munkás egy másik

óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel”

– házasodott össze és alapított családot.

Az újlaki cegaj egyik háza 1947.


A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők

igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket,

amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri

Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt

a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét.

Leginkább a foci volt népszerű a munkások között

(igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után

váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult

meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely

1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki

Téglagyártól.

Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények,

bevezették a villanyáramot a telepekre,

de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást

is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy

nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok

osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok

ettől nem javultak.

Háttérben az Újlaki téglagyár 1939

Fotó: fortepan / pálfi andrás:

A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai

téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen

a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok

folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség

volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan

megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását.

A téglagyárak államosítása (1946) után a

bölcsöde a cegájban


11

lakótelep

Az otthonossá tett cegaj. Bordás László téglagyári robbantómester 1962.


megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a

hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére

a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan

siralmasak voltak, mint a háborút megelőző

időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád

lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind

a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.

A 300 munkáslakás felében még ekkor sem volt

áram, a falak vizesek és penészesek voltak. A vizet

idővel bevezették, de a WC-k az udvaron voltak, ezt

budisornak hívták. A Cegajban élők – főleg amíg

kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget

– mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket

szegényes kereteikhez mérten otthonossá

tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások

előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és

gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és

világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az

1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult

a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek

következtében a téglagyárak jelentősége kezdett

visszaszorulni. Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár

termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla-

és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy,

mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták

az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal

együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca

szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan

elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült

fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep.

Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére

esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.

Az itteni panelépítkezések III. ütemében

került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület

és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására.

Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben

laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized

közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek

Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak

jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi

legendává alakul. Mindazok számára, akik ezeken

a téglagyári lakótelepeken élték mindennapjaikat,

maga volt a szikár és kiábrándító valóság, de egyben

az otthon is. Még most is élnek közöttünk olyan

óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett,

mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve

emlékeznek hajdani lakóhelyükre. ▯

12

lakótelep

és a lányok nem mertek szólni... / magyar nemzet, 1970. január 4. 15. p.

lakótelep

Szabó Sarolta

KíSÉRLETI LAKÓTELEP, 2003

Egy lakótelepen élek 26 éve. Nem ismerek senkit, mindig csak zajokat hallok a szomszédból. A házban száz

lakás van, a hatodik emeleten lakom, az 55-ös ajtó mögött. Az ágyam felett két légifolyosó keresztezi egymást.

A szemközti lakóval még sohasem találkoztam, nem tudom, ki lakik felettem.

Sokszor úgy érzem, természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek,

hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon.

Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az

arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy talán állandóan változtatják a külsejüket.

Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba a szívem fölé apró detektívkamerát

rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem

fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.

Módszerem a következő: Naponta reggel hat óra és fél nyolc között, valamint este fél öttől, hét óráig folyamatosan

a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba.

Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről

aktát vezetek.

Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az

expozíció. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen

eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után.

A Kísérleti Lakótelep a hatvanas években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében.

Ennek a lakótelepnek a szomszédságában, a Gárdos Mariska utcai lakótelepen éltem tízéves

koromig, majd szüleimmel a Pók utcai lakótelepre költöztem a nyolcvanas évek közepén.

A hétvégék és nyarak egy részét a Havanna lakótelepen töltöttem nagyszüleimnél.

Az itt látható sorozat anyaggyűjtése alatt bejártam Budapest több lakótelepét: a Békásmegyerit,

az egymásba folyó óbudaiakat, az Újpalotait, a Kelenföldit, a Havannát. A kutatás a Budapesti

Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki

rajzainak tanulmányozásával zárult. A koncepció kidolgozása, a képpárok formai és tartalmi

szerkesztése ezután következett.

A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amelyek egy fiktív történeti keretbe

ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveghez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb

apró történeteket mesélnek el.

A kisfilmes kamera használata a kapcsolatteremtésre képtelen megfigyelő szemszögéből adódott.

A „főhős” kitartóan vizsgálja a körülötte élőket, képben és írásban rögzíti a találkozásokat,

amik gyorsak, eseménytelenek és többnyire ritkák. Sietve kell cselekednie, találkozásainak időtartamát

pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassanként

elszakadva a valóságtól.

Szabó Sarolta

Budapest, 2003.

15

lakótelep

interjú

HEGEDŰS ATTILA

Könnyebb rombolni, mint építeni

INTERJÚ ÁGOSTHÁZI LÁSZLÓ ÉPÍTÉSZMÉRNÖKKEL

Ágostházi László (1931-2014) a magyar műemlékvédelem emblematikus alakja vezette a Flórián téri aluljáró

építészeti és műemléki munkálatait az 1980-as évek elején. Közel negyed évszázada „dobozban őrzött” beszélgetésünkre

még 1997 nyarán került sor az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán, ahol tanszékvezető egyetemi

tanárként dolgozott.

Flórián tér 1985.

Fotó: fortepan / Lechner Nonprofit Kft

Mik az első emlékei Óbudáról?

Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult

ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat

követően végül egy Laktanya utcai kis

házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek

két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként

addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel,

azok megmentésével. Rendszeres látogatásaim

alkalmával mindig fájt a szívem azért

a hangulatért, ami a terület elaggottsága, elszegényedése

folytán akkoriban óhatatlanul betöltötte

Óbudát. Mindig szerettem fényképezni, így itt is

rengeteg képet készítettem.

Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű”

Flórián tere?

Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő

hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a

Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek

ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon

állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban,

ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép

áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű

utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz

egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek

álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle

kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.

Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra,

amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán

végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…

Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban

sem láthatunk, a híd megépülésével végleg

eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit

azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni

(a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált

Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. – HA).

A szobor a mai Flórián térnek azon a részén állhatott,

ahol a Duna irányába, az immár sajnálatosan

zárva lévő múzeumi területre kivezető aluljáró-folyosó

bejárata van. Innen származik a tér

elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt

áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a

Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután

a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei

pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található

törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat.

Nem tudom, mi történt akkor, amikor az

iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben

kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.

Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a

Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!

1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési

terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését

is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy

épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a

felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján

azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött,

hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját,

értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint

a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak

rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat,

hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar

felé irányuló forgalmat minél kevesebb

zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt

aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett

a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy

kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy

Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon

messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor

aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett

a várható következményekkel foglalkozni. Volt

egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor

volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot,

pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven

cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni.

A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI

(Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül

számtalan altervező és kivitelező cég vett részt

a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti

Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem

a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI

Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok

helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött.

A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri

aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith

Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a

munkatársaim. Az általunk hivatalosan kiadott

23

interjú

tervek száma megközelítette a kétszázat, nem számítva

a munkaközi vázlatok tömkelegét. Irdatlan

mennyiségű munka volt.

Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben

ez a terület?

Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli

posta ’40-es évekből származó épületével

szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül

minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak.

Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan

megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal,

ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor

közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori

vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati

illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És

meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem

egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami

városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt,

úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak

torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az

élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s

nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az

a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást

keltett azokban az emberekben, akiknek egy

pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.

Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia

kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani

is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb

kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt

sem az egyetlen…

Flórián tér, szemben a Flórián üzletközpont 1981.

Fotó: fortepan / Pap Zsigmond György

24

interjú

Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási,

alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták

a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut,

majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem

mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga

alatt mindent, újra megindul. Ott, akkor, úgy éreztem,

hogy épp most tesznek tönkre valamit a föld

alatt, amiről már soha meg sem tudhatjuk, hogy

milyen volt. Ezen épületek létesítésekor hallatlan

arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat

lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá

válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket

egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a

romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak

széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!

Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai

lakosok generációit gyötri évtizedek óta a

kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint

amilyennek ma ismerjük?

Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve

Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre

kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai

városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak

zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült

egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a

házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római

épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli

város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros

via principalison, melynek egyik oldalán

a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott

van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető.

Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga

XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész

biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus,

és gazdaságilag is jobban alátámasztott

háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal

inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.

Mert Óbuda városépítészeti nagy negatívuma

éppen abban rejlik, hogy annak, amit ma

látunk az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz,

ami hajdanán ott állt.

Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről,

de még nem tértünk ki arra, ami megszületett

a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak

megjelenését ezen a területen?

Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása,

amit a panelházak kapcsán még értékelni kell

majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi

fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is

produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne

nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett

zöldmezős beruházások kapcsán lehetett

volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint

ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása

Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak

azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak

nagyon komoly szociológiai következményei

is vannak. Rengeteg településszociológus

vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen

létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete.

Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző

rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből,

más műveltséggel, más képzettséggel, ami

ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom

minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva,

olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát

sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra

és kulturálatlanság van összekényszerítve egy

lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom

nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai

komfortérzete. Szükségszerűen következik

az összes deviancia: betörések, autólopások,

alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a

panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani

valamit az embereknek. Sok helyen ezeket öszszetörték,

vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az

embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen

mély múltnak kútjának” helyi aknájába.

Ott van a keleti táborkapu rekonstrukciója a panelház

tövében egy kis római úttal. Valami megmarad

azoknak, akik ott élnek, valami egy picit befolyásolja

a lelküket. Meggyújt egy-egy kis mécsest az

emberek számára, hogy megint megpróbálhassák

fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből

újra kialakíthassák a helyhez kötődés

szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején

a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített

ilyesfajta kis lámpásnak.

25

interjú

Flórián tér, gyalogos aluljáró, római kori maradványok 1985.

Fotó: fortepan / Lechner Nonprofit Kft

A Flórián téri csomópont építési munkálataiban

az építészeknek és régészeknek együtt kellett

működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?

Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként

gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak

egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul

jó összhang alakult ki a különböző képzettségű

emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni,

csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a

lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából

is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én

ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert

csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet,

törmeléket mind bemosta. A „szent” november

7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem,

hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült

a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az

embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak

1984. november 4-én került sor.

Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen

gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel,

helyreállításokkal. Kíváncsi lennék,

hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián

téri romterület kialakítását?

Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek.

Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért

Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb,

s az én szívemhez legközelebb álló a

szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri

aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is

pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan

csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én

is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy

legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt

ebben a csonka városközpontban. Természetesen

akárhol is ásnak Óbudán, ott valami előjön. A tervezett

WC helyén egy kis belső udvaros, oszlopos

főtiszti ház maradványai kerültek elő. Ez az eredeti

koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben,

amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül.

És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat

is sikerült megmentenünk.

Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően

már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták,

festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.

Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság,

egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok

elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az

önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el

tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt,

26

interjú

amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek,

kultúrának a legminimálisabb töredéke

is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően

évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig

ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei

úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi

terület mellett, és látni, amint az idegenvezető

mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni! Büszke

volt Budapest a Flórián térre. Ám néhány éve zárva

a múzeum, és elpusztítottak mindent, ami elpusztítható

volt. Teljesen értelmetlenül. A Lottó-ház alá

benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették,

bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek.

Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak

az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható.

S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten

érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez

nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább

annak révén szeretném megszüntetve látni,

hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt,

amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni

nehezebb, mint az eldózerolt házakat.

Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek,

urbanistáknak, akik Óbudán találnak

majd szakmai kihívásra?

Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha

bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint

alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a

már korábban említett nagyon durva tönkretétele

után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes

rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont

itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek

valami olyan kapcsolati útvonal előzménye,

ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás

van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének,

a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért,

sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek

mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a

„múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom,

kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon

megtisztelő kötelesség. ▯

flórián tér, balra a Flórián üzletközpont 1980.

Fotó: fortepan / Kriss Géza

27

interjú

mikes györgy: az óbudai lakótelep / ludas matyi, 1974. augusztus 22. 3. p.

zene

Németh Róbert

Szürke beton, színes haj

„Ha nem Óbudára születek, lehet, hogy most nem is beszélgetnénk az undergroundról.”

Az élet különös fordulata, hogy miközben az Óbudai Anziksz a kerület lakótelepeire fókuszáló lapszámot

jelentet meg, éppen elkészül egy kétrészes dokumentumfilm, ami ugyan inkább a 90-es évek és a 2000-es évek

elejének budapesti underground rockzenei szcénáját mutatja be, de kitekint a 80-as évekre is, aminek Óbuda

megkerülhetetlen helyszíne volt. A film egyik rendezőjével, Turán Eszterrel beszélgettünk.

„A különböző zenei szubkultúrákat bemutató BP

Underground dokumentumfilm-sorozat aktuális

epizódja, a Rock (ami kétrészes lett) megpróbál

mindent bemutatni ebből a korszakból, amit mi

fontosnak tartunk az underground rockból, néhol

metálból. A film egy fejezete kifejezetten Óbudáról

szól – vállaltan miattam”, meséli Turán Eszter, aki

Óbudán született és itt nőtt fel. „A rendezőtársammal,

Koltay Annával egy szubjektív korképet kívánunk

mutatni – hiszen olyan széles ez a merítés,

hogy ezt nem tudjuk másképp, csak szubjektív szűrőn

keresztül bemutatni. Ha mindent össze akartunk

volna foglalni, akkor egy tízrészes folyam is

összejött volna – így is egy kétszer nyolcvan perces

film, egy kétestés program lett a végeredmény. Reméljük,

valamilyen platformon hamarosan megtekinthető

lesz a nagyközönség számára.”

Miközben persze törekedtek a teljességre, azokat a

csomópontokat keresték, meséli Eszter, ami számára

vagy a másik rendezőhöz személyesen is közel

áll, ami megérintette őket. Eszter esetében így adódik

Óbuda.

„Az én gyerekkorom Óbudán indult. Ha nem ide

születek, lehet, hogy most nem is beszélgetünk itt

erről a témáról. Ennyire fontos szerepe van az életemben,

személyiségfejlődésemben és ízlésemben,

összességében az alapattitűdömben az óbudaiságnak.”

De, ha a magyar, közelebbről a budapesti underground

rock, akkor felmerül a kérdés, hogy – beidézve

a Brian életét: - Na, de mit adtak nekünk az

óbudaiak?

„Óbuda egy elképesztő vegyesfelvágott minden

szempontból. A lakótelepek a 70-es években épültek,

de Óbudának van egy régebbi arca, belső Óbuda,

ami polgáribb miliő, közel van a Kolosy tér,

azaz a II. kerület, ott van a Csúcshegy, Remetehegy,

vagy a Kiscelli domb, amik a mi gyerekkorunkban

alig voltak beépítve. Én mindig a Kiscelli kastélyba

vágytam, amit lehetett látni az ablakunkból, oda

jártunk szánkózni. A Fő tér egy ufó a panelek között,

a Flórián, Üzletközpont Óbudán (és ezt persze

magunkban is reklámskandálósan kell mondani)

gyerekkorom elmaradhatatlan, nagyon fontos

helyszíne a mögötte lévő cikk-cakk házzal együtt,

ahol első kazettáimat vásároltam, de fontos megemlíteni

a Rómait a maga üdülőtelep-hangulatával

és sorolhatnám. Teljes eklektika. Ez a legnagyobb

kerület Budapesten és az egyik legsokfélébb is. Az

az Óbuda, amibe én beleszülettem, a fiatal értelmiségi

szülők világa volt, akik mind valahonnan ideköltöztek.

Leginkább hasonló hátterű gyerekekkel

szocializálódtam. A szüleimnek sikerült beíratniuk

egy jó iskolába, a Zápor utcaiba, ahol már 9 éves

korunktól tanulhattunk angolul. Voltak azonban

olyan helyek, például a legendás sóstói úttörőtábor,

vagy a kerületi akadályverseny, ahol sokféle

gyerekkel találkoztunk és másfajta közeget ismerhettünk

meg rajtuk keresztül, a mi kis Zápor utcai

buborékunkon túli Óbudát. Megismerkedtünk a

kerület különféle részeiről – Rómairól, Békásmegyerről,

Kaszásdűlőről – jövő gyerekekkel, és elkezdtünk

egymáshoz átjárkálni, elkezdtünk együtt

bandázni. A San Marco utcai Úttörőházban volt egy

tinidiszkó péntekenként. Itt egészen másféle zenék

szóltak, mint általában a tinidiszkókban. Mi ide jártunk

hatodiktól, és itt Madness ment, meg Siouxsie

vagy The Cure és így tovább. Óbuda külváros és

nem külváros egyszerre.

A városnak egyfajta perifériája, de mégsem. Nagyon

vegyes közeg volt akkoriban a munkások

gyerekeitől a top értelmiségi családokig. A szocializmus

végének bizarr keveréke volt, egy fura társadalmi

turmix. Éppen az underground rock színtér

a filmben megszólaló legendás alakjai mesélték,

hogy a Kádár-rendszerben a felnövő gyerekek nem

tudtak mit kezdeni magukkal a panelban. Azt mesélik,

hogy vagy zenélni kezdtek, vagy sportolni,

vagy drogozni. A szocializmus kilátástalansága

szétfeszítette a fiatalok egy részét. Én ennek a végére

értem oda, a rendszerváltás előtti utolsó percekben.

Persze ez nem csak Óbudára volt jellemző: ez

volt a korhangulat, a korszellem. Nem értettük például

már gyerekfejjel sem, hogy miért masíroznak

a Flórián téren munkásőrök, amikor ezeken már

mindenki röhög, éreztük, hogy lassan vége ennek

a bohózatnak, de még kisdobosként én is elkaptam

egy ilyet, true story”, meséli Eszter.

30

zene

A feszültséget, a kitörni vágyást a perifériáról, a

bizonytalanságot, hogy mi lesz itt a szocializmus

után és a vadságot generálta a lakótelepek közelsége

és kissé ingerszegény közege, a félig-meddig

külvárosi lét és a társadalmi elégedetlenség, csapódott

le a gyerekek világában is. Mindez a zenében

is nyomot hagyott, mert az előttünk lévő korosztály

hangszert ragadott. „Lázadás, vadság, szabadságvágy

– mintha itt kevésbé féltek volna a fiatalok,

mint a belvárosi gyerekek. Talán kevesebb volt a

vesztenivalójuk”, mondja Eszter, miközben megállapítjuk,

hogy bár világok választották el a korabeli

Angliát Magyarországtól, de – leszámítva a

pár éves fáziskésést – mindkét országban jelentős

részt vállalt a punk-korszak és a punk utáni fontos

popkulturális mozgásokból a külváros. Hiába a kor

eltérő társadalmi berendezkedései, a popkultúra

földrajzi meghatározottsága itt is, ott is érvényes

volt, bizonyos mintázatok nem különböztek egymástól.

Ahogyan egyébként bizonyos motivációk,

az unalom és a tenni akarás, vagy a generációs

lázadás sem. A working class hero is something to

be, hogy egy még korábbi hőst, John Lennont idézzük.

Ez a fajta társadalmi olvasztótégely-jelleg, a keveredés,

az egymásra csodálkozás és persze az új zenék

iránti nyitottság, illetve az önkifejezés fontossága

Eszter életében is kulcsszerepet játszottak. „A San

Marco utcai tiniklub, amit már említettem, számomra

sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot,

ska-t, darkot hallgattattak velünk, hála az égnek –

ott hallottunk például először, hogy csak két híres

óbudai zenekart említsek, Kretenst és F.O. Systemet.

Ott találkoztunk a barátaimmal először mindenféle

vad arccal, akik a Bécsi úti lakótelepről jöttek és

elég félelmetesek voltak. Egyébként is szubkultúrák

nagy találkozóhelye volt ez a klub, miközben

akkor még nem is vált el annyira egymástól, hogy

ki a skinhead, ki a punk, ki a goth és így tovább.

De csak fel kellett szállni az 1-es villamosra, és át

tudtunk menni a Városligetbe, a Petőfi Csarnokba

31

zene

Depeche Mode-klubba, ahova szintén viszonylag

korán, már hatodikos korunktól jártunk. Itt láttunk

élőben először egy csomó undergound zenekart.

Aztán a dolgok megváltoztak. A rendszerváltás

előtt már megkezdődött az a társadalmi differenciálódás,

amelynek következtében azok az emberek,

akik megtehették, elkezdtek elvándorolni Óbudáról.

Már általános iskola alsóban elkezdődött az,

hogy az iskolatársaim közül egy csomóan felköltöztek

a hegyre. A rendszerváltással a korábbi évek

naiv idillje szétrobbant.

„Később a Fő tér és az ott üzemelő Zichy presszó

volt fontos hely, ott gyülekeztek a környékbeli underground

figurák, punkok, skinheadek, darkosok.

Az óbudai zenei szubkultúra megteremtőinek

kulcsfontosságú helyei az Evezős a Rómain, vagy a

Lajostanya voltak, mindenki, aki zenész volt Óbudán,

vagy ennek a közegnek a része, az oda járt a

filmünk szereplői szerint”, mondja Eszter, „Ami

nagyon érdekes, hogy Óbudán mindenki jóban volt

mindenkivel. Az óbudai skinhead nem verte az

óbudai punkot és a helyi rockereket, és a darkosok

sem kaptak pofonokat. Ezt szintén a filmünkben

megszólaló zenészek mesélik, olyanok, mint Barabás

Béci, Mátyás Attila, Szendrey Szasza vagy Jerabek

Csaba. Van olyan anekdota is, hogy valahol

a városban, talán a Ráday klubban koncert van, lejönnek

az óbudai skinheadek verekedni, de amikor

egy óbudai rockerrel vagy punkkal találkoznak,

akkor barátságosan köszönnek neki és megkérdezik

tőle, hogy »Szia, mi újság?«. És aztán folytatták

a verekedést.”

„Mindent, ami nagyon izgalmas volt a gyerekkoromban,

az egyediség, a másság, a szubkultúrák

iránti fogékonyság, a mainstreammel szembemenés

– amit otthonról is hoztam, hisz nálunk olyan

lemezek szóltak, mint az A.E. Bizottság – megtörni

akarta a középiskolás időszak. Az Óbudai gimnáziumban

mindenkit egyformára akartak formálni.

32

zene

Elég szélsőségesen néztem ki: orrbavaló, piros haj,

Martens – de nem tudtak betörni. Az, hogy a saját

utamat járjam, a mai napig alap számomra. El

is mentem abból az iskolából, ahol az volt a jó, ha

tucatember vagy és nem lógsz ki a sorból. Én azóta

is kifejezetten szeretek kilógni a sorból. Ahogy eljöttem

Óbudáról, már nem a Flórián téren bandáztam,

hanem a Moszkván, és ezzel együtt a popkulturális

érdeklődésem is változott, jött a grunge és

a Total Car klub a Nyugatinál, olyan dolgok, amik

már nem Óbudából következtek feltétlenül és végül

szép lassan el is költöztünk a második kerületbe.”

Eszter azt meséli, hogy nagyon sokáig nem is vágyott

vissza Óbudára, sőt, az életében volt egy olyan

időszak, amikor ezt a bizonyos óbudaiságot legszívesebben

szerette volna elfelejteni. Aztán visszatalált

a kerülethez. „Persze, ha nem ide születek, ez

az egész ellenkulturális burjánzás nem talált volna

így meg. Aztán az is történt, hogy apukám részben

visszaköltözött Óbudára, emiatt sokat járok megint

a kerületbe. Meg amúgy is, az általános iskolai barátaimmal

nagyon erős a kötődés, van egy mag,

amelyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Velük

például nagyon gyakran találkozunk. Aztán az is

történt, hogy miközben az elmúlt években sok időt

töltöttem Amerikában, Los Angelesben, elkezdődött

bennem egyfajta önkeresés, hogy ki is vagyok

valójában, honnan jövök. Ez is segített átfordítani

bennem az óbudaiságot ismét pozitív élménnyé és

öntudattá. Azt hiszem, az identitásomnak tényleg

nagyon komoly része, hogy én egy tök vad helyről

és közegből jövök, az a nimbusz, amit Óbuda jelentett

és jelent. Egy novellás kötetet is elkezdtem írni

pár éve a gyerekkorom és az óbudai emlékeim kapcsán,

amit jó lenne befejezni.” ▯

fotó: Cseke dorka, fortepan / Urbán Tamás,

33

zene

lakótelep

Horváth Péter

Békásmegyer – egy település metamorfózisa

„Omnia mutantur, nihil interit”

A római költő, Ovidius mondása szerint minden változik, nem pusztul el semmi. Ez számos település életére,

történetére igaz, köztük Békásmegyerre is. Ugyan 1950 óta – elveszítve önállóságát – Budapest és a III. kerület

szerves része, évezredes fejlődéstörténete nemcsak izgalmas és fordulatos, hanem kisebb keretek között

le is képezi az országban lezajlott történelmi kataklizmákat és újjászületéseket.

Templom (Dömös) utca. Veres Péter író feleségével, Háttérben Szent József-templom 1958.

Fotó: fortepan / szabó gábor

Folyamatosan változott a település területének

nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és

lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre,

illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel

lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza

és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és

pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a

mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője.

Az évszázadok alatt megváltozott a helyben

lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti

településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal

együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a

földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy

fél évszázados története lassan indokolttá teszi az

új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását,

hiszen már több generáció is felnőtt a területén.

A régi és az új azonban még most is együtt van jelen,

legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár

a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő

egy település történetében, ám Békás vonatkozásában

mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult

világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja

alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy

állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely

komplex módon hat a településre és lakóira.

A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen

minden olyan település, amely az emberi lakóhely

kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal

bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza.

A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a

Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges

lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre.

A kutatások már ötezer éves településformákat is

tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti

korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják

a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták,

majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését.

A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan

alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet

nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer

törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva

a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe

húzódott. A középkor folyamán többször cserélt

gazdát a település, amelyet több okiratban is Bélafalunak

említenek. A kereskedelmi útvonalaknak,

a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek

köszönhetően jelentős településnek számított a

térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem

is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó

korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget,

amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás

folyamatát. A falu a XVII. század végére

teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak

bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi

uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család

birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda

mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött

a település új, prosperáló történeti szakasza, amely

lényegében a II. világháború végéig tartott.

A modernkori Békásmegyer története két relevánsan

elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a

manapság Ófalunak nevezett egykori település

krónikája, amely a XVIII. század első felétől az

1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő

csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi

35

lakótelep

rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek

megjelenésétől számítható.

Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére

szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói

vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy

a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság

alól felszabadított és elnéptelenedett részek

feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult.

Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi

udvar politikai és gazdasági

érdekeivel öszszhangban

történt. Az

alapkoncepció szerint,

elsődleges cél volt,

hogy a legnagyobb

számban érkező új betelepülők

németajkú

katolikusok legyenek.

Ezt nagyban segítette

az is, hogy dél-német

területeken komoly

harcok folytak a franciák

ellen, ezért az ott

élő, alapvetően sváb

nemzetiségű lakosság

kapva kapott az alkalmon,

és tömegével

költöztek új hazába,

magyar földre. A Zichy

család is ebből a

térségből toborzott

telepeseket uradalmába,

akiket különböző

adókedvezményekkel

csábítottak leendő

otthonukba. Az első

néme tajkú telepesek 1736-ban érkeztek Békásmegyerre.

Eredeti származási helyüket nem tudjuk

pontosan, mert ezek a dokumentumok egy 1792-es

tűzvészben megsemmisültek. Ennek ellenére Békásmegyert

hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották,

erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is.

(Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév

sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287.

évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt

agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek

kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig

a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező

telepesek nemcsak híres munkamoráljukat

hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő

tudásukat, valamint földműves és állattartó

tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett

természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek”

népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális

és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban

érkeztek telepesek, ez hamar a település

népességének és méretének

növekedéséhez

vezetett.

1766-ban a falu – miként

az egész komáromi

uradalom – a Zichy

család kezéből a Kincstár

(Kamara) birtokába

került, és mint kamara-uradalom

működött

tovább. A faluban

nemcsak a szőlőművelés

és más agrár jellegű

tevékenységek

virágoztak, hanem a

különböző kézműipari

szakmák is. 1830-ban

közel 900 lakosa volt

a településnek, amely

mintegy 1050 hektáron

feküdt. A Duna irányába

egyre több földterület

került intenzív

művelés alá, valamint

megjelent a később

meghatározóvá váló

gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás is.

Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy,

amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban

élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott,

de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti

része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület

volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak

használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést

– ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette

– Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által,

36

lakótelep

amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot

fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal,

hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási

jogát megkapja. A két település története ezután

még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett

Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek,

amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén

–, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík

terület.

A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még

majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás

az etnikai összetételben a századforduló után következett

be. A folyamatos népességnövekedésnek

köszönhetően a németség számaránya drasztikusan

lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű

volt, hiszen az új beköltözők már nem

német területről érkeztek, hanem Magyarország

egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes

nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német

szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.

Békásmegyer életében jelentős törést és változást

okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban

változtatta meg a település addigi agrár jellegét.

A XIX. század végén a filoxéra és a vele járó más

növénybetegségek rövid időn belül kiirtották a településen

élő gazdák fő bevételi forrását, sokan elvesztették

munkájukat. Ezért – aki tehette – áttért

az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre,

illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát

találni. Ennek következményeként alakult ki a két

világháború között egy ingázó munkás réteg, akik

már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten

utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre

szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta

fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos

családi sváb gazdálkodást. A gazdasági

élet kereteinek változásával együtt járt a családi

tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád,

mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok

különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes

példaként említhetjük, hogy már nem építettek

külön szobát az elhunytak számára, ami korábban

egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború

borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek

voltak.

Békásmegyer. karhatalom biztosítja a svábok kitelepítését 1946.

Fotó: fortepan / bauer sándor

37

lakótelep

Békásmegyer. Kőbánya utca és Árok utca közötti házak 1965.

Fotó: fortepan / mészáros zoltán

A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer

is német településnek számított, ezért az itt

élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben

élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború

okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket,

a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom

már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre

nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista

Párt szervezésével és irányításával kollektív

bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek

távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző

nemzetközi szerződések meghatározták a német

kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét

(ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon

ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan

gyorsan akarták végrehajtani. Ez elsősorban

azokat az állampolgárokat érintette, akik az utolsó

népszámláláskor (1941) német anyanyelvűnek vallották

magukat. Az erről szóló belügyminiszteri

rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen

sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb

példája Pilisvörösvár, amely szintén német

település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit:

általános magyarázat szerint óriási szükség volt a

közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre.

Békásmegyer történetének újabb drasztikus

átalakulására 1946 elején került sor. A helyi

németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban

került sor. Az első transzport 1946. február

28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett

otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak,

majd marhavagonokba zárva elindultak

az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok

alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről,

főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi

falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall,

Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok,

akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel

visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük

kellett az időközben radikálisan megváltozott

körülményekkel.

A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit,

a házakban maradt berendezésekkel együtt az

38

lakótelep

újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok

kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia

–, illetve Magyarország különböző részeiből

(főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a

településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres

Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik

apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide

száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció

által létrehozott művészeti iránytól.

Kassák azonban egy kis művésztelepet hozott létre

Békáson, ahol különböző képzőművészek alkothattak

és gondolkodhattak, távol a politika világától.

A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi

és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb

földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt

ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as

évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre

többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben

a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori

németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de –

talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani

a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket.

Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően

váltak igazán láthatóvá.

Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok

megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek

között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak

az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos

lakáshiány megoldásának égető kérdése minden

helyi akaratot felülírt.

A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági

és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti

elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek

a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb

indokok között az anyagi háttér megteremtése és

a Békásmegyeri lakótelep építkezése. a Kabar utca épületei a Pünkösdfürdő utca felől 1976.

Fotó: fortepan / főtáv

39

lakótelep

különböző városépítészeti problémák húzódtak

(hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok

megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).

Azonban a lakáskérdés megoldása politikai szempontból

kiemelt célfeladat volt, ezért nem kerülhette

el a település az újabb radikális átalakulását.

A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan

– több ütemben zajlottak, a főtervező pedig

itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák

1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti

sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági

terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli

részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek

működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen

a hegy felőli részre is terveztek panelházakat.

Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi

házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben

a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren

1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült,

amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona.

Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson,

hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi

és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek,

az igényekhez képest megkésve. Új HÉV

megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi

buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most

sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.

A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi

viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett

Békásmegyer életében. Figyelembe véve,

hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a

folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan

eljön egy újabb gyökeres változás a település

történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú

települést fog eredményezni. ▯

kép: Óbudai Múzeum gyűjteménye

Békásmegyeri lakótelep. balra az Ármány utca, alul keresztben az Árpád utca 1979.

Fotó: fortepan / bojár sándor

40

lakótelep

recenzió

Pálfi Andrea

Megfagyott nyúl

Sokunknak van már felnőttkori emléke az ezredfordulóról, egyetemre jártunk, vagy gyermekünk született, de

lehet, hogy éppen kerestük a helyünket a világban. Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című könyvének hőseivel

is hasonlóak történnek 2000 körül Budapesten. Három-négy év között bolyongunk, előre-hátra ugrálva,

ugyanakkor jól követhetően. A szereplők megjelennek, eltűnnek, később újra felbukkannak. Kiemelkedik közölük

egy férfi és egy nő, de rajtuk kívül sokak életét és gondolatát is megismerjük.

A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében

társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal,

még fiatalabb, vagy középkorú értelmiségiek

Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság.

Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben

mozognak, egymásról van véleményük, előfordul,

hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak.

Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik

a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő

így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi

Krizsán Ernő. – Mert

mi hol vagyunk? Egyáltalán

ki ez a mi?

Ugyan már.”

Többször lehet olyan

érzésünk, mintha valós

szereplőkről formázták

volna a figurákat.

Akik ismerik

a közelmúlt társadalomtudománnyal

foglalkozó

szakembereit,

érezhetik úgy, hogy

párat be is tudnak

azonosítani. Egyik

szereplő mintha maga

a szerző lenne, hiszen

Rékának hívják

és dupla vezetékneve

van.

Olvasás közben megismerjük

a különböző

korosztályok dilemmáit,

fókuszálunk

egy-egy emberre,

majd visszatérünk a

csoport egészére. Itt

van például az értelmiségi családba született, harmincas

Enikő, aki a nagy lehetőségek országából

– egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra.

Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló

személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat,

aki – mint mindenki - követ el hibákat. Szeretne

a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le

a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre

foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a

kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz

vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.

A könyv másik hőse a frissen elvált, negyvenes

egyetemi oktató Bogdán Tamás, aki a házassága

után belecsap az életbe és csömörületig kihasználja

a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk

nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus

férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre

inkább rájöhetünk,

hogy nincs miért

irigyelnünk a férfi életét

se. Akár elképzelhetjük,

hogy hol tart

20 évvel később. Vajon

a VII. kerületi nyirkos,

sötét albérletéből merre

vezet az útja és mikor

fejezte be az évek

óta tartó kutatását?

Bogdán kutatási területe

ugyanis Békásmegyer,

ahol sok időt

tölt. Életútinterjúkat

vesz fel. Többször mesél

róla, de valahogy

mégsem halad igazán

a kutatása, amin egy

idő után nem csodálkozunk.

Szürreális

képpel szembesülünk.

Mikor először olvassuk,

nem tudjuk mire

vélni. Talán nem jól értettük?

Ám egyre tisztább

lesz a kép. Békást

csak engedéllyel lehet

elhagyni, vagy oda

bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal,

életterekkel. Egy önálló világ, ahol minden éppúgy

megtalálható, mint egy kisvárosban: művház, cipőbolt,

konditerem, piac. Munka után végigjárjuk

kedvenc helyeinket, mintha el se vágynánk innen.

Valójában ez egy lakótelep. Ahol elsőre csak végtelen

mennyiségű ház tűnik fel, négyemeletes, vagy

tizenöt, faltól falig beton. De nézzünk a házakon

42

recenzió

túl! Amott domboldal, fák, az ágakon szarkák, az

odvakban vörösbegy. Egyik pillanatban vasszobor

mellett megyünk el, majd egy sor selyemakác.

”Olyan magasra nőttek, hogy itt-ott ráhajolnak a

négyemeletesek tetejére, benyúlnak a nyitott ablakokon.”

Így lesz egész. A napok tele vannak apró

furcsaságokkal, miközben

az ott élők

ugyanúgy dolgozni

próbálnak, családjuk

van, vagy például háziállatot

tartanak.

Óriási a kontraszt a

könyv többi részében

bemutatott emberek,

a budapesti értelmiségi

körhöz képest.

Talán nem is Békás

ez, csak valahol egy hely a mindenségben, Magyarországon,

vagy a határon túl? A két világ közötti

szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál

látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak

a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a

Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e

kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen

felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek

magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán

a városban? Biztos, hogy itt a jobb? Fontos téma

a könyvben az elsőgenerációs értelmiséggé válás

kérdése, akár Békáson születtél, akár azon túl. Az

asszimilálódás erős igény, de mintha a hiány örökre

megmaradna.

"El vagyunk foglalva a

társadalommal, és lemaradunk

az emberről."

unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb

is elmegyünk, készülünk az előadásunkra

és vágyjuk az elismerést.

Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató

kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia,

ugyanakkor az

emberi lélek mélységeibe

és a párkapcsolatok

színes világába

is elkalauzol. Megértjük,

hogy a szerző

miért Virginia Wolf:

Saját szoba című

könyvéből választ

részletet mottónak.

A szerző azonban

talán túl sok kérdést

megnyit, sok részbe

belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés

sokszor elmarad.

A könyv aztán egyszer csak végetér. Nincs tanulság,

nincs befejezés, a szereplők élete a homályba

vész: elkezdődik a XXI. század. ▯

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy

Magvető Budapest, 2018.

fotó: Dohi Gabriella

2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira

van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak

van nyertes vagy éppen vesztes

korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a

szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könynyű

váltani?

A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg,

hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni,

az idegen nyelvek sem mennek sokaknak

gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási

pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor

viccesen az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor

43

recenzió

lakótelep

Deme László

Kaphat-e a lakógép emberarcot?

Szubjektív ábrándok a kohósalak és vasbeton nászának újrahasznosításáról

“A szék maga az építészet, de a szófa csak burzsoázia” - Le Corbusier állítólag előszeretettel hangoztatta ezt

a praktikumra vonatkozó, szellemes építészeti aforizmát. S bár a huszadik század neves építész zsenije talán

nem a polgári értékrend kritikájának szánta kijelentését, az ember eljátszhat a gondolattal, hogy ilyen szépen

marxista-leninista hangsúlyokkal is felfejthető gondolat mellett talán nem is véletlen, hogy a szocialista

építészet a zseni egyik másfajta praktikus elgondolására is szemet vetett. Mert a paneltömbök gondolata

valamikor szinte építészeti filozófiaként fogalmazódott meg, és szó sem volt arról, hogy ezek a monolitok fogják

meghatározni egész városrészek arculatát, arra sarkallva az utókort, hogy kezdjen valamit a megörökölt

városképekkel.

szőlő utca, Óbuda

Fotó: dohi gabriella

Életre kel a modulor

Az 1920-as évek Franciaországában, miközben Európa

másik végében már dübörgött a szovjet ideológia,

a “hanyatló kapitalizmus burzsoá” (sic!) építészetének

forradalmáraként alkotta meg a Mester, Le Corbusier

a korszak újító szellemiségéhez nagyon is passzoló

“modulor”, azaz az aranymetszést és az emberi arányokat

figyelembe vevő “lakógép” elméletét. Alighanem

itt lehetett az egyik origó, míg a másik Walter

Gropius Németországában, ahol a Bauhaus megalapítója

szintén ekkoriban állt elő az előre elkészített panelekre

szakosodott házgyár ötletével. Az elméletek

születésekor azonban még nem látszódhatott a szomorkás

szürkeség, csak a gyorsan felépíthető, monumentális

tekintéllyel sorakozó tömbök előnye.

A hűvösen célszerű, tömegtermelésre és tömegigények

kielégítésére egyaránt alkalmas építészeti tézis

korántsem volt légből kapott elgondolás, és még a

Nagy Háború utáni nagy világrendváltozásra áhítozó

korhangulat új ember ideájához is passzolt. A szociális

kérdések iránt is fogékony Le Corbusier (egyik)

eszménye az I. világháborút követő lakásínségre a

praktikus elveket szem előtt tartó és élhető lakóterek

kialakítása volt, amely némi beton és acél segítségével,

no meg a mindennapi térluxus korlátok közé

szorításával gyorsan meg is valósítható. Az elméletet

azután az államok ültették át gyakorlatba: az ígéretes

házgyári technológiát a Szovjetunió eredetileg a francia

államtól vásárolta, mert nyugaton éppen úgy megszülettek

a paneltömbök, mint a keleti blokkban, csak

az arányok voltak mások, szerényebbek. És nyugaton

a rehabilitációban is előrébb járnak manapság.

De a terv Nyugat-Európában sem állta ki az idők próbáját.

Mára Le Corbusier lakótömbjei is vagy elnéptelenedett

és lebontott szellemépületek lettek, vagy

kreatív elgondolásokkal rehabilitált lakómonumentekről

beszélhetünk, amelyekbe meglehetősen sok

energiát (és adófizetői eurókat) kell fektetni, hogy ismét

élettel teli környezetként vehesse bárki birtokba.

De a XX. század első harmadában az új embernek új

otthont nyújtó gigászházak ideája megtermékenyítette

a szociális jólétről ábrándozó politikát Európában,

már ami a lakáskérdést illeti. Mindenekelőtt az új

emberrel leginkább foglalkozó politikai rendszerek

érdeklődtek, és ezzel máris hazai vizekre érkeztünk:

a kommunista Magyarországra.

Szovjet mintára indultak be nálunk is a házgyárak.

Az 1960-as évek slágertermékei még a hruscsovkák

voltak. A pár emeletes, főként betonkazettás tömbök

még kevésbé érintették meg a hazai építőipart,

hozzájuk hasonló építmények itthon inkább a két világháború

között épültek, például a Vörösvári úton.

A brezsnyevkéknek becézett paneltömbök viszont

már nem irgalmaztak a városképeknek. Ma ezekben

és módosított utódaikban él minden ötödik magyar,

a hozzávetőleg 120 ezer fős III. kerületben háromból

ketten szintén panelben laknak. Kár, hogy ehhez a

kissé egyoldalú arányhoz még le is kellett bontani a

szép és kies, Krúdy-féle Óbudát.

Girbegurba utcák helyett célszerű tömbök

Könnyű lenne, de voltaképpen nem lehetünk igazságtalanok,

mert az eredeti városkép megőrzése

helyett talán mégiscsak a fűtött szoba lebeghetett a

hajdani várostanács szeme előtt. A II. világháborús

károk és az urbanizáció felpörgése igényelte a minél

gyorsabban minél nagyobb számú lakás felépítését,

a lakótér alvótérré redukálódása pedig már Óbudán

sem igényelte a hajdani gazdák széles udvarát, ahová

szekérrel is kényelmesen be lehetett állni. Gyorsan

és olcsón felépíthető lakások tömegére volt szükség,

amelyekben van világítás, áram, vezetékes víz a fürdőszobában,

és olcsó távfűtés gondoskodik a lakók

melegéről. Mert először is lakni kellett valahol, csak

utána válhatott fontossá a környezet, ahol lakni lehetett!

Említésre érdemes még, hogy akadt egy skandináv

építészeti vonal is, aminek kísérleti tömbjeivel szintén

eljátszottak itthon (például az Árpád-híd pesti oldalánál),

de nyilvánvaló politikai és talán egyéb indíttatásból

a brezsnyevkék hódíthattak Óbudán is. Ehhez

pedig a régi utcákat mindenestül leborotválták, kellett

a hely az 1970-es években kiszélesített Árpád-híd

le- és felhajtó sávjainak is. A régi házak felújításával

nyilván drága lett volna bíbelődni, meg aztán a

többségük talán tényleg menthetetlen lehetett, közös

udvari mellékhelyiségekkel, földes szobákkal és alapozás

nélküli, salétromos falakkal. Persze az is lehet,

45

lakótelep

hogy ésszerűbben is lehetett volna szelektálni, és ma

a múlt nagyobb foltokban venné körbe a mindennapjainkat,

nem csak a Krúdy-negyed és a Fő tér szigete

őrizné mementóként. De ez ma már csak romantikus

gondolatkísérlet.

Óbudán 1965-re készült el a szovjet típusú technológiát

alkalmazó házgyár, és megindulhatott az akkoriban

nagyon is vonzó, összkomfortos, beépített

bútorokkal és trendi belső terekkel csábító lakások

építése. Egymás után bújtak elő a panelek egészen a

Kádár-korszak végéig. Olykor a lapostetőt felváltotta

a megnyerőbb kinézetű nyeregtető, s a lakókörnyezet

kialakítására is volt, hogy jobban odafigyeltek a tervezők:

gondoljunk csak arra, micsoda státusza volt

a rendszerváltás körül a parkosított Pók utcai lakótelepnek,

amiből némi nimbuszt még ma is őriz. De

tényleg őriz?

Az igazság az, hogy az ingatlanpiac hullámzása hol

panelbaráttá, hol panelellenessé teszi a közhangulatot.

Mindenki ismeri a “panelproli” kifejezést, és az is

igaz, hogy alig egy évtizede csakugyan temették a panelt,

bontani akarták mindenfelé. Mára viszont változott

a helyzet: a panel felújíthatóvá vált, és azt is tudni

lehet, hogy egy jó helyen lévő panellakás igazi élettérré

alakítható vagy biztosan megtérűlő ingatlanbefektetésnek

számít. Még némely újépítésű lakóparkkal

is vetekedhet, akár Óbudán is találunk olyan friss

beépítéseket, amelyekben az egyes épületek annyira

össze vannak zsúfolva, hogy ha a belső tér kialakítása

még optimális is lehet, kívülről rátekintve, igencsak

kényelmetlen lehet kiülni a teraszra, méterekre csupán

a szemben lévő terasztól vagy a szomszéd ház

tűzfalától.

Ettől persze a panelek még kevésbé lesznek barátságosak,

mégis érdemes elgondolkozni, mi lehet a

további sorsuk? A hajdani pártvezetés maximum 50

évre tervezte a tömböket, ezt az időszakot az óbudai

1970-es éveket számítva éppen most lépjük át a

III. kerületben. Ugyanakkor az is igaz, hogy maga a

masszív szerkezet állítólag akár száz évet is bír. De

érdemes-e bírnia? Ha az ingatlanvásárlók életben is

tartják a panelrengeteget, valamit csak lehetne még

kezdeni velük? Jó-e itt lakni? És mitől lehetne jobb?

Tulipántól a pixelszőlőkig és tovább

Bárhová is menjen az ember, bármerre is forduljon a

III. kerületben előbb-utóbb szembe találja magát a panelek

szürke csordáival. De ezek a tömbök, pusztán

méretüknél fogva is, magukban hordoznak valami

olyat, ami tekintélyessé teheti őket, kicsit talán a piramisokhoz

hasonlóan. Ha valaki követi Neubrandt István

lokálpatrióta “Óbuda ma, ahogy mi látjuk” facebook-csoportját,

előbb-utóbb visszatérő mintázatként

csodálkozhat rá az éjjeli panelek már-már fenséges

fotójára. Mert a monumentális sziluetteket költőivé

varázsolja a rózsaujjú hajnal, egy szelektől szabdalt

felhőkön átsugárzó naplemente, az ablakok esti fényének

ragyogó színkavalkádja. De ha az éjszaka fényei

költőivé teszik a panelek látványát, nem lehetne-e

nappali fényben is festővászonként használni őket?

A homlokzatok frissítése természetesen korábban

sem volt idegen a magyarországi panelek építőitől.

A kezdeti lakásínséget orvosló eufória után már csaknem

egy évtizeddel, sűrűsödtek a kritikák és megjelentek

a paneleknek barátságosabb arcot, élhetőbb

tereket kereső kísérletek is, hogy minél egyszerűbb

eszközökkel számolják fel a sivár vizuális környezetet.

1975-ben robbant ki a tulipán-vita néven elhíresült

ideológiai konfliktus az Élet és Irodalom hasábjain,

ahol Major Máté, a Műegyetem megkérdőjelezhetetlen

építésztekintélye és a költő Nagy László csörtéje

tette nyilvánossá a lakótelepek esztétikai problémáit.

“A “bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat”

költői felütés máig is érvényes – írja összefoglaló

cikkében Kulcsár Attila a vöröspostakocsionline.hu

oldalon. A vita a Csete György vezette Pécs csoport

Ifjúsági Irodájának paksi lakótelephez készített tervei

kapcsán robbant ki. Az iroda 5 pontos humanizáló

programja a végfalak organikus díszítésével kezdődött.

Lantos Ferenc festőművész Szatmárcseke-Kölcse

kopjafáinak sziluettje ihlette motívumokat álmodott

nagypanelekre, amelyek tulipán ívekké finomodtak,

és lettek a vita emblematikus névadói. A program

nem akart megmaradni a végfalak ornamensekkel

való díszítésénél. A bejáratok íves pofafalainak hangsúlyozása

volt a koncepció második eleme, majd a

sarkokon átforduló motívumok, melyek a merev hasábformát

puhították volna. Eddig jutott el az Ifjúsági

46

lakótelep

Dan Reisinger: Színek szabad játéka

Fotó: esernyos.hu

Iroda a megvalósításban. Feloszlatták, elvették tőlük

a munkát, mert az Atomerőmű lakótelepének építése

nem tűrt szépelgést. Pedig a program további része

már az alaprajzok módosítását is célul tűzte volna ki,

lakóterekkel bővülő, közösségi használatú területgyarapodással

a lakásokban, és a homlokzatra kiülő

teraszok plasztikáinak megjelenésével a program

ötödik elemében. De ebben az eldurvult ideológiaivá

váló vitában Major Máté az ellene felsorakozó, élhetőbb

lakótelepet követelőkkel szemben az építészet

más karakterét hangsúlyozva odáig ment, hogy a magyaros

ornamentalizálás, hasonlatosan a kártékony

szecesszióhoz, a nacionalizmus melegágya. A nacionalizmustól

pedig nincs messze, ultima rációként – a

fasizmus. Ezzel az övön aluli ütéssel a vita be is volt

fejezve.

Csakhogy a vita máig nincs befejezve. A kritikai észrevételek

napjainkban aktuálisabbak, mint valaha,

hiszen az emblematikus vitától számítva csaknem fél

évszázad telt el, de egyelőre a panellakások többsége

érintetlen és változatlan, mert még mindig nincs

alternatívájuk, bár a homlokzat szintjén a III. kerületben

is akad már több példa a megújulásra azoknál a

monumenteknél, amelyek részt vettek a panelprogramban.

A teljesség igénye nélkül ilyen a Flórián teret uraló

emblematikus Faluház, ahol a 300 méter hosszú fronton

való megújulás a panelosztások határait is követve

halványodó színharmóniákkal halad a felső szintek

felé az égi sziluettbe olvadásig. Szokolyai Gábor

koncepciója nagyon is vonzó, nevezetesen, hogy egy

szőlőfürt gigászira nagyított, panel méretűre pixelezett

képe jelenik meg a homlokzaton, amely a kerület

bortermelő múltjának szimbólumaként szőlőszemek

illúzióját hozza létre, miközben sajátosan kubista

módon át is struktúrálja témáját a panelek kockáiba.

Hasonlóan világos a Tímár utcai tízemeletesek kerületi

sportokhoz köthető grafikáinak a megjelenése,

a Lajos utcában álló panelek kékfestő mintázata az

egykori Goldberger-gyár kékfestő manufaktúrájának

emlékét idézve, illetve a Polgár utcai épületeknek az

egykori Porta Praetoriánál római emlékekre reflektáló

47

lakótelep

homlokzatfestése (ami ráadásul ügyes grafikai illúzióval

még a kockaablakok fölé rajzolt ívvel is bontja a

formák egyhangúságát). Mégis, mindezeknél merészebb

művészi távlatok is rejlenek a panelfestésben,

ha a street art virágzó tendenciáira gondolunk, és

összetettebb, hosszabb távú projektként tekintünk a

falfestésre.

Néhány éve volt látható a világhírű magyar származású

izraeli tervezőgrafikus, Dan Reisinger színekkel

kísérletező kiállítása az óbudai Esernyős Galériában.

A Színek Szabad Játéka térformákat és alapszíneket

variált 18 kombinációban, s az anyagokat külön-külön,

önmagukban szemlélve kevés kuriózumot találhatott

a szemlélő első látásra, mégis a táblákat egységben

vizsgálva kirajzolódott valamiféle szabadság,

a variációk kreatív energiája, amely egyfajta vizuális

újdonsággá állt össze. Egy városrész lakótelepének, a

festett homlokzati elemeknek valahogy hasonlóképpen

lehetne realizálódni: nem elrugaszkodva egymástól,

hanem a közösséget keresve, asszociációkat

keltve és természetesen vizuális élményeket nyújtva

az összhangban. Ezért lehetne a szőlő-tradíció-bortermelés

pixelei és a sport-római emlékek vagy a hagyomány-kékfestés

óriásgrafikáinak vizualitásán túlmenő

látványt megfogalmazni, hogy csakugyan hűha

élményt szerezzen a járókelőknek. De hogyan lehetne

és hogyan lenne érdemes az egyes elmeket összefűzni,

és milyen hosszabb távú koncepció mentén?

A művészetet és a városfejlesztést több helyen is sikerrel

kapcsolják össze. A városképi épületszínezés napjainkban

talán legismertebb példája az albán főváros,

Tirana gigászi festővászonná változtatása. Edi Rama

egykori polgármesterként sem tagadta meg festőművész

múltját és radikálisan átszínezte a várost. A művészet

erejét a demokratizálás katalizátoraként fogta

fel, és Tirana kopott homlokzatai megújulásával voltaképpen

társadalmi megújulást demonstrált, s bár

nem ismerjük politikáját részleteiben, tény, hogy ma

ő Albánia miniszterelnöke, aki jelenleg már második

ciklusát tölti az országa élén.

De más példák egész sorát találhatjuk a nagyvilágban.

A hozzánk hasonló szocialista épületpolitikát

megsínylő Gdansk városában látható minden évben

“Lengyelország legnagyobb városi galériája”: a Zaspa

negyed házait díszítik egy évente megrendezett művészeti

fesztivál keretében a világ minden tájáról

meghívott művészek homlokzati festményei. Az írországi

Waterfordban a “Waterford Walls” projektet

Edel Tobin alapító eredetileg azzal a céllal indította

útjára, hogy a depressziótól roskadozó házfalak helyett

lüktető életet vigyenek az utcákra, és mára pezsgő

utcai fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés.

Heerlent már egyenesen a “street art fővárosaként”

hirdetik Hollandiában, ahol mini és óriási falfreskókat

pingálnak fel a meghívott művészek a szabad falfelületekre,

míg a spanyolországi Malaga városában

MAUS néven futó projekt mindössze 10 év alatt tette

turisztikai nevezetességgé a Soho negyedének utcai

művészetét. De találunk olyan berlini épületet, amit

az élő falombok mögötti falakra felfestett további

lombkoronákkal díszítettek organikus környezetet

teremtve a homlokzat vásznán, vagy szinte tájképi

beavatkozással készült monumentális freskó a mexikói

La Palmitas település egyik városrészében, ahol

a domboldalban sorakozó több száz ház falát színezték

ki a street art figyelemfelkeltő harsányságával, s

az összeálló kompozíció imponáló idegenforgalmi

attrakcióvá nőtte ki magát. Sorolhatnánk hazai példákat

is, belvárosi tűzfalakat Budapesten, de Óbudán is:

a Színes Város Csoport dekorálta Krúdy-művekkel a

plébániai melléképület falát, Kós Károly montázzsal

a református parókia tűzfalát, vagy említhetjük a Kolorcity

szellemes és látványos óriásgrafikáit Kazincbarcika

házfalain.

Mindezek a kiragadott példák nem mindegyike panelházon

születtett műalkotássá, és egy lakóközösség

anyagi helyzetén túlmutató forrásokat költöttek rá,

ugyanakkor felvillantják a kreatív lehetőségeit mindannak,

amit állami vagy önkormányzati háttérrel, jól

végiggondolt koncepció birtokában el lehet végezni.

Hiszen az itthon megvalósult panelprogramok elsősorban

a szerkezeti korszerűsítésre koncentráltak

mindig is, miközben az esztétikai oldal soha nem

kapott kellő támogatást. Nyilvánvalóan és ismételten

nem ez volt az elsődleges szempont, hiszen égető kérdésekkel

továbbra is lehetne még foglalkozni a kerületi

panelek kapcsán, mint mondjuk zajnyelő falak a

Szentendrei út mentén sorakozó panelek elé vagy az

élhetőbbé tétel erkélybeugrók helyett teraszosítással,

48

lakótelep

comfort town, kijev

és lehetne még hosszan sorolni, ha a szűkös büdzsé

nem szabna határt. De ezekhez képest egy átfogó

homlokzati koncepció egy városrészben talán mégiscsak

lényegesen olcsóbb, ugyanakkor szembeötlő

változást hozhat, főként abban az esetben, ha komplex

eseménysorozatok is épülnek rájuk, amelyek pedig

már maguk után vonhatnak olyan lehetőségeket is,

amik ritkán kerülnek reflektorfénybe a paneltömbök

kapcsán.

A panelkincs értéke

Ha a Fő téren sétál valaki, romantikus hangulat kerítheti

hatalmába. Milyen szép is lenne, ha egy Szentendre

szerű, zegzugos kerületi központot lehetne felfedezni

hajdani kiskorcsmák, derék iparosműhelyek

emlékeivel. Ehelyett félig be kell hunynia a szemét

képzeletbeli sétálónknak, amikor tovább ballag, hogy

a Szentlélek tér Szentháromság-szobrától kiindulva

átbújjon az Árpád-híd alatt, megszemlélje a Szent

Péter és Pál plébániatemplomot és a zsinagógát, bóklásszon

az Óbudai Társaskör környékén, majd tovább

baktasson a Lajos utcán a hajdani textilgyár téglafala

mentén, végig a promenádon, egészen a Kolosy térig.

De mindvégig hunyorognia kell, és ugyancsak forgathatja

a fejét, ha nem szeretné, hogy a panelszürkék

belezavarjanak múltidéző sétájába.

De ha a múltat akarjuk felfedezni, miért nem vizsgáljuk

meg azt is, milyen történeteket rejthetnek a tízemeletes

kockák? Ideje lenne lehántani az előítéleteket

a panelekről, hiszen voltaképpen már azok is a közelmúlt

történelmi emlékei, amelyek még kézzelfogható

valóságként számolhatnak be a Kádár-korszakról.

Miért ne lehetne kiemelt látványosságként kezelni

annak az ötven évnek az emlékét, amely Magyarország

történelméből is kitörölhetetlen? Mindez csak

azon múlik, hogyan csomagoljuk (város)marketingbe,

hogyan pozícionáljuk, és tárjuk a kerület lakói,

illetve a nagyérdemű tágabb közönség elé a kulturális

örökségnek ezt a szegmensét.

Tudjuk, hogy fontos a római Aquincum városából

maradt történelmi kincsek feltárása és méltó módon

való kirakatba helyezése, hasonlóan fontos Krúdy

Óbudájának értékmentése, a Zichy-kastély felújítása,

49

lakótelep

a Hajógyári-sziget integrálása a napi szabadidős helyszínek

közé, ezer más értékes helyszín a napi környezetünkben.

De voltaképpen egy további érték kellős

közepében is ülünk, amelyre szintén lehetne komolyabb

hangsúlyokat fektetni, lévén, hogy ez aztán

igazán a kerület valóságosan átélhető építészeti öröksége.

Természetesen van, aki már felfedezte és kellő

munícióval rendelkezik ahhoz, hogy átfogó koncepcióval

segítse a panelek szellemi rehabilitását, mert

talán ők is érzik, annyira nyomasztóan magasodnak

fölénk ezek a háztitánok, hogy valamit kezdeni kell

velük. A Kiscelli Múzeum, a Magyar Kereskedelmi

és Vendéglátóipari Múzeum és az Óbudai Múzeum

egyaránt fontos és korszerű, komplexen átélhető tárlatokat

szentelt az óbudai panelek témáinak, a lakókörnyezetet

meghatározó tereknek, dokumentált történetüknek,

városi legendáiknak. Az Óbudai Múzeum

még a ma rendkívül népszerű városfelfedező túrákat

is integrálta kínálati csomagjába, és kültéri tárlatvezetésekkel

csábít a panelházak közé, mert bőven van

mit mesélni, mutogatni róluk (még olyan anekdotákat

is meg lehet ismerni például, hogy melyik magyar

költő tartott az 1970-es években jógaórákat a környéken,

saját panellakásában).

Mindezek olyan kezdeményezések, amelyeken el lehet

indulni a panelrengeteg hasznosításának új útján.

A történeti tudástár kombinálható a homlokzatok

művészi megújításával, izgalmas és újszerű eseményeket

lehet köréjük szervezni. Ha a street art igazán

felfedezné magának Óbudát, a lehetőségeknek egész

tárháza tárulhat fel, amely hozzáadott turisztikai

vonzerővel is bírhat. Elég, ha csak a Faluházra gondolunk,

amely egy budapesti körtúra elengedhetetlen

része kellene legyen, hiszen példáján pontosan el

lehet regélni, mi történt a kommunista érában, és kicsiben,

átélhetően bemutatni, hogyan torzította el fél

Európa világképét egy erőszakos ideológia. De fel is

lehetne mutatni “best practice”-ként, miféle innovatív

megoldásokkal lehet környezetbarátabbá és emberbarátabbá

tenni a megvalósult lakógépet, a Flórián tér

füves tere pedig kiváló agóra lehetne, ahol street art

eseményekkel közösen lehetne ünnepelni a ránk maradt

modulor-épületbölény megszelidítését. ▯

dimitrovszkij út 169., moszkva:

50

lakótelep

lakótelep

Smiló Dávid

Bepótolni a változást

Beszámoló a Veszprémi Haszkovó-lakótelepi köztéri beavatkozásokról

A második világháború után létrejött lakótelepek nem élhetetlenek. Ha azok lennének, nem adnának otthont

több millió ember számára országszerte. Megítélésük azonban kettős, épített környezetük pedig kétségtelenül

monoton hangulatot kelt. Ez nem véletlen. Ezen lakótelepek létrejötte, mint ahogyan Óbuda hatalmas lakótelepszövetének

létrejötte is élesen szemben áll azzal, ahogyan a történeti városnegyedek kialakultak.

A városok több száz, vagy akár ezer éves távlatokban

fejlődtek ki, és így a legnagyobb természetességgel

viselik több korszak lenyomatait is

magukon. Ezzel szemben a városléptékű lakótelepi

negyedek 10-20 év alatt jöttek létre, vagyis várostörténeti

időben mérve egy szempillantás alatt.

A lakótelepek az építészet kimerevített pillanatai,

amelyek nem nőttek mint a városok, hanem rögtön

abban a formában lettek, mint amilyenben ma

is ismerjük őket. A sok évszázados alakulásnak a

hiányát pedig sokan élhetetlenséggel, ridegséggel

azonosítják. Ezt pedig csak tetézi, hogy míg a budapesti

eklektikus városmag épületeinek tégláit

emberek két kezükkel helyezték egymásra, addig

egy lakótelepi ház építőelemei a házgyárban készültek.

A panelház inkább tűnik terméknek, mint

háznak – és az is. Ennek köszönhetően pedig kitett

mindannak, ami a sorozatgyártott termék esetében

természetes, hogy felületének megmunkálása repetitív,

és ami talán fontosabb, hogy képes kimenni a

divatból.

Ennek is köszönhető, hogy az uniós csatlakozásunkat

követő köztérmegújításokra fordított összegek

jelentős része nem a funkcionális köztéri elemeket

nélkülöző lakótelepek megújítására ment el, hanem

a belvárosok díszkövezésére. Egyszerűen senki

nem gondolta, hogy a lakótelep is város, és hogy

a pezsgő városi élethez való viszonya nem csak a

belvároshoz kötődik. A panelházakat vertikális

alvóvárosokként értelmezte idehaza szinte mindenki.

És bár ez az értelmezés leíró szempontból

igaz volt, hiszen a lakótelepek köztereinek fejlettsége

jelentősen elmarad történeti városnegyedek

köztereinek fejlettségétől, de annak köszönhetően,

hogy pusztán technológiai kérdésként tekintettünk

a lakótelepekre, azok fejlesztése kimerült hőszigetelésükben.

Ez kétségtelenül javította a lakótelepi

élet megfizethetőségét és komfortját, de ezzel párhuzamosan

városi mivolta nem fejlődött ezeknek a

negyedeknek.

A 2019-es Veszprémi Design Héten létrejött köztéri

kiállítás keretében mi, a Paradigma Ariadné építészeti

stúdió tagjai Veszprém Európa Kulturális Fővárosa

csapatával közösen arra tettünk kísérletet,

hogy kis léptékű építészeti installációk segítségével

látványos választ adjunk az évtizedek óta fennálló

hiányra, és városi köztérként kezeljük a veszprémi

Haszkovó lakótelep házai között lévő űrt. Olyan

európai köztérként, amely elemeiben, formáiban is

megidézi a városok sokezer éves történetét. A létrejött

installatív köztéri bútorok célja így kettős volt.

Magukban álló elemként gazdagítaniuk kellett a

közterületeket, nem csak funkcionális, de kulturális

értelemben is, és mindeközben lehetőséget kellett

adniuk a használóknak arra, hogy elmélyüljenek

az installációk által felvetett problémában.

Irodánk alapvetése, hogy a leghétköznapibb problémákkal

szembenéző közösségek is megérdemlik,

hogy a nemzetközi építészet élvonalában megszülető

gondolatok mentén létrejött környezetben

élhessenek. Természetesen azok számára, akik

lakhatási problémákkal néznek szembe, a legfontosabb

annak a bizonyos négy falnak és tetőnek a

biztosítása, amely a szükséges komfortot megteremti

számukra. A lakótelepek polgárait azonban

már más érdekli. A lakótelepek lakásai biztosítják

azokat az alapvető funkciókat, amelyek után már

felmerülhet a kérdés: mi mindenre képes még az

építészet?

52

lakótelep

Négy nemzetközileg elismert, feltörekvő építészirodát

kértünk fel arra, hogy velünk együtt tervezzenek

olyan pop-up beavatkozásokat Veszprém

20.000 lakost számláló Haszkovó-lakótelepére,

amelyek valamilyen módon reflektálnak a városnegyed

hiányosságaira. Az öt installációt pedig a

mai napig meghallgatható audioguide kapcsolta

össze, hogy a lakótelep lakói, vagy akár a helyszínre

látogatók számára a hanganyag segítségével

táruljon fel a lakótelep építészetének háború utáni

története.

Építészirodák ilyen típusú Veszprémbe invitálása

nem volt előzmény nélküli, a 2018-as Veszprém Design

Hét keretében a húsz éve üresen álló Iparostanoda

épületét gondolta újra 12 fiatal építésziroda,

hogy ott az épület 12 falát feldíszítve értelmezzék

az építészeti ornamentika elmúlt 100 évének történetét.

Akkor Medgyaszay István, és a magyar építészet

innovatív díszítő építészének tevékenysége

adta meg a kiállítás elméleti keretét.

2019-ben ezt a szerepet Aldo Rossi olasz építész töltötte

be. Az ő 1966-ban megjelent könyve, A város

építészete a modernizmus hosszú kifutása után

elsők között hozta be újra az építészeti közbeszédbe

a történelmi idő és a közösségi emlékezet problémáit

a város identitásának meghatározásában. Rossi

műve a várost az akkori technokrata megközelítéssel

szemben szigorúan építészeti szempontból

közelítette meg, amelynek egyik, ha nem a legfontosabb

tulajdonsága, hogy egy közösség alkotása,

amely így egy folyamatosan alakuló egyetemes

műtárgy. De Rossi értelmezésében ez egyben viszsza

is hat, és ez a több száz év alatt létrejött különleges

közösségi alkotás végül formálja a benne lévő

társadalmat is. Ebből pedig az következik, hogy ha

a lakótelep város akar lenni: változnia kell. Nem

azért, mert jelen állapota rossz, és így megváltoztatandó,

hanem azért mert a változás maga a város.

A létrejött kiállítás nem volt akkora léptékű, hogy

az Aldo Rossi által megfogalmazott nagyravágyó

ívet reprodukálhassa, de arra tökéletes volt, hogy

megidézze azt. A felkért építészirodák a brit Edward

Crooks Studio, a spanyol MAIO, az olasz Supervoid

és a görög Point Supreme mind Aldo Rossi

emlékezettel és várossal kapcsolatos felvetéseire

reagáltak. A létrejött bútorok így olyan formákat

vettek fel, amelyek egyfelől éles ellentétben állnak

a lakótelep monoton építészeti képével, másfelől

narratív esztétikai minőségeik lehetőséget teremtenek

arra, hogy szájhagyományban létező történetek

elindítói vagy éppen befogadói legyenek. Túl azon

az egyszerű tényen, hogy le lehetett rájuk ülni, fel

lehetett rájuk mászni, így funkcionálisan tökéletes

mászókaként vagy találkozóhelyként szolgáltak.

A Point Supreme görög építésziroda a lakótelepek

egyik jellemző hiányosságra, az emberi ábrázolás

hiányára reflektált emberi arcot formázó szoba méretű

installációjával. A történeti városok szerves része

az emberi test és arc ábrázolás. Budapest eklektikus

belvárosában nem lehet megszámolni, hogy

egy-egy homlokzat hány emberi test ábrázolással

díszített. Ehhez képest a lakótelepek teljesen nélkülöznek

bármilyen antropozóf formai elemet.

A Spanyol MAIO a víz jelentőségét emelte ki, mint a

városokon belüli, erős, identitásformáló karaktert,

és egy medencét formázó bútort tervezett. Gesztusukkal

egy olyan karaktert idéztek meg, amelyet

53

lakótelep

hogy a romnak mely tulajdonsága az, amely miatt

romnak fogadunk el egy építészeti alkotást. Az apropót

a 19. században népszerű műromok adták,

amelyek anyagukban és esztétikájukban is megidézik

a romokat, éppen csak nem régiek. Van-e ezen

az úton tovább? Lehet-e a rom annyira mű, hogy

már műanyag?

egyébként a kezdeti lakótelep építészet is alkalmazott,

elég csak az Óbudai Lakótelep Holdudvar

parkjában eredetileg helyet kapó medencékre gondolni.

Edward Crooks brit építész meglátása szerint az

építészeti tagoltság és részletezettség az, amely hiányzik

egy lakótelepről. Nézete szerint a történeti

városok óratornyai, különösen azok csúcsai markánsan

reprezentatív elemei a tagoltságnak, így ő

egy földre helyezett óratornyot tervezett, hogy az

a maga abszurditásában töltse be részletgazdagító

szerepét.

A öt darab 2x2x3 méteres bútorból álló sorozat a

kiállítás végeztével a Haszkovó lakótelep részévé

vált. Bár megjelenésük időszakos és könnyed, de

időtálló burkolatuk néhány évig ellenáll a használatból

fakadó kitettségnek és eróziónak. Örökkévaló

réteget nem adtak hozzá a Haszkovó lakótelephez,

de alapjául szolgálhatnak egy lehetséges

jövőbeli átalakulásnak, amely hosszú évtizedekre

gazdagítaná a lakótelep köztereit és építészetét. Az

installáció célja ugyanis az is volt, hogy vizsgálja,

miként reagál a lakótelep közönsége a legkülönfélébb

elemekre a lakótelep különböző helyein, mielőtt

komolyabb átalakítások vennék kezdetüket.

A megvalósult kiállítás így részben a participatív

tervezési folyamatok elemeként is szolgált, ahol a

közösségi részvétel nem a tervezőasztalnál történt,

hanem élőben a közterületen, és a bevont közösség

az ideiglenes bútorok használatával vagy ignorálásával

tudott alakítani a jövőképen. ▯

Fotó: Danyi Balázs

Az olasz Supervoid iroda arra fektette a hangsúlyt,

hogy bemutassa: a lakótelepek szélsőségessége,

monotonitása ellenére a modern építészetnek igenis

vannak kvalitásai, ezért egyik kedvenc modern

épületük egy formailag gazdag részletét idézték

meg 1:1-es léptékben. Meglátásuk szerint egy íves

lépcső vagy akár egy formált pillér igenis része a

modern építészetnek, a modern is alkalmas ingerszegény

környezetek gazdagítsására.

Mi, a Paradigma Ariadné építészei pedig a „múlt”

jelentőségét vizsgáltuk, és a romok esztétikáját megidéző

installációt terveztünk, felvetve azt a kérdést,

54

lakótelep

novella

Bartók Imre

Isenheim

Egész nap leveleket fogalmazok. Zakatolnak a fejemben, zaka-zaka-zakatol. Szavak, főnevek, néhány

ige, malter. Zakatol. Ülök a vonaton, nézem, ahogy suhan a táj. Vagy mint régen: amikor a vonat elindul,

a nézők megdermednek. Mindig, mindenki megdermed. Itt ülök ledermedve a leveleim fölött,

van tizennyolcezer-háromszázkilencvenkettő, amit elküldtem, de van még további ötezer-kilencszáztizenhárom,

amit nem küldtem el, és mondanom sem kell, ezek a fontosabbak. (Van egy másik életem.)

Elküldetlen levelek az adóhivatalnak, a közös képviselőnek, a kedves ismeretlennek, aki fellökött a Lidlben,

hogy szétgurult a zacskóban szorongatott apróm, elküldetlen levelek mindenütt, a föld alatt, hálózatosan,

mint a vakondgomba. Igen, neki is írtam, a kedves ismeretlennek, hosszú, gyűlölettől tocsogó ódát zengtem

hozzá, de ahogy egyre jobban belehergeltem magam, egyszer csak rám talált a szánalom: hiszen az élő csak az

életnek árthat, vagyis végső soron csak magát sértheti fel. Érdemes tehát óvatosnak lenni. Nem én vagyok az

áldozat. Leveleket írtam még az exemnek és a feleségemnek is, a szeretőmnek és anyámnak, ezek között sok az

átfedés, főleg, ha álmodom, igen, álmaimban még mindig visszatérek olykor a párás anyaölbe, ahol a szégyen

azt jelenti, biztonság. Megírjam neki? Megírtam, de nem küldtem el. Nem számít, csak az fontos, hogy zengjen

az igazság, legalább a fiókban. Isten egy faházban lakik valahol, kismedvékkel, tud mindenről, és nagyon

reméli, hogy megtalálom az utam hozzá. Ő tudja, hogy a legnagyobb katedrálisok lefelé is ugyanabban a kiterjedésben

folytatódnak. A menny ürességtől kongó díszterem, a lenti talponállóban viszont nagy a tülekedés.

El kéne küldenem ezt a sok levelet, megyek is, átfutom őket, sosem késő. A legkorábbi harmincéves, valami

otromba gyűlölködés. Honnan tanultam ezeket a szavakat?

Kinézek a vonaton, ott egy kunyhó. Kijön belőle egy kismedve, üget a szerelvény mellett, azt kiáltja: „Már

késő! Már késő!” Egyszer megírtam anyámnak, hogy a bálna őse a szárazföldön élt, úgy nézett ki, mint egy kutya,

de elege lett, és visszatért a tengerbe. Fokozatosan. Ez az igazi altruizmus, fejtegettem, tízezer generáción

át semmi esélyed a normális életre, korcs kétéltűként szenvedsz a parton, szenvedsz a vízben, de aztán egyszer

eljön az a pillanat, amikor hazatalálsz. A faj türelmesebb, mint az egyed, anyu. Ezért nem jutunk semmire

egymással. Nem küldtem el ezt sem, de most megyek, és elküldöm. Bumm!, tessék, ilyen egyszerű volt. Ráz a

vonat, töfögünk előre. Vajon mit fog válaszolni?

Nem szabad fokozni a káoszt! Nem, nem, nem. Megírom a feleségemnek, hogy elköltözöm otthonról.

Szép volt, ennyi volt, megtaláltam magamban a fajt, és most már az ő szavának engedelmeskedem. Nem merem

a szemébe mondani, ez igaz, különben meg nyilván az egész grafománia a gyávasággal magyarázható.

Megírom, hogy egy fakunyhóba készülök, ha akar, majd megtalál. Megírom Grünewaldnak, ne haragudjon,

hogy megfeledkeztem róla, pedig kétszáz éve meg akarom már látogatni, sőt, egyszer meg is látogattam, de

amikor lenyomtam a kilincset, zárva volt az ajtó, attól még újra és újra meg kellett volna próbálnom, minden

évben, hátha, de ezt elmulasztottam, pedig igazán rendes ember. (Senki, még én sem tudom, hogy mennyire

szenvedek.) Több a rendes ember, mint gondolnánk. A sunyik, akik írogatnak, azok viszont nem rendesek.

De azok se rendesek, akik hallgatnak, akik a gyávaságot konfliktuskezeléssé stilizálják. A szeretőm és anyám

nem mernek szembenézni a sorsukkal. Thébaiban pestis tombol, és a király bármit mond, prófétája azt feleli:

„Hazudsz!”. Az exem régen a vízben élt, de már kijött onnan. A feleségemtől tudom, ő a terapeutája. Ötezerkilencszáztizenhárom

levél, de közben már négyet sikerült elküldenem. Sosem késő. Ami igazán fontos, a

szívnek láthatatlan, de ha szerzel egy mikroszkópot, talán észreveheted. Anyám közben válaszolt: „Jaj, ezt miért

kellett?” Még szerencse, hogy a vonaton van wifi. Itt robogok a szavannán, oroszlánok, tigrisek és medvék

között, hamarosan utolérnek. Fakunyhók követik egymást, üresnek tűnnek, ki tudja? A szavak fele műanyagból

van, ezeket nem kéne használni. A bálna őse egy papagáj volt, folyton azt ismételgette, amit mondtam.

Hagyjuk is ezt az ötezer-kilencszázkilencet, igazából csak egyetlenegy van, amit muszáj lenne, amit még

feltétlenül, mielőtt megérkezem Grünewaldhoz, mielőtt beszakad az ég. A sors egésze, a maga átláthatatlan

kínjaival, lepkesúlyú, ellenben a kis küzdelmek irtózatosan megerőltetőek. Ha valaki rád néz, már ostromol.

A szem a sziklatömb a katapultban. Nem így van, anyu? Közben kitöröltem a levelek jó részét, haladok tovább,

már csak alig ezer van hátra. Szörnyűségek! Borzasztó. Egy hisztis gyerek sirámai. (Nincsen másik életem.)

Egy loholó kismedve. Ezt most be kéne fejezni. Álljunk fel együtt, és mondjuk kórusban: „Befejeztem!”.

Zakatol a vonat tovább. Érdekes ország ez, ahol Grünewald lakik. Hátha most ajtót nyit. Hátha beszélünk

majd egymással. Hátha nem feledkezem meg semmiről. Ez persze nem lehetséges, mert valamit mindig elfelejtünk.

(Nem.) A kis Oskar Matzerath: „Valamit mindig itt hagynak.” Közben ezerről lementem tizenötre.

Aztán négyre. Háromra. Nagyon fájt, de kitöröltem még egyet. És, ez már elviselhetetlen volt, mintha a fél

szívemet kivágták volna, még egyet. (Hiba.) Itt maradt az utolsó. Suhan a táj, futnak a vadmedvék. Minden

adva van hozzá, hogy Isenheim vad indiántörzsei rajtaüssenek ezen a vonaton. Mindig a postakocsi viszi az

aranyat. Írtam anyunak, az exemnek, a feleségemnek, a jótevőimnek, az irodalom kiválóságainak. Mindegy.

De írtam neki is, a kislánynak, akit az erdőben láttam, és csak fél karja volt. Talán ugyanezt az utat járta végig,

mint én. Talán ugyanazt tudja, amit én. Talán van egy kunyhó. (Van egy kunyhó.)

A vonat lelassít. A távolban már felsejlik egy város, zsúptetők, füstcsíkok. Begördülök. A peron, akár egy

oltárkép. Nem vár senki.

Van egy levél, amit még nem küldtem el.

56

novella

interjú

Melocco Anna

Akinek van slagja, Vénusza is lesz

interjú Vetlényi Zsolt festőművésszel

Miszter zsebkosz, Winnetou vagy éppen a rét óvodása, végig gyalog megy a Csúcshegyre, a törzshelyeire

pedig picit hazaérkezik. Az Anziksz borítóját tervező, grafomán festőművésszel, Vetlényi Zsolttal beszélgettünk,

aki sosem akart festéssel foglalkozni.

Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel

megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél

magadnak. Mit mondanál ezek helyett?

Valójában utálom analizálni magam, inkább arról

gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni.

Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom

a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet,

de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp

ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha

valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például

a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.

Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális

nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása

(az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre);

az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz”

(akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból

gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok);

aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat,

de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az

mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő

minden körülmények között állva marad).

Alapvetően történet-hívő vagyok, azaz hiszem,

hogy minden történetből (emberi relációkból) derül

ki, illetve tanulódik meg. Amit Csúcshegyen töltött

időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi

létem alapozta, azt vállalom most leginkább:

nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti.

Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel

foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy

a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a

kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem

én őt, hanem a kert művel engem.

Sok képedet feliratozod.

Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem

akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a

főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott

engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte

nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással

(iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet

épp megvetettem, a sznobizmussal

szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust,

azaz a ló másik oldalán találtam magam.

Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem

élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered

például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel.

Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok.

Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket

lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a gicscs

is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert

ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető,

ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a

buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az

intelligens (elit) és a pronyó?

A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból

vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni.

Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street

artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált

(azóta kevesebbet is használom).

Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál:

“Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett

neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány,

maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?

Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra

gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet

okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról

meg két gondolatom szokott lenni: a születés és

a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve,

hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze

voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön

testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba,

pedig hiányzik.

Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a

karácsony együtt sejtésem szerint több embernek

felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni

igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott

egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója

nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen

kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha

gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór

az égbe.

Zappával egy napon születtem, december 21-én,

napfordulón, de a szöveggel vívódjon a néző!

Te merre járnál télen Óbudán?

Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos

elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a

nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!)

a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen

58

interjú

a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá

válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a

vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak

a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk

biztos ellátogatnék.

Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad

munka?

Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha

olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból,

impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból

állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás.

A festés ilyen értelemben nem válhat munkává

– még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással

jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép

halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak

persze boldogan teszem.

A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed

van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy

rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön.

Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen

egy művészeti album is lett az illusztrációidtól,

festményeidtől. Ebben az esetben volt

beleszólás?

Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz

album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt

csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással.

Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már

‚19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről

András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes

albumot.

A könyvben és a dalszövegek megképesítésében

teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját

már februárban megkaptam, de a csúszás

miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele

foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a

világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig

hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett

erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai

könyv született, akárha utólag írta volna András.

Ami pedig a legfontosabb, hogy ennek a munkának

köszönhetően leltem rá egy új barátra és nélkülözhetetlen

munkatásra, Dinnyés Attilára.

59

interjú

Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen

törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben

kiállításod van, a legutóbbi a helyen

megforduló vendégekről készült képekkel. Enynyire

fontos hely a kocsma?

A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől

fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.

Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi

helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni

még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb

illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a

szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de

legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult

mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda,

ahova; hazamegyek picit.

Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak,

amolyan szülőszobaként – mint amilyen

régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani

és koncertezni is.

Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi

bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák,

akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak

akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom

el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos

folyóiratban. Együttérzek.

Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van

slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is

lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy

itt a szöveg a fontos?

Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement

a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb

hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a

konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem

tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt,

lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem,

nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert

persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve,

kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal

fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben,

ordítva, többször. Csak később villant be, hogy

hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített

a táncomon.

Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg

a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító

mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy

egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett

volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, megygyőzően,

hogy akinek van slagja, annak Vénusza is

lesz.

Megjegyeztem. Biztos megfestem.

Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?

A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam.

Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt,

és más sem, csak folytak el a napok, úgy

éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az

maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések,

a színház és a koncertek.

Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet

vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?

Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire,

de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és

nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom

a szemed, miközben pampogok neked válaszolva.

Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk,

és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen

új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik,

ilyesmik.

És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben,

akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát?

A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár

közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak;

hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?

Viszont, ha éhen is döglik, a művészet igazán fontossá

válik! Végre méltó helyére kerül, és értőn élnek

vele, mert használatra való.

Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel,

méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk

meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás

arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi

lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják

látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem

miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek.

Ők nem maradnak életben. ▯

fotó: Csáky Balázs:

60

interjú

interjú

kolozsi Ádám

Óbudán nekem könnyű itthon lenni

Halmai Róbert író, az Esernyős vezetője

Kávézó, kulthelyszín, közösségi iroda, kertmozi: a Fő téri Esernyős öt év alatt Óbuda meghatározó közösségi

intézménye lett. Az Esernyős új vezetőjével, az elsőkönyves Halmai Róberttel beszélgettünk Pécs és Óbuda

hasonlóságáról, a kultúrkampf ostobaságáról, a regényírás bűnügyi technikáiról és az utcai krimiről, ami csak

az egyik lesz a karantén utáni, az eddigieknél is színesebb programokból.

Vége, bezárt az Esernyős is a járvány miatt, egyelőre

ennyi volt?

Csak addig, amíg az országos korlátozások tartanak,

de a kávézó elviteles rendszerben addig is működik.

Egyébként semmilyen programot nem lehet

megtartani, a 2020-as képzőművészeti tárlatunkat a

járvány miatt már másodszor halasztjuk. Most nyílt

volna meg az V. Óbudai Fotótárlat, ezt megtartjuk

online, egy teljesen bejárható 3D virtuális kiállítást

is készítünk ebből az anyagból a videóüzenetek

mellett. Pont eljutottunk oda, hogy az új szakmai

koncepció mentén tervezett programokkal is el tudtunk

volna indulni. Hát most ez is csúszik.

Júniustól a 2015 óta működő Esernyős vezetője.

Egy önkormányzati tulajdonú, nonprofit hely

többféle funkcióval – mi az elképzelt irány, hol az

Esernyős helye az óbudai kulturális kínálatban?

Az Esernyős egy jól kialakított intézmény, megvan

az a közösség és közönség, amire lehet építeni. Az

elmúlt években jól pozícionálta magát a magas művészetben,

főleg a képzőművészeti galériás programokkal,

a filmes kínálattal. Az is jó konstrukció,

hogy nemcsak galéria és rendezvényterem, de van

közösségi irodája és egy jó kávézója is. Kialakult

egy rendszeres, visszajáró közönségünk, van egy

bázis, ezt szeretnénk bővíteni, jobban nyitni más

művészeti ágak, például az irodalom felé is. És

főként aktív résztvevőket teremteni. Mi nem csak

jegyvásárló látogatókat várunk.

Hanem?

A legfontosabb az interaktivitás, hogy ne csak

olyan programot szervezzünk, amire bejönnek a

nézők, megnézik, tapsolnak és kimennek, hanem

hogy bevonódjanak, alakítói legyenek az alkalomnak,

és akár később maguk is bemutatkozhassanak

nálunk. A T-Art kiállításon már kipróbáltuk ezt:

szerveztünk workshopot, és lett köztéri kiállítás

is, egyes alkotások kikerültek az utcára a galériából

– ezek láthatók vitrinekben, a Szentlélek téren,

a Kórház utcában, a békásmegyeri HÉV-állomáson,

összesen 14 helyszínen a kerületben. Ez a bétaverzió,

innen csak fejlődni szeretnénk. De erre példa a

Pepita Playback Színház is, amit eleve az Esernyősbe

terveztek.

Itt mit jelent a közönség bevonása a gyakorlatban?

A playbackszínház egy különleges, kicsit művészeti,

kicsit társadalmi, interaktív műfaj: többnyire

amatőr színészek játsszák, a témákat a látogatók

adják meg, a nézők a saját életüket vagy ötleteiket

mesélik el mindenki előtt, és ebből az ő bevonásukkal

rögtönzik az aznapi előadást, amibe egy-egy

ponton maguk a nézők is bekapcsolódnak. Nagyon

izgalmas dologról van szó, ez már az első alkalommal

is látszott.

Mi volt a téma?

Szabad? – ez volt a cím, így, kérdőjellel. Volt, aki

viccesebb, lazább témát hozott a saját életéből, de

volt, aki egészen mélyen megrázóan személyes történetet

mesélt el, és abból kerekedett előadás. Az

előadás éppen november 4-én volt, és nem volt véletlen

az időpontválasztás. De a lényeg, hogy ne az

előadók mondják meg, hanem a résztvevők, hogy

mire gondolnak, mire asszociálnak. Épp ez az izgalmas

benne.

Tavaly megjelent első regénye, a Nagyapám, szintén

emlékekkel játszik. Korábban is családtörténetileg

fixált ember volt, vagy ez inkább mint

műfaj tűnt testhezállónak?

Olvasóként soha nem szerettem különösebben a

családregény műfaját, az élet mégis úgy hozta,

hogy ez lett az első könyvem. A történet magja valóban

megtörtént a családommal: a nagyapa, aki

elment külföldre, megvolt nálunk is – én például

csak egyszer találkoztam vele. Már húsz évvel ezelőtt

gondolkodtam rajta, hogy ezt meg lehetne írni,

de végül egy személyes életválság hozta azt, hogy

tényleg elkezdtem írni a történetet. Történetmorzsákat

írogattam kicsit önterápiás jelleggel, és egy

idő után azt vettem észre, hogy valahogy mindegyik

ilyen kis morzsa a nagyapámról szól.

62

interjú

Volt rá magyarázata, hogy miért az ismeretlen

nagyapa lesz ennyire központi figura?

Talán ki kellett vetítenem valakire a személyes

kérdéseimet, nem tudom. A válásommal hasonló

élethelyzetbe kerültem, mint annak idején ő kerülhetett,

és a karaktere jó médium volt, amibe bele

tudtam szőni a saját történeteimet. Eleinte úgy terveztem,

hogy a könyvnek nem lesz egységes ívre

épülő dramaturgiája, hanem mikrotörténetekből

áll majd össze. Ahogy az elbeszélő dobozokban turkál,

elővesz egy-egy tárgyat, a levelek, képeslapok,

söralátétek mind hoznak egy történetet – úgy képzeltem,

ezek véletlenszerűen fognak elhelyezkedni

a szövegben. Aztán, ahogy divatos lakberendezési

fotókon látni, hogy sokan spárgára csipeszelnek

fel emlékeket dekorációként, úgy kezdtem én is elképzelni

a történet ívét. Csak én nem csipeszekkel

csináltam, hanem post-iteket ragasztottam a hálószoba

éjjeliszekrényére.

Családi és önterápiás oknyomozás.

Egy post-it, egy sztori. Mint a krimikben, álltam

előttük, ragasztgattam, és nagyon élveztem, hogy

íróként krimifőszereplővé váltam.

Mi baja volt a családtörténetekkel?

Egyszerűen nem kötött le. Az egyetlen Harmonia

Caelestist leszámítva, már feltéve, hogy az családregény.

Persze az is valahol ennek a műfajnak az átstrukturálása.

Én is újra akartam gondolni a családregény

műfaját, csak máshogy. Hiszen ha a regény

szövege megteremti a saját maga valóságát, akkor

teljesen mindegy, hogy a leírtak közül mi az, ami

igazából történt. Nagynéném például nyugodtan

bejárhatja a galaxist is.

A mottó is egy Esterházy-idézet. Könnyebb egy

ismeretlen nagyapába projektálni, mint egy húsvér

édesapámba?

Abszolút. Ha egy ismert emberről írunk, nagyon

megköt a valóság. Nekem szükségem van arra,

hogy a valóságtól elvonatkoztassak, és szabadon

engedjem a fantáziámat.

De közben mégsem egy fehér lapra írt, a családi

történeteken keresztül egy meghatározó, strukturált

kép létezett az alig ismert felmenőkről.

Ez volt a legizgalmasabb benne, hogy el tudtam

bújni mögé. Szoktam magamban nevetni, amikor

visszahallom ismerősöktől, hogy azon gondolkodnak,

vajon mi az a regényből, ami tényleg így volt.

Általában nem találják el. Ez nekem íróként izgalmas

játék, hogy egy ténylegesen létező személy

mögé bújva a saját történetemet mondhatom el. Azt,

ami velem történt meg, azt, ami a fantáziámban történt,

és azt, amit játékos kedvemben kitaláltam.

Ez a bújócska csak írói játék, vagy van mögötte

egy szemérmesség is, ami miatt nem szívesen írna

egyes szám első személyben vállaltan saját sztorikat?

Elképzelhető, hogy ilyen is van benne. A bújócska

kifejezés tetszik. Áttételeken keresztül mindenesetre

izgalmasabb a dolog.

Nem üt vissza a valóság ebben az átmeneti műfajban?

Nem volt ebből családi konfliktus. Édesapámnak

volt egy érdekes mondata: jó, jó ez a könyv, mondta,

de azért a nagyapád nem szexelt ennyit. Visszakérdeztem:

Ezt honnan tudod? Igazából pont arról szól

ez a könyv, hogy valamit tudunk valamiről vagy

valakiről, él a fejünkben egy kép, és nem lehetünk

biztosak abban, hogy ő tényleg így látta-e, tényleg

így volt-e, vagy csak a mi fantáziánk ez az egész.

Kicsit ezzel is szerettem volna játszani.

Így nézi meg a Bridget Jones naplója című filmet

1940 körül Nagyapám egy németországi moziban.

Vagy így BMX-ezik, meg gombfocizik a Pécsi Munkás

Sport Club-bal Nagyapám, miközben ezek az

én emlékeim. Nem biztos, hogy a saját nézőpontunkból

úgy tudjuk látni a dolgokat, ahogy azok

tényleg voltak. Nem is biztos, hogy kell.

Az első könyve után most egy második regényen

dolgozik, ennek mi lesz a témája?

63

interjú

Egy nem túl távoli jövőben játszódó disztópia.

Mondjuk, abban az átmeneti időben, ami elvezet

egy olyan társadalomba, amilyen A szolgálólány

meséjének világa. Mindezt "a rossz" szemszögéből:

egy olyan főszereplő lesz a narrátor, aki a hagyományos

család- és nemzetfogalmak érvényesítését

követeli meg a saját szeretteitől, miközben egész

életük díszlete az utcán járőröző fegyveresek, a privátszférába

benyomuló politikai ideológia és a háttérben

halványan, de meghatározóan a mindennapokban

is egyre inkább érezhető környezeti válság.

Klímaválság, közeljövős disztópia – Magyarországon

amúgy is mindent kultúrkampfosan sorolnak

be. Most akkor az ellenzéki városvezetés

alatt jönnek az ellenzéki figurák az Esernyősbe?

drMáriás kiállítás, Bárdos-Deák Ági, Para-Kovács

Imre is rendszeres házigazdák újabban.

Meggyőződésem, hogy a kultúra semmilyen harcnak

nem lehet a terepe, ha bármilyen harcban is

részt vesz, akkor az már nem kultúra, hanem harc.

Mi nem akarunk semmilyen oldalon beszállni ilyenekbe,

a mi szempontunkból az egyetlen vezérelv a

minőségi kultúra. Csak hogy egy példát mondjak,

az Ismerős arcok dalai nem azért rosszak, mert világnézetükben

milyen oldalra állnak, hanem azért,

mert a zenéjük közhelyes, a dalszövegeik pedig

tele vannak képzavarokkal és ragrímekkel. Minden

olyan program, esemény helyet kaphat nálunk,

amiben megvan a művészeti-esztétikai érték iránti

elkötelezettség. Ha ez azzal jár, hogy azok is teret és

lehetőséget kapnak, akik az elmúlt tíz évben kevésbé

kaptak – akkor igen, az is célunk.

2016-ig Pécsett, majd Szekszárdon élt. Volt korábban

óbudai kötődése?

Óbudát nem ismertem korábban. Nem hiszek a

misztikumokban, de vannak dolgok, amik meghatározzák

az ember sorsát anélkül, hogy erre gondolt

volna. Ahogy jöttem a Fő térre, és körbenéztem

az Esernyősben, ez a szerelem első látásra esete

volt. Az itt töltött egy-két hét után fogalmaztam

64

interjú

meg magamnak, hogy Óbuda rettenetesen hasonlít

Pécsre. Izgalmas, színes kulturális-művészeti és

közösségi élete van, ott a Mecsek a tévétoronnyal,

itt a Hármashatár-hegy; a panelházak mellett a kis

zegzugos utcák itt mondjuk a Kolosy tér és környéke,

ott a Tettye; a Római-part és Pécsen mondjuk a

Sétatér. Egyik legelső munkahelyem, a pécsi Művészetek

Háza, ahol sok izgalmas kulturális programot

szerveztünk, méretében és kínálatában is hasonlított

egyébként az Esernyőshöz. Nagyon hamar

itthon tudtam érezni magam.

Óbuda eklektikus városrész. Lehet ilyen adottságokkal

valódi közösséget építeni?

Ha mint közművelődési szakember nézem, azt kell

mondjam, hogy Budapesten a legkönnyebb a közösségfejlesztés

és a közösségépítés. Lehet, hogy

csak a nagy számok törvénye alapján, de itt már sok

embernél megvan a szándék és az igény arra, hogy

közösségi dolgokban vegyen részt, vagy maga legyen

a közösség mozgatórugója. Egy néhány ezres

kisvárosban ez keményebb meló, ott az igényt is fel

kell kelteni, sokkal mélyebbről kell kezdeni, szinte

coachnak kell lenni, hogy ezt el tudjuk érni. Óbuda

eklektikussága tehát előny is.

Hogy lehet elérni azokat, akik maguktól nem jönnek

be?

Természetesen nem húzunk be senkit erőszakkal,

hogy tessék itt egy jó kis slam-est, de például a

köztéri projektjeinknek az is a célja, ezért szerettük

volna az ARC kiállítást is Óbudára hozni, hogy

azok is találkozhassank kultúrával, művészetekkel,

akik maguktól talán nem jutnak hozzá. Tervezünk

egy köztéri folytatásos krimit is, amit egy

anzikszos szerző, Péntek Orsi ír. Utcai vitrinekben,

folytatásokban szerepel majd egy kriminovella: valaki

elkezdi olvasni a Szentlélek téren és kap egy

„kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást – városi

nyomozást tervezünk, szintén minél interaktívabban.

Újabb térzenei programhelyszínekben is gondolkodunk,

akár a békásmegyeri lakótelepen is. És

gasztronómiai workshopokat is tervezünk népszerű

témákkal: kenyérsütés, pizza, japán konyha. Az

Esernyős szakácsa fogja vezetni, aki jár hozzánk

ebédelni, tudja, hogy mennyire zseniálisan főz.

Csak lehessen már végre ilyen rendezvényeket is

szervezni! ▯

65

interjú

vita

Remete Tibor

Óbuda újratöltve

Tizenhat éve élek Óbudán. Reményeim szerint velem együtt még legalább százharmincezren gondoljuk úgy,

hogy Budapest egyik legélhetőbb kerületében. Minden adott az ideális városi élethez: kiépített infrastruktúra,

jó közlekedés, iskolák, szolgáltatások, sok zöld, hegyek, szép, nagy folyó. De talán azzal sem vagyok egyedül,

hogy a kerület mégsem elég vibráló, nem elég vagány, nincs benne az a modern atmoszféra, amitől a városrész

igazán vonzó lehetne.

Miklós tér, Selyemgombolyító 1970.

Fotó: fortepan / Stipkovits Fülöp

Valószínűleg mindenről az a fránya Ó betű tehet.

Ó, mint régi, idejétmúlt, ósdi, ódivatú. Sokan szeretnek

Óbuda történelmi nevezetességeiről és hangulatáról

beszélni, de a valóságban egy kutyasétáltatóként

használt római kori Amfiteátrummal,

tetszhalott állapotban lévő Krúdy-negyeddel, lezárt

és biztonsági őrök által védett, Hajógyári-szigetes

Széchenyi-örökséggel szembesülünk. Nonszensz.

A római légiók élükön Hadrianussal, Széchenyi és a

volt hajógyári munkások, Krúdy, Kassák és kortársaik

most biztosan szomorkodnak, legalábbis nem

büszkék ránk. Ők szenvedélyesen, nagy lendülettel

alkottak, bátrak voltak, mert hajtotta őket a belső

meggyőződés, hogy értéket teremtenek, és valami

maradandót hoznak létre a jövő számára. Ha ez az

unalmas múltba révedés nem változik, ha a hagyományok

tisztelete, az értékek őrzése nem találkozik

friss, kortárs attitűddel, ötletekkel, koncepciókkal,

ha nem hozzuk helyzetbe azokat a szereplőket,

akiknek van érzéke, tehetsége, tudása és nem utolsó

sorban kitartása ahhoz, hogy új energiákkal töltsék

meg a várost, akkor még sok év múlva is kihagyott

lehetőségekről, ki nem használt potenciálról beszélhetünk

a 3. kerületben. A világ exponenciális gyorsulását,

technológiai fejlődését, a globális trendek

térnyerését ezzel az új pandémiás bizonytalansággal

szó szerint megfertőzve egyszerűen nem lehet

tétlenül, magunkba temetkezve nézni, és hosszú

távon nem lehet hivatkozási alap a források hiánya

sem. Előre kell nézni, folyamatosan kutatni a lehetőségeket,

lendülettel és azzal a hittel jövőképet alkotni,

hogy a változás pozitív lesz, és a városlakók

érdekeit, élményeit szolgálja. Itt az idő, hogy városainkat,

lakókörnyezetünket szebbé, biztonságosabbá,

vibrálóbbá, összességében még vonzóbbá tegyük!

Ebből a perspektívából és motivációból született

meg az Óbuda Reboot (Óbuda újratöltve) koncepció

és ezzel párhuzamosan egy – hazai viszonyok

között – teljesen újszerű, hálózati megközelítéssel

összerakott városfejlesztési modellünk. Design ügynökségünk

ennek keretében egy speciális helyi innovációs

ökoszisztéma építésére vállalkozik – olyan

szakmai kör közreműködésével, akik az adott lokáció

üzleti, kreatív-kulturális, oktatási-tudományos,

civil és közigazgatási területének meghatározó képviselői.

Az értékteremtésre fókuszálva párbeszédre,

közös tervezésre, tudásmegosztásra hívjuk a résztvevőket,

egy folyamatosan együttműködő, együtt

gondolkodó platformot biztosítva az önkormányzati

vezetés számára. A városokat egyfajta 21. századi

akcióterületnek tekintjük, ahol a „Gondolkodj

globálisan, cselekedj lokálisan” mottót alkalmazva

már konkrét akcióterveket készítünk, melynek során

gyakorlati megoldásokra válthatjuk a legjobb,

legéletképesebb koncepciókat.

A csapatunk által képviselt design gondolkodás

egyik alapvetése, hogy átfogó stratégiai megközelítéssel,

megfelelő empátiával, kreativitással a dolgok

(szolgáltatások, folyamatok, márkák, vállalati szervezetek,

intézmények és akár városok) vonzóbbá

tehetők a jelen állapotukhoz képest. Úgy gondoltuk,

Óbuda bővelkedik ilyen kihasználatlan potenciált

nyújtó kihívásokban, ezért kiváló terepe lesz az

újratervezésnek. Egy olyan kreatív folyamatnak,

melynek keretében a helyi értékekre építve, friss

megközelítéssel, a globális trendek mentén, de lokális

megvalósíthatóságban gondolkodva, a felhasználók

– kerületi családok, fiatalok és idősek, helyi

vállalkozások – igényeire tervezve lehet újragondolni

a kerület jövőjét.

És akkor nézzük meg Óbudát közelebbről!

Izgalmas, eklektikus jellegét történelmi hagyományai,

épített és természeti környezete mindenképpen

felerősíti, a lakosság mintázata kellően diverz.

Óbuda olyan zöld vagyonnal rendelkezik, ami világviszonylatban

is figyelemreméltó. A Duna, a

Hármashatár-hegy, az Óbudai-sziget vagy a Pilis

közelsége egyrészt szinte korlátlan rekreációs terepet

kínál az itt lakóknak, másrészt a természeti

adottságokra alapozva a kerület a klímavédelem, az

alternatív energiák, a fenntarthatóság, az e-mobilitás

témájához, az ezzel kapcsolatos kísérletekhez,

szemléletformáláshoz is ideális közeget biztosít. Ez

utóbbi persze már egy sokkal komolyabb green city

koncepciót is megérdemelne, ami Óbuda identitásában

is markánsan megjelenhetne, sőt a városrészt a

fentiekben nemzetközi színtéren is "versenyképessé"

tehetné.

Egy a környezetével szimbiózisban működő urbánus

közeg (épületek, közlekedés, közművek,

67

vita

emberek) alapvető elvárás egy intelligens város számára,

a kerületben ezt számos innovatív megoldás

erősíthetné, mint a sétálható, zöld terek, az okos

vízgyűjtő megoldások, a városi farmok vagy a zöld

energiát használó, önfenntartó ún. 'zero net carbon'

épületek. Remek példa a zöld energiák promótálására

a Google Project Sunroof elnevezésű programja,

amely Google Earth lokáció alapján a napelemes

háztető energiaköltség megtakarítását segít megbecsülni

a háztartásoknak. Az utóbbi években terjedő,

már lokális zöld energia termelést preferáló, energia

ellátásra és tárolásra képes ún. városi microgrid

rendszerek is ezt a globális zöld tendenciát erősítik.

Óbuda kulturális tekintetben is kiemelkedő értékekkel,

infrasrtuktúrával rendelkezik. Csak saját

becslés alapján merem mondani, de a Városligeti

múzeum beruházások után is valószínűleg a 3. kerületben

található a legtöbb múzeum Budapesten,

ennek ellenére nincs meg az a különleges vibe, múzeum-negyed

érzés, ami a helyieknek és az ide látogatóknak

is az egyik komoly vonzerőt jelenthetné, a

kerület identitását erősíthetné. A Kiscelli Múzeum

rendkívüli adottságaival sokkal több látogatót érdemelne,

a bejáratát benzingőzös BKV buszokkal betakaró

Vasarely Múzeum és a külön is jobb sorsra

érdemes Zichy-Kastélyban elbújtatott Kassák Múzeum

sem könnyíti meg a közönség és a művészet önfeledt

egymásra találását. Az idei nyáron elindult,

reményeim szerint sorozatként folytatódó Óbudai

Kult. Éj már a helyi összefogás pozitív jeleit mutatja,

és éppen egy múzeumok között cirkuláló sokaságot,

városi fesztiválhangulatot vízionálva próbál új kulturális

kezdeményezésként élményeket biztosítani.

Mindenképpen szükség lesz a megváltozott viszonyokra

alkalmazott, új kulturális stratégiára, új

lehetőségek feltárására. A post-COVID éra prognosztizálható

változásaira érdemes már most felkészülni,

a városi közterek és a kultúra új viszonyrendszerét,

az előadó-közönség-befogadás-élmény

kontextust újragondolni. A klasszikus zárt kulturális

terek – színház, mozi, koncertterem – helyett

egy jó ideig még az utcák, terek, udvarok nyújthatnak

biztonságosabb, szabadtéri helyszínt a kulturális

élményeinkhez. A hálózati megközelítés

kulturális területen is pozitív változásokat, újszerű

megoldásokat hozhat. Támogatja a kollaborációkban

való gondolkodást, a művészekkel, kulturális

menedzserekkel, hagyományos intézményrendszer

közreműködésével zajló közös programtervezést,

akár a több kerületen átívelő, budai-turné jellegű

szomszédsági együttműködéseket. A budai oldalon

az újbudai Bartók Béla Boulevard és a frissen életre

hívott, 2. kerületi Margit-negyed koncepció is követendő

példaként szolgálhat.

közösség

A kultúra kétségtelen szemlélet- és közösségformáló

szerepén túl érdemes külön is foglalkozni a városi

közösségek témakörével. Közösségépítés akkor

működik, ha megteremtjük az ehhez megfelelő közeget,

mindenekelőtt a spontán találkozás lehetőségét

és a szociális érintkezés különféle tereit. Talán a

legnagyobb lokális kihívást jelenti ezen a területen,

hogy hiányzik Óbuda "nappalija", ahová a kerület

lakói, fiatalok, idősek kimozdulhatnak, sétálhatnak,

összefuthatnak, beszélgethetnek egymással.

Itt egyedül a Római-part tölti be ma ezt a funkciót,

élén az ikonikus Fellinivel, pedig a karakteres

Amfiteátrum, a zöld Hajógyári-sziget és a múzeumokkal

teli Fő tér és környéke is aspirálhatna erre

a szerepre. Ehhez persze megint szükség van bátor

és progresszív döntésekre, mert a nyugodt, biztonságos

kikapcsolódáshoz, korzózáshoz/krúzoláshoz

be kell lassítani a tereket, ki kell jelölni értelmezhető

méretű sétálható övezeteket, ahol az autók helyett a

gyalogosok, bringások, babakocsival, kerekesszékkel

közlekedők élveznek előnyt. Ezzel együtt nemcsak

beszélni kell róla, hanem végre valahára meg

kell teremteni az óbudai dunai partszakaszokhoz is

a hozzáférhetőséget, ennek megvalósítására számos

tehetséges, felkészült építész csapat áll rendelkezésre,

akik csak a megfelelő felhívásra várnak, hogy

megmutathassák kreativitásukat. Mi, városlakók

pedig a jövőben a legfőbb haszonélvezői lehetünk

a Duna-parti tereknek, építményeknek. A nagy

forgalmat bonyolító Szentlélek tér és környéke jól

példázza azt, hogy egy múzeumokkal körbevett,

gimnáziumi szomszédsággal, dunai panorámával

kecsegtető, óbudai találkozóhely szerepre hivatott

– egyébként már csak a neve miatt is többet érdemlő

– köztér hogyan maradhat mégis évtizedeken át

68

vita

egy zaklatott, stresszes, lesajnált közlekedési csomópont.

Ha már közösségépítésről gondolkodunk, akkor komoly

bázist jelenthet a kerületi lakótelepek, paneltömbök

szociális hálózata. Jómagam is lakótelepen

nőttem fel, tudom, mit jelent bandázni, sportolni,

játszani a haverokkal, felcsengetni hozzájuk, öszszejárni

a szomszédokkal. Az már társadalomtudományi

kérdéskör, hogy a szabadidős szokásaink, a

viselkedésünk megváltozása, a virtuális világ csábítása

napjainkban hogyan befolyásolja a szociális

kapcsolódásainkat. Ennek megfejtéséhez, a városi

közösségek spontán vagy programozott kialakításához

mindenképpen hosszú távú perspektívában

és bátor kísérletezésben érdemes gondolkodni, lehetőleg

a viselkedéstudományban, környezetpszichológiában,

design antropológiában jártas szakemberekkel.

A zöld környezet és a közösség metszéspontjában

pedig ott van egy újabb komoly óbudai kincs, a Hajógyári-sziget.

Személy szerint komoly kihívásnak

érzem, hogy van egy hatalmas, 108 hektáros szigetünk,

ami egy hétig a világ egyik legmenőbb fesztiváljának

ad otthont, de a hétköznapokban csupán

egy hatalmas kutyasétáltató területként működik.

Igen, vállalom a sarkítást, de meg vagyok győződve,

hogy érzékeny tervezéssel, a zöld környezet tiszteletben

tartásával, annak megőrzésével egy igazi

befogadó, rekreációs és kulturális szempontból is

több funkciós, multigenerációs közösségi térként is

működhetne a Hajógyári egész évben.

Ilyen stratégiai megközelítéssel, vonzó szolgáltatási

és program mix kialakításával, ehhez kapcsolódó

profi kommunikációval teremthető meg az óbudai

vonzerő a helyi lakosság és az idelátogatók számára

egyaránt.

üzleti környezet

A környezeti és társadalmi jellegű adottságok mellett

egy városrész működésében üzleti vonzereje

is meghatározó, főként olyan helyzetben, amikor

a plusz erőforrások bevonása, akár humán, akár

anyagi értelemben is létfontosságúvá vált. Nyilván

nem kell minden kerületbe Váci úti irodafolyosó, de

a gazdasági potenciál, a jövőbeni ingatlanfejlesztések

tudatosabb, urbanisztikai szintű tervezése miatt

is érdemes feltárni és elemezni a jelenlegi helyzetet.

A különböző kerületi lokációkhoz kapcsolódóan jól

azonosíthatóan megmutatkozik Óbuda üzleti karakterisztikája:

a Graphisoft Park technológiai, a

Kunigunda út környékén lévő ipari-kereskedelmi

vállalatok, a Goldberger és a Harisnyagyár kreatív,

a Montevideo utca média cégek bázisaként szolgál.

A belvároshoz és a főváros északi kivezető kijáratához

is közeli elhelyezkedés mind közlekedésileg,

mind forgalomban ideális lokációt biztosít sokféle

típusú üzleti tevékenységnek, vállalati székhelyeknek.

Ez az üzleti érték stratégiai tervezést igényel:

az óbudai 'üzleti térkép' tudatos vizualizálása, márkaépítése,

a vállalatok, vállalkozások helyi innovációs

ökoszisztémába való integrálása, a kapcsolat

folyamatos gondozása, fenntartása, a cégek munkavállalóinak

fogyasztóként való azonosítása és nem

utolsó sorban az üzleti szereplők tevékenységének,

izgalmas munkáinak kommunikálása a kerület versenyképességében,

az üzleti potenciál kihasználásában

komoly eredményeket hozhat.

kreatív tengely

Véleményem szerint Óbuda régi adóssága, hogy

nemzetközi mintára revitalizálja a régi gyárépületeket

és környéküket a Duna menti partszakaszokon.

Némi képzelőerővel szépen kirajzolódik a Goldberger

– Zichy kastély – Hajógyár – Harisnyagyár –

Graphisoft park tengely, ennek mentén egy európai

léptékben is figyelemreméltó kreatív-kulturális negyed

képe, ahol az indusztrális hagyományokat kiemelő,

de modern atmoszférában kreatív, innovatív

vállalkozások, gasztronómiai, kulturális-művészeti

helyszínek és szereplők működnek megteremtve a

környék izgalmas, nyüzsgő karakterét.

helyi tudásgazdaság

Az üzleti területek beazonosítása és fejlesztése mellett

a helyi innovációs ökoszisztéma fontos feladata

az oktatási, elsősorban a felsőoktatási intézmények

bekapcsolása a városfejlesztésbe, a velük való folyamatos,

stratégiai alapokon nyugvó együttműködés,

69

vita

és a piacképes ötletek támogatása. A kerületben alapították

az első egyetemet a főváros területén, ma

is található itt 3 egyetem (Óbudai Egyetem, Milton

Friedman, IBS), ennek ellenére nem érezhető az

egyetemvárosi, campus jelleg. A kerületnek egyértelműen

az egyetemi tanszékek, kutatási laborok

terepasztalaként kellene funkcionálnia, függetlenül

attól, hogy állami vagy magán fenntartású intézményről

van szó. Az egyetem-lakosság-vállalatok

közti tudástranszfer megteremtése a városok számára

komoly lehetőségeket, helyzeteket kínálhat,

ennek katalizálásában az önkormányzatok is hangsúlyos

szerepet vállalhatnak.

Ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy városaink

szebbek, élhetőbbek legyenek, akkor már nem az önmagáért

való technológiai, hanem sokkal inkább a

humán innováció, a városlakók jólléte kerül fókuszba

a tervezésnél. Akkor ebben a felgyorsult világban

már biztosan nem több száz oldalas településfejlesztési

stratégiák jelentik majd a sorvezetőt. Sokkal

fontosabb lesz az attitűd, a megközelítés, mely

a tervezési folyamatban résztvevőket, tervezőket,

döntéshozókat mozgatja. A fejlesztés tárgya mellett

nagy hangsúlyt kap majd a jövőben a 'hogyan' és

'miért' fejlesztünk kérdésköre. A lakosság, de hitem

szerint még inkább egy lokálpatrióta szereplőkből

és szakértőkből álló szakmai közösség bevonása a

közös tervezésbe, komplex kihívások esetén többféle

terület szakértőinek interdiszciplináris együttműködése

hatékonyabb, izgalmasabb folyamatokat

és a megvalósítást tekintve is látványosabb eredményeket

hozhat. Az „out of the box” gondolkodás, a

városi helyszínek és környezetük közösségi használatát

támogató komplex élménytervezés vagy a több

dimenziós környezeti, gazdasági és társadalmi kihívásokra

épülő innovációs folyamatok szakítanak

a hagyományos, szektorok szerinti fejlesztéssel, és

megteremtik a térben és időben is skálázható innováció

lehetőségét. Végeredményben pedig sokkal

alkalmazkodóbb, jövőálló megoldásokkal „felszerelt”

városaink lesznek, bennük boldogabb lakókkal.

Óbuda, Te is hagyd magad újratölteni! ▯

kapu a Kiscelli Múzeum (Schmidt-kastély) északnyugati sarkánál, 1933.

Fotó: fortepan / Szekrényesy Réka

70

vita

titok

Kolozsi Ádám

Árpád-kori templomromok a pünkösdfürdői üdülőben

a Benárd-villa titkai

Üres csónakház, elhagyott modernista nyaralóépület áll a pünkösdfürdői Duna-part végén, ott, ahol a szentendrei

bicikliút a patakot követve elkanyarodik a folyótól. Ez a város utolsó épülete, az északi kapu, és nincs

éppen jó állapotban: az ezredforduló táján még minisztériumi medencés üdülő működött az ősfás telken, a

most sportcélú pályázatra kiírt ingatlan azonban sok éve üresen áll. Kívülről semmi nem utal rá, hogy az

épületegyüttes egy fővárosi szinten is jelentős kulturális örökséget foglal magába. Pedig a hajdani üdülő a

békásmegyeri Pusztatemplom Árpád-kori romjait rejti, a 7-800 éves templom oromfalán most rozsdás parabolaantennák

meredeznek, miközben a föld alatt régészeti kultúrák egész sora pihen. Kinyomoztuk Benárd

Ágost, a trianoni béke aláírója bűnügyeket is látott nyaralójának történetét.

Árpád-kori templom oromfala beépítve a Bernád-villába

Fotó: kolozsi ádám

A Kossuth Lajos üdülőpart utolsó épülete volt az első

állandó kőépület a környéken a harmincas években.

Az akkor még városon kívüli telket Benárd Ágost,

volt népjóléti miniszter szerezte meg 1921-ben. Az

orvos Benárd politikusként a Horthy-korszak másodvonalába

tartozott, neve onnan lehet ismerős, hogy

magyar részről másodmagával ő írta alá a trianoni

békeszerződést. A legenda szerint minisztertársai

egyszerűen kisorsolták a népszerűtlen szerepre; senki

nem szívesen kockáztatta a politikai jövőjét azzal,

hogy Trianonnal forr össze a neve.

A keresztény-szocialista, a korszak mércéjével is a

szélsőjobbhoz tartozó, heves természetű, szívesen

párbajozó orvos-politikus néhány év múlva nyaralót

épített itt, a Békásmegyerhez tartozó Duna-parton.

A házát gyakorlatilag összeépítette a telken álló

Árpád-kori romokkal, ami műemléki szempontból

sajátos, de nem tragikus megoldás: azzal, hogy lett

gazdája a hajdani templomnak, legalább a további

pusztulástól valamennyire megóvta a romokat.

A környékbeli lakosság addigra ugyanis már rendesen

széthordta az építkezésekhez a középkori köveket,

alulról sikeresen bontotta-omlasztotta a templom

sarkait. A húszas évekből fényképek tanúsítják az

akkori állapotot, de igazán az 1860-as évekbeli első

felmérések mutatják, milyen tekintélyes is volt a Duna-parton

álló Pusztatemplom. Rómer Flóris, úgyis

mint „a magyar régészet atyja” 1863-ban látogatott

el ide, az ő rajzai és leírásai még egy 11 és fél méter

magas tornyot, csúcsíves ablakokat, magas északi és

nyugati főfalakat, sőt halovány freskórészleteket is

mutatnak. Mint írta:

„Azon pataknak a Dunába való omlásánál, mely Kalász-

és Békásmegyer közt a határt képezi, déli szögleténél,

a mély árok partján, mintegy 100 lépésnyire a

Dunától áll egy rom, melyet a dunai gőzhajókról annál

inkább lehet látni, mivel a sajátságosan a szentély

fölött emelkedő és bár nem egész, mégis 36′ magas

tornya igen feltűnő.”

a templomkövekből. Rómer a romokat XIV., Arányi

XIII. század közepinek gondolta, átmeneti stílusúnak

a román és a gótika között.

De kik és miért emeltek templomot pár méterre a Dunától

a Barát-patak (korábbi nevén: Büdös-árok) befolyásánál?

Arányi azt gyanította, hogy a középkorban

a békásmegyeriek még itt, a templom körül laktak,

de az áradások idővel feljebb szorították őket, a hegyoldal

felé. A folyó medre eszerint az évszázados beiszapolódás

miatt folyamatosan emelkedett, így a régi,

vízhez közeli Békásmegyer is kénytelen volt arrébb

költözni, magára hagyva templomát, ami így már a

török korban is elhagyott romként magasodott a környék

fölé. Újabban Megyer helyett a középkori Kissing

település templomaként azonosítják a romokat.

Az árvízszempontból nem túl ideális elhelyezkedésre

azonban van egy másik hipotézis is, összefüggésben

az egyhajós templom szokatlan alaprajzával. A Pusztatemplom

tornyát ugyanis közvetlenül a szentély fölé

emelték, amire az Árpád-korból egyetlen más példa

sincs a Kárpát-medencéből. Erre a legvalószínűbb

1876-ban Arányi Lajos már romlásról számol be

(„Minő karban van? Elpusztultban van, falai bár helyenként

4-5 öl magasak nagyobbrészt, hiányoznak,

a toronynak fele, a szentély pedig egészen eltűnt; a

volt ajtójáratnak semmi nyoma”), és arról, hogy a

templomhajóban a halászok csinos kunyhót építettek

Emeleti szint a csónakház felett

Fotó: Kolozsi Ádám

72

titok

Arányi Lajos 1876-os rajza a békásmegyeri Pusztatemplom romjairól:

magyarázat, hogy a középkori keresztény templom

nem zöldmezős beruházás volt, hanem egy római

őrtorony alapjaira, annak anyagát felhasználva építették

rá. Ilyen kisebb burgusok nagy számban álltak

a limesen (gyakran patakok partján – a Büdös-árok

túloldaláról is tudni egyről), hogy ezekből figyeljék

a Pannónián túli gyanús mozgásokat. Tény, hogy a

Pusztatemplom építéséhez terméskövek mellett római

kori téglákat is felhasználtak. A ház előtt a gátfalban

pedig még a közelmúltban is látni lehetett egy

fügét mutató követ, amit a környéken csak “fityisz”

néven ismertek. A szájhagyomány szerint ez korábban

a templomtoronyból mutatott a Duna felé – ha így

volt, könnyen római eredetű lehet, ahol a fica gyakori

bajelhárító, szemmel verő szimbólum volt, akár a barbárok

ellen.

Amikor Benárd Ágost megvette a telket (idővel a

szomszéd földjét is hozzácsapva), a toronynak már

híre-hamva sem volt. A miniszter a templom nyugati

oromfalához építette hozzá egyszerűbb villáját, a

fal másik oldalán fészer állt. Ekkor végzett itt kisebb

ásatást Garády Sándor, aki a kertben őskori, kelta és

római leletekre, valamint Zsigmond-kori ezüstpénzre

bukkant. A volt templomhajóban egy fej nélkül eltemetett

magyar vitéz csontvázát ásta ki, az antropolgógiai

vizsgálatok szerint az illetőt hátulról kaszabolhatták

le a törökök.

Ez sem kevés, de Garády ennél jóval többet látott a

Benárd-birtokba. A régész a sokak által sokfelé keresett

Fehéregyházát próbálta megtalálni, és arra

jutott, hogy a legendás templom megegyezik a Pusztatemplommal.

Úgy tudta, hogy Békásmegyeren még

a közelmúltban éltek öreg emberek, akik ezt a Pusztatemplomot

„Fehéregyháza-Weisskirchen“ név alatt

emlegették, de ő még messzebb ment: Anonymusra

hivatkozva meggyőződéssel állította, hogy akkor

minden bizonnyal Árpád vezért is itt temették el. Mivel

a honfoglaló sírjáról csak egy igen általános leírást

ismerünk, a Névtelen pedig nem éppen a történelmi

tényszerűségéről ismert, a pontos temetkezési helyről

azóta is számtalan verzió él mind a történészek, mind

a laikus valóságmegfejtők között, a tippek Csillaghegytől

a pilisi Holdvilág-árokig terjednek.

73

titok

Garády a Pusztatemplom = Fehéregyháza = Árpád-sírja

hipotézisre nagy állami ásatást szeretett

volna kieszközölni, és erre a revíziós sajtó is könnyen

lelkesedett. “(...) Gondoljuk csak meg, milyen óriási

hatása lesz Árpád hamvainak feltalálása a demarkáción

innen és túl. De megdöbbenti majd azokat is, akik

éppen az ő nagy művét, vérével áztatott földjének, országának

élő testét szabdalták-zúzták szét” – jósolta a

Nemzeti Újság. A feltárásból azonban nem lett semmi,

és pár év múlva a régész is revideálta álláspontját.

(A fehéregyházi kolostort a történettudomány ma az

Eurocenter helyére teszi; Árpád sírja azóta sincs meg.)

Amikor Benárd Ágost, a Gömbös-párti miniszter

megszerezte a telket, Békásmegyer község meghagyta,

hogy a romokat meg kell őriznie. Ő ennek a

ráépítéssel együtt eleget tett. A régészekkel együttműködött,

egy reneszánsz kőtöredéket mindenesetre

a magáévá tett. Övé volt akkoriban a környéken az

egyetlen Duna-parti kőépület, ahová néhány évre ki

is költözött, és bizonyára itt tartotta a “Pusztatemplom

tenyésztelep” névvel törzskönyvezett díjnyertes

kuvaszait, Álmost, Apródot, Áldást, Avart és a többi,

ősmagyarra keresztelt ebet is.

magát készült volna agyonlőni. Legnagyobb bulvárbotránya

is vehemenciáját tükrözte: eszerint a politika

mellett mindvégig orvosként is dolgozó Benárd

annyira felháborodott azon, hogy egy páciense Az

Esttel a kezében megy be hozzá, hogy az illető lábát

a szabadszájú újság példányába csavarva gipszelte be.

A beteg a nyomdafesték miatt vérmérgezést kapott, és

amputálni kellett; igaz, ennek megírása miatt végül

az újságírót ültették le.

A szociális elkötelezettségére büszke Benárd Ágost

Békásmegyer és Szentendre környékén korabeli rezsiharcosként

is ismert volt: a magas áramdíjak ellen

tiltakozva a Trösztellenes Liga nevében arra buzdította

a lakosságot, hogy kezdjenek villanysztrájkot,

világítsanak inkább petróleummal és gyertyával.

1940-ben azonban nem figyelt ennyire a közérdekre:

a háza mellett meggyengítette a községi gátat, hogy

A kutyákon kívül másik hobbija az eszperantó volt

(a jobboldalon ez nem volt túl megszokott), na és az

autó, amivel fiatalon versenyzett is: övé volt az egyik a

Csonka János féle nyolc lóerős kiskocsik közül, amikből

összesen 14 készült – a típust Benárd miatt a nép

csak „doktor kocsinak” nevezte. Később a balesetei

miatt is többször került a rendőrségi hírekbe, ezek

alapján főleg a villamosoknaknak nem volt barátja.

Másban is heves vérmérsékletűnek mondták, az ellenzék

is könnyen heccelte a Parlamentben, a sajtó

pedig szinte hadjáratot folytatott a régi antiszemita

– Benárd fiatalon egyik fő alakja volt az egyetemi

verekedésekbe torkolló, zsidóellenes „kereszt-hecceknek”,

később a Turul Szövetség és az Ébredő Magyarok

Egyesületének volt tagja – politikus ellen. Azzal

vádolták, hogy Párizsban egy ócskapiacon akarta

eladni a tollat, amivel – megvetően, félvállról, hetyke

mozdulattal – aláírta a Nagy-Trianon kastélyban

a békeszerződést. Azt, hogy az aktusnál használt pecsétgyűrűjét

tényleg megpróbálta pénzzé tenni, elismerte,

azt állítván, hogy a pénzen fegyvereket akart

venni az irredenta alakulatoknak, az egyikkel pedig

1930-ban még állt a torony déli falmaradványa

Fotó: Garády Sándor, régész

74

titok

Csibit”, és rábírta a feleségét, hogy hurcolkodjanak

ki Békásmegyerre. A városon túli ház nem nyerte el

az ara tetszését, különösen, mert ha a férje hazajött,

inkább a Dunán múlatta az időt csónakon, barátai

társaságában. A művésznő hiába könyörgött, hogy

vegyen neki lakást Pesten, végül már a rokonainál

esdekelt, hogy legalább egy villamosjegyre küldjenek

neki pénzt a világvégi Békásmegyerre. Egy nap aztán

a lapok szerint a férje elé lépett:

„Én már látom, hogy engem azért internáltattál ide a

tanyára, hogy megőrüljek a magányosságtól. Sosem

vagy velem. Ezt az életet itt a tanyán nem tudom elviselni,

váljunk el szépen, barátságosan!”

A pusztatemplom nyugati oromfala a Benárd-villával,

előtte fészerrel 1930.


a földjéből önkényesen a saját oldalát erősítette meg.

Benárd miatt majdnem elöntötte a zöldár a határt,

Óbudát csak az mentette meg, hogy miután félreverték

a harangokat, a helybéliek egy héten át éjjel-nappal

erősítették vissza a gátat. Benárd nem lehetett

egyszerű ember: ezután még ő perelte be Békásmegyer

és Budakalász községeket, akik ellen-kártérítési

igénnyel éltek. A perbe a korabeli sajtó szerint még a

régi templomrom is bekapcsolódott: volt-e joga a községnek

azt eladni, Benárdnak hozzá villát építeni? –

tették fel a kérdést.

Benárdné a pólyás gyerekkel végül csak szerzett egy

villamosjegyet, otthagyta a férjét, aki azonban nem

hagyta annyiban a dolgot, és a pesztonka segítségével

visszarabolta a Pusztatemplom villájába a gyereket –

az ügyből árvaszéki eljárás és a miniszter nyilvános

családi botrányait teregető sajtótéma lett. Ez mégis

enyhe volt a másik fiú, ifjabb Benárd Ágost ügye mellett,

akit többrendbeli közokirat-hamisítás és csalás,

továbbá bigámia és magánlaksértés miatt ítéltek letöltendőre:

remek összeköttetéseire mutogatva ígért

papírokat a jogfosztások elől kivándorolni szándékozó

zsidóknak, a hamis vízumokra (apja egyébként a

zsidótörvények lelkes támogatója volt) összesen 250

ezer pengőt csalt ki.

Idősebb Benárd Ágostot 1945 után a Népbíróság háborús

bűnösként elítélte, részben arra hivatkozva, hogy

Erre az újságokban már nem volt válasz, a Pusztatemplomra

épített nyaraló azonban így-úgy, főleg a

Benárd-fiúk botrányai kapcsán többször is megjelent.

Eleinte csak mint a Római-parti előkelőbb ifjak, és alkalmi

evezősversenyek szereplői tűntek fel néha a társasági

rovatban – talán az ő kedvükért épült csónakház

is a Benárd-nyaralóban –, de később egyre inkább

a bűnügyi hírek között.

Benárd Aladárral azután kezdődött a baj, hogy elvette

a szőke varietétáncos és operettszínésznő „Pogány

A pusztatemplom szentélyében talált fej nélküli

vitéz maradványai


75

titok

A templom alaprajza a hozuáépített villaépülettel

és az 1930-as, a mainál közelebbi telekhatárral

1944 végén Németországba ment, és belépett az SSbe

–, ő azzal az elég fura védekezéssel próbálkozott,

hogy a nyilasok bosszúja elől menekült az SS-be, a

nyilaskeresztesek ugyanis azóta haragudtak rá, hogy

ő 1938-ban pszichiátriai szakvéleményt állíttatott ki

Szálasiról. Ez nem jött be, hat évet kapott. Egy egészségügyi

kezelés után azonban nem vonult be Vácra,

hogy leülje a büntetését, hanem állítólag egyszerűen

felszívódott. Kapronczay Károly történész közlése

szerint illegalitásba vonult, és Gáspár Jánosként élt

Balatonkenesén még két évtizedig úgy, hogy egyik

fián kívül senki nem tudott a hollétéről.

Békásmegyeri nyaralóját a Népbíróság vette el ingatlanelkobzással

a Benárd-család maradékától, a volt

egészségügyi miniszter Duna-parti nyaralója az államszocializmusban

az Egészségügyi Minisztériumé

lett. Az üdülővé alakítással a csónakház épülettömbjét

a hatvanas években toldozták-foldozták, de a Pusztatemplom

romjaival egybeépült Benárd-nyaralót is

átépítették, benne gondnoklakást és klubhelyiséget

hoztak létre. Mint Lócsy Erzsébet régész írta: „Ez az

építmény már teljesen rajta áll az egykori templomon,

és építésével összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást

végeztek, mint a Benárd-féle építkezés idején,

1930 körül”.

Az épület közepén azonban még mindig jól láthatóan

áll a 13. századi templom oromfala, amit most rozsdaette

antennák díszítenek. Belül, a szocialista kor

klubhelyiségében méteres Árpád-kori falmaradvány

látható, a templomrom alapjai pedig össze vannak

építve a két világháború közötti, majd a hatvanas

évekbeli részekkel. A kissingi Pusztatemplom eklektikájában

a rétegek úgy keverednek, ahogy a régészeti

kultúrák az egész békásmegyeri Duna-parton. Itt,

a Benárd-villa kertjében is a késői vonaldíszes kerámiától

a bronzkoron és a kelta nyomokon át a fityiszt

mutató római emlékekig – na meg az Árpád-kortól a

két világháború közötti moderntől a szocialista építészetig.

A Pusztatemplom létére egyelőre még egy

emléktábla sem hívja fel a figyelmet. ▯

76

titok

közlekedés

Legát Tibor

Lóvasút és gyorsvillamos

Óbuda közlekedése 1868–1984 között

A komolyan vehető közösségi közlekedés ugyanúgy a lóvasúttal kezdődött Óbudán is, mint Budán és Pesten,

de a villamos és a HÉV megjelenése sem maradt le túlzottan a többi városrészhez képest. Ugyancsak Óbudára

illene, hogy „egyszer volt Budán trolibusz”, viszont a közúti hídavatás sokat késett, a metróépítésről pedig

ma is csak álmokat szőnek.

szentendre, hév állomás 1933.

Fotó: fortepan / storymap

"Ezután az uj divat rárohant a lóvasutakra. Uj-Pestre

és Ó-budára, a városligetbe s a zugligetbe már

visznek lóvasutak. Ezután már külön lóvasutakat

épitenek az akadémiától a lánczhidig, a Józseftértől

az Erzsébettérig, a vácziutcza végétől a városház

kapujáig, és végre minden ember magánlakásán, az

ágytól a mosdómedenczéig, s a tányértól a fogpiszkálóig."

E szavakkal élcelődött a Bolond Miska című

lap 1868 júliusában, közvetlenül azután, hogy az

1866-os pesti lóvasúti premiert a Duna túloldalán

követte folytatás: az új közlekedési eszköz üzemeltetésére

létrehozott Budai Közúti Vaspálya Társaság

rendszeres járatokat indított Zugligetbe és az akkor

még önálló mezővárosnak számító Óbudára. A járatok

a Lánchíd budai hídfőjétől indultak, s a Duna-parton,

majd a Lukács és Császár fürdők előtt elhaladva,

a Lajos utcán (amit csak 1879-től neveztek

így) jutottak el óbudai végállomásukra, a Fő térre.

40 év lóval és gőzben

Ha nem számítjuk a postakocsit és a hajózást, e lóvasúti

nyitány tekinthető az óbudai tömeg-, vagy

ha úgy tetszik, közösségi közlekedés első epizódjának.

A korabeli sajtó gúnyolta, drágállotta, sőt,

veszélyesnek tartotta e „haladási módot”, de a lóvasút

hamar népszerűvé vált Óbudán is. A kocsik

7 percenként indultak. Aki csak a Császárfürdőig

ment, kedvezményes jegyet válthatott, és volt lehetőség

bérletvásárlásra is. A jegyárakat a kocsik

komfortfokozata is befolyásolta, volt első-, másodés

harmadosztályú lóvasúti kocsi, ehhez mérten

a teljes árú menetdíj 15, 10, illetve 7 krajcár volt.

Noha az óbudai lóvasút népszerűsége egyre nőtt, a

Budai Közúti Vaspálya Társaság így sem tudta nyereségessé

tenni vállalkozását. A céget 10 keményen

veszteséges év után, 1878-ban vásárolta fel a konkurens

Pesti Közúti Vaspálya Társaság, így csak öt

évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után jött létre

a két lóvasúti társaság fúziója Budapesti Közúti

Vaspálya Társaság (BKVT) néven. Ez azonban az

óbudai vonalat nem érintette, továbbiak ugyanis

nem létesültek az immár budapesti városrészben.

Máshol annál több. Ennek köszönhetően a következő

tíz évben a BKVT az egyik legfontosabb és

leggazdagabb fővárosi társasággá vált, és miután

az 1880-as évek elején a helyi érdekű vasutakról

szóló törvénynek köszönhetően – amely adókedvezménnyel,

és egyéb könnyítésekkel reformálta

meg a közlekedési beruházásokat – valóságos vasútépítési

láz tört ki Magyarországon, a lóvasutas

cég sem akart kimaradni belőle. Ennek érdekében

alapították meg a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak

Rt. (BHÉV) nevű leányvállalatot, amelynek első vonala

Budapest-Közvágóhíd és Soroksár, majd Dunaharaszti

között 1887-ben indult.

De egy évvel később Óbudáról, a Filatorigáttól is

útra keltek a kisméretű gőzös vontatta szerelvények

a szentendrei végállomás felé, 16 kilométer hoszszan,

Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével.

A teljességhez tartozik, hogy a BKVT 1885-

ben készült tervében a Fő tér lett volna az óbudai

HÉV-végállomás, de az utolsó pillanatban homokszem

került a gépezetbe, mivel az illetékesek úgy

döntöttek, hogy közlekedésbiztonsági okokból a

végállomást a lakott területtől legalább egy kilométerrel

kijjebb szabad csak megépíteni. Már javában

tartott az építkezés, amikor ez kiderült, ezért

a BKVT egy olyan, a helyi érdekűnél jóval szerényebb

gőzüzemű vasút kivitelezésére is engedélyt

kért, amely a leendő HÉV utasait elszállítja a Fő téri

lóvasúti csatlakozáshoz.

A Filatorigátnál mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong

is létesült. A két végállomáson kívül Pomázon

és Budakalászon építettek „rendes” állomást,

az akkor még önálló Békásmegyeren csak megállóhely

volt. Az 1888. augusztus 17-től közlekedő vonatok

még nem álltak meg sem a Rómaifürdőnél, sem

Csillaghegyen, mivel ott akkor csak termőföld volt,

vagy pusztaság.

A kezdet nem volt könnyű, a bürokrácia miatt

ugyanis a Fő téri kis gőzöst – hivatalosan Óbuda-Filatorigáti

Gőzmozdonyú Közúti Vasútnak nevezték

– csak december 12-én tudták megindítani, ezért az

utasoknak hónapokig több mint egy kilométert kellett

gyalogolniuk a lóvasútig. Felmerült az is, hogy

e vasút pályáját meghosszabbítják a Lánchíd budai

hídfőjéig, vagyis hogy kiváltják vele a lóvasutat,

erre azonban szintén nem kaptak engedélyt.

78

közlekedés

gőzmozdony vontatta HÉV szerelvény a pomázi állomáson a szentendrei vonal megnyitásának idején 1900.

Fotó: fortepan / somlai tibor

Négy évvel a megnyitó után jött el a szentendrei

HÉV történetének döntő pillanata, az országos

vasút is megjelent Óbudán. A MÁV a helyi teherszállítást

úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt

létesít a Déli pályaudvar és a Filatorigát között a Duna-parton.

Ez a vágány megteremtette a lehetőségét

annak is, hogy a szentendrei HÉV Budáig közlekedhessen.

De mivel a MÁV-nak a Délivasúttól – ahogy

akkor nevezték a Déli pályaudvart – valahogyan el

kellett jutnia a Margit hídig, egyetlen megoldásnak

az tűnt, hogy a BKVT lóvasúti pályáját használják a

Margit körúton. A két társaság ezért a kölcsönös bizalom

jegyében kötött üzletet 1892-ben, melynek lényege

a közös pályahasználat volt. Ennek nyomán a

BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy (ma:

Bem József) téren új végállomását. A társaság ekkor

még csak az Óbudai Hajógyárnál (a jelenlegi Árpád

híd megálló) létesített megállóhelyet, de a vonatok a

Császárfürdőnél is megálltak, ahol a MÁV rendezte

be központját. Azonban 1895-ben még egy vasúti

fejlemény történt: megépült az Óbuda és Esztergom

közötti (eredetileg HÉV-) vasútvonal, amit 1896

májusában kötöttek össze a MÁV óbudai pályájával,

majd miután 1896. november 3-án felépült az

Újpesti vasúti híd, az első óbudai dunai átkelő, az

Esztergom felől érkező vonatok a Nyugati pályaudvarig

is eljuthattak. A BKVT ugyanekkor szüntette

meg a Filatorigát-Óbuda, Fő tér között járó gőzöst,

hiszen semmi szükség nem volt rá.

Barna villamosok

1887-ben a BKVT számára a lóvasút mellett a HÉV

megindítása tűnt a modernizáció csúcsának. Így

a vezérkar nem is szentelt különösebb figyelmet

annak, hogy egy akkor még jelentéktelennek tűnő

társaság, a Budapesti Nagykörúti (később Városi)

Villamos Vasút (BVVV) 1000 mm-es nyomtávú

kísérleti pályát épített a Nyugati pályaudvar és a

Király utca között a Nagykörúton, hogy bemutassa

a legújabb világújdonságot, a villamost. Másfél

év múltán a BVVV járatai már a Baross és Podmaniczky

utcákon jártak normál nyomtávú pályán, és

a kilencvenes évtized fordulóján tovább bővült a

társaság hálózata. Egyértelművé vált, hogy a jövő

a villamosé, a BKVT azonban csak 1896-ban kapott

észbe, hogy villamosítással váltsa ki a lóvasutat. Az

óbudai járat 1896. július 20-tól lett elektromos hajtású,

de hálózatbővítésre csak 1907 januárjában került

sor, amikor a Fő téri végállomástól a Kórház utcán,

a Flórián téren és a Vörösvári úton át a Bécsi útig

építették ki az új 1,8 kilométeres villamosvonalat.

Ekkor adták át az 1996-ig működő óbudai remízt a

Vörösvári úton, amelynek már a tervezésekor szem

előtt tartották a villamoshálózat bővülését, és a kocsik

számának növekedését. Nem tévedtek, hiszen

1913 decemberében a Bécsi úton is megindult a közlekedés

a Vörösvári út és a Zsigmond tér közötti 3,1

kilométeres szakaszon. A BKVT villamosai barna

színűek voltak, a BVVV sárga kocsijaival szemben,

79

közlekedés

Az első budapesti trolibusz. 1933. december 16- tól közlekedett a Vörösvári út és az Óbudai temető között 7-es számmal

Fotó: fortepan / Fernadi Zsolt

a járatok számozását 1910-ben vezették be: a BKVT

kapta a páratlan számokat, a BVVV a párosakat. Habár

az óbudai vonalszakaszok nem voltak túlzottan

jelentősek Budapest egészéhez mérten, 1910 után

az utasok nem panaszkodhattak arra, hogy ne tudjanak

akár a város legtávolabbi pontjaiig is eljutni

átszállás nélkül. Az immár viszonylatjelzéssel bíró

villamosok többnyire maratoni távon közlekedtek.

Az 5-ös például a Fő térről indulva, a lóvasúti pályán

haladva, majd a budai Duna-parton jutott el

a Szent Gellért térig, a Ferenc József (Szabadság)

hídon kelt át, majd a Kálvin tér, a Nagykörút, a

Nagyvárad tér, az Orczy tér és a Keleti pályaudvar

érintésével a Thököly úton majd a Hermina úton

érkezett végállomásához, a Budapesti Állatkerthez.

A 7-esnek a Vörösvári útnál volt a végállomása, a

Bécsi úton jutott a Margit hídig, majd a Nagykörúton,

Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) úton és a

Kiskörúton érte el a Ferenc József hidat, hogy aztán

a budai rakparton haladva térjen vissza az óbudai

végállomásra.

De a BKVT nem volt jótékonysági intézmény, e hoszszú

távú menetek nem az utazóközönség érdekében

születtek. Mivel az akkori villamosok csak egy

vezetőállásúak voltak, a jármű nem tudott „viszszafelé”

elindulni. Így hát elindítottak egy másikat

az ellenkező irányba is, es mivel a sűrű hálózat ezt

lehetővé tette, előbb-utóbb csak megérkezett mindkettő

az eredeti, indulási helyére. Érdekesség, hogy

az ellenkező irányba induló villamosok olykor más

viszonylatszámot viseltek, a 7-esnek például a 9-es

volt a párja, de az 5-ösnek nem volt, és a szintén a

Fő térről induló és egészen a Gubacsi úti Sertésvágóhídig

közlekedő 11-es is mindkét irányban ezt a

számot viselte, mivel akkor még 13-as viszonylatjelzéssel

babonából nem mertek járatot indítani.

Indul a troli, megy a villamos, jönnek a buszok

Az első világháború után, a forradalmak idején a

budapesti villamostársaságokat Budapesti Egyesített

Városi Vasutak néven államosították, majd

1923-ban megalakult a fővárosi tulajdonú Budapesti

Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság

(BSzKRt), amely már sokkal rövidebb utakat bejáró

villamos vonalakat működtetett Óbudán is. 1930-ra

megszüntették, pontosabban áthelyezték a Flórián

térre a Fő téri végállomást, ahonnan az 5-ös a Népligethez,

a 9-es a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond)

körtérre, az 51-es pedig a Kelenföldi pályaudvarra

közlekedett. Ugyanekkor a Vörösvári úti végállomásról

a 7-es a Lajos utcán, a 73-as pedig a Bécsi

úton indult a Boráros térre, a 72-es pedig szintén a

Bécsi úton a Pálffy térre.

Ekkor már buszjárata is volt Óbudának, a 7-est 1927-

ben indították a Bécsi úton, a Vörösvári út és a temető

között. Menetideje mindössze 7 perc volt, gazdája

pedig az ugyancsak fővárosi tulajdonban álló

80

közlekedés

Az Óbuda-Hűvosvölgy útvonalon közlekedő Rába autóbusz Fahn Gyula vendéglője előtt 1940.

Fotó: fortepan / fogel József

Székesfővárosi Autóbuszüzem. Ám miután 1932-

ben a társaság a BSzKRt kezelésébe került, a 7-es

vonala kísérleti tereppé vált. Mivel a szerényebb

utasszám miatt a társaságnak nem érte meg meghosszabbítani

a Bécsi úti villamost a temetőig, úgy

döntöttek, hogy egy Budapesten addig ismeretlen

járművet, a trolibuszt állítják csatasorba, amelyhez

csak felsővezetéket kellett építeni, pályát nem. Az

óbudai járat 1933. december 16-i megnyitása idején

a troli már számos helyen bizonyított – főleg az

Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve

a Szovjetunióban –, viszont a BSzKRt illetékesei

a sikeres premier után sem tudták eldönteni, hogy

buszként vagy villamosként tekintsenek rá. A járatnak

meghagyták a 7-es számot, a vezető pedig

buszos egyenruhában ült a volán mögé. Azonban

a három forgalomba állított járműből kettőt a villamosok

sárga színére festettek, a kalauz villamosos

egyenruhában dolgozott, a trolik garázsa pedig az

Óbudai remíz lett. A óbudai troli 1936-ban a 7-es helyett

a T jelzést kapta, és a BSzKRt egyik legmegbízhatóbb

járatává vált. Tizenegy éves története alatt

jelentősebb műszaki hiba vagy baleset nem történt,

és csak akkor kellett pótlóbuszokat beállítani a helyükre,

amikor 1942-ben bevezették a jobboldali

közlekedést, és emiatt a három járművet át kellett

alakítani. A járat 1944. szeptember 21-én közlekedett

utoljára, ekkor egy légitámadás következtében

a felsővezetéke megsemmisült. Noha a három

jármű épségben átvészelte Budapest ostromát, a

háború után nem került napirendre az óbudai troli

újraindítása.

A Lajos utcai villamospályát sem építették újjá.

A Zsigmond tér és a Nagyszombat utca közötti szakaszán

a délről érkező szerelvények 1945-től kezdve

a Bécsi úton haladtak, majd a Nagyszombat utcán át

– ahol új végállomás is létesült – jutottak a Pacsirtamező

utcai (akkor: Knurr Pálné utca) új vágányokig,

s innen tovább, a Flórián tér irányába.

1950 nyarán a következő óbudai járatok szerepeltek

az új budapesti közlekedési vállalat, a Fővárosi

Villamosvasút Vállalat (FVV) menetrendjében:

7-es (Óbudai kocsiszín – Bécsi út – Margit híd), 11-

es (Óbudai kocsiszín – Knurr Pálné utca – Margit

híd), 18-as (Nagyszombat utca – Móricz Zsigmond

körtér), 53-as (Nagyszombat utca – Nagyvárad tér).

De a lista már pár hónappal később, november

7-én bővült, méghozzá egy történelmi esemény

nyomán. Ekkor avatták fel ugyanis az Árpád hidat.

Igaz, hogy azt akkor Sztálin hídnak nevezték,

kapcsolódó történelmi eseménynek pedig az

1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” 33.

évfordulóját emlegették, – ami azért érdekes, mert

a hídon közlekedő villamos is ezért kapta a 33-as

számot. Ennél sokkal nagyobb történelmi eseménynek

számított, hogy az óbudaiaknak végre „saját”

hídjuk lett. És mivel a háborúban elpusztult Újpesti

81

közlekedés

vasúti hidat csak 1955-ben építették újjá, kezdetben

a vasúti teherforgalom is ezen a hídon zajlott,

sőt, ennek érdekében építettek ki a Szentendrei út

mentén egy vágányt a Flórián tér és Filatorigát között.

De ez a vágány azután is használatban maradt,

hogy 1955-től nem jártak erre tehervonatok: az FVV

5-ös jelzéssel indított villamosjáratot a nyúlfarknyi

szakaszon, amit 1958-ban, a Hévízi úti iparvágány

felhasználásával meghosszabbítottak a Veder utcáig.

Érdekesség, hogy többnyire ezen a járaton közlekedett

az a két UZ típusú kísérleti villamoskocsi,

amelyeknek a szekrénye alumíniumból készült.

Ezzel együtt az ötvenes években valójában az autóbuszok

jelentették Óbuda közlekedési fejlődésének

zálogát. A BSzKRT T jelzésű busza már a háború

után elindult a troli helyett, az 1947. júliusában induló

18-as busz pedig ennek meghosszabbított vonalán

ment az ürömi vasútállomásig. (A T jelzése

ettől kezdve 18A lett.) 1948. április 5-én a Miklós

utca és a Nyugati pályaudvar között indult a 6-os

busz, két hónappal később szintén a Miklós utcától

a 34-es a Rómaifürdőig, majd 1949. szeptemberében

a 37-es a Bécsi út és a Testvérhegy között. A BSzKRt

buszos utódja, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) az

1950. november 7-i hídavatóra az 55-ös buszt indította

a Miklós utca és a Népliget között, 1953. május

1-jén pedig útra kelt a 42-es járat is a Miklós utca és

Csillaghegy között. A későbbiekben a Miklós utcai

végállomás mellett, az Árpád híd budai hídfőjénél

alakítottak ki buszvégállomást. Ez utóbbi ma is

működik, a Miklós utcait 1982-ben megszüntették,

új buszvégállomás pedig a Bogdáni úton létesült.

Terjedelmi okokból lehetetlenség volna az óbudai

buszok számozásának változását akár csak az

1980-as évek elejéig is nyomon követni, egy járatról

azonban nem feledkezhetünk meg: a 86-osról,

amely Óbudát Újbudával kötötte össze 1965 és 2016

között. És természetesen nem feledkezhetünk meg

a BKV Pomázi úton épült Óbudai buszgarázsról

sem, amely januárban múlt 50 éves.

Bécsi út, a Nagyszombat utcai villamosmegálló 1958.

Fotó: fortepan / uvaterv

Miklós utca, autóbusz végállomás 1959.

Fotó: fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

HÉV-vel a föld alá, gyorsvillamossal a hídon át

A szentendrei HÉV fejlődése az 1910-es évektől

vett újabb lendületet: 1911-1913 között két vágányúvá

vált pályája, a Rómaifürdőnél és Csillaghegyen


Fotó: Óbudai Múzeum gyűjteménye

82

közlekedés

állomásokat építettek, 1914. május 12-én pedig

befejeződött a vonal villamosítása is. Ugyancsak

ezekben az években épült 12 iparvágány az óbudai

gyárakhoz, így a teherszállításnak köszönhetően a

BHÉV a világháború kitörése ellenére is nyereséges

üzem tudott maradni.

Elsősorban a teherforgalmat szolgálta az is, hogy

az 1920-as évek végén Aquincum és Óbuda, MÁV

állomás között kiépítették a vasúti pályát, de 1929.

november 1-jétől menetrend szerint közlekedő személyvonatok

is közlekedtek a vonalon Szentendrére.

A két világháború közötti időszak legnagyobb

változását az hozta, hogy 1937-ben megszüntették

a Pálffy téri végállomást és helyette a Margit híd lábánál

építettek újat.



A 2. világháborút a szentendrei vonal viszonylag

épen vészelte át: a Filatorigát és Szentendre között

már 1945. február 20-án megindították a forgalmat

gőzösökkel, május 13-ra pedig a felsővezetéket is

rendbe hozták; a Margit híd környéki romeltakarítás

miatt a forgalom a vonal teljes hosszán csak 1946

februárjában indulhatott meg. Ráadásul az Újpesti

vasúti híd újjáépítéséig, tíz éven át a Császárfürdőnél

volt az esztergomi vonatok végállomása is.

A BSzKRt 1949-es megszűnése után előbb a MÁV

vette át a HÉV-közlekedést, majd 1958-től a Budapesti

Helyiérdekű Vasutak (ismét BHÉV) nevű

vállalat, amely már egy évvel később nekilátott a

szentendrei pályafelújításnak. Hosszas munka volt,

csak 1964-ben fejezték be. Hamarosan új, korszerűbb

szerelvények is forgalomba álltak, 1971-ben

pedig „még újabbak”, bár azt senki nem hitte volna

a Német Demokratikus Köztársaságból érkező MX

típusú szerelvényekről, hogy 2020-ban is közlekednek

majd. A 1972-es karácsony azonban még látványosabb

változást hozott: a 2-es metró második

szakaszának átadásához kapcsolódva a szentendrei

HÉV-et is meghosszabbították a Batthyány térig – a

föld alatt.

Miklós utca, autóbusz végállomás 1970.

Fotó: fortepan / főtáv

A metró megjelenése valóságos csoda volt, így

szinte fel sem tűnt, hogy az új közlekedési eszköz

megjelenése számos villamos eltűnését eredményezi.

Mindez a hetvenes évek elején Óbudát csak

árpád híd 1971


83

közlekedés

közvetve érintette, két járat tűnt el a kerületből, a

18-as, amelynek végállomását a Nagyszombat utcából

a János kórházhoz helyezték, illetve a megszüntetett

66-os, amely szintén a Nagyszombat utcától

indult és a Nagykörúton át jutott el a Petőfi híd budai

hídfőjéig. A Hévízi úti 5-ös története 1974-ben

ért véget, de az igazán nagy változások az 1980-as

évek elejéhez köthetők. A régi óbudai közlekedés

tulajdonképpen ekkor változott meg oly mértékben,

hogy az eddig leírtak közül csak nagyon kevés

maradt érvényben.

Ennek az időszaknak az egyik legjelentősebb beruházása

volt az 1983-ban befejeződött békásmegyeri

(két) lakótelep építése, amelynek következtében

mintegy 40 ezer új lakó költözött a III. kerületbe,

ami azt is jelentette, hogy a HÉV-szerelvényeket sűríteni,

gyorsítani kellett. A BKV a gyorsabb haladás

érdekében módosította pályavonalát, áthelyezték a

filatorigáti, a Benedek Elek utcai és az aquincumi

állomásokat, majd 1981-ben a megszűnt Békásmegyer

felső és Pünkösdfürdő állomások helyett egy

teljesen új állomást létesítettek Békásmegyer néven

a lakótelep központjában, ami egyúttal újabb buszjáratok

végállomása is lett. Ugyanekkor készült el

az új békásmegyeri áramátalakító, a vonal teljes

hosszán pedig számos alul- és felüljáró, illetve

fénysorompó létesült. E nagyszabású korszerűsítés

lehetővé tette, hogy a HÉV-szerelvények akár 3 perces

időközökkel kövessék egymást.

Békásmegyer-Pünkösdfürdő HÉV megálló 1978.

Fotó: fortepan / LHM

Aquincum, HÉV megálló 1979.

Fotó: fortepan / nagy gyula

De ugyanebben az időben volt még egy ennél is

nagyobb szabású közlekedési beruházás Óbudán:

a Flórián tér átalakítása és az Árpád híd kiszélesítése.

Ekkor szűnt meg a 11-es és a 33-as villamos.

Az 1980-ban kezdődő négy évig tartó munkálatok

során végeredményben az történt, hogy a meglévő

hídhoz jobbról és balról is hozzáépítettek egy újabb

hidat, és ezzel a villamos pálya melletti autóút 2×3

sávosra bővült. A műtárgyat 1984. április 4-én adták

át, november 6-án pedig a 3-as metró Árpád

hídig való meghosszabbításával egy időben új villamosjárat

indult a Vörösvári út és a Lehel út között,

az 1-es, amelyet kezdetben nagyképűen gyorsvillamosnak

neveztek, és amely vonalának a teljes

kiépítése a Kelenföldi pályaudvarig éppen 35 évet

vett igénybe. ▯

l iii-as mozdony , hév kocsiszín szentendrén 1983.

Fotó: fortepan / vészi ágnes

84

közlekedés

novella

Mán-Várhegyi Réka

Indulat #7

(...)

Kicsit féltem tőle, mi lesz, ha kiderül a terapeutáim előtt a Mocsárral folytatott viszonyom, arra számítottam,

helyteleníteni fogják, hogy éppen egy tanár kollégámmal kavarok, mi lesz, ha véget ér,

hogy érzem majd magam a munkahelyemen, különben miért tartjuk titokban az iskolában, ráadásul

Mocsár háttere zavaros, hivatalosan nem vált még el a feleségétől, most már azt is tudom, hogy

a nő hagyta el három éve, amibe szerencsétlen Mocsár belebetegedett, tulajdonképpen még nem heverte ki

teljesen, teljesen összemegy szegény, valahányszor a felesége szóba kerül, és nem én hozom szóba, tehát nem

egy boldog férfiről beszélünk, aki most már készen áll az új kapcsolatra, tudom, különös, de nekem ez tetszik,

és legszívesebben említést sem tettem volna róla a terápiáimban, de persze mindkét helyen hamar kitudódott,

és ez volt az első alkalom, hogy a lábujjtornáztatós Iván és a mentálhigiénés Ági reakciója minden elemében

megegyezett, szó szerint felderült az arcuk, izgalmas fejlemény, mondta Iván, izgalmas fordulat, mondta Ági,

és összecsapták a kezüket, lehetséges egyáltalán, hogy mindketten éppen így tettek, utólag egyre jobban elbizonytalanodom,

összecsapom én is a kezemet, hátha felismerem az ő mozdulatukat, de természetellenesnek

érzem a sajátomat.

Mocsár a kaszásdűlői lakótelepen lakik, kocogva ajtótól ajtóig húsz perc az út, beleteszek néha még egy

kört a Duna felé, imponál neki, ha vörös fejjel és izzadtan érkezem, annyira másnak láttam őt még két hónappal

ezelőtt is, nem is értem, hogy mutathatják ennyire más arcukat kifelé az emberek, egy tuloknak tűnt,

közben meg egy sánta nyuszi, Bori barátnőm szerint azért én csak vigyázzak, ne akarjam meggyógyítani a

lábacskáját, ugyanezen a véleményen van Ági is – nem a mentálhigiénés, hanem a kémiás –, szerintük ilyen

esetben a tipikus nő gyógyítani akar és megmenteni, mi az, hogy tipikus nő, könyörgöm, kiabálom, különben

sem akarom megmenteni Mocsárt, várjál, magamba nézek, nem, egyáltalán nem látom ezt az állítólagos tipikus

nőt, sőt, szerintem megejtő, hogy még mindig a volt feleségét szereti, és igen, szabadnak érzem magam

mellette, mondtam a barátnőimnek, mert amikor a Duna felől beszaladok a tízemeletesek közé, szabadságot,

erőt és gyengédséget érzek, hű, de jófej vagyok, gondolom ilyenkor, és akkor is, amikor megvigasztalom

Mocsárt, mert egy kicsit mindig meg kell őt vigasztalni, lezuhanyozom, pizzát rendelek, meztelenül jövök-megyek

a lakásában, de úgy, mintha egész életemben ruhátlanul flangáltam volna férfiak lakásában, megállok

az erkélyajtó előtt, megcsodálom Kaszásdűlő karácsonyi fényeit, csak azt nem szeretem, ha Mocsár ilyenkor

elrángat az ablaktól, de azért ezen nem szoktam megsértődni, és azon sem, amikor szex közben meghülyül, és

a farkával kergetni kezd körbe-körbe az ágyban, hiába mondom, hogy most nincs kedvem ehhez, és ő megint

sebesült kisállattá válik és fájdalmasan nyüsszög, mert annyira, annyira, annyira szeretné a számban látni a

farkát, de ha egyszer nincs hozzá kedvem, akkor nincs, mondom nevetve, és a hátára fordítom, és ekkor aztán

azt csinálok vele, amit csak akarok, hajjaj, és ez neki sincs ellenére egyáltalán, szegény Mocsár, biztos nem érti,

hogy ennyi vidámság után mi történik velem egy rossz érintésnek köszönhetően, én sem értem, de néha sajnos

elszakad a film.

A mentálhigiénés Ági mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy soha nem akkor kapok dührohamot, amikor

a helyzetnek komoly tétje van, erre magamtól is rájöhettem volna, valahol azért tudtam, most már befelé figyelek,

és például amikor legutóbb a gyerekorvos a fiam előtt felelőtlen anyának nevezett, mert hagyom, hogy a

gyerekem egészségtelen ételeket egyen, akkor jöttem rá, hogy jé, sértegetnek, de én egy szót sem szólok, csak

hallgatom a vagdalkozást, hát valóban nem érzek semmit, kérdeztem magamat, pedig nem arról van szó, hogy

nem éreztem semmit, kicsit fájtak a gyerekorvos szavai, és erről eszembe jutott egy némileg súlyosabb eset,

amikor a fiam született, ezzel a fizikummal maga nem fog tudni természetesen megszülni, mondta a nőgyógyász,

ezzel a mellbimbóval maga nem fog tudni szoptatni, mondta a nővérke, és még annyi mindent mondtak,

amire nem emlékszem, rosszul esett, és nem lázadtam, gyorsan elfelejtem majd, gyorsan elfelejted majd,

ezt képzelem talán, hogy ezek a megalázó helyzetek kikerülhetetlenek és szükségszerűen hozzátartoznak az

életünkhöz, minden jel szerint ezt képzelem, de amikor szerencsétlen anyám teszi pokollá az életemet, akkor

is csak hallgatok.

Szerintem hazudik is, azt állítja, hogy pénzt küldözget a számlámra, ami egyszerűen nem igaz, nem küld

pénz, én fizetem az ő kozmetikumait, én veszem neki az utolsó filléreimből a heringet meg a lazacot, és nem

érzek semmit, csak ezt a kis fájdalmat, elviselhető azért, aztán a fiam hazaállít egy újabb társasjátékkal, mostanában

a társasjátékozás a mániája, és bár az exférjemből a gyerektartást havonta úgy kell kisajtolni, de azért

társasjátékokat vesz a gyereknek, pedig ezek nem két forintba kerülnek, jó, nem baj, jobban örülnék, ha inkább

történelmi témájú vagy fejlesztő játékok lennének, ehelyett szörnyek meg zombik meg jó ég tudja, miféle lények

legyőzése a cél, úgyhogy ezekkel játszunk, anyám, a fiam és én, már a szabályokat sem könnyű feldolgozni,

de anyámnak meglepően jól megy, leül, fél kézzel tartja a törött szemüvegét, elejétől a végéig elolvassa

a tíz-húszoldalas szabálykönyvet, nagyon egyszerű, mondja a végén, na, ettől azonnal tombolni tudnék, és

aztán legutóbb ott álltunk a zombiapokalipszis kellős közepén, az eseménykártyákkal egyáltalán nem volt

szerencsénk, a karakterem fél karja leszakadt, három szuperzombi közeledett balról, de volt egy tervem, készen

álltam rá, hogy levadásszam őket, csak annyi kellett volna, hogy anyám rádobja a kézigránátját a tőlem

három mezőre lévő kilógó belű zombira, de nem tette meg, az isten tudja miért nem volt rá képes, és akkor

bekattantam, hiába ült ott mellettünk a fiam, nem érdekelt, semmi sem érdekelt, csak hogy megsemmisítsem

anyámat az üvöltésemmel.

(…)

86

novella

művészet

Bárdos-Deák Ágnes

Őrségben

Hudi László színházi rendező, több független társulat alapítója és vezetője arról mesél nekünk, hogy miért

lett sikeresebb külföldön, mint itthon, hogyan segítették és akadályozták a munkáját Óbudán, miért nem

tudták áttörni a függetlenek a magyar kőszínházak falait, milyen személyes és intézményes utak vezetnek ki

a színházi válságból.

Óbudaiságod a hazai független színházak, azaz

a magyar kultúra szempontjából is meghatározó

volt.

A kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház

nevű társulatommal kibéreltük a Goli régi kultúrtermét,

a gyár területén. Akkoriban nyitott az unió

felé Magyarország, megélénkült az itthoni kulturális

változásokkal kapcsolatos politikai kíváncsiság.

Létrejött egy európai színházakat és fesztiválokat

– például az Avignoni fesztivált – összefogó szervezet,

a Theorem - East West, azzal a céllal, hogy

ismertté tegyék a fiatal kelet-európai művészek

munkáját. Jöttek hozzánk is Budapestre, vidékre,

mindenhova.

Akkoriban, 1997-ben készültünk el a Beckett-dalok

című előadásunkkal. Elhatároztuk, hogy a Goliban

fogjuk bemutatni. Beszéltünk a tulajjal. A legfelső

emeleten volt egy üzemrész, egy terem, ahol a fonalakat

szárították és a plafonról rengeteg horog lógott

le. Fordított horogerdő. Egyértelmű volt, hogy

itt tartjuk meg az előadást. Lerobbant helyiség volt,

csupa por és piszok. Kitakarítottunk, felvezettük

az áramot, mert az se volt, kiraktunk mécseseket,

hogy oda lehessen találni, mert bonyolult volt az

útvonal és vártuk a külföldi vendégeket.

Feljöttek az emberek, elkezdtük az előadást. A terem

egyik oldala csupa üveg volt, szemben a lakótelep

tízemeletes házaival. Gyertyafények, misztikus

hangulat uralkodott, ment az előadás – és egyszer

csak megjelent a rendőrség. Az előadás közben besétáltak

a színpadra.

Vajon azt hitték a külföldiek, hogy az is a darab

része?

Nem tudom, mit hittek, de oda kellett állnom a

mikrofonhoz, és el kellett mondanom, hogy a rendőrség

betiltotta az előadást. Megtudtuk, hogy feljelentettek

minket, mert úgy látták, hogy valamiféle

ördögűző szeánszot tartottunk ott. Persze, az előadásnak

semmi köze nem volt ilyesmihez. Amúgy

be sem jöhettek volna, hiszen ez egy magánterület

volt. Na, ezután a furcsa előadás után hívtak meg

minket Nyugat-Európába. Így és innen indult a

nyugat-európai karrierünk. Rengeteg fesztiválra

eljutottunk, Avignonba kétszer is, ahol a színházi

élet egyik legfontosabb fesztiválját tartják Európában.

Olyan megtiszteltetés, mint amikor a Cannes-i

fesztiválra hívnak egy filmet. De voltunk a Caracasi

Nemzetközi Fesztiválon, San Antonióban, Európán

túl is.

Mi volt a legextrémebb élményetek?

Nem is tudom. A Bonni Biennálén felvette az előadásunkat

a 3 SAT. Egy komoly tévés stáb vonult

ki, beépültek a közönség és az előadás közé. Nagy

megtiszteltetés, egyben szörnyű élmény is volt, egy

kameraman például besétált előadás közben a színpadra.

Lett-e a kinti sikernek itthon szakmai következménye?

Hogy hatott, hatott-e a hazai kulturális

életre az a tapasztalat, amivel megjöttetek egyegy

ilyen útról?

Kultúrsokk volt, hogy mekkora különbség van aközött,

ahogy Magyarország működik – és, ahogy a

többi ország világszerte, ahol jártunk. Külföldön

befogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel fordultak

felénk – itthon pedig csak a kiszorítósdi ment.

De azért nem csüggedtél, sőt: ezután lettél a független

színházak közös érdekérvényesítésének,

együttműködésének előmozdítója.

Kétélű dolog volt. Utazhattunk, befogadott minket

a külföldi szakma, de ennek az volt az ára, hogy állandóan

kifelé kellett teljesíteni. Itthon pedig kénytelenek

voltunk légüres térben dolgozni, hihetetlen

energiákat kellet megmozgatni ahhoz, hogy megteremtsük

valahogy a belső munka lehetőségét. A magyar

színházi szakma csak nagyon szőrmentén vett

tudomást arról, amit mi csináltunk, miközben, mint

mondtam, a nemzetközi szakma tárt karokkal fogadott

bennünket. Ekkor kezdett a Krétakör is, velünk

együtt hívták meg őket is Avignonba. A hazai

szakma maradisága nagyon megmutatkozott ebben

a kettős helyzetben, ami tarthatatlanná vált. Az a

pár együttes, akinek sikerült kijutni, pl. Godáék, az

Artus, Árvai Gyuriék a Természetes Vészekkel, a

Szárnyak Színháza egyfajta mementóként léteztek

88

művészet

itt Magyarországon, nyilvánvalóvá téve ezt a diszszonanciát.

Megmutattuk azt, hogy a hivatalos színházon

kívül is lehet színházat csinálni, méghozzá

töredék pénzből.

Hogyan folytatódott a színházi aktivitásod, miután

megválasztottak a Független Színházi Szövetség

elnökének?

Száz, százhúsz társulat volt akkor Magyarországon,

ami komoly jelenlét volt, de mégsem sikerült érdeket

érvényesíteni a szakma felé, nagyon erőssé vált

a független identitás. Fantasztikus volt az a munka.

Egyesületi formában működtünk, munkacsoportokat

és platformokat alakítottunk. Azért kellett megszervezni

ezt a kört, hogy a független színházak

hallathassák a hangjukat, a hasonló működésűek

egy-egy csoportba tömörüljenek, fogalmazzák meg,

kik ők, milyen alapon, milyen feltételek között tudnak

dolgozni, mire lenne szükségük. Tulajdonképpen

egy kicsi, de igazi mozgalomnak volt tekinthető

akkor a független színházi terület. Nekem ezt kellett

igazgatnom, szerveznem.

a társulatok, amik függetlenként működtek, mikor

létrehoztak egy-egy előadást, a befogadó színházakba

csak pár napra mehettek be. Akkor arra gondoltunk,

hogy kellene egy olyan hely, ahol színházi

körülmények közt tudnak a társulatok próbálni, és

mikor bemennek az „igazi” színházba az előadásaikkal,

akkor ott már tényleg csak a centimétereket

kell hozzáigazítani, mert ebben a tervezett – és meg

is valósult – műhelyben tudnak díszletben, fénnyel

próbálni, stb. Ez volt a Flórián Műhely.

Az is egy érdekes történet, hogy hogyan lett a tiétek

– és hogyan veszett el.

Tarlós volt a polgármester a harmadik kerületben,

mikor a Flórián mozit megkaptuk a fővárostól.

A rendszerváltás után, mikor eldőlt, hogy bizonyos

épületek a fővároshoz, vagy a kerületekhez kerülnek,

a Flórián mozit a bíróság valamilyen oknál

fogva csak széljegyzetbe írta be a tulajdoni lapra,

azaz a jogi menet nem zárult le formailag. A főváros

nekünk adta, de rá egy évre a harmadik kerület

Volt egy helyetek?

Nem, nem volt. Összejöttünk, ahol épp volt rá lehetőség,

különböző színházakban, itt, ott, amott.

Eközben jött létre a Flórián műhely, a hajdani

mozi helyiségében, a Flórián téren. Hogy indultatok?

Akkoriban egy kisebb konfliktusba kerültem önmagammal.

Világos volt, hogy a kultúrpolitikába,

a politikai térbe is be kell szállni ahhoz, hogy a független

színházak szakmai elismerése megtörténjen.

És, mivel ezt a feladatot nagyon komolyan vetettem,

mert úgy éreztem, hogy van mit tenni, úgy döntöttem,

hogy a saját társulatomat, a H.U.D.I. társulatot

nem csinálom tovább. Elmondtam a társulat tagjainak,

hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni,

hogy a saját karrieremet építem – miközben kultúrpolitikával

is foglalkozom. Ezt később nagyon

megbántam, de akkor így éreztem korrektnek. A fejemben

már összeállt egy háttérintézmény koncepciója.

Nagyon kevés befogadó hely volt Budapesten,

89

művészet

kitalálta, hogy neki mégis kell. Tarlós beperelte a fővárost.

Elindult a per – közben Tarlós fővárosi polgármester

lett, tehát Tarlós, kis túlzással beperelte

Tarlóst. 2011-ben a harmadik kerület megnyerte

a pert, a Flórián Műhely a harmadik kerületé lett,

minket meg kirúgtak. Egész addig, míg mi meg

nem kaptuk, soha senkit nem érdekelt az a hely. Miután

átvettük, rengeteg dolog volt vele. Bokáig ért

bent a víz például. Pályáztunk a minisztériumnál,

padlót csináltunk, fűtést szereltünk, felszereltük a

helyet színházi technikával, és még sorolhatnám.

Rengeteg társulat dolgozott ott, pár kiállításon kívül

eseményeket nem is szerveztünk, mert mi azt a

helyet munkahelynek szántuk, és az is lett: hiánypótló

háttérintézmény. De aztán kirúgtak minket

és kész, pont, egy hónap alatt el kellett hagynunk

a helyet.

Hogy éltétek túl ezt a veszteséget?

Nehezen. Látni lehetett, micsoda támadások jönnek,

én pedig nem használom túl jól a médiát. Ezért

végül lemondtam a Független Színházak Szövetségének

elnöki posztjáról, és megkértem Schilling

Árpádot, a Krétakör vezetőjét, hogy vegye át tőlem

ezt a feladatot, ő lett utánam az elnök.

Addigra jó hosszú út állt mögötted.

1981-ben kezdtem, pantomimmel, Karsai Jánosnál

és M. Kecskés Andrásnál, aztán mindenféle formációban:

jött Jeles András, vele 1986-ig dolgoztam

együtt. Utána, 86-ban mentem el Franciaországba

Skipével.

A francia JEL színház alapító tagja lettél, amit

Nagy József (Jozef Nadj) vezetett, aki később a

Trafó igazgatója is volt. Hogy találtatok egymásra?

József akkor már Franciaországban élt, ő utazhatott,

jugoszláv állampolgár volt. Járt Magyarországra,

kurzusokat, workshopokat tartott, én pedig eljártam

ezekre. Egyszer odajött hozzám, és elhívott az

első saját, önálló előadásába, aminek a címe A pekingi

kacsa, bemutatója pedig a Szkénében volt. Látta

két-háromszáz ember, utána semmi nem történt.

Aztán kimentünk Párizsba, és az ottani bemutató

akkora siker volt, hogy nem lehetett abbahagyni.

Ott hol játszottátok a darabot?

Theatre de la Bastille, egy kisebb színházban, ami

arról volt híres, hogy feltörekvő, érdekes dolgok

mutatkoztak be a színpadán. Franciaországban hét

évig éltem, pedig nem úgy mentem ki, hogy ott is

maradok. Volt egy időszak, amikor a legjobban turnézó

francia együttes voltunk. Hihetetlen élmény

volt, hogy nem egy sötét tömeget görgetsz, és nem

halsz bele, hogy létrejöjjön valami.

Láttam, hogy Nagy József is ott volt az SZFE előtt,

mikor a hajdani Jeles társulattal, a Monteverdi

Birkózókörrel akcióztatok. A ti barátságotok, a

jelek szerint megmaradt.

Hét évig jártuk együtt a Jel Színházzal a világot.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, komoly

szakmai tapasztalatokat szereztem, ami jelentősen

hozzájárult ahhoz, hogy aztán a saját társulatommal,

a Mozgó Házzal újra nemzetközi hírűvé tudtunk

válni.

Miért jöttél vissza? Jóból is megárt a sok? Egyáltalán:

hogy néz ki Franciaországban a támogatási

rendszer?

A francia rendszer úgy működik, hogy sok szinten

jelennek meg a pénzek, decentralizáció van, nem

centralizáció, régiók, városok, megyei támogatások

vannak a központi mellett. Sokfelől összeraknak

pénzt, sokféle szempontot érvényesítenek. Például

egy-egy város az otthona lehet egy-egy független

társulatnak. Sok városnak van ilyen „fogadott” társulata.

A miénket Orleans támogatta: már évekkel

előtte dolgoztunk ott, kaptunk próbatermet – egy

régi autójavító-műhelyt alakítottak át.

Ez a jófejség azóta is változatlan a francia kultúrpolitikában?

Időre-időről ott is jönnek olyan politikai változások,

amik a kultúrát nem tekintik fontosnak, és nehéz

helyzetet tudnak kialakítani. Nem vágom magam

90

művészet

hanyatt mindentől, de azért ott egy hosszú idő óta

kialakított rendszer működik sokféle más elemével

együtt, amit nem lehet csak úgy elfoglalni, mint

Magyarországon. Az emberek nem engedik.

Egy SZFE-s tüntetésen találkoztam veled, sok-sok

év után, így derült ki számomra, hogy az egyetem

hallgatója vagy.

Mondhatni, én vagyok a legöregebb fiatal hallgató.

Az egyetemfoglalás alatt jött egyszer egy néni, hozott

saját sütit, én meg álltam az ajtóban, őrségben,

és mondtam, kösz szép’ beviszem. Ő meg rám nézett,

és azt mondta, hogy ő ezt a fiataloknak hozta,

nekik szeretné odaadni. Odahívtam egy fiatalt. Miután

2010 után ellehetetlenítették a független színházakat,

eléggé tönkrement az életem. Beszűkültek

a dolgaim, egyfajta hallgatásba burkolóztam, mást

nem tudtam tenni. A független közegben, ahol leginkább

dolgoztam, nincsenek intézmények, amik

védőhálót nyújtanának egy ilyen helyzetben. Kevés

szolidaritással találkoztam, ami bántott, hiszen

olyan sokat dolgoztam ezért a területért, ami egyszer

csak megszűnt terület lenni. Érthető módon

mindenki magát mentette, saját magáért kapaszkodott,

én pedig fokozatosan magamra maradtam.

Elég komoly magánéleti válságba is kerültem. Azt

gondoltam: lehet, hogy öregszem? Aztán azon

gondolkoztam, hogyan tudnék ebből a helyzetből

valamit kihozni. És akkor elkezdtem tanulni. Elvégeztem

A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, aztán a

Károlyi színháztudomány szakát, letettem három

nyelvvizsgát – és jelentkeztem az SZFE-re, doktorira.

Legnagyobb megrökönyödésemre felvettek, és

most itt vagyok. Csodálatos, amit itt látok, például

az egyetemfoglalást, hihetetlen dolgok történtek itt!

Fantasztikus volt látni, mi folyt bent a blokád alatt,

szakmailag is nagyon érdekes volt. De azért a rétegzettség

is kivehető, belülről is jól látszott, ki, hogyan

szocializálódott, ki, milyen megoldó képletekkel

rendelkezik, milyenek a magyarok.

folyamatban, a színházcsinálásban, a fordulat pedig

azokra a tapasztalatokra utal, amikkel hosszú

szakmai életutam alatt találkoztam, és amiből lett

egy olyan színházi gondolkodás, ami nagyon különbözik

az átlagtól. Például a fórumozás is, ami

megy az egyetemfoglalás alatt az SZFE-en, maga

is egy színházi magatartás. Az egész világ színház.

Részben azon dolgozom, részben azt kutatom, hogyan

lehet másképp csinálni ezt a színházat... ▯

fotó: Csáky Balázs

Miből doktorálsz?

A témám: performatív fordulat a színházi alkotás

folyamatában. A performativitás ebben a felvetésben

az az, ahogy részt veszünk az alkotási

91

művészet

színház

Csizmadia Attila

Az apostoltól Szókratészig a Kulteátrumban

A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum ez év őszén bővítette kulturális kínálatát, és beindította a Kulteátrum

elnevezésű színházi előadás-sorozatot. Kiss Imre, igazgató, Borbély Sándor, színművész, művészeti

vezető és a színházi estek két előadója, Csuja Imre és Makranczi Zalán színművészek mondták el gondolataikat

a Kulteátrumról, az előadásokról és Óbudáról.

Mi volt az előzménye annak, hogy létrejött Óbudán

a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban

egy új színház?

Kiss Imre: Hosszú annak a sora! A múzeumunk

az elmúlt tizenöt évben kétszer költözött. Amikor

legelőször költöztünk a Budai Várból a Bazilika

mellé, és kialakítottuk az egykori banki épületben

a múzeumi helyszínt, 2005-ben létrehoztunk egy

kulturális teret. A cél az volt, hogy este se zárjon be

a múzeum, akkor is kultúrát közvetítsen. Rendes

színpaddal, színháztechnikával, 120 fős nézőtérrel

jött létre, és Kultea lett a neve, ebből lett a mostani

Kulteátrum elnevezés. A Kultea programokban

volt jazz, etno és világzene, irodalom, film és színház.

2011-ben újra költöztünk, és most itt vagyunk,

Óbudán, a Krúdy negyedben, Krúdy Gyula egykori

lakóházában. Itt is létrehoztunk egy kisebb kulturális

teret színpaddal, 70 fős nézőtérrel, ugyanazzal

a színpadtechnikával, és folytattuk a korábban

megkezdett tevékenységünket.

Hogyan alakult ki a Kulteátrum műsora?

K. I.: Az a vágyunk, hogy színház legyünk és

produkciókat fogadjunk be, már régen megvolt.

Borbély Sándor tavasszal lépett fel nálunk Petőfi

Sándor Az apostol művével. Sándor tudta, hogy

szívesen vállalkoznék arra, hogy további produkciókat

fogadjunk be. Dégi Jánossal, művésztársával,

régi barátjával összefogva jelentkeztek nálam

azzal, hogy szívesen állnának a projekt élére, mint

művészeti vezetők, tanácsadók. Borbély Sándor és

Dégi János a szakmából jönnek és képesek felelősséget

vállalni a színvonal és a minőség tekintetében.

Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy tizenöt év

után kaptunk anyagi keretet, amiből a Kulteátrum

előadásait finanszírozzuk.

Amikor megkerested Imrét, már kész volt a koncepció

a műsorral kapcsolatban?

Borbély Sándor: Menet közben, Imrével egyeztetve

alakult ki az a szakmai koncepció, melynek az volt

a lényege, hogy olyan dolgot találjunk ki, ami még

nincs, ha nem is szó szerinti értelmében. A Kulteátrum

fókuszpontjai olyan versszínházi előadások és

monodrámák, valamint párszemélyes kamaradarabok,

amelyek megfelelnek a helynek. A koncepció

fontos része még, hogy a vidéki kollégáknak és a

határon túli magyar előadásoknak is bemutatkozási

lehetőséget adjunk.

A művészek hogyan reagáltak a megkeresésekre?

B. S.: Nagyon boldog vagyok, mert fantasztikus volt

a hozzáállás. Mi, színészek ki is voltunk éhezve, hiszen

március közepétől mindenkinek hosszú volt a

kényszerszünet. Mindenki nagyon lelkes. Több kolléga

felhívott, aki már fellépett nálunk, és nagyon

köszönték a lehetőséget. Elmondták, hogy jól érezték

magukat, és tetszik nekik a hely. Tökéletesen

értik, hogy mit akarunk.

Kikhez szólnak az előadások?

K. I.: Vannak kifejezetten gyerek- és családi előadások.

Ilyen volt például Bán János Kukac Matyi előadása.

Bár régi előadás ez, de örök érvényű, mert jól

megírt a darab, és Bán János zseniálisan adja elő.

Vannak felnőtteknek szóló produkciók is. A célközönség

tekintetében igyekszünk mindenkit kiszolgálni.

A havi nyolc előadás azt célozza meg,

hogy mindenki találjon magának programot. Ezzel

együtt nem könnyű törzsközönséget kinevelni,

hiszen ez egy új vállalkozás, és közben pandémia

van, a közönségszervezés pedig már nagyon másképpen

működik, mint régen. Bízunk abban, hogy

egyre ismertebbek leszünk, amiért teszünk is a különböző

médiumokban, és hiszünk abban, hogy a

Kulteátrum bekerül majd a színházi köztudatba.

B. S.: Igen, a mostani nehéz helyzetben gyakran

csak aznap este döntik el sokan, hogy el mernek-e

jönni. Mi minden biztonsági intézkedést megteszünk,

és tényleg kész csoda, hogy ilyen szép számban

jönnek el az emberek, és maszkban megnézik

az előadásokat.

93

színház

Óbuda híres a kulturális pezsgéséről. Hogyan illeszkedik

ebbe a Kulteátrum?

K. I.: A Krúdy negyeden belül az Óbudai Társaskörrel

hallgatólagosan odafigyelünk egymásra.

Elég nagy ez a kerület ahhoz, hogy bőven elférjenek

egymás mellett a kulturális intézmények.

Óbuda olyan, mint egy mezőváros, és jól érzi magát

ebben a metropoliszban. Megvan a maga bája,

kicsit álmos, kicsit réveteg. Maradt még a krúdyság

hangulatából, és nemcsak az utcákra, épületekre

gondolok, hanem az emberek mentalitására is. Van

valami olyan jellegük az itt lakóknak, ami miatt azt

lehet mondani, hogy „mi óbudaiak vagyunk”.

Az óbudai kötődésed hova nyúlik vissza?

K. I.: A kötődésem sokszoros. 1981-ben benősültem

az Aranyhegyre, és a feleségem nagypapájával már

a korábbi években az óbudai piacra jártam barackot

árulni, és imádtam a piac hangulatát. Azóta nyaranta

Óbudán, az Aranyhegyen lakom, és ez nagy

boldogság nekem. Négy generációs, oldalági, nagy

családi összejövetelek vannak. Kívánom ezt az élményt

mindenkinek, hogy így tudja megélni a családi

kapcsolatait!

Sándor, számodra mit jelent az óbudaiság?

B. S.: Győrben születtem, aztán a főiskolától kezdve

belvárosi voltam, de nekem is kezd kialakulni az

óbudai kötődésem a Kulteátrum miatt. Imádom a

hangulatát, szoktam Óbuda utcáin sétálgatni.

Milyenek a nézői visszajelzések?

K. I.: Vannak olyan nézőink, akik minden előadásunkat

látták már, és formálódik a törzsközönségünk.

Nagyon pozitívak a visszajelzések, és bizakodóak

vagyunk.

Az idei programokról mit lehet még tudni?

B. S.: Nyolc előadásunk van havonta, és a december

– a karácsony miatt – fél hónapot jelent. Pregitzer

Fruzsina egy szép költői esttel jön Nyíregyházáról,

aztán az Aradi Kamaraszínház egy kemény

előadással, mely Rudolf Hessről szól. A darab több

díjat nyert az elmúlt években. Karácsony előtt Papadimitriu

Athina lesz látható a szeretetről szóló

estjével.

K. I.: Ne legyél szerény Sándor, mert Az apostol

előadásodat sokszor meg lehet nézni. Sándor előadásában

Az apostol annyira mai és a gerincünket

próbára tevő költemény, hogy meg fogjuk ismételni

ebben az időszakban is. Bízom benne, hogy a közönségszervezőnk

egy iskolai osztályt is hoz majd

erre az előadásra, ahogy Csuja Imre estjére is. Csuja

Imre előadása után beszélgettem is velük és ennyi

94

színház

jó eszű gyereket már rég láttam együtt.

B. S.: Csuja Imre volt az egyik, aki boldogan hívott

vissza azzal: meglepődött, hogy ebben a nehéz időszakban

teltház volt. Ezek a visszajelzések adják az

erőt nekünk ahhoz, hogy jó irányba megyünk. Szereti

a közönség azt, amit adunk nekik.

A siker kapcsán milyen távolabbi tervek vannak?

K. I.: Akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy saját

produkciót hozunk létre, és bátrak legyünk ahhoz,

hogy ne csak befogadó színház legyünk. Vagy egy

adott darabbal szeretnénk megszólítani a színészeket,

vagy felkínáljuk azt, hogy ha van valakinek

olyan produkciója, amit szívesen valósítana meg itt

nálunk, akkor arra lehetőséget adunk.

Csuja Imre színművész az Imi, mondj egy verset!

című estjével lépett fel a Kulteátrum

színpadán:

Úgy tudom, hogy már gyerekként közel kerültél a

versekhez. Hogyan emlékszel erre vissza?

Csuja Imre: A versek szeretete 55 évvel ezelőttre

nyúlik vissza. Nagymamám egyszerű, de kultúrakedvelő

parasztasszony volt. A 30-as években

Szatmárnémetiben, ahol élt, virágzott a kultúra, és

dédanyámmal együtt a szabadidejükben koncertre,

színházba jártak. Ide eredeztethető a kultúrához

való viszonyuk. Nagymamám 4-5 éves koromban

kezdte el felolvasni nekem a csodálatos verseket.

Főleg Petőfi- és Arany János verseket, a János Vitézt,

a Toldit, A Füstbement tervet a koromnak megfelelően

válogatva. Teljesen ösztönösen készített fel a

színészi pályára anélkül, hogy ebben tudatos lett

volna. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a

versekre, egyrészt a gyermeki kíváncsiság miatt,

másrészt nem jártam óvodába, nekem a nagymamám

volt az óvónénim. Időmilliomosok voltunk,

és a hosszú téli estéken mit lehetett volna mást csinálni?

Nem volt akkoriban se tévé, se rádió, így én

verseket tanultam.

Maradt tehát a költészet.

CS. I.: Igen. Nem fertőződtünk meg semmiféle

elektronikus eszközzel, és én ennek köszönhettem,

hogy nagyon hamar megtanultam írni-olvasni. Kíváncsi

lettem arra, hogy milyenek a versek az én olvasatomban.

Nagymamám egy életre szóló jó instrukciót

adott a versekkel kapcsolatban: „Kisfiam,

pontnál, vonásnál meg kell állni.” Tulajdonképpen

azt mondta el nekem, hogyan lehet minél hasznosabban

értelmezni egy irodalmi szöveget. Ha Adyt

nézem, aki nem egy habkönnyű költő, akkor, ha

betartok minden írásjelet, kristálytisztán kiviláglik

az ő gondolata. Gyerekkoromban Hajdúnánáson,

a munka után az emberek összejöttek, amit tanyázásnak

hívtak. Beszélgettek, pletykálkodtak, kukoricát

morzsoltak, énekelgettek, és amikor kifogytak

a témákból, akkor azt mondták nekem, hogy „Imi,

mondj egy verset!”. Ezért lett a verses estemnek is ez

a címe. Én a tanyázások közben, gyerekként tapasztaltam

meg, hogy milyen közönség előtt szavalni.

Milyen az, ha idegen emberek hallgatnak engem.

Milyen az, ha közönség előtt kell megnyilvánulni.

Azt a szívdobogást ma sem felejtem el, ami ezzel

járt, és élveztem, hogy mosolyogtak, kacagtak, sírtak

a hallgatóim.

Nagyon jó iskola volt ez nekem, amire már csak rá

kellett épülnie az elméletnek, a tudományos definícióknak.

Éles bevetésen, a gyakorlatban tanultam

meg verset mondani, és mindezt „büntetlenül” tehettem.

Ilyen előzmények után adta magát az, hogy a

Színművészeti Főiskolára jelentkezzél?

CS. I.: A sok versmondás folytatódott, az iskolában

is sokszor felkértek szavalni. Abban a korszakban

virágzott az amatőr színjátszás, színdarabokat adtunk

elő, és voltak szavalóversenyek is. Hajdúnánáson

három amatőr színjátszó csoport volt. Én mindegyikbe

befúrtam magam, mivel hamar kiderült,

hogy a pajtásaim jobban fociznak, kézilabdáznak,

mint én. Maradt nekem a színjátszás, és megtaláltam

benne a gyökereimet: a versmondást, az előadó

művészetet. De ki tudta még akkor, hogy mi lesz

ebből? Nagyon sokat jártam moziba, rengeteg tévéjátékot,

tévéfilmet vetítettek a hetvenes években,

amelyekből nagyon sokat lehetett ellesni. Aranykora

volt ez a tévézésnek, a legkisebb szerepeket

95

színház

is nagyformátumú színészek játszották. Olyan hatással

volt rám ez, hogy úgy éreztem, hogy „én ezt

tudnám csinálni”.

A korai előadó tapasztalatod miatt kialakult az

önbizalmad a színjátszásban?

CS. I.: Igen, a sok gyerekkori versmondás, a kisebb-nagyobb

gimnáziumi sikerek, az amatőr

színjátszás mind fejlesztették az önbizalmamat.

Ez egyenesen ahhoz vezetett, hogy 17 éves koromban

felismertem azt, hogy én a színészettel akarok

foglalkozni. A szüleim ugyan azt szerették volna,

hogy tanár legyek, de én nem akartam az lenni, és

csináltam egy görbe kanyart. A debreceni Kossuth

Lajos Egyetemre felvételiztem, mert tudtam, hogy

oda úgysem vesznek fel. Egy évre elmentem képesítési

nélküli üzemi népművelőnek, és hétvégenként

bejártam Debrecenbe egy színi stúdióba játszani.

A Színművészeti felvételire három monológ

volt a kötelező, én pedig tudtam vagy tizenötöt. A

felvételin a rektor, Ádám Ottó azt kérdezte tőlem:

„Mit akar mondani?” Nem éreztem félelmet a felvételin,

mert már komoly repertoárom volt, amiből

azt választhattam, amit akartam. Ez nagy előny

volt számomra.

Az óbudai Kulteátrum előadás lényegében versfolyam.

Mióta vannak verses estjeid?

CS. I.: Tíz évvel ezelőtt Ady-estet csináltunk öt éven

át öt különböző színésznővel, de sajnos végül abbamaradt,

mert belefáradtam abba, hogy különböző

okoknál fogva sorban kiszálltak a kolléganők az

előadásból.

Miért Ady Endre volt az, akinek verseivel elindítottad

a verses estek sorát?

CS. I.: Harminc évig nem mondtam nyilvánosan

Ady-verset, mert azt gondoltam, hogy Adyhoz

megéltség, érettség, műveltség és olvasottság kell.

Halmy György rendező keresett meg tíz évvel ezelőtt

azzal, hogy csináljunk egy Ady-estet.

Van igény az emberekben a versek meghallgatására?

CS. I.: Igen, van. Az Anyám tyúkja 1. és 2. nagy

sikerrel megy a színházamban, az Örkényben. Pogány

Jutkával voltunk egy Költészet Napi versmaratonon,

körutazáson, és azt tapasztaltuk, hogy van

igény a lírára, és ez megnyugtató ebben a nagyon

felgyorsult, technokrata világban. Az emberek hajlandóak

megállni egy-egy vers meghallgatásának

erejéig akár a plázában. Volt, hogy becsöngettünk

egy tanyára, és ott is meghallgattak minket Pogány

Jutkával a versmaraton kapcsán. Amerre járok az

„Imi, mondj egy verset!” című előadásommal az országban,

minimum hetven néző mindig van. A fia-

96

színház

talok is érdeklődők. Volt olyan, hogy Nyíregyházán

négyszáz diáknak mondtam másfél órán keresztül

verseket.

Nagy teher egyedül állni a színpadon?

CS. I.: Hogyne, hiszen mi sem vagyunk gépek. Füzesgyarmaton

történt, hogy belekezdtem Az Illés

szekerén című versbe és a második sornál lement

a roló. Egy betű sem jutott eszembe. Bocsánatot

kértem, és jeleztem a nézőknek, hogy belesültem a

versbe. Óriási nevetés és taps tört ki, de a taps közben

eszembe jutott a vers és végül el is mondtam.

Ezek nehéz anyagok, bármelyik verset is nézem.

Igyekszem úgy összefűzni a verseket, mint egy

gyöngysort. Úgy szerkesztem az estet, hogy legyen

vezérvonala az előadásnak, és a versek egymásból

fakadjanak.

A Kulteátrum színháztermében nagyok sok fiatal

volt.

CS. I.: Kellemesen meglepődtem, hogy tele volt fiatallal

a nézőtér. Hálás közönség volt az óbudai. Nagyon

figyeltek, érzékenyek voltak. Egy pisszenés

sem volt.

Különleges versmondó stílusod van. Úgy mondod

a verseket, mintha beszélgetnél a közönséggel.

CS. I.: Igen, Őze Lajos mondta, amivel nagyon

egyetértek, hogy nem a verset kell mondani, hanem

a költőt, és akkor személyessé válik a találkozás a

hallgatósággal, mert érzik, hogy nekik mesélek

valamit. Magamról, a világról. Megosztom a közönséggel

a titkomat, és ezért hálásak nekem. Nem

ágálok össze-vissza, és ezért érzik, hogy törődöm

velük.

Babits Jónás könyve is része a programnak, ami

egy nagyon nehéz anyag. Miért választottad?

CS. I.: Pár éve a Jónás könyvéből egyszemélyes

bábvizsga készült. Felhívott a rendezője, Bereczki

Csilla, hogy felkérjen a vizsgaelőadására, de elsőre

azt mondtam, hogy biztos rossz számot hívott,

mert nekem nincs sok közöm a bábozáshoz. Aztán

kiderült, hogy tényleg rám gondolt. Egy olyan japán

bábot kellett mozgatni a versmondás közben,

aminek a kezelését három japán gyerek egy évig

tanulja. A bábozás egy nehéz művészet. A lényeget

tudtam csak megtanulni, és közben mondtam

a Jónás könyvét. Lement ebből az előadásból vagy

harminc, aztán a bábot elhagytam, mert úgy éreztem,

hogy nem sokat fejlődtem a bábművészetben,

ezért nem akartam erőltetni. Ezzel együtt nagyon

izgalmas kísérlet volt. A Jónás könyve viszont így

bekerült a repertoáromba.

Óbudához van kötődésed?

CS. I.: Erős hangulata van a régi negyednek. Szeretem

az óbudai kisvendéglőket, nagyon jó leülni

ezekben. Közvetlen kötődésem nincs Óbudához, de

szeretem, mert jó energiát, hangulatot, sajátos nosztalgiát,

kedvet és derűt sugároz. Krúdy is nagy életigenlő

volt. Óbuda egy életszagú része a városnak.

A már óbudai Makranczi Zalán A védőbeszéd

című előadásával hagyományt visz tovább.

A védőbeszéddel hogyan találkoztál?

Makranczi Zalán: Amikor elkezdtem közelíteni a

negyvenedik életévem felé, akkor megütött az életközépi

válság szele. Elkezdtem összegezni az addigi

életemet, és azon gondolkodtam, hogy legyen tovább,

és min kellene változtatnom? Azt gondolom,

hogy az ember egy ideig begyűjti az információkat

és az élményeket, aztán egy bizonyos életkor után

leadja. Ebben a váltásban voltam, és azt találtam ki,

hogy ha már szabadúszó vagyok, akkor megpróbálom

magamat lelkileg a lehető legjobban lecsupaszítani,

és a sok nagyszínpadi produkció után kipróbálnám

azt, hogy mi történik akkor, ha egyedül

vagyok a színpadon. Bírom-e, és a nézők bírják-e?

Elértem arra a pontra, hogy ha a válasz nemleges,

akkor ott kell hagynom a szakmát és valami mást

kell keresnem. Czeizel Gábor rendezővel elkezdtünk

gondolkodni azon, hogy mi lenne a jó anyag,

és Gábor az Egy őrült naplóját javasolta, de azt nem

éreztem igazán a sajátomnak.

97

színház

Keresztes Tamás abban az időben hozott létre ebből

egy sikeres előadást.

M. Z.: Igen, pont akkor kezdte, és így azt tudtam

mondani Gábornak, hogy más megcsinálta, és nem

illik ugyanazzal előállni. Ráadásul csodálatosan

csinálja Keresztes Tamás, ez az övé, tehát kerestünk

valami mást. Abban az időben játszottam a II. Edwardban,

amiben benne volt Jordán Tamás is. Vele

való beszélgetésem közben vetődött fel a Szókratész

védőbeszéde, amit ő sokszor előadott. Mondatokat

dobott fel belőle, és abban a pillanatban jött az

aha-élmény. Elolvastam, és hívtam Czeizel Gábort,

hogy megvan az előadás anyaga. Azt mondta, hogy

rendben, és ráadásul Gábor látta Jordán Tamástól

és a Haumann Pétertől A védőbeszédet. Elkezdtünk

dolgozni, csodálatos volt a munkafolyamat.

Azt vizsgáltuk, hogyan tud A védőbeszéd a mai

embereknek a máról szólni, hiszen ez egy 2400

éves szöveg. Hála istennek Devecseri Gábor fordítása

egészen fantasztikus, ami színpad után kiált.

Próbálkoztunk azzal, hogy például behoztunk egy

fogast, vagy azzal, hogy legyen egy kis vetítés, de

minden külsőséget ledobott magáról a szöveg, mert

azok elvitték a figyelmet. Azt mondtam Gábornak,

hogy egy esetben fog működni A védőbeszéd: ha

körbeültetem magamat a nézőkkel, beállok középre,

és úgy mondom nekik a szöveget.

M. Z.: Igen, felvállalva azt, hogy a nézőkhöz beszélek

és őket igyekszem meggyőzni az igazamról.

Ahogy a maga idejében Szókratész tette?

M. Z.: Igen. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs,

amikor az embernek be kell állnia egy kör közepébe

és meg kell védenie magát.

Akár az életét is?

M. Z.: Igen. Ráadásul az első húsz előadásban úgy is

éreztem, hogy az életemért harcolok. Az intim előadási

formában elkezdett élni a szöveg. Kihasználom

azt is, hogy az elején Szókratész lefekteti az alapszabályokat,

és azt mondja: „...hadd használjam a saját

beszédmódomat...” . Van, ahol kicsit változtattam a

szövegen, az érthetőség kedvéért tettem ezt, mert

nem egyszerű az anyag. Helyenként nagyon ravasz,

mert van olyan rész, hogy a tagadás tagadását tagadja.

A mai fülnek ez már nehéz, ezért azt a részt

kicsit kiegyenesítem. Minden interaktivitás hasznára

van az előadásnak. Ha azt érzem, hogy a nézők

figyelme kezd leülni, akkor nyittatok egy ablakot.

Frissüljön fel a nézők agya, nekik és nekem is kell

közben egy kis pihenés. Ez az előadás legalább akkora

igénybevétel a nézők számára is, mint nekem.

Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől?

Interaktív módon?

98

színház

M. Z.: Abszolút pozitívak a visszajelzések. Nemcsak

színházi körülmények között adom elő, hanem

például gimnáziumokban is, ahol a diákok

nem kamuznak, visszajeleznek, ha tetszik nekik,

ha nem. Nem mondom, hogy végig feszülten figyelnek,

de általában a társaság közel háromnegyedének

az érdeklődését elkapja az előadás.

Vannak alapvető emberi helyzetek, gondolatok,

érzések, amelyek nem változtak 2400 év alatt.

A monodráma formája egyfajta próba a színész

számára?

M. Z.: Mindenképpen. Ez olyan, mintha minden egyes

előadás során megpróbálnám helyből átugrani a Himaláját.

Előtte legalább két-három napot készülök.

Mintha egy versenyre készülnél?

M. Z.: Igen. Gyakran kérdezik azt, hogy hogyan

lehet ennyi szöveget megtanulni. A szöveg nem

olyan nehéz, mint sokan gondolják, és mindent

megteszek azért, hogy egyértelműek legyenek

a mondatok. Én nem Szókratészt, hanem Makranczi

Zalánt játszom, aki Platón szemszögén

keresztül Szókratészt játssza. Az anyag az én személyiségemtől

tud maivá válni, és azért is, mert

bevállalom azt, hogy a nézőkkel beszélgetek.

Ha egy előadáson megtörténik valami, például

megszólal egy mobiltelefon, akkor nem csinálok

úgy, mintha nem történt volna meg. Ettől lesz élő.

Mindig körben ülnek a nézők az előadás közben?

Megoldható ez minden helyszínen?

M. Z.: Igen, van olyan, hogy a színpadra is felültetjük

a nézőket. Mindenhol létrehozzuk a közelséget.

Czeizel Gábor rendező minden előadásod előtt és

közben jelen van?

M. Z.: Czeizel Gábor nekem olyan, mint egy kabala.

Mindig jön velem, és az adott helyhez hozzá igazítjuk

az előadást. Játszottam már tornácon egy pálinka

fesztiválon, az Ördögkatlan Fesztiválon egy

csűrben, sőt, egy biológia szertárban is. Szeretném

még sok helyre elvinni az előadást és fenntartani

azt a fajta folytonosságot, amely Haumann Pétert

és Jordán Tamást követi. Van az előadásban egy kis

rész, amit Szókratész vádlója, Melétosz mond el. Ez

15-16 mondat. Amikor Haumann Péter játszotta, akkor

Jordán Tamás mondta ezt. Az én előadásomhoz

megkértem Tamást, hogy mondja felvételre Melétosz

szövegét. A védőbeszéd egyrészt tisztelgés az

elődeim előtt, másrész pedig azt gondolom, hogy

ez olyan szöveg, ami jó, ha mindig műsoron van.

Ez a láncolat önmagában különlegesség.

M. Z.: Igen, és nem titkolt vágyam, hogy létrehozom

a Szókratész fesztivált. Az anyag három

részből áll, és az lehetne a megoldás, hogy

egy-egy részt vállalunk be az előadás során.

Több éve élsz Óbudán: Mit jelent számodra az

óbudaiság?

M. Z.: Amióta Budapesten vagyok, mindig a pesti

oldalon éltem. Családilag kerültem bele az óbudai

miliőbe. A feleségem, Szinetár Dóra és a családja

tősgyökeres óbudaiak. A feleségem édesanyja, Hámori

Ildikó ide született. Amikor kitaláltuk, hogy

az egész család ideköltözik, és építkeztünk, akkor a

hely meghatározásánál fontos szempont volt, hogy

az áradásnál meddig szokott kijönni a Duna, és az

anyósom azt pontosan tudja, tehát azon túl építkeztünk.

Több generációsan lakunk most Óbudán. Én

azóta szerettem meg Budapestet, amióta Óbudán

élek. Az óbudai hangulat nagyon megérintett engem.

Követitek a pezsgő óbudai kulturális életet?

M. Z.: Igen, Dórival a Csillaghegyi Közösségi Házban

sokszor kézműveskedtünk Magdi néninél, és

a Tündérkertbe jártunk táncházba. Mi ezekben a

dolgokban otthon vagyunk, ráadásul Dóri erőteljes

fészekrakó ösztönnel van megáldva, ezért minden

kézműveskedésben benne van. Igyekszünk rajta

tartani az ujjunkat az óbudai kultúra ütőerén. ▯

fotó: Csáky Balázs:

99

színház

művészet

Fekete Barbara – Veress Kinga

Utazás és emlékezet

Képzeletbeli időutazásra invitál a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új időszaki kiállítása,

mely képes levelezőlapok segítségével kalauzolja el a látogatót az 1900–1920-as évekbeli Európa népszerű

turisztikai helyszíneire.

A fotóalapú lapok láttán érzékelhetővé válik a képek

emlékezést és érzelmeket előidéző szerepe,

amivel a tárlat a művelődés- és művészettörténet

lényegére is rátapint. A fotográfiák időbeli egymásutánja

bemutatja a városképi változásokat: a parktelepítéseket

és szállodaépítkezéseket, a szoborállításokat,

vagy akár az első villamos megjelenését.

Megismerhetjük a korabeli divatot a fürdők, szállodák,

pavilonok épületei között sétálgató, vagy festői

tájakon csónakázó, hegyet járó hölgyeket és urakat

megörökítő fotográfiáknak köszönhetően. Megtapasztalható,

hogy nemcsak az adott kornak van sajátos

stílusa, hanem a kor hétköznapjait lencsevégre

kapó fényképészeknek is. Így például Ifj. Divald

Károlynak, a neves Tátra-fotós azonos nevű fiának,

kinek 1903-ban alapított budapesti fénynyomdája

számos szép fővárosi látképet őrzött meg számunkra.

Divald és Monostory néven ismert kiadója pedig

a tízes évek legtöbb tátrai képeslapot megjelentető

hazai kiadójának mondhatta magát. A képes levelezőlapok

népszerű témájául szolgáló tátrai tájak – a

vadregényes fenyvesek, a meredek sziklaormok,

a kanyonban kanyargó folyók és zubogó patakok

– fotói az emberi elvágyódás szimbólumai, ezáltal

a romantikus festészet gondolatiságát örökítik

tovább: hatást gyakorolnak a szemlélő érzelmeire,

érzéseket jelenítenek meg, segítik a természeti élmény

átélését.

Az érett reneszánsz korától a közösségi emlékek

legfontosabb megőrzői és népszerűsítői a grafikai

reprodukciók voltak, a fényképezés térhódításával

pedig a fotó vált a múlt megörökítésének legfontosabb

hordozójává, eszközévé. A fotográfiákon rögzített

emlékek a képeslapok révén váltak közkincscsé.

A képes levelezőlap népszerűségének és gyors

elterjedésének hátterében az utazás feltételeinek

korszerűsödése, társadalmi bázisának kiszélesedése,

valamint a postai szolgáltatások reformja állt.

Javuló utazási feltételek

A 19. század második felében kiépültek Európa főbb

vasútvonalai, a századfordulón a hajózás mellett a

vonatozás lett a legáltalánosabb távolsági közlekedési

mód Magyarországon. A vonathálózat bővülésével

a vasúti utasforgalom látványosan megnőtt,

hatására komoly fejlődésnek indult a bel- és külföldi

idegenforgalom. Az utazási irodák az utazást

kényelmessé, szórakoztatóvá, kellemessé és kiszámíthatóvá

tették. A hazai turisztikai propaganda

eszköztárának szerves részévé váltak a fővárosról

és a vidéki településekről készült képeslapok.

Átalakuló úti célok

Az új, utazni vágyó társadalmi csoport, a középosztály

mindennapi életének természetes kiegészítője

lett a nyaralás, amely valamely divatos bel- vagy

külföldi fürdőhely felkeresését jelentette. Az üdülési

célból az első világháború előtt felkeresett és

megszokott nyaralóhelyek a Nagy Háborút követő

időkben továbbra is népszerűek maradtak. Az osztrák

fürdők és alpesi üdülőhelyek, az olasz városok

és a tengerpart, a Tátra hegyei még a korábbiaknál

is több utazót vonzottak.

A Balaton mellett a határon belüli vidéki városok

szintén bekapcsolódtak a turizmusba. Kínálatukban

történelmi és kulturális értékeik, vásáraik, a

legkülönbözőbb témájú rendezvényeik, ünnepi

heteik szerepeltek. A belföldi turizmus a béke diktátum

után megmaradt értékek felfedezésével és

ezen értékek rendkívül erőteljes propagálásával talán

hozzájárult a csonka ország elfogadásához, és

némileg segített a trianoni trauma feldolgozásában.

De sokakban még élt a revízió reménye. A múzeum

gyűjteményi anyagában szereplő lapok szövegein

az első világháborút lezáró hatalomváltások fájdalmas

tapasztalata nem vagy csak alig tükröződik.

A képes levelezőlapok szerzőinek időre és távlatra

volt szükségük ahhoz, hogy traumatikus élményeiket

formába önthessék.

Utazás és irodalom – az írás az emlékek felidézője

A levélírás és képeslap küldés hagyományának írásos

gyakorlata messzire nyúlik, és természetesen az

utazás gyakorlatának változásával együtt formálódott.

A nyugati kultúra sok évszázados utazási irodalmának

kezdőpontján kereskedők, zarándokok,

101

művészet

hajósok tárgyszerű úti feljegyzéseit, leveleit, hajónaplóit

találjuk, melyek az emlékek felidézésén túl

a korabeli információáramlást is szolgálták.

A modern irodalmi útirajz-forma majd csak egészen

későn, a 19. században jelenik meg, és szerzői

olyan világjáró írók, akik már elsősorban az utazás

öröméért indulnak útnak. Ezek a vállalkozó szellemű

tollforgatók a látottak egyszerű leírásán túl az

általuk tapasztalt idegenséget és egzotikumot igyekeznek

leírásaikban otthonossá szelídíteni. Ezen

időszak legismertebb hazai szerzői Szemere Bertalan,

Pulszky Ferenc vagy Petőfi Sándor.

A 20. század első felében, az utazási irodalom

aranykorának nevezett időszakban készült a legtöbb

útleírás és úti beszámoló a magyar irodalmi

közegben is. A korszak két jelentős önéletrajzi ihletésű

vállalkozása Márai Sándor Egy polgár vallomásai,

valamint Kassák Lajos ekkoriban megjelenő

Egy ember élete című alkotása. Mindkét mű fontos

alkotóelemei a szerzőik utazásait elbeszélő fejezetek.

A századfordulón megjelenő képes levelezőlap az

utazási irodalom hagyományába illeszkedik, újszerű

megoldásai az úti levél műfajának nyelvi eszköztárát

is gazdagították.

Képek a szalonok asztalán

A képeslap nem csupán az utazók és az otthon maradottak

személyes kommunikációjának eszköze,

hanem albumokba rendezett képgyűjtemények része

is. A képes levelezőlapok gyűjtése már akkor

kezdetét veszi, amikor az még újdonság volt.

A magyar képeslapkiadás a millennium évében

kezdődött. Az ezredéves kiállításon a szervezők és

a posta szakemberei még el kellett, hogy magyarázzák

a nagyközönség számára, mi is az a képes levelezőlap,

így azokat megjelenésük évében leginkább

külföldiek vásárolták. A gyűjtés gondolata ekkor

még fel sem merült. Egy évvel később azonban a

posta már több százezer lapot kézbesít, és akadtak,

akik a lapokat már gyűjtés céljából vásárolták.

A gyűjtők számára a levelezőlapot leginkább az

tette vonzóvá, hogy könnyen hozzáférhető és olcsó

volt, nem foglalt sok helyet, témagazdagsága pedig

lehetővé tette a kedvelt, szórakoztató tárgykör gyűjtését.

A lapok a világ megismerésének lehetséges

eszközei is voltak, mivel a képes levelezőlap közel

hozta a világ olykor elérhetetlennek tűnő helyszíneit

is.

A képeslap aranykorának tartott időszakban, 1900

és 1925 között, szinte valamennyi polgári otthonban

megtalálhatók voltak a képeslap-albumok,

melyek a családi fotóalbumok társaságában, a szalonban

kaptak helyet, és a vendégnek illett azokat

átlapozni. A képekre gyűjtőik úgy tekintettek,

mint családi képekre, mintha azok saját emlékeiket,

élményeiket, tapasztalataikat dokumentálták

volna. A képeslap az emlékezés eszköze és helye,

amely emléktárggyá a gyűjtés során vált, magán- és

102

művészet

közgyűjtemények archív anyagaként a kulturális

emlékezetet is fenntartva és őrizve.

Időutazás – változó városképek

A kiállításon szereplő, száz évvel ezelőtti városképeken

és tájlapokon remekül nyomon követhető

egy település vagy egy természeti környezet változása,

átalakulása. Nem ritkán egyedül a képeslapok

őrzik a ma már nem létező utcarészletek képét,

hiszen az idő múlásával az épületeket átépítették

vagy lebontották, illetve a háború során elpusztultak.

Leromlott állapotú épületek restaurálásának

összetett folyamatánál nem ritka, hogy a munkát

végző szakember egyedül képeslapokon megőrzött

eredeti állapotot dokumentáló képre tud támaszkodni

a hiteles helyreállítás érdekében.

Bár a fővárosról lényegesen több kép készült, a 19.

század végétől a vidéki városok és falvak is képeslap

témául szolgáltak. Alig akad olyan település,

amelynek valamely részlete ne került volna megörökítésre.

A városképi lapok változatos témái ellenére

néhány visszatérő motívum felismerhető,

így leggyakrabban a történelmi nevezetességek és

műemlékek, fürdők, szállodák és éttermek, modern

közlekedési eszközök, reprezentatív utak és közterek

szerepelnek az egyes településekről készült

lapokon, a templomok és más egyházi jellegű épületek

mellett. A mezővárosokról készült képeken a

főteret, a piacteret, valamint az a köré szerveződő

épületeket örökítették meg.

A kiállítás a képes levelezőlapok magán- és közösségi

emlékezetben betöltött szerepét járja körül,

részben arra a kérdésre keresve a választ, hogyan

válnak a lapok a családi emlékezet átörökítésének

eszközeivé. A tárlat a képeslapok mentén is formálódó

kulturális emlékezet alakulását is vizsgálja:

hogyan válnak a személyes múlt darabjai az irodalmárokat,

történészeket, művészettörténészeket,

szociológusokat, antropológusokat, restaurátorokat

egyaránt érdeklő kortörténeti dokumentummá.

A kiállítás képi anyagát városképes emléktárgyak

egészítik ki. ▯

103

művészet

művészet

Simonfalvi Anita

Kultúrkartell az üzleti központban

Pátkai Marcell a PP Center Üzleti Központ (45 000 nm kiadó loft, iroda, üzlet, raktár Óbudán) alternatív

ingatlanfelhasználási program elindítója, az Artkartell, illetve a Partizán Műterem és Galéria vezetője.

Emellett reklámszakember, az Aki megette a Mona Lisát című regény szerzője, forgatókönyvíró, kulturális

projektek életrehívója, fiatal művészek felkarolója és műgyűjtő. Ráadásul válogatott sportoló, alpin snowboardban

24-szeres magyar bajnok.

Gyermekkorodban is vonzott már a képzőművészet?

A családomban a műgyűjtésnek nagy hagyománya

van. Édesapám kultúraszerető ember, már a program

beindítása előtt is komoly gyűjteménnyel rendelkezett.

Anyai ágon a nagypapámnak is fantasztikus

gyűjteménye volt, nem túl sok műtárggyal,

de nagyon jó festményekkel. A mi otthonunkban is

rengeteg szép műalkotás van a falakon és a polcokon.

A nagymamám szőnyegeket szőtt, az ő szőnyegei

borítják a padlókat. Édesanyám, Tóth Ágnes

Judit művészeti újságíró és főszerkesztő volt, vele

közösen alapítottuk az Artkartell online magazint.

Szóval igen, nemcsak érdekelt, de körül is vett a

művészet. Általános iskolás koromban a zebegényi

felnőtt képzőművész táborba jártunk Pátkai Rozinával,

a testvéremmel, aki azóta zenész és képzőművész

lett. Ott cigiztem életemben először, megtanultam

rendesen káromkodni, kicsit eldobtuk a

gyeplőt – így a szüleim jobbnak látták, ha inkább

nem felnőtt képzőművészekkel töltjük az időt nyaranta.

Pedig Zebegényben kerültem először igazán

közel a képzőművészethez, és bár később másfelé

vitt az élet, filozófia, német és kulturális menedzsment

szakon végeztem az ELTE-n, a képzőművészet

szeretete mindig megmaradt. Van egy karrierem a

reklámszakmában szövegíróként és kreatív igazgatóként.

Írtam TV sorozatok forgatókönyveit, például

a Mi kis falunk, a Korhatáros szerelem, és a 200 első

randi fejlesztésén is dolgoztam. Emellett folyamatosan

próbálok saját sorozat koncepciókat fejleszteni,

amikkel már nemzetközi fórumokra is bejutottam.

Tavaly megjelent Aki megette a Mona Lisát címmel

a regényem a L’Harmattan kiadásában. Ez egy

Frankenstein-történet képzőművészeti közegben.

Szatirikus helyzetkomikumon keresztül vezeti be

az olvasót a sokszor érthetetlennek tűnő kortárs

képzőművészet világába. Egy feltörekvő festőművész

élete legnagyobb dobását hajtja végre, és egy

spontán hazugsággal egy hontalan segédmunkásból

híres jordán performansz művészt csinál. Vajon

lehet egy szélhámosból híres művész? A regényből

kiderül.

Hogy született a könyv?

A Partizán Műterem és Galériában ültünk Gubacsi

Gábor Guba festőművésszel 2013-ban, és beesett egy

jordán festőművész, akit a Guba unokatesója ajánlott

a műterem programba. Khaldoon Daoud pillanat

alatt felmázolt a vászonra egy festményt, és azt

mondta a saját munkájáról, hogy zseniálisan sikerült,

az értéke 10 000 dollár. Neki nem kell. Nekünk

adja. Néztünk egymásra a Gubával, hogy úristen,

10 000 dollár? Mit kezdjünk ezzel a képpel, egyáltalán

kié legyen? Most kinek adta: neked, vagy nekem?

Úgyhogy ezen elkezdtünk vitatkozni. Végül

röhögésbe fulladt az egész, mert igazából azt sem

lehetett tudni, ki ez a fazon. Arab írással nem tudtunk

utánanézni a Google-ben, latin betűkkel pedig

szinte semmit nem találtunk róla. Ez a messziről

jött ember előadta, hogy ő a világ egyik legnagyobb

tehetsége. Innen jött a regény alapötlete, hogy egy

hasonló szélhámosságot könnyen el lehetne követni

a képzőművészeti közegben.

A kortárs műtárgyak mögött hatalmas elméleti

háttér van. Ezt a tudásanyagot minél jobban ismeri

valaki, annál jobban élvezi a progresszív alkotásokat.

A laikusok sokszor azt érzik, hogy az ő értékítéletük

kevésbé valid, mint azoknak az értékítélete,

akik jobban értenek hozzá vagy rendelkeznek ezzel

a tudásanyaggal. Ez egyfajta idegen, rossz érzést

szül, és eltávolíthatja a laikusokat a képzőművészettől.

Az ebből származó komikumot használja ki az

Aki megette a Mona Lisát című szatirikus art fiction

regény.

Fantasztikus a könyv vizuális anyaga is.

Gauder Áron, a Nyócker rendezője illusztrálta a

kötetet. Tetszett neki a történet, örömmel vállalta

feladatot. Elképesztő gyorsasággal és zsenialitással

rajzolta hozzá a képeket.

Ennyi minden mellé csoda, hogy befér a PP Centerben

lévő munkád. Mesélnél erről?

1905-ben épült az Óbudai Textilgyár, 1990-ben pedig

teljesen megszűnt a termelés. 1998-tól édesapám,

Dr. Pátkai Róbert kezdte el a 45 000 négyzetméteres

ingatlanközpont rehabilitációját, ami azóta

is folyamatosan zajlik.

105

művészet

Abban az időben még szinte gyerek voltam, sokat

barangoltam ezekben a csodálatos terekben és fényes

loftokban. A PP Center akkor még csak egy

elhagyatott gyárépület volt. Emlékszem a hatalmas

ablakokon a koszba mázolt feliratokra, mint például

„Bűn A élet”. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez

a hely, azóta világszintű cégeknek ad otthont.

A bevétel nagy részét visszaforgatják az épületekbe,

csodálatos loftokkal teli impozáns üzleti környezetté

alakult az egykori gyár. Közel van a városhoz,

nagyon jó a közlekedése, ezért sok komoly cég választja

székhelyéül.

Egy épületen nagyon meglátszik az, ha szeretettel

gondozzák. Jó atmoszféra alakul ki a törődés

eredményeként, ami mindenki számára érezhető.

A kezdetektől erre törekszünk a PP Center Üzleti

Központban.

A 2008-as válság után, 2011-ben jött az ötlet, hogy

elindítsunk egy nagyszabású mecenatúra programot

a PP Centerben, aminek több része volt. Ekkor

léptem én a képbe, kidolgozva az ingatlanközpont

társadalmi felelősségvállalás programját, melynek

lényege, hogy térrel támogatunk fontos közhasznú

projekteket, illetve lehetőséget teremtünk azoknak

a művészeknek, akik a csökkenő állami források

miatt nem tudnak kibontakozni. Támogatunk

sport-, közösségi és kulturális projekteket, illetve

képzőművészeket is.

Apropó sport, úgy tudom válogatott snowboardos

voltál.

Igen, sokszoros válogatott snowboardos voltam, és

24-szer sikerült magyar bajnoki címet szereznem,

talán ennek is köszönhető, hogy nagy figyelmet

fordítunk a sporttevékenységek támogatására is.

A 2008-as válság után az összes közcélú tevékenységnek

kevesebb lehetősége volt, kevesebb támogatás

érkezett az állami szférából, ezért mi szükségét

láttuk annak, hogy a mecenatúra program a sportprojektekre

is kiterjedjen. Azt gondolom, komoly

sikereket értünk el ezen a téren is, elég, ha csak a

Monkey Boulderre gondolunk.

A sport mellett rengeteg kulturális projekt kapott

már támogatást.

Igen, a kulturális tevékenységeket Artkartell néven

fogjuk össze. A kartell tagjai azok a kulturális

projektek, amelyeket a PP Center Üzleti Központ

támogatott. 2012-ben indult ez a mecenatúra program,

azóta világhírű képzőművészek és világsikerű

kulturális projektek részesültek támogatásban,

többek közt Mundruczó Kornél és a Proton társulat

több színházi darabbal, az Artus Stúdió, a Budapest

Tánciskola, illetve a Recirquel, akik még mindig itt

próbálnak a támogatásunkkal. Pár hete volt a bemutatójuk

a MÜPA-ban, amiről a The New York Times

106

művészet

és a The Guardian is írt. A rezidencia és a műterem

program keretében sok hazai és külföldi művésznek

adtunk műtermet a Partizán Műterem és Galérián

keresztül. Ez mind főleg édesapám, Dr. Pátkai

Róbert érdeme. Nagyon örülök, hogy ilyen méltó

környezetben tudunk otthont adni a képzőművészeknek.

Sok nálunk alkotó művész mondja, hogy

ez luxus környezet ahhoz képest, ahol ők általában

dolgozni szoktak. Sajnos nem mindenkinek van lehetősége

arra, hogy műteremben dolgozzon. Otthon

az szőnyeg fölött fröcskölik a terpentint, spray-znek

akrilfestékkel, és fulladoznak közben. A PP Centerben

tágas műtermekben, gyönyörű loftokban alkothatnak,

és rendkívül inspiráló számukra a környezet.

A nálunk alkotó vagy kiállító művészek munkáiból

komoly gyűjtemény épül. Az Artkartell gyűjtemény

neves kortárs mesterek és feltörekvő fiatal művészek

alkotásaiból áll.

A PP Centerben sok cég bérel területet, és vannak

ügyfeleink, akik számára igény szerint képzőművészeti

alkotásokat is biztosítunk az irodájukba.

Ez a Partizán Műterem és Galéria műtárgy bérlési

szolgáltatása. Gyakran megszeretik, nem tudnak

megválni a műtárgytól, és megveszik. Ezzel olyan

helyek nyílnak meg a művészek előtt, amelyek különben

nem lennének a piac részei.

Hogy kerül be valaki a programba? Lehet pályázni,

vagy felfigyeltek egy-egy tehetségre, és hívjátok

be a programba?

Mind a kettő. Lehet pályázni is, de mi is meg szoktunk

hívni tehetséges művészeket. Az Artkartell

nonprofit galéria kiállítási programjába legtöbbször

meghívás útján kerülnek be. A műterem programra

jelentkezés a gyakoribb, pályázni kell azoknak,

akiknek szükségük van műteremre. Elég erősen válogatunk,

mert nincs olyan nagy műterem-kapacitásunk,

mint ahányan jelentkeznek.

A Partizán koncepciója az volt, hogy az aktuálisan

üres ingatlanrészeket tudják használni a művészek.

Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy havonta kell mozogniuk,

de ettől függetlenül 2012 óta azért volt párszor

olyan, hogy szinte egy műteremháznyi emeletet

átköltöztettünk egy másik épületbe a PP Center

Üzleti Központon belül.

A pályázók között vannak fiatalok, de nagy öregek

is. feLugossynak is van itt nálunk egy raktára, illetve

nemrég volt nálunk kiállítása Bullás Józsefnek.

Fontos, hogy több generáció érintkezik.

Kik a mostani Partizánok?

Jelenleg is többen alkotnak a PP Center területén:

Vági Flóra, nemzetközileg elismert ékszerész, aki

szobrász szakon DLA-zik Pécsen. Organikus ékszerei

és szobrai mesébe illőek. Nemes Márton, fiatal

nemzetközi hírnévnek örvendő festőtehetség, aki

Londonból tért haza nemrég. Molnár Levente, szobrászművész,

aki főként fémekkel dolgozik, már köztéren

is megtekinthető több alkotása. Simon-Mazula

Tibor, festőművész, San Franciscoban végzett. Pasztózus

felületek és jellegzetes fényvilág jellemzik a

munkáit. Külföldi művészek is alkotnak a Partizán

műtermeiben. Stefan Osnowski fametszeteket készít.

Ezt a technikát korunkban már nagyon ritkán

alkalmazzák. Stefan bámulatos kreativitással értelmezi

újra ezt a régi nyomtatási eljárást a nonfigurativitás

és figurativitás határán táncoló, minimalista

metszetein. És David Stuart Sutherland, festőművész

az absztrakt festészet és a narrativitás ellentétét

oldja fel vegyes technikával készült festményein.

Hogyan lehet látogatni a kiállításokat?

Eleinte a Partizán Műterem és Galéria rendezett

éves csoportos kiállításokat a nálunk alkotóknak a

PP Center különböző loftjaiban. Nem egy állandó

galéria volt, hanem mindig más helyiségben voltak

időszakos kiállítások. 2014-ben Tóth Ágnes társalapítóval

Rieder Gábor főszerkesztésében elindítottuk

az Artkartell online képzőművészeti magazint,

illetve létrehoztunk egy állandó nonprofit galériát,

ami fix helyen van, ez az Artkartell projectspace,

amit szintén Rieder Gábor művészeti vezetésével

működtetünk. Itt már állandó kiállítási program

van, évente 6-8 progresszív kortárs kiállítással. Az

elmúlt évben Ezer Ákos, Puklus Péter, Dallos Ádám,

Bullás József, Karándi Mónika, Ulbert Ádám, Bánki

Ákos és Ember Sári egyéni kiállításait láthatták a

látogatók. A megnyitókat a PP Center és az Artkartell

Facebook oldalán is meghirdetjük. Az időszakos

kiállításokat telefonos egyeztetéssel lehet látogatni.

107

művészet

Miért volt fontos számotokra a mecenatúra program?

Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra program

100%-ban magántőkéből valósul meg, ami nem

túl gyakori Magyarországon. Azonban külföldön

teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy bevételű cégek

áldoznak arra, hogy a kultúrát támogassák.

Ráadásul szerintünk a kultúra jelenléte az épület,

illetve a környezet atmoszféráját jó irányba billenti.

De a PP Center támogatásával készítettünk például

dokumentumfilmeket is. Többek között Szirtes

Jánosról, illetve a 105 évesen elhunyt Lossonczy

Tamásról is. Rendkívül inspiráló volt számomra

Tamás bácsi intenzitása és életigenlése, amikor 104

éves korában találkoztam vele. Teljesen lenyűgözött

a személyisége. Szirtes Jánossal pedig egyedül

forgattam a lakásán. Elvarázsolt a performanszot

megelőző, elmélyült felkészülési szakasz. Ráadásul

azzal, hogy egyedül forgattam, igazán intimmé vált

az egész film. „A performer” című Szirtessel készült

riportfilm, illetve a Lossonczyval forgatott doksi trilógia

a datalap.hu Youtube csatornán díjmentesen

megtekinthető.

Hogy tudsz ennyi mindennel foglalkozni egyszerre?

A mai világban a profi világszemlélet fontos az érvényesüléshez.

Ha valaki azt mondja, én sok mindennel

foglalkozom, az kicsit gyanús, az a hitelét veszti.

Például mondhatná valaki, hogy a termékéhez ne

olyan kreatív tervezze meg a reklámkampányt, aki

közben író, műtermházat, galériát és művészeti magazint

is vezet, hanem inkább olyan, aki csak marketingkommunikációval

foglalkozik. Közben pedig

az irodalom és a képzőművészet tele van ötletekkel,

ezek ismerete elképesztő inspirációs bázist ad. Én a

sokoldalú látásmódot nagyon fontosnak tartom.

A járvány második hulláma miatt azonban ismét

lelassult az élet. Ti hogy élitek meg ezt a nehéz

időszakot?

Mindenki nagyon nehéz helyzetben van pillanatnyilag.

Főleg a kiszámíthatatlanság, ami nehéz a

vállalkozók és a művészek számára is. Amerikából

két alkotóművész is jelentkezett a műterem programba,

de végül nem jöttek el, illetve a teljes tavaszi

kiállítási programunk elmaradt. De nem adjuk fel,

folytatjuk, és próbálunk optimista szemlélettel tekinteni

a jövőre. ▯

Tavaszi lapszámunkban a beszélgetés folytatódik, témánk

az Artkartell gyűjtemény lesz.

A legtöbb dolog a kreatív írásra és a kommunikációs

szakértelemre épül. Plusz ez a sok minden elképesztő

inspirációs forrást nyújt, serkenti a kreativitást.

fotó: Lakatos János

110

művészet

Batykó Róbert: Hype, 2009. | olaj, akril, vászon, 180x130 cm

Bak Imre: Piros (KA) II, 1997. | akril, vászon, 70x50 cm

Bruno Baptistelli: Untitled (Bp. Series), 2016. | akril, pigment, szőnyeg, 50x40 cm

Dallos Ádám: Csikó rózsák között, 2010. | olaj, vászon, 160x145 cm

Forgács Péter: BABY MP (Gorilla Baby), 2011. | akril, vászon, 160x120 cm

Ezer Ákos: Cigarettázó / Kék trapéz, 2012. | olaj, vászon, 135x95 cm

Nemes Anna: Rita a kutyájával, 2014. | papír, akvarell, 70x100 cm

Pintér Gábor: Párbaj, 2012. | olaj, vászon, 132x100 cm

Szalay Péter: Csont nélkül, 2014. | fotó, fa, vas, csipke, 50x70x40 cm

Tollas Erik: Gipsy Vacui IV., 2017. | akril, karton, 78x84 cm

Felugossy László: Kanyarodó sámán létra, 1986. | fa, gumi, drótkefe, munkáskesztyű, vegyes technika, 170x100 cm

művészet

Csatlós Judit – Juhász Anna Mária

Modern lány kamerával

Besnyő Éva kiállítása a Kassák Múzeumban

Besnyő Éva (1910–2003) egyike a 20. század szabad és független női fotográfusainak, akik a fényképezést

nemcsak egy szakmának, hanem hivatásnak tekintették, és a konvencióktól mentes életút lehetőségét is felismerték

benne. Merész és kísérletező személyisége az avantgárd művészek sorába emeli, függetlenség iránti

vágya az új női szerepek megélésére és megmutatására ösztönözték. Miközben dokumentálta az életforma

változásait, az új típusú társadalmi kapcsolatokat és az emberi környezet átalakítását, a modern társadalom

veszteseit is érzékenyen örökítette meg.

A Kassák Múzeum Személyes távolság – Besnyő

Éva fotográfiái címmel mutatott be válogatást a sokszínű

életműből. A fotók mellett levelek, dokumentumok

és kiadványok segítségével a modern kultúra

viszonyrendszerében is segítik elhelyezni pályáját.

Besnyő Éva igazi modern nő volt, akinek a megjelenése,

a pályaválasztása, élettörténete és karrierje

egyaránt erről árulkodnak. A fényképeiről ismert

rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a

napfényt élvező, sportoló vagy éppen dolgozó modern

lányokhoz hasonló alakja feltűnik számos

önarcképén vagy a művészbarátai által készített

portrékon. Jóllehet az 1920-as években már nem

volt szokatlan, ha egy nő fényképésznek tanult,

mégis érdemes egy pillantást vetni családi hátterére.

Édesapja, Besnyő Béla valódi self-made manként

elkötelezett volt a nemek közti egyenlőség eszméje

mellett – a Feministák Egyesületének alapító tagja

és jogásza volt –, aki három lányát a fiúkkal versenyképes

neveltetésben kívánta részesíteni.

Szintén nem mellékes, hogy Besnyő Éva annál a

Pécsi Józsefnél tanulta a szakmát, aki már az első

világháború előtt kiállt a nők fotográfiai pályára

való alkalmassága és képzése mellett, ugyanakkor

a modern irányzatok szószólójaként az új vizuális

nyelvvel is megismertette a diákjait. A fénykép új

területeken történő felhasználását is népszerűsítette:

Fotó és reklám című, 1930-ban Berlinben kiadott

könyve nemzetközileg is az elsők közt foglalkozott

a reklámfotó műfajával. Pécsi műtermében ismerkedett

meg Besnyő Éva Kepes Györggyel is, akinek

a hívására Európa legfiatalabb világvárosába, az

1919 és 1933 között számos magyar és kelet-európai

emigráns célpontjának számító Berlinbe költözött.

A Weimari Köztársaság ekkor ugyan már a végóráit

élte – az 1929-es gazdasági világválság hatására

magas volt a munkanélküliség, és a náci párt

támogatottsága gyors ütemben nőtt –, ám szellemi,

kulturális élete még sokszínű és pezsgő volt. Ennek

megtapasztalása – többek között a Moholy-Nagy

László asszisztenseként dolgozó Kepes György, a

kezdő fotóriporter és gyerekkori barát, Robert Capa

(Friedmann Endre) és a mikrofotókat készítő gépészmérnök,

Beck Pál (Beck Ö. Fülöp szobrászművész

fia) társaságában – döntő hatást gyakorolt Besnyő

Éva további pályájára. Az avantgárd színházi és

mozdulatművészeti előadások, orosz filmvetítések

és éjszakába nyúló viták formálták szociális

érzékenységét és művészi látásmódját, szakmai tapasztalatai

során pedig megismerkedett a korszak

születő ügynökségi és stúdiós világával. Hamar

otthagyta az őt inkább háttérmunkákra, sőt beugró

modellként használó René Ahrle műtermét,

hogy 1931. február és július között dr. Peter Weller

fotóriporternek dolgozzon. Ugyan képei a kor szokásához

igazodva Weller neve alatt jelentek meg

népszerű képes magazinokban, mégis fokozatosan

szabad kezet kapott a témák kiválasztásában. Alig

múlt húszéves, amikor 1931 nyarán saját műtermet

nyitott, és képeit egy fotóügynökségen keresztül

forgalmazta.

Ebben az időszakban Besnyő Éva számára a kapcsolódás

a világhoz kölcsönös szellemi impulzusokon

és új típusú tapasztalatokon keresztül vezetett,

melyek legfontosabb közvetítője a fényképezés lett.

Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és

formanyelvhez való kapcsolódást jelentette, hanem

a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a

123

művészet

professzionalitásra épülő szakmai identitás kialakítását

is. Ez a társas kapcsolatokon keresztül formálódó

énkép érhető tetten a közeli barátokkal vagy

szerelmekkel közös játékos fotózásokon is. A Kepes

Györggyel és a holland filmes-fotográfussal, John

Fernhouttal készített képpárokon szinte megismétlik

egymás pozícióját: a kamera egyszerre a másik

megfigyelésének és az önmegismerésnek az eszköze.

Ez a kutató, felfedező attitűd köszön vissza önarcképein

is. Ha egymás mellett nézzük az 1929-ben

Pécsi József tanulójaként készített felvételt és két,

1931-es berlini önarcképét, feltűnő a megfogalmazás

és saját megjelenésének az átalakulása. Fényképészeti

ismeretei és hivatástudata fejlődésével

párhuzamosan környezete helyett egyre inkább

kameráját helyezte az ábrázolás középpontjába.

A legelső fényképen egy gondosan fésült, csinosan

öltözött fiatal lányt látunk egy kissé rendetlen polgári

enteriőrben, aki félig oldalra fordulva, lehajtott

tekintettel kerüli a néző pillantását. A következő

önarcképén már szigorú rend uralkodik: a szűk

képkivágásban Besnyő Éva komoly arccal fordul

szembe a nézővel – bár tekintete elsiklik felette –,

kezében pedig határozottan tartja munkaeszközét.

A harmadik képen pedig egy magabiztos, profi fotós

áll előttünk, akit alulnézetből látunk: a fesztelenséget

sugárzó, férfias munkaruha, a nagyításhoz

használt kesztyű, a rövid, rendezetlen haj, a dinamikus

mozdulat egyszerre árulkodik a szakmai tudásról

és annak könnyed alkalmazásáról.

Jóllehet szakmai tapasztalatainak és kapcsolatainak

köszönhetően önálló karrierje már Németországban

elindult, a nácizmus előretörése miatt 1932-

ben elhagyni kényszerült Berlint. Az ott megismert

John Fernhouttal, későbbi férjével Amszterdamban

telepedett le, sok más, származása vagy politikai

meggyőződése miatt Németországból menekülő

emigránshoz hasonlóan. Nem sokkal Hollandiába

költözése után már önálló kiállítással mutatkozott

be, létrehozta saját stúdióját, és hamar a modern

építészek, képző- és előadóművészek egyik leginkább

foglalkoztatott fotósa lett. Ebben nagy szerepet

játszott, hogy Hollandiában rajta kívül alig

124

művészet

fotózott valaki az új fotográfia szellemében. Besnyő

Éva és a progresszív építészek, mozdulatművészek,

politikai kabarettisták, vagy az új tipográfiát képviselő

tervezőgrafikusok együttműködése abból a

felismerésből is táplálkozott, hogy a nyilvánosságban

hasonló szemléletű társművészek bevonásával

tudnak úgy megjelenni, ahogy ők szeretnék látni

és láttatni magukat. A korszak egyik vezető képes

hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője például

progresszív építészekkel terveztette meg groeti

nyaralóját, amelyről átadása után Besnyő Éva készített

fotókat. Képein jól érvényesülnek az építészek

elképzelései a funkcionális, letisztult, levegő és

napfény járta terekről, amelyek még egy kis méretű

épületben is a tágasság érzetét keltik.

Besnyő Éva, mint hivatásos fotográfus, és mint

dolgozó nő egyedibb helyzetben volt Hollandiában,

mint akár Budapesten, akár Berlinben. Hollandiában

– amely az I. világháborúban semleges

ország maradt – a társadalmi modernizáció sokkal

lassabban zajlott, mint más európai országokban.

A reklámfotó és a fotóriportokat közlő képes sajtó,

melyek Besnyő Éva képei számára is fontos piacot

jelentettek, csak az 1930-as évek során terjedtek el.

Besnyő számára egyre inkább egyértelművé vált,

hogy saját fotográfusi pozícióját csak úgy tudja javítani,

ha magának a fotónak mint médiumnak az

elismertségéért is tesz. Így született meg benne és

kollégáiban a nemzetközi Fotó ‘37 kiállítás ötlete,

amely mai szemmel nézve szokatlan bőségben

vonultatta fel az összes elképzelhető fotós műfajt,

a röntgenképeken át a fotóriportig és a művészi

fényképig. A szervezők ugyanis a fotót mint a mindennapi

élet immár kikerülhetetlen, szerves részét

akarták bemutatni. Besnyő Éva úgy gondolta, hogy

a kiállítás elérte célját. Ő maga például több olyan,

presztízsberuházásokhoz kapcsolódó felkérést is

kapott az ezt követő években, amelyek saját korszerűségüket

hangsúlyozva már a fotóval, mint

modern médiummal is számoltak. Így készített dekorációként

nagyméretű fotófalakat hipermodern

technikával felszerelt rádióstúdióba és óceánjáró

hajókra is, ahol Hollandia jellegzetességeit kellett

bemutatnia. Ugyan a felhúzható hidak, a tulipánföldek,

a kikötők és a sajtárusok itt is felbukkantak,

125

művészet

az átlósan komponált vagy alulnézetből készült

fotók, és a képek egymás melletti, montázselvet

követő elrendezése a holland identitást a vizuális

közhelyeket elkerülve fogalmazta meg.

Besnyő Éva nemcsak szakmai, hanem magánéleti

szempontból is az újfajta női szerepeket, társas kapcsolatokat

valósította meg Hollandiában is. A harmincas

évek második felében például – mivel John

Fernhout rendszeresen és hosszú ideig forgatott

külföldön – egy lakóközösségben élt Carel Blazer

fotográfussal és egy magyar származású barátjával,

Alexander (Sándor) Bodon építésszel. Második

férjével, Wim Brusse grafikussal nemcsak házastársak,

hanem munkatársak is voltak, akik az 1940-50-

es években sokszor dolgoztak együtt kiadványokon.

Besnyő Éva a második világháborút követően,

már kétgyermekes anyaként se hagyott fel a fotózással.

Ugyan férje emancipált gondolkodású volt,

ezekben az évtizedekben azt tapasztalta meg, hogy

hivatása gyakorlása a gyerekek mellett hihetetlen

szervezést és kitartást igényel.

megkülönböztetések, az azonos munkáért kapott

eltérő fizetések, a bölcsődék és napközik alacsony

száma, a házas nők alárendelt szerepe, a szexuális

erkölcs kettős mércéje, a szigorú abortusztörvény, a

drága fogamzásgátlás, de a férfiak sorkatonaságának

kötelező jellege ellen is. Besnyő Éva, aki ekkor

már hatvan éves elmúlt, éveken át következetesen

fotózta a mozgalmat, ekkor készült képeit a személyes

elkötelezettség motiválta. Az üzenet hatékony

célba juttatása érdekében igazodott a riporteri munka

gyorsaságához, nézőpontja azonban jelentősen

eltért a sajtóképek világától. Fotói a látványos akciók

mellett a mozgalom hétköznapjait, önfeledt pillanatait

és a közösségi érzést is közvetítették: időnként

pedig annyira magukkal ragadták az események,

hogy a fényképezésről is megfeledkezett. Besnyő

Évát mint “Dolle Mina fotográfusát” új generációk

ismerték meg Hollandiában, talán többen, mint

eddigi pályája során bármikor. Életműve egészét is

ebben a feminista közegben kezdték el feldolgozni:

1982-ben első átfogó katalógusát a Dolle Minából kinőtt

Sara Feminista Könyvkiadó adta ki. ▯

Ezért is csatlakozott szinte azonnal a Dolle Mina

(Dühös Mina) feminista mozgalomhoz, amely 1970

elején robbant be a holland közéletbe: kezdeti provokatív

és a humort sem nélkülöző tiltakozásaik

hatására pár hét alatt több ezren kezdték el követni

őket. Tiltakoztak az oktatási rendszerben tapasztalt

Ehhez a cikkhez videó is tartozik, amit úgy tud megnézni,

ha beolvassa telefonja kamerájával ezt a kódot.

FOTÓ: Bényi Andrea

126

művészet

Önarckép, Berlin 1931. | © Maria Austria Intézet, Amszterdam

A Wannsee-i strandon, Berlin 1931. | Maria Austria Intézet, Amszterdam

A Dijkstra család nyaralója, Groet 1934. | Leideni Egyetemi Könyvtár, © Maria Austria Intézet, Amszterdam

Dora Gerson színésznő és kabaréénekes, Amszterdam 1936. | Iara Brusse Gyűjtemény, © Maria Austria Intézet, Amszterdam

Aratók, Szokolya 1938. | Albertini Béla, © Maria Ausztria Intézet, Amszterdam

művészet

Rónai Róbert

Tamkó Sirató Károly, költő – Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató

Arra vállalkoztam, hogy bemutatom Tamkó Sirató Károly, „Óbuda világhírű megakülönce” (ahogy Vári

György itt, e lap hasábjain jellemezte őt) életét meghatározó, és haláláig kitartó kapcsolatát a jógával. Szerencsére

sok forrás, tanulmány található ebben a szinte elrejtett témában. Sokat felhasználtam ehhez a dolgozathoz,

amire inkább egy ismereteket, információkat átadó írásként gondolok, mint tanulmányként.

18 éves koromban könyvből kezdtem el jógázni, és

40 éves korom óta oktatok is hatha jógát. Jól érzékelhető

változásokat idézett elő a jóga gyakorlása bennem

is. Fizikailag, mentálisan és tudatilag is érzem

fejlesztő hatásait. Lelkesítő és megerősítő volt személyes

gyakorlásomra, amikor megismertem Tamkó

Sirató Károly és a jóga találkozásának történetét.

Tamkó Sirató Károly nevét (továbbiakban TSK) én

is, mint legtöbb kortársam, már gyerekkoromban

megismertem. Alsóban egy versmondó versenyen

szavaltam a „Korszakváltás” című versét, – igen,

mikor „a legbölcsebb hottentotta a villanyt fel – kattentotta”.

Talán ez többünk közös emléke, ahogy

a Kaláka által megzenésített Tamkó versek is, dallammal

együtt. Benne van a magyar nyelvű kollektív

tudatunkban. De a fiatal és felnőtt korom egy

része úgy telt el (pedig magyar szakos tanárként

szerettem, követtem és tanítottam is irodalmat),

hogy nem foglalkoztam vele, inkább csak tudtam

róla, főként a gyerekverseiről.

2006-ban, a Jóga – India világa című kiadványban

olvastam „Charles, a jógi” címmel Tóth Gyula viszszaemlékezését.

Ekkor már jógatanár voltam, de

megmaradt az irodalom-történelem tanári lényem

is. Alaposabban foglalkozni kezdtem a jóga magyarországi

történetével, azon belül is Selvarajan

Yesudian életművével, főleg a magyarországi jelenlétével,

és annak kihatásával. Kikerülhetetlen az

ő történetének rövid bemutatása is, mert így válik

érthetővé, hogyan talált rá Tamkó Sirató Károly a

jóga útjára.

A jóga útja a durvától a finom felé halad

Apró képek, vele készült interjúk, vagy a róla szóló

visszaemlékezések részletei segítenek megismerni

ennek a találkozásnak az előzményeit, következményeit,

egyéb motívumait. TSK többször elmondta,

leírta, hogy a jóga megmentette és jelentősen meghosszabbította

az életét.

„Rólad cigarettázom egész nap” – TSK élete

a jógával való találkozása előtt

Tamkó Sirató Károly 1905. január 25-én sz ü le tett

Újvidéken. A Sirató művésznevet még ifjúkorában

vette fel, hogy megkülönböztesse magát orvos

édesapjától. Tizenkét éves korától verselt, tizenhat

évesen megjelentette első verseskötetét, Az élet

tavaszán címmel. Budapesten jogot végzett. Verseiben

a kor lírai formanyelvének szinte minden lehetőségét

kipróbálta. A Papírember című második

verseskönyvét – melynek függelékében jelentek

meg vizuális versei – értetlen kritika fogadta. Másfél

évre Debrecenbe költözött.

Egy kortárs, barát, Nemes György visszaemlékezéséből

kicsit személyesebb bepillantást kapunk a

debreceni évekre:

„a debreceni korszakból, az akkor

húsz-egynéhány éves Tamkó Sirató Károlyra

emlékszem. Mezőtúrról jött Debrecenbe,

s bár a fővárosban jogi doktorátust

szerzett, esze ágában sem volt jogászkodni…

Abból az időből volt egy verssora.

Szebbet és számomra felejthetetlenebbet

nem tudok felidézni a múltamból. Így

szól: „Rólad cigarettázom hajnalig.” Ez

a verssor a maga tömör hangulatteremtésével

máig őrzi bennem ezt a különös

költőt, aki később Sirató névvel toldotta

meg vezetéknevét, párizsi tartózkodása

után pedig Charles-nak hívatta magát.”

1930-ban Párizsba utazott, ahol fokozatosan bekapcsolódott

a világváros művészeti életébe. 1933-ban,

a „Cercle François Villon” tagjaként ismeretséget

kötött néhány avantgárd művésszel. Tudatosan készült

Párizsba. Avantgárd költőnek tartotta magát,

itthon értetlenség vette körül. Úgy érezte, ott a helye.

„1928-ban megjelent a Papírember című

verseskötetem… Ezt a legnagyobb meg

nem értés fogadta Budapesten, olyannyira,

hogy a Budapesti Hírlap vezércikket

írt a verseskötetemről, a Papíremberről.

A cikket Hangay Sándor írta, ugyanott,

ahol annak idején Ady Endrét támadták.

Ennek a tárcavezércikknek az volt a tendenciája,

sőt még a címe is: „ Az ügyészség

132

művészet

szíves figyelmébe” Az írás nemcsak kifejezetten

őrültnek nyilvánított, hanem

a társadalomellenes lázítás, izgatás,

vallásgyalázás, és az összes akkor

felsorolható vádak mind helyet kaptak

benne… A Papírember megjelenése utáni

két évben készültem Párizsba, Párizsra.

1930-ban örököltem apámtól 600 pengőt. Ez

éppen annyira volt elég, hogy Párizsba,

és esetleg vissza is utazhassak, de ahhoz,

hogy valaki Párizsban berendezhesse az

életét, már nem volt elegendő.”

Tamkó, olykor adódó egzisztenciális nehézségei ellenére

is otthon volt Párizsban. Lelkes volt az avantgárdtól,

megértést, művész barátokat és feladatot

talált magának. 1936-ban kiáltványban foglalta

össze elvi-elméleti gondolatait avantgárd feladatairól

és céljairól. 1936-ban kiadta a Dimenzionista

Manifesztumot, amit sok jelentős művész írt alá

(pl. Vaszilij Kandinszkij, Marcel Duchamp, Joan

Miró) Úgy tűnt, megérkezett, eljött az ő ideje. De

Párizs nem adott meg számára mindent, sőt elvette

az egyik legfontosabb dolgot: az egészségét.

lett belőle egy reumatikus láz, egy

térdízület gyulladás, abból lett egy szívizomgyulladás.

Alig bírtam már vánszorogni,

és csak annyira tudtam magamat

lábon tartani, hogy a Dimenzionista Manifesztum

megjelent, és megfelelő adminisztrációval

szétküldtük. Akkor olyan

beteg voltam már, hogy járni se igen tudtam.

A barátaim vonatra tettek, és hazajöttem

Budapestre. Hat év után.

Elképzelem azt a vonatutat hazafelé. Hat év után,

vissza Budapestre. A világ akkori közepéből, ide.

Biztos nem csak térbeli, de időutazás is lehetett ez

TSK-nak. Vissza. Mindezt nagyon betegen. Ez önmagában

krízishelyzet.

Fontosnak tartom, hogy kicsit megálljunk ennél a

pillanatnál. Aki már átélte, hogy az arcával is megérinti

a padlót, az jól érti, milyen állapot nagyon

mélyen lenni. Tamkó Sirató Károlynak ez ilyen volt,

és talán éppen ezért tett meg mindent, amit akkor

lehetett, hogy innen felálljon. Belégzés.

TSK szavaival, mondataival kell ezt a folyamatot

tovább követnünk.

„Bánki Ilona: Tulajdonképpen miért jött

haza 1936-ban Párizsból, hiszen elismerték

önt, tekintélye volt, barátok. A megélhetése

is biztosnak látszott…

TSK: Hát ez éppen a kenyérkeresetemmel

függ össze. Tudja, én fotóriporterként

működtem. Egyszer kaptam egy megrendelést.

Egy amerikai nő be akarta utazni

Franciaországnak a középső részét, és

a főnök engem jelölt ki, hogy vele menjek.

A nő telefonált, hogy hétkor a Place

Vendôme-on várjam a géppel. Ő az autóján

jön, indulunk és aztán lefényképezem őt

a várkastélyokkal, hidakkal, stb. Hétre

odaértem a Place Vendôme-hoz. Zuhogott

az eső, és azon a téren van a világ leghidegebb

cúgja. A nő nem jött a nagy eső

miatt, én meg háromnegyed órát vártam és

áztam az obeliszk mellett. Rettenetesen

megfáztam, beteg lettem, influenzát kaptam.

Az influenzát nem tudtam kifeküdni,

„Kettétört élet. A vonat kirobogott. Úgy

éreztem, pusztulásom biztos. Elbuktam.

Végem van.

Különös véletlen folytán a fülkében éppen

egy kaliforniai magyar orvos volt a

szomszédom. Mikor elmondtam neki betegségem

történetét, így szólt:

– Uram! Az ön szája láthatóan tele van

koronás fogakkal. Idegölt is biztos sok

van közöttük. Ha hazaér Budapestre,

azonnal röntgeneztesse meg az összes fogait,

amelyikben a gyökércsatorna fekete,

azonnal kihúzatni, sőt a koronásokat

is...19 fogamat húztak ki kettes-hármas

turnusokban. Minden széria után jobban

lettem, úgyhogy már-már járni is tudtam,

ha bottal és sántítva is.”

Így vette kezdetét egy hosszú, több évig tartó gyógyítási

kísérletezgetés világháborúval, Budapest

ostromával, visszatérő szuicid gondolatokkal és

egyéb megpróbáltatásokkal.

133

művészet

„1936 nyarától 1948 teléig, tehát közel 12

évig orvosi műszóval: „potenciális beteg”

maradtam. Torzító sokízületi gyulladás,

reuma, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj,

bőrgombásodások, idegösszeomlás

körüli állapot – szinte mindegyik gyógyíthatatlan.

Feküdtem négy kórházban,

két klinikán, otthon hónapokig kezeltek,

legalább 18 orvos, tanársegédek sora,

egyetemi tanárok... – eredménytelenül.

Két évig teljesen járásképtelen voltam:

hordágy – mankó!...„

A háború után a húgához, Kiskőrösre költözött,

ahol hónapokig inkább csak feküdni tudott, járni

alig. Az orvosai már lemondtak róla, néhány évet

jósoltak neki hátra. Ekkor 43 éves volt. De itt találkozott

azzal az orvossal, aki a kezébe adott egy

könyvet és vele TSK számára az öngyógyítás esélyét

is.

„Mikor előadtam hosszú kórtörténetemet,

az orvos így szólt:

– Na, te szegény ember! Veled már megcsináltak

mindent, amire az európai orvosi

tudomány csak képes. Hát próbáljunk

valami egész mást. Átnyújtott egy könyvet.

– Olvasd el, és gyere vissza két nap

múlva.

Nézem a könyvet: Selva Raja Yesudian:

SPORT ÉS JÓGA. Elolvasom. Visszamegyek

hozzá.

– Szép ez nagyon, de nekem meg van tiltva

a mozgás!

– Hát majd én megengedem.”

Selva Rayan Yesudian és a Sport és jóga

Budapesten 1941-ben megjelent egy könyv, Sport

és jóga címen. Három hónap alatt elfogyott az első

kiadás ötezer példánya, és alig másfél évvel később

már a 9. kiadást érte meg. Azóta több mint

húsz nyelvre fordították le, és napjainkig több mint

4000000, azaz négymillió példányt adtak el belőle

a világon.

A könyv szerzője Selva Rayan Yesudian, egy madraszi

(mai nevén Chennai), dél-indiai keresztény

(Yesu dian – Jézus szolgája, az ő útját követő) orvos

dinasztia sarja, aki 1938-ban 22 évesen érkezett

Magyarországra, hogy a családi hagyományt folytatva

orvosnak tanuljon, és megismerje az európai

mozgás, sport kultúráját. Tíz hónap alatt tanult meg

magyarul. Itt tartózkodásának második évében

ismerkedett meg Haich Erzsébettel, aki jól ismert

zongoraművész, szobrász, író, és az adott korban

spirituális gondolkodóként tekintettek rá Budapesten.

Az ő szellemi, anyagi és nem utolsó sorban

kapcsolati tőkéjének köszönhetően jelent meg a

könyv 1941-ben. 1942-ben együtt alapították meg

Európa első jógaiskoláját Magyarországon, Budapesten.

Közös tevékenységüknek köszönhetően és

a könyv hatására több ezren, egyes adatok szerint

több mint tízezren jógáztak a negyvenes években

Magyarországon, legtöbben a fővárosban. 1948-

ban, a kommunista fordulat évében kényszerültek

elhagyni az országot, Svájcban telepedtek le.

Rácsodálkozom sokszor, hogy lehetett az, hogy

megjelent egy könyv a háborúba sodródó Magyarországon

1941-ben, egy teljesen ismeretlen, idegen

témában (jóga), és emberek ezreinek az életét, felfogását

változtatta meg. Yesudian, könyvének köszönhetően

azonnal ismertté és népszerűvé vált,

vele készített interjúk jelentek meg a legolvasottabb

lapokban és a rádióban. A Zeneakadémián is tartott

előadást a jógáról. A katonák magukkal vitték

és használták is a Don-kanyarban a Sport és Jógát.

Többen vallották, hogy a könyvnek köszönhető a

túlélésük… Teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a

magyarságot tekinti hídnak Nyugat és Kelet között.

1938 és 1948 között, tíz évet élt Magyarországon.

A 20. századi magyar történelem legzordabb, legtragikusabb

tíz évét élte át és túl. Úgy, hogy végig

kitartott hite és küldetése mellett. Indiai származása

ellenére szerették és tisztelték, és ő rokonságot

érzett a magyarokkal. Mély lelki közelséget.

A jóga-kor

„Áttanulmányoztuk együtt az alaplégzés

leírását, és az ő utasításai és vezetése

szerint elkezdtem a jógalégzéseket.

134

művészet

Persze, én bizalmatlan és hitetlen voltam

ekkor is – annyi kudarc után! Csak próbából

kezdtem el... – két hétre!

Elámultam! És naponta egyre jobban ámultam.

Minden panaszom elmúlt. Betegnaplóm

csupa negatív jel.

Hogy jogos kétkedésemet ellenőrizzem,

két hét múlva abbahagytam a légzéseket.

És visszamentem a régi kezelőorvosomhoz.

Katasztrófa! Minden panaszom kiújult.

Ekkor kénytelen voltam elhinni, hogy a

jógalégzésektől lettem jobban. És most

már erős meggyőződéssel folytattam napi

légzéseimet.”

Ez volt az a meghatározó élmény, aminek hatása

alatt Tamkó Sirató Károly elindul a jóga útján. Képezte

magát, rendszeresen gyakorolta a légzés mellett

az ászanákat is. Minden fellelhető jógával kapcsolatos

könyvet összegyűjt és elolvasott.

Kedves Olvasó! Álljunk meg újra! Csak egy kilégzésnyi

időre. Emlékezzünk vissza arra a képre,

amikor TSK a Párizs-Budapest vonaton ült, 1936-

ban. Tizenkét év kellett a talpra álláshoz, amihez

őt Yesudian Sport és jóga című könyve indította

el. Nincs adat arra, hogy személyesen találkoztak

volna. Valószínűbb, hogy nem, hiszen 1948-ban,

amikor TSK találkozott a könyvvel, Yesudianéknak

el kellett hagyniuk az országot. Később egy hozzá

írott verssel fejezte ki háláját:

Hogy köszönhessem meg:

meggyógyítottál

és új emberré építettél engem!

Nyavalyáim

panaszaim

gyengeségeim

megszámlálhatatlanul sokasodtak!

– Most panasztalan vagyok. Egészséges. Erős!

Orvosokra

gyógyszerekre

írokra

vajákokra

bedörzsölésre

és borogatásra

millió időt, pénzt és erőt tékozoltam!

– Most ragyogok mindezek nélkül!

És béthelt rágtam

füstöt szívtam

kávét szürcsöltem

s alkoholt.

– Most levegő az üdülésem!

Gyűlölködtem

Bosszút forraltam.

– Most békés vagyok és nyugodt!

MILARASPA MÁSODIK ÉNEKE

Selva Raja Yesudiannak küldtem

1952 halak havában.

Üdv Néked Mesterem

hogy rám hullattad tudásod nagy fényét!

Üdv Néked

köszönet

és ezer jóga-mudra!!

Hogy mondhassam el mindazt

amit énvelem tettél?

Jajgattam

és másokat kértem.

– Most mosolygok és én segítek másnak!

Kétség fojtott

örökös bánat

és céltalannak láttam mindent...

– Most fényben csillog a világ előttem!

Öreg voltam

135

művészet

fakó

és fáradt.

– Most friss vagyok, piros és fiatal.

Rád hallgattam

szavaidat én híven követtem

s Te új emberré Teremtettél engem!!!

Nincs a császárnak orvosa Pekingben

aki mindezt nyújthatta volna nékem

nincs főpap hét országban

aki mindezt nyújthatta volna nékem.

Nincs gyógyfű száz határban

ami mindezt nyújthatta volna nékem.

A föld minden kincsét

jelentéktelen semmiségnek érzem

ahhoz képest, amit énvelem tettél.

Nincs ember-mérték

mely méltó lenne Hozzád!

Minden reggel

ahogy lótusz-sziromba hajlik térdem

Te vagy az első sóhajtásom:

Áldjanak meg a Hatalmak

a Legnagyobbak üdveivel Téged!

Teljesült óhajaid erdejében

járj utolsó lépésedig!

Aztán pedig

ú g y l e g y e n a h o g y t e á l m o d t a d !

az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számába

„A hatha jóga” címen, Dr. Tamkó S. Károly néven,

ami jelen korunkban is érvényes tanulmány!

Ahogy elkezdte a jógagyakorlást (amikor csak

tehette, a szabadban!), komolyan elmerült annak

bölcseleti tanításában is. Ehhez még szanszkritül

is tanult. A jóga alapszövegeivel való ismerkedés

is jógafoglalkozásainak része volt. Iskolája akkoriban

ritkaság számba ment. Kezdetben idegenkedés,

bizalmatlanság fogadta, majd egyre népszerűbbé

vált. „Ne légy többet beteg!” című (most is kéziratban

lévő) művének fejezeteiből és a Korforduló

című önéletrajzi szövegéből megismerhetjük gyógyulásának

fázisait. Komolyan foglalkozott egy saját

jóga könyv megírásával, ami sajnos csupán terv

maradt.

„Tamkó öregkori lírájának egyik kulcsa

a jóga-korszak idején bekövetkezett

szemléletváltás, a korábbi biologista attitűdök

sajátos rendszerbe szerveződése.”

Egy lelkében mindig avantgárd költő, életének egy

válságos szakaszában találkozott egy több ezer éves

rendszerrel, a jógával, és lett egyre jobban elhivatott,

lelkes gyakorlóvá, majd oktatóvá. Példaértékű

számomra ez a drámai fordulatokban bővelkedő

emberi és költői sors, ami Tamkó Sirató Károlynak

jutott. A legreménytelenebb helyzetből is fel tudott

állni, majd nem csupán költészetével, hanem személyes

példáján keresztül is tanított és reményt

adott, és ad most is. Negyven éves korában orvosai

már lemondtak róla. De találkozott a jógával, és 75.

születésnapja előtt pár héttel ment el. Ránk hagyta

ezt a történetet, ahogy a verseit, tanításait. Ajándék

nekünk.

Szinte ismeretlen a Tamkót szerető olvasók többsége

előtt is, hogy milyen fontos szereplője, szakértője

lett ő a magyar jóga világának az ötvenes évektől

élete végéig. Először a gyógyulásán csodálkozó

orvosai küldtek hozzá pácienseket, akiknek megtanította

saját öngyógyító jógamódszerét. Sokat írt

erről, interjúkban is beszélt róla. Ő írta az ötvenes

évek egyetlen jógáról szóló ismeretterjesztő cikkét

Végül egy epizód Tamkó Sirató Károly, a költő, a

jógi életéből:

„Ifjúkori ismertségünk segített ahhoz,

hogy mint az Élet és Irodalom főszerkesztője

még szorosabb kapcsolatba kerültem

Tamkó Siratóval. Akkor éppen a

hatha jóga megszállottja volt: azt hiszem,

nemcsak azért, mert ízületi betegségét

jógával gyógyítja, hanem jógastúdiót is

136

művészet

nyitott, s az akkor gyanúsnak minősített

filozófiai háttérrel terhelt jógát, mint

sportgimnasztikát próbálta elterjeszteni,

s ebből megélni… Az 1960-as évek végén

Charles felkeresett a szerkesztőségben.

Akkor már több versét közöltem a lapban.

(Nyugodtan mondhatom: huszonöt év

hallgatás után az ÉS-ben kapott először

nyilvánosságot.) Kicsit félszegen, mármár

alázatosan sündörgött be, s megállt

íróasztalom előtt kétsoros zakójában:

„megengeded, hogy fejre álljak?”– Szemem

se rebbent, úgy válaszoltam. „Természetesen.

Ha kedved van hozzá, állj fejre!” …

néhány perc fejenállás után átnyújtotta

Emelkedés című versét, amelyet némi töprengés

után elfogadtam közlésre, s hamarosan

megjelent az Élet és Irodalomban.

a boldogsághoz elrepít !

egy szép agy itt

S egy jó agy itt

egyszer tán eddig elsegít

Jó szerencséd

izmodba tetterőt feszít

A jó légzés

a nyert ügyekkel felderít

Egy jó ügyvéd

a szenvedéstől mentesít

Egy jó orvos

életre kelt és lelkesít

Egy jó vers

A Transp 3-as szállítószalag „dallamára”

EMELKEDÉS

fotó: mediaklikk

forrás: Élet és Tudomány 1966. 2. szám 745. p.

Hivatkozások:

1. Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége

1989. szeptember 16.

2., 3. „ Harmic évig nem írtam verset” – Bánki Ilona interjúja Tamkó

Sirató Károllyal (Kritika, 1980./2.)

4., 5., 6. TSK: Pályám emlékezete – Korforduló (részlet)

7. Aczél Géza: Kortársaink: Tamkó Sirató Károly 145.o

8. Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége

1989.szeptember 16.

Hare Om! Gondoljunk hálával és tisztelettel az előttünk

járókra! ▯

137

művészet

művészet

Zumpf András

Talált fal

Új, mintegy 400 méter hosszú falfelületet találtak a sasszemű, leleményes falfirkászok! Az óbudai street art,

underground vizuális kultúrában évek óta meghatározó szerepet töltenek be a különböző legál és kevésbé engedélyezett

falakra fújt graffiti munkák, a tag-ektől, a kalligrafikus betű-kombinációktól az egyszerű rajzokon

át a fotórealisztikus képekig.

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Budapesten

elsőként, és egyelőre úgy tűnik utolsóként, már

2012-ben felismerte, hogy az egyre burjánzó, sokak

által bírált folyamatot célszerű normális mederbe

terelni, ezért engedélyezte néhány felületre a graffitik

fújását. Az utcai művészek azóta is élnek ezzel a

lehetőséggel. Különösen nagy nemzetközi hírnevet

szereztek az ún. „Fila legál falak”.

Sajnos az ismeretlenségbe burkolózó, világhírű angol

graffiti és performance művész, Banksy, valamennyiünk

nagy szomorúságára, még nem fújt oda

néhány polgárpukkasztó stencilt. Ja, és egy rozoga

bringát sem támasztott a kőrisfákhoz.

A hazai és nemzetközi graffitis szcénát alapvetően

a társak, a crew-k, a csoportok és a nézők elismertsége,

a minél nagyobb publicitás, az új felületek állandó

keresése mozgatja, élteti, határozza meg.

A sok vitát generáló Római-part rekonstrukciója,

kiemelten a gát projekt egyik része a Dunába folyó

patakok megerősítése (például a Barát- patak), torkolati

védművek építése. Ezek közül is legnagyobb

az Aranyhegyi-patak megerősítése, egy épülő támfal

az északi partoldalon, a Szentendrei úttól nyugatra.

Hiszen a 2013-as árvíznél a Duna majdnem

átszakította a gátat, elárasztással fenyegetve a Mocsáros-dűlőt.

A munka 2019-ben el is kezdődött, de

miután a harmada elkészült, a kivitelező Swietelsky

cég az év végén nagy hirtelen ott is hagyta a

terepet. Mint kiderült, Aquincum környezetében

elég sűrűn megtalálható régészeti problémák miatt.

Több sem kellett a graffitiseknek, futótűzként terjedt

a hír, hogy van itt egy vadi új fújható felület,

ahol zord őrzővédők nem fogják akadályozni a

munkát, tehát nem kell fejvesztve menekülni, elfutni.

A falfirkászokat egyáltalán nem érdekelték a mélyépítő

szakma csemegéi, a technológia újdonságai,

139

művészet

konkréten a szádfalazás, a résfalak, a talpgerenda,

a zsaluzott vasbeton támfal építése. A lényeg, hogy

ott van. Hogy jogilag kié, senkit sem érdekel, csak

fújni lehessen!

Őket néhány prózaibb, kétségtelenül gyakorlatias

dolog vonzotta a terepre, fújható, sima, homogén,

betonszürke felület, 69 darab 6 méteres tábla, több

mint 400 folyóméter hossz, 2 méteres magasság (ezt

még a lányok is felérik), így a teljes felület meghaladja

a 800 m2-t, és mindez érintetlen, szűz falfelület.

Ez a graffitisek álma!

Ráadásul a támfal előtt naponta többször is elgurulnak

a nemrégiben felújított Budapest-Esztergom

vasútvonal igazán szemet gyönyörködtető szerelvényei.

Akik az északi oldalon ülnek, néhány

másodpercig élvezhetik a növényzet takarásából

előbukkanó, közel 30 méterre lévő rajzokat. Ezek

ugyan nagyságrenddel kisebb vizuális élményt

nyújtanak, mint a H5-ös HÉV Filatorigát megállójánál

lévő munkák, de a híre ennek ellenére gyorsan

terjedt.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a terület

könnyen megközelíthető nyugatról – ami az Óbuda

vasúti megállót jelenti –, a Zsófia utca végétől vagy a

Keled utca felől, míg a keleti végéről az Aquincumi

HÉV megállótól a Vasút utcai sáros földúton. Igaz,

hogy innen majd 1 km-t kell cipelni a kannákat.

A graffiti szcénában több állandó, vissza viszszatérő-vita

borzolja, osztja meg a writereket. Az

egyik ilyen, hogy mi is az igazi, az eredeti graffiti?

A konzervatív, klasszikus, ortodox felfogás szerint

csak a kalligrafikus betűrajzok az igaziak. Tehát

szóba sem jöhetnek az egyszerű rajzok, karakterek,

figurák, portrék, RIP falak, masterpiecek, vagy

vegyes (betű, karakter) falak. Ez a polémia akkor

csúcsosodott ki igazán, amikor Taker néhány évvel

ezelőtt fotórealisztikus stílusban (a nézők, laikusok,

graffiti kedvelők döntő többsége szerint művészi

módon) felrajzolta Bud Spencer emlékfalát a Filán,

amit aztán az ellenzők durván át is festettek. Tamás

azóta sem örvendeztet meg minket művészetével.

Az Aranyhegyi-patak graffitizett támfalát 2020-ban

kétszer, februárban és novemberben is végigfotóztam.

Az első, 2019-es év végi hullámban a pionírok

önfeledten dolgoztak, akik bátran foglalhattak

területeket, akár több táblányit is, nem zavarták

egymást, nem volt hiány a felületekben, és nem kellett

törődniük az alapozással sem. Jellemző, hogy

szinte valamennyi stílus képviselői fújtak, az egyszerű

betűktől, a kusza betűsorokig. Igazi csemege

lehetne egy graffiti stíluselemzőnek ennek a falnak

a pontos átbogarászása.

Február 19-én összesen 65 db falfelületet számoltam

meg, ebből 2 kifejezetten rajz, és 3 db vegyes

(figurával kiegészített betű) volt a támfalon. Azaz

a kalligrafikus firkák aránya 92%, alapvetően érvényesültek

az ortodox elvek. Leginkább wild-style

rajzok találhatók, nyilakkal, lángnyelvekkel, csillagokkal,

pöttyökkel, javarészt 3D árnyékolással.

Az egyik rajz silány naiv stílusban készült, kifejezetten

obszcén, pornográf tartalommal. Ilyen

140

művészet

vállalhatatlan firkálmányt eddig egyetlen Óbudai

falon sem találtam az elmúlt 7 évben. Természetesen

a szokásos feliratokat is láttam, szignókat,

dátumokat, világrengető filozófiai tartalmú sorok

azonban nem kerültek a falra.

Időközben a kivitelező komoly tereprendezést végzett

a támfal patak felőli oldalán, feltöltötték a talajt

egészen a talpgerenda felső szintjéig, ezzel a nyugati

végen 2 rajzot is eltakartak.

A második fotózáskor, november elsején már

„csak” 54 rajzot találtam, köszönhetően a tereprendezésnek,

valamint annak, hogy egy rajzot rendesen

túlméretezett a graffitis, így majdnem 3 tábla

hosszúra sikerült ez a nem túl részletes betűsor,

vagyis 36 m2-es lett a végeredmény. Szerencsére az

általam erősen vitatott naiv rajz is végképp eltűnt

a süllyesztőben. A kalligrafikus betűsorok aránya

tovább nőtt, jelenleg csak 2 figurás rajz van a támfalon.

Minden falfirkász tisztában van azzal, ha elkészült

a mű, le is fotózták, és levonultak a terepről, bármikor

jöhet a következő akció, és ráfújhatnak az előzőre.

Ezt senki nem veheti rossz néven. Persze vannak

megbecsült writerek, akik rajza akár évekig is háborítatlanul

látható. Ennek ellenére sok munka február

óta változatlan formában látható a támfalon.

Feltételezem az árvédelmi támfalat megrendelő

vízügyi szakemberek, tervezők, vagy kivitelezők

nem gondoltak arra, hogy milyen jót tesznek Óbuda

street art kultúrájának, a graffiti writereknek,

ezzel a hatalmas falfelülettel. Várom, hogy néhány

rajzoló guru (például Fork, Void, Greeno gonosz) is

felfedezze a támfalat. Előbb-utóbb a maradék 2/3

részt is be kell fejezni, a hatékony árvízvédelem érdekében,

tehát tovább nőnek a lehetőségek!

Minden adott ahhoz, hogy ez a fal is a legálisan firkálhatók

közé kerüljön. ▯

141

művészet

142

művészet

irodalom

HALMAI RÓBERT

Tikkasztó hőség

Regényrészlet

N

em tudok hozzászokni ehhez. Reggel fél kilenc, és már folyik rólam a víz. Megnézem megint a

hőmérőt az ablakban. Ugyanannyi, mint az előbb. Kinézek a piac felé, sehol senki. Az árnyékoló

ponyvái porosan lógnak. Verebek ugrálnak a padon. Gaz veri fel a járdaszigetet. A buszmegállóban

a szemeteshez napok óta nem nyúlt senki. A csarnok üvegajtajára ragasztott piros plakátok

teljesen kifakultak már. Ez a hőség tönkretesz mindent. Nem lenne szabad hagyniuk. A végén még azt hiszik

róluk az emberek, hogy semmivel sem jobbak az előző garnitúránál.

Hőhullám érkezik délről, az Adria felől. Kánikula lesz a következő napokban, az észak-afrikai eredetű

légtömeg várhatóan hosszú időre megül a Kárpát-medencében. Felhősödés csak elvétve lesz, csapadék kizárt.

Egyre aggasztóbb méreteket ölt az aszály, a mezőgazdaság új kihívások előtt áll. Az őszi búza kiszáradt. Csak

az árpa marad meg tavaszra, de abból is alacsony lesz a terméshozam.

Hanna a konyhában ücsörög, én az ablaknál állok. A bögrét kavargatja már percek óta. A kanalat a bögre

falához üti, éles csörömpölés. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Fel kell hívja magára a figyelmet. Én nyugodt

vagyok, igyekszem, hogy annak látsszak, azt hiszem, sikerül.

Kikapcsolom a tévét. Legalább az áramszolgáltatás helyre állt tegnapelőtt, így végre újra értesülhetünk a

hírekről. Alig múlt kilenc, és már nem lehet megmaradni a lakásban. Leeresztem a redőnyöket. Melegfront az

év végén. Nem mintha eddig fáztunk volna. Lassan már azt sem tudjuk, mit jelent fázni. Megszoktuk ezt is,

ahogy minden mást az utóbbi években.

Csak azt nem tudom megszokni, hogy Hanna már napok óta eltűnik hosszabb-rövidebb időre. Most is épp

a cipőjét húzza. Leugrik boltba, csak a fodrászhoz megy, ilyeneket mond. Nem hiszek neki. Mióta bevezették

a jegyrendszert, alig lehet kapni valamit. És a mágneskártyát is itthon felejti néha. Anélkül pedig nem adnak

neki semmit. Órákat tölt valahol máshol, talán valaki mással. Titkol valamit előlem. Olyan, mintha nem is a feleségem

lenne. Nem tudok hatással lenni rá, akármit is csinálok. Azóta az eset óta pedig végképp elvesztettem

őt. És ma is elmegy, ma, amikor pedig együtt kellene legyen a család.

Becsapódik mögötte az ajtó, el sem köszön. Kilesek a kisszobából a redőny résein. Látom az alakját, a járdán

az árnyékát, ahogy távolodik. A parkoló felé indul, a sátortábor mellett a hév megálló irányába. Aggódom

érte. A hírekben mondták, hogy mióta pár hete áttörték a határkerítést, és tábort vertek szinte mindegyik

nagyobb városban, megugrott az erőszakos cselekmények száma. És még a kijárási tilalom kiterjesztése sem

javított a közbiztonságon. Jobb, ha elkerüli őket. Vigyáznom kellene rá.

Ahogy gyorsan elindulok, belerúgok a kiságyba, éles fájdalom hasít a lábujjamba. Kicsúszik egy káromkodás,

nem szeretem ezt, jobb a szánkat is és a lelkünket is tisztán tartani. Megtámaszkodom a rácsos ágyban és

mozgatni kezdem, tompább már, lassan elmúlik. Mióta elvetélt, nem engedte kidobni a gyerekágyat. Dühös

vagyok, hogy ebben Hannára hagytam a döntést. Majd holnap megoldom ezt is.

Felhúzom gyorsan a tornacipőt, és úgy, ahogy vagyok, félmeztelenül utána szaladok. A szentháromság

templom mellett látom meg, nem akarom megzavarni, messziről figyelem. Egyszerre aggódom érte és haragszom

rá a titkai miatt. Hogy vannak titkai. Nem balra, a hév megálló felé, hanem jobbra fordul, a családvédelmi

hatóság irányába. A fegyveres őröket elkerüli, az út túloldalán megyek utána, távolról követem. Talán a

meleg miatt üresek az utcák, pedig mióta a tömegközlekedést is leállították, jobb híján mindenki gyalog megy

mindenhova. A házfalak árnyékába húzódok, ő a tűző napon siet.

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy teheti meg ezt velem annyi év után. Mindig mindent megadtam

neki, amit csak kért. És most ezt teszi. Egy idegennel találkozik lopva, titokban. Kicsit lemaradok tőle, de nem

is baj, nem szeretném, ha észrevenne. Ha a kereszteződésben egyenesen továbbmegy, az ellenőrző pontnál

úgyis megállítják. Furcsa, de ez most megnyugtat. A hivatali negyedbe nem léphet be. Faggatni kezdenék a

katonák, talán még meg is motoznák. És akkor hirtelen ott teremnék, és megmenthetném őt a letartóztatástól.

Biztosan hazaengednék velem, még ezek a fiatal kölykök is tudják, hogy hiába lóg a vállukon a fegyver, a

nemzet alapját a család jelenti. A család alapja pedig a családfő tekintélye. És Hannának otthon van a helye.

Meglep, hogy hirtelen, még a kereszteződés előtt balra fordul a sikátorba, az iskola romjai felé. Pár percre

elvesztem a szemem elől, már kezdek megijedni, amikor a keresztény mártírok szobra mögött, az iskola előtti

játszótéren látom meg. Az egyik hintában ül, cigarettázik. Lábával a kórókat rugdossa. Biztos vagyok abban,

hogy vár valakit. Leülök a kiszáradt szökőkút peremére, hátamat égeti a nap. Míg Hanna egyik slukkot szívja

a másik után, én a kordonra ragasztott megfakult fotókat nézem, a mécsestartókra rakódott port, az aszfaltra

folyt viaszt, a kiszáradt virágokat. Alig egy éve történt, és már mindenki elfeledkezett szegény gyerekekről.

Nem tudom, meddig ülünk ott, én a szökőkúton, ő a hintában. A kavicsokat rugdosom a cipőmmel, a villanyoszlopokon

mozdulatlanul lógó nemzeti színű lobogókat, a csonka rádiótornyot bámulom a hegyen, amikor

a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Megérkezett végre, akivel itt van titkos találkája. Óvatosan arra

fordulok, és Hannát látom, ahogy a tér túlsó felén befordul a sarkon és eltűnik a szemem elől. Felpattanok,

de megcsúszok a kavicsokon, hosszú perceknek tűnik, mire visszanyerem az egyensúlyom és utána rohanok.

Befordulok a sarkon, és földbe gyökerezik a lábam. Eltűnt. Nyoma veszett. Mintha soha nem is lett volna a

feleségem.

Kapkodom a fejem. Egyik háztól a másikig, egyik fától a másikig, a rozsdás tűzcsapra nézek, igyekszem

belesni a kapualjak árnyékába. Nem mozdulok, hátha akkor ő mozdul meg. Már nem is tudom, mi lenne

a jobb, ha tényleg eltűnne, vagy ha egyszer csak előbukkanna az egyik autó mögül. Elindulok a múzeum

felé, lassan megyek, a legkisebb mozgást sem akarom elszalasztani, minden lépéssel egyre feszültebb leszek.

Mintha ő lesne rám az ablakokból, mintha minden kapuban ő várna, érzem a jelenlétét. Tele van az utca a hiányával,

és ettől egyre inkább olyan, mintha tényleg itt lenne valahol. Már majdnem a főútnál vagyok, amikor

az egyik kapualjba beránt egy kéz, csavar egyet a karomon, és maga előtt beljebb lök, a ház belső udvarára.

A döbbenettől mozdulni sem tudok. Az udvar valamikor kellemes, enyhet adó kis kert lehetett. Lugas

144

irodalom

fakeretét látom, elkorhadt fákat, egy fémkeretes padot, amelyikről lepattogzott a festék, pár csenevész rózsabokor

gallyait mellette, az egyik sarokban egy csapot, sárga víz csöpög belőle, a falhoz egy talicska tolva,

benne gereblye és ásó, mögötte bontott tégla, tőle jobbra egy szőnyegporoló, hátul komposztálóláda, mellette

paradicsomkarók, egy kis üvegház betört üvegekkel. És a kiszáradt füvön gyerekek játszanak. A talicskába

egy kislány mászik éppen, a csap alá egy kisfiú hajol, a paradicsomkarók között gyerekek kergetőznek, az

udvarra néző ablakok párkányán és a lakásokba vezető lépcsőn ücsörögnek, nevetnek, visítanak, sírnak vagy

csak csendben nézelődnek. Néger gyerekek. Vastag, fekete hajú arab gyerekek. Keskeny szemű, sárga bőrű

gyerekek. Vékony hajúak, magas homlokúak, nagyorrúak, vastag ajkúak, nagy fülűek. Mások, mint amilyenek

a mi gyerekeink.

Közben Hanna áll mellettem és arról beszél, hogy nem akarta, hogy lássam ezt, mert tudja, mit gondolok

róluk. Hogy olyannak látom őket, mint a sáskák, akik letarolják a kultúránkat, hogy csak az erőszaktevőket

látom bennük, akik miatt már élni sem lehet ebben az országban. De nézzek csak rájuk, tényleg ők jelentik a

legnagyobb veszélyt? A szíve szakad meg. Ki tudja, honnan jöttek, mit éltek át, háborút, borzalmakat, kegyetlenkedést,

elvesztették a családjukat, nem maradt semmijük. Két hete jár ide titokban, és segít nekik, eteti őket,

játszik velük, megérdemlik ők is az esélyt. Legalább ma legyek kicsit megértő, kéri.

Nézem őt és nem értem. Mintha nem ismerném, mintha soha nem is ismertem volna, mintha nem is a

feleségem lenne. Egyszerűen nem érti, még mindig nem érti, mi miért történt úgy az utóbbi években, ahogy

történt. És már nem is akarom megmagyarázni neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha egy vadidegen pasival

találkozik a játszótéren, ha félrelép, ha átver, ha mással dug a hátam mögött. Azzal tudtam volna mit kezdeni.

Ezzel csak egyet tehetek.

Karácsony van, az isten szerelmére, kiabálja utánam, miközben kilépek a ház kapuján és balra fordulok.

145

irodalom

tudomány

Kemény Vagyim

Óbudai robotok

Interjú Haidegger Tamással

Dr. Haidegger Tamás a Műegyetemen űrrobotkarok irányításából szerezte villamosmérnöki diplomáját, majd

egy agysebészeti robot fejlesztésbe kapcsolódott be az amerikai Johns Hopkins Egyetemen. Doktori disszertációját

sebészrobotikából és távsebészetből írta. Az Óbudai Egyetem Kutató és Innovációs Központ (EKIK)

főigazgatója. Kutatási projektjei a robotsebészet, az űrtávsebészet és az orvosbiológia területeit érintik. Vele

beszélgettünk az Óbudai Egyetem átalakulásáról, kutatásokról, innovációról.

Hogyan tud felkerülni a világ kutatóműhelyeinek

innovációs térképére az Óbudai Egyetem?

Az a jó hírem, hogy már fent vagyunk azon a bizonyos

virtuális térképen! A legfontosabb, hogy

legyen az adott műhelynek olyan területe, amelyben

módszertanilag vagy tematikailag fel tud

mutatni speciális tudást, és ez eredményekben is

jelentkezik. Az elmúlt 10 évben az Óbudai Egyetem

nagy változáson ment át, döntően az oktatásra

koncentráló főiskolából átalakultunk a kiválósági

szempontokat figyelembe vevő, kutatás-fejlesztést

is magába foglaló egyetemmé. Egyrészt az oktatói

gárdának el kellett mozdulni tudományos-kutatási

irányba, másrészt olyan új embereket alkalmazott

az egyetem, akik már ennek az új programnak a

megvalósításában tudtak segíteni. Erre a bázisra

épülve már elindulhatnak új innovációs programok,

amelyek szép lassan nemzetközi szinten is jól

látható eredményeket hoznak. Ennek legjobb közvetlen

visszaigazolása az élő nemzetközi szakmai

kapcsolatok és futó K+F+I projektek.

Az a hely, ahol most beszélgetünk (a Bécsi úti kampusz

központi laborja), nagyon jól példázza a változást:

az Egyetemi Kutató és Innovációs Központot

(röviden: EKIK, http://ekik.uni-obuda.hu/) 8 éve

alapította Prof. Rudas Imre akkori rektor, azzal a

céllal, hogy összefogja, koordinálja az egyetemen

zajló kutatásokat; határozzon meg irányokat, amelyek

kijelölik a fontosabb kitörési területeket a következő

évekre; ehhez biztosítson infrastruktúrát,

vonjon be kutatókat. Ha hagytuk volna a kutatásokat

az addigi mederben folyni, akkor a karokon zajló

kisebb projektekből nem, vagy csak sokkal lassabban

alakultak volna ki piacképes, világszinten

is számon tartott történetek, hiszen ott a fő fókusz

a hallgatók oktatási igényeinek kiszolgálása, és a

képzési portfólió folyamatos fejlesztése.

Az első öt év kezdeti szárnypróbálgatásai után kialakult

a megfelelő strukturális és személyi feltételrendszer

ahhoz, hogy a kutatás-fejlesztés-innováció

igazán beinduljon az EKIK-ben.

Hogyan tudnánk megkülönböztetni ezt a három,

szorosan összetartozó fogalmat?

Amikor kutatásról beszélünk, akkor általában a

háttértudást jelentő, a további fejlesztésekhez szükséges

matematikai, informatikai, mérnöki alapokat

nyújtó vizsgálatokra gondolunk. Az ilyen nagy kutatások

szokták a tudományegyetemek karakterét

meghatározni, években-évtizedekben mérhető az,

hogy olyan eredményei legyenek ezeknek, hogy a

végén, ha áttételesen is, de hozzanak valamilyen

kézzelfogható (értsd: gazdasági) hasznot. Az Óbudai

Egyetemnek nem adatott meg, hogy ezeket a

nagyobb szabású, hosszú távban gondolkodó kutatásokat

futtassa. Sokkal jobban tudunk koncentrálni

az alkalmazott kutatásra, ipari fejlesztésre, ráadásul

a tudományfinanszírozás európai és állami

modelljei is olyan kutatásokat támogatnak, amelyek

rövid távon tudnak csatlakozni piaci mechanizmusokhoz.

Nagyrészt a kari szinten bejáratódott kapcsolatrendszer

termeli ki a K+F együttműködéseket

az oktatás számára is hasznosítható pályázatokból

vagy direkt ipari megrendelésekből. Az innovációs

folyamatok már ezektől elválnak, hiszen ott a cél a

konkrét új szellemi alkotás termékké fejlesztése, és

az ehhez szükséges teljesen egyedi folyamatok kialakítása

és fenntartása.

Nem szokott ebből gond lenni, hogy a pályázati

kiírások, vagyis az egyetemhez, a tudományos logikához

képest külsődleges tényezők határozzák

meg a kutatások jellegét?

Az alulfinanszírozott kutatói szféra, az alkalmazott

kutatások világa ilyen: tudni kell alkalmazkodni.

Éppen ezért rendezkedtünk be ütőképes kutatói

csapattal, eszközparkkal, hogy tudjunk reagálni.

Az évek során rengeteg mérnöki problémát oldottunk

meg, felgyűlt a tudás, kialakultak sablonok,

keretrendszer szintű megoldások, így azt tudom

mondani, hogy szinte bármilyen új megrendelésnél

60-70%-ban tudunk a meglévő tudásra, korábbi prototípusra,

szoftverre támaszkodni, már csak a maradék,

termékspecifikus részt kell hozzátennünk.

Hogy a végén egy autonóm targoncarendszer lesz,

vagy egy vérszállító drónhálózat, a robotikai eszköz-

és tudáskészletünk szempontjából hasonló nehézségű

feladat.

147

tudomány

Ha jól értem, éppen ez a fajta rugalmasság az új

elem az Óbudai Egyetem, az EKIK működésében.

Igen, az első öt évben létrehoztuk azt az infrastruktúrát

és azt a tudásbázist, amely alkalmassá tesz

minket arra, hogy ne kelljen egy konkrét pályázatra,

megrendelésre várni, mert csak ahhoz értünk,

hanem olyan különböző szolgáltatásokat tudunk

értékesíteni, amelyek egészen sokféle probléma

megoldásához tudnak kapcsolódni. Konkrétan például

egy európai partner megkeresett minket, mert

olvasta a referenciáink között, hogy intelligens

mechatronikai eszközök fejlesztésében kompetenciával

rendelkezünk, eddig már fejlesztettünk

autóalkatrészt készítő cégnek robotokat, drónra

szerelhető változatot és tengeralattjárón használható

rendszert, neki pedig sertésfeldolgozást kell

automatizálni. És mi fel tudjuk mérni, hogy milyen

erőforrásokat kell erre a feladatra lekötni, az eddigi

részrendszereinkből, elméleti koncepcióinkból mit

tudunk hasznosítani stb.

Mennyire lehet az egyetemistákat bevonni a kutatásokba?

És az oktatókat?

Az oktatóink nagyon elfoglaltak, országos szinten

is az egyik legnagyobb hallgató/oktató számot produkáljuk,

25 és 30 között van ez a mutatónk, ami

azt jelenti, hogy a még elfogadhatónak tartott 10-

es értékhez képest kétszeres-háromszoros a leterheltség.

A diákok pedig, döntően a bolognai rendszernek

köszönhetően gyorsított ütemű képzést

kapnak, és a tudományos-kutatói elmélyüléshez

egyszerűen nem töltenek elég időt egy témával, sőt,

igazából az egyetemen se.

Az EKIK-ben elsősorban szenior MSc-s és PhD-hallgatókat,

posztdoktori fiatal kutatókat tudunk bevonni

a programokba. Sikerült egy állandó kutatói

csapatot összehozni, így megoldódik a tudásaggregáció

kérdése is. A folyamatos kutatói-fejlesztői

munka miatt képesek vagyunk ha nem is óriási, de

a kutatói szférában versenyképesnek mondható fizetéseket

adni.

Milyen kutatások vannak az EKIK-ben?

Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat tudjunk

felmutatni, leszűkítettük a portfóliónkat:

egyrészt robotika, intelligens rendszerek, mechatronika,

másrészt orvostechnikai, harmadrészt a

kiberbiztonság a választott stratégiai területek. El

kellett engedni bizonyos témákat, például járműgyártásban

és az ehhez kapcsolódó fejlesztésekben

telített a magyar kutatói piac, agrártechnológiában

is túl nagy a belépési küszöb, ezekbe kár lenne belekezdeni

vagy komoly energiát, pénzt fektetni.

Kutatásról és fejlesztésről beszéltünk, hogyan viszonyul

mindehhez az innováció?

A valódi innováció, amelyik radikálisan átalakítja

az adott iparágat, vagy egészen új terméket állít elő,

2020 tavaszán

Az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és

Innovációs Központjában (EKIK) és a Neumann

János Informatikai Karán született

meg egy különleges berendezés megvalósításának

ötlete, illeszkedve az Egyetem

kiberorvosi rendszerek kutatás-fejlesztési

stratégiai irányához. Az Egyetem kutatói

egy olyan tömeg-lélegeztetőgép fejlesztésén

dolgoznak, amely nagyszámú, egyszerre

akár 5, 10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú

koronavírusos beteg ellátására is alkalmas

lehet, akár tábori körülmények között

is. Az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a

Bejczy Antal iRobottechnikai Központja által

kezdeményezett, karitatív, nonprofit módon

működő MassVentil Project néven futó

kutatás-fejlesztéshez március eleje óta egyre

több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari

szereplő csatlakozik. A kutatók, a járvány

rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az

idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy

minél több fejlesztőmérnököt és szakembert

tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal

gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.

148

tudomány

azaz nevezzük startup szerű kezdeményezéseknek,

most jelenik meg az egyetemen. Miközben Magyarországon

– piaci és állami segítséggel – kialakult

egy kezdetleges startup ökoszisztéma, az egyetemeken

alig jelent meg ez a fajta vállalkozói szellem.

Az olyan ötletek felkarolása, amelyektől azt várjuk,

hogy emberek százezreinek könnyíti meg az életét

és/vagy euromilliárdokat hoz és/vagy iparágakat

forgat fel, más módszertant és hozzáállást kíván az

egyetemtől.

Az elmúlt években elindult az egyetemi innovációs

ökoszisztéma megteremtése több intézményben,

így az Óbudai Egyetemen is, állami (NKFIH) támogatással.

A központi pályázati rendszer elvárja az

egyetemektől, hogy alakítsanak ki versenyképes és

élhető szellemitulajdon-kezelési szabályozást, indítsanak

be programokat, alapítsanak projekt irodákat,

hozzanak létre innovációs tanácsadói köröket,

amelyek segítik az ötletgazdákat. Az egyetemi

képzésbe illeszkedő startup kurzusokat is indítani

kellett, amelyek a Hungarian Startup University

keretrendszer segítségével megmutatják a hallgatóknak,

hogyan kell céget alapítani, miként kell a

szellemi tulajdont védeni, hogyan kell üzleti tervet

írni, milyen finanszírozási modellekben érdemes

gondolkodni stb.

Két féléves a kurzus, az elsőben az ötlet kidolgozása

a cél, a másodikban egy mentor segítségével potenciális

befektetők előtti prezentációig jutnak el a

legjobb projektek. A kezdeti számok nagyon bíztatóak,

közel 250-en vették fel a kurzust nálunk, majd

meglátjuk, hányan morzsolódnak le, hány igazán jó

ötlet születik.

Másféle tudás szükséges a jó ötlet kidolgozásához

és megint más az ötleten alapuló vállalkozás

sikeres vezetéséhez. Az elsőhöz mérnöki tudásra,

a technikai környezet ismeretére, kreativitásra, a

másodikhoz csapatvezetés, piaci ismeretek, vállalkozói

szellem igényeltetik.

Valóban. A hagyományos mérnökképzésből bántóan

hiányzik a csapatmunkára és a vezetői szerepre

felkészítés, pedig a hallgatóink zöme nem technikusként,

hanem (idővel) vezetői beosztásban fog

2020 őszén

Elektromos meghajtású, önjáró, intelligens

szervizképességű autóbusz-alvázcsalád fejlesztését

kezdte meg az Ikarus Járműtechnika

Kft. és az Óbudai Egyetem konzorciuma.

Az Ikarus közleménye szerint 841 millió forint

vissza nem térítendő támogatás nyertek

az 1,582 milliárd forint költségű projekthez.

A tervek szerint a 2023. március 31-én záruló

projekt során az alvázcsalád tagjaira különböző

hosszúságú és eltérő felhasználói igényeket

kiszolgáló autóbuszok épülhetnek,

minimális többlettervezési munka befektetésével.

Az üzemeltetési költségek a tervek

szerint jelentősen csökkenthetők lesznek

azzal, hogy az 5G kommunikáció révén

optimalizálható lesz a járművek a városi

közlekedésben való részvétele. Az Óbudai

Egyetem fogja elkészíteni az „okosbusz” és

az intelligens szervizrendszer közötti állandó

kommunikációs kapcsolatot.

dolgozni. A választható tárgyak kínálatbővítésével

tudunk erre reagálni. Saját tapasztalatból is beszélek,

van egy startup cég, amelynek társalapítója

vagyok, a HandInScan (digitális kézhigiénés minőségellenőrzést,

a kézmosás újfajta értékelési rendszerét

fejlesztették ki – a szerk.), nekem a ma már

részvénytársaságként működő cég volt az üzleti

iskolám, ha úgy tetszik. Ezért a saját kurzusomon,

a számítógéppel integrált sebészeti rendszerekről

tartott órán a robotika és a képalkotó technika,

vagyis a technológiai-mérnöki tudás átadásán túl

a befektetőkről, a piaci környezetről is beszélek,

így a hallgatók tudják értelmezni, vagy legalább is

helyén kezelni a startupok világában, különösen

az orvostechnikaiaknál röpködő dollárszázmilliókat.

Reméljük, hogy egyre több hallgató kedvet kap

majd a saját ötlet megvalósításához.

Az egyetemek együttműködése is tudna választ

jelenteni a különböző kompetenciák

149

tudomány

összekapcsolására. Ha csak Óbudára gondolunk,

az IBS vállalkozói és a Milton Friedman kommunikációs

szakemberei ragyogóan tudnák kiegészíteni

az Óbudai Egyetem mérnökeit.

Az Óbudai Egyetem nyitott minden irányú tudásmegosztásra:

még a háziversenyeinket is úgy hirdetjük

meg, hogy más egyetemekről is szívesen

látunk jelentkezőket, csapattagokat. Örülnénk, ha

beindulna valamiféle kooperáció az óbudai egyetemek

között is, ebben még van lemaradásunk, de

talán hamarosan lesz változás, ha az egyetemi élet

újra megjelenhet majd a köztereken: a kulturális

terepen lehetnek az első találkozási pontok a többiekkel.

Amiről már most be tudok számolni, az

a BME-vel, a nagyobbik mérnökegyetemmel való

mély, szerves együttműködés, úgy hallgatói, mint

vezetői szinten. Az oktatási stratégiáinkat folyamatosan

összehangoljuk, de ez igaz az innovációs

terveinkre is.

Hogyan tört ki az Óbudai Egyetem a BME kistestvére

szerepből?

Az elmúlt tíz évben tudatosan törekedtünk

arra, hogy a főiskolai múltat hátrahagyva rátaláljunk

azokra a részterületekre, amelyekben

versenyképesek lehetünk. Fontos volt a mérnöki

tudás teljességét lefedő képzési kínálat kialakítása,

az idén csatlakozó Ybl Miklós Építéstudományi

Karral ez megvalósult.

És világviszonylatban hova tudjuk elhelyezni az

Óbudai Egyetem kutatóközpontját? Milyen erősségű

a többiekhez képest?

Alapvetően átalakult a tudományos-kutatói élet az

elmúlt évtizedekben. Természetesen még most is

meg lehet nevezni a világban azt a pár helyet, ahova

egy fiatal kutató, ha hívják, gondolkodás nélkül

aláír. De ma már sokkal inkább az a mércéje a kutatóközpontoknak,

hogy mennyire és hogyan jelennek

meg a tudásmegosztás platformjain az általuk

fejlesztett programok, szoftverek, megoldások. Az

open source mozgalom radikálisan átalakította a

mérnöki tudományok világát: például január elsejétől

az Európai Unióban közfinanszírozású tudományos

munka eredményét nem lehet fizetős helyen

publikálni, annak érdekében hogy ne ragadjon

be a tudás kiadóknál, legyen része a tudományos

közösség tudásának. A magas színvonalú open

source/open access munkákkal egy kisebb központ

is ki tud tűnni az átlagból.

150

tudomány

Az Óbudai Egyetem és a jövő hallgatói

Igyekszünk minden módon vonzóvá tenni

az egyetemünket.

A Karok és a Kancellária közösen folytat

intenzív kampányt annak érdekében, hogy

bemutassuk intézményünket, amely országos

szinten már most is az egyik legnépszerűbb

gyakorlatorientált képzéseivel. Legnagyobb

erősségünk, hogy a nálunk - bármely

szakon - szerzett diploma piacképes, ugyanis

végzős hallgatóink többsége állásajánlattal

léphet tovább, hiszen a duális oktatási

forma választása esetén már tanulmányaik

alatt dolgozhatnak, és így direkt kapcsolatba

kerülhetnek az ipari szereplőkkel. Az is

nagy vonzerőt jelent sokuk számára, hogy

igyekszünk bevonni őket a kutatómunkába,

amivel mindenki jól jár. Szükségünk van az

újszerű, innovatív, lendületes látásmódra.

Nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy oktatóink,

hallgatóink valóban családbarát környezetben

dolgozhassanak, tanulhassanak.

Ezt mutatja, hogy 2017-től minden évben elnyertük

a kitüntető Családbarát Munkahely

címet, így idén is.

A járványhelyzet miatt most elsősorban az

internetes felületeken, leginkább közösségi

média útján hívjuk fel a figyelmet naprakész

képzéseink sokszínűségére. Emellett

mindig képviseltetjük magunkat az Educatio

Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon,

továbbá az általános iskolai és gimnáziumi

tanulók nagy örömére olyan programokat

kínálunk a Kutatók Éjszakáján, amivel már

fiatal korukban felkelthetjük érdeklődésüket

a műszaki pálya iránt.

Nem minden tudásmorzsából lesz világmegváltó

innováció, és a megosztott tudás sokszár másokat

sarkall és segít új áttörések elérésére. Természetesen

az innováció területén nem mindent osztunk

meg egymással. Van a mérnöki tudás közös, egymással

nyíltan megosztott része, a fejlesztések körülbelül

70%-ban erre a közös tudásra támaszkodik,

és utána a maradék 30%-ot kell új elemekkel bővíteni.

Pont ez gyorsítja fel az innovációs ökoszisztémát,

mert senkinek nem kell nulláról elindulnia

az új projektjeinél. Saját példánkon bemutatva: mi

nem robotkart fejlesztünk, hanem megvesszük a

piacról a kész robotkart, mint technológiát, letöltjük

a megosztott szoftvereket hozzá és a kar végére

fejlesztünk speciális megfogót és szenzorrendszert.

A hozzáadott értékünk a már létező és az újonnan

fejlesztett technológiák integrációja lesz, a hozzá

készített szoftver és alkalmazás-specifikus elemek,

amiket aztán még lehet, hogy egy startupba csomagolva

értékesíteni tudunk a piacon.

Végül egy személyes kérdés. Tanult és dolgozott

a Johns Hopkinson. Miért nem maradt ott, vagy

máshol külföldön? És ha már hazajött, miért Óbudát

választotta?

Egy évet tanultam az Egyesült Államokban, utána

kettőt Ausztriában, aminek az volt az eredménye,

hogy láttam pozitív mintát, amit meg kívántam valósítani,

felépíteni itthon is. Az előzőekben elmesélt

globális K+F+I változásokból következik, hogy már

itthonról is be lehet kapcsolódni a világ kutatói közösségébe,

és egyre inkább elismert partnerként.

Az Óbudai Egyetemet azért választottam, mert ez

egy most formálódó történet kiváló szakmai gárdával,

egy karizmatikus vezető irányítása alatt. Vonzó

kihívás vezetőként részt venni az alakításában,

vonzóbb, mint betagozódni egy kialakult, kicsit talán

meg is kövesedett struktúrába, ami külföldön

vagy akár itthon máshol várt volna rám. ▯

Látszólag ellenmondás van a startupok logikája

és az open source működésmód között. Hogyan

oldódik ez fel?

Ehhez a cikkhez videó is tartozik, amit úgy tud megnézni,

ha beolvassa telefonja kamerájával ezt a kódot.

FOTÓ: Dohi Gabriella

151

tudomány

szocio

Baranyi Marcsi

Nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!

60 éves a Foglalkoztatási Központ! Az évtizedek során számtalan név, helyszín és funkcióváltáson átesett

intézményt és annak jelenlegi vezetőjét mutatjuk be.

Janurikné Csonka Erika az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ vezetője kötelesség- és felelősségtudatát

otthonról hozta, az élethosszig tartó tanulás elkötelezett híve. Gyakran mert „újratervezni”,

ha éppen úgy hozta az élet, munkát, lakhelyet is bátran váltott, de társat egy életre választott. Bár gyökerei

vidékre húzzák, a szíve már Óbudáért dobog.

Erika a hatvanas évek közepén született Debrecenben,

mégis inkább Szarvast tartja szülőhelyének,

ahol felnőtt. Szakmunkás szülei azt szerették volna,

hogy ő már diplomás legyen, amit Erika többszörösen

is túlteljesített. „Az édesanyám debreceni

családjában több óvónő is volt, sokat játszottam a

gyerekekkel, amit nagyon szerettem. Ezért a gimnázium

után a pályaválasztás nem volt kérdéses,

óvónő lettem.” – mondja. Majd elvégezte az Evangélikus

Hittudományi Egyetem hittanári szakát,

később a debreceni Tanítóképző Főiskolát is. Évekig

tanított, majd amikor megcsapta a kiégés szele, ismét

váltott. Akkoriban vesztette el az édesapját, a

gyászfeldolgozás pedig megerősítette abban, hogy

nemcsak munkát, de szférát is váltania kell. A tanítás

után a szociális munka következett. Az Ótemplomi

Szeretetszolgálat újonnan induló Támogató

Szolgáltatásának beindítására Erikát kérték fel.

„Ehhez új készségekre, tudásokra volt szükségem.

El is kezdtem pszichológiát tanulni a Szegedi Tudományegyetem

pszichológia szakán, és okleveles

pszichológus lettem. A pszichológia mindig is közel

állt hozzám, gyakran tapasztaltam, hogy az emberek

könnyen megnyíltak nekem.” – fűzi hozzá. Menet

közben okleveles szociális munkás diplomát is

szerzett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat egy idő

után Országos Evangélikus Módszertani Központtá

vált. „Harminckilenc, főként bentlakásos idősotthon

volt rám bízva. Jártam az országot, nagyon sok

intézményvezető munkáját, problémáját ismertem

meg és igyekeztem segíteni nekik” – magyarázza.

Évek múltán Szarvasról a fővárosba helyezték át a

Módszertani Központot. Így Erika újra visszakapta

a Támogató Szolgálat vezetését, de úgy érezte, hogy

már nem talál benne szakmai kihívást, ezért ismét

továbblépett.

Minden rosszban van valami jó

Állásportálokat nézegetve az Óbudai Rehabilitációs

és Foglalkoztatási Központ álláshirdetésén

akadt meg a szeme, ekkor már 2011-et írtak. „Megkértem

a férjem, hogy jöjjön fel velem Budapestre,

és nézzük meg ezt az intézményt az egyik hétvégén.

Akkor éppen zárva volt, de a külső megjelenésben

is látszott, hogy volna itt tennivaló. Sokan

jelentkeztünk az állásra, végül kettőnket hívtak be

Kovács Éva

Egyidős vagyok az intézménnyel! 1979. óta dolgozom a

varrodában, eredetileg szabásznak jöttem. Hárman szabtunk

több, mint 30 bedolgozónak, Muhari Kálmánné

Erzsike részlegvezető keze alatt. Akkor még a III. ker. Tanács

VB. Szociális Foglalkoztatója voltunk. Sokféle munkánk

volt, sok megrendelőnek. Többek között a kerületi

óvodák, bölcsődék számára ágyneműt, tornazsákot, partedlit,

a Kelta utcai iskolának félkötényt, a Martos Flóra

Gimnázium ballagó lányainak szoknyát varrtunk.

A kerületben több textilgyár (Goldberger, Lenáru) is termelt

szebbnél szebb anyagokat, kedvünkre válogathattunk

saját termékek előállításhoz. Ügyeskezű nyugdíjas

bedolgozóink otthon, háztartási varrógépeken darabbérért

készítettek flanel hálóinget, otthonkát, ágyneműt,

kombinét. Ezek a Szociális Intézetek Boltjában találtak

gazdára. Dolgoztunk a Margit Kórháznak, az Óbudai

Társaskörnek és az Óbudai Ifjúsági Háznak, de a kerületen

kívülről is megkerestek minket kórházak, munkásszállók,

szállodák, sőt még a Néphadseregnek is varrtunk

zászlót.

Az idő múlásával a munkatársak és a bedolgozók is elfogytak

mellőlem, vezetőváltások történtek. Megszűnt

a szabászat terme, az Értelmi Fogyatékosok Napközi

Otthona került oda. Mint minden új és ismeretlen körülmény

vegyes érzelmekkel töltött el, de bíztam a jövőben,

az új vezetésben és magamban is. Jól tettem! A textilgyárak

ugyan megszűntek, a saját termékek gyártása is, de

egymásra találtunk egy szövetkezettel (FŐNIX), akik német

és francia gyermekruhákat varrattak bérmunkában.

Nekik már igen magas minőség kellett. Szerencsém volt

az új csapatommal, bár nemcsak szakképzett varrónőkből

állt, mégis tudtak az elvárásoknak megfelelő munkát

végezni. Többüket a munkanélküli központból szerződtette

a főnököm. Amikor a Főnix Szövetkezet megszűnt,

vállalkozók kerestek meg minket, akik a kerületben laktak,

dolgoztak. Éveken át adott munkát a varrodának a

KÜSZI Kft, lakástextíliával foglalkoztak, ezeket szabtuk,

varrtuk, csomagoltuk.

2007. körül nagy szívfájdalmamra megint változás történt.

Megszűnt a nyugdíjasok foglalkoztatása, megsirattuk

egymást. Megint az ismeretlen előtt álltam, kisebb

műhelybe kerültem, reménykedtem. Onnantól sérült,

fogyatékos embereket foglalkoztathattunk. Nehezen

találtunk, találunk közöttük olyan ellátottat, aki ipari

gyorsvarrógépen dolgozhat. Kissé monoton az állandó

munkánk, a már említett bútorszövet minták készítése:

nagy szó, hogy ez a megrendelő kitartott kis varrodánk

mellett.

Három főből áll a mostani csapatom. Nekik nem szakmájuk

a varrás, de mutattak kellő érdeklődést iránta. Büszkén

mondhatom, hogy egy fiatalembert is megtanítottam

varrni ezeket a bútorszövet mintákat. Ő a betegsége miatt

hagyta abba az eredeti szakmáját, az autófényezést.

Jelentős munkánk volt az elmúlt hónapokban a koronavírus

megjelenésével. Szájmaszkokat varrtunk az Önkormányzatnak,

az OKK-nak, a Platán Könyvtárnak.

Reményeim teljesültek, sok munkával.

153

szocio

meghallgatásra az akkori Szociális Bizottság ülésére.

Őszintén vázoltam, hogy mihez értek és mihez

nem. A szociális foglalkoztatásban akkor még nem

volt szakmai tapasztalatom. De elmondtam, hogy

kész vagyok megtanulni, ha engem választanak. A

férjem támogatott ebben a döntésemben is.” – idézi

fel az intézményvezető. Végül Erikát választották,

annak ellenére, hogy akkor még senkit nem ismert

Óbudán.

Egyedül nem megy

Vidékről a fővárosba csöppeni, új intézményt vezetni,

ez újra igazi szakmai és emberi kihívást jelentett

számára. Kezdetben nehéz volt boldogulnia,

de szerencsére segítőkre talált. „Bartháné Bolyos

Zsuzsanna, Zagyva Imréné Terike, Kovács Éva, Sebestyén

Károlyné” – sorolja a legrégebben itt dolgozó

kollégák nevét, akiknek nagy hálával tartozik.

„De a drága Kovács Béla bácsit is meg kell említenem,

aki a lakásvásárlásnál adott hasznos tippeket.

Fogalmam sem volt, hogy milyen a jó panel. Béla

bácsi már akkor tapasztalt panellakó volt, és azt

mondta nekem, hogy »Erikám, se alulra se felülre,

se oldalra, csak középre!«” – ilyen jó tanácsokkal

ellátva vette meg a munkahelyéhez közeli óbudai

lakását. Vidéki, csendes kertvárosiként nemcsak a

főváros ritmusát és zaját kellett megszokniuk, hanem

a panellel járó egyéb kihívásokat is. „Férjem –

aki egyébként környezetgazdálkodási szakmérnök,

szociális munkás és hittanár – azt szokta mondani,

hogy mivel Budapesten nincs elég kert, ezért a

férfiak itt »panel-kertészkednek«, vagyis állandóan

fúrnak, faragnak, bütykölnek. Polcot tesznek fel,

vagy éppen szerelnek le, persze nem hangtalanul.”

– teszi hozzá mosolyogva. Erika férje is Óbudán

gyakorolja a hivatását egy nyugdíjasház klubvezetőjeként.

Erika őszintén elmesélte azt is, hogy nem

lehetett gyerekük, így ők a munkájukban teljesedtek

ki igazán, és a szociális munka valóban hivatás

számukra.

Ez több mint egy munkahely

Az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ

kapcsán ez igaz a dolgozókra is, de az ellátottakra

talán még inkább.

154

szocio

András, az egyik fiatal foglalkoztatott elmesélte,

hogy tizenegy éve lett beteg, vagyis megváltozott

munkaképességű. Pszichés és lelki okok miatt már

nem tud dolgozni „normál” munkahelyen. „Esélyt

kaptunk az élethez! Van egy hely, ahol mi is dolgozhatunk,

van miért felkelnünk minden nap, itt

mondják nekünk, hogy ügyes vagy, jól csináltad!

Én ezért szeretek itt dolgozni!” – meséli.

„Ez nekem több, mint egy munkahely” – ezt már

egy fiatal nő, Rita mondja. „Itt megértőek velünk

a segítők és a munkatársaink is. Vannak már barátaim,

ezért is jó idejönni. Én a táncfoglalkozást

szeretem a munka után a legjobban, most épp karácsonyra

készülünk egy szép tánccal” – meséli izgatottan.

„A fizetésünk lehetne egy kicsit több, de legalább

ez is van” – teszi hozzá László, aki már az idősebb

korosztályhoz tartozik. Régebben csak pár napos

munkákat kapott, de itt már elég régen dolgozik,

és nem szeretne innen elmenni. „Előtte sokat voltam

otthon egyedül a szobámban, az nem volt jó. Itt

benne vagyok a közös programokban, legjobban a

kutyaterápiát szeretem.” – mondja.

Zsuzsa is őszintén megosztja az érzéseit: „Örülök,

hogy megtartanak itt minket, sajnos az eredeti

szakmámban nem tudok már dolgozni, gyermekápoló

voltam. Nagyon rettegtem attól, hogy elejtek

egy csecsemőt. De ha itt el is ejtem a papírt, amivel

épp dolgozom, nem lesz baj, nem szidnak le.

Régen egészséges emberek között dolgozhattam,

most meg mindenki beteg, ugyanúgy, mint én, így

könnyebben elfogadjuk egymást. Itt van nekünk

pihenő-sószoba (Snoezelen szoba) is, amit nagyon

szeretek. Gyakran társasjátékozunk is a többiekkel,

ami sokat jelent nekem.”

Csapattá kellett érnünk

Erikának mint intézményvezetőnek meg kellett

küzdeni a dolgozók kezdeti fluktuációjával, mára

már harmincnyolc stabil ember dolgozik. „Pszichológus,

szociális munkás, szociálpedagógus,

gyógypedagógus jelölt, egészségfejlesztő mentálhigiénikus,

gyógypedagógiai-asszisztens, szociális

gondozók. Ők segítik a közel száz fogyatékkal vagy

pszichiátriai betegséggel küzdő ellátottunkat, hogy

valódi értékteremtő munkát végezhessenek nap

mint nap itt, a Benedek Elek utcában.” – mondja a

vezetőnő. A dolgozói elvándorlást és a kiégését hivatott

megelőzi még az intézményi szupervízió,

esetmegbeszélő is. „Ezek a személyiségfejlesztők segítettek

abban, hogy mostanra már csapattá értünk

össze, hatékonyabban kezeljük a konfliktusokat, javult

a kommunikáció is a dolgozók között.” – vonta

le a következtetést Erika.

Megmutatjuk, hogy mit csinál egy szociális

munkás

Közel két éve önkormányzati kezdeményezésre

saját kommunikációs munkatársa van az Óbudai

155

szocio

Bartháné Bolyos Zsuzsanna

Az Óbudai Szociális Foglalkoztatóba 1989 október 10-én

mint otthoni bedolgozó kezdtem. Ez nagy segítség volt,

mivel két kiskorú gyermeket neveltem. A munkákat

gépkocsival hozták ki a papírműhelyből, amit határidőre

kellett elkészíteni. A karácsonyi üdvözlőkártyákba lévő

aranyszálak befűzését és csomagolását vállaltam. Teljesítménybérben

voltunk, ami ösztönzött a minél precízebb

és több munka elvégzésére.

Később Némethné Mártika, az intézmény vezetője felajánlotta,

hogy dolgozzam a műhelyben. Sokkal nagyobb

lehetőségem lett olyan munkák elvégzésére, ami otthon

nem volt lehetséges: újságok összehordása, perforálás,

stancolás, biegelés, tűzés, fúrás, sorszámozás. Ezáltal

több lett a keresetem is. Ha sürgős munka volt, haza lehetett

vinni, elkészíteni és másnap visszavinni.

Némethné nyugdíjba vonulása után Borzák Károly lett az

igazgató. Egyre nehezebb és érdekesebb feladatokat kaptam,

például mesekönyvek kasírozása. Ezt vagy egyedül

csináltam, vagy párban készítettük.

2010-ben Borzák Károly kinevezett a papírműhelybe vezetőnek.

Ez új kihívást jelentett. A megrendelőkkel való

kapcsolattartás, az ellátottaknak a munkák kiosztása,

megtanítása, ellenőrzése.

Borzák Károly nyugdíjba vonulása után Janurikné Csonka

Erika lett az intézmény vezetője, aki továbbra is szabad

kezet adott a bérmunkák területén. Erikával való megbeszélések

után egyre több új megrendelőtől tudtunk

munkákat vállalni, amik mindig elkészültek a megadott

határidőre. 2012-ben Erika javaslatára polgármesteri dicséretben

részesültem. Koordinátorként ez még nagyobb

lendületet adott a munkám elvégzéséhez. Sikerült olyan

megrendelőket is megnyernünk, akik egész évben, heti

szinten hozták a munkákat. Nagy kihívás volt a Sziget

Fesztiválra a pólók, zoknik, kitűzők, felvarrók méret szerinti

csomagolása és címkézése, és közben láttuk, hogy

a csomagok a világ különböző országaiba mennek. 2018-

ban nyugdíjba vonulásom előtt Intézményvezetői dicséretben

részesültem, ami szép és méltó elismerése volt a

műhelyben töltött éveknek. Nyugdíjasként visszajárok,

a kerámia részlegben dolgozom, ami érdekes feladatnak

bizonyul.

közmunkával, és sokan nem is értik, hogy miért kell

ehhez diploma.” – fűzi hozzá a vezetőnő.

Új idők új kihívásai

A pandémiás helyzet az Óbudai Rehabilitációs és

Foglalkoztatási Központot is váratlan kihívások

elé állította, ezért Erika 2020. januárjában katasztrófa-

és kríziskezelő szakpszichológusi képzésre

iratkozott be az ELTE-re. „Februárban kezdtük a

tanulmányokat, rögtön az volt a feladat, hogy saját

intézményünkre készítsünk vészforgatókönyvet, és

sajnos ezt azonnal alkalmazni is kellett a valóságra.

Nem lehetett „tűzre-vízre”, hanem mindent a Covidra

kellett szabnunk. Nemcsak a saját járványügyi

intézkedési tervünket írtam meg, hanem Óbuda

más szociális intézményeinek is segítettem. A kollégák

és gondozottak lelki egészségére is fokozottan

oda kellett figyelnünk, mert őket is stresszelte

a járványhelyzet. A szakdolgozatom is az intézményünkről

szól. A címe: „Az enyhe értelmi sérültek

stresszreakciói, rezilienciája (rugalmas akalmazkodóképessége),

megküzdési stratégiái a Covid-19 járvány

idején” – magyarázza Erika.

A segítőknek is kell segítség. A legerősebb páncélon

is lehet repedés, hívta fel a figyelmet a szakember,

ezért különösen fontos a mostani időszakban a lelki

egészségünk, hogy kapaszkodókat, megküzdési

stratégiákat találjunk. „Nekem ebben segít a Gondviselésbe

vetett hitem, ami persze nem jelenti azt,

hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy majd csak megsegít

a Jóisten! Ez sokkal inkább egy cselekvő hit,

mert Isten is csak úgy tud segíteni, ha mi is mindent

megteszünk magunkért és másokért. Természetesen

nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!” ▯

Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központnak is.

„Lenner Kristóf majd szociológus lesz, ő kezeli a Facebook-oldalunkat,

a honlapunkat is.” – fűzi hozzá

a vezetőnő. „Fontos, hogy képekben, kisvideókban,

írott szövegekben a szülőknek, a lakosságnak, a

fenntartónak, a leendő támogatóknak, szponzoroknak

kommunikáljuk, hogy milyen szociális munka

folyik pontosan az intézményben. A szociális munka

sokszor még mindig nincs eléggé megbecsülve

társadalmi szinten sem. A köztudatban a szociális

munkát gyakran még egyenlőnek gondolják a

156

szocio

Phylloxera hírek. A phylloxera ó-Budán / fölmivelési Érdekeink, 1882. 33. szám 360. p.

zöld

Miglécz Tamás - Donkó Ádám

Virágos szőlősorközök

hogyan tehetjük fenntarthatóbbá a szőlőművelést?

Óbuda évszázadokon át a szőlő és borgazdaság köré szerveződött, ám erről már csak az utcanevek, régi fotók,

legendák, hagyományőrző közösségek tanúskodnak; az 1880-as években a rettegett filoxéra tönkretette a

budai hegyek szőlőit és azóta nem sikerült visszatelepíteni. Így a Miklós téri Selyemgombolyítóban működő

Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet szőlészeti szakcikke nem csupán az óbudai tudományos műhelyeket

bemutató sorozatunkba illeszkedik, de a lehető legóbudaibb hagyományhoz, témához szól hozzá. – a szerk.

A tokaji Nagy-Kopasz hegy egy részén a mai napig megmaradt

a teraszos birtokszerkezet

A szőlőtermesztési ágazatban egy-egy ültetvény

igen hosszú életű, ezért kiemelten fontos a megfelelő

talajápolás, a művelés fenntarthatósága. Történelmileg

a szőlőművelés főként az eróziónak ellenálló,

teraszos művelési rendszerben, kézi, illetve

állati erővel történt. Ez a művelési mód évszázadokig

fenntartható volt. A ma elterjedt hegy-völgy irányú

sorvezetés a XX. században alakult ki, ahogy a

szőlőtermesztést is elérte a mezőgazdasági termelés

modernizációja. Az így kialakított ültetvény sokkal

könnyebben volt gépesíthető, így a kézi munka igénye

is csökkent. Azonban az évtizedek óta alkalmazott

intenzív szőlőművelés hosszú távon károsítja

az ültetvény talaját, és jelentős környezeti terhelést

róhat a szomszédos területekre is.

A gyakori gépi taposás a talaj leromlását okozza. Ez

elsősorban a talaj összetömörödését, levegőtlenné

válását jelenti, ami hátrányosan érinti a talaj élővilágát,

s így lassabban mennek végbe a lebontó és

tápanyagfeltáró folyamatok. Továbbá az ilyen talajba

a csapadék is nehezebben szívódik le a mélyebb

rétegekbe.

Fokozza a problémát az éghajlat változása. Már saját

bőrünkön is egyre gyakrabban érezzük, hogy

megszaporodtak a hosszú, száraz időszakok, amiket

sokszor igen heves esőzések követnek. Ezek

szintén jelentős károkat okozhatnak, főleg abban

az esetben, ha a meredek lejtőjű ültetvények talaját

teljesen fedetlenül hagyjuk. Így a hirtelen lezúduló,

nagy mennyiségű csapadék akadálytalanul folyik

le és a talajt is viszi magával.

termesztő közegnek kell tekinteni, hanem a természet

élettel teli részének, amelynek megóvása,

diverzitásának, sokrétű élővilágának fenntartása a

kertészeti kultúrák művelése mellett is lehetséges,

sőt, szükséges.

A leggyakrabban alkalmazott talajművelési módszer

egészen a közelmúltig a mechanikai talajművelés

volt, azaz a talajfelszín felszántásával, kézi

kapálásával „csupaszon”, „feketén” tartották a talajfelszínt.

A talajművelés egy másik elterjedt módja,

hogy a spontán gyomflórát meghagyják a sorközökben,

és szükség szerint kaszálással, mulcsozással

tartják azt karban. Előbbinek a hosszabb távon

jelentkező problémái, utóbbinak az esetlegessége

okozza a vesztét, kezdenek kimenni a divatból.

Ezeken kívül vannak alternatív talajápolási módok

is. Az egyik ilyen, ha növényi mulccsal takarják a

sorközök talaját. A kihelyezett holt növényi anyag,

Az iparszerű ültetvényekben egyes növényvédelmi

problémák is hangsúlyosabbá válhatnak. A teljesen

„tisztán tartott”, gyommentes ültetvényekben – a

természetes ellenségek (pl. katicák, ragadozó atkák,

ragadozó pókok) hiánya miatt – a kártevő rovarok

könnyebben elszaporodhatnak, és csak fokozott kémiai

rovarölőszer használattal szoríthatók vissza.

Az ökológiai gazdálkodás során – ahol az ilyen készítmények

használata kizárt –, még inkább hangsúlyos

szerepet kap a hasznos élő szervezeteknek

helyet adó, változatos életteret biztosító környezet

kialakítása. A tudatosabb házi kerti, hobbi termelők

szőlőművelési gyakorlatában is megfigyelhető

a szemléletváltás, miszerint a talajt nem pusztán

Talajlemosódás a sorközökben

159

zöld

vagyis mulcs, igen hatékonyan óvja a talajt a kiszáradástól,

a legtöbb gyomot visszaszorítja, valamint

az erózió fékezésében is hatékony. Ami miatt mégsem

széles körben elterjedt az alkalmazása, az az,

hogy már kisebb ültetvényekre is igen költséges a

beszerzése és kijuttatása. Ezen felül meredek lejtőkön

időnként megnehezíti a munkagépek, vagy

akár az emberek közlekedését, mivel nedvesen

csúszóssá válik. Azzal is számolnunk kell, hogy

néhány év után, a nagy mennyiségben kijuttatott

nyers, szerves anyag kedvezőtlen irányba tolja el

a talaj szén-nitrogén arányát, ami tápanyag-hiányt

idézhet elő.

Egyre gyakrabban igyekeznek a termelők a sorközök

növényzetét tudatosan a szőlőművelés számára

kedvező irányba elmozdítani. Ezt elsősorban a sorközökbe

történő vetéssel érik el. Vethetnek például

időszakos növénytakarót. Ez általában valamilyen

gabonaféle, amit gyakran kiegészítenek valamilyen

egyéves pillangós növénnyel (pl. vetési bükköny).

Az ilyen sorköztakarást az év első felében hagyják

meg, majd nyáron, amikor vízfelvétele már viszszafogná

a szőlőt, levágják mulcsnak. A módszer

hátulütője, hogy minden évben újra kell vetni, ami

továbbra is rendszeres talajbolygatással jár, továbbá

természetvédelmi és esztétikai értéke sem kiemelkedő.

Az időszakos sorköztakarás mellett egyre gyakrabban

találkozhatunk állandó vagy évelő sorköztakaró

növényzettel, mint alternatív talajápolási megoldással.

A leggyakrabban ez valamilyen fűmag,

vagy fűmag-keverék vetését jelenti. Az így kapott

sorköztakaró növényzet megfelelően védi az ültetvény

talaját és gépekkel jól közlekedhető, azonban

egy ilyen összefüggő gyeptakaró sűrű, egynemű

gyökérzetet fejleszt, ami kevéssé engedi le a vizet,

illetve kaszálás után párologtatása is nagyban megnő,

amivel a kelleténél nagyobb vízkonkurenciát

okoz a szőlőnek. Esztétikai és természetvédelmi oldalról

tekintve pedig egy golfpályaszerű, egynemű

pázsit szintén nem jelent különösebb előrelépést az

élőhelyek kialakításában és a biodiverzitás megőrzésében.

Talajlemosódás a sorközökben

Virágban gazdag sorköztakaró növényzet

az első szőlősorköz takarásos kutatásban

Virágban gazdag sorköztakaró növényzet

az első szőlősorköz takarásos kutatásban

160

zöld

Az utóbbi években ezért egyre többször vetnek a

sorközökbe sokfajos keverékeket. Ezen keverékeknek

számos előnyét tapasztalták már a szőlészeti

gyakorlatban. Mindamellett, hogy a már korábban

említett problémákra megoldást jelent, az ültetvények

biodiverzitását is nagyban növelhetjük velük.

Az ilyen keverékek jó esetben évelő fajok magjait

is tartalmazzák, melynek köszönhetően a vetést,

és így a talaj bolygatását nem kell rendszeresen,

minden évben megismételni, így létrejöhet egy, az

eddig említetteknél stabilabb élőhely, ami számos

fajnak adhat otthont. Köztük olyanoknak is, melyek

termesztési szempontból is hasznosak, mert a

szőlő kártevőinek potenciális ragadozói. Azonban

kiemelt figyelmet kell szentelni a vetni kívánt keverék

összetételére: fontos, hogy lehetőleg alacsony

növésű, eltérő gyökeresedési profilú növényfajokat

keverjünk össze, melyek kevéssé versengenek a

szőlővel az erőforrásokért.

Az eddigi eredményekre alapozva idén júliusban

egy új, nemzetközi szőlősorköz takarónövényzet

hatásait vizsgáló kutatás indult, amelyben az Ökológiai

Mezőgazdasági Kutatóintézet is partnerként

vesz részt. A LIFE VineAdapt projektben nyolc kutatói

és ágazati partner vesz részt Ausztriából, Franciaországból,

Németországból és Magyarországról,

a kísérletek helyszínét pedig összesen mintegy 50

szőlészet biztosítja, összesen mintegy 50 hektárnyi

területen. A projekt egyik legfőbb célja az, hogy az

adott térségben honos fajokkal növeljük az ültetvények

biodiverzitását, hogy ezáltal minél több olyan

ökoszisztéma szolgáltatást hozzunk vissza a szőlőültetvényekbe,

amelyektől azok művelése fenntarthatóbbá

válik, és jobban ellenállhat az éghajlatváltozás

okozta nehézségeknek.

Ezen hatások monitorozására több vizsgálatot

is végzünk az ültetvényeken, amelyek közül

A várható igen kedvező hatásai miatt tűzte ki célul

az óbudai központtal működő Ökológiai Mezőgazdasági

Kutatóintézet 2012-ben, hogy a hazai adottságoknak

megfelelő, honos fajokból álló sokfajos

magkeverékek vizsgálatába és fejlesztésébe kezd.

A vizsgálat során három magkeverék megtelepedését,

gyomelnyomó képességét és a szőlőre gyakorolt

hatását vizsgáltuk, összevetve őket az üzemek

általános sorközápolási technológiáival. A kísérlet

kezdetben a tokaji és a szekszárdi borvidékeken indult,

de azóta további öt borvidéken kapcsolódtak

be termelők a kutatásba. A három magkeverékben

elvetett, mintegy 22 fajból bár mind megtelepedett,

de sok közülük túl hamar kikopott, vagy csak nagyon

szórványosan jelent meg, esetleg csak néhány

helyszínen mutatott jó eredményt. Viszont voltak

fajok, melyek minden vetett parcellában megtalálhatóak

voltak, és megbízhatóan borították a talajt.

A több mint hat éves vizsgálat tapasztalatai alapján

állítottuk össze a hat általánosan bevált növényfajból

álló, ÖMKi Élő Sorköz névre keresztelt, optimalizált

magkeveréket, ami azóta kereskedelmi forgalomban

is kapható. A fajgazdag magkeverékek

helyes alkalmazásáról pedig gyakorlati útmutatót

jelentettünk meg.

A spontán gyomflóra fejlődése sokszor nem megfelelő

161

zöld

kiemelten fontos a talajban zajló lebontó folyamatok

monitorozása.

Ehhez egy egyszerű, ámde nemzetközi szinten kipróbált

módszert fogunk alkalmazni, aminek teafilter

index „tea bag módszer” a neve. A vizsgálat során

kétféle teafiltert fogunk elásni az ültetvényeken

és az azokban található tealevelek tömegét 3 hónap

elteltével visszamérve képet kaphatunk arról,

hogy mennyire hatékonyak a lebontó folyamatok

az egyes kezeléstípusokban. Arra számítunk, hogy

a vetett parcellákban sokkal aktívabbak lesznek a

lebontó folyamatok, ami fontos a humuszképződés

és az ültetvény tápanyagkörforgása szempontjából.

Ezen felül fontosnak tartjuk, hogy pontos adatokat

nyerjünk arról, hogyan hat a takarónövényzet

magára a szőlőre. Ezért a projekt során végig figyelemmel

fogjuk kísérni a termés mennyiségének

és minőségének változását a különböző kezelésekben.

Sokszor éppen a termés mennyiségének

csökkenésétől, minőségének romlásától, vagy a

szőlő egészségi állapotának romlásától való félelem

tartja vissza a szőlőtermesztőket a takarónövényzet

telepítésétől. Fontosnak tartjuk ebben a vizsgálatban

is számszerűsíteni és tisztázni, hogy pontosan

milyen változásokra számíthatnak a hazai termelők.

A projekt során számos csatornán adunk hírt vizsgálatainkról,

eredményeinkről, hogy felhívjuk a

figyelmet a klímaváltozás-tűrő és faji sokféleséget

támogató módszerek alkalmazásának előnyeire a

hazai szőlészetekben. Sőt, mivel a vázolt vizsgálatokat

párhuzamosan négy országban is el fogják

végezni egyszerre, a projekt eredményei nem csak

Magyarországon, de Európa-szerte is érdeklődésre

tarthatnak számot. ▯

A LIFE VineAdapt (LIFE19 CCA/DE/001224) projekt

az Európai Unió LIFE programján belül a LIFE Éghajlat-politika

alprogram támogatásával valósul meg.

162

zöld

zöld

Tóth-Kalló Éva - Schäffer Zsuzsa - Divinyi Éva

A Duna láthatatlan kincsei

Palackposta: a FÁK a Rómain csoport üzenetei

“Megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka,”

Ady Endre: A Duna vallomása

A Duna Európa második leghosszabb folyója. Tíz országon halad át, négy főváros épült a partjára. Budapesten

sokan fertőzött folyóként gondolnak rá az ipari és lakossági szennyezések miatt. A nehézipar hanyatlása

és az Észak-pesti Szennyvíztisztító bővítése óta a folyó vízminősége sokat javult, élővilága észrevétlenül regenerálódott.

Térképezzük hát fel, mi maradt az életünket jelentősen meghatározó, a legtöbb helyen betonozott

rakpartok közé szorított, egyenesre szabályozott folyóból, a Dunából!

A Duna számunkra elsősorban hömpölygő folyamot,

árnyas folyópartot és a nyári forróságban a

hűsölést jelenti. Ám, ha betekintünk a vízfelszín

alá, megtapasztalhatjuk, hogy a folyó ökoszisztéma-szolgáltatásaival

ennél lényegesen fontosabb

dolgokat is ad nekünk.

A különleges nevű csáposkutak

Egyértelmű és kézenfekvő, mégsem lehet elégszer

hangsúlyozni, hogy egyik alapvető szükségletünket,

a tiszta ivóvizet Budapesten a Dunának köszönhetjük.

A Szentendrei-szigeten és Káposztásmegyeren

egymás mellett sorakozó – nem éppen

csinos – betonkockák azok a csáposkutak, melyek

– a régebbi telepítésű cső-, illetve aknakutakkal

együtt – a fővárosba és az agglomerációba jutó ivóvíz

hetven százalékát adják.

Egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra.

Nevét onnan kapta, hogy a függőleges

csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek,

ún. csápok nyúlnak ki. Ezek felületén kis nyílások

vannak, itt szivárog be a talajvíz a csőbe. Ahol a

kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek

a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a

kicsiknek 2-3 csápja van.

Az évezredek során lerakódott kavicsos, homokos

üledéken keresztül átszivárogva a víz fizikai, kémiai

és biológiai tisztításon megy keresztül, ezután

érkezik ezekbe a parti szűrésű kutakba. A kavicsok

felszínén megtelepedő élőlények, moszatok, mikroorganizmusok

természetes szűrőként szolgálnak,

így az áthaladó vizet nem kell tisztítani, fertőtlenítés

(klórozás) után közvetlenül fogyasztható.

A folyó a tiszta ivóvízért semmit nem kér cserébe,

csak annyit, hogy ne szennyezzük a folyóvizet, a

partszakaszok talaját, és ne bolygassuk a vízbázis

természetes szűrőrétegét, a kavicságyat.

Hova lett a hordalék?

Ki nem játszott már kacsakövezést vagy gyűjtött

kavicsot a Duna partján? Vannak az életünkben

olyan időszakok, amikor mindenhonnan kavicsok

bújnak elő: a legszebb, a legszínesebb, a leggömbölyűbb,

a leglaposabb, a leg-leg-leg... Tele kaviccsal a

nadrágzseb, a kabátzseb, a kapucni. De vajon honnan

jönnek a parti kavicsok? Mitől olyan sokfélék?

A Duna-medence nagyobb folyói a hegységekben

erednek. Ha a fajták megoszlásának módszerével

megvizsgáljuk a mederágyban lévő kavicsokat, kiderül,

hogy honnan és milyen arányban kerül az

adott területre egy bizonyos kőzetfajta. A Duna

vízgyűjtő területeinek kőzetvilága geológiai felépítését

tekintve is igen sokszínű. Egy időben még

aranyat is mostak a Dunából, bár közel sem olyan

nagy mennyiséget, mint az alaszkai Yukon-folyóból.

A meder alján igazi háború dúl, és csak a legkeményebbek

élik túl. A kövek állandóan görögnek

ide-oda. Egyikük-másikuk puhább, belőlük homok

lesz, és csak az igazán kemények egy része végzi a

zsebünkben vagy a Római-parton.

A Duna sokunk lakhatásához is hozzájárult, hiszen

a 70-es években épült nagy házgyári lakótelepek

alapanyagául szolgáló sódert a folyóból nyerték.

Ezért azonban nagy árat fizettünk. Szávoszt-Vass

Dániel Dunai Szigetek című blogja tudományos

igénnyel és rendkívül információgazdagon foglalkozik

a Dunával. A mederkotrással kapcsolatos

egyik írása szerint 1965 és1990 között 64 millió köbméter

kavicsot termeltek ki a Duna magyarországi

szakaszán.

Ha a folyóvizeket nem háborgatják, akkor természetes

úton folyamatosan változik medrük alakja,

mélysége, kanyarulataik íve, mellékágaik száma.

A szabályozott, rakpartok közé szorított folyónak

ezzel szemben már csak egyetlen tényezőre van

befolyása: medrének mélységét tudja alakítani, zátonyokat

épít és bont el. A mederkotrással ettől az

utolsó szabadságától fosztjuk meg a folyót.

A hajózási útvonalak fenntartása miatt végzett

kotrásokat még pótolni tudta a múlt század utolsó

harmada előtt a Duna hordaléka, de az ipari menynyiségben

kitermelt sódert már semmi nem tudja

visszahordani a folyóba. A Duna felső szakaszán

épült vízerőművek miatt a görgetett hordalék már

egyáltalán nem jut el Budapest magasságába, a

164

zöld

lebegtetett hordalék aránya pedig drasztikusan

csökkent.

Miért probléma ez? A Duna medrének mélyülése

miatt a partfal egyre meredekebbé válik, emiatt

pedig egyre jobban erodálódik. Ennek leglátványosabb

bizonyítékai a kimosódott gyökerű fák és

a leszakadt partfalak. Ezzel párhuzamosan a mellékágak

fokozatosan eliszaposodnak, pár évtized

alatt ártéri erdő lesz az egykori folyómederből. Ez a

főági meder mélyülésével párhuzamosan lejátszódó

folyamat többnyire visszafordíthatatlan ökológiai

károkat okoz.

A hordalék a folyó olyan szakaszain rakódik le,

ahol mesterséges akadály van, például vízművek

feletti tározókban. Mivel a lebegtetett hordalék útja

hamarabb véget ér, ezért a folyó alsó szakaszaihoz

és a tengerekhez nem jut el, így a deltatorkolatokat

is erózió fenyegeti. A hordaléklerakódás következtében

az erőművek energiatermelése csökkenhet,

míg a folyó alsóbb részein a túl csekély lerakódás

nem tudja pótolni a part kimosódott részeit.

A dunai hordalék drasztikus csökkenése annyira

fajsúlyos probléma, hogy az Európai Unió 2019-ben

külön projektet szentelt a kérdésnek. A Danube Sediment

(Dunai Hordalék) pályázat fő dokumentumai

a tagországoktól összegyűjtött mérési adatok

elemzésével és a lehetséges beavatkozások áttekintésével

foglalkoznak.

Tiszta vizet a Dunába!

Valamikor Budapest teljes területe a Duna ártere

volt, ám a szabályozás után megmaradt vizes élőhelyeinket,

lápjainkat nagyrészt lecsapoltuk és feltöltöttük,

saját szabályozott világunkhoz igazítottuk.

165

zöld

A III. kerületben még vannak – a hasznosítás állandó

veszélyének kitett – természetes élőhelyek (pl:

Mocsáros, Gőtés-tó), azonban a területre jellemző

eredeti, lápos, folyókiöntéses vízi világból nem sok

maradt. A folyószabályozások miatt az egykori ártéri

ökoszisztémák 97 százalékát elvesztettük. Az

1996. évi LIII. törvény 16. § (5) bekezdésében foglalt

követelménye szerint a vízfolyások, tavak természetes

és természetközeli állapotú partjait meg kell

őrizni. Sajnos ennek a gyakorlatban kevés foganatja

van, sok helyen továbbra is beépülnek a vizes

élőhelyek, a területvesztés és a szennyezések következtében

pedig megduplázódott a fajkihalások

üteme az édesvízi ökoszisztémákban.

Az Észak-pesti Szennyvíztisztító 2011-es átadása

óta a Dunába ezen a szakaszon már nem ömlik

tisztítatlan szennyvíz. Az élővilág fokozatosan magához

tért, eltűnt fajok jelentek meg újra a környéken,

például az elmúlt években újra megfigyelhető

a védett fehér kérész tömeges rajzása, más néven a

dunavirágzás, amire a vízszennyezések miatt közel

negyven éve nem volt példa. Víztisztaság szempontjából

két fontos teendő lenne még a kerületben:

meg kellene szüntetni a nagy esőzéskor átbukó

szennyvízbeömlést a békásmegyeri lakótelep déli

végénél, és fel kellene számolni a Gázgyár szenynyezett

iszapját, melyből folyamatosan szivárog a

méreganyag a Dunába. Ugyan kevésbé fajsúlyos

probléma, de azért érdemes lenne megvizsgálni azt

is, hogy a folyó mellett maradtak-e még kisebb illegális

szennyvízbefolyók.

A mérések és a tapasztalati tények is azt mutatják,

hogy a Duna vízhozama folyamatosan csökken.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a folyó keskenyebb

lesz, vagy kevésbé lesz mély, sokkal inkább

a szélsőségek lesznek jellemzőek. Gyakrabban láthatjuk

majd az alacsony vízállásnál előbukkanó

Ínség-sziklát a Gellért-hegy lábánál, de az árvizek

tekintetében sem lehetünk nyugodtak.

Kuttyogtatás a füzek alatt

A megmaradt természetes folyóparti részek sokkal

értékesebb, fajgazdagabb élőhelyek, mint a rendezett,

kiépített szakaszok. Az áradó folyó a partján

166

zöld

élő növényzetet is birtokba veszi, élteti. Az eredeti

növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix

alba) vagy fűzliget, fekete nyár (Populus nigra)

és fehér nyár (Populus alba). Az őshonos vízparti

növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív

fajok agresszív terjeszkedése ellen. Sajnos

jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények

– zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác

(Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) –, valamint

dísznövények is. A Duna-menti fás, cserjés

terület elsősorban mint „szegélygazdag” táj fontos.

A Hajógyári-sziget partján lévő tizenöt hektáros

ártéri puhafás ligeterdő természetvédelmi területté

nyilvánítását a WWF Magyarország 2020. szeptemberében

kezdeményezte. Jelenlegi ismereteik

szerint a ligeterdő 92 védett és 7 fokozottan védett

növény-, és állatfajnak nyújt búvó-, táplálkozó-, és

szaporodóhelyet. Előfordulnak itt ritka ízeltlábúak,

denevérfajok, vidrák, hódok és számos madárfaj.

A Római-parton lévő idős fáknak és az alsó szinten

található cserjéknek köszönhetően itt is egyre

gazdagabb az élővilág, bár növényállományát korábban

nem gondozták, sőt, hibás városvezetési és

vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették.

Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek

tönkre, közülük néhány az építkezések miatt feltöltött

területeken fokozatosan elhalt. A gyökérátvágás,

szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti

csonkolás mindennapossá vált. A zöldterület ifjítása

már megkezdődött a FÁK a Rómain civil csapatunk

kezdeményezésére, erdőmérnökök irányításával.

Eddig 120 őshonos fa és 450 cserje ültetésével

segítettük elő a partszakasz megújulását.

Szendőfi Balázs halkutató (interjúnk vele a dunai

halakról jelen lapszámban olvasható – a szerk.) több

mint 60 halfajt említ Budapesten. A Duna jellemző

halai a dévér- és karikakeszeg, bodorka, jászkeszeg,

szilvaorrú keszeg, márna, paduc, ponty, csuka, sügér,

emellett a küszcsapatok közt cápaként cirkáló

balin, menyhal, harcsa, süllő, kősüllő, öt invazív

géb faj, törpeharcsa és ezüstkárász. Továbbá védett

halak is gyakran megfordulnak erre: szivárványos

ökle, széles és selymes durbincs, fenékjáró és halványfoltú

küllő, vágócsík, leánykoncér, illetve fokozottan

védett fajok is felbukkanhatnak, mint homoki

küllő, kárpáti márna, magyar és német bucó.

A gébek inváziója az 1990-es években indult, és

napjainkra néhány fajuk a folyó leggyakoribb halává

vált: a köves partszéleket mára gébek milliói

uralják. Sikerüket gondos ivadéknevelési módszerüknek

köszönhetik. Ikráikat egy kő aljára tapasztják,

majd a hím a kikelésig éberen őrzi őket. A harcsák

stratégiája is hasonló: a hím már tavasszal, a

vizek felmelegedése idején megkezdi az ívóaljzat, a

leendő fészek tisztítását. Ez lehet áradáskor víz alá

került növényzet, fűzfa gyökere alatti gödör akár

a Szentendrei-sziget környékén is. Május 2-tól június

15-ig horgászati tilalom van érvényben a 100

cm alatti harcsákra, mert ekkor van ívási idejük.

Testsúlykilogrammonként 20-30 ezer darab ikrát

raknak le. A hím hetekig a fészek mellett marad,

még táplálkozás céljából sem hagyja el, igyekszik

minden ellenséget távol tartani, míg a kis harcsák

önállósodnak.

40 éve jár a Római-partra Örsi István sporthorgász,

aki az év minden napján és napszakában tudja,

mire és mivel érdemes horgászni. Rekordja egy

tízkilós harcsa, amit a Sajtház környékén fogott ki

2017-ben, fél óra fárasztás után. Azt is megtudtuk

tőle, mit jelent a cuppantás és a harcsa kuttyogtatás.

Cuppant a hal, amikor bekapja a zsákmányát,

és kuttyogtatnak a horgászok, amikor a csónakjukhoz

csalogatják a harcsát egy kuttyogtatófával. Istvánnak

köszönhetően megértettük, miért hívják a

horgászokat, halászokat a “folyó őreinek”. Rengeteg

időt töltenek a Duna-parton, figyelik a folyót. Ismerik

az összes törést és mélyedést, minden változást

azonnal érzékelnek. Egy esetleges partrendezés

végzetes lehet a római-parti horgászatra nézve is.

Ezt Szendőfi Balázs halkutató is megerősítette “a

város északi részén gyors folyású a Duna, így ha

eltávolítunk minden nagyobb követ, csatornát, törmeléket,

a kishalak nem találnak pihenő- és búvóhelyet”.

Ennek tudatában el kell gondolkodnunk

azon, hogy milyen mértékben érdemes visszabontani

és elszállítani az évtizedek alatt felhalmozott

emberi tevékenységből származó, felesleges, ám

azóta halmegtartó hellyé vált műtárgyakat (sólyákat,

csatornákat). Vagy hagyjuk, hogy a természet

visszafoglalja azt, ami az övé?

167

zöld

Az Aranyhegyi-patak torkolatatát a jelenlegi betonteknő

részleges visszabontásával halparadicsommá

lehetne alakítani. Az ily módon revitalizált

terület megfelelő dunai vízállás esetén a

növényzetre ívó – másnéven fitofil – halfajoknak

(csuka, dunai vadponty, dévérkeszeg stb.) az ívási

időszakban ideális környezetet biztosítana. A kerület

több természetes partszakaszán is vannak fontos

ivadékbölcsők a parti fák gyökérzete között és a

sekély sóderzátonyokon.

A védett kockás sikló tömegesen él és szaporodik

a Római-part területén, tojásrakóhelyeik a háborítatlanabb,

laposabb partok kövei, uszadékfái között

vannak.

Dr. Merkl Ottó Óbuda-Békásmegyer táji-természeti

értékeiben ezt írja a madarakról: “A Duna völgye az

európai madarak vonulásának egyik fő útvonala,

az Óbudai-szigeten a téli időszakban a maradászok

rendszeresen megfigyeléseket végeznek. Munkájuk

eredményeként igen sok olyan madár (récék, búvárok,

sirályok) előfordulását sikerült regisztrálni,

amelyek nyáron a messzi északon (Észak-Skandináviában,

esetleg a sarkkörön is túl) költenek. Télen

azonban lehúzódnak a kontinens délebbi vidékeire...

Ilyenkor a sziget körül úszkálnak, vagy a part

kövein pihennek.”, Egész évben a parton élnek a

kacsák, avagy tőkésrécék és a dankasirályok. Télen,

amikor befagynak a tavak, csatlakoznak hozzájuk

a hattyúk és a szárcsák is. Szürke gém, kárókatona,

fülemüle és jégmadár is megfigyelhető a területen.

A hódok száma a sikeres visszatelepítéseknek és

a természetes szaporulatnak köszönhetően exponenciálisan

nő, az utóbbi két évben a regisztrált

magyarországi egyedek száma hatezerről tízezerre

emelkedett! Az ország területéről szinte teljesen

eltűnt farkas mellett a hódok egyetlen természetes

ellensége a hozzájuk hasonlóan egyre gyakoribb

aranysakál. A két faj egymást szabályozó tényező

lehetne, ha hagyjuk, hogy a természet működése

betöltse kiegyensúlyozó szerepét. A hód legfeljebb

10-40 méterre távolodik el a víztől, tehát ha elég

széles sávban meghagynánk az ártéri erdőket, akkor

azok fáit rágcsálná, és nem okozna kárt az ültetett

fafajokban.

A folyó rejtett kincsei itt vannak tőlünk karnyújtásnyira,

sokszor láthatatlanul. Amikor a Duna

partján sétálunk, érdemes egy pillanatra megállni,

elképzelni és átgondolni mindezt. Tudatosítsuk

magunkban, micsoda érték van a birtokunkban,

melyet védeni, óvni mindannyiunk kötelessége és

felelőssége. ▯

fotó: Fekete Norbert

168

zöld

zöld

Simonfalvi Anita

Több ma a kárókatona, mint holnap a bucó

interjú Szendőfi Balázs halkutató, basszusgitáros zeneszerzővel

Magyarország teljes természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Nem véletlen, hiszen az embereknek (is)

fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Óbuda dunai szakaszán

például a bucó. A nagy karácsonyi haldömping előtt Szendőfi Balázs halkutató, basszusgitáros zeneszerzővel

beszélgettünk.

Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?

Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat

azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani

az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi

elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már

kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg

a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült

lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal

madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban,

nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb

állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett

ebben, amikor zeneiskolába mentem.

szürke gém, nagy kócsag, bütykös hattyú

A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?

Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra

használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni,

hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére

nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány

évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat

éves is elmúltam, mire először vettem két másik

hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe.

Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul

választottam a rajta való játékot.

párját váró csuka ráckevén

De aztán mégis visszatértél a természetbe.

Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át

madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek

érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira,

hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi

tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi

ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai

halak az akváriumban című könyvem után egyenes

út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes

fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben

volt és van részem. Jelenleg az agrárminiszter által

kiállított, országos kutatási célú halfogási engedélylyel

rendelkező halkutató vagyok immár hat éve.

vágócsík

A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is

szerepet játszik az életedben. A Budapest halai

ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan.

Mesélnél erről?

kősüllő

170

zöld

Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán

két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és

dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól

délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik,

akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk,

a fővárostól északra azonban még a dombvidéki

szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek.

A Budapest halai című filmben a márnazóna halait

egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam

be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban

a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle

is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt

nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki,

azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a

német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a

nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással

és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk

azonban (Bős és Budapest között)

viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye

ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.

német bucó

Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?

A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is.

Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét,

csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként

is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb

a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni

egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére.

Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb

lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.

menyhal

Mennyire viszontagságos egy természetfilmes

élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni – nem

hangzik túl csalogatónak.

A zord időjárás vagy a természet által állított más

megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert,

aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat

sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják.

Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj

válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból

forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még

sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az

emberek a több hétig tervezett és végzett munkát.

Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem,

lápi póc

csuka

171

zöld

annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.

Miért fontosak a halak?

A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek,

és az embereknek is igen fontos a vizek minősége

és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják

legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs

rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten

foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például

kimondja, hogy Magyarország természetes

vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi

halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba

bocsátani Magyarországon. A halászatot betiltották,

horgász pedig nem adhatja el, még csak nem is

ajándékozhatja oda a zsákmányát. A piaci, éttermi

hal tehát vagy tógazdaságokból van, vagy külföldi

import.

bagolykeszeg

Eszel halat? És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére

esküszöl?

Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra.

Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére

sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot

kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer,

úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.

réticsík

Min dolgozol most?

Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna

élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem

egy természet-dokumentumfilm forgatását,

ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az

őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról

szól majd. Közlegények lesz a címe.

A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében

majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem

miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte

hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak

az európai állománya az elmúlt negyven évben

pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása

napi fél-egy kiló hal, és emellett sok

halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó,

azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár,

de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik.

szilvaorrú keszeg

törpeharcsa ivadékai

172

zöld

A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb

teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul

felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások,

hajózás és egyéb emberi tényezők miatt

megfogyatkozott halállományunk számára ez elég

lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb

„halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az

utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig

természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad

elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc

része, csak éppen egy olyan halállományhoz

adaptálódott, ami már csak maradványaiban

létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett

számú halászmadár tizedeli a szintén emberi

tényezők miatt lecsökkent halállományt. Épp

ezért is lesz Közlegények a film címe, hiszen erről a

problémáról nem ők tehetnek, az egyensúlyt – mint

mindig – az ember borította fel.

Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja

meg a hozzáállásunkat a természethez?

Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva

lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű

karantén és a lecsökkent emberi tevékenység

igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé.

A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat,

mert idén tavasszal nem jártak a nagy

séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés

pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok

nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor

a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek

özönlöttek a természetbe, természetvédelmi

területeken tiportak védett növényeket és zavarták

a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy

többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk.

És amint enyhülni látták a járványt, az emberek

ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták.

Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a

krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit

sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze

minden egyéni vagy közösségi példának örülök,

ami engem ebben esetleg megcáfol. ▯

fotó: Szendőfi Balázs

173

zöld

novella

Győrei Zsolt

Tizenkét kakukk

– De megyek is, nem zavarok tovább – mondotta pár percen belül harmadszorra Kolb úr, az érdemes címfestő,

és egy parányit csakugyan fel is emelkedett a székről, hogy Cili néni gibraltári kalandjai helyett végre a

többi dolga után lásson.

Birnbaum úr azonban, ahogyan az imént, most sem engedte felállni.

– Milyen kopott ez a szíj, most látom csak – hunyorgott a kezében tartott karkötőórára, amelyet Kolb úr

meglátása szerint már legalább negyedórája vissza kellett volna szolgáltatnia. Elvégre megjavította, amikorra

ígérte, eddig rendben is van, kiváló órásmester, mindenki dicséri, de átkozottul szószátyár: vagy húsz perce

fecseg, Szenteste délutánján, abszurdum.

– Hagyja csak, jó lesz az úgy – búgta mézesmázos udvariassággal, kissé előrehajolva ültében. Úgy érezte,

ha azonnal nem tudja meg, mióta tartja fel ez a minden szájjártatók öregapja, szikrákat kezd pattogtatni, mint

egy meggyújtott csillagszóró. Birnbaum, mintha csak tudta volna, mire készül, éppen ebben a pillanatban

fordította meg az órát, hogy visszájáról is megvizsgálja az ominózus bőrszíjat, ami egyébként, Kolb meglátása

szerint, korántsem volt oly végletes állapotban. Köröskörül, a polcokon és a falon, kisebb-nagyobb órák vertek

és zötyögtek, de minthogy az asztali lámpa fénye nem hatott el odáig, a már határozottan bosszús Kolb egy

regimentnyi óra között sem tudta, csakugyan itt ül-e már húsz, illetve azóta inkább huszonhárom vagy éppen

százkilencvennégy perc óta.

– Nem úgy van az, drága uram! – mosolygott rá a gyalogsátán. – Tőlem ki nem lép úgy, hogy egy ilyen

foszlány tartja az órát a karján. Hogy is ne! hogy azután elveszítse, amit frissen megreparáltatott! Szépen

néznénk ki! És pláne, ha nem veszíti el, hanem teszem azt, vacsorázni megy a kedves feleségével, a pincér

meg látná, és mit gondolna? Hogy ilyen vendégnek jó lesz a mócsingosa is, azt! Higgye meg, édes Kolb úr, sok

múlik az ilyen apróságokon. Még az is lehet, hogy ha ilyen feslő óraszíjjal a karján tiszteleg valakinél, aki új

cégtáblát szeretne, hát nem maga kapja a megbízatást, gondolni kell az ilyesmire is. Bezzeg, ha azzal jár-kel,

amit most mutatok, egyetlen pillanat, itt van a felső fiókban, nem, mégsem, hát hová tűntetek, ti pernahajderek?

persze, én raktam még át ide a múlt héten, nézze meg az ember, egészen kiment a fejemből, hiába, fogy

idő, megy az ész – itt is van, ni! mit teszik hozzá szólni?

Kolb úr valamennyi arcizmát nekifeszítette a feladatnak, és amikor már maga sem hitte volna, lassan mégis

sikerült elmosolyodnia.

– Igazán finomak – mondotta azután, némi könnyebbséggel, mert ebben végtére csakugyan volt igazság.

Az elébe helyezett, vadonatúj, krokodilbőr-mintás óraszíjak csöndes fölénnyel tették közszemlére eleganciájukat.

– Ugyebár? – villant meg büszkén Birnbaum szeme elé csíptetett nagyítólencséje. – Tessék csak választani,

egy pillanat alatt kicserélem.

– Nem kétlem, Birnbaum, úr, de megengedjen, nagy rohanásban vagyok így, az ünnep előtt – magyarázta

Kolb, akinek még aranyhajat is be kellett szereznie, a doktorhoz is benéznie a kórházba a múltkori vizsgálat

eredményeiért, márpedig ott öt után teremtett lelket sem talál.

– Szót se többet, drága uram, megértem én, de a szakmai hírnevem forog kockán.

– Nagyra becsülöm, hogy ennyire akkurátus, azonban – felelte volna Kolb úr, de Birnbaum e ponton akkor

is félbeszakította volna, ha egyáltalán hagyta volna megszólalni.

– Ejnye, ennyi idő alatt már készen is lennénk, ha nem kötődik annyit! Kérve kérem!

Kolb sóhajtott. Könnyű ennek a vénembernek, se kutyája, se macskája, örül, ha Karácsony szent ünnepén

lel egy ilyen féleszűt, mint én, és szóval tarthatja. Fél négy sem volt, amikor egy pillanatra befordultam ide az

órámért, bőven odaérhettem volna még a kórházba is, most meg rohanhatok, ahogyan a lábam bírja, és még az

aranyhaj sincs sehol, Krisztina megint úgy néz majd rám…

De amikor a felesége jutott az eszébe, hirtelen elpárolgott a haragja. Az asszony gyönyörű, vörös hajkoronájára

gondolt, sötétbarna szemére, és egyszerre megszánta ezt a Birnbaumot, aki nemsokára átsántikál ócska

házának hátsó zugába, ahol hét éve, mióta az asszony meghalt (hogyan is hívták? Erzsi? Erika?), egyedül élt

csöndes szomorúságban. Gyertyát gyújt, felteszi azt a pár régi díszt a fára, ha ugyan felteszi, azután ücsörög

egy pohár forralt bor mellett, míg el nem álmosodik – őt meg Krisztina várja és Gyöngyike, aki ilyenkor ugrándozik

a boldog izgalomtól, hiába tizennégy éves bakfis már. Nem, nem Erzsi, nem is Erika. Borbála.

A váratlan részvéttől támadt türelemmel nyúlt az egyik óraszíjért.

– Bizony, a legszebbet tetszett kiválasztani – mondotta az órás, aki igazából dominózni készült ezen az estén

a penzionált irattárossal, Huba úrral, a sörgyárossal és Tolcsvai doktorral, azaz az „Aggcsontok Egyletével”,

amint tréfásan nevezték magukat. – Sokan a sötétebb, mahagóni színt kedvelik, de ehhez a nemes óaranyhoz

ízlésem szerint is jobban illik ez a finom karamell-tónus.

És már ki is billentette a karkötőóra egyik szíjtartó pöckét a helyéből, és a szemfüles Kolb végre orvul

rásandíthatott a számlapra. „Még csak négy óra?” – csodálkozott magában, s ekkor, mintegy válaszul a csodálkozásra,

a sötétből négyet kakukkolt előbb egyik, azután sietős sorban, egymásra licitálva, a többi falióra.

„Jól van, bőven odaérek, ha nem locsogunk sokat” – gondolta Kolb, kicsit elkábulva a szorgos óraművek zajos

összhangjától.

De Birnbaum, úgy látszott, nem is igen igyekezett tovább rabolni az idejét. Cili néniről is csak annyit árult

el, hogy bár a páviánok pimaszsága megviselte, és elhatározta, hogy többé soha nem utazik olyan helyre, ahol

ilyen csibész majmok élnek a szabadban, de mindenestül mégis jót tett neki, hogy világot látott. Közben fürge

mozdulattal kipattintotta a másik pöcköt is, egy szempillantás alatt kicserélte a szíjat, a helyére ugrasztotta a

két apró, rugós fémpálcikát, szemügyre vette az elkészült művet, még egyet tekert a felhúzón, füléhez emelte

az órát, vajon szépen ketyeg-e, elégedetten biccentett, és csodák csodája, végre átnyújtotta Kolbnak.

– Köszönöm – Kolb rá se nézett az új óraszíjra, sietve felcsatolta, és már húzta is elő a tárcáját a felöltője

zsebéből. – Mennyivel tartozom?

– Négy pengő öt fillér lesz a javítás. Legyen kerek négy pengő.

– És a szíj?

– Azt ajándékba adom.

– De Birnbaum úr, ezt…

– Szó se essék több erről, drága Kolb úr. Karácsonyi vendég szerencsét hoz, én járok jól ezzel a csekélységgel,

meg tetszik látni.

– Hát, köszönöm szépen – húzta a kesztyűit, meghatva a magányos ember hálájától.

– Szóra sem érdemes – pattant fel a mester, fürgén megkerülte az asztalt, és ajtót nyitott. Egymásra mosolyogtak,

és a mögötte becsukódó ajtó csöngettyűje megzendítette Kolbban az önzetlenség és a szeretet kis,

karácsonyi örömét.

175

novella

Ez az öröm elkísérte őt egészen a Bécsi útig. Bármily sietős út volt is, egy rövidke megtorpanás belefért

Iboly néni gesztenyesütő standjánál, ahol néhány napja szívvidámító ünnepi mismásokat is lehetett vásárolni.

A kései vevő jókedvűen válogatott aranyhajat, csillagszórót, sőt még egy tucat ezüstözött tobozt is megóhajtott,

amelyekre az ismeretlen művész még ismeretlenebb okból apró papírglóriákat tűzött. Ez ám a fájint kuncsaft,

örvendezett magában Iboly néni, aki ilyenkor jön, az már mind mérges, nem is örül másnak, csak ha pár fillért

megspórol egy öregasszonyon, aki órák óta itt dermed a sarkon, ez bezzeg még az ötfillérest se kérte vissza.

Persze, hagyja csak itt, félreteszi, míg az úr beszalad a kórházba – még egy selyempapír staneclibe is besimogatta

az aranyhajat ennek a derék, jóravaló embernek.

De az az úr, aki a stanecliért visszajött, minta nem is az lett volna, aki elment. Minden nyájassága lefagyott

róla. Egyetlen mogorva pillantást vetett az ízléses pakkra, kikapta Iboly néni kezéből, aztán se bű, se bá, már

ott sem volt.

A majdhogy el nem pityeredő Iboly néni persze nem tudhatta, hogy Kolb úr hiába zörgetett a Szent Margit

Kórház kapuján.

– Ötig volt bent a doktor úr. Miért most tetszik kergetni, háromnegyed hatkor? – zsémbelt a portás.

Mire Kolb az órájára nézett, azután felkapta a fejét, majd megint rábámult az órára, mintha először látná.

– Visszaállította a gazember – mondta. – Azután megint előre, amikor a szíjat cserélte.

– Szép szíj – mondotta elismerően a portás, mert ami igaz, az igaz.

Erre a kései zavargó nem felelt semmit, csak köszönés nélkül kifordult a kapun. A portás tán még most is

csóválja a fejét, ha közben abba nem hagyta.

Persze, hogy senki nem válaszolt a dühös kopogtatásra, Kolb úr pedig búcsúzóul még egy nagyot rúgott

is a sötét órásműhely ajtajába. Elég nagyot ahhoz, hogy jólessék, de azért nem akkorát, hogy egy rendőr is

meghallja. Ennyit nem ér az egész, gondolta, és elindult haza az aranyhajjal, a csillagszóróval meg persze a

tobozokkal.

Pedig a műhely, ha sötét volt is, de üres nem. Az ablak mögött csöndesen ott kucorgott Birnbaum úr. Nem

készakarva várta meg Kolbot, dolga akadt: az összes órát ismét előre kellett állítania a pontos időre, és ez ennyi

masinánál bizony nem megy gyorsan, főképpen, ha az ember mind a tizenkét kakukktól bocsánatot kér az újbóli

zaklatás miatt. Mert Birnbaum úr egyazon szelíd tapintattal szerette az óráikba zárt, virgonc kakukkokat,

mint a perceikbe zárt, szomorú embereket. Ezeket a jószágokat pedig aznap délután egyszer már kénytelen

volt háborgatni, amikor, röviddel Kolb úr megérkezése előtt, és nem sokkal azután, hogy a Fő téren összefutott

Tolcsvai doktorral, aki nehéz sóhajjal említette meg, hogy öt előtt még Kolb, tudja, a címfestő is bemegy hozzá

az eredményekért, épp karácsonykor, hajjaj, cudar ez az élet, és sétabotjával rosszkedvűn szétütött egy sáros

hórögöt, hazaért a műhelyébe, és minden órát visszatekert kerek hatvan perccel, hiszen hiába hagyja csak

az asztali lámpát égve, Kolb bármelyikről kihunyoroghatná az időt, és ha éppen az egyetlen helyesen járóra

vetülne a tekintete, akkor rájönne, hogy bizony igyekeznie kell, és akkor ő hiába is próbálná feltartani, ott

hagyná, és még a kórházban lelné a doktort, és megtudná…

– … amit bőven ráér az ünnepek után megtudnia – törölte meg egy apró ronggyal az utolsó óra tetejét is az

öregember, és bólintott. Nem tudott sokat erről a Kolbról, de hogy egy szép, karamell tónusú óraszíjat ugyanúgy

megérdemelt, mint egy utolsó, békés karácsonyt, azt tudta.

Bezárta a műhelyt, és indult dominózni.

176

novella

emlék

HEGEDŰS ATTILA

ÓBUDAI VOLTAM, ÓBUDAI VAGYOK!

INTERJÚ HIDEGKUTI NÁNDORRAL

Hidegkuti Nándor páratlanul gazdag sportpályafutásának sikereit hosszan sorolhatnánk, de egy legenda

esetén erre semmi szükség. Ki ne emlékezne rá, hogy az évszázad meccsén egymaga három gólt rúgott az

angoloknak, az elsőt mindjárt a legelső percben? Csak hogy egyet mégis megemlítsünk. Attól féltem, hogy

a köztiszteletben álló sportolónak terhére lesz, ha egy számára ismeretlen egyetemista beszélgetésre hívja.

Ám a hangjából inkább érdeklődést, mintsem elutasítást hallottam kicsendülni, és mihelyt elárultam, hogy

elsősorban Óbudáról kérdezném, azonnal igent mondott. Hozzátette, ilyen kérést soha nem kapott még, pedig

óbudaisága életének mindig meghatározó része volt. Innen indult ez a beszélgetés, amit épp húsz évvel ezelőtt,

egy forró nyári délelőtt folytattunk a Nánási úti kis borozóban, kedvelt törzshelyén, egy pohár hűvös fröccs

mellett…

Hogyan kerültek a szülei Óbudára, áll-e még a

ház, ahol gyermekkorában élt?

Nem is tudom pontosan megmondani, mikor költöztek

ide. Annak idején nem igazán foglalkoztak

vele az emberek, hogy ki honnan jött, mint jött.

Édesapám Hidegkúton született, ezért lettünk Hidegkutiak.

Miután vitéz volt, megválaszthatta a

vezetéknevét. Azelőtt ugyanis Dvorniknak hívták.

Óbuda sváb, braunhaxler terület volt, az iskolatársaim

között is akadtak braunhaxler gyerekek. Egy

földszintes házban laktunk a Bécsi út 136. szám

alatt, valahol a mostani Bécsi úti lakótelep helyén.

A Margit Kórházban születtem, a Vörösvári útra

jártam iskolába.

Az Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvéből

megtudjuk, hogy a gyermekkori focimeccsek első

színhelye a Schmidt-kastély kertje volt. Titokzatos

épületnek írja le a mai Kiscelli Múzeumot:

mennyire volt más, mint napjainkban?

A Schmidt-kastély nem úgy nézett ki, mint manapság.

A parkban fák és bokrok álltak mindenütt.

Nemrég jártam arrafelé, és láttam, hogy a bokrokat

már jórészt kivágták. Akkoriban belépődíjat kellett

fizetni, amire nekünk, gyerekeknek nem volt pénzünk,

így átmásztunk a kerítésen, és ha jött az őr,

gyorsan átfutottunk egy másik területre.

Bizonyára ez lehetett a híres Bajzám. Merrefelé

kellene indulnom, ha ma keresném?

A Bajzám a Margit Kórházzal szemben, a Föld utca

Vörösvári út felé eső részén terült el, egész a Körte

utcáig. Apró házak álltak itt, de voltak köztük beépítetlen

területek is. Nem tudom, miért lett Bajzám a

grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga

a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya,

és két részből állott: az egyiken játszottak a

nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi,

gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az

utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett,

ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház

található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok

kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi

csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát.

Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok

voltunk, nem parancsolt senki! Ez az óriási terület

évente egyszer cirkuszoknak, búcsúknak adott helyet.

Édesapám egy alkalommal labdát vett nekem

a búcsúban, de kikapta egy gyerek a hónom alól, és

elszaladt vele. Egyszer lett volna rendes futball-labdám,

azt is ellopták! Tele volt a tér mutatványosokkal,

üzletekkel. Hétvégeken fabódékat építettek, és

azokban árusították a környéki kis településekből

hozott árukat. Ott lehetett szombat-vasárnap megvásárolni

mindent: tejet, tejfölt, sajtot, túrót, retket,

salátát... Egész Óbuda központja lett, s megvolt

minden lehetőség arra, hogy ott játsszunk. Mindez

178

emlék

talán el sem képzelhető ma már erről a tízemeletes

házakkal sűrűn beépített területről.

Honnan ered a Gacek becenév?

Mindenkinek volt valami beceneve, nem tudom, én

miért lettem pont Gacek, nem is tudom, hogy mit

jelent, de a srácok mindig így szólítottak. A múltkor

itthon járt az egyik gyermekkori barátom, aki

most Kanadában él. Felhívott, és azt mondta: „Helló

Gacek, Csillag vagyok!” Eltelt azóta már vagy hetven

év, és még mindig így hív! Szép idők voltak, elmondhatatlanul

szép idők…

Ebben az időben még minden sportolónak volt

polgári foglalkozása. Önt milyen pályára szánták?

A Guttmann és Feketénél tanultam, ami egy világhírű

harisnyagyár volt Óbudán. Tizennégy-tizenöt

éves voltam, amikor oda kerültem, megtanultam

a szakmát, és nagyon jól kerestem. Szép munka

volt. Automatikus gépekkel dolgoztunk, melyek

egyszerre húsz harisnyát állítottak elő. Csak akkor

kellett megállítani, ha valami baj volt. Hetente hatvan

pengőt kerestem! Óriási pénz volt ez abban az

időben, amikor a sláger is arról szólt, hogy „havi

kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”.

Az Önről szóló kötet tanúsága alapján a földszintes

házakkal együtt egy jellegzetes gyümölcsfa is

eltűnt Óbudáról...

Valóban, gyermekkoromban mindenfelé eperfa állt

a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű

eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy

összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és

megettük. Nagyon finom volt! Minden házhoz tartozott

egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében

álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett,

bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson.

Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk

is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze

tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.

179

emlék

Kíváncsi lennék, mire emlékszik legszívesebben

abból a rég elmerült óbudai világból, és maradt-e

belőle bármi, amit Ön még manapság is megtalál?

Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen

kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek

meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az

üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi

viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta

a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan,

boldogan éltek, barátok voltak, összejártak.

És ha már említettem a péket, és azt kérdezte, maradt-e

valami a régi világból, elmesélek egy történetet.

Ezelőtt tíz-tizenkét éve szóltak az ismerőseim,

hogy van egy pék kint a Pomázi úton, a vasúti sínek

előtt, aki nagyon jó kenyeret süt. Kimentem egyik

nap kenyeret venni, erre azt mondja a pék: Nem

ismer meg, mi? Hát, mondom, honnan ismerném?

Erre ő: hajdanán mi a Vörösvári úton dolgoztunk,

és maga nagyon sokat járt hozzánk még kisgyerekként.

Fantasztikus, hogy hatvan év után találkozom

ugyanazzal a pékkel, akihez gyerekkoromban is

jártam kenyérért. Ez hihetetlen! És ugyanolyan jó

kenyeret sütött, mint akkoriban. Sorban álltak az

emberek, pedig messze, a városon kívül volt. Hála

Istennek, sok gyermekkori barátommal is összefutok:

ők maradtak velem hírmondónak a régi világból.

Kérem, ossza meg velünk néhány iskolai emlékét!

A Kórház utcába jártam polgáriba, az osztályfőnököm

egy kis, púpos ember volt. Egyszer kimentünk

a Rómaira tanulmányi útra, végignéztük Aquincumot.

Tizenhárom-tizennégy éves voltam, s ebben a

korban már kicsikét gondolkodik, könyveket olvas

az ember. Rácsodálkoztam, hogy a régi rómaiaknál

micsoda építkezések lehettek, hogy ezek a romok

még mindig megvannak. És milyen csodálatosak!

Megnéztük az Amfiteátrumot, s én elképzeltem,

hogy engedhették be az oroszlánokat. Utána

elmentünk a gázgyári pályára játszani. Inkább a

kézilabda dívott abban az időben, a futballt nem

nagyon kedvelték, nem tudni, miért. Gyanakodva

figyelt a tanár meccs közben, majd magához hívott.

Azt mondta: Ide figyelj, Hidegkuti, ha megtudom,

hogy le vagy igazolva valahol, abban a pillanatban

kirúglak az iskolából. Akkor már két éve játszottam

az UFC-ben. Mondtam neki: Tanár úr kérem,

én nem, ilyen fiatalon nem is lehet! Szerencsére a

180

emlék

szabályokat, hogy már tizenkét éves kortól lehetett

játszani, nem ismerte. A testnevelő tanárunkkal

egész más volt a hangulat. Később a Napos úton

laktunk, a fiam a Budakeszi út melletti iskolába járt.

Egyszer jött haza a gyerek, és azt mondta: apa, a

testnevelő tanár úr beszélni szeretne veled. Bementem

az iskolába, és kiderült, hogy a fiam tornatanára

tanított engem is gyerekkoromban Óbudán!

Beszélgettem vele sokat, és utána is többször meglátogattam.

Milyen volt Óbuda a háború éveiben?

Bekerültem a leventék közé, és úgy nézett ki, hogy

kivisznek Németországba. El is jutottunk Pilisvörösvárig,

de akkor az oroszok bekerítették a területet,

így nem tudtunk már továbbmenni. A ruhám

és minden holmim még kikerült, mert azokat teherautóval

vitték, minket viszont gyalog indítottak útnak.

1944 októberében megnősültem. Feleségem is

óbudai, egymás mellett laktunk, innen az ismeretség.

Az esküvő után kiköltöztünk Óbuda külterületén

lakó rokonainkhoz. A bombázások alatt a barátainkkal

mindig fölszaladtunk az erdőbe, beálltunk

egy fenyő vagy egy akác alá, az volt a legbiztonságosabb

hely. Onnan figyeltük a történéseket. Borzalmas

volt! Amikor leesett a bomba, szerte-széjjel

lángra lobbant minden. Fentről mindezt tisztán lehetett

látni. A bombázás okozta károk nem is voltak

igazán súlyosak Óbudán, inkább maga a háborúskodás

ejtett sok sebet. Amikor a Kiscelli utcába, egy

kétszobás lakásba költöztünk, a falon egy óriási

lyuk tátongott. 1945 elején talicskával mentünk sódert,

homokot meg téglát összeszedni az utcákon,

és volt egy ismerősöm, aki helyrehozta. Ez a ház

még ma is áll a Kiscelli u. 66. szám alatt, közvetlenül

a San Marco utca mellett. Nemrég jártam arrafelé,

és mutattam a fiamnak: nézd meg, itt laktunk

azelőtt… Méghozzá 1953-ig laktunk ott, amikor Palotás

Péter megnősült, és kapott egy lakást a Pozsonyi

úton. Arra kért, hogy cseréljünk, hiszen ő is és

a felesége is óbudai, s így közelebb volt számukra

a család. Péter legalább nyolc évvel fiatalabb volt

nálam. Kitűnő játékos volt, de sajnos nagyon fiatalon,

harminckilenc éves korában elment. Puskás

Öcsivel és Buzánszkyval sokszor fölelevenítjük a

régieket, akik meghaltak. Sűrűn találkozunk, Fejér

És akkor volt még a Hidegkuti-eset! Ismét

hencegnem kell: megadta az Ég, hogy egy

alkalommal együtt focizhattam a nagy

Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett

az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt

lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint

nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak

a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők

és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor

már túl volt a hatvanon, de még így is

tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál.

Egyébként semmi különöset nem csinált,

hanem mást. Amikor én a magam, a már

említett nívójú, de valóságos futballista

rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet

mozogni, mert az adott helyzetben ez a

legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet

hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz,

egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak

egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön

egy másik, új teret, amelynek új esélyeit

azután már én is fölismertem, vagyis csak

oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy

lépéssel előbb nem volt szó. Igen tanulságos

egy íróember számára. Nem a kéznél

lévők közül, a rendelkezésre állók közül a

legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat

megteremteni: új teret. Ezt mondta annak a

nyugdíjas férfinak a kis hátralépése.

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére

(részlet)

181

emlék

Miki, a Sipos tulajdonosa is állandóan hív minket,

mindig kitalál valamit, hogy odamenjünk.

Örülök, hogy szóba került a Sipos, hiszen Óbuda

legendás étterméről van szó...

Régen is a mostani Siposba jártam, csak akkoriban

más volt a tulajdonos. Salamon Béla bácsival és a

szintén óbudai Börzsei Jancsival együtt minden

hétfőn lementünk. Hétfőn nem játszottak a színházak,

így Béla bácsi, aki igazi futballőrült volt, hívott,

hogy menjünk le egy kicsit dumálni. Elkezdte nekünk

magyarázni, hogyan kell futballozni, s mi végighallgattuk.

A mérkőzések lejátszása után voltak

vitáink, de az ember mindig tanult belőle, okosodott.

Csütörtökönként pedig egy lipótvárosi preszszóba

jártunk, mert Béla bácsi csütörtökön sem játszott.

Nagyon jó, hangulatos beszélgetések voltak.

Az Aranycsapat tagjai az ország különböző tájairól

érkeztek, és úgy tudom, mindez alapot adott

némi élcelődésre Önök között…

Volt egy örökös, visszatérő vitám a hajdani játékostársaimmal.

Buzánszky mindig azt mondta,

hogy Budapest nem más, mint Dorog külterülete.

Mondtam neki: Ide figyelj, 2000 évvel ezelőtt Óbuda

már nagyváros volt. Egyet vegyél figyelembe,

akkor még Dombóvárról vagy Dorogról (Grosics

Gyula ott született) azt sem tudták, hogy valaha is

a világon lesznek. – Abban a pillanatban kapták a

szöveget Óbudáról!

Tudom, hogy külföldi munkái idején is visszavágyott

Óbudára. Itt született, és most is itt beszélgetünk…

Az embernek mindig honvágya van. Akárhová

megy, hiányzik az otthona, a baráti köre, nem tudja

elkerülni, hogy a barátai közé ne vágyódjon. Egyiptomban

éltem hét évig, s alig vártam mindig, hogy

szabadságra haza tudjunk jönni. Nem tagadom,

sokszor vágytam arra, hogy legyen egy kis családi

házam valahol Budapest környékén. Mégsem véletlen

azonban, hogy újra itt kötöttem ki: óbudai voltam,

óbudai vagyok! A baráti köröm most is leginkább

óbudaiakból áll. Ki szoktam menni a Kerületi

meccsekre a régi baráti körrel, akikkel annak idején

együtt gyerekeskedtem.

Milyen a kapcsolata a III. Kerületi TVE-vel?

Egy darabig tagja voltam a Kerület vezetésének, de

állandóan veszekedtek, és ennek így nincs értelme.

Aztán amikor kikerültem Egyiptomba, megszakadt

a kapcsolat. Egyszer kimentem egy bajnoki meccsre.

Volt öt igazolványom: a MOB-tól, az MLSZ-től, a

Kerülettől, az MTK-tól s még valahonnan. Be akartam

menni, erre azt mondták, ott nem lehet, csak

182

emlék

a nem tudom én kiknek. Mondtam, elnézést kérek,

nézze meg, itt van ötféle igazolvány, valamelyik

csak jó ide. Azt felelte az illető, menjek át a másik

oldalra, ott talán be tudok menni. Mondtam, jó, köszönöm

szépen, és elmentem haza. És nem mentem

vissza soha többet.

Ez a csendes, szerény, elegáns viselkedés nem

minden sikeres emberre jellemző…

Mindig visszafogottan viselkedtem, s a barátaim is

mind ilyenek voltak. Ha valahol valamelyik haverom

mégis elkezdte, hogy: ki, ha én nem, nekem a

Hidegkuti a barátom, mindig lecsillapítottam az illetőt.

Megkértem, maradjon csendben, ha nem, akkor

elmegyek. Soha nem kérkedtem azzal, hogy ki

vagyok. Édesapám ugyanilyen csendes, halk szavú

ember volt.

Sajnos nem ritkán látni dohányzó és egyéb szenvedélyeknek

hódoló élsportolókat. Ön hogyan

kerülte el a sikerekkel gyakorta együtt járó csapdákat?

Tizenegy éves lehettem, amikor egy játékostársammal

vettünk egy fillérért két cigarettát. Megkóstoltuk.

Egy slukkot szívtam, s majdnem megfulladtam.

Eldobtam, és azóta egy darabot sem vettem a

kezembe, de ő sem. Azt mondtuk, be van fejezve,

és be tudtuk tartani mindketten. Embere válogatja.

Nem mondom, hogy nem ittam meg időnként egy

pohár bort, de soha nem részegeskedtem. Tréning

után elmentünk a játékosokkal, megittam egy stucni

sört, így hívták a korsót, megettem egy pár virslit,

és mentem haza. De éjjeli lokálokba én soha nem

jártam...

Nem tudom nem feltenni a kérdést: hogyan látja a

hazai labdarúgás jelenlegi helyzetét?

Az 1954-es vb-döntő után beszéltünk a német játékosokkal,

akik azt mondták, nagyon kevés pénzt

kaptak a világbajnokság megnyeréséért. Ma hatmillió

dollárt kap egy labdarúgó, akkor hatvanat

sem kapott. Ma már megfizetik, ez a tendencia elhatalmasodott

a világon. De ha megfizetik, akkor

játsszon is: ez a lényeg! Hogy engedhetjük meg,

hogy játékosok több millió forintot keressenek, és

ne legyen meg hozzá a tudásuk? Ahhoz, hogy elérjük

azt a szintet, hogy nemzetközi viszonylatban

is eredményesek legyünk, bizonyos, hogy a játékosoknak

változtatni kell az életmódjukon. Megváltozott

maga a labdarúgás is, ezt tudomásul kell venni.

Azzal a játékkal, amit mi játszottunk, már nem lehet

megélni. ▯

fotó: mti, wikimedia commons, getty images

183

emlék

emlék

Temesi László

Száz éves lenne idősebb Domahidy László

Óbuda volt a neves operaénekes otthona

Pontosan 55 évvel ezelőtt, 1965-ben költözött Debrecenből Óbudára a Domahidy család, s idén száz éve

született a családfő, id. Domahidy László, akiről ez alkalomból egy ország emlékezett meg, nemcsak operabarátok

és egykori kollégái. Az operaénekes életét, gazdag pályafutását fia segítségével idéztük fel.

A Folyondár utcai kétszintes polgári lak tele van

emlékekkel, a „száz éves” művészről készült szerepfotókkal,

portrékkal, festményekkel és a külföldi

turnékról hozott értékes tárgyakkal, szobrokkal,

amelyek között a szintén operaénekes utód, ifj. Domahidy

László büszkén kalauzol, miközben megosztja

velünk történetüket, mesél híres édesapjáról,

így lassan kibontakozik előttünk a művész gazdag

életútja, eseményekben, élményekben, sikerekben

bővelkedő pályaképe.

Kárpát-aljáról menekült a család

Megemlékezésünk főszereplője eredetileg a kárpátaljai

Domahidára való Szabó családba született, az

anyakönyvbe tehát Domahidy Szabó Lászlóként jegyezték

be, „hétköznapi” nevétől csak huszonéves

kora elején vált meg. Szülei, a múlt évszázad elején

különböző okokból Magyarországra menekültek,

és Tyukod környékén telepedtek le. A nemesi múlt

miatt nem kaptak hozzájuk méltó munkát, az édesapa

a debreceni járműjavítóban vasúti lakatosként

dolgozott, majd művezetővé küzdötte fel magát, az

édesanya pedig, bár színészi ambíciókat dédelgetett,

háztartásbeli lett.

Mint a legtöbb gyerek az első világháborút követő

újjáépítés nehéz időszakában, Domahidy László

sem dúskált a földi javakban, szorgalmasan tanult,

mellette sportolt. Ügyesen mozgott a sportpályákon

– szertornázott, evezett és birkózott –, eleven, öntörvényű

gyerekként néha az unalmasabbnak ígérkező

órákat otthagyva inkább sportdresszbe bújt.

Hangjára már az általános iskolában felfigyeltek

tanárai, s ez arra ösztönözte, hogy a sporton kívül

az énekléssel is egyre komolyabban foglalkozzon,

iskolai koncerteken, ünnepségeken gyönyörködtek

szépen csengő szopránjában. Igen, akkor még szoprán

hangja volt, később, középiskolai éveiben mélyült

fokozatosan. A helyi Piarista Gimnáziumban

folytatta tanulmányait, mellette a debreceni Zenedébe

járt Hoór-Tempis Erzsébet énekóráira, azonban

a birkózásról és a szertornáról sem mondott le,

több versenyt nyert. Mindkét területen, és az ifjú

hölgyek körében is egyre sikeresebb volt.

Addig kísérte, míg elvette

Esküvői kép 1943.

– Apám az éneknek köszönheti édesanyámat, akivel

középiskolai éveiben ismerkedett meg – meséli

185

emlék

őr

R. Strauss: Salome

varlaam

M. Muszorgszkij: Borisz Godunov

Lunardo

E. Wolf-Ferrari: A négy házsártos

Tyukodi pajtás

Farkas F.: Csínom Palkó

ifj. Domahidy László. – Eleinte osztálytársa, Ujfalussy

József kísérte zongorán a koncerteken, aki

egyre elfoglaltabb lett, majd a budapesti Zeneakadémiára

került (1980 és 1988 között rektora is lett az

intézménynek) – egy gyönyörű lány, az erdélyi Szilágysomlyóról

származó Báró Györffy Magdolna

vette át a helyét. Akkoriban ugyanis a piarista fiúk

gyakran találkoztak és közösen léptek fel a helyi

Operanegyed Óbudán

Ifj. Domahidy László: „Szüleim ugyan Óbudán

leltek otthonra, de édesapám legtöbb

idejét az Andrássy út környékén töltötte. Az

Operaház volt a második otthona, ahol én

is sokat megfordultam, hiszen sokszor vitt

magával próbákra, előadásokra. Itt találkozhattam

a legnagyobb magyar énekesekkel,

akikkel később családi-baráti kapcsolatba

kerültem, hiszen jónéhányukat, mint például

Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet, Pitti

Katalint, Sass Szilviát, Korondi Györgyöt

apám idecsábította Óbudára, ráadásul a

szomszédunkba költöztek. Neki köszönhető,

hogy itt egy operanegyed jött létre. Nagy

élmény volt a körükben, környezetükben

felnőni, rengeteget lehetett tanulni tőlük.

Rendszeresek voltak a közös főzések, beszélgetések,

bulizások. Felejthetetlen!

kulturális rendezvényeken a híres Dóczy Leánynevelő

Intézet diákjaival. Az intézet főleg a legendás

Abigél című könyvből, illetve a belőle készült

filmből vált közismertté. Ide járt édesanyám, akinek

Szabó Magda nemcsak az osztálytársa, hanem

egyik legjobb barátnője is volt. A világhírűvé vált

író többször megfordult nálunk Óbudán, haláláig

tartották a kapcsolatot. Anyukám remekül zongorázott,

ő kísérte édesapámat a különféle koncerteken,

s ez meghatározta további életüket – szerelmesek

lettek egymásba, és 1943-ban összeházasodtak.

Kolozsvárott kezdte pályáját

Az időközben művésszé cseperedett idősebb Domahidy

László élete a háborús időkben is mozgalmas

volt. A sikeres érettségi után Budapestre

került, a Zeneakadémiára, ahol 1941-ben végzett

dr. Molnár Imre tanítványaként. Itt figyelt fel tehetségére

Vaszy Viktor, a neves zeneszerző, karmester

és zenepedagógus, aki a kolozsvári operaház

igazgatójaként a diplomaszerzés után nyomban

leszerződtette tanítványát. A kezdő énekes Erdély

fővárosában mutatkozott be a Traviatában, Granville

doktorként, és innentől kezdve egyre több nagyobb

szerepet kapott. A „történelem” miatt igen

rövid időre, mindössze két évre sikerült kolozsvári

„kirándulása”, pedig megszerette a közönség és

a szakma. Akkoriban írta róla az egyik zenei lap:

”Kisgyerekként Debrecenben még csengő szopránt

énekelt, aztán a nagyfiú mély hangjára figyeltek föl.

A színpadra vezető út nem is volt „rögös” a számára,

már húsz évesen operaénekes lett.” Méghozzá

186

emlék

Pomádé

Ránki Gy.: Pomádé király új ruhája

Ozmin

W. A. Mozart: Szöktetés a szerájból

Marcellus

Szokolay S.: Hamlet

Daland

R. Wagner: Bolygó hollandi

abban a városban – Kolozsvárott –, ahol remek műhelymunka

folyt kitűnő szakemberekkel.

A II. világháború azonban hamar megszakította

szépen ívelő karrierjét, kikerült a szovjet frontra,

ahol a háború viharában sem hagyott fel az énekléssel,

egyre érettebb hangjával szórakoztatta a

harcokban megfáradt magyar katonákat, s ahogy

fia megfogalmazta: „Apukám két év alatt kiénekelte

magát a hadseregből, ugyanis a Debrecen felé

közeledő fronttal hazahozták, ráadásul, a városban

megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány előtt is

többször fellépett.”

Tyukodi pajtás, a vérbő figura

Domahidy 1946-tól már a Magyar Állami Operaház

magánénekese, az Operaház „aranykorának” volt

tagja, ahol a szerzők az ő habitusára, mély basszusára

komponáltak, illetve alakítottak szerepeket,

mint például: Farkas Ferenc Csínom Palkó daljáték

Tyukodi pajtását, Ránki György Pomádé címszerepét,

vagy Szokolay Sándor Vérnász apa figuráját, de

Ránki rádió-, valamint gyermekoperáinak karakterszerepeit

is. Farkas Ferenc, a Vidróczki című romantikus

daljátékába pedig éppen Domahidy miatt

került be a szokatlanul sok prózai szöveg, mert

a szerző különféle zenés darabokból és műsorokból

jól ismerte az operaénekes rendkívüli színészi kvalitását

is, amelyet a korabeli zenei kritikák rendszeresen

kiemeltek.

– Farkas Ferenccel még Vaszy Viktor idejében ismerkedett

meg édesapám – folytatja a mesélést

Ázsiai turné élményekkel, tudósításokkal

A neves operaénekes nemcsak hazánkban

vált ismertté és népszerűvé, hanem Ázsiában

is, ahol többször megfordult, sőt az

ötvenes évek elején-közepén egy évet turnézott.

Óriási hírnevet szerzett hazánknak.

Járt Indonéziában, Kínában, Mongóliában,

Koreában, Vietnamban, ahol államfők, pártfőtitkárok

fogadták és kitüntették. Ma már

történelmi alakokról, rettegett vezérekről

beszélünk: Csou En-laj, Kim Ir Szen, Mao

Ce-tung, Ho Si Minh… Ez utóbbit a hatalmas

termetű magyar művész egy pillanat

alatt könnyedén felkapta egyszer a színpadra,

hogy megtartsa beszédét, amikor látta,

hogy Ho apó nem tud megbirkózni a számára

túl magasan lévő világot jelentő deszkával…

Kínából például rendszeresen tudósított

magyar lapokat a turnéról. Az egyik írásából

a következő derül ki: „Kínában szokatlan

az ilyen mély basszus hang, mint az

enyém és ezt zenei különlegességnek tekintik,

így arra kértek, hogy a Fehér hajú lány

című operájuk egyik áriáját tanuljam meg.

Óriási sikere lett, s azóta ez volt az egyik legnépszerűbb

számom a hatalmas országban.”

187

emlék

ifj. Domahidy László –, akivel hamar összebarátkozott.

A híres zeneszerző az ő alakjára formázta,

komponálta a közkedvelt népdalból ismertté

és népszerűvé vált Tyukodi pajtás vérbő figuráját,

mert megtudta, hogy a mi családunk Kárpátaljáról

menekült Tyukod környékére. Ez a történet ihlette

meg, s erre mindig büszke volt apám, mert szinte

jelképévé vált ez a dal. Egészen haláláig egyik legkedvesebb

szerepe volt.

Karakterbasszus

Hosszú pályafutása során csaknem száz, elsősorban

karakterbasszus szerepet énekelt. Híres

volt Osminja vagy Hundingja, Mozart Szöktetés a

szerájból, illetve Richard Wagner A walkür című

operákból, de a Pomádé királya is. Feledhetetlen

alakításai voltak Muszorgszkij Borisz Godunov

című operájában is, amelyben mind a négy baszszus

szerepet játszotta, persze, más-más rendezésben,

előadásban. Ezeket a nagy karaktereket,

mély, széles basszusával hívta életre a színpadon,

amelyre a világhírű hegedűművész, David Ojsztrah

is felfigyelt, még közös rádiófelvételt is készített

vele, ami óriási elismerésnek számított, Domahidyt

büszkeséggel töltötte el. Ojsztrah annyira becsülte

David Ojsztrah, Moszkva 1956.

a magyar népdalokat, hogy kívánságára az Elindultam

szép hazámból című dal került szalagra,

amelyet még ma is szívesen játszanak a Magyar Rádióban.

A Szovjetunióban is többször koncerteztek

együtt, s 1960-ban a magyar operaénekes megkapta

az egyik legrangosabb kitüntetést, a Szovjetunió

Népművésze címet.

Domahidy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években

az ország egyik legfoglalkoztatottabb művésze

volt, a Magyar Rádió archívuma több száz felvételét

őrzi. Kodály-Bartók-Liszt műveivel, illetve a magyar

népzene világszerte történő népszerűsítésével

szerzett elismerést, és kapott rangos kitüntetést

Kínában, Koreában, Vietnamban, Mongóliában,

Indonéziában, de fellépett Brüsszelben, Londonban

és Párizsban is. A párizsi Olympia Színházban – eddig

egyetlen magyar művészként, s főleg operaénekesként

– aratott hatalmas sikert.

Prózában is jeleskedett

Mao Ce-tung mosolyog 1956.

A remek színészként is számontartott operaénekes

mindig figurában és szituációban gondolkodott,

amiről így vallott egyik nyilatkozatában, amikor

megkérdezték tőle, ogy melyik szerepét szereti a

legjobban:

188

emlék

„A nehéz szerepeket szeretem – szögezte le. – Nemcsak

hangilag, hanem színészileg is igyekszem jól

megformálni a figurát.”

Hogy mennyire volt színészi képességgel is megáldva

az énekes, arra bizonyíték az alábbi néhány

sor. Az 1959-ben indult Magyar Televízióban szinte

az első adástól kezdve foglalkoztatták, állandó

résztvevője volt a rendszeres operaközvetítéseknek,

vidám, zenés pamfleteknek, népzenei műsoroknak,

de az Országos Filharmónia mind felnőtt,

mind ifjúsági hangverseny-sorozatának is, ami

több száz szériát jelentett. Játszott többek között a

híres Palacsintás király című zenés tévéfilmben, és

szerepet kapott mozifilmekben is, például a Gábor

Diákban és a Délibáb minden mennyiségben című

alkotásban. A Magyar Rádió Csinn-Bumm Cirkusz

gyerekműsorában pedig termetes alakja miatt a

csupaizom Muszkli Miskát alakította, szintén óriási

sikerrel, így vált a gyerekek kedvencévé is. Szívesen

szinkronizált, többek között a népszerű amerikai

rajzfilmben, a Foxi Maxiban csendült fel híres

basszusa. Szinkronszerepeiért Nívódíjat kapott.

Lemaradt a Kossuth-díjról

A Kiváló és Érdemes Művész 1980-ban vonult

nyugdíjba, de az Operaházban változatlanul játszotta

addigi és új szerepeit 1996-ban bekövetkezett

haláláig. Az Operaház művész szakszervezetének

évtizedekig volt elnöke, 70., majd 75. születésnapja

alkalmával felvetődött az operaházi „Örökös tagsága”

elismerés, ám vagy a bizottság vezetője, Melis

György betegsége, vagy igazgatóváltás miatt ez elmaradt.

– Édesapám 1996 szeptemberében meghalt, így okafogyottá

vált az intézkedés – jegyzi meg szomorúan

ifj. Domahidy László. – Bár számos hazai és külföldi

kitüntetést kapott, de például a Kossuth-díjról

is lemaradt, mert amikor felterjesztették, ő erre túl

fiatalnak tartotta magát. Talán a centenárium jó alkalom

lesz egy posztumusz-díjra… ▯

A cikk megírása után pár nappal érkezett a hír: 2020.

november 7-én a Magyar Állami Operaház "Domahidy

László magánénekest mint az opera kimagasló jelentőségű

művészét posztumusz Örökös Taggá fogadja".

189

emlék

emlék

Végig az úton

Horváth László az Óbudai Gázgyár utolsó igazgatója számos kitüntetésben részesült a gyárban töltött harminc

év során, az egyik legfontosabbnak elismerésének mégis azt tartotta, hogy a munkatársai inkább tekintették

gondos apának vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek. Az idén januárban elhunyt Laci bácsival

tavaly ősszel készült az interjú.

Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve

nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas

életpályát tudhat maga mögött.

Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm

azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen

mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok

számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen

a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át

a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az

Óbudai Gázgyárban töltött harminc év csodálatos

szakasza volt az életemnek.

Hogy került az Óbudai Gázgyárba?

Frissen végzett vegyészként 1955 március 1-jén álltam

munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari

Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott

az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt,

a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem

el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a

gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok

helyezkedtek el. A vállalatnál egy évre gyakornoki

státuszba helyeztek, üzemmérnöki feladatot

kaptam: a kigázosító üzem aláfűtési feladatainak

ellátásában kellett részt vennem. Sikerült hamar

beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap

múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák

hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került

feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-

450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.

Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka

világába.

Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek

el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába,

ami június közepén fejeződött csak be. Viszszaérkezésem

után a termelt gázt mérő hatalmas

dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul,

melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi

segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően

oldottam meg.

Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek

át, szintén üzemmérnöki beosztásba.

Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet

társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős,

így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra,

bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes,

hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb

esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami

nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt

égetően szükségessé vált.

Termelési felelősként mi volt a feladata?

Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési

kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági

mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható

gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb

feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos

gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk

el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom:

a potens MDP-tagokat – akik valamilyen

vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk,

de képzettségüknek megfelelő beosztásban

tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk

eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg,

szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután

lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati

időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban

megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium

üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.

Nagyon hamar szembe kellett néznem azzal, hogy

a gázgyártás milyen veszélyes üzem. 1957. február

elején baleset következtében hármas haláleset történt

a vízgázgyárban: az egyik generátor tisztítását

– salakmentesítését – végző munkacsoport három

tagja a generátorban rosszul lett, és meghalt. Nekünk

jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit

kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból

származó szén-monoxid mérgezés okozta a

tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg,

addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi

kiesést eredményezve. Az események után az egyes

gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel

és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek

következtében biztonságosabbá vált a termelés,

és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága

is javult.

Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?

191

emlék

Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal

el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára,

emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen

barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül

beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven.

A pártba is többek között azért léptem be, hogy

javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap

váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre

a gyár vezetése méltatta eddigi ottani

tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített.

Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek

laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva

számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák

patronálására és a labor személyi állományának

megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten

kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát

jelentett, melynek megoldásához kormányszintű

intézkedésre volt szükség. A gáz kéntelenítéséhez

használt gáztisztító massza kiváltásához a vezetőség

egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a

voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet

hozzunk be a gáz tisztítására.

Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra

kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű

gyepvasérc érdekében folyamatos helyi

vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége

egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére

a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a

beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen

felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel

javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így

kis mértékben a kéntartalma is. A csőhálózat és a

szifonok ismétlődő lerakódásai, dugulásai miatt a

városi gáz nedvességtartalmának optimális beállítása

ugyancsak gondot okozott, amit nagy nehézségek

árán sikerült csak megoldanunk.

A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett

működési zavarok is előfordultak…

Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb

gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki

vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban

nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti

szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy

a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb

felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a

bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel

működve, olyan pótanyagokkal

karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és

meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál

hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó

kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást,

addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak

átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek

elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi

berendezések állagromlását ráadásul a korrózió

elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos

üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta.

A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a

gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén –

a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest

gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez

a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat

eredményező pontos okokat sohasem tudtuk

meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak

találtuk, hogy szakmai tudásukat miként

írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások

hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem

nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív

műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így

192

emlék

léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az

volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés,

és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat,

megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek,

hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk

miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú

titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az

idő bizonyította – nem is akárhogyan!

Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?

Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger

István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek

elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a

vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján.

Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte

a földgázhasználat gazdasági fontosságát,

elhatározta annak fejlesztését. Számos folyamatban

lévő intézkedés felgyorsult, és biztatóan haladt a

megvalósulás felé. A fő tennivalót a gáz minőségének

további javítása és a mennyiségi termelés növelése

jelentette. Ebben játszott hatalmas szerepet,

hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz

fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett

és üzembe állhatott előbb az albertfalvai,

később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban

igyekeztem a személyi állomány, valamint

a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni

a fejlődés alapjait, melyek néhány éven

belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi

vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi

kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő

felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai

képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat.

193

emlék

Óbudai Anziksz 2020 ősz/tél

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles