KarPit 24 2 05 27

KárPit 

szöveg a szöveten 2024 NYÁR 

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás 

Programjának irodalmi, művészeti folyóirata 

iii. évfolyam 2. szám

Tartalom 

Bartusz-Dobosi László: ARS poetica ........................... 3 

Aranyi Panna: Mutasd meg az ARS-od! Interjú Fehér Bernadetával ... 4 

Rózsa Anna: Újkori halotti beszéd ............................ 6 

Cseklye Balázs: Halotti beszéd ............................... 6 

Melján Anna: Rubik kocka ................................... 7 

Ekbauer Lili Csenge: hajnali honvágy ......................... 8 

Kengyel Zsófia: Janus-arc, Kacifántos kavalkád ................. 9 

Imre Karin Anett: Márai-féle ............................... 10 

Csernák Zsófia: Trikolor .................................. 10 

Morvai Levente: Repülés ................................... 11 

Barkaszi Anna: Darabokban ................................. 12 

Hegyi Lili Gerda: Név nélkül ............................... 13 

Krecsár Bianka: Találkozunk holnap ......................... 14 

Molnár Dóra Laura: Földcsuszamlás .......................... 15 

Szentesi Eszter: Budapest .................................. 16 

Aranyi Panna: Zörgő vörös . ................................. 17 

Kengyel Zsófia: Március ................................... 18 

Szedlacsek Anna: Karjaidban ................................ 20 

Melján Anna: Retúrjegy a (m)ARS-ra ........................... 21 

Molnár Dóra Laura: „Az írás valójában színészkedés papíron” ..... 22 

Viola Szandra: A hetedik Égbolt ............................. 24 

Pálffy Katinka: Égbe nyúló haza a magasban. ................... 25 

Hegyi Lili Gerda: Ninive felé a domb alatt, a sík felett .......... 25 

Szentesi Eszter: Bacchus borból ............................. 26 

Rózsa Anna: Két lélegzetvétel között ......................... 26 

Dénes Attila Norbert – Wagner Lilla Katalin: Létkísérlet ........ 27 

Ekbauer Lili Csenge: ARTézi forrA(R)Skutatás .................. 29 

Galambos Boglárka Ágnes: Mesél(ek) a bor(nak) .................. 30 

Csomós Réka: Loxbridge ezer arca ............................ 31 

Szabó Zalán: Balkán – a pusztuló és épülő hidak dialektikája . .... 32 

Pálffy Katinka: Vágy a magasba .............................. 33 

KÁRPIT-MEDER ........................................... 33 

Cservid Ákos: Egy szál friss levegő .......................... 34 

Domokos Írisz Kamilla: Viszhall . ............................ 34 

ProgramON .............................................. 35 

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás Programjának irodalmi, művészeti folyóirata 2024. nyár, III. évfolyam 2. szám 

Kiadja: Mathias Corvinus Collegium, 1016 Budapest, Somlói út 49–53. • Felelős kiadó: Szalai Zoltán 

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László (Pécs) • Olvasószerkesztő: Boldog Zoltán (Deszk) 

Diákszerkesztők: Aranyi Panna (Szekszárd) • Barkaszi Anna (Zalaegerszeg) • Csernák Zsófia (Kecskemét) • Cservid Ákos 

(Székelyhíd) • Dénes Attila Norbert (Makfalva) • Domokos Írisz Kamilla (Brassó) • Ekbauer Lili Csenge (Szombathely) • Hegyi Lili 

Gerda (Veszprém) • Kemecsey Anna Viktória (Budapest) • Liszák Lili (Keszthely) • Lojewski Erika Arina (Bukarest) • Melján Anna 

(Kecskemét) • Molnár Dóra Laura (Szekszárd) • Pálffy Katinka (Székelyudvarhely) • Rózsa Anna (Pécs) • Sánta Eszter (Barót) • 

Szedlacsek Anna (Vác) • Szentesi Eszter (Veresegyház) • Szuromi Gréta (Solt) • Wagner Lilla Katalin (Nagyvárad) 

Elérhetőség: www.mcc.hu/karpit; karpit@mcc.hu • 1113 Budapest, Tas vezér u. 3–7. 

Tördelés: Németh János • Nyomdai munkálatok: printLAB Bt. 1113 Budapest, Vágfarkasd utca 9. 

A lapot Sánta Eszter grafikái díszítik. • A hátsó borítón Ekbauer Lili Csenge: hajnali honvágy című verse olvasható. 

ISSN 2786-4421

ARS poetica 

Szekszárdi művészeti hitvallás 

„te mondd magadban, behunyt szemmel, 

csak mondd a szókat, miktől egyszer 

futó homokok, népek, házak 

Magyarországgá összeálltak.” 

(Illyés Gyula: Haza a magasban – részlet) 

A költői mesterség – vagy inkább 

hivatás – transzcendens tevékenység. 

Nem a gondolat, nem a fizikum, 

hanem a lélek territóriuma. S mint 

ilyen Istent gyűjti strófákba. 

Márpedig az Isten az a nyelv, amelyen 

hallgatunk. Tehát szót érteni 

az Istennel kizárólag szavak nélkül 

lehetséges. Mert a legkevésbé a 

szavaknak van közük hozzá. 

Itt van hát ez a paradoxon: a 

költészet, amelynek legalapvetőbb 

matériája a szó, spiritusza a 

szavak nélküli lélek, s ebben keresem 

én a saját ARS poeticámat. 

Ez nem más, mint a tiszta, fehér, 

üres papír, amelyre ráhallgatom 

az Istent. Komoly, többkötetnyi 

szótlanság sorakozik már azon a 

bizonyos, virtuális, életműnek 

nevezett könyvespolcon. 

Az nyugtat csak ebben a látszólagos 

ellentmondásban, hogy az 

isteni kinyilatkoztatás, az Ige is 

hasonló paradoxonokon át nyilvánul 

meg: „Mert, aki meg akarja menteni 

az életét, elveszíti azt, aki 

pedig elveszíti az életét énértem, 

megtalálja azt.” (Mt 16,25) 

Olyan titok ez, amelyről nem 

tudunk beszélni, holott egyfolytában 

feszít belülről, hogy megtegyük. 

De nem formálódnak a szavak, 

csak a nagy csend tölti ki a 

papírt, a vásznat és a színpadot. S 

mi csak állunk ott némán és közben 

mégis abban a túlcsorduló teljességben, 

amelyet az Isten pazarlóan 

oszt ki ránk. Itt nincs helye az 

egyéni ambícióknak, a nárcizmusnak, 

s a buzgólkodó tevékenységi 

láznak, csak a telehallgatott papír 

tisztaságának. 

Költészetté finomul az elengedésben 

rejlő alázat. 

Talán nem túlzás, ha azt állítom, 

hogy a költői lét felsőfoka, 

ha az ember megtanulja üresen 

hagyni a papírt. Ha képes pusztán 

elnémulni a transzcendens előtt 

és áttetsző módon kitenni önmagát 

mások elé. Ezt nevezem én a művészet 

egyetlen lehetséges perspektívájának. 

Keresem a szavakat, hogy beszéljek 

a csendről. 

Téboly. 

Győrffy Ákos írja Mészölyről: 

nála „az ember végül is mindig a 

csendhez jut el. Róla lehet a legjobban 

hallgatni. Addig feszítette 

a mondatait, hogy végül áttetszővé 

váltak. Átfénylik rajtuk a 

dolgok mögötti örök hallgatás.” 

Ha ezt az egész költői hitvallás 

dolgot a mai világ bizonyításkényszerének 

alávetve matematizálni 

akarnám, akkor kivetítenék 

a falra egy koordinátarendszert, 

amelyben a szétfeszített szavak 

jelentenék a horizontális tengelyt, 

ahogy szépen sorjázó mondatokká 

egybeállva elnyújtóznak 

a felszínen, míg a fény-hallgatás 

páros a vertikálist, azaz a 

fentről beáradó fényt és a felfelé 

szálló hallgatást. 

Ebben a relációban pedig az ég 

tűnik az egyetlen helyes iránynak. 

(Írói kiszólás) 

Más szóval (!), a szavak szintjén 

csak az x tengely, azaz földi 

viszonylatok mentén jutunk előrébb, 

ami csalóka, mert egyáltalán 

nem jelent tényleges előrelépést. 

Nincs emelkedés. Nem lépünk szintet, 

csak elmozdulunk máshová. 

A fény és a hallgatás azonban 

más térre, új dimenzióra nyit rá 

minket. Olyanra, ami az y tengely 

mentén, mint a tanuló jelentkező 

keze, mutatja a helyes irányt. Nem 

lehet eltéveszteni. Felemel. Más 

minőségbe juttat. 

Ebben a dimenzióban viszont 

másképp viselkedik az idő és a tér 

is. Másként halad, és másként vesz 

körbe. Emberi mércével egyik sem 

mérhető, itt tehát megbuknak a 

szaktudományok, s az ember kénytelen 

belátni, hogy minden korábban 

hitt bizonyosságát kinőtte. 

Elnémul. 

Ebben a felismerésben pedig 

előbb-utóbb rájön, hogy a szavak 

ott a legerősebbek, ahol visszaszorítják 

őket. 

Jó ideje ezen mesterkedek, de 

még sohasem sikerült tökéletesen. 

A szólásszabadság – úgy tűnik – 

túlzottan nagy csábítóerővel bír. 

Egyszer azonban szerkesztek egy 

fény és hallgatás tematikájú számot. 

Egyetlen betű, szó vagy mondat 

sem lesz a lapokon. Kizárólag 

gyönyörű üres oldalak sorakoznak 

majd benne. Hosszan. Némán. 

Egymás után. 

Ez lesz az emberi jogok legújabb 

minősége: a hallgatásszabadság. 

ARS silentium – azaz a hallgatás 

művészete. 

Életem főműve. 

KanaPé – az irodalmi SZÓFAragó 

3

Mutasd meg az ARS-od! 

Babits házától nem messze, a költőről elnevezett kicsiny utcában látta 

meg a napvilágot az I. MCC ARS Középiskolás Tehetségszüret ötlete. 

S ahogy a szőlőinda, ez is gyarapodott, alakult, feltekeredett a szellem 

karójára, végül hajtást hozott. Most, április végén pedig elérkezett 

a szüret ideje. Fehér Bernadeta szekszárdi régiókoordinátort 

kérdeztük az MCC legújabb, összművészeti rendezvényéről. 

Pontosan miből áll a munkád az MCC-nél? 

Köszönőviszony – és azon túl 

4 

A szekszárdi képzési központban vagyok régiókoordinátor. 

A helyi diákok számára heti szinten szervezünk 

klubdélutánokat a kollégáimmal a legváltozatosabb 

témákban – történelem, pszichológia, média, 

irodalom stb. –, illetőleg nyelvi kurzusokkal, tanulmányutakkal, 

szakmai kirándulásokkal kínáljuk 

meg őket. 

Mi a legkedvesebb emléked az eddigi munkád során? 

A skóciai tanulmányútra emlékszem vissza a legszívesebben, 

ami 2023 őszén zajlott le egy válogatott, tizenkét 

fős KáPés csapattal és két kísérővel. Egyrészt 

azért ilyen fontos számomra, mert a mi, szekszárdi 

diákjaink közül ketten részt vehettek rajta – köztük 

te magad is –, illetve annyira összekovácsolódott a 

csapat, hogy egy idő után szinte úgy működtünk már, 

mint egy igazi skót klán… Illetve kettő, mert végül – 

szinte spontán módon – elindult egyfajta játékos vetélkedés 

a fiúk és a lányok között. 

Nem utolsó szempont, hogy gyönyörű tájakon jártunk, 

fantasztikus történelmi emlékhelyeket látogattunk 

meg, eljutottunk a skóciai magyar nagykövetségre, 

a skót parlamentbe, de még az Outlander 

sorozat misztikus „időutazós” kövét is kipróbálhattuk. 

Az MCC eddigi története során még nem volt ehhez 

fogható művészeti fesztivál, mint az ARS, amelynek 

a forgatagában készül ez az interjú is. Mi inspirált 

arra, hogy kitaláld és megszervezd ezt a fantasztikus 

kulturális seregszemlét? 

Elsősorban az, hogy véleményem szerint kevésbé fókuszált 

a művészettel foglalkozó terület az MCC-n 

belül, idáig kevés hangsúlyt fektettünk erre a vonalra 

a különféle tudományágak mellett. Ezen szerettünk 

volna picit változtatni, hogy a diákjainkban 

bujkáló kreatív képességeknek is teret tudjunk 

adni. 

Másfelől a diákok oldaláról jött egy megkeresés, 

hogy megmutathassák ezt az oldalukat is. Ez a két 

szándék találkozott most szerencsésen az ARS-ban. 

Magát a rendezvényt – még csak helyi szinten – már 

tavaly megszerveztük, első körben egy klubdélután 

keretében. Ott még csak a mi diákjaink mutatták meg 

magukat, ami annyira jól sikerült, hogy úgy gondoltuk, 

ezt összkápés szinten is meg lehetne valósítani. 

Ebből nőtte ki magát ez a mostani rendezvény. 

Az ország minden tájáról és a határon túlról is érkeztek 

diákok a fesztiválra. Mondanál erről néhány 

adatot? 

Lényegében minden MCC-s központból érkeztek diákok, 

összesen 27 régióból, nagyjából 100 település 

163 diákja, körülbelül 200 produkcióval! 

Az egész rendezvényt úgy találtuk ki, hogy először 

a központok úgynevezett „minifesztiválok” keretében 

hallgatták meg a saját diákjaikat. Onnan jöhettek 

a legjobbak a szekszárdi központi rendezvényre, 

méghozzá öt művészeti kategóriában: zene, tánc, képző- 

és előadóművészet, valamint irodalom. 

Egészen fantasztikus, sokszínű előadásokat láthattunk, 

többek között az újonnan alakult KáPés zenekar 

koncertjét Csapó Tamás vezetésével, különféle 

népi vagy modern táncokat, hangszeres és szóló bemutatókat, 

festményeket és irodalmi alkotásokat. 

Mi alapján dőlt el, hogy mi lesz az idei és egyben az 

első év tematikája? 

Az otthon, a magyarság témaköre foglalkoztatott 

minket már tavaly is, és ezt szerettük volna a nagy 

rendezvényre is áthozni. Ebben alapvetően az is 

benne volt, hogy mivel a teljes Kárpát-medencei di- 

Fotó: Bartusz-Dobosi László

ákságot akartuk megcélozni, kíváncsiak voltunk, 

miként lehet ezt a sok kulturális különbséget egy 

tematika alá egybefésülni. 

Ezért választottuk Illyés Gyula Haza a magasban 

című versét vezérfonalul, amely ezen a művészeti 

megközelítésen keresztül emelte transzcendens magasságokba 

a témát. 

Felvidékiként mennyire fontos számodra, hogy ezekkel 

az alkotásokkal a lehető legtöbb magyarhoz eljussunk? 

Amit én fontosabbnak tartottam, hogy azokhoz a diákokhoz 

jussanak el ezek az alkotások, gondolatok, 

akik részt vettek ebben a projektben. Tehát, hogy 

egymásnak adjanak új ötleteket, új meglátásokat, hogy 

megajándékozzák egymást azzal, amiben ők jók, mert 

ezzel is egymás szemléletét tudják formálni. Inkább 

egyfajta csapatépítő erőt éreztem a rendezvényben. 

Szekszárd egy igazi kis „művészeti” ékszerdoboz. 

Mennyiben inspirálhatták a diákokat Szekszárd 

híres művészei, mint például Illyés Gyula, Babits 

Mihály, Garay János, Mészöly Miklós, Csengey Dénes 

vagy éppen Lázár Ervin? 

A magunk részéről igyekeztünk a helyi szerzőkre fókuszálni, 

ami többek között a péntek esti „kultúrfröccs” 

összművészeti kvízben is jelentős hangsúlyt kapott, 

vagy éppen magában a rendezvény alcímében is megjelent. 

Ez Babits Szekszárd 1915 nyarán című versének 

egy részlete volt: „domb alatt, sík felett”. 

A diákok produkcióiban ez talán kevéssé jelenik 

meg, ami feltehetőleg azzal van összefüggésben, hogy 

nagyon sokan különböző helyről jöttek, és mindenki 

hozta magával a saját kulturális örökségét, ami nem 

baj, sőt inkább erény és érték! 

Sokan most mutatják be először közönség előtt, ami 

bennük rejlik. Mit üzennél nekik? 

A cél az volt, hogy ne úgy éljék meg, mint egy versenyt, 

hanem inkább, mint egy fesztivált, ahol meg tudják 

ajándékozni egymást. Itt tényleg nem az számít, hogy 

ki mennyire jó abban, amit csinál, hanem hogy menynyire 

szívvel-lélekkel tudja ezt a többieknek átadni. 

Úgy látom, hogy ez az üzenet átment, mert a gyerekek 

olyan szeretettel és hálával fordulnak egymás 

produkciói felé, hogy az időnként egészen megható. 

Magának az egész programnak a nagy létszám ellenére 

volt egy bensőséges, családias légköre. Ezt leginkább 

akkor éreztem, amikor a diákok a kvíz egyik feladata 

kapcsán spontán elkezdtek közösen énekelni. 

A már ismert szempontokon túl mi az, ami esetleg a 

főnyereményhez közelebb juttathatta a diákokat? 

Ami mindenképpen fontos tényező, az az eredetiség, 

hogy mennyire tudnak behozni saját ötleteket, megközelítéseket, 

nézőpontokat, mennyire kreatív és 

újszerű az, amit bármelyik művészeti kategóriában 

alkalmaznak a produkcióikban. Persze az sem mellékes, 

hogy mennyire jelenik meg a haza fogalma a tematikában, 

akár a motívumokban, akár az öltözetben. De 

az is fontos, hogy a színpadi jelenlét mennyire erős, 

hogy érzelmekben mennyire tudnak hatást gyakorolni 

a közönségre. Meggyőződésem, hogy a produkciókból 

sugárzó lelkület az, ami igazán pozitív hatással lehet 

a zsűritagokra és természetesen a közönségre is. 

Nem kizárólag humoros értelmet szerettünk volna 

adni a „Mutasd meg az ARS-od!” mottónak, hanem tényleges 

lehetőséget az önkifejezésre. 

Nagyon impozáns főnyereményt hirdettetek meg, hiszen 

Párizsba eljutni sokaknak az álma. Szerinted ez 

volt a fő motiváció a jelentkezéskor, vagy önmagában 

a megmutatkozás lehetősége volt ennyire lelkesítő? 

Én bízom benne, hogy nem csak Párizs motiválta a 

diákokat arra, hogy részt vegyenek a rendezvényen, 

hiszen már ez a hétvége önmagában is nagyon sokat 

adhat. Gondolok itt arra, hogy egy inspiratív közösség 

és életre szóló barátságok jöhetnek létre. Emellett 

igyekeztünk úgy megszervezni az eseményt, hogy 

a produkciók bemutatása mellett legyenek olyan 

programok is, amelyek ténylegesen a fiatalokat megszólító 

fesztiválhangulatot tükrözik. Ezért szerveztünk 

táncházat, diszkót, karaoképartit, különleges 

borral és kávéval festős workshopot, valamint 

az egész rendezvény alatt működött egy „kávéházi” 

pihenőszoba lágy jazz zenével, hangulatvilágítással, 

ahol csendben beszélgethettek, olvasgathattak 

vagy egy kicsit lazíthattak. 

Milyen szerepe van a te életedben a művészeteknek? 

Van olyan ága, ami különösen közel áll hozzád? 

Általában szeretek mindent, amiben van kreativitás, 

van lélek vagy akár spiritualitás, de ami a legfontosabb 

számomra, az a ritmus, az ütem, egyszóval a zene. 

Szívesen olvasok is, ha jut rá időm, de alapvetően a 

tánc áll hozzám igazán közel. Úgy gondolom, hogy ez 

belőlem természetesen árad, egyfajta adottságként. 

Több évig társastáncoltam, és az aerobikoktatói képesítést 

is ezen szenvedélyem miatt szereztem. Nagyon 

nagy örömmel fogadtam például a tavalyi MCC-s 

nyári tábor szervezőinek felkérését, hogy 130 diákunknak 

én tanítsam be a tábortáncot. Felemelő élmény 

egy közösséget – ahogyan egy karmester a zenekarát 

– harmóniába mozgatni és érzékelni a „tömeg” 

örömteli eggyé válását. A skóciai tanulmányútra is 

ezért készültem közös tánccal a résztvevő diákoknak, 

és ezt álmodtam bele az ARS-ba is, a közösség 

felemelkedését saját kreatív energiái által. 

Ami a többi művészeti ágat illeti, szeptemberben 

már sokadik nekifutásra próbálkoztam meg az énekléssel. 

Mivel ez kevésbé fakad belőlem adottságként, 

így hangképzési szándékkal beiratkoztam a szekszárdi 

zeneiskolába. Az első januári énekvizsgám 

rögtön városi közönség előtt zajlott, ennek az aprócska 

fejlődésre tekintettel csak nagyfokú alázattal 

tudtam alávetni magamat. Talán ezért is vagyok 

kiváltképp büszke minden olyan ARS fellépőre, aki 

elég bátor volt a saját személyes hangszerét, azaz a 

hangját is megmutatni a közönségnek. 

Aranyi Panna 

(Szekszárd) 

Köszönőviszony – és azon túl 

5

Rózsa Anna 

(Pécs) 

MCC ARS – Arany minősítés különdíjjal 

Újkori halotti 

beszéd 

kÖLTÉS – a versfonó 

6 

Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk: 

isá por és homou vogymuk. 

Tessék, a függönyt felhúzták! 

Néma kisgyerekekként körbe álljuk s lám: 

kicsavarodott végtagokkal térdel, 

lassan lélegzik. Kis kezek szorongatják egymást, 

és halkan kérdezzük: 

hová lett az a sok évtized, amelyről 

annyit beszéltek? 

Érezzük a zsigereinkben, hogy beteg: 

de nem értjük, miért, mert a végén úgy is 

por tapad a szembe, 

hamu ragad a szájra. 

Még lángos emlék bujkál mélyen valahol 

a koponyámban: mi lett azzal a sok szép évvel, 

a hősökkel, a lovagköltőkkel? 

Mikor jó volt ízlelni, hogy ugyanúgy peregnek 

azok az álmos szavak az ajkainkon: „pillangó” és „gyöngy” 

és… de már nincs tovább, 

mint zsenge hajtás, a tél dühétől elfagyott a gondolat. 

Minden kicsit más lett: már hajóra, 

gépre, határra sem kell szállnod, lassan itthon is 

elfelejted, milyen édes is lehetne a hang, a szó. 

Most ismerős idegenek közt állsz, 

szellemek libbennek tova, és mint az eső, 

cseppenként gurulnak ki a tenyered közül, 

egy barát, egy tanár vagy a szomszéd foszlik emlékké, 

mert máshol, ugye, szebben ég a nap, édesebb a szél, 

és nem botlik meg az ember ékezetekben. 

Fényes és fehér ez az új idő: 

nem hajolnak föléd, és nem hangzik el 

többé titkosan, hogy „Őrizem a szemedet”, 

itt nincs hely a pásztoroknak se, hisz a 

szintetikus béke feloldotta a júdások fájdalmát. 

Hiszen az igazságot is megfeszítették, 

és így halt meg a haza egyszer, 

és talán így fog majd megint. 

Majd akkor, amikor nem hajolunk le hozzá, nem 

fogjuk a kezét, nem lesz, ami melegítené az apró testeket. 

A függöny mögül már csak remegve 

hallod: 

Clamate ter: kyrie eleison! 

Most csak a semmi rezeg benned, 

mert nem találod a szavak értelmét többé 

semmiben sem. 

Cseklye Balázs 

(Kiskunfélegyháza) 

MCC ARS – Arany minősítés 

Halotti beszéd 

Látjátok, feleim, mára mivé lettem? 

Nézzétek, porszem a viharban életem! 

Nagy titkon a lüktetés elhalt, mi megvéd, 

szólj: megírásért ne kiáltson gyászbeszéd! 

Műveim, verseim kék tűzzel égjenek, 

laudációim rágják szét a férgek! 

Szélszétfútta gyermeki örömrózsa, 

bár megérinthetne édesanyám rúzsa! 

A hűtőgépre ültette fel kislányát, 

egyetlen Isten volt, akit vérem imád. 

Becézgettem, nevettem: mert úgy szerettem, 

benne öltött testet az eredetem. 

Dehogyis érdekelt az élet értelme, 

titkait tartsa meg az otromba elme! 

Nem tudtam: létezik bűn, fájdalom, harag; 

a lelkem volt gyönyörben burjánzó parlag! 

A depresszió egy rajzfilm a tévében, 

lerúgom a polcról, ha úgy tartja kedvem. 

Késik az etetés: legnagyobb szorongás, 

addig is a boldog gyermek a kertben ás. 

Mennyei, szent, extatikus tudatlanság, 

vidámságban doktori fokon jártasság! 

Süllyedjen fenékig minden műveltségem, 

és közelembe se érjen a szerelem! 

Látjátok, feleim, mára mivé lettem? 

Nyomorgó, bölcselkedő, vak verem létem! 

Kis tudásom rágós, keserű falat, 

a tehetségem csak vért és könnyet arat. 

Nem félek, hisz vár rám az örök sötétség, 

mellemet díszítse egyetlen büszkeség, 

hogy mint a halott szépek és boldogok, 

immár ugyanúgy csúf por és hamu vagyok!

Melján Anna 

(Kecskemét) 


Rubik-kocka 

az Alföld okker kórói közt szélnoszogatta buckák 

naptejtől csillanó pitypangszín méhek alatt omlanak 

a kiskunmajsai gumikacsaraj kánonban csipogása akár a 

szegedi csengettyűsárga villamos csikorgása 

kezében zakatol a maroknyi játék 

a Bükk zugaiban a Kockásfülű nyúl árnyalata bújt meg 

Sátoraljaújhelyen tábort vert pár zászóaljzöld cserebogár 

borostyánszoknyában táncoló komisz erdő suttog ébresztőt 

a Tisza csendesen bontakozó tavirózsáinak 

elfordítja az oldalakat, súrlódik a matricás műanyag 

a Kékestetőn árvácskaszín latyakban gázolnak a cinkék 

farmeres férfi szíve szerint a mozgássérült parkolóba állna 

azt hiszi, nem bánata, hanem ő maga van elmúlásra ítélve 

pedig az olvadó havon egyre könnyebb az átjárás 

a hat színt pörgeti, feledve az algoritmust 

piros lámpa, bigott lárma, üvöltenek, míg ott állnak 

fals rekedtséggel egymás szívbillentyűin zongorázva 

a pesti utasok, a családnak egy ideges mosoly, bevágott ajtó jut 

vörös begyükbe zárkóznak, s rettegnek a holnaptól 

addig forgatja, míg kifordul magából 

a villányi dűlőkön bukfencet vető barackszín napsugarak 

csuprából csurran-cseppen Pécs tejjel-mézzel folyó utcáira is 

az avarban sütőtöksárga origamimadarak zizzennek össze 

korhadó korlátokon hajtogatják az ismerős dallamot 

a bűvös szerkezet újra ropog ujjai alatt 

a bárányfelhők juhásza Pozsony környékén legeltet 

unalmában repülőgép kaparta égi csíkokból csokrot szedett 

bodza színű szélerőművek berregésére kerepelnek a gólyák 

dalmatapöttyökként tarkítják a makulátlan légi lepedőt 

de akárhogy csűri-csavarja, egy kiskocka mindig trikolór marad 


7

Ekbauer Lili Csenge 

(Szombathely) 

MCC ARS – Ezüst minősítés 

hajnali honvágy 

némán fekszem az ágyon. 

kötelékünknek eszéki sorsa lett, 

s az utcáról hazavágyom. 

jegygyűrűd itt tetszeleg – 

Gyöngyös pántja hidak rézseregével 

rögzíti ékKőszeget, 

melynél már csak Budapestszemeid 

ragyognak fent élénkebben – 

csillagos éjt partra fest. 

ha Pest csókot dob Bécsnek, 

engem észre sem vesz, csak mikor Buda 

vigasztal nézésével, 

s tenger szeretetével 

eláraszt hullámzó Balatonszíved, 

mely messze sosem téved. 

áldott legyen az ered, 

ami éltet – Zala, Sió, s vizeid, 

ha néha meg is ered. 

s áldott legyen a messzi 

Duna – gyönyörű haragos gerinced, 

mely tested ketté metszi. 

ujjamat belemártom, 

bele hát fagyos téli sodrásodba, 

s érezlek, legyél bárhol. 

de éjszaka az égre 

meredve – téged keresve – eltakar 

fénylő csillagok kérge. 


némán fekszel az ágyon. 

libabőrfelhőidről letekintek, 

s egyre csak hazavágyom. 

8

Kengyel Zsófia 

(Pécs) 


Janus-arc 

Mondd, költő, magányt érzel-e most? 

A tél rég elmúlt már, s a tavasz csalogat; 

lefagyott-e valóban mandulafád száz virága? 

S ontja-e Pannónia mégis a szép dalokat? 

Bölcs vagy. Egy a legbölcsebbek közül, ám 

siralmaid immár magas egekig érnek. 

Itália! Ez volna-e néked az igaz hon, 

hol szellemedért száll reád áldásos ének?! 

Hisz te magad mondád: itt a rengetegre 

hullhat mélyfehér hó, de zöld marad örökre. 

S a te fád kikeletkor kezd el hervadozni? 

Gondolj inkább reánk, gondolj a jövőre! 

Dicsérted még tegnap a hőforrásvizeket, 

gyönyörködtél híres könyvtárainkban. 

Dicsőítetted a lovas királyt, 

s otthon érezted magad a hazában. 

Ne vágyj Itáliába vissza soha, költő! 

Itt kell a szellemed, hol bölcsőd ringott egykor; 

álmodd meg jövőjét szép Pannóniának, 

lehet itt is fényes, üde és igaz kor. 

Míg magyar ég alatt a magyar ének szól, 

míg magyarul hangzik fel minden imád; 

össze kell fognunk: a visszatérő fagyban 

ne hervadjon el a mandulafavirág! 

Kacifántos kavalkád 

Versem célja tudatni, hogy 

nem kell tépned hajadat: 

szókincsünknek hála találsz 

akármire szavakat. 

Ám legelébb intelmem elolvasni ajánlatos: 

az alábbi szavak mindegyike a magyar nyelvben használatos! 

Némely elfeledett ugyan, s hogy versem érthető legyen, 

a fordításban egy kicsit segítettem. 

Pitymallatkor pitypalattyfütty trillázik a virányon, 

hajnalban egy fülemüle dalolgat a tisztáson. 

Kanász húzza nyirettyűn a kikeleti nótát, 

kondáslegény hegedül tavaszi muzsikát. 

Kalucsniban szendereg a bacsó egy lazsnakon, 

cipőben aludt el a juhász egy pokrócon. 

A himpellér a kalmártól csillentett egy dénárt, 

ellopta a gazfickó az árustól a dézsmát. 

Csiripiszlit csemegélt a csárdában a summás, 

kását eszik fogadóban a vándor idénymunkás. 

A güzüt elhappolja nyérctől a toportyán, 

menyéttől egérkét lop a sakál egy portyán. 

Tallózás után is lesz bőséges áldomás, 

kalászszedést követ jó nagy mulatozás. 

Csárog a csoroszlya − túl sok a bojtorján, 

károg a vénasszony − sok bogáncs van udvarán. 

S nyelvünk ennél sokkal többre is képes még… 

Bárhogy folytathatnám, de mára ennyi elég. 


9

Imre Karin Anett 

(Csíkszereda) 


Márai-féle 

nyílt monológ, 

amolyan 

Egy polgár vallomásai 

Holnap esküszöm, hogy megjön 

a kedvem élni és 

valami nagyszerűt alkotni 

de hadd maradjak ma még 

összetört üres üvegek közt 

a további elszalasztott holnapokon 

álmodozva 

sorvadozva lélekben a jelen 

kiköbözhetetlen miértjein 

és hogyan-legyünk-jobbjain 

hátha egy nap valami 

bennem is szárnyra kap 

és újra alkothatom 

Mozart Requiemjét. 

Csernák Zsófia 

(Kecskemét) 


Trikolór 


Pezsgő nyári alkonyat virít, 

Igazgyöngy hever a kisfiókban. 

Részegen fejtegetem csak őseim 

Olvashatatlan varjútoll írását. 

Sercegve karcolja a papírt. 

Fordítom a mély szavakat, 

Elemenként csatolom össze. 

Hegedűn játszom a sorokat. 

Életek meséjét zengi a nép, 

Rettegő ábrát mutat a kép. 

Zápor és áradat se tántorít, 

Önző álarcod műremek. 

Láttam a kincset elveszni. 

Diadalmas győztes leszek. 

10

Morvai Levente 

(Veszprém) 

MCC ARS – Kiemelt arany minősítés 

Repülés 

Még pár utolsó szócikk, és meg is vagyunk... 

Slam poetry: modern költészeti stílus, amely 

csakis szóban és leginkább élőben hatásos. Előadója 

a slammer, felolvas telefonról vagy papírról egy 

köznyelven írt, általában humoros, szókimondó szöveget. 

Abszurd: A valóság vagy a gondolkodás törvényeivel, 

az ismert tényekkel, a dolgok normális rendjével 

ellenkező, az ellentmondást önmagában hordó, 

képtelen, nevetséges. 

Repülés: Olyan aerodinamikai jelenség... nem... A 

létezés olyan stádiuma, mely során a cselekvő konstans 

távolságot tart a földtől – NEM! … Ez így nem 

fog menni. 

Géza! Kérlek, mesélj nekem. Milyen érzés repülni? 

Repülni olyan, mint mássá válni egy pillanatra. 

Vagyis... Repülni olyan, mint mesélni minden este 

egy kisgyereknek az erdő állatairól, miközben odakint 

az utcákon puska ropog. Vagy... telefonzsinórt 

csavarni a nyakad köré, aztán önarcképet festeni és 

azt mondani, hogy a modern társadalom megöl. Vagy... 

Focizni örökké Sziszifusszal, és még ha már száz 

góllal vezet is, újra végiggurítani a labdát a kapujáig. 

Elmenni egy vasútállomásra, és nem szállni 

fel semmire, csak nézni, ahogy Szeged felé a gyorsvonat 

már egy órája késik. Inni egy pohár vizet a nyári 

forróságban, és utána jönni csak rá, hogy tök meleg, 

mert a jeget kifelejtetted belőle. Megírni a magyar 

irodalom talán legszebb szerelmes versét, és egész 

sorokat szentelni benne a székletnek. Kiállni az MCC 

színpadára, és a produkció keretében megkérni mindenkit, 

hogy töltse ki az ösztöndíjas kutatásodhoz a 

kérdőívet. Viccelni mindennel, nem arra gondolva, 

hogy mit nem illik. Vállalni az abszurdot, keresni 

az ellentmondást. Az arcába nevetni a világnak, alkotni, 

szeretni, élni akkor is, ha nincs semmi értelme, 

akkor is, ha nem hagyja neked senki. Akkor is, ha 

azt mondják, nem lehet. 

Várj, mesélek egy történetet! 

Egyszer egy kopottas, megfáradt kedd este megírtam 

a világon a legutolsó verset. 

Bevallom, a Simon Marci kicsit mérges volt miatta, 

erősködött, hogy benne lett volna még ihlet, meg 

amúgy is, mit verslábatlankodom ilyen tejfölös szájjal, 

ezt mégis hogy költői képzelem, amikor neki ez 

lételem. 

De nem csak neki volt fura utána, a plátói szerelmének 

onnantól mindenki csak homéroszi prózát írt, 

de azt nem olvasta egyetlen lány sem, mert túl hosszú 

volt (a fiúk meg életükben először érezték rosszul 

magukat, mert túl hosszú). 

Szegény édesanyám is nagyon szomorú volt, mert 

bár szerette az utolsó versemet, az egy kicsit aggasztotta, 

hogy minden régi költeményt a világon 

már elolvasott kétszer, és így meg már nem lesz új, 

amit el tudna olvasni. 

Az NB1-es focisták egykedvűen vonták meg a vállukat, 

mert az egyik részük nem magyar, külföldiül 

meg nem is éri meg a költészet. Bár a másik fele magyar, 

nem tud olvasni, lehet, mert buta, de inkább, 

mert tök részeg. 

Én magam boldog voltam. Úgy éreztem, hogy az utolsó 

vers nagyon jó lett. Most már letettem valami jelentőset 

az asztalra. Én is nagy költő lettem, szóval 

innentől az életemet és pláne a halálomat is ehhez 

kell alakítani. 

Rákos azért nem lehetek, mert nem szeretem a tengeri 

herkentyűket, de mondjuk szegény, na az még 

igen. 

Ilyen a költősors, sors bona, csak kicsit béna, mert 

bár nem vagyok egy Zrínyi, még megölhet egy vadkan, 

ha az utolsó versemmel elszeretem a barátnőjét. 

Ezzel lehetek ilyen Ady-karakter, csak utol ne 

érjen a kirakatper, mert nem elég a metalepszis, még 

ha lopsz is. 

Megtöltöm háromszor a Puskást (csőre) az utolsó 

vers turnéjával, csak miattam épülhetne egy új stadion, 

hogy beférjen az egész ország, sőt egy uszoda, 

egy Kárpát-medence. 

Eljön megnézni mindenki, aztán a végén mégis 

egyedül ülök majd egy kocsmában, és az utolsó kéziratomat 

szorongatom. Életem főműve. Meghurcolt, 

mint Radnóti, humbug, mint Balassi, csak pár sor, egy 

apró kincs, amiért megéri maradni. 

Közben mögöttem lassan gyűlik a tömeg, nemsokára 

ott áll kábé az egész ország, és leskelődnek, nézik 

minden rezdülésemet, hogy én maradtam a világon az 

egyetlen popsztár. Nevetnek magukban, nevetnek az 

egész groteszk képen. 

Ezt én közben talán észre sem veszem, a pohár fenekét 

bámulom monoton, gondolatkísérlet, mint modern 

Karinthy, a fejemben egy vonaton az őszbe robogok. 

Mer akkor már régen 

Nem is történt semmi 

Se írás se sírás 

Amit érdemes fölvenni 

És ott zenél hátul a kispál meg az ipszi 

Mindenki bolondul értem dúl a tömeghiszti 

Én meg a poharat nézem egy utolsó korty whisky 

Eldobok egy tányért repül mint a frizbi 

És a levegőben maradt, valami Vízi nevű úrnak a 

pohara mellett, én meg összekucorodva fekszem le a 

földre. Apró picire húzom össze magam, és pityergek, 

hogy elfogytak a képek, a rímek, a szavak, nincs több 

vers. 

Dettó – hétköznapi novelláink 

11

Már senki nem nevet. Beck Zoli még teli tüdőből 

énekli, hogy ha múlnia kell, ő akkor sem ereszti, de 

már látom a szeméből a könnyeket peregni. 

Aztán mégis koccintottunk egyet. Együtt ivott József 

Attila, Simon Marci, az összes szerelmes tini, 

édesanyám, az egész enbéegy, Kosztolányi, Zrínyi, 

Ady, Azariah, Radnóti, Balassi, Karinthy, Dés, a Kispál 

és a Borz, a 30Y és Cseh Tamás, együtt koccintottak, 

aztán írtak nekem egy verset. 

És látod, most is itt ülök, és eltartott kisujjal 

szürcsölöm a kávét. Kicsit megfáradtak a manírok, de 

minden este úgy ülök le, hogy én ma írok. Dohányzom, 

pedig asztmás vagyok, de ha egyszer majd valaki megfest, 

akkor stílusosan akarok rajta kinézni. 

Messzi tájakat látogatok sorban, aztán visszaülök 

újra és újra ehhez az asztalhoz, és küldök haza egy 

levelet a húgomnak. Mindig megírom neki, hogy valóra 

váltak álmaim, mert titkon itt ül szemben Márai, 

együtt szitkozódunk, hogy a világ fertő, az asztal 

túlsó végén meg kuncog rajtunk Rejtő. Már nem félek 

próbálkozni, zárt ajtókat kinyitni, mert mindegy, mi 

van mögötte, ha velem nyitja Pilinszky. 

És verseket írunk mindenkivel, akiről meséltem 

neked. És titkon miénk az ország, csak az ország még 

nem tud róla. 

És együtt repülünk. 

Barkaszi Anna 

(Zalaegerszeg) 


Darabokban 


12 

Időjárás-változás 

Annyira vagyunk magányosak, mint a lehulló esőcseppek. 

Várjuk a másikat, aztán a következőt, hogy 

pocsolyává állhassunk össze. A felhőszakadás azonban 

csupa villámlással sújtott minket. Feszültségtől 

vibrálva váltak el tőlünk a búzavirágkék egek 

alatt fekvő smaragdmezők. Mindezt egy szélfútta ötletet 

követő meggondolatlan tollvonás tette lehetővé, 

ami tova is libbenhetett volna, ha nem mossa el a 

közelgő zivatar, és helyette kisüt a lisztfehér nap. 

Már várhatunk a gyémántos vízcseppeinkre: a zöld 

erdőket, a hegyes vidékeket, a kultúránkat még egy 

tengernyi víz sem adhatná vissza. 

Tisza 

Szabályoz a rendszer: folyót, határt, Bennünket. 

Próbálunk ellenállni, de mit tehetnek a fűszálak 

magukban? Élvezzük hát a napsütést, és nem felejtjük 

soha a kiégett társainkat. Egyetlen mentsvárunk a 

víz – mégis ő az úr. 

Mert keresztüllép a folyó mindenen, ami hiányzik. 

Hiába hagytuk, hogy a vize kimossa lelkünket: a fehér 

ruhát vörösnek érezzük azóta is. 

Ütemrend 

A zenének semmi sem szabhat gátat. Még a legmagasabb 

falon túl is áthallatszik a hang. A dallam gyógyít, 

főleg, ha mi énekelhetjük ki a saját gondolatainkat. 

Ahogyan a karmester egyik énekestől fordul a másikig, 

úgy valósítja meg a zeneszerző legszebb álmát: 

a tökéletes egységet. Nem csúsznak félre a hangok, 

minden rendezett és állandó. Ami a kottában szerepel, 

lábujjhegyen lép le a papírról, akár a balerinák 

a színpadról. 

Néha azonban megesik, hogy a sok gyakorlás közben 

megsérül a papír: meggyűrődik, megáztatják a 

könnyek, amiket a gyakorlás közben hullat a daloló 

hadsereg. Új lapokra van szükség, a maszatosakat 

maga a karmester semmisíti meg: kitörli a múltat. A 

jelenbe tekint. Ebben a káoszban a tenor a szoprán 

hangszálait tépi, az alt a baritonnal versenyzik, a 

gyermekek pedig önfeledt játékba kezdenek. Egy pillanatra 

mind elfeledik, hogy a zene mégis keretet ad, 

szabályoz és meghatároz. 

Az új kotta rendet teremt. Tompul az anarchia, 

kattog a metronóm, libben a fekete frakk. Vigyázban 

áll a zene-nemzet, és történelmet énekel: egységről 

a sokaságnak. 

Füves könyvbe 

Mégis, a vihar szükséges dolog a kert növekedéséhez. 

Gondolj csak az esőre, ami öntözi a növényeket, 

jusson eszedbe a jég, ami elveri a szőlőt, és eteti a 

seregélyeket! 

Minden apró kanyar a fejben eltervezett egyenes 

út helyett valami új, termékeny talaj, és te vagy rajta 

a magvető. Szórd a kultúra magjait a régiek mellé, 

és gondozd őket, mint saját gyermekeidet. A kertészre 

pedig úgy tekints, akár az idős zenészre, aki öszszerendezi 

a hangjegyeket, hogy abból muzsika-palánta 

fejlődhessen. Így neveld saját növényeid hazád 

mellkasán. 

Csak ne félj! Lesz még eső, amitől a virágnak virága 

nő.

Hegyi Lili Gerda 

(Veszprém) 


Név nélkül 

„Félek. Férfiként ezt kimondani szörnyű. Nem tudom, 

mikor megyek haza, vagy hogy hazamegyek-e egyáltalán. 

Persze, neked azt hazudnám legszívesebben, 

hogy biztosan visszatérünk mindannyian. Magamnak 

is ezt mondogatom, ha erre gondolok. Igyekszem elterelni 

a figyelmem az ágyútöltés monotonitásával, 

de még a hideg, gyilkos töltényről is az jut eszembe, 

mennyivel szívesebben szorítanálak magamhoz téged, 

hogy a szíved alatt kerekedő kis gömb nyomhassa 

be a hasamat.” 

– Nem túl erős? – szólalt meg a válla mögött egy 

füstfelhőbe burkolózott tapasztalt katona. 

– Micsoda? 

– A szivar. 

– Nem – törölte meg az orrát az újonc. 

– Hozzá vagy már szokva, mi? Ne aggódj, nemsokára 

olyan friss levegőt fogunk itt szívni, ami csak 

a miénk – fúrta tekintetét sokatmondóan a szemébe. 

A fekete pupillákban olyan tűz égett, amilyen a toborzáskor 

minden jelentkező szemében fellobbant. A 

levelét gondosan összehajtó kiskatonának is ismerős 

volt az érzés. 

– Talán – mondta kis várakozás után – ezért küldöm 

az üzenetet haza. 

– Nem csak azért. Hanem mert legbelül tudod, hogy 

még mindig és már újra itthon vagy – nevetett az őrnagy. 

Sokáig gőzmozdonyokként pöfékeltek egymás mellett, 

a fejükben megállíthatatlanul zakatoltak a fogaskerekek. 

A közkatona szomorú gesztenyeszemeivel 

felnézett, és így szólt a feletteséhez. 

– Holnap meghalunk. 

– Így kis se állj a harctérre. Csak golyófogónak 

leszel jó – vetett rá egy lesajnáló pillantást az őrnagy. 

Örült a toborzások sikerének, próbálta kedvesen 

fogadni a fiatal férfiakat, akik akkor láttak 

életükben először fegyvert, amikor a kezükbe adta. 

Tudta, hogy a sereg ezen részében túl sokan vannak 

az újoncok. 

– Adjon még egy szivart! – nyújtotta kormos markát 

a közkatona az őrnagy felé. 

– Minek? – rándította meg a vállát az őrnagy, miközben 

gomolyfelhőket eregetett. 

– Nem mindegy? – a türelmetlenség tiszteletlenséggé 

változtatta a tapasztalatlan harcos szavait. 

– Nem ilyen hangnemben írtál az előbb a kedvesednek 

– ráncolta össze bozontos szemöldökét a felettese. 

– Legalább ő reménykedjen. Szerintem nem érek 

haza többé – a kiskatona lehajtotta a fejét. 

– Nem is szeretem a szivart. De rág a lelkiismeret. 

Valamivel csillapítanom kell. 

– Miért vagy ilyen nyughatatlan? 

Az őrnagy kedves ember volt a kocsmában, viszont 

a csatamezőn kegyetlen. Az ellenséggel és a saját katonáival 

is keményen bánt. Szerette a fegyelmet és 

a rendet. Viszont látta, hogy vannak olyan újoncok, 

akiket a harc terhe rendkívül megvisel, így szigorát 

igyekezett visszafogni. Nem akarta, hogy ezek a 

katonák még a csata előtt megtörjenek, és csak összeesni 

álljanak ki az ellenség elé. 

– Egy héttel ezelőtt még meg akartam halni. Boldogan. 

Vágytam arra, hogy beírjam a nevem a történelembe, 

hogy az életemet adjam a szabadságért. De már 

látom, hogy a szabadság nem egy tündérleány, akiért 

csak küzdeni kell, és a végén elnyerjük majd magunknak. 

Ő valójában egy gyönyörű báli ruhába bújtatott 

utcalány. Játszik velünk, ízelítőt ad a kincseiből, 

elkápráztat minket, de soha nem lesz a miénk, mert 

már sompolyog is tova, hogy más szerencsétleneket 

hitegessen. Nekem pedig nem kell már más nő, csak a 

feleségem – dühös szemeit a letakart ágyúkra emelte. 

– Ha nem lenne ennyire nehéz elcsábítani őt, kellene 

nekünk egyáltalán? Hova tűnt a mellkasodat dagasztó 

tűz? 

– Parázs még van, de lassan már hiába fújtatok. 

Hiszek a tábornokban, de én is hallottam a híreket. 

Tízezer orosz ellen mennyit érünk? Lágy pipacsként 

akarjuk elnyerni a szabadságot rózsabokrok között – 

a feje körül szivarfüstként próbálta elhessegetni a 

felgyülemlett feszültséget. 

– Hát, ha ver is a sors keze, itt élned, halnod kell 

– szívott bele hosszasan a szivarjába az őrnagy – 

Majd a Nagyasszony megsegít minket. 

– Ő legalább sohasem hiteget. De ha Istennek más 

a terve, legalább nem párnák közt talál majd rám a 

halál – mosolyodott el a közkatona. Visszagondolt 

gyermekkorára, hogy a legkisebb fiúként mennyi 

odaadással forgatta hatéves korától kezdve a fakardot, 

és hány sárkányt győzött le képzeletében. 

– Ha így lenne, ne feledd, hogy majd imádságok 

közt fogják elmondani unokáink a neveinket. 

– Leboruló sírók a domboruló sírok mellett – gondolta 

borúsan az újonc. 

Hajnalban a tábor sietve készülődött a csatára. 

„Jönnek az oroszok.” Minden ideg pattanásig feszült. 

Lovaikat megsarkantyúzva vágtattak a magyarok, 

hogy még az orosz benyomulás előtt egyesülhessenek 

egy másik alakulattal, de egy váratlan osztrák támadás 

miatt ez nem sikerült. Az esély a győzelemre 

folyamatosan csökkent, mivel a sereg egy részét a 

Székelyföldre kellett küldeni segítségként. 

Délelőtt érkeztek meg az oroszok. Dübörgött lovaik 

lábai alatt a föld, keservesen sírt a szél, amely 

korábban pillantotta meg őket, mint a magyarok. A 

völgy szívesen szétfeszítette volna magát, hogy az 

apró, szöcske oroszokat könnyedén lepöccintse ma- 


13

gáról. A katona határozottan állt az ágyú mögött, és 

várt a parancsra. Egy bajszos egyenruhással összeakadt 

a tekintete. 

– Szerelmemért föláldozom az életet, szabadságért 

föláldozom szerelmemet – kiáltotta oda a levelekkel 

megrakott katona az ágyúsnak, majd szaladt is 

tovább. 

Elkezdődött a csata. A harcosok fegyelmezetten 

vonultak, támadtak, lőttek, kaszaboltak. Mint a kutyák, 

olyan hűen tekintettek a tábornokukra, és baráti 

szeretettel hitték el minden egyes szavát. 

A szabadság szimfóniáját játszotta a tizenhat magyar 

ágyú, amire a harminc orosz az elnyomás indulójával 

válaszolt. 

A túlerővel szemben is sikereket arattak a magyarok. 

A közkatona ágyújában egy lövedék hirtelen 

kettérepedt, és hiába gyújtotta be újra meg újra, a 

törmelék nem szabadult ki. Ijedten a társaira pillantott, 

akik a harc mámorába merülve csak a feladatukra 

koncentráltak: töltés – gyújtás – lövés. 

A kiskatona hátat fordított a harctérnek, és lehajolt, 

hogy benyúljon a lövedékdarabért, de hirtelen 

éles fájdalmat érzett a hátában. Összeesett, homlokát 

mágnesként húzta magához az ágyú szája. Arccal 

a földön feküdt, a külvilágot alig érzékelve nyelte 

a koszt pár másodpercig. Nehezen oldalra fordította 

fejét, és látta az orosz lándzsát, amely örök lenyomatot 

hagyott rajta és benne. Látta a kibuggyanó 

vért, amely a mellényzsebében lapuló levelet lassan 

vörösre festette. A szabadság gyönyörű, illatos 

angyalként jelent meg előtte, és kinyújtotta felé a 

kezét. A katona elmosolyodott, lehunyta a szemét, és 

hagyta, hogy álma valóra váljon. 

Pár nappal később a túlélők egy hatalmas gödröt 

ástak, majd a rongybabaként fekvő hullákat egymásra 

dobálták, és befedték a tetemeket. Ő is ott fekszik, 

de sírköve nem hirdeti a tetteit, csak nyugszik 

békésen, mint sokan mások, és mint a kis nefelejcs, 

enyész. 

Krecsár Bianka 

(Alsónemesapáti) 


Találkozunk holnap 


Bágyadt barackillat száll a kiöregedett napraforgók 

ráncos sóhajából kócos hajamba. 

Az autók most nem zavarnak. Távolról, tisztesen 

haladnak dolguk felé. 

A vén síntalpú lámpásának narancsfényében fuvaroz 

mindenféle szerzetet. Mondanám, hogy beleváj a 

völgybe, de éppen csak cirógatja. 

Ezek a nádszálszerű babák olyan cserfesek, és a 

villanypóznák karjai, úgy tűnik, sosem fáradnak el, 

mégis mintha aludnának. 

A kis dombvidék lombszőnyegei átfordulnak ringó 

bölcsőből éjszínű halottas ládába. A magaslat visszhangja 

mégis lenyugtat. Idejében szól, hogy habár itt 

laksz, menj haza. Anyád hív, gatyád koszos, és a kutyád 

el akar rohanni. 

Hazafelé menet nem bámulnak a kocsma előtt üldögélő 

koboldok, és a patak kedvesen szól a tátongó 

szájú buszmegállónak, hogy ma már nincs dolga. 

Tücsökrobaj és szúnyoghad veri fel a port nyelvem 

alatt. Azt mondatják velem, találkozunk holnap. 

14

Molnár Dóra Laura 

(Szekszárd) 


Földcsuszamlás 

A várfal omladozott. Súlyom is alig bírta el, hiába 

volt kőből. Megingott lépteimnél. Nem fordultam 

vissza. Összehúztam magam, tettettem. Ötszáz méter 

mélység tátongott előttem. A távolba tekintettem, 

nem néztem le. Hosszú kocsisorok kígyóztak a lábam 

alatt. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy rájuk 

lépek, és kilapulnak a talpam alatt. Bádog recseg, 

a gumik szerteszét gurulnak. Az ablaküveg szilánkosra 

törik, emberek sikoltoznak. Megemelem őket, 

kirángatom a roncsok közül, amiket a Balatonba 

hajítok. 

Az emberek nem látnak engem. Csak a hatalmas erőt 

érzékelik, amely tönkretette autójukat, megsebesítette 

őket, több milliós kárt okozva. Könny és vér 

csattan az aszfalton. Nézem, ahogy a földre borulva 

zokognak, rimánkodnak széthullott életükön. Nem 

sérültek meg különösebben. 

A hatalmas káosz ellenére, amit okoztam, nem érzek 

bűntudatot. Nem gondolom, hogy kellene. Ismertem 

őket. Túlságosan közelről. 

De mindezt nem tehettem meg. Nem érhettem el egészen 

az országútig innen. Nem tudtam, kik ülnek az 

autókban. Gyerekek? Idősek? Talán egy család? Ők 

nem tettek semmi rosszat. Így csak néztem, ahogy lassan 

továbbhaladtak. 

Az egyik ház ajtaja kinyílt. Egy középkorú nő lépett 

ki rajta, arcán mosoly játszott. Kiült a teraszra, 

kezében egy poharat szorongatott. A szellő gyengéden 

kapott bele szőke hajába. Lassan kortyolgatta 

poharának tartalmát, mintha minden pillanatát ki 

akarná élvezni. Boldog. Lehet, most kapott visszahívást, 

hogy az állásinterjú jól sikerült, és megkapta 

a munkát. Vagy gyerekei hívták, hogy hazajönnek a 

hétvégére. Rég láthatta őket. Lehet, egyetemre járnak, 

férje pedig meghalt, és egyedül van. Ezt igazolja 

az egyetlen szék a teraszon. 

Ezek a pillanatok a boldogságot jelentik számára. 

Az emlékeit lelakatolt ajtó mögött őrzi, előtte 

oroszlánok állnak sorfalat. Nem engedheti, hogy 

bármi is áttörjön a gondosan felépített védelmi 

rendszerén, évek munkáját lerombolva. De ha a saját 

oroszlánjai fordulnak ellene? 

Mint húsevő növény a rovarokat, úgy kerítené hatalmába 

a magány, ha a légy nem lenne fürgébb nála. 

Nem akartam megfosztani tőlük. De kíváncsian nyúltam 

utánuk, mintha kirángathatnám az emlékeket, 

megforgathatnám mint egy becses műtárgyat, és óvatosan 

visszahelyezhetném az agyába. 

A kerítés túloldalán egy kutya ugatni kezdett. A 

nő felkapta a fejét egy pillanatra, mielőtt újból a 

távolba révedt. De az ugatás nem maradt abba. Ezek 

szerint ő már hozzászokott. 

A kutya gazdája jött ki az ajtón, mire ő azonnal 

abbahagyta a lármázást, és farkcsóválva futott oda 

a nőhöz, ugrándozva, mint a csodaszarvas. Belefúrta 

ujjait sötétbarna szőrébe, és nevetett. Legjobb barátok 

lehetnek, hisz a fiatal nő egyedül él. 

Tenyerembe fogom a szemeimet, kinyújtom a karom. 

Látom az arckifejezését. A mérhetetlen szomorúságot 

a mosolyában. Az összes tükröt letakarta a házban, 

képtelen magára tekinteni. 

A középkorú nő a kerítéshez sétált, és áthajolt 

rajta. Valamit mondott a kutya gazdájának, mire ő 

elmosolyodott, és magyarázni kezdett. Lehet, a kis 

kedvencéről kérdezte, akiről mindig szívesen mesélt. 

Az egyetlen, ami még boldogságot okozott neki. 

Olyanok voltak, mint Weörös Sándor és a macskája. 

Elvesztését nem tudná túlélni. 

A nő figyelmesen hallgatta a történetet a veszekedésről, 

amit a lány költözése okozott, hogy milyen 

nehezen szokott hozzá a kutya az új helyhez, menynyire 

nehezteltek a szomszédok, amikor hajnalban 

ugatni kezdett. Akkoriban úgy élte meg, mintha a 

Kékes-tető kövei zúdultak volna az életére. Elmesélte, 

hogyan építették vissza porszemről porszemre. 

Valószínűleg mindent hallott már, mégis élénk 

figyelemmel hallgatta, mekkora szeretettel fordul a 

kedvence felé. 

Egy öregúr botorkált a középkorú hölgy kapujához. 

Botját magánál tartva lépegetett előre, viszont 

nem támaszkodott rá. Szinte hallani véltem a koppanásait. 

Kopp-kopp-kopp. 

Megállt a kapunál, és felemelte a kezét. A nő arca 

felragyogott, és behívta a kertjébe. Kopp-kopp-kopp. 

A nő eltűnt a házában. A fiatalabbik megpaskolta 

kutyája hátát, és csatlakozott az öregúrhoz. Kezet 

ráztak, bemutatkoztak. Tartották a távolságot, 

mintha nem bíznának egymásban. Ennek ellenére felszabadultnak 

tűntek, testbeszédük nyugalmat sugárzott. 

A nő két székkel jelent meg, a teraszra tette 

őket, az övé mellé. Helyet foglaltak, de a nő megint 

eltűnt a lakásában. Poharakkal és üvegekkel tért 

vissza. Illetve kávéval. Mindhármuknak töltött, helyet 

foglalt, és beszélgetni kezdtek. 

Hirtelen mintha a kapualjban álltam volna. A kávé 

illata megcsapta az orromat. Mintha a ház helyén 

egy sátor állt volna. A magyar hangfoszlányok török 

suttogássá változtak. Úgy éreztem magam, mintha 

Szapolyai lennék Buda ostroma előtt. Lehunytam a 

szemem, elkergettem a baljós gondolatokat. Buda nem 

eshet el. 

Éreztem a terasz atmoszféráját, mélyen magamba 

szívtam. Próbáltam elszakadni a kegyetlen valóságtól, 

hogy minden, amit látok és átélek, hazugság. A 

nevetések, mosolyok mind hamisan csengtek. A történeteket, 

amiket meséltek, cenzúrázták, senki sem 

írt tizenkét pontot, nem tört ki forradalom. Hagyják, 

hogy az átformált mondatok az emlékezetükbe 

kússzanak, megmásítva mindent, amit akkor biztosan 

tudtak. Míg nem marad más, csak fikció. 


15

Megcsúszott a talpam a köveken. Akkor mintha a 

beszélgetés is abbamaradt volna. De persze csak képzelődtem. 

Hátrébb csúsztam. Kövek estek alá a magasból, 

fák ágai reccsentek, majd puhán a földre zuhantak. 

Minden mozdulatom hirtelenségére ügyeltem, 

hisz a következő, ami zuhan, lehet, én leszek. 

A kövek lavinaként zúdultak le onnan, ahová 

nyolcszáz évvel ezelőtt helyezték őket, le egészen 

az elburjánzott növényhadseregig. Biztos talajon 

álltam. Visszanéztem a teraszra, kutatva a hangulat 

után, amit nemrégiben még magam körül éreztem. Nem 

láttam mást, csak a messzire nyúló pusztaságot és a 

kiszáradt Balatont. 

Szentesi Eszter 

(Veresegyház) 


Budapest 


16 

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk 

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” 

(Cseh Tamás: Budapest) 

Csönd van. Fullasztó és kegyetlen csönd. A csillagok 

vergődnek az égbolton. A percek visszafele peregnek. 

„A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. 

Hirtelen az egész városban megálltak az összes 

villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet 

kirakatában. Csönd lett.” 

Tizenegy éves vagyok. A nyitott ablakon át kibámulok 

Zugló korhadt fáira. Fülledt meleg száll, 

a komor folyosókról csak a cipők kopogásának zaja 

szűrődik be. Ajtócsapódás. Megborzongok, ahogy a 

langyos levegő megérinti a bőrömet. Mellettem egy 

lány kitátja a száját, ajkai mosolyra húzódnak, de 

nem a nevetés felszabadító hangja vág a levegőbe. Valami 

idegen zaj. Mint a zsírpapír zörgése. Távolabb 

húzódom tőle. Szemei halottak. Mintha nem is élne. 

Újra a fákra nézek. Göcsörtös alakjuk árnyékot vet 

a betonra. Csendesség és időtlenség volt bennük. Elképzelem, 

ahogy felmászom az ablakpárkányra, hogy 

messzebbre lássak. Ebben a teremben nincsenek rácsok 

az ablakokon, pedig a második emelten vagyunk. 

Hiányzott az otthon zöld, üde tája. A rét az iskola 

mellett, amit négy évig láttam minden nap. A mező 

illata, amikor kaszálják. A váci dombság sziluettje a 

távolban. Ha nagyon meresztem a szemem, itt is látok 

dombokat. Meg egy furcsa alakot a dombtetőn. A Gellért-hegy. 

A hegyek, a friss levegő, a bunker az erdő mélyén, 

ami a házunk mellett van. Ahova minden délután kimentünk. 

Elképzelem, ahogy kiszökkenek az ablakon, 

és megkapaszkodom az egyik fán. Majd a következőre 

csimpaszkodom, és addig kúszok, amíg el nem érem a 

harmadiknak azt a vastag ágát. Így tovább, hazáig. 

Aztán megkeresem Gergőéket. Ők otthon tanulnak még. 

Aztán kimegyünk együtt az erdőbe, a bunkerbe. Mint 

régen... 

Az iskola halk csöndjébe késként belevágó csengő 

lerombolja belső világomat. A fákról hullani kezdenek 

a levelek, megrázkódik a föld, majd apró szilánkokra 

törik a kép a fejemben. Vége van az óráknak. 

Mennünk kell gyakorlatra. Kezdődik a nap második 

része, a balettórák. A szakma. Egy utolsó pillantást 

vetek Budapest koszos, szürke épületeire, majd felmarkolom 

a táskámat, és elindulok a B épületbe. 

„Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt 

söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy 

falnak, és még nagyobb lett a csönd.” 

Hajtincseim nedvesen tapadnak a tarkómra. Szorongok 

a magassarkú cipőmben, és nem tudok rendesen 

levegőt venni, úgy szorít a szoknyám deréktájt. Az 

ingemen egy sötétebb folt jelzi, a kelleténél tovább 

álltam a napon, és a vörös műszálas egyensál alól 

alattomosan útjára indul egy izzadtságcsepp, amelynek 

a melltartóm szivacsa útját állja, és felszívja. 

„A kétezertizenkilences tanévet ezzel hivatalosan 

megnyitom”. 

Végre. 

Amint tudok, rohanok a Városligetbe. Leheveredem 

a fűbe, és felnézek a szürke égre. Egy felhő sem látszik, 

a napfény mégis szennyes, mintha egy mocskos 

ablaküvegen át látnám. Sugarai megannyi karátként 

gurulnak szét az aszfalton. Két év után üdvözöllek 

újra, Budapest. Csak találkozunk megint. Körbepillantok 

a parkban. Megannyi boldogan sütkérező 

ember, akiknek ez a tenyérnyi zöld jelenti a természetet. 

Akik friss gyümölcsért nem a kertbe, hanem a 

zöldségeshez mennek. Kutyák csaholása és kisgyerekek 

boldog kacaja elegyedik a végeláthatatlan autósor 

zajába. 

Gyalog indulok vissza a pályaudvarra. Minden lépésem 

egyre nehezebb, bőröm szürkülni kezd, arcom 

fakulni. A szempillám poros seprű. A színek meghalnak, 

és mindenhonnan csak a szürke épületek merednek 

rám fenyegetően. A napfény kihuny, az alkony 

puhasága elsimítja a felhők megkuszált vonalait, a 

homályló éjszakai égen valami idegen, sárgás fény 

borong, és a csillagok kétségbeesve kapálódznak az 

égen. Én is futni kezdek, miközben mögöttem egyre 

csak nőnek az árnyak. Ragad a bőröm az izzadtságtól 

és a kosztól. 

Felugrom az utolsó vonatra.

Amikor otthon leszállok, már szakad az eső. Tárt 

karokkal hagyom, hogy lemossa rólam az aznapot a zivatar. 

„... kialudt a villany, rögtön utána a rádióban 

lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni 

kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A 

lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad 

utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott 

be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre 

kihűlt a víz.” 

Kabátomat összehúzva, lopva, kapualjról kapualjra 

haladok. Eszeveszett vihar tombol, az ernyőmet 

széttépte már a szél, a cipőm beázott, és minden lépésnél 

cuppogok benne. Látom, ahogy a testek árnya 

zuhan át a betonra. Szürke aszfaltra vetett alaktalan 

formákban rémek úsznak. Átszökkenek a következő 

kapualjba. Még épphogy van időm a fénycsíkba berántani 

a lábamat. A rém, aki az előbb még lábikrámba 

akart harapni, villogó fogakkal merül újra vissza az 

árnyékba. Nem törődőm vele, megyek tovább. Betérek 

egy sarki presszóba. Valami előadás megy, csendben 

leülök egy ablak melletti egyszemélyes asztalhoz. 

Pincér lép hozzám, rendelek egy lattét. Nézem a 

férfit, mikrofonnal a kezében a kis emelvényen éppen 

a közönséget kérdezgeti. Ki budapesti? Többedmagammal 

lendül a kezem a levegőbe. Ösztönösen. Belekortyolok 

a kávémba. Finom. Körbenézek, kellemes 

meleg, oldott hangulat. Jó kis hely. Az előadás végén 

ránézek az ajtóra. 0-24. Sosincs záróra. 

Amikor másnap reggel kilépek az utcára, a vizes 

betonon a ragyogó napsugarak, mint gyémántok gurulnak 

szanaszét. Millió karát. A rügyező fák zöldjébe 

belekavarodik a virágzó fák rózsaszín játéka. 

Megállok egy pillanatra. 

„Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt, 

neve is van: Budapest.” (Cseh Tamás: Budapest) 

Aranyi Panna 

(Szekszárd) 


Zörgő vörös 

Csöndes város az enyém. Lelkembe olvadt halk neszeivel, 

s én a dombjai közé idomultam az évek során. 

Tudom, hogy nem számít, milyen messzire megyek, akkor 

is itt maradok. A szerteszórt darabjaim maradnak. 

Hiszen itt láttam először a szálakra bomló világot. 

Szekszárd bont szálakra engem. 

Messzeringó gyerekkorom színes gombolyagja tekeredik 

ki a töredező macskaköveken. A Garay tér 

galambjainak lába köré gabalyodik és a vakító nyári 

napsütésre. Anyukám mosolyára, a zizegő hétköznapdélutánra. 

Később aztán már pöttöm iskolásan baráti nevetésbe 

vontuk a lakótömbök között rejtőző öreg játszóteret 

a repedt csúszdával és nyikorgó, kegyelemért 

esedező hintával. És milyen gyönyörű volt! Hógömböm 

volt nekem, elzárt, idilli világ. Gyerekkorom kupolája 

a várostáblákig nyújtózott. Minden fontos idebent 

volt. 

Anélkül, hogy tudtam volna, a város észrevétlenül 

az emlékeimbe költözött, s minden idegenkedés ellenére 

otthonná idomult. Mégis sokszor menekültem. 

Kerestem máshol azt a helyet, ahol úgy éreztem, hogy 

képes lennék a repedésekbe simulni. Pedig már várt 

rám egy kisváros, amelynek szenvedő Prométheusza 

látta a kétségbeesett könnyeket, majd később a legboldogabb 

mosolyt és a legszorosabb, bordaropogtató 

ölelést. Tüzet lopott a lelkembe, a falakba és a terekbe. 

Térképen majdnem olyan, mint a többi. Formátlan 

paca az ország déli részén. Fentről mások csak a végtelen 

szántóföldet látják, a szőlőtől düledező zöld 

dombokat és a város szélén a füstöt köhögő gyárakat. 

Én viszont látom a belvárosi iskolaudvart, ahol 

először elengedtem a fantáziámat, és a világra bíztam. 

Ahonnan később elballagtam, és sírva-nevetve 

kentem szét az arcomon a sminket. Látom a csöndes 

utcát, és ahogy mama az udvaron tereget, vörösen ragyog 

a haja a nyári fényben. Sőt a parányi köveket is 

érzem még, amelyek térdem puha bőrébe fúródtak az 

első biciklis esésem során. Pedig papa előre szólt. 

De a sírhalom is ott van még, ahova a nagy szemű 

kutyánkat temettük. A földből már színes virágok 

nőnek, bennük él az a lomha jóbarát. 

Egy évben kétszer fesztivál zajától zsong az én városom. 

Az egyik az őszt, a másik a tavaszt csípi meg. 

Mégis az őszi az, ami Szekszárd létezésének alapjává 

lett mélyvörösen, ami igazán a miénk. Szüretkor 

bugyborog, pezseg, szinte szikrázik a város. Fényekbe 

öltözik, és az emberekbe költözik. Izzó hajnalokon 

szakad a szőlő. Buzgó borász keze formálja. Bor 

csobog a pincékben porosodó hordókba, a hordókból 

a bíbor pecsétes palackokba, s onnan, mint keskeny 

patak, a vékonyfalú talpaspoharakba. Végül aztán 

két nevetés közt a fehér fogak közé simul, savasan, 

savanykásan siklik a nyelven, elfed, beborít minden 

mást, és ahogy a szomjazó torkon lecsorog, mámort 

hagy maga után. 

Először hangosodik a lemenő napfényhez feszülő 

kacaj, egymásba olvadnak a sokszínű tekintetek, majd 

elkezd közeledni a faasztalka koszos lapja, senki 

sem érti az estébe tűnő szavakat, hangok maradnak 

csupán. Hangok és bor, meg az emberek körülöttünk. 

Fényesebben világít a közeli katolikus templom, 

csillagokat karcol. 


17

A nappalok élesebbek. Árusok pakolják ki portékáikat. 

Méz, porcelán, szappan. Csupa kétkezi munka. S 

közben zene fedi minden percét az ébrenlétnek. Bartina 

táncosai kopognak fekete cipellőkben a nagyszínpadon, 

színes népviseletük kering körülöttük, 

hullámzanak a testek, repülnek és énekelnek. A hoszszú 

fonatokba piros pántlika tekeredik. Egyik kéz 

szorítja a másikat, összeizzadt ujjak a legapróbbtól 

a már élettől ráncosig. 

Mást is felfedezhet itt az erre járatlan, kinek 

nincs közös emléke a sok kis utcával. Fölfelé kell 

itt nálunk elindulni. Fel a dombokon, végig a keskeny 

lösz-szurdikokon. A remete forrásból csorog 

a víz, nyáron hosszú sor vágyakozik erre a hűsítő 

italra. 

A házak közül pedig az egyik Babits szülőháza, ékköve 

a városnak. A gimnázium előtti macskakövek pedig 

Lázár Ervin és Baka István emlékét idézik. Irodalmi 

folyam csörgedezik az utakon. Ám ha tényleg 

teljesen feljutunk, a szőlők közt találjuk magunkat. 

Ott húzódik meg a sok kis tanya, idilli szigetek. 

Ugyan könnyű elveszni a magas falú ösvények közt, 

de minden út csodálatos helyre vezet. Odafent csend 

van. 

Legfelül a Bati-kereszt vár sok kis izzasztó lépcsőjével. 

Ám fentről látni, hogy a kilátó alatt terpeszkedik, 

nyújtózkodik a város. Be lehet látni 

onnan minden zegzugot. Tekintetem az erdők sűrű, 

csomós, zöld lombjába ütközik, a szántóföldekbe és 

a rajta cammogó traktorba. Ha hunyorítok, látom az 

őzeket a fűágyon pihegni. Ott vannak a buszok, rajtuk 

a sok fáradt arc és a tízemeletes felső szintjének 

ablakából kukucskáló anyuka. Mészöly-szobor a múzeumnál, 

meg a gyerekek a focipályán és a játszótereken. 

Néhol egy-egy ismerős arc. De ezeket már csak 

én látom. 

Az idelátogatók, nézelődők odafentről csak egy 

várost látnak. Én viszont minden részletet, a legnagyobb 

távolságból is. Itt minden lüktet, és emlékektől 

tocsognak a töredezett betonjárdán a tócsák, 

a régi épületek omladozó falai, de a zöldellő park, 

az öreg szökőkút és a végeláthatatlan szőlőtőkesorok 

is. 

Otthon vagyok. 


18 

Kengyel Zsófia 

(Pécs) 


Március 

Azon a vasárnap délutánon végig esett az eső. Bent 

ültem kis belvárosi lakásunk nappalijának ablakában, 

ahonnan tökéletesen ráláttam mindenre, ami ott 

lent, a téren történt. 

Szerettem nézelődni onnan fentről, mert idehaza, 

Magyarországon kertes házunk van, ahonnan csak a 

madarakat leshettem, ahogy leszállnak az orgonabokorra. 

Én azonban az embereket szeretem nézni, 

mert mindig akad egy-egy mókás pillanat, ami megmosolyogtat. 

Ott, Németországban meg főleg, hiszen a 

főutca mellett laktam. 

Mindig láttam, amikor a fodrász alattunk kilépett 

a kapun, hogy megsétáltassa a kutyáját, vagy amikor 

a szomszéd étterem tulajdonosának kisfia vízipisztollyal 

lövöldözött a járókelőkre. 

Azon a hétfőn üres volt a tér, mert hideg, márciusi 

eső esett, úgyhogy nem is bámészkodtam kifele, inkább 

verseket olvastam. Sok kedvencem volt, amiket 

gyakran felidéztem magamban. Ezek nem ilyen kétversszakos 

szerelmes dalok voltak, dehogy, azokat 

mindig olyan könnyen elfeledem. Én azokat a ritmusos, 

nyakatekert verseket szerettem, a csattanósakat, 

amelyek végén az ember hátán végigfut a borzongás. 

Egyszer csak megjelent a szobámban a Költő. Nem 

úgy, mint a mesefilmekben, hogy minden csillámlik 

körülötte, és kiemelkedik a ködből. Hanem egyszer 

csak ott állt a nappaliban, és kész. Nem is tűnt fel 

azonnal, annyira belemélyedtem az egyik versébe az 

állólámpa sárga fényénél. Csak miután közelebb jött, 

akkor kaptam fel rá a fejem. 

− Látom, tetszenek a verseim − szólalt meg meglepően 

mély, öblös hangján, én pedig csak ültem ott, 

bénultan a döbbenettől. Hogyan kerül ide ő, a legnagyobb 

magyar költő, a németországi nappalimba? 

Hogyhogy nem akkor jött, amikor otthon voltam, hiszen 

akkor is ugyanígy az ő verseit olvastam az orgonabokor 

alatti padon! 

Összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá. Nem értettem, 

mit akar, miért ez a hirtelen látogatás. Lassan 

becsuktam ölemben a vaskos verseskötetet, miközben 

ő még közelebb lépett. Úgy éreztem, mondanom 

kell valamit, hát megköszörültem a torkom, hogy feleljek. 

− Igen… nagyon szeretem a verseidet. 

Erre nem válaszolt azonnal, hanem csak körbepillantott 

a szobában, miközben fekete atillájának díszes 

gombjaival babrált. De aztán méltóságteljesen 

kihúzta magát, és visszafordult felém. 

− Itt laksz? 

Na, most erre mit válaszoljon az ember? Nyilvánvaló 

volt, hogy ott lakom. Kínosan forgattam a kezemben 

a verseskötetet. Nem értettem, ez miért olyan 

fontos. 

− Aha, itt. 

Nem kerülte el a figyelmem, hogy erre egy arcizma 

megrándul. Egyértelműen az „aha” lehetett az oka. 

Akinek ilyen szép és bő szókincse van, mint neki, és

aki ennyire szívén viseli a magyar nyelv művelését, 

annak ez lehet, hogy bántja a fülét. 

Most tett egy pár lépést a könyvespolc felé, közben 

megcsörrent magasszárú csizmáján a sarkantyú. Leemelt 

egy vastag, bőrkötéses regényt, és felütötte valahol a 

közepén. Nem az volt a célja, hogy beleolvasson, mert 

csak átfutotta az egyik oldalt, és visszapillantott rám. 

− No lám, egy Jókai-regény. Elolvastad? 

Értetlenül bámultam vissza rá a kanapéról. 

− Nem, még nem. Azért van itt a polcon, mert... a 

régi irodalomtanárom küldte, hogy olvassam el. Ez 

most az egyik kötelező olvasmány az iskolában. 

− Itt, Németországban? 

Kelletlenül felnevettem. 

− Nem, dehogy. Magyarországon. Itt egy olvasókörbe 

járok, most egy német drámát kell olvasnom, tessék 

− felálltam a kanapéról, és odaléptem az íróasztalhoz. 

Kirángattam a könyvet a füzeteim alól, és bizonytalanul 

nyújtottam a Költő felé. 

Megkönnyebbülésemre elvette tőlem, és abba is 

belelapozott. Nem kedveltem azt a drámát, ónémetül 

volt, nem értettem belőle egy szót se. Ám ha az olvasókörben 

ez kell, akkor ez kell, nincs mese. 

Felnézett a lapok közül. Szerintem ő sem értett 

belőle semmit. Kérdőn vonta fel fél szemöldökét. 

− Miért nem ezt olvasod akkor, ha ez a kötelező? 

Ingerülten néztem pimaszul csillogó szemeibe. Most 

azt akarja, hogy magasztaljam a költeményeit? Azt akarja 

hallani, hogy azért, mert a verseid jobbak, mert én 

csak azt szeretem olvasni, igen, még itt, Németországban 

is. Hirtelen úgy éreztem, nem akarom megadni neki 

ezt az örömet. Még a végén teljesen elszáll magától. Ó, 

ne higgye, hogy én vagyok az eltévedt bárány, aki majd 

sírósan bevallja, hogy hiányzik neki az otthon! Jól 

érzem magam itt is, sok barátom van, jól megy a nyelv, 

szép a környék, az erdők, a tavak. Nincs kertes házam, 

meg Tankcsapda koncertek, de megvagyok ezek nélkül 

is. Olvasom a verseit, na és? A magyarságomra büszke 

vagyok, nem tagadom le, nincs miért szégyenkeznem egy 

ilyen nagy költő előtt. Minden jogom megvan ahhoz, 

hogy másként lássam a dolgokat, mint ő. Szeretem ezt a 

helyet, ezt az itteni világot, és ez az igazság. 

Ahogy farkasszemet néztünk, mintha kitalálta 

volna a gondolataimat. Nem is várt már választ az 

előző kérdésére, inkább visszatette a drámát az asztalra, 

odalépett az ablakhoz, összekulcsolta háta 

mögött a kezét, és kinézett az esőbe. Erre én is kipillantottam. 

Egy sárga kabátos nénit láttam, ahogy 

egy színes esernyővel elsiet az árkádok alatt. 

− Bájos kis város ez. Szeretsz itt lakni? − a Költő 

visszafordult felém, és egy mosoly ült ki az arcára. 

Nem tudtam megállapítani, hogy csak somolyog a bajusza 

alatt, vagy ez egy őszinte érzelem, amit valóban 

a kis macskaköves utca, meg a vadszőlővel benőtt 

favázas házak váltottak ki belőle. 

− Igen − feleltem önelégülten. − Nagyon is. 

− Mi tetszik benne? 

Szinte azonnal sorolni kezdtem a kedvenc helyeimet 

a környéken; hogy van az a gyönyörű várfal, ami 

pont olyan, mint a pécsi, meg az a palotakert, ami 

olyan, mint a Festetics-kastély udvara. És ott van 

még az a hatalmas tó, az hasonlít az Orfűi-tóra, sőt, 

mindig ellepik a vitorlások, mint a Balatont egy napos 

júliusi délelőttön. 

Csak mire kisebb szónoklatom végére értem, kezdett 

valami pislákolni a fejemben. A Költő még mindig 

ravasz mosollyal figyelt, és miután elhallgattam, 

csendben biccentett egyet. − Igazán fenséges 

város lehet ez. Külön öröm, hogy mindegyik szeglete 

emlékeztet egy kicsit valamire az otthonodból. 

− Még jó, hogy − vetettem oda epésen. − Hiszen Magyarországon 

nőttem fel. 

Kezdtem érteni, mire megy ki a játék. Csak azért 

sem fogom hagyni, hogy ő nyerjen! Emlékeztettem magam 

rá, milyen jó volt évekkel ezelőtt kiköltözni 

ide. Élveztem nagyon az itteni életet. Megváltozott 

volna bármi azóta? 

A Költő odalépett a kanapéhoz, felvette a verseskötet, 

büszkén lapozgatta, olvasgatta, gyönyörködött 

az alkotásaiban. Nem a szerénységéről volt híres, 

na de baj-e az? Ilyen nagy költőnek kell, hogy 

legyen elegendő önbizalma, egy kis kacérság, egy kis 

hajlam az önmutogatásra. 

Nekidőltem a komódnak, onnan figyeltem szórakozottan. 

Egyáltalán nem sietett, beletelt egy kis 

időbe, mire újra rám nézett. Akkor megsodorta a bajuszát. 

− Örülök, hogy nem feledted el, ki vagy, és honnan 

jöttél − mondta zengő, költői hangon. − Van egy hely, 

ahol felnőttél, egy nyelv, ami a sajátod, egy közösség, 

amihez tartozol, egy kultúra, ami meghatároz, 

egy történelem, ami tanít és egy család, ami hazavár. 

Erről nem is illik megfeledkezni. 

Összefontam magam előtt a karom, miközben a szónoklatát 

hallgattam. Szép volt és igaz minden, amit 

mondott, csak nem értettem, miért hangoztatja ezt 

olyan nagyon. Nehéz lenne elfelejteni, hogy magyar 

vagyok, még úgy is, hogy évek óta egy idegen országban 

élek. Tény, hogy hiányzik néha a család, a kertes 

ház, a Balaton-parti nyaraló és az orgonafa… de 

honvágya mindenkinek van, és én nem hagyhatom itt 

az iskolát csak úgy. 

A Költő megigazgatta a nyakkendőjét, aztán ismét 

a könyvespolc felé fordult, és miközben a könyveket 

nézegette, furcsa kifejezés ült ki az arcára. 

− Tudod, milyen nap lesz holnap? − kérdezte hirtelen 

a semmiből, mire én megrezzentem, és elléptem 

a komódtól. 

− Hétfő? 

Hirtelen felém fordult, és miközben végigmért, 

láttam, hogy szája szegletében valami megmagyarázhatatlan, 

keserű mosoly bujkál. 

− Igen… igen. Valóban − mondta elgondolkozva. 

Kezdett elfogyni a türelmem. Csak úgy idejön a 

semmiből, minden ok nélkül, hogy az otthonomról 

magyarázzon! Aztán feltesz ilyen hétköznapi kérdéseket, 

mintha érdekelné, milyen nap is lesz holnap… 

Végül lecsillapítottam a felgyülemlő haragom, hiszen 

mégiscsak ő a Költő, és az a dolga, hogy a hazáról 

szónokoljon. Ha őszinte akarok lenni, nincs is 

ezzel semmi baj, nem is vártam volna tőle mást. Viszont 

azért érdekelt volna, mit akar azzal az egyszerű 

kérdéssel. 

− Mert? 

Ujjaival az egyik polcon dobolt, miközben felelt. 

− Nem, szó sincs semmiről, való igaz, hogy hétfő 

lesz. Már majdnem kiment a fejemből − aztán eltöprengett 

még egy pillanatig, elnézett a semmibe, mi- 


19

előtt ismét egy hirtelen mozdulatot nem tett. Akkor 

felém nyújtotta a kezét. 

− Örültem a szerencsének. Én most megyek. 

Jó erősen megszorította a kezem. Be kellett vallanom, 

hogy kicsit azért sajnáltam, hogy elmegy… Nem 

éreztem kedvet visszasüllyedni az esős délután magányába. 

− Mikor jössz legközelebb? − kérdeztem félénken, 

mikor már kissé eltávolodott. Tőle szokatlan módon 

csak a válla fölött válaszolt. 

− Talán augusztusban. Vagy októberben… még nem 

tudom. Elfoglalt vagyok, akárcsak te. De… afelől 

biztosíthatlak, hogy amíg… khm… nos, amíg a verseimet 

olvasod… addig nem féltelek. Ajánlom, hogy 

lapozz a 48-as verseimhez… azok éppen aktuálisak… 


20 

Szedlacsek Anna 

(Vác) 


Karjaidban 

A kávénak minősített íztelen, színtelen lötty, amit 

öt euróért nyomtak mogorván a kezembe, nemcsak kihűlt 

mostanra, de a szívószálamat is ragacsos maszlaggá 

áztatta. Nehezen viselem a tényt, hogy már önálló 

életem első napján sikerült a kelleténél jóval 

több pénzt elvernem valamire, ami nem érte meg. Az 

sem segít, ahogy a táskám szíja a vállamba vág, és a 

pólóm izzadtságtól átitatva ragad a hátamra, miközben 

az anyám által kedvesen csak „Behemótnak” becézett 

bőrönddel igyekszem átvágni magam a tömegen a 

frankfurti repülőtér limbójában. 

A reptér hatalmas ablakain patakokban folyik le a 

víz – nem a legideálisabb nap egy utazásra. Nem lehet 

Instagramra illő, lájkáradatot generáló képeket 

lőni, szemöldökmeresztő rövidségű ruhákat viselni, 

egy jegeskávé olcsó luxusában elmerülni. 

Mégis… elképzelni sem tudnék ideálisabb napot 

utazásomra. Hisz az esőben mintha lelassulna az 

idő – az emberek dolga hirtelen kevésbé sürgető, és 

mintha a Nap is lassabban tenné meg szokásos sétáját 

az égbolton. Mintha még neki se lenne kedve elhagyni 

felhőpárnái oltalmát. Egyedül vagyok – ilyen nem 

volt, és nem is lesz jó ideig. Az utolsó napok tarka 

forgatagában gondolni se volt időm a magányra. Ami 

pedig a jövőt illeti: majdnem minden bizonytalan, de 

a magányt – legalábbis az egyedüllét értelmében – 

egészen biztosan kizárhatom. 

Mikor máskor fordulhatnék tehát hozzád? Búcsúlevelem 

célja nem az, hogy megsirassalak. Először is, 

nem hiszem, hogy különösebben égető lenne számodra 

majdani hiányom. Mindig is sokan voltak körülötted, 

és bizonyára én vagyok az utolsó ember, aki számodra 

ebből a tömörülésből hiányozna. Te nem engem 

keresnél a tömegben. 

Másodszor, amikor veled voltam, valahogy sosem 

jöttek a megfelelő (sőt semmilyen) szavak a számra. 

Már a ferihegyi váróteremben ülve éreztem, ahogy 

egy ledönthetetlen fal lassan közénk emelkedik, ám 

képtelen voltam bármit tenni, a torkomban a gombóc 

együtt növekedett az áthatolhatatlan barikáddal. 

Feléd akartam nyúlni, mondani valamit, veled és magammal 

is elhitetni, hogy minden rendben lesz, hogy 

ez a külföldre menősdi nem olyan nagy dolog. Hogy mi 

rendben leszünk. Mégsem bírtam rávenni magam. Minden 

szótlansággal elvesztegetett pillanat egy újabb 

tégla volt a közénk tornyosuló falban, én pedig csak 

ültem, igyekezvén a lelkembe vésni minden vonásod, 

mielőtt végleg eltűnnél a szemeim elől. Vajon neked 

is fájt? Vagy én voltam az egyetlen, aki eszét vesztette 

a köztünk lévő, még szinte észrevehetetlen, de 

minden tovaszálló pillanattal egyre növekvő távolságtól? 

Fogalmam sincs, és talán jobb is, hogy nem tudom. 

Nem akarom, hogy rólam szóljon ez a levél. Amíg még 

tart a pillanatnyi bátorság, hogy illő módon búcsút 

intsek neked, szeretném kifejezni hálámat azért, 

hogy részese voltál utamnak, és hogy én részese lehettem 

a tiédnek. 

Nyílt titok kettőnk között, hogy ezerszer megtagadtalak, 

megvetettelek, a hátam közepére sem kívántalak. 

Voltak pillanatok – több, mint amennyit 

bevallanom illendő –, amikor egyenesen taszítottál. 

Az, ahogy a múltbéli veszteségeidtől talán sosem 

szabadultál. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy 

belőlük nem is tanultál, és ahogy ezek az események 

ott voltak minden vonásodra írva, elrettentett. Nem 

akartam, hogy azáltal, hogy veled vagyok, ezeknek a 

veszteségeknek az árnyéka az én arcomat is sötétségbe 

borítsa, levakarhatatlan társként követve engem 

bármerre is járok. 

A tradíciókhoz való ragaszkodásod egyszerűen 

ódivatúnak tartottam, valaminek, ami nem praktikus, 

és csak hátráltat az előrehaladásban. Most már azt is 

elárulhatom, hogy nem kerülte el a figyelmemet, hogy 

sosem voltál képes igazán elköteleződni. Dalaidban 

Elvis Presley-t idézted, míg a vacsoraasztalnál Peking 

szószólója voltál. Mintha véleményedet a tengerszint 

állása alapján találomra változtatgattad 

volna. Minden vasárnap templomba jársz, a nagyinak 

kezet csókolsz, de nem veted meg az élet más örömeit 

sem, nők és borosüvegek nyakát ugyanazzal a lelkesedéssel 

csókolgatod. 

Mégis, reménykedve abban, hogy megbocsátásod kiérdemlem, 

szeretném ezt az ügyet végleg tisztázni. 

Tudnod kell, hogy csak azért illettelek oly nyers 

vádakkal, mert magamat is ugyanazokért a hibákért

szedem szét mindennap a tükör előtt. Én ugyanúgy 

magamon hordozom veszteségeim billogát, mint te, 

és semmi pénzért meg nem válnék tőlük, hisz ők formáltak 

azzá, aki vagyok. A leckék, amelyeket általuk 

kaptam – csakúgy, mint horzsolásaim –, a legértékesebb 

kincseim. 

És ki lennék én a gyökereim nélkül? Nem több, 

mint az óceán szeszélyeinek kiszolgáltatott, vasmacska 

nélküli, minden partról kitagadott, hazátlan 

vitorlás. Hogyan haladhatnék előre, ha nem tudnám, 

honnan jövök? És ha egy nap mégis partot érnék, 

mire építeném hivatásom díszes várát, ha nem elveim 

szilárd alapzatára? Az elköteleződésről és az erkölcsről 

papolnom pedig már igazán nem lenne más, 

mint felesleges képmutatás. Milyen jogon szidhatnálak, 

amikor magam sem tudom még, melyik cél oltárán 

szeretném felszentelni életem, és meddig mennék el, 

hogy elérjem? 

Amíg nem ismertem a jó oldalad, sokkal könnyebb 

volt ítélkeznem. Ám miután megláttam a szépet a te 

melankólia és cigarettafüst által átitatott életedben, 

többé már nem tudtam nem észrevenni. Nem észrevenni 

azt, hogyan hozod össze az embereket egy 

fröccs fölött nevetgélve, hogyan merítesz erőt a 

harchoz a szebb jövőért, amikor lelked falait még a 

háború nyomai díszítik. 

A különbségeink nem múltak el, az én torkomon sosem 

fog lecsúszni reggelire a sztrapacska, de hazudnék, 

ha azt mondanám, nem tettél egy életre raboddá, 

amikor pislákoló neonfények és kopottas cégérek 

alatt közösen filozofáltunk, amikor József Attila 

bánatától együtt szakadt meg a szívünk, hogy aztán 

pár másodperccel később Karinthy humorával üssük 

el a baljós gondolatok élét. Mégis, talán semmikor 

sem láttalak tisztábban, mint amikor a többiekkel a 

kicsi panelban nagy körbe álltunk, hogy teljes szívből 

énekeljük: egy vérből valók vagyunk. Akkor jöttem 

rá, hogy a kelleténél hangosabb, kárörvendő nevetés, 

a görcsös, lankadatlan próbálkozásaim, hogy 

távol tartsalak magamtól, és a húzd meg-ereszd meg, 

amit veled játszottam, mind hiábavalóak voltak, és a 

kezdetektől bukásra ítéltetettek. Álomból ébredtem, 

és téli kabátban álltam a tűző napon – de most először 

nem vakított el a Nap fénye. 

Ó, Magyarország! Mennyi álmatlan éjszakán át vágyódtam 

idegen földekre, de most, hogy elérkezett a 

várva várt pillanat, hirtelen már semmi sem olyan 

egyértelmű, mint régen. Már nem vagyok olyan biztos 

benne, hogy valóban előled futottam-e vagy inkább 

magam elől. Kérlek, ne haragudj rám, amiért csak most 

jöttem rá: ha kivágnám magamból örökségem, semmi 

sem maradna belőlem. 

Remélem, hogy egy nap, ha a sors is úgy akarja, ha 

az élet ismét egymás mellé sodor minket, megbocsátasz 

nekem, amiért hátat fordítottam neked, hogy aztán 

karjaidban újra megtaláljam kezdetem és végzetem. 

Isten veled: 

Anna 

Retúrjegy a (m)ARS-ra 

Néhány órányi lomha tömegközlekedés keretezte a 

kis kecskeméti delegációnk kiruccanását a (m)ARSra. 

Az épület színét kissé kiszívta a Nap, kapuja időről 

időre az utcára ásított néhány embert. A buszkulisszák 

mögül az esemény színpadára lépve azonnal 

elvakított minket a művészetbolygót elözönlő, zajosan 

fodrozódó embertömeg. Gyorsan felhörpintettük 

az első tudnivaló-kultúrfröccsöt, majd keserédesen 

konstatáltuk, hogy csapatunk nem csak egyéniségeink, 

hanem a karszalagjaink révén is sokszínűre sikeredett. 

Másnap, akinek szokása, szó-kásával (melyről megjegyezném, 

hogy igen magas a kreatin-tartalma, s itt 

ez a kreativitást biztosító étrendkiegészítő) vihette 

be a napi kalóriákat, mások a kiállított rajzok, 

festmények, fotók és egyéb művek közt lerótták a 

mindennapos lépésszámot. 

Az oldott légkörhöz könnyedén hozzászoktunk, a 

planéta gravitációja pedig erősen vonzott minket a 

földszinti színpad felé. Az égitest szívében kávéés 

borloccsanást idéző, éberséget mámorral ötvöző 

tánclépések sorozata pulzált. Valamennyien, ha művésznek 

nem is, terepfelderítő, szkafanderes alkotónak 

érezhettük magunkat néhány nap erejéig. 

Melján Anna 

(Kecskemét) 


21

„Az írás valójában 

színészkedés papíron” 

Viola Szandra költőt, írót, műsorvezetőt, szerkesztőt és különleges versékszerek 

készítőjét kérdeztük pályafutásának alakulásáról és arról, miként lett az I. MCC 

ARS Középiskolás Tehetségszüret irodalmi zsűritagja. 

ChillArt - az irodalompszichológiai szálazó 

22 

Hogyan csöppentél bele az irodalomba? 

Nem is belecsöppenésként definiálnám, hanem inkább 

beleszivárgásként. Az érdeklődés kiskoromtól kezdve 

bennem volt, édesanyám rengeteget mesélt, később 

nagyon jó tanáraim voltak, akik még inkább megerősítették 

bennem ezt az orientációt. Gimnazista koromban 

óriási hatással voltak rám Faludy György és 

Orbán Ottó versei, valamint a klasszikusok: Arany 

és Petőfi. De az igazán hatalmas áttörés akkor jött 

el, amikor Budapesten személyesen is megismertem 

a mesteremet, Zalán Tibort, valamint más írókat is. 

Inspiráló volt látni az irodalmi életet úgymond 

élőben is. Megelevenítették a művészetüket. 

Milyen szakokat végeztél az egyetemen? 

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem kommunikáció, 

magyar, pedagógia és filozófia szakon. 

Nyolc évet töltöttem itt el, de nem bántam meg. Úgy 

gondolom, egyre érettebbé váltam a tanulásra, mivel 

eleinte még küzdöttem az egyetemi formával, a szemeszterekkel, 

a teljesítménnyel. A másoddiplomát 

viszont már jutalomtanulásként éltem meg. Inspirált 

a filozófia, segített a költői gondolkodásmód kialakításában. 

Egyetem mellett színház- és tánckritikusként 

is dolgoztam, ebben is elsősorban ez a szak 

segített. Persze a magyartól vártam leginkább, hogy 

meghatározza az írói, költői munkásságomat. Ott az 

olvasottság az alap, ami viszont alkotóként nélkülözhetetlen. 

Úgy gondolom, ha valaki jó szerző akar 

lenni, akkor a kortárs irodalmat is pont annyira ismernie 

kell, mint a klasszikusokat. 

Fotó: Ekbauer Lili Csenge 

Mi a legfőbb motivációd az íráshoz? 

Azt hiszem, az életminőség javítása. Egy összetettebb 

esemény megfogalmazásával egy szellemi-lélektani 

szintlépés történik. Művészi módon át tudom élni 

ezeket az életszakaszokat, ami több mint egy artikulálatlan 

közhely. Amikor pedig mások alkotásaiban 

is felfedezem a saját érzéseimet, újra és újra rájövök, 

érdemes az irodalommal foglalkozni. Ha sikerül 

arra a szellemi magaslatra emelkednem az írásaim 

révén, akkor a pillanatot is jó megélni, és utána valamiféle 

büszkeségérzés fog el. De hazudnék, ha azt 

mondanám, hogy az olvasói vélemények, díjak, kitüntetések 

nem számítanak. 

Mi a jó irodalom? Vannak ennek határai? 

Fontos az egyediség, ami mostanában egyre nehezebb, 

hiszen mindennek minden variációját megírta már 

valaki. Illetve kell egy átfogó üzenet, ennek segítségével 

be tudok lépni abba a jelentésmezőbe, amelyet 

az író létrehozott, hogy sajátomként ismerjek rá arra 

az érzelemvilágra, jelenségre vagy szituációra. 

Mennyire vagy nyitott az újdonságokra? 

Fontos számomra, hogy tágítsam a határaimat. Vannak 

olyan szerzők, akik hajlamosak beleragadni egy általuk 

jól megszokott, működőképes műfajba vagy stílusba, 

rengeteg ahhoz hasonlót írnak, így a végére 

önmaguk másolatává válnak. Szerintem néhány évente 

újítani kell, ami persze hatalmas kockázat, de ha ez a 

rizikó nincs, akkor már nem is érdekes, és nincs értelme. 

Sokáig verseket írtam, azon belül kísérleteztem, 

most pedig rátaláltam az ifjúsági fantasyre, amivel 

még szeretnék foglalkozni. A Hajnal öröksége című 

sorozatot négy kötetesre tervezem, ami persze szintén 

kockázatos. Egy sikeresnek mondható első kötet után 

megírni egy másodikat nagyobb vállalás, hiszen több 

szereplőt működtetek, bonyolultabb cselekménnyel. 

Közben felvételt nyertem egy drámaíró műhelybe, úgyhogy 

ezzel a műnemmel is megpróbálkozom. 

Mi ihlet meg leginkább? 

A természeti jelenségek, a zene, illetve mások alkotásai. 

Leginkább a líra az, ami az ember aktuális 

hangulatára épít, így ha elcsípek egy dallamfoszlányt, 

vagy olvasok egy ütős verssort vagy mondatot, 

már bele is kerülök az alkotás állapotába.

Fontos az önazonosság az irodalomban? 

Mindenképpen, bár úgy érzem, hogy az írás valójában 

színészkedés papíron. Ha egy színész nem marad valamennyire 

önazonos, akkor nincs meg a hitelességének 

a csírája. Egy kis részt mindig meg kell őrizni 

a személyiségből, de ezen felül bújhatunk bárkinek 

a bőrébe. 

Van kedvenc szereplőd, akinek szívesen bújsz a bőrébe? 

Szeretek a boszorkány szerepébe helyezkedni, de 

ugyanúgy a macska karakterét is élvezetes alakítani. 

Összességében minden szereplőmet kedvelnem 

kell, hogy megírni, fejleszteni tudjam a személyiségüket. 

Tehát a negatív karaktereket is ugyanúgy 

szeretem, mert ez adja meg az egyensúlyt. A saját én 

negatív aspektusainak csíráját is fel kell növeszteni 

ahhoz, hogy gonoszabb lényeket is lehessen 

teremteni. Valamint olyankor az ember a jelenlegi 

vagy gyerekkori félelmeivel néz szembe, ami szintén 

egy adaptív tevékenység. 

Úgy tudom, különleges módokon is feszegeted az irodalom 

határait. Mesélnél erről kicsit? 

A művészember alapvető tulajdonsága, hogy az újat 

keresi, bennem pedig talán az átlagnál erőteljesebben 

munkál ez a motiváció. Ennek az a következménye, 

hogy művészi üzenetet hordozó felület gyanánt 

is igyekszem valami érdekeset választani, így születtek 

például a versékszerek, a versdivatbemutató, 

a verslámpa, a verstetoválás és a verskarácsonyfa. 

Mi volt az első gondolatod, amikor felkértek az MCC 

ARS irodalmi kategóriájának a zsűrizésére? 

Vállalkozó szellemű vagyok, szóval egyből igent 

mondtam. Tavaly vettem részt egy hasonló rendezvényen, 

nem az MCC keretein belül, ahol versmondókat 

zsűriztem. Nagy élmény volt az is és ez is. Jó ennyi 

tehetséges diákot látni. 

Ahogy haladt előre ez a rendezvény, láttam, hogy 

jó nagy feladatra vállalkoztam, mivel ez az a korosztály, 

amelynek még hosszú az út az igazán professzionális 

teljesítményig. Úgy gondolom, félúton vannak, 

vagytok. De ez teljesen rendben van, az egy 10-20 

éves folyamat eredménye, hogy valakiből igazán jó 

író, költő lesz. Sok írásban megcsillant a tehetség, 

épp ezért szoktam elgondolkodni azon, hogy miközben 

ennyire irodalmi nemzet vagyunk, hol akadnak 

el dolgok? Miért nem tudják sokan átvinni ezt a gondolkodást 

a felnőttkorba? Hiszen a felnőttek között 

sokkal kevesebb az olvasó, az irodalom iránt érdeklődő, 

mint a diákok között. 

A klubdélutánok, rendezvények, tehetségkutatók 

arra sarkallják a diákokat, hogy ébresszék fel a 

bennük alvó művészt, feszegessék határaikat, és éljék 

meg az alkotás örömét. De sokan ezt nem viszik 

tovább, középiskola, egyetem után ez a szál megszakad. 

Elvesznek a munkában, a hétköznapi teendőkben, 

a művészetek életben tartása pedig sokadrangú feladattá 

válik csupán. Jó volna ezen változtatni. 

Nem bántad meg, hogy igent mondtál? 

Nem, egyáltalán nem. Jó látni a folyamatot, a másik 

oldalon lenni, visszatekinteni arra az időszakra, 

amikor én voltam ennyi idős. Nemrég még én írtam 

verseket pályázatokra, most pedig én értékelhetem 

mások alkotásait. 

Milyen szempontokat vettél figyelembe az alkotások 

értékelésekor? 

Elsősorban a nyelvhelyességet. Emellett az egyediséget, 

a témaválasztást, valamint azt még megemlíteném, 

hogy jó érzés volt olvasni a diákok hazafias írásait. 

Mostanában egyre inkább azt veszem észre, hogy az 

embereket hidegen hagyja, hogy fennmarad-e a magyar 

nyelv. Úgyhogy ez egy pozitív szembesülés volt azzal, 

hogy igen, sokaknak számít a hazájuk és kultúrájuk. 

Figyeltem még a technikai megvalósításra, az összképre, 

de azt hiszem, fontosabb egy eredeti gondolat, 

látásmód, mint egy jó rímpár vagy a ritmika. 

Az irodalmon kívül még négy kategóriában nevezhettek 

a résztvevők: zene, tánc, képző- és előadóművészet. 

Melyik áll hozzád a legközelebb? 

Talán az előadóművészet, mivel abban is zsűriztem a 

hétvégén. Valószínűleg közrejátszik az is, hogy írtam 

színházkritikákat régebben is, most is, és remélem, 

a jövőben is fogok. Fontos egy versnek vagy 

irodalmi műnek a tolmácsolása, így ehhez is tudok 

kapcsolódni. 

Fontos egy írónak a színpadi kiállása? 

Egyre fontosabbá válik. Olyan világban élünk, ahol 

a média fejlődése miatt már a reprezentáció is sokat 

számít. Úgyhogy érdemes az íróknak, költőknek 

az előadásmódjukat is csiszolni. 

Mit gondolsz a KárPit folyóiratról? 

Az irodalom hasonló a zenéhez, mindenkinek szüksége 

van rá. A KárPit folyóiratot azonban többnek látom 

egy olyan közegnél, ahol pusztán hobbiból osztják meg 

gondolataikat a diákok. Ez egy lehetőség arra, hogy már 

középiskolában kitűnjenek a tehetségek, és releváns 

visszajelzést kapjanak, értő közegben csiszolódjanak. 

Milyen tanácsokat adnál a szerkesztő és alkotni vágyó 

diákoknak? 

Próbálják ki magukat minél több műfajban, nagyon 

kellemes érzés ugyanis rejtett tehetségünkre bukkanni, 

valami olyasmiben jónak lenni, amiről eddig 

nem is gondoltuk, hogy azok vagyunk. Ugyanakkor, ha 

valami nem megy, azt is nyugodtan fogják fel ajándékként, 

hiszen manapság nagyon sok lehetőség áll a 

tehetséges, szorgalmas fiatalok előtt, és a bőség zavara 

legalább olyan nyomasztó tud lenni, mint amikor 

nem tudjuk, mihez kezdjünk. 

Molnár Dóra Laura 

(Szekszárd) 


23

Viola Szandra 

(Piliscsaba) 

A hetedik Égbolt 

Részlet a 2024 szeptemberében a Scolar Kiadónál megjelenő Hajnal öröksége című 

ifjúsági fantasy sorozat 2. kötetéből 


Visszanéztem a távolból Luca házára. A kéményből 

kacskaringózó füst köldökzsinórra emlékeztetett. 

Nem tudom, honnan, mégis biztosan tudtam, hogy az 

égi szellemvilággal köt össze minket. 

– Jó, de hogy jön ide a káromkodás? – törte meg a 

pár pillanatra beállt csendet Ramóna, és közben szőlőkacsokra 

emlékeztető hajvégeit csavargatta. 

– Mert a fészkes fene, a lob, a fityfene és a megannyi 

nyavalya élő betegségdémonok, más néven frászok, 

akiket nem érdemes gyakran szólongatni, főleg 

nem a házunkban, mert még befészkelik magukat – felelte 

Luca, s közben, mintha a gonosz lények emlegetésétől 

riadt volna meg, kiugrott egy kis mókus Rozi 

zsebéből, és elszaladt. 

„Ezért nem lehetett hát a káromkodás témát otthon 

megbeszélni!” – állt össze egyszerre ennek a mágikus 

játéknak a logikája. 

– Tényleg, amikor kislány voltam, akkor is mondtál 

ilyeneket, hogy vigyázzak, mert „ha rossz leszek, 

elvisz a fene”, meg „kitör rajtam a frász”. De sem akkor, 

sem most nem találkoztam még ilyenfajta démonokkal 

– kezdett kérdezősködésbe Ramóna. 

– A fenefélék egyik jellemzője, hogy szabad szemmel 

nem láthatóak – magyarázta Luca, aki úgy tűnt, 

csupán azért válaszol, mert Ramóna kérdezte, és kedvében 

akart járni, de szemmel láthatóan le szerette 

volna már zárni ezt a beszélgetést. 

– Ahhoz, hogy felfedjük a jelenlétüket, mágikus 

eszközök kellenek, amelyeknek az elkészítése nehéz 

és hosszadalmas, úgyhogy inkább ne legyen rájuk 

szükség! – emelte fel fenyegetően mutatóujját. 

Láttam Dávidon, hogy ő is szívesen kérdezősködött 

volna még a démonok fajtáiról és tulajdonságaikról, 

teljesen felcsigázta a téma. Luca szigorú arcát látva 

azonban egyelőre visszafogta magát. Laurát egyáltalán 

nem érdekelte a dolog, csak túl akart esni a 

napnak ezen a részén. Én kíváncsi lettem volna, milyen 

lehet egy fene, más néven frász, és milyen eszköz 

az, ami láthatóvá teszi, de csöndben maradtam, mert 

kifejezetten élveztem, hogy végre visszasétálhatunk 

Luca betegségdémonoktól távoltartott hajlékába, és 

persze megsüthetjük a kedvenc, céklás pitémet. 

Estebédnél, amikor mindenki szája tömve volt, 

Luca kihasználta az alkalmat, és a pár perc csöndet 

okosításunkra fordította: 

– Amire érdemes ilyenkor figyelni, az a hideg idő 

meleg színekkel történő kompenzálása. Ami az aranynál 

is többet ér ilyentájt, az nem más, mint a jóféle 

pirospaprika, amitől a pörkölt szaftja nem csupán 

halványpiros, hanem bordó, már-már fekete lesz. No, 

a novemberi szürkeség idején a legjobbat teszi a léleknek, 

és persze a hasnak egy igazi kokaspörkölt, 

vagy akár egy kis bableves, élénk színekkel, kevés 

tejfellel. 

A fák maradék koronája és az ég alja is úgy izzott 

este, mint egy éjjeli lávafolyam és mint Luca saját 

őrlésű pirospaprikájával készült ételei. Csupán 

néhány, esős, szeles óra kellett hozzá, hogy a tál 

csípős, ízletes pörkölt, mint egy piros napkorong 

váljon a ház és a kert középpontjává, hogy amikor 

kanalam merítem a forró lébe, úgy érezzem, én is egészen 

elmerülök benne. Amíg tart az étkezés, ki sem 

látszom belőle, megfürdik minden ízem, a nyelvem 

hegyétől jéghideg kislábujjamig. 

Rozi késő délután, még vacsora előtt kiment a verandára, 

és figyelte, ahogy az alkonyi fények a fák 

levelei között átszűrődve megvilágítanak a földön 

egy-egy kicsi, kör alakú területet. A fénykörökben a 

fű UV-zöldre változott, a levélkupacokon pedig barátságos 

fény szűrődött át, mintha a mélyükben apró 

lakók kapcsolták volna fel a villanyt. Mielőtt Rozi 

bejött, hogy vacsorázzon, a csukódó ajtó résén át 

visszanézett, homlokát a fénybe tartotta, és mintha 

merengett vagy búcsúzott volna. Látszott rajta, hogy 

elszoruló szívvel lép a szoba korán sötétedő félhomályába. 

Mintha folyton az eget kémlelte volna. Talán 

valakinek az érkezését várta? De hát jóformán 

senkivel nem tartotta a kapcsolatot Lucán, Bence 

atyán és rajtunk kívül. 

Én szerettem az ilyen együtt töltött, őszi estéket. 

Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, úgy éreztem, 

hogy itt már nem érhet baj. Különös módon Luca aszszony 

házában még a betegségeim is elmúltak, talán 

a vastag falak közé beszorult egy kis maradék idő az 

aranykorból, nem hömpölygött tovább az évszázadokkal, 

nem vitte ki semmilyen huzat és szellőztetés, 

hanem itt lebegett a lakók és vendégek legnagyobb 

örömére, és meg lehetett benne mártózni. 

24

Égbe nyúló haza a magasban 

„Már meg is osztom, ha elmondom, 

milyen e biztos, titkos otthon.” 

(Illyés Gyula: Haza, a magasban) 

Én nem tudok az ég felé nézni. A szem, akárcsak a száj, 

táplálkozik. Elnyeli a habos lombokat, sótlan dombokat, 

összehúzódik a savanyú fénytől, de marja az 

ég, a fűszeres végtelen. 

Mikor senki sem figyel, a szem rákacsint a gondolatokra. 

Mint Noé a bárkába egykor, elrejti őket a 

tájba. Emlékekkel látja el a magaslatokat, ötletekkel 

a mélységeket. Itt járok én, ezeken a domborulatokon, 

a lent kanyargó folyók partjain, az aszfaltszürke, 

lepkecsalogató, lámpafényű utcákon. 

A smaragdzöld rétről vadvirágot szakítok. Megvizsgálom 

vérvörös szirmait, gyönge szárát. Hogyan 

tarthat meg egy karcsú cérnaszál ennyire terebélyes 

sziromkoronát? Hatalmasnak tűnik a lekonyuló kékibolyák, 

fehéren szomorkodó hóvirágok és porzó 

pitypangok közt. 

„Ki vagy te?” – kérdem, és visszahelyezem királyságának 

fűtrónjára. 

Nemsokára egy hegy lábánál találom magam. Nem 

haladok tovább. Tudom, arrafelé az ég nyújtózik. 

Ahogy a hegyes köveket bámulom, halk zúgolódás támad. 

Mintha a sziklák lassan meghasadnának, hogy 

beszédre nyílhassanak. De biztosan csak képzelődöm. 

Későre jár, elindulok hazafelé. 

Mikor elérek az ismerős utcákig, szemerkélni kezd 

az eső. Haza kell jutnom, még mielőtt viharrá sírják 

magukat a felhők. 

Tudok egy rövidebb utat… 

…merre? 

Hol vagyok most? 

Igen, tudom, ismerem azt a tömbházat. Kié is volt? 

Várjunk, mindig abban az ablakban cigarettázott… 

Kicsoda? 

Nem, nem lehet, hogy ne ismerjem fel az utcatáblákat, 

hiszen itt állnak már évtizedek óta. Miért nem 

tudom elolvasni? Ismertem minden kanyart, de most 

megcsavarodnak. 

Zuhog. Eltévelyedve vonszolom magam az idegen 

utcákon. Kétségbeesetten kutatok egy ismerős kavicsot, 

fát vagy repedést a járdaszegélyen, de hiába. 

Nevet rajtam az ismeretlen otthon. 

Felfröccsen rám a víz, ahogyan egy pocsolyába gázolok. 

Kilépek belőle, és figyelem a tükörképem. Az 

arcom az aszfaltos lében fodrozódik. A fakó vonalak 

távolodnak, majd összehúzódnak, gabalyodnak és kiegyenesednek. 

A víz lecsillapodik, az arcom helyén 

mégis kusza vonalak halmazait látom. Mögöttük az ég. 

A felhőszerű szürkeséget kék foltok szaggatják 

szét. Ismerős. Sosem pillantottam az égre, mégis, 

mintha mindenhol látnám. Hiszen a vadvirág a nap fényétől 

virul, a hegyek odafent érnek véget, a kanyargó 

utcák horizontja is az ég határán oszlik szét. Az 

ég a háttér. Körbeveszi és egyben tartja tükörképem 

fonalait. Ez teszi teljessé mindazt, ami körülvesz, s 

ha sehol is: otthon állok, mert az a való, mit én látok. 

Felemelem a fejem, és továbbmegyek. Már nem aggódom. 

Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, 

bűv-igéket. Ajkaimon bizsereg minden mondóka, 

minden rím, amelyeket az egykori parkban zengtünk. 

Meséket mondok az idegen városnak, s nem félek a gúnyosan 

új utcáktól, mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, 

hisz tudom, felettem van az ég. 

Fáradtan hullok le egy fa törzséhez. Az eső teljesen 

átáztatta a ruháimat, a szám kiszáradt. Lehunyom 

a látvánnyal jóllakott szemem, és félálomban hallom, 

ahogy a szél karon fogja sóhajaimat, és dúdolva 

szállnak az ég felé. 

Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, 

égbemenekszik. 

Pálffy Katinka 

(Székelyudvarhely) 

Ninive felé a domb alatt, 

a sík felett 

„(Így csüggtem én a mély egen, 

mint régi jósok dombhegyen, 

a vén présház fölött.)” 

(Babits Mihály: Szekszárd, 1915 nyarán) 

A napraforgó sárga szirmainak ölelésében nyugodtan 

fekszem a társaim között. Kényelmes a szűk tér. 

Érzem, ahogyan a többi mag között befurakodik a hideg, 

ami kizökkent langymeleg állapotomból. Ébred 

a szél, az ég lila, hajlik a búzaszál, a fényt kereső 

lakhelyem szára eltörik, és kiszabadulok. Fázom. Egy 

árny közeleg, felkap, és magával ragad. 

Nem nyel le, így látom a kockásan osztott határt. 

Felcsillan a Sió, és mint Ikarosz próbálom magam mindkét 

Naptól távol tartani. De nem én irányítok, mindegy, 

mit akarok. Utunk keresztezi a Bartinát, szinte a 

vállára veszi az árny a középső keresztet. Tovább szállunk. 

Vagyis inkább ő száll, és engem magával hordoz. 

Alattunk álmosan nyúl a rónatáj, s én éberen figyelek, 

mint a bőregér. Megszólalnék, de mint egy 

KáPéházi irodalom – könyvek kávé mellől 

25

holt, fekszem a madár szájában, és csak ő tudja, hogy 

hova visz. Kicsinek, jelentéktelennek érzem magam, 

mégis most a magasból egészen nagynak. Az otthonom, 

a nagy falu, igazából egy kis város. Aprónak tűnik 

minden csemete, minden pitypang és minden bogár. 

Hirtelen mindez megszakad. Zuhanás közben úgy 

érzem, hogy áll az Idő, és máll a Tér. Én is állok az 

elborult mező fölött, az ég alatt. Koppanva érek földet 

a vén présház fölött. Megszédülve pattanok fél 

métert az aszfaltozott úton. 

Undor tölt el, amikor a nyirkos földet érzem magam 

alatt. Valami belőlem mégis kihajt. Emiatt remélem, 

hogy majd az ég felé visszanyúlhatok, költő a 

domb alatt, a sík felett. 

Hegyi Lili Gerda 

(Veszprém) 

Bacchus borból 

Czirok Róbert bor- és kávéfestészete 

rEsti – irodalmi gasztro, az ízekre szedő 

26 

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. 

Csúf, de te gyönyörűnek találtál. 

Végig hallgattad mindig, amit mondtam. 

Halandóból így lettem halhatatlan.” 

(Pilinszky János: Átváltozás) 

Borral nem lehet festeni – mondták egyszer. 

Miért nem? 

Mert nincs színe. 

Már hogyne lenne. Egy nő életének tragédiája, ha 

a vörösbor ráömlik légies fehér kisestélyijére. Mert 

az a mély fenyegető szín beleissza magát a fonálba, 

mint a méreg, átjárja a ruha minden kis porcikáját, 

és tönkreteszi a tervező remekművét. Ha ez az ital 

erre képes, egy ugyancsak fehér papírlapot miért ne 

lehetne vele átlényegíteni. 

Az ecsetet a borba mártva azonban rá kell döbbennie 

az embernek, valamiért tényleg nincs színe. 

Lényegtelen, melyik vörösbort próbálgatja, az a papíron 

megmakacsolja magát, egy halványrózsaszín 

pír vagy még annyi sem jelenik meg. Mintha maga a 

rajzlap is pirulva mosolyogna a művészen a sokadik 

ecsetvonás után, milyen szakadatlanul próbálja bizonygatni 

az igazát. Ezt a művész is látja, dühösen 

ellöki a papírt. Megmosolyogja a saját alkotása. Szégyenletes! 

„Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, 

elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!” 

(Jókai Mór: És mégis mozog a föld) 

Remek ötlete azonban továbbra is ott motoszkál a fejében, 

mint egy megoldatlan probléma. Kéretlenül kopogtat 

valahol a fejében minden nyugodt pillanatban. 

Ötletből probléma, problémából rögeszme. Rögeszmére 

pedig már nem szokás megoldást találni. 

Olyankor a megoldás talál ránk. Talán egy öreg bácsi 

személyében, aki a borászatban már tapasztalt, és 

aki azt a tudást, a kincset, amit a művész már mióta 

keres, magában hordozza, csak éppen még ő sem tudja. 

Egy nap majd egy pohár szekszárdi borba belekortyol, 

kiönti egy serpenyőbe, és addig főzi, párolja, 

égeti, mígnem az undok massza össze nem áll neki. Amikor 

pedig az ecsetével benedvesíti a felületét, soha 

nem látott mély árnyalatokból bontakozik ki maga 

Bacchus. Innentől pedig semmire sem tud ugyanúgy 

nézni. Mert mi lenne, ha a reggeli presszójával festené 

le a következő képét? Talán a kávéból is lehetne 

ugyanúgy festéket csinálni. Teljesen hétköznapi 

italok alakulnak át művészeti eszközökké, az isteni 

nedű és a „fekete leves” transzcendens műalkotássá. 

A pont, amikor már nem lehet megkülönböztetni, bor 

vagy festék az, amibe éppen ecsetünket mártjuk. Egy, 

már művészi alkotás lényegül át, hogy egy új műalkotásban 

a bor istenének alakot formálhasson. 

Szentesi Eszter 

(Veresegyház) 

Két lélegzetvétel között 

A múzsák valahol mélyen a leggonoszabb lények a világon, 

csak mintha ezt soha senki sem akarná felismerni. 

Mintha mind megállapodtunk volna varázslatos 

sérthetetlenségük felett. 

Sosincsenek ott, ahol kellenének, és az ember nagyon 

hamar azon kapja magát, hogy órák óta a magában villogó 

kurzort bámulja egyetlen árva betű társasága nélkül. 

Elkerülhetetlen köztes állapot, de nem feltétlenül 

rossz. Ilyenkor az ember kétségbeesetten keresi őket, és 

az ókori Hellász felé kacsingat, holott lehet, hogy inkább 

Keszthelyen vagy éppen Szekszárdon kellene kutakodnia. 

Mostanság állítólag arrafelé látták őket. 

Aztán az is probléma, hogy állandóan földöntúli 

nőalakoknak gondoljuk őket, apró hárfákkal a kezükben, 

holott sokkal inkább pillanatok, szikrák, lángos 

felismerések, hogy: „Tényleg, te is írsz? Én is.” 

Pillanatnyi szünet, egy toporgó állapot. Arra 

számítasz, hogy ez majd megnyugtat. De igazából

felpezsdít, már égsz legbelül. Forrón kúszik fel a 

tüdődből a tenni akarás. Nem, nem is az: az újraírás. 

Az alkotás nem nyugtat meg, nem olt szomjat, sosem 

leszel elégedett. Talán csak részben. Talán csak egy 

időre. De nem teljesen. 

Mint egy prizma, olyan Keszthely. Néha város, 

néha egy csodaerdő, a művészetek leszálló pályája 

pár napra. Hegy, amelyen a múzsák laknak. Helikon. 

Mintha kirántották volna a hétköznapi világból, és 

egy elvarázsolt szikla lenne, ami valami újba vezet. 

Itt csak törik a fény, szóródik, és mindent egyszerre 

látsz. 

Egy nagy fellélegzés. Az a pillanat, amikor megállsz 

a folytonos rohanásban. Süvöltve áramlik be a 

levegő a tüdődbe. Szinte fáj. Mardos belül. 

Az időt már nem percekben és órákban méred, hanem 

szavakban. Ezeket a szavakat végre érted, nem hasal 

el az ember nyelve felesleges magyarázkodásokban. 

Itt mintha az égre lenne írva a megoldás, és csak le 

kellene másolni onnan. 

Aztán van egy pillanat, amikor már nem is érzi az ember, 

hogy ő maga a múzsa, vagy még mindig az az ember, 

aki az előbb még az ihletre várt. Nem érzi, hol kezdődik 

a papír, és hol ő maga. De talán már nem is akarja tudni. 

Akkor hirtelen már nem éri a földet a lábad. Kallódsz 

a semmiben, valaminek a végében. Vágás, fények, 

már a következő jelenetnél tartunk. Minden üres. 

Olyan, mintha levegő nélküli térbe kerültél volna, 

bolyongsz magadban. Nehéz, mert még nem tudod, mit 

hogyan kell csinálni. Kicsit újra tanulsz járni. 

Aztán történik valami, és hirtelen Szekszárd 

úszik be a képbe. Egy másik hegy, de ugyanazok a 

múzsák. Olyan, mintha hosszabbítást kaptunk volna, 

szinte hallani a sípszót az edzőtől. Újból ott az a 

megnyugvás, az a fájdalmasan nagy fellélegzés. 

ARS. Nem egy kis-Helikon. Nem második kör, hanem 

egy új pálya, új szabályokkal. Ízlelgetem a szót. Forgatom 

a nyelvem alatt. Ez a szó ott bujkált végig, valahol 

az epilógus és a türelmetlenül villogó kurzorod közt. 

Érzésre tömény, végtelenül édes bartinai bor, de 

sosem elég belőle. Egyfolytában ez a szomjúságérzés. 

Ijesztő, mert eddig nem ismerted ezt a fajta szomjúságot. 

Az részegít meg a legjobban, hogy ilyen még nem 

volt. Minden új és igazibb, mint eddig bármi. Olyan, 

mintha eltévedtél volna a saját kertedben. Minden ismerős, 

de nem tudod, hol volt eddig. Csak annyit, hogy 

most már megvan, a helyén van. Aztán arcokat látsz. Nem 

ismersz semmit, körülötted kering a szorongás az ismeretlentől, 

mint egy kóbor kutya. De nem kell, hogy 

tudd. Nem kell nevén nevezned. Elég, hogy az új szemekben 

nosztalgikus tűz ég, a te tüzed is. Elég, hogy azt 

a nyelvet beszélik, amit te. És beszéltek, és beszéltek 

egészen addig, ameddig megint ott vagy azon a misztikus 

helyen, kicsit Keszthely, de épp annyira Szekszárd 

is. Az éppen születő dolgok fényességével kezdődött el 

valami, most már tudod, hogy a te ARS-od. Olyan első 

alakom, ami után érzed, hogy látnod kell mindent, ami 

utána jön. Gátként szakad át mindaz, amitől féltél. És 

akkor végre megengeded magadnak, hogy belépj. 

Kicsit idegenben, de mégis otthon. 

Rózsa Anna 

(Pécs) 

Létkísérlet 

A Rosencrantz és Guildenstern halott című film alapján 

Szereplőgárda: 

Guildenstern – G, Mindentudó – M, Rosencrantz – R 

Függönyszakadás 

G: Elegem van! 

R: Miből is? 

G: Hogy csak tengődünk, mintha egy idő nélküli buborékba 

raktak volna, és csak akkor rángatnak ki, ha 

jelenésünk van. 

R: Az érme után te még meglepődsz bármin is? 

G: Szerinted ez rendben van? 

R: Túlgondolod! 

G: Nem hiszem el, hogy téged nem zavar! 

R: Nem teljesen lényegtelen, ha úgysem tudunk rajta 

változtatni? 

G: Tényleg ilyennek kell lennie? 

R: Nem őrülsz te bele a letargiába? 

G: Nem én lennék az első. 

R: Játsszunk! 

G: Mégis hogyan kapjak kérdésekből válaszokat? 

R: Mit akarsz tudni? 

G: Minél többet tudok, annál jobban félek. A gondolkodás 

veszélyes. 

R: Dupla hibapont, de magas labda, elnézem. 

G: Mi lenne, ha nem egymással játszanánk? 

R: Látsz te bárkit is itt rajtunk kívül? 

G: Nem látok, de biztos vagyok benne, hogy létezik. 

R: Állítás. Egy-null. Első kör. 

G: Olyan nagy kérés beszélni azzal, aki a sorsunkat 

írja? 

R: Igen. Mert nem létezik. 

G: Badarság! Egy-egy! 

R: Csalás! 

G: S ha nem is létezik, nem tehetnénk úgy, mintha? 

R: Mire gondolsz? 

G: Mi lenne, ha te lennél az? 

R: Elment az eszed? 

G: Na, kezded már? 

R: Mit is? 

G: Értetlenség! Kettő-egy! 

R: Ki vagyok én? 

G: Szónoki kérdés! Három-egy! Te játszod most a Mindentudót! 

sherLOCKED – s a szálak kibomlanak 

27

Enter – belépő a filmek világába 

28 

R: Mire vagy kíváncsi, Guildenstern? 

G: Ó, átszellemültél végre? 

R: Te egy szellemnek tartasz engem? 

G: Honnan kellene ismernem kiléted? Létezel te egyáltalán? 

R: Talán az lényegesebb kérdés, hogy te létezel-e? 

G: Csak általad vagyok? 

R: Szerinted lenne életed tőlem függetlenül? 

G: Miért ne lehetne? 

R: Nem tudom, ez nekem túl sok! 

G: Rosencrantz, ne szállj ki! 

R: Jó, még egy kicsit, de ne bonyolítsd túl! 

G: Szünet vége! 

G: Minek is vagyunk mi egyáltalán? 

R: Te kell kitaláld, én csak kezdetet adtam. 

G: Hogyan, ha te irányítasz? 

R: Nem érzed magad elég leleményesnek? 

G: Nekünk léteznünk kell! 

R: Három-kettő! Miért is? 

G: Nélkülünk ki tudósítana Hamletről a királynak? 

R: Szerinted nincsenek elegen? 

G: És ki viszi el Angliába? Hát nem veszed észre, hogy 

teljesen feleslegesek vagyunk? 

G: Nem, mert nem vagyunk azok! 

R: Hibapont! Első játék, harmadik kör, négy-kettő az 

állás. 

G: Állj! Rosencrantz, miért nem mozog a szád, miközben 

beszélsz? 

R: De mozgott, mondtam, hogy hibáztál. 

G: És utána? 

R: Az nem én voltam. 

G: Hát akkor? 

M: Akkor már én játszottam őt, miközben ő engem játszott. 

G: Ki szólt? 

M: Azzal akartál beszélni, aki a sorsodat írja. 

G: Akkor igaz? 

M: Játsszunk! 

G: Van esélyem ellened? 

M: Ezt egyféleképp deríthetjük ki! 

G: Hát legyen! 

Wagner Lilla Katalin 

(Nagyvárad) 

A párbaj eldől 

M: Miért kellene léteznetek? 

G: Én mondjam meg? 

M: Mást kérdeztem volna? 

G: Ki más válaszolhatna neked? 

M: Valaki, aki ha kell, elég okos elhallgatni a kényesebb 

gondolatait. 

G: Hibapont. Felháborító jellegű feltételezés. Egynull. 

Első kör. 

M: És most azt hiszed, nyerésre állsz? 

G: Eggyel vezetek, nemde? 

M: De nem… látod a Hold feljövetelét? 

Guildenstern megszólalna, de felnéz. Két ember elszállítja 

a Napot. Egy ágyat tol be. Guildenstern 

elalszik. Új hajnalra virrad. A Mindenttudó ébreszt. 

M: Hezitálás. Hibapont. Egy-egy. 

G: Miért játszol velünk, ha borítékolt az eredmény? 

M: Honnan veszed, hogy játszik itt bárki is? 

G: Nem mondanád azt, hogy az érme véletlenül lett 156- 

szor fej? 

M: Pont, hogy nem ezt mondom. Az univerzum kiszámítható. 

Ha feldobsz egy érmét, tudva a súlyát, figyelve 

a dobás szögét, és egyéb tényezőket, akkor előre 

meghatározható, hogy fej vagy írás lesz. Én nincs 

hibapont, mert kifogyott a tinta. Kár próbálkozni. 

Néma vagy. Érted? 

G: … 

M: Hibapont megint. Hallhatatlanság. Egy-kettő. 

G: És szerinted én ismertem az említett fizikai paramétereket? 

M: Mit értünk „én” alatt? Ugyanaz, aki a szöget beállította? 

G: Miért nem mondod meg te? 

M: Nem neked kellene tudnod a saját történéseid miértjét? 

G: Vannak saját történéseim? 

M: Szeretnéd, hogy legyenek? 

G: Miért ne tenném? 

M: Mert talán a választásaid sodornának a halálba? 

G: És ha nem élnék a választásokkal? 

M: Nem élni velük is egy választás lenne. 

G: Állítás. Hibapont. Kettő-kettő. Mekkora a kudarc 

esélye? 

M: Értetlenség, hibapont. Kettő-három. Az esélyek 

csupán vakságot emancipáló szemfedők. 

G: Mi jogon avatkozol be, halállal és pusztulással 

ijesztve? 

M: És ha a halálotok lényege éppen a pusztulás elkerülése 

lenne? 

R: Halálunk?! 

G: Ezt hogy érted, Mindentudó? 

M: Néhány röpke évtized helyett évszázadokon át fennmaradni? 

G: Mint koporsó mumifikált tetemei, vagy kiállított 

fejek? 

M: Az irodalomban Hamlet mártírhírnökeiként, a képzőművészetben 

mint Ophelia megfestésének őrei, a 

zenében mint a végső tragédia, s ezáltal a legigazabb 

megértés akkordjai. 

G: Hibapont. Érvnek tettetett költői hasonlatsorozat. 

Három-három. A fennmaradás csalárd ígéretei nem 

valósulhatnak-e meg egy kő félremozdításával? 

M: Miért építenél feltételezésekre várat, ha csupán 

két fejért stabil alapú birodalmat nyerhetsz? 

G: Miféle csalétek két, a történethez legapróbb szálon 

kötődő szolga fejéért küzdeni, míg máshol királyok, 

királynék, papok és szűzek sorakoznak? 

M: Miért küzdenék olyannal, aki egyébként is meg van 

kötözve, netán, hogy kiszabadítsam? 

G: Itt mindenki báb, csupán másoknak önmaguk kiléte 

talány? De miért hasznos számodra, hogy éppen mi 

nézhessünk a színfalak mögé? 

M: Miért kellene annak lennie? 

G: Nem érzed magad hatalmasabbnak az előnytelen cseverészésnél? 

Nem értem, hogy felsőbbrendűként miért 

játszol éppen velünk? 

M: Hibapont. Három-négy. Értetlenségbe burkolt sajnálkozás. 

Miért játszik macska az egérrel? 

G: Nem szórakozásból, hanem hogy fejlődjön a vadászösztöne! 

M: Hibapont. Helyes állítás. Három-öt.

G: Áldozat nélkül nincs győzelem. Úgy gondolom, egy 

lépésre vagyok a megfejtéstől. 

M: Akkor miért hibáztál megint? Három-hat. 

G: Szeretsz játszadozni, nem igaz? 

M: Az csak győzelmi helyzetben kényelmes, nem? 

G: Játszottál már vesztesként is? 

M: Tessék?! 

G: Értetlenség. Négy-hat. Ki nyer mindig feletted? 

M: Ki lehetne hatalmasabb nálam? 

G: Akiért rajtunk kell gyakorolnod a vadászösztönödet? 

M: Én mindent átlátok. 

G: Hibapont. Félrevezető állítás. Öt-hat. Akár egy 

néző valaki más játékában? 

Rosencrantz ellöki Guildenstern-t, éppen a létra és 

rajtuk szereplő filmkellékek ráesése előtt. 

R: Mi lenne, ha együttműködnénk? 

M: Szerinted mondhatok bármit is erre, Rosencrantz? 

R: Akkor mi a különbség közöttünk? 

M: Én színész vagyok, aki magam előtt is játszottam. 

R: Hat-hat. Ezzel a hibaponttal véget érhet a játék. 

Lekerült a szemfedőd. Döntetlen? 

M: Legyen. Akkor mindenki nyer, vagy mindenki veszít? 

R: Már nem látod? 

M: Ti sem látjátok? 

Mindhármukra rádől a színpad. (Tapsba borul a világ.) 

Dénes Attila Norbert 

(Makfalva) 

ARTézi forráskutatás 

avagy a szekszárdi MCC ARS képzőművészeti megközelítésből 

„Dühöngő folyók kezesedtek, 

konok bércek – ezt ne felejtsed, 

ha megyünk büszke szájjal vissza, 

mint várainkba, titkainkba.” 

(Illyés Gyula: Haza, a magasban) 

Erdőben sétálva az ember gyakran bukkan forrásokra, 

patakokra. A víz csobogása nélkülözhetetlen alapeleme 

a környezetnek, ahogyan az élénk madárcsicsergés, 

a fák leveleinek puha suhogása vagy a természet 

minden négyzetcentijét átitató zsongás. Egyensúlyteremtő 

energiák fakadnak a mélyben, s lábaink elé 

csorognak. 

Bacchus fogadott aznap délután. Utamat állta, és 

fölém magasodott, mint egy óriás. Góliát, mint mi 

a hangyáknak – szerepcsere, s én lettem az együgyű 

ízeltlábú. Kezet nyújtott, de nem illedelemből – őt 

ismertem, s az én kilétem nem volt lényeges. Áldozásra 

váró egyszerű gyerekként követtem mozdulatait, 

és belélegeztem minden sóhaját, várva megváltását. 

Vörösbor csepegett ujjbegyeiről, ahogy felém emelte 

melák tenyerét, s utolsó kenet helyett az elsőt kaptam 

tőle. Megrészegített az érintése. 

Gyógyírként mosta ki szemeimből a mérget, s láttam 

azt is, mit rég kinevelt belőlem a társadalom. 

Édenkert nőtt előttem a szoba KárPitjából. Az olvasó 

nimfák lágy jazz zenére mulatoztak, a festmények 

megelevenedtek, s mindebből mintha senki semmit 

sem vett volna észre. 

Én félúton ragadtam, hídon a patak felett – örökös 

megfigyelő, sosem játékos. A római isten ismét utánam 

nyúlt, s ezúttal lehajolt hozzám. Milyen jóságosnak 

és nagylelkűnek láttam ekkor, görnyedve, mint egy 

meghunyászkodó kutya. Vérző ajkával halántékomat 

megpecsételte, s ezzel fizikai valómat vette el. 

Ó, eddig hogy nem láttam? Hogy nem láttam a lovak 

egyre közeledő seregét? Hogy nem hallottam éktelen 

dobogását ezer patának? Mindjárt eltaposnak, 

betörik koponyámat egyetlen fatális lépéssel. Lassan 

szivárog, majd csordogál szellemi valóm, lelkem 

egy darabja, s eggyé válok a patakkal. Messzi tájakra 

vinne, ahol még sosem jártam, talán, ahonnan mi jöttünk, 

egy régi Magyarországra. 

Ősi mondák elvarázsolt helyszíneire – hadd lássam 

én is a turult! Lássam Emese álmát vagy Szent 

Imre vadászatait, zengjék évezredek nótáit fülembe 

nimfák milliói! Lássam minden fában a művészetet, 

a természet tengernyi örömét, hadd mártózzam meg 

benne! Kínáljon, nem is, itasson meg Bacchus engem is 

nemes borával, hadd fulladjak bele az esztétikájába, 

fojtson meg a művészet, míg táncoló testem visszataszító 

vonaglásban esik el. Legyen utolsó rándulásom 

is olyan mulatságos, mint életem, s tragikus, mint az 

itt olvasók, kik haláltáncomból semmit sem látnak. 

Tragikus, mint a művészek, akik forrásukat nem 

találják, akik belefáradtak a kutatásba. S mégis ettől 

olyan gyönyörű, ha valaki mégis megleli. Megleli, 

és egyből két dézsával is merít belőle, elcsomagolja 

magának, s megosztja a világgal. 

Szekszárd volt most ez a világ, és az ARS a forrásfakasztó. 

Ekbauer Lili Csenge 

(Szombathely) 

Pixel – KéPpontok 

29

Mesél(ek) a bor(nak) 

A honvágy himnusza 

bakeLit – zene és irodalom 

„Ha az ember messze menne, el ne feledje a házát, 

Merre tart és honnan érkezett, siratja bús magányát 

Ha az ember messze menne, el ne feledje a házát 

S annak melegét mi visszavár” 

(4S Street: Mesélek a bornak) 

A bor évezredek óta fontos témája a művészeteknek 

– az ókortól a modern korig, a festészettől az irodalomig 

a bor és a szőlő motívuma számos műalkotás 

létrejöttét inspirálta. 

Különleges, szakrális jelentőséggel van felruházva, 

hiszen az utolsó vacsora alkalmával a keresztény 

hit szerint Jézus a bort vérévé változtatta, 

amelyre a katolikus liturgiában az átváltoztatás 

cselekménye emlékezteti a hívőket. 

A görögök Dionüszosznak, a bor és a mámor istenének 

ünnepségekkel hódoltak a neki énekelt dicsőítő 

dalokkal, a dithüramboszokkal, amelyekből a dráma 

műneme származott. 

Szeikilosz sírverse a legrégebbi teljes egészében 

fennmaradt ógörög zenei alkotás, amely feltehetőleg 

a Kr.e. 1. században keletkezhetett. Szövege az élet 

örömeinek élvezetére szólít fel: „Amíg élsz, ragyogj, 

/ ne bánkódj semmin, / az élet csak rövid ideig tart, 

/ az idő véget vet neki.” 

Később, a reneszánsz madrigálirodalomban is viszszatérő 

szimbólum lett a bor, mint az ünneplés eszköze, 

vagy mint a közösség összekovácsolódását segítő 

elem. Kifejezi a szabadságvágyat, könnyebbé teszi az 

érzelmek kommunikációját – sokszor borozgatás közben 

vallja meg az ember legmélyebb álmait és fájdalmait. 

Számos regényben a szereplők közti kapcsolat a 

közös borfogyasztás során válik szorosabbá. 

De más tartalmak is kapcsolódhatnak hozzá: Caravaggio 

Bacchus című festményén az érzéki örömök, a 

mámor nektárját nyújtja a főalak a „néző felé”. Baudelaire 

A Romlás virágai című, 1857-ben megjelent kötetében 

az ital a szenvedély, az emberi létezés szimbóluma, 

a természetfeletti utáni vágy megjelenítése. 

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művében a bűn 

jelképe, amelynek fogyasztása által próbálják a szereplők 

életük nehézségeit leküzdeni. Verdi La Traviata 

című operájában Violetta és Alfredo duettje, a 

„Libiamo ne’ lieti calici” (Igyunk örömünk poharából) 

a szerelem, életöröm és a múlandóság himnusza. 

A bor összehozhatja az embereket a rang- és korkülönbséget 

figyelmen kívül hagyva; szegényt és gazdagot; 

ifjút és régebb óta ifjút – falakat tör át. A 

hazatért gyermek mesél a bornak, mesél apjának, mielőtt 

elmegy idegenbe. 

Érdemes a bor motívumát megkeresni napjaink alkotásaiban 

is, például a könnyűzenében. A slágerek 

témái többnyire állandóak: mindenki fel tud sorolni 

legalább tíz dalt, amely a szerelemről szól. De hány 

olyan jut eszünkbe, amely a honvágy témáját dolgozza 

fel? Pedig ezzel az érzéssel is találkozunk életünkben, 

akárcsak a szerelemmel. Talán kevesebben vállalják 

fel ezt az érzést, talán sokan szégyellik is. 

A gyergyószentmiklósi 4S Street együttes nem félt 

dalt írni a családtól való elszakadásról, a távolság 

okozta magányról. A Mesélek a bornak című énekük 

nem véletlen érte el a huszonhat milliós nézettséget 

az interneten. 

Napjaink aktuális problémája, hogy sok fiatal 

külföldre megy. Azonban azt hiszem, hajlamosak az 

otthon maradottak elfelejteni, hogy akik önként 

mennek messzire, azok is érezhetnek erős honvágyat. 

Történelmünk során többször is (például az 1956-os 

forradalom után) át kellett élnie a magyaroknak az 

elszakadás okozta fájdalmat, amelyet az adott kor 

zsarnoki uralma előli kényszerű menekülés vagy 

például a kitelepítések és mindenekelőtt Trianon 

okozott. A 4S Street dalából ez a sokszázadnyi fájdalom 

szól, ez teszi hitelessé, őszintévé és sokak számára 

meghatóvá a dalt. 

Megrázó látni, ahogyan az élet felszíni rétegeit 

lebontva ezek a fiatalok felvállalják sebezhetőségüket, 

megmutatják problémáikat. Együttérez velük 

mindenki, aki bármikor is megtapasztalta a meszsze-létet. 

A művészet – és a bor – segíthet abban, miként hozzuk 

felszínre mély érzéseinket, fájdalmainkat, hogyan 

fejezzük ki azokat. A 4S Street most fiatalok 

tömegének segíthetett a honvágy feldolgozásában. 

Ez a dal egy intő jel nekünk, hogy ha el is távolodnánk 

fizikailag szülőhazánktól, lelkünkben 

megmaradjunk annak, akinek születtünk. 

Talán ez a dal lesz a modern kor egyik alternatív 

magyar himnusza, akár sokak számára az Ismerős Arcok 

együttes Nélküled című dala? 

Galambos Boglárka Ágnes 

(Székesfehérvár) 

30

Loxbridge ezer arca 

M.I. és a brit kultúra 

,,Intelligence is the ability to adapt to changes” 

(Stephen Hawking) 

A repülő monoton zúgása lassanként megszűnt, majd 

megkezdtük az ereszkedést, ami – úgy éreztem –, egyszerre 

emelkedés is volt. A bárányfelhők mögül egyszerre 

elénk tárultak Anglia domborodó zöld halmai. 

Itt-ott felbukkant egy parasztház a látóhatáron, 

aztán sebesen eltűnt, miközben a repülő alattunk és 

bennünk is mélységeket és magasságokat hódított. 

London, az egyik legnagyobb „magyar” város. A St. 

James’s Park hepehupás ligetein áthaladva sétálunk 

a Buckingham-palota robusztus épületéhez. A kapun 

csüngő arany címer már messziről felvillan, ahogy a 

napfény cirka táncot jár rajta. Bár a palota ékes és 

élő központja egy ősi dinasztiának, engem valahogy 

mégis a közeli park vonz. Egy utolsó pillantást vetek 

a fán ugráló mókusra, aztán tovább „befelé”. 

Ahogyan keresztülmegyek a végeláthatatlan utcák hálózatán, 

próbálom magamba szívni a brit életérzést, amelyet 

a szembeötlő viktoriánus házak, régi telefonfülkék 

és postaládák árasztanak. A temérdek egyforma épület 

közül azonban egy mégis szemet szúr, amelynek homlokzatán 

a magyar zászló lobog. A nagykövetség az, egy talpalatnyi 

magyar föld az Egyesült Királyság szívében. 

A Westminster épületei komoran nézik a Temze dagadó 

hullámait, a vízcsobogást a Big Ben harangjátéka 

szakítja félbe. A London Eye-nak, amelyről annyi 

képet láttunk már, csak most fogom fel igazán a nagyságát, 

miközben alatta állok. Most tűnik csak fel, 

mennyire sokszínű ez a város. Jobbra tőlem többszáz 

éves házak, intézmények sokasága, míg átellenben a 

felhőkarcolónegyed monstrumai. 

London egy olyan város, ami soha nem alszik. Ahogy 

a Nap nyugovóra tér, az éjszakai élet fényei úgy gyúlnak 

fel, és a városon valami egészen új, vibráló energia 

uralkodik el, ami lassan minket is beszippant. 

Oxford. Ez a hely talán mindörökre saját helyet kap 

a szívemben. A szobámban ülve is felidézem a vadludak 

hápogását, a zöld ligetek tulipánfáinak mámoros illatát, 

a Temze morajlását. Minden egyes macskakő egy 

töredék a város több évszázados történelméből. Egykor 

itt lépkedtek az egyetem büszkeségei: T. S. Eliot, 

Stephen Hawking, Adam Smith, s most én is itt járhatok. 

A Jesus College minden egyes szegletét igyekszem 

az emlékezetembe vésni, de nem csak látni, hallani, 

hanem érezni is akarok. Érezni a könyvtárból áradó 

bölcsesség illatát, hallgatni a nyűtt lapok sercegését, 

eggyé válni a lüktető tudással. 

A nagyvárosi nyüzsgés után jólesik a közeli réten 

megpihenni és a távolba tekinteni. Ilyenkor egészen 

más kép tárul elénk, a dolgok kiegyenesednek, s az 

elménk megtisztul. Most itt vagyunk, a jelenben, és 

csak ez számít. 

Naplemente, vissza Oxfordba. A szűk utcák házainak 

kőfalain az utolsó sugarak is odébb táncolnak. 

Az esti élet itt is megmutatkozik, de más alakot ölt: a 

terek megtelnek talárt hordó diákokkal, a kisvárosi 

zajt felpezsdíti egy-egy felhőtlen kacaj. 

Cambridge, az elmék otthona, egyben utunk utolsó 

állomása. Oxforddal ellentétben itt a College-ok 

szétszórva, pókhálóként fonják körül a városkát. A 

Cambridge Judge Business School épületébe érkezve 

valósággal Alíz szerepébe bújhattunk, aki először 

járt Csodaországban. A szerteágazó folyosók, a lebegő 

lépcsők és a domború mennyezet színkavalkádja 

azonnal elvarázsolt. A mesterséges intelligencia 

úttöréséről előadást hallgatni itt olyan, mintha 

múlt és a jelen összeérne, ahol minden emelet egy új 

fejezete valami nagyobb, átfogóbb történetnek. 

Sétahajózás, helyi nevén puntingolás a Cam folyón 

át Cambridge szívébe. A bágyadt fűzfák levelei mögül 

látni véljük a King’s College kápolnájának égbe kapaszkodó 

tornyait, ahogyan méltóságteljesen emelkednek 

ki a városi látképből. A Trinity College sudár 

falai hencegve tekintenek a folyópartra, hirdetve, 

hogy itt tanult Isaac Newton, korának legnagyobb tudósa. 

Bridge of Sights, a cambridge-i Sóhajok hídja. 

Finoman ívelt kőfala délcegen hajol a sodrás felé, 

amikor aláérünk, egy pillanatra megtörik a fény a 

víztükrön, majd a rideg sötétség átveszi a helyét. 

Sötétben kap szárnyra igazán az emberi képzelőerő. 

Miközben a Fitzwilliam Múzeum kiállításait járom, 

megakad a szemem William Blake Az ártatlanság 

és tapasztalás dalai című művének egy során: „A képzelet 

nem állapot, hanem maga az emberi lét.”. Blake 

művészetében a megfoghatatlan, hogy mindenkit gondolkodásra 

bír, festményei, írásai erőfeszítés nélkül 

megindítják az emberi képzelőerő fogaskerekét. 

A társadalom tökéletlenségeire, romlottságára világít 

rá, miközben a tanítás mellett a költészeten 

keresztül gyönyörködtet. 

Végezetül újra a repülő magaslatai és mélységei, 

s a képzeletünk, az a misztikus erő, amelyben a leginkább 

eltérünk egymástól, és eközben mégis egyben 

tart minket. Elménk sokszínűségének tükörképét fedezhetjük 

fel London legkülönbözőbb városnegyedeiben, 

Oxford antik könyvtáraiban és Cambridge színekben 

pompázó College-aiban is. 

Csomós Réka 

(Miskolc) 

GPS – irodalmi útvonaltervező 

31

Balkán – a pusztuló 

és épülő hidak dialektikája 

GPS – irodalmi útvonaltervező 

Zavadi pa vladaj. A kifejezés a dél-boszniai Mostar 

belvárosában ékesíti egy szétlőtt vasbeton épületszerkezet 

oldalát. Jelentése már közhelyesnek 

számít: Oszd meg és uralkodj! Mégis dermesztően pontos, 

ahogy térségünk viszonyait kifejezi, hiszen a 

vallási, etnikai és számos egyéb konfliktus által 

gyötört Balkán habozás nélkül szembesíti a békét és 

nyugalmat élvező turistával, mennyire értékes, amit 

ő a mindennapi élete alapvetésének tekint. 

Szarajevó felé tartva az autóút mellett egyforma, 

szikár, fehér oszlopok sorakoznak. Úgy ágaskodnak 

ezek a szétszórt síremlékek az ég felé, mint a magányosan 

álló minaretek, amelyek fél évezred örökségéről 

tanúskodnak. Mindenkiből ennyi marad. A 

minaretekből is már csak a hangszórók recsegése 

hallatszódik. Ugyanúgy hiányzik belőlük az emberi 

hang, mint a körülöttük elterülő kihaló falvakból. 

A főváros központjában az élet mindennek ellenére 

cseppet sem nyomasztó. A török hagyaték, 

mint a vízipipafüst lengi körbe a látogatókat. A 

zaccos kávé, a sülő cevap, a nyüzsgő bazár hamar 

Isztambulba repíti a szerájok árnyékában pihenőket. 

A különbség, hogy Európa egy utcányira van. 

Szó szerint, hiszen egy valódi vonal jelzi a hajdani 

monarchia-kori városnegyed határát. Minden 

irányból pompás eklektika díszeleg: a kiművelt 

homlokzatok, a korinthoszi oszlopok és a katolikus 

templomok harangjai Bécset idézik. Egy pár lépéssel 

arrébb golyólyukhímzéses falak szimbolizálják 

a be nem gyógyuló sebeket, amelyek a három 

egymás mellett élő nép testén tátonganak. Európa 

„Jeruzsálemét” a környező hegyekről megállás nélkül 

lőtték a délszláv háborúban csaknem négy éven 

keresztül – az ebből az időszakból örökölt félelem 

együtt létezik a továbblépni próbáló generációk 

optimizmusával. 

Mostar katolikus templomának százhét méter magas 

vasbeton tornya, csakúgy, mint a Neretva túlpartján 

emelt mecset, úgy áll, mint a már említett síroszlopok: 

mintha a sok különálló darabka ezekben egy 

egészet alkotna. A hidak ironikus módon központi 

szerepet töltenek be a bosnyák kultúrában: Ivo Andrić 

Nobel-díjat kapott Híd a Drinán című művéért, 

a Csontváry által megfestett 16. századi Öreg híd 

pedig az ország kétségkívül leghíresebb helye. Itt 

válik a gyermek férfivá, amikor beleveti magát több 

mint harminc méter magasról a horvát és a bosnyák 

városrészt elválasztó folyóba. 

Fiume szintén kettéosztott város volt 1945 után. 

A 20. század során többször is gazdát cserélt, hiszen 

ez a soknemzetiségű város magában hordozza Olaszország, 

Ausztria-Magyarország, a Balkán, de még Velence 

örökségét is. Mára homogén lett, az élő sokszínűség 

fokozatosan eltűnt. Ki ismerheti a mai lakosok közül 

Baross Gábort, aki kiépíttette a kikötőt, és egy rossz 

adottságú, jelentéktelen városból kaput teremtett 

a világ tengereihez a magyar gazdaság számára? Egy 

márványtábla őrzi magányosan a Riván a városért fáradhatatlanul 

dolgozó miniszter emlékét. 

A magyarhoz hasonlóan a város olasz jellegével 

is leszámoltak Tito partizánjai, tömegével lőtték 

árokba a helyieket. Az agresszió, mint ahogy általában 

lenni szokott, korábbi sérelmek kicsúcsosodása 

volt: Mussolini uralma alatt a fasiszta csapatok 

módszeresen terrorizálták és gyilkolták a délszláv 

lakosságot. 

A Fiume mellett fekvő Abbázia a Monarchia elitjének 

kedvelt üdülőhelye volt, ma is pazar villák 

és szállodák követik egymást. Irodalmunk nagyjai 

jobbára betegségeik kúrálása végett keresték fel a 

várost. Móra Ferenc egy ilyen alkalommal 1927-ben 

meghallotta a Szent Jakab-templom harangját, és 

eszébe jutott, hogy vasárnap búzaszentelő van. Ezt a 

pillanatot ragadta meg az Ének a búzamezőkről című 

regényének előszavában. 

A szintén közeli Trieszt az összes általunk meglátogatott 

város közül minden bizonnyal a leginkább 

egységes hangulatú: összetéveszthetetlen a jelenlévő 

olasz életérzés. A pizza és a fehérbor mellett 

azonban érdemes figyelmet fordítani a magyar hagyatékra 

is: Illy Ferenc itt vált az olasz presszókávé 

atyjává. A város kulturális szerepe szintén kiemelkedő. 

Itt töltötte élete nagy részét James Joyce, 

a modernista irodalom egyik legjelentősebb művének, 

az Ulyssesnek a szerzője. 

„Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik 

(…) a Doberdón, távol Isonzó és Piavé mélyén, 

messze kopár köveken!” Juhász Gyula 1918-as verse 

ugyan a ’48-as szabadságharcosoknak állít emléket, 

nem nehéz érzékelni az utalást az éppen véget érő 

Nagy Háború pusztításaira. 

A San Michele-hegyen található háborús múzeumban 

saját szemünkkel is megtapasztalhattuk a leírtakat, 

de azt is, hogy a művészetek szerepe felértékelődik 

vészterhes időkben. A lövészárkokban 

születő versektől a jugoszláv háborúról készülő 

Oscar-díjas Senkiföldje című filmig számtalan példát 

találunk rá, hogy a kultúra elviselhetőbbé tette 

a fájdalommal teli mindennapokat, és segítette 

a traumák feldolgozását. Miért is lenne a művészet 

öncélú, ha ilyen nemes feladatokra vállalkozhat? 

Szabó Zalán 

(Debrecen) 

32

Pálffy Katinka 

(Székelyudvarhely) 

Vágy a magasba 

Illyés Gyula Haza, a magasban című verse nyomán 

Most itt az idő emlékezni, 

otthont nem jövőben tervezni, 

bátran a múlt elébe állva 

suhoghat most a jelen szárnya. 

Gondom? – a magasban haza vár, 

s már tudom, milyen, ha körbezár. 

De addig mégis látok, élek, 

hozzám simulnak hű lidércek. 

Tudok egy biztos, titkos otthont, 

hol fásult lelkek vetnek horgonyt. 

Lábujjhegyen lépj közelébe, 

megtart erőtlen ölelése. 

Mint a giliszta félelmében, 

rád nem találnak, megígérem: 

csak bújj meg némán, zajos szívvel, 

rövid sorok közt, sok-sok rímmel. 

Én sem maradok hírvivőnek, 

délibábra szánom időmet. 

Így, ha sehol is: otthon állok, 

míg végül az égben szétmállok. 

30 

27 

8 

15 

28 

26 

7 

11 

2 17 

18 

12 

13 22 29 

6 

20 

5 

31 

21 

1 

16 

3 

4 

24 

9 

23 14 

25 

10 

KárPit-meder: a szerkesztői háló 

19 

1. Aranyi Panna – Szekszárd 

2. Barkaszi Anna – Zalaegerszeg 

3. Bartusz-Dobosi László – Pécs 

4. Boldog Zoltán – Deszk 

5. Cseklye Balázs – Kiskunfélegyháza 

6. Csernák Zsófia – Kecskemét 

7. Cservid Ákos – Székelyhíd 

8. Csomós Réka – Miskolc 

9. Dénes Attila Norbert – Makfalva 

10. Domokos Írisz Kamilla – Brassó 

11. Ekbauer Lili Csenge – Szombathely 

12. Galambos Boglárka Ágnes – Székesfehérvár 

13. Hegyi Lili Gerda – Veszprém 

14. Imre Karin Anett – Csíkszereda 

15. Kemecsey Anna Viktória – Budapest 

16. Kengyel Zsófia – Pécs 

17. Krecsár Bianka – Alsónemesapáti 

18. Liszák Lili – Keszthely 

19. Lojewski Erika Arina – Bukarest 

20. Melján Anna – Kecskemét 

21. Molnár Dóra Laura – Szekszárd 

22. Morvai Levente – Veszprém 

23. Pálffy Katinka – Székelyudvarhely 

24. Rózsa Anna – Pécs 

25. Sánta Eszter – Barót 

26. Szabó Zalán – Debrecen 

27. Szedlacsek Anna – Vác 

28. Szentesi Eszter – Veresegyház 

29. Szuromi Gréta – Solt 

30. Viola Szandra – Piliscsaba 

31. Wagner Lilla Katalin – Nagyvárad 

kárpit-meder 

33

Egy szál friss levegő 

Az utolsó szó jogán 5. 

Harmincnyolc igen hosszú esztendő, ennyi adatott. 

Reményben, reménytelenül, mámorban és kudarcban, 

de mindvégig rendületlen harcban. Harcban a 

jellemmel, a hatalommal és a népet oszlatni kívánó 

egyetemes renddel. 

Jóhiszeműen hagyom itt ezt a világot. Kettétörött 

a kínjában tajtékzó álmagyar trojka, amely a félelem 

vaspatkóival ügetett szívünk lágy szövetein. Azt 

bánom csupán, hogy nem láthatom, miként dobja le a 

rabigát, miként lesz újra nemzet a magyar. „Magas ég, 

mire jut bomlott agyam? / szememre minő rémálom ül? 

/ Hogy őrzöm meg én már magam / hazámnak rendületlenül?” 

A szabadság illúzióját keltve a rutinná vált nikotinlöket 

átvette a mindennapok uralmát. Kávétól 

kávéig hajtott a szükség az elmélyült arcok csevejétől 

hangos étkezőkocsiban. A szükség a változásra 

életem többi alkotójával egybefonódva meggyarapította 

azt, amikor és ahogyan igazán élhettem. 

A szovjet falanszterből kiszakadva olvasztótégelyként 

vegyülhetnek az eszmék, teret nyert az értékekért 

folyó harc. Fiaimként is harcosokat hagyok 

hátra, kortól, eszmétől függetlenül büszke hazafikat. 

A rendszerváltás, a remény, a jövő fényében búcsúzom, 

és maradok őszinte híve hazámnak… Csengey 

Dénes 

Cservid Ákos 

(Székelyhíd) 

170-100 – művészeti tudakozó 

34 

Viszhall 

Művésznek lenni egyszerre áldás és átok, a naponta 

felgyülemlő érzelmeken olykor képtelenség kiigazodni. 

Velük kelünk és fekszünk, de te, mint művészlélek, 

még velük is álmodsz. Itt nincs párhuzam a realitás 

és valótlan között. Ott állsz a „domb alatt, 

sík felett”, a táj körbeölel, te pedig remekműveket 

hagysz magad után. 

De vajon meddig bírod? Mit élsz meg? El akarod engedni, 

mert rettentően fájdalmas, mégis elképzelhetetlennek 

véled az életet nélküle. Felemészt, és egyszerre 

éltet, büszkeséggel tölt el, hogy maradandót 

alkotsz, de közben folyton-folyvást ott kavarog a 

fejedben a gondolat, hogy miért kell ilyen gyötrelmesnek 

lennie. A szomorú kicsit mindig gyönyörű, 

és talán ez vezet utadon, míg egyszer csak vége lesz 

mindennek. 

– Jó napot kívánok, Ön a 170-100 tudakozószámot 

hívta. A nevem Múzsa, miben segíthetek? 

– Jó napot! Bacchus vagyok, és egy roppant fontos 

kérdésem lenne. Itt vagyok 80 évesen, egész életemben 

egy gyárban dolgoztam, a felségem festő, író és 

zenész volt. Valami művészet nevezetű betegség vitte 

el már lassan 20 éve. Érzékeny és különc lélek volt, 

sokat szenvedett, az orvosok nem tudtak rajta segíteni. 

A végén már csak akkor csillant fel a szeme, 

amikor befejezte egy munkáját. Az utolsó napon 

is verssel búcsúzott. Mindig azt mondta, hogyha nem 

lenne ilyen bonyolult az élet, nem tudna annyi csodát 

alkotni. Én nem értem, miért ragaszkodott olyasmihez, 

ami bántotta. Mondja meg nekem! 

– Melyik a kedvenc alkotása azok közül, amiket a 

felesége csinált? 

– Természetesen azok, amelyeket nekem készített! 

– Egyet mondjon, kérem! 

– Az, amit egy szerdai napon a kezembe nyomott. 

Egy faragott falióra volt, amelyen absztrakt minták 

alkottak egy körforgást. Csak egy méhecske volt kivehető 

rajta, ahogy egy pipacsra száll. Csak annyit 

fűzött hozzá bohó mosollyal: „Nem működik, de szép, 

ugye?” Csak nevetni tudtam, pedig ritkán szoktam, 

akkor úgy éreztem, mintha nemcsak az óra nem működne, 

hanem az idő is megállt volna. Az óra azóta is ott 

lóg a falon, egy helyben kattog a mutató. 

– Miért szereti annyira? 

– Mert szeretettel adta. Azt mondta, azért szeret 

nekem készíteni bármit, mert az ő alkotásai voltak 

az egyetlenek, amelyek láttán érzelmek tükröződtek 

az arcomon. Az ő szavaival élve kaleidoszkópikus 

csillanással. Amikor nekem adott valamit, szerepet 

cseréltünk. Az én maró csendem benne szunnyadt, 

míg az ő elrettenthetetlen érzelmei engem leptek el. 

Néha azt éreztem, hogy ilyenkor értem őt igazán, sőt, 

lényegében csak ilyenkor. 

A hang elnémult a vonal túlvégén, majd óvatosan 

csak ennyit mondott: – Látja, már nincs is szüksége 

rám – és letette. 

Döbbenten bámultam magam elé, a telefon hangosan 

sípolt, mint a kórházi gépek, ha valaki eltávozott az 

élők sorából. 

A szemem előtt megjelent az arcod. Ott mosolyogsz 

rám, én meg vissza. Mindenhol körbevesznek a tárgyak, 

amelyek a te kezed nyomát viselik, és most már 

értem az óra művészien monoton kattogását is, és 

hallom mindazt, amit te is hallottál. 

Tak, Tak, Tak. 

Domokos Írisz Kamilla 

(Brassó)

Figyeld a pályázatokat, mert 

2024-ben számtalan lehetőséged lesz 

részt venni az MCC KáPé által szervezett 

külföldi szakmai tanulmányutakon! Az 

úticélok között szerepel többek között 

Brüsszel, Erdély, Felvidék, Ausztria és 

Németország is. 

ProgramON 

Figyeld a pályázatokat, és jelentkezz! 

Hamarosan itt a KP FAKT, amely 

kinyitja számodra a világot. 

Személyes kísérést biztosít 

tanulásod során és egyenes út 

a felsőoktatás birodalmába. 

Figyeld a jelentkezési infókat 

a KáPé honlapján! 

A KárPit szerkesztősége várja azon diákok 

jelentkezését, akik szívesen részt vennének 

a folyóirat elkészítésében, akár szerkesztőként, 

akár szépirodalmi igénnyel megírt alkotásaikkal. 

Jelentkezés Bartusz-Dobosi László főszerkesztőnél 

a karpit@mcc.hu emailcímen folyamatosan. 

A következő, őszi szám tematikája: LÁZ 

MCC KáPé Országos nagytáborok 

Balatonfüreden 

2024. augusztus 5-9., 9-13 

és 13-17. 

Hangot adunk 

a tehetségnek! 

MCC Feszt, 

Esztergom, 

2024. augusztus 1-3. 

Szeretettel várunk 

az MCC Középiskolás 

Programjába. Jelentkezz 

a www.kp.mcc.hu oldalon! 

Immáron harmadik alkalommal 

hirdetjük meg nyári 

kenutáborunkat, amely az idei 

évben 2024. június 25-28-a 

között lesz az Ipoly folyón. 

Részletekért keresd 

Kövér László vezető oktatót! 

Az MCC KáPé Ösztöndíjprogramot 

hirdet minden KáPés diák 

számára. Jelentkezni 

2024. június 3-ig lehet. 

Kutass, alkoss, bővítsd a tudásod! 

ProgramON – hovatovább 

35

KarPit 24 2 05 27

Transform your PDFs into Flipbooks and boost your revenue!

Delete template?

Save as template ?